REKVIEM A MAGYAR TENGERHAJÓZÁSÉRT

Készülődés a tengerre,

avagy

hogyan lettem tengerész?

(RÖVIDÍTETT VÁLTOZAT)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy...
A mesék így kezdődnek. De ez nem mese, bár a kezdet számomra igazán mesébe illő.
Tehát egy fiatalember évek óta arra készül, hogy világot láthasson, tengerész legyen. Honnan az ötlet, a késztetés? Erre szokták mondani, hogy jó kérdés. Többször megfogalmaztam, itt-ott el is mondtam, és ami igazán érdekes, mások is hozzátettek, azokból az időkből, amik bizony kihullottak a lyukas emlékezetem rostáján. Mert az ember feje nem káptalan, és mindig az emlékszik, akinek valami oka volt megjegyezni.
Bizonyára Sarkantyú Lajos barátomnak volt ilyen oka, talán hatodikos fejjel, amikor a balatoni táborba vonatoztunk, s kifejtettem abbéli elképzelésemet a jövőt illetően, hogy én bizony tengerész leszek, semmi más.
Ez nyilván szöget üthetett a fejébe, s meg is maradt benne, a kis sárga cetlibe beleakadt a szög, s ott maradt évtizedeken keresztül, mert amikor a harmincadik érettségi találkozó előtt összejöttünk, akkor is említette. Megmondom őszintén, én bizony már nem emlékeztem, de hiszek neki. Hiszek, mert akkoriban faltam a Verne regényeket (többek között), s bizonyára eljátszottam a tizenöt éves kapitányt, kerestem én is gondolatban Grant kapitányt a gyermekeivel együtt, nagyon intenzíven átéltem az olvasmányaimat, s alakítgattam magamban egy világot, amiben nyilvánvalóan a tenger, a végeláthatatlan víztükör előkelő helyen szerepelt. Persze nem tudom, mit is képzeltem akkoriban, mert ha mást nem, azt tudnom kellett volna, hogy a matrózok úgy szaladgálnak az árbocokon, mint a mókus a fán, s én ha felálltam a hokedlire, már tériszonyom volt. Lehet, hogy azt gondoltam, majd kapitányként kezdhetem a pályafutásomat, a parancsnoki hídon dacolva a széllel a hullámokkal, a vad, mindent elborító tengerrel.
Mondom, nem tudom, nem emlékszem, de Lajosban biztos mély nyomot hagyott a beszélgetésünk, ha ötvenvalahány éves fejjel is felidézte beszélgetésünket.
Amit biztosan tudok a kezdetekről, az az, hogy másodikos gimnazista voltam, és a kezembe került egy IM, a korombéli olvasók biztosan emlékeznek az akkoriban népszerű, képes havi folyóiratra, az Ifjúsági Magazinra. Ott olvastam egy riportot magyar tengerészekről.
Ez az!
Ez kell nekem!
Napokig éltetett a cikk, elképzeltem, hogy magam is matróz vagyok egy óceánjáró fedélzetén, hajózási ismereteimről mindössze annyit, hogy fogalmam se volt, hogyan is nézhet ki egy ilyesfajta tengeri közlekedési eszköz, leginkább személyhajót tudtam elképzelni, ahol mindenki hófehérben uraskodik és rumot iszik.
Első találkozásom a tengerrel és igazi, hatalmas tengerjáró hajóval pár évvel később történt. Érettségi ajándékként édesapámtól külföldi utat kaptam, Lengyelországba vitt az Express Utazási Iroda.
Azt tudni kell, hogy nem vagyok egy kapkodós típus. Sokszor kielégít az álmodozás, de most valami nem hagyott nyugodni. Nyilván akkor láttam meg a számomra kijelölt út elejét, a hajókat a gdyniai kikötőben. Napokig foglalkoztatott a kérdés, és végül tollat ragadtam, levélpapírra nem volt gondom.
Igencsak kiterjedt levelezést folytattam akkoriban, volt levelezőpartnerem számos, a Világ Ifjúsága című folyóirat oldalszámra közölte a levelezni vágyó fiatalok címét, hát a fél világ országaiból érkeztek a levelek rendszeresen a dombóvári kollégiumba. A leveleket az ebéd előtt osztották, Trapéz, a nevelőtanár kiállt a lépcső tetejére, s elővette a levélköteget. Egyenként szólította a címzetteket, s rendszerint így fejezte be a napi levélkiosztást: - A többi a Székelyé...
Elővettem az IM-et, kinéztem a szerkesztőség címét, s megfogalmaztam egy levelet. Megírtam, hogy minden vágyam, hogy tengerész lehessek, igaz, anyám azt szeretné, ha agronómus lennék, de tessék szívesnek lenni és megírni, hogyan lehet valaki Magyarországon tengerész?
Kedves Barátunk!
Magyarországon egy hajózási vállalat van, a Mahart, náluk lehet tengerésznek jelentkezni. Alant mellékeljük a címét.
De ha szabad ajánlanunk, akkor inkább válassza a mezőgazdaságot, az szép hivatás, ebben mindenképpen egyetértünk az édesanyjával.
A levelet eltettem, talán el is vesztettem, akkoriban mindent elvesztettem, semmit se sajnáltam, mindent lehet pótolni, nem tudom mi történt vele, de az biztos, hogy jól megjegyeztem: a Mahart az én lehetőségem.
Az biztos, hogy amikor befejeztem a gimnáziumot, s kezemben volt az érettségi bizonyítvány, boldog voltam, azt hittem, enyém a világ, mindent megvalósíthatok, amit csak akarok. Tehát felvételiztem Fertődre, a Felsőfokú Mg. Technikumba, gyümölcstermesztőnek. Ezt persze nem én akartam, hanem az édesanyám.
- Kisfiam, tőlem azt csinálsz, amit akarsz, de először szerezz egy normális szakmát - mondta. S mivel valóban éreztem valamiféle kedvet a mezőgazdasághoz, hát beadtam a felvételi kérelmet a fent említett iskolába. Persze éreztem én kedvet sok mindenhez akkoriban, de azért tizennyolc évesen már volt annyi eszem, hogy tudtam: ha egyetemre akarok menni, akkor egy kicsit komolyabban kellett volna venni a tanulást a gimnáziumban. Érdekes, akkoriban márt nem találtam dühítőnek az osztályfőnököm megjegyzéseit:
- Pista, ha maga egy kicsit tanulna, kitűnő lehetne.
Megelégedtem a négyesekkel.
Fertőd, felvételi.
Nem éreztem nehéznek, biológiából még érettségiztem is, mert az felvételi tárgy volt.
A meglepetés akkor ért, amikor megkaptuk a választ:
"Helyhiány miatt felvételi kérelmét elutasítjuk."
Jaj Istenem, most mit csináljunk? Anya kikérdezte a mindent tudókat, kiderült fellebbezni kell. Először vívódtunk, hogy mit tegyünk, de aztán rájöttünk, ez egy picit más, mint a bírósági fellebbezés, itt nincs súlyosbítás.
Meg is lett az eredménye.
Egy olyasmi levelet kaptunk, szinte postafordultával, hogy valami adminisztrációs hiba folytán elnéztek valamit, hát persze, fel vagyok véve, a felvételin én voltam a harmadik legjobb.
Megkönnyebbülés.
Hogy miért veszem sorra a fertődi iskolát? Igaz nem sok köze van ennek a két évnek az eljövendő foglalkozásomhoz, de sorsdöntő a tengerészet szempontjából. Együtt jártam Szacával. Ennek a srácnak volt egy tengerész ismerőse, és sokat mesélt róla, szóval egész idő alatt ébren tartotta a vágyat: hajózni.
Álmodoztam is sokat akkoriban a tengerről, hisz már láttam, volt róla képem, és ha halványan is, de fel tudtam idézni a tengerjárókat is a gdyniai kikötőben. Egy délutánra élénken emlékszem. Strandon voltunk, vagy a focipálya szélén hevertünk, egyre megy, a lényeg, hogy Szaca mesélt. Tengerészekről, parancsnokokról, hajókról, fedélzetmesterekről, városokról, lányokról kalandokról ivászatról, mindenről. Én meg hallgattam, hallgattam, hallgattam.
A két év hamar elrepült. "Tanultam" a magam választotta szakmát. Mindent elkövettem, amit nem szabad, ha az ember diplomát akar szerezni egy felsőfokú intézményben: hátul ültem, nem jegyzeteltem, órákon ultiztunk a vizsgaidőszakban teniszeztünk, a gyakorlatokat ellébecoltam, este leültünk kártyázni és két napig egyfolytában kanasztáztunk. Gitároztunk, fociztunk, néha talán tanultam is. Persze ennek is volt jó oldala, mert később mindent tudtam, mit kell másképp csinálnom, ha tengerésztiszti diplomát akarok szerezni.
Legjobban persze azt szerettem, ha Szaca mesélt. Ittam a szavait, és már előre fogalmaztam a levelem, amit el kell küldenem a Mahartnak:
Tisztelt Mahart!
Már gyermekkorom óta tengerész szeretnék lenni. Tessék megírni, hogyan kell jelentkezni?
A levél 1968 nyarán ment el, amikor már a kezemben volt a gyümölcskertész diploma.
Nagyon vártam a választ.
Lestem a postást, minden nap kérdeztem:
- Nem jött levelem a Mahartból?
Lassan őröltek a hivatal malmai. Nem tudták, nem tudhatták, mennyire fontos a válaszuk. De ami késik, nem múlik, még akkoriban is így volt. Egyik nap kék fejléces, hivatalos levél jött Csehipusztára, személyesen nekem címezve. Remegő kézzel nyitottam ki a borítékot. (Sokáig ez a levél is megvolt, de nagytakarítás...)
Kedves Székely István!
Vállalatunkhoz írt levelére az alábbiakat válaszoljuk:
Tengerész forgalmi állományba csak katonaviselt fiatalokat tudunk alkalmazni. Katonai szolgálatának letöltése után levélben jelentkezzen Személyzeti Osztályunkon.
Aláírás, dátum.
Majdnem elsírtam magam, s hogy ez mégse esett meg, az annak tudható be, hogy a levél nem elutasítás volt, hanem csak halasztás. Mi az a két év, ha eddig vártam, azt is kibírom!
Katonaság.
Ez egy külön regény. Lehet, hogy egyszer sor kerül rá, de nem most. Három hónap gyümölcskertészet után megjött a behívóm. Pécsett voltam katona. Kemény 25 hónapot húztam le a karhatalomnál.
Kibírtam - csak az első öt hónap volt igazán nehéz -, mert az ember mindent kibír, de ezt akkor persze nem tudtam. Még azt is, hogy kilenc hónapig ki se tehettem a lábam a laktanyából az esküt követő három nap szabadság után.
Leszerelés után ment a következő levél, hova máshova, mint a Maharthoz:
Tisztelt Személyzeti Osztály!
Világéletemben tengerész akartam lenni, A tanulmányaim befejezése után azt a választ kaptam, hogy a katonaság letöltése után jelentkezzem felvételre Önöknél.
A levél elment, s én újra izgultam.
A kisnyárádi postást minden nap lestem.
- Gyurka, jött-e levél Pestről? A Maharttól várok.
- Nem jött.
- Nem jött.
- Nem jött.
Hetek teltek el, s nekem valami állás után kellett néznem, ha nem akartam, hogy a katonaság ideje elvesszen a szolgálati időmből. Akkoriban három hét után kellett munkába állni, másként nem számított bele a szolgálati időbe a nyugdíjszámításnál.
Már megvolt a munkahelyem a Pécsi Volánnál (ha tengerész nem, akkor kamionos leszek, volt az elhatározás), amikor megjött a kurta válasz: két évig létszámstopp van, nincs tengerészfelvétel.
Két év Pécsett, fél év a Volánnál, másfél a Mecsekvidéki Pincegazdaságnál, elfogadták a fertődi diplomát.
Nem hagytam magam. Újabb levél ment tengerészékhez, immár 1972 késő őszén, november utolsó napjaiban: tengerész szeretnék lenni.
A válasz december elején érkezett:
Jövő év január 11-én jelentkezzen orvosi vizsgálaton a Gyáli úti Merényi kórházban. Cím, egyéb utasítások.
Azt hittem, nem jól látok.
Csak így egyszerűen, jöhetek, illetve mehetek, tengerész lehetek! Hurrá, hurrá, hurrá!
Nem fértem a bőrömbe! Nem tudtam megülni a fenekem Pécsett. Fel kellett mennem Pestre, hát irány a Rákosligeti TSZ szőlészete, januártól, gyalogmunkásság...
Metszés, permetezés, semmiség, mindent tudtam, jó haverok voltak, eltelt az idő. Egyik nap hívat a főnök.
- Székely, mi ez? A BM-ből érdeklődtek maga után.
- Fogalmam sincs.
- Csak nem keveredett valamibe?
- Semmibe.
- Mindegy, jó véleményt adtam magáról. De ugye tényleg nincs semmi disznóság a dologban?
Két nap múlva:
- Itt akar hagyni minket?
Nem tudtam, honnan fúj a szél. Csak a vállamat vonogattam.
- A BM szerint a Maharthoz akar menni, tengerész lesz...
Úgy elkezdtem vigyorogni, hogy tudta, ez bizony így van! Na, meg ha nem is árultam volna el magam, a BM-től úgyis megtudta. Ekkor már kezdett közelinek tetszeni a tengerészet. Főleg, amikor egy márciusi hétvégén hazamentem, s édesanyám is azzal fogadott, hogy:
- Itt voltak a rendőrök, és utánad érdeklődtek. Csináltál valamit? Azt állították, nem tudják, miért kell utánad érdeklődni...
- Tengerész leszek, Anya! - mondtam boldogan. - Csak tudnám, hogy mikor mehetek már!
Bizony még kellett várnom. Innen is, onnan is hallottam, hogy rendőrök kérdezősködnek utánam. Már tudtam, miről van szó, hát nem izgatott a dolog, illetve annyira, hogy érnének már a végére!
Ez is bekövetkezett.
Augusztus elején levelet kaptam: menjek be felvételem ügyében, 1973. augusztus 8-tól a Mahart forgalmi állományú dolgozója leszek, tanulómatrózi beosztásban, a Tengerhajózási Igazgatóságnál. (Illetve, azt hiszem, akkor még a Detert-nél, de lehet, hogy csak a tengerészek nem tudtak rászokni a hosszú, újmódi megnevezésre, mert nekünk mindvégig Detert - Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság - maradt.)
Felvettek!
Tengerész lettem.
A Szertárban kezdtem el az érdemi munkát. A Szertár Csepelen volt, a Szabadkikötőben. Az, hogy naponta be kellett mennem meghozta az első, de nem áthidalhatatlan nehézséget. Pesten kellett laknom. Ebben is szerencsém volt. Nagynénémék éppen Munkácson voltak családostól, hát a lakásukat használhattam. Persze az nagyon izgatott, hogy mikor kapok hajót. A Szertár volt az otthon levő, de szabadsággal már nem rendelkező tengerészek munkahelye. Akkor is legalább négyen-öten voltunk. Hárman kezdők, és két öreg tengerész. Ez volt a nekem való világ. Naphosszat hallgattam a történeteket, a munkában sose kellett megszakadni. Volt ott egy fedélzetmester, Fischl Ákos, ő sokat oktatgatott minket, tőle tudtuk meg a viselkedési szabályokat, kit hogyan kell szólítani, hogy a kapitányt ki ne ejtsem a számon, mert egy tengerjárón parancsnok, vagy captain vagy barba megszólítás jár, de kapitány soha, az a folyamon dívik. Az első tisztet chiefnek hívjuk és a másodiknak sior a megszólítása, míg a fedélzetmesternek a sztromó dukál.
Már eltelt egy hét is, s még semmi hír a hajóról. Gondoltam egy merészet, és felmentem a Személyzetvezénylési Osztályra. Ott nagy sóhajtozva adtam elő, hogy én ugye vidéki vagyok, s nincs Pesten szállásom, fizetnem kell a szobáért, hát ha lehetne, minél előbb szeretnék beszállni.
Két nap múlva megvolt a hajóm.
A Hévíz motorosra szólt a behajózási utasítás.

Amikor ezt a szöveget megírtam a belgiumi Ghent város kikötőjében rakodtunk. Skóciából hoztunk ócskavasat, és azt rögtön bárkába rakták.
A bárka kimondottan gyönyörű volt. Jókora példány, 110 méter hosszú, 12 méter széles, és 3064 tonna hordképességű. Szépen lefestve, minden csillogott villogott rajta, szép volt a szemnek, jó lehetett rajta hajózni. Kérdem a bárkagazdát:
- Hány éves a bárkája?
- Régi ez chief, 1973-ban építették, már harminc éves - válaszolja.
Tehát akkor gyártották, amikor hajózni kezdtem.