Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkõmûvesek

Az alábbi oldalak a 2001-es Naplómból valók. Nem kritika, nem elemzés, hanem leírtam mindazt, ami érdekes volt számomra a könyvbõl, ami megfogott, vagy ami gondolatot ébresztett bennem.

Jezsuiták

Elkezdtem olvasni Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkõmûvesek címû könyvét. Elõször az életrajzát olvastam át, abból kiderült, hogy a szerzõ jezsuita volt, majd kilépett Jézus Társaságából, és szabadkõmûves lett, kimondottan azzal a céllal, hogy összehasonlíthassa a két szervezetet. Õ találta ki és hozta létre a II. Világháború elõtt a KALOT-ot, azaz a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületét.
     Igazán nagy élvezettel olvasom, nagyon érdekes, fõleg azért, mert szinte semmit se tudok arról, amirõl ír. Se a jezsuitákról, se a szabadkõmûvesekrõl. Természetesen, mint a rend tagja, szimpatikussá tudta tenni elõttem a hallatlanul szigorú, majdhogynem önsanyargató rendet, ám azt is elérte, hogy megértsem: mindent, amit tettek, azt a saját "túlélésükért" és céljaik megvalósításáért tették, a közösség érdekét állítva a központba, akár az egyén hátrányára, akár az egyéniség elnyomásával, illetve átalakításával. A könyvbõl nekem az derült ki, hogy ez csak a kívülálló, meg a rend bírálói számára látszik így, mert ezt úgy tették, hogy a páterek mindezt elfogadták, s gondolom, jól érezték magukat a maguk választotta kontroll alatt. A rendben ezáltal igen erõs szelekció mûködött, a gyengék elhullottak út közben, az arra nem alkalmasak vagy kiestek, vagy a rend igen bonyolult ranglétráján megálltak azon a fokozaton, amelyik megfelelt egyéniségüknek, tudásuknak, alkalmazhatóságuknak. S az is kiderült, hogy a rendkívül szigorú rend, amelyik tagjainak minden másodpercét beosztotta, tudott az egyének minden rezdülésérõl, gondolatairól is, mennyire bõkezû volt, ha tagjai megfelelõ munkát találtak maguknak, minden támogatást megkaptak.
     Persze, eljátszik ilyenkor az ember azzal a gondolattal, hogy én miként bírtam volna? Mert biztos vagyok benne, hogy a lelkes, idealista fiatalembereket - mint amilyen én is voltam - megfoghatja a kihívás, amit a Társaság tagjának lenni jelentett, lelkesen belevetették, belevetik magukat a valójában teljesen ismeretlenbe, csak késõbb találkoznak azzal, hogy talán nem bírják a követelményeket.
     Ami mindenképpen szimpatikus, az az, hogy mindenki "névtelenül" kezd, s csak és kizárólag az számít az elõmenetelnél, hogy mit tud saját erejébõl elérni.
     Ami pedig nagyon érdekelne, hogy ma is lépnek-e be új tagok, s még mindig tartják-e a két háború közötti szabályokat, amiket megismertem a könyvbõl?

A tegnap délutánt szintén olvasással töltöttem. P. Nagy Töhötöm könyvében a világháború utáni évek voltak soron, az események központjában Mindszenty bíboros, hercegprímás õeminenciájának kinevezése, és mûködése, és a szerzõ ehhez szorosan kapcsolódó harcai.

Mindszenty, a Zalai Láma

A bekezdés alcíme, elismerem, kissé szenzációhajhászó...
P. Nagy megemlítí, hogy amikor Mindszentyt még Pehmnek hívták, és Zalaegerszegen volt plébános, egyházi körökben többen Zalai Lámnak hívták...
A szerzõ a háborút követõ években többször kiszökött az országból, meg vissza, s minden esetben az úticél Róma, a Szentszék volt. Amikor a Vatikánban felmerült, hogy kit nevezzenek ki az elhunyt Serédy bíboros utódjának, Páter (P.) Nagy Töhötöm volt az, aki hat, arra alkalmas egyházi személy közül Mindszentyt jelölte az elsõ helyen, s tette ezt jezsuita lelkiismeretességgel, mert a mellette szóló érvek után ismertette az ajánlatában a hibáit is. Ide másolom az érveket (címszavakban):
Mellette:
     Következetes és szilárd, a nehézségektõl vissza nem riadó, kiváló szervezõ tehetség, szociális szellem jellemzi, példás életû pap, képzett ember, a kommunisták is nagyrabecsülik, mivel a nácik elhurcolták.
Ellene:
     Túlságosan rideg (szigorú), az igazságot néha túlságosan nyersen mondja meg, akaratereje túlságosan nagy, a vend területek Magyarországhoz csatolásában részt vett, köztudottan királypárti, újabban a kommunisták méltatlankodnak ellene.
A pápa, XII. Piusz P. Naggyal küldte el a hercegprímás kinevezési okmányát, és õ hozta haza, s adta át Mindszentynek.
Ezek után leírja, hogyan harcolt késõbb Mindszenty ellen (pedig õ ajánlotta az ország elsõ közjogi méltóságába, király és kormányzó nem volt, következett a hercegprímás), mert a fõ célkitûzése a királyság visszaállítása volt, körülvette magát az ókonzervatív arisztokráciával, mert nem akarta megérteni a politikai helyzetet, amiben az ország, a magyarság túlélésének egyetlen biztosítéka volt a modus vivendi, ha tárgyalnak az orosszal. Ehelyett tisztelgõ levelet küldött II. Ottónak, és reményét fejezte ki, hogy megkoronázzák. Konok következetességgel nem állt szóba az oroszokkal, került bár az a legnagyobb áldozatokba is. Ebbe a küzdelembe a szerzõ belebukott, mert a bíboros ellen egy páternek nem lehetett igaza, még akkor is, ha pápa maga se szimpatizált - írja Nagy Töhötöm - a "vidéki szeminaristával", ahogyan a páterek többször beszéltek Mindszentyrõl, aki csökönyös szamár módjára bízott a III. Világháború kitörésében, az amerikai hadsereg támadásában az orosz ellen, és ezt a híveinek is sugallta, akik elhitték és egy álomvilágban éltek, s arról ábrándoztak, hogy az amerikaiak velük fogják kormányoztatni az elfoglalt orosz területeket.
    Persze ez a szuperkonzervatív, a világ haladásából semmit fel nem fogó, semmi változásra nem ráérzõ, és a diplomáciai finomságoktól fényévnyire levõ fõpap elérte, hogy a szerzõt a Vatikán nem engedte vissza Magyarországra, s a Páter Generális, a jezsuita rend abszolutikus hatalommal rendelkezõ feje Dél Amerikába helyezte. Tették ezt úgy, hogy a pápa személyesen ismerte és megbecsülte, a jezsuita generális szintén, de elõbbre helyezték az egyház érdekét a személyes érzelmeknél. Bár nem tudom, hogy nem járt volna-e jobban a magyarországi katolicizmus, ha Mindszentytõl valahogyan megszabadulnak, s egy józan gondolkodású fõpap kerül a helyére. Én persze nem ismerem a lehetõségeket, ez részemrõl laikus eszmefuttatás.
     Hogy miért volt ez nagy gyõzelem Mindszenty részérõl?
     Mert a Vatikán korszakalkotó munkának, a jezsuita rend legnagyobb magyarországi tettének ismerte el a szerzõ által vezetett Kalot létrehozását. (A mozgalom beindítója, Páter Kerkai Jenõ volt). Ezt a mozgalmat lehet minõsíteni a mai ismereteink szerint. A baloldal nyilván reakciós szervezetnek ismeri, de õk nyilván csak azt tudják a Kalotról, amit a kommunista propaganda ismerni engedett, s aminek nem túl sok köze lehetett az igazsághoz.
     Mert a harmincas évek közepén megszrevezni a magyar parasztfiatalokat, mozgalomba tömöríteni õket, tanítani a gazdálkodásra, Népfõiskolákat létrehozni, ahol a modern gazdálkodást oktatják, s szorgalmazni a földosztást, minden, csak nem reakciós, népellenes tevékenység. (Mindszenty is ádáz ellenfele volt a Kalotnak s így P. Nagynak. Érdekes, õeminenciája kommunista szervezkedésnek tartotta a földosztást, akár az egyházi birtokok kárára is, amit a két Kalot vezetõ szorgalmazott...)
     A szerzõ, akinek életcélja a szociális munka, közelebbrõl a parasztok felemelése, tanítása volt, ezután Dél Amerikába, Uruguayba került a jezsuita testvérekhez. Itt megcsömörlött attól, hogy nem volt alkalma a "szakterületén" dolgozni, a katolikus fõpapság ahol tudta csak akadályozta ebbéli kísérleteiben. Csoda-e, hogy lelkiismereti válságba került, s kilépett Jézus Társaságából?

A szabadkõmûvesekrõl

Megint leírom: olyan valamirõl írok, amirõl nem tudtam eddig túl sokat. Természetesen, éppen ezért fokozott érdeklõdéssel olvastam a masonokról, a szabadkõmûvesekrõl írott részeket. Na, persze hallottam róluk, gyermekkorom romantikus történeteibõl rémlik, hogy maguk az ördögök, gonoszak, újabban meg a világhatalomra való törekvéssel hozzák õket kapcsolatba.
    A napló egy különleges mûfaj. Ott minden a szerzõ szemszögébõl történik, az õ igazságait tartalmazza, sose az objektív valóságot, bár ilyen létezik-e egyáltalán a társadalmi folyamatokat szemlélve? Ez a könyv Nagy Töhötöm, volt jezsuita páterét, amit elmondok róluk, tõle tudom, ha tévedek, ezért van.
    A szabadkõmûvesek és az egyház ádáz ellenségek. Kiátkozták õket, aki tagja valamelyik páholynak, azt a katolikus egyház kitaszítja. (1964-es állapot).
    Miért?
    Az alábbi indokok szerepelnek XIII. Kelemen 1738-ban kiadott bullájában. Az irat két "érvet" sorol fel, amiért megérdemlik a kiátkozást:
    A szabadkõmûvesek titkokat õriznek, valamint: "és egyéb, igazságos és észszerû, csak általunk ismert okok miatt ítéljük el õket." (Az igazsághoz tartozik, hogy a pápa ekkor már vak volt, szenilis, nagyon beteg, s rátették a kezét az okmányra, hogy ott írja alá.)
    Ezek szerint a pápának is voltak titkai, de ezért nem átkozza ki saját magát. És ez az irat lett az alapja minden késõbbi vádaskodásnak, erre hivatkoztak "komoly" szezõk, egyházi méltóságok. (Röhej... - tõlem.) Azt nem kell hinni, hogy a szabadkõmûvesek nem vágtak vissza, amilyen az adjon isten, olyan volt a fogadj isten. S ez a mai napig fennáll.
Nos, Varga Sándor, mert Nagy Töhötöm ezen a néven lett szabadkõvûmes, is kutatta a titkokat. S vizsgálódásának eredménye, hogy a legnagyobb titok az, hogy nincsenek titkaik.
    Leírja a páholyok szertartásait, rendkívül bonyolult szimbólumrendszerét, aminél bonyolultabb csak a katolikus egyházé. A szabadkõmûvesek a szertartásaik alatt keresik az "elveszett szót", ez minden rituáléban, liturgikus szövegükben benne van, s csak a XXXIII. fokozat elnyerésekor derül ki, hogy ez a szó: a szabadság.
    Két fõ irány van: az angolszász típus, és francia. Az angolszászban megkövetelik a feltétlen Istenhitet, és minden szertartáson ott a Biblia, a francia típusún nem, ott akár egy üres lapokból álló könyv is lehet a háromszög és körzõ alatt, és mindenki azt a vallásos szöveget képzeli oda, amiben hisz. Mohamedán a Koránt, zsidó a Tórát, keresztény a Bibliát.
    Amit a páholyok feltétlenül megkövetelnek a tagjaiktól az az erkölcs, becsület, az emberi erények gyakorlása. Kijelenti, hogy nincsenek titkok, minden elõírás, szertartás leírása, sõt a páholyok szabályzata mindenki számára hozzáférhetõ. A leírásból kiderül, hogy szabadkõmûves lehet mindenki, akit legalább két tag ajánl. Aki végigjárja az összes fokozatot, amibõl 33 van, az eljut a csúcsra. A tagok között a társadalom minden rétege megtalálható, a péktõl az orvosig, a mérnöktõl a katonáig. Az üléseken vitatkoznak, elõadásokat hallgatnak meg, megvitatják azokat. Így tesz a postás és az egyetemi tanár, a különbség legfeljebb az elõadások színvonalában van.
    A szerzõ kifejti, hogy ilyen becsületes és vegyes társaságról nem képzelhetõ el, hogy a kezükben tartják a világ sorsának alakulását, õk irányítják a világ meghatározó politikai és gazdasági eseményeit.
    Õ írja, lelke rajta...
    Elsorolja a leghíresebb szabadkõmûvesek neveit, persze a teljesség igénye nélkül:
    José San Martin (Argentína megalapítója, nemzeti hõs), Simon Bolivár, Marat, Robespierre, George Washington, Franklin Benjamin, Kipling, Kossuth Lajos, Klapka György, Garibaldi, Geothe, Schiller, Byron, Puskin, Sir A. Flemming, Külön kiemeli a szerzõ, hogy az Egyesült Államok alkotmányát szabadkõmûvesek alkották, és minden benne van, amiért küzdöttek, küzdenek. Sõt, Közép és Dél Amerikában a szabadkõmûvesek vívták ki a függetlenséget, minden állam nekik köszönhetõ, õk alakítottak kormányokat, és irányították az országokat.
    Ez a rész sokkal szürkébb, mint az elõzõ kettõ. Igaz, hallatlanul érdekes, ahogyan a szimbólumrendszert taglalja, vagy a vádakat elemzi, mely a katolikus egyház részérõl éri õket, de boncolgatja azokat is, amelyeket õk vágnak a pápisták fejéhez. Igyekszik tárgyilagos maradni. Elolvasva, ûrt hagyott bennem.
    Valami hiányzik, hogy mi azt nem tudom.
    Nem hiszek abban, hogy világméretû szabadkõmûves összeesküvés áldozatai vagyunk. Nem azért, mert a szerzõ szerint a páholyok csak igen laza kapcsolatban vannak egymással, hanem azért, mert ellenkezik a józan ésszel. Már az, hogy egy asztalnál kitárgyalják azt, hogyan teszik tönkre Algériát, hogyan teszik gazdaggá X.Y.-t, és melyik focicsapat nyerje a következõ Bajnokok Ligáját. Ez így, nem mûködik.
    Valami más van.
    A hajózásban azt látom, hogy ha egy görög (pl. Kavafisz) üzletel, akkor fejem rá, hogy megtalálja a görögöt a világ másik végén is, azzal lép kapcsolatba. Tõle vásárol, hozzá viszi javítani a motort, és õt fogadja fel szakértõnek. És a szomszédos norvég mûhely tulajdonosa hiába kiabál, hogy világméretû görög összeesküvés áldozata, nem lesz igaza, mert csak az történt, hogy a görög a göröggel bizniszel...
    Ma már nincs szükség San Martin és Simon Bolivár féle hõsökre, Kossuth és Garibaldi féle forradalmárokra. Ma akik államokat, világrészeket irányítanak, azok a pénzvilág bennfentesei... S természetes, hogy ki kapja a kölcsönt, a hitelt, vagy a segélyt. És az is, hogy ki nem. Mert a bankár a bankárral, a görög a göröggel, a mason a szabadkõmûvessel üzletel.
    Szükségtelen összeesküdni.
    Szükségtelen titkokat keresni, mert titkok nincsenek.