SZÉKELY SZABOLCS:
VULKÁN
(A vers a 2003-as Év versei antológiában megjelent)
miért hisszük hogy a vulkán minden körülmények között egyszer valahol valamikor egyszer valahol valamiért ki kell törjön hát képzeljük el hogy csak úgy akár a szépség a hõség is csak önmagáért lélegzik a tûzhányó csak õrli csak õrli magában ahogyan elménk is õrli a világot zihál hörög de visszatartja csak legbelül nõ a kráter hiába hiába ahogyan bennem is gyûlik gyülemlik mindannyiunkban robbanásra készen lassan felhalmozódik a tûz a magma
nem te döntöd el hiába szorítod öklöd izmod is megfeszülhet a fogcsikorgást nem hallja senki csak magad magad mert téged dobálnak vagy inkább leláncoltak oly mindegy ugyanaz te szállsz súlytalan vagy mi átfog magához ölel s szorongat hiába veled történik minden olyan ez mint a nevetés a sírás az éhezés a szíved dobbanása a láva fortyog benned nélküled hiába hiába hiába hiába
vannak vulkánok melyekben megkövül a magma megkövül a szürke hamu kõ por ellepi kráterük vannak vulkánok azonban teremtve éppen a törésvonalra teremtve két világ közé s a mélybõl untalan fölbuzog az élet örök visszatartás jaj nem nem a mindennapi hétköznapi nyelés tûrés a vulkánok krátere az égen szemedben üszkös napsütésben fordulásban fénytörésben hogyha mégis hogyha mégsem ott tátong a kráter a vérben csillagok csonthidegében kívül a csend a szél a szél zúg belül csak gyûlik a tûz a tûz remeg zihál fortyog a vulkán
oldalán termesztik a szõlõt lányok tapossák mezítláb préselik a nedvet vérvörös bort isznak énekelnek szeretnek s az ének felnõ a kráterig fortyog a láva de az ének az ének az ének felzeng a jéghideg éjszakába |