Hogyan kezd el az ember olvasni egy könyvet? Kézbe veszi, megnézi a címlapot, majd megfordítja, és elolvassa ami a hátlapon található. Érdemes idemásolni mind a négy szöveget:
Az elsõ a nyúlfarknyi fülszöveg:
"Idilli boldogságban, részben vidéken eltöltött gyermekkora után a 21 éves szerzõ megvívta kilátástalannak tûnõ harcát a hagyományos és "liberális" oktatási intézményekkel, édes- és nevelõapáival, a betonsivatagos, fõvárosi környezettel, egyszóval: a nagy, büdös élettel. Errõl számol be ellenállhatatlan sodrással és kíméletlen humorral az érettségiig el se jutott "rossz tanuló", akitõl megannyi "eminens" sokat tanulhatna."

És ezután három "idézet".
Az elsõ:
"Hát ilyan nincs! Hihetetlen. Húsz éves. Na, jó huszonegy. És így ír! Honnan pattant elõ? Honnan? Ilyen fegyverzetben? Mindegy, itt van, megérkezett. Üdvözölni kellene, nem? Megteszem én, egyike az elsõ olvasóinak. Az egyszerû olvasó. Íme. Isten hozott a magyar irodalomban, Gerlóczy Marci. Márton."

Jancsó Miklós

A második:

"A regény hõse, Marci - maga a szerzõ - tobzódó, csupazûr, csupadac gyermekkor után üres kézzel érkezik a felnõttkor küszöbére. Üres kézzel, de vajon tiszta lappal-e? Igazolható-e a sok hiányzás, a sok elszalasztott lehetõség? Gerlóczy Márton azt sugallja: igen, hiszen a saját életérõl van szó. S ha bizonyosság nincs is, a választ hatalmas lendülettel, kemény humorral, megható szókimondással keresi ez a regény."

Nádasdy Ádám

A harmadik:

"Az olvasó enged a hívásnak, mert: õ is ilyen, vagy õ is ilyen volt, vagy õ is ilyen szeretne lenni..."

Tarján Tamás

Ezek után nyilván az ember úgy áll az olvasásnak, hogy na lássuk, ez valami csuda finom élmény lesz!
Mint elõbb már írtam, eleinte nem voltam feldobva tõle. Ugyanis az a hatalmas lendület és sodrás, amit beharangoztak, valahogy engem nem igazán tudott elkapni, hogy egy szuszra elolvassam. Bizony le lehet tenni, és közben nem kell gondolkozni... De késõbb valóban jó olvasmány, érdekes, lendületes. És tanulságos belelátni egy efféle fiatalember lelkébe, tetteinek és "nemtetteinek" mozgatórugóját megpróbálni megérteni, elfogadni..
A történet egy "bizonyos" Marciról szól, aki szemben áll mindennel és mindenkivel, az ilyenre mondják, hogy deviáns az iskolával, a tanulással, a társadalommal szemben, mondjuk így, lázadó gyerek és tinédzser. A könyvben lehúzza a vizet az iskoláiról és a tanárairól - nagyon olvasmányosan, érdekesen írja ezeket a részeket - (azonban mielõtt valaki túlzottan hitelt adna neki és sommás következtetéseinek, vegye figyelembe, hogy a regény Marcija "pörben és haragban áll a vádlottakkal").
Azt hiszem Gerlóczy valóban tehetséges, valóban jól ír, de ami biztosan írói "nehéz fegyverzet"-nek számít, hogy képes hosszadalmas eszmefuttatásokra, filózgatásokra, ezeket én nyugodt lélekkel át tudtam ugrani. Számomra ilyenkor kissé unalmas volt.
Aztán hirtelen valami hiányérzetem támadt, amikor a közepén jóval túljutottam, s elkezdtem keresni a könyv belsõ borítóin két szót: "második kiadás".
Ugyanis én a buta agyammal úgy gondolom, hogy az író könyvét kiadják, elolvassák, a szakma, a kritikusok hasra esnek tõle, és a második kiadás hátuljára kerülnek már a méltatások is.
De akárhogyan is nézem, ez elsõ kiadás, de ott van rajta három neves, közismert személyiségtõl az idézet a könyvvel kapcsolatban.
Aztán, amikor a könyvet elolvastam, kezdtem alaposabban belegondolni abba, hogy ki, mit írt valójában?
A fülszöveg két megállapításával nem értek egyet:
Harcról ír, az iskolarendszerrel megvívott harcról, de ez ott sántít, hogy a harctéren két küzdõ fél szükségeltetik, az iskola mindig jelen volt, de a regény Marcija bizony inkább nem, mint igen. (Smile)
A másik, és lehet, hogy nem érem fel ésszel és buta módon képtelen vagyok meglátni, hogy mi az, amit egy "eminens" diák eltanulhatna a fõhõstõl. Számomra semmi efféle pozitívumra nem derül fény a szövegbõl, de mondom, ez biztos az én hibám.
Jancsó valójában egy szót se szól a könyvrõl, arról amit írt, csak Marci-Márton írói tehetségét méltatja, amiben igaza is lehet, én nem vagyok arra hivatva, hogy eldöntsem, de azért hajlok arra, hogy elfogadjam.
Tarján Tamás hallatlanul diplomatikusan fogalmaz. Nem írja le, hogy a könyv jó, értékes, olvasásra érdemes, és mindez miért, vagy bûn rossz és miért, csak annyit, hogy "az olvasó enged a hívásnak". Ezt meg értsd úgy, ahogyan akarod.
Aztán az "õ is ilyen, vagy õ is ilyen volt, vagy õ is ilyen szeretne lenni..." ez számomra kétséges megállapítás.
Elõször azért, mert a mindenkibe én is beletartozom, és rám egyik se érvényes. Számomra sivár ez a sors, én más voltam, más vagyok, sose akartam, és sose szeretem volna efféle életet, létet. Tudom, nehéz elfogadni, hogy vannak más gondolkodású emberek, de ez nem változtat a tényen.
Nem tehetek róla, de nekem mindig azok a hasonló sorsú diákok, gyerekek jutnak az eszembe, akikkel Encsike nap mint nap találkozik az iskolában, és én õket látom "ilyen, ilyen volt, ilyen szeretne lenni"-nek., s az õ szemszögükbõl tudom csak értelmezni a fenti szentenciát. És hozzáteszem: nem tudok elszakadni attól a ténytõl, hogy a szöveg Marcija megírta a könyvet, tehát ez a végkifejlet, idáig tart a sorsa, nem zárul le az utolsó mondattal, s az eddig tartó fejlõdést hasonló sorssal senki se éri el, ebben Marci egyedüli, unikum.
Ugyanis aki ilyen, az soha kézbe nem vesz könyvet, és nem olvas semmit, hiába a hívás.
Aki ilyen volt, annak nem igazán volt jó esélye arra, hogy kikecmeregjen a mélybõl, ahova a körülmények, vagy saját maga gyermekkori és felnõtt környezetének butasága taszította.
Az "õ is ilyen szeretne lenni..." megállapítás persze igaz lehet. Csak egy biztos, hogy aki szeretne, az nem lesz ilyen! Ugyanis aki szeretne ilyen lenni, az már lent van valahol a társadalom legalján, és biztos, hogy semmi esélye arra, hogy úgy kecmeregjen ki a mélybõl, ahogy a kötet Marcija. És ezt bizony nagyon csúnya dolognak érzem, az olvasó (aki ilyen szeretne lenni) itt valahol jól át van vágva.
Bizony igazat kell adni Nádasdynak, hogy az író csak sugallja, hogy van kiút, de nincs bizonyosság. Ez a regény Gerlóczy életregénye, hát hogyan tudna bármiféle kiutat mutatni, amikor maga se látja az út végét?
Miért írtam, hogy az olvasó (aki ilyen szeretne lenni) át van vágva (egy picikét nagyon - még akkor is, ha ez valószínûleg nem tudatos átvágás)?
Ugyanis Gerlóczy arról nem ír, de azért a sorok között benne van: az õ lázadása, az õ szembenállása mindennel, az iskolával, az élettel, bizony nagyon is biztos, pihe-puhára párnázott háttérrel történt.
A család ott volt mögötte, pénzzel tömték, na nem afféle újgazdag-típusú anyagi bázissal rendelkezett (az ilyeneket maga is "egészségesen" utálja, és kicikizi), de megengedhette magának tizenéves éveinek elejétõl, hogy kocsmázzon, okádásig berúgjon, gond nélkül költekezzen, ez pedig heti százasból nem megy. Valószínû ezzel a szerzõ nincs is tisztában. Valószínûleg fel se tûnt neki a biztos anyagi bázis, mert természetes volt, még húsz éves korában se, amikor íróvá avanzsált, és ez az, amivel a mezei a sorstársai, a hasonló kezelhetetlen természetû fiatalok zöme nem rendelkezik, õk simán elzüllenek, és nem is sejtik, hogy van egy Marci akinek mostanra többé-kevésbé megvan az esélye, hogy kitörjön ebbõl a helyzetbõl.
Jó, megengedem, a szegény (és primitív) szülõk is igyekeznek többet adni anyagilag a gyereknek, mert azt hiszik, ezzel le van a gond a vállukról, vagy nem tudom mit hisznek.
A szülei és a megfelelõ kapcsolataik ott voltak mögötte, és egyik általános iskolából a másikba vitték, aztán felvették a Waldorfba (ez pedig arra a sulira jellemzõ...), majd mikor páros lábbal onnan is kirúgták, elintézték neki, hogy átkerüljön a Lauderbe, ott kijárták, hogy öt tárgyól való bukása ellenére se rúgják ki, szóval így aztán lehet valaki "lázadó".
Erre viszont a hasonló sorsú gyermekek szülei szinte kivétel nélkül képtelenek.
És azt hiszem - hogy válaszoljak magamnak - akik mögötte álltak-állnak, azok intézték el, hogy elsõ könyvére ennek a három kiváló embernek a sorai kerüljenek olvasócsalogatónak és valamiféle zsenikultusz alapjait megvetni.
Gerlóczyból sikeres író lehet. Kívánom neki, hogy éljen a lehetõségeivel, és ne szalassza el, mint annyi mindent korábban. Ez a könyve - számomra - érdekes volt, látni a másmilyen fiatalok (mint a fiaim) életét. Nem valószínû, hogy megérem, hogy ötvenéves legyen, mert kíváncsi lennék, hogy akkor majd hogyan látja fiatal korát. Azt mondják, mindenkinek vagy egy jó regénytémája: a saját élete. Persze, ha író lesz, a mûveiben állandóan jelen lesz ez az idõszak, és nyomon követhetõ lesz a gondolkodásának változása, ahogyan betörik majd, mert mindenkinek be kell törnie, még neki is. Valaminek be fog hódolni, mindegy minek: egy lánynak, a karriernek, a hírnévnek, a pénznek... és akkor majd tanul, észveszejtõ iramban pótol mindent, kemény munkával, ami ma számára teljesen elképzelhetetlen.
Biztos, hogy megteszi a regénybeli Marci, mert értelmes.
És persze valakik megszerzik neki a média támogatását is, és sima lesz az útja, õ pedig nyugodtan lázadhat továbbra is, vagy akár cikizheti az akkor lázadókat.
A Kossuthon hallottam a napokban egy megállapítást, egy a vagyonról szóló betelefonálós mûsorban: a kapcsolati tõke majdnem akkora értékkel bír, mint a pénzbeli. Ezt tökéletesen alátámasztja ez a könyv.