Honlapverzió
v11.00
A honlapon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.
© Székely István 1997-2022
Gyengénlátóknak Nyitó oldal Gondolatok... Irodalomkodásom Naplóim Történelmem Tengerészkedésem Aka, a falum Szakácskodásom Rádióm Humor Kapcsolat

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA

PRIWALL


2001. Május 25 - 2001. Szeptember 10.



Május 25. péntek.
Délelõtt megint vásárlás, kínait fõzök búcsúvacsorára, vettem hozzá csirkét, sertést, májat, szívet, zöldséget, sört, és finomat készítek.
Azt hiszem, ezt a napot, majd a hajón fejezem be.
És úgy is lõn! Már a Priwallon vagyok. Holnap érkeztem :-)))
Olyan hallatlanul finom lett a kaja, hogy még én is néztem! Íme a recept, nehogy elfelejtsem:
Olíva olajra dobtam a magokat: szezámot, kesudiót, mogyorót, mandulát és mazsolát, majd következett az elõzõleg borban megpárolt zúza, csirkeszív, végül az alábbi sorrendben adtam hozzá a többi, apróra vágott finomságot: sárgarépa, zellergumó, zellerzöld, zöldpaprika, egy kevés erõs paprika, csirkemell, hosszában felszeletelt zöldhagyma, kockára vágott sampinyon gomba, beáztatott illatos gomba, paradicsom. Fûszerként: só, bors, gyömbér, szójaszósz, fokhagymakrém, piros arany. Hozzá rizst készítettem, mi mást?
Mindenféle maradék itallal koccintottunk és a kajához sört ittunk.
Szabolccsal pálcikáztunk, bár én a végére feladtam.
Este az interneten kijelentkeztem a levelezõlistákról.


Május 26. szombat.
Hajnalban keltem, ötre jött a reptéri minibusz, fél hétkor csekkeltem be. Még visszanéztem háromszor az asszonyra, mint az jólnevelt, és kellõképpen babonás tengerészhez illik, s elindultam, bele az ismeretlenbe.
Kicsit feszült voltam, mert sokat hagytam ki, s ilyenkor mindig az vagyok.
A repülõút hál' Istennek, eseménytelen volt.
Párizsból küldtem egy SMS-t valakinek, hogy itt vagyok, ugyanis eltévesztettem Nimród mobilszámát, de utána neki is elküldtem. Encsike felhívott, megnyugodott (egyelõre).
Biarritzban pedig én, mert a taxisofõr, aki egy táblával várt, mondta - ékes franciasággal -, hogy bagázs boku problem, de nem az enyémmel! Pedig bennem volt a frász, hogy törik zúzzák majd, tekintettel a sok afrofranciára.
Bayonne-ban viszont kellemes meglepetés ért: a taxit nem engedték a hajóhoz, a kikötõkapuban letett, és eltûzött. Elképzelhetõ, hogyha belépnek az EU-ba, akkor a hajóig vihetik az utast?
A Priwall ugyanolyan, mint a Padua, így alapvetõen nem lesz gondom se a hajóval, se a berendezésekkel. Bár nincs szatellit antenna és a hídon is hiányzik a tévé, így nem tudom, hogyan nézhetem a románok elleni meccset? Ebbõl következik, hogy az otthoni hírek csak módjával érkeznek. Itt még csak a Kisgazdák ceglédi nagygyûlésénél tartanak! Fogalmuk se volt Pallag úrék frappáns húzásáról, hogy beperelték magukat a bíróságon, és ezt a frakcióra érvényesnek akarják elismertetni.
A parancsnok ma még S. Brackhagen, ha õt nem számolom, akkor a személyzet felét ismerem. Szíj Feri a gépész, Horinka Horácz a szakács és Polgár Józsi az egyik matróz, velük még nem hajóztam. Gáti Laci veszi át a parancsnokságot, vele 1974-ben voltam a Hévízen, akkor második tiszt volt, én pedig éppen az elsõ behajózásom vége felé jártam. Azóta itt-ott találkoztunk, de nem hajóztunk. Golyán Gyuszival kétszer is voltam, elõször valamelyik hazajárón, talán a Cegléden 1980-ban, amikor fõiskolás nyári gyakorlaton voltam, aztán a Dinán 1989-ben. Novotny Zolival pedig a Csokonain amikor harmadik tiszt voltam. Szóval mindegyikükkel jó régen találkoztam.
Négykor értem a hajóra, fél hatkor már menetben voltunk...
Santanderbe megyünk, cementet veszünk fel egy angliai kikötõnek.


Május 27. vasárnap, úton, Santander.
Fél éjfélkor keltem, hat elõtt ledõltem, mert nyolckor érkeztünk.
A kikötés csak kicsit volt kalandos, mert tejsûrû ködben érkeztünk, és ötven méterre se láttam. Így aztán hiába mondta Gáti Laci, hogy:
- Oda megyünk, arra a kis rakpartra, ahol a sárga rakodó-berendezés van.
Ugyanis õ láthatta a radaron, volt már itt, tudja, hogy sárga, de én csak ötven méterre láttam, így semmit se tudtam kivenni a cseppfolyós, nyúlós ködben. De baj nélkül kikötöttünk és utána nyugi volt. Aludtam egy sort. Fél egykor ébredtem.


Búcsúzik Capt. Brackhagen


Mindenki a barbakabinban volt. Smirnoff vodkát narancslével, konyakot kólával kínált. Leültetett, beszélgettünk errõl-arról.
Szó szót követett, s elmondta, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy most át kell szállnia a cég másik hajójára. Kellene egy parancsnok, mert ez "nem állapot". Szokásommal ellentétben megjegyeztem, hogy az elõzõ két hajómon captain voltam.
- Nagyszerû, chief -, örvendezett. - Maga lesz a mi emberünk. Készítsen fénymásolatot a parancsnoki bizonyítványáról, viszem Herr Meyernek, a tulajdonosnak. Igen korrekt ember, ha beleegyezik, akkor biztosra veheti, hogy beszállhat a hajóra legközelebb.
Hát ez szebb, mint a legmerészebb álmom volt, amikor elvállaltam ezt a hajót!
Gáti Laci szerint szinte biztosra vehetem. Ha megígéri, akkor be is tartja, amit mond. Ne igyunk elõre a medve bõrére, de azért ez feldobott! Még a fejfájásom is elviselhetõbb lett! Mert ez a fránya idõváltozás most nagyon megvisel, a légnyomás a egekben van, majd szétrobban a fejem.
Este kimentek a reptérre, és elment Sevillába (Barcelonán keresztül, ami nem a legrövidebb módja odamenni Santanderbõl).
A szalonban egész délután beszélgettem Novotny Zolival, felidéztük a Csokonain töltött napokat, elmeséltem a Pancon-3 rémregényét, amibõl a Bonzsúr Indonéziát írtam.
Este kilenckor elvonultam a kabinba, most jól kialszom magam, s holnap hajrá.


Május 28. hétfõ, Santander.
Negyed nyolckor keltem, jól kialudtam magam. Cementet rakunk, ez számomra új rakomány, még nem láttam, hogyan rakják.
A raktártetõn levõ kb. 40 cm. átmérõjû 4 db. fedelet leveszik, arra rászerelnek csöveket, és ott ömlik be az anyag. Nem telik el 8 óra, és a 3500 tonna már bennünk is van. Amikor kész, még tizenkét órát kell várakozni, hogy a rakomány megülepedjen, és csak ez után lehet indulni. Ez azért jó, mert így az éjszakát alvással lehet tölteni, pihenten indulunk.
Mindehhez hozzátartozik, hogy a berakáskor nem látni, hogy mennyi rakomány lett berakva, csak a merülés alapján lehet kiszámolni. Tehát 17 óra után kimentem a partra, és figyeltem, az elsõ és hátsó merülést.
Az order szerint 3600 tonnát mindenképpen fel kellett vennünk, de a merülési limit szerint legfeljebb 3620 tonna rakható fel, különben jön a büntetés, hogy túlraktuk a hajót. S ha tudjuk mindehhez, hogy a rakodó-berendezés leállítása után a szállítószalagokon még 14 tonna cement van, ami bejön a hajóra, akkor igencsak szûk határokat állítottak fel...
Miután szerintem megvolt a rakomány, jött a draft surveyor, aki hivatalosan kiszámítja a merülésbõl a felvett rakomány mennyiségét. Az eredmény: 3613 tonna cement a rakomány. Tizenhárom tonnával több, mint az order volt, a rakomány tulajdonos ennyivel jobban járt. Tetszenek, és szeretem az ilyen feladatokat.
Utána kivitt a spanyol a közeli el Corte Inglésbe, ami magyarul egy bevásárlóközpont. Egy rekesz ásványvizet vettem magamnak, mert nincs ivóvíz a hajón, amit a sótalanító készít, azt legfeljebb mosdásra, mosásra lehet használni.


Május 29. kedd, Santander, úton.
Hajnali hatkor indultunk. Jó nagy köd volt kint a nyílt vízen. Manõver után még aludtam egy kicsit.
Délután õrség után megnyiratkoztam, mert elszúrták otthon az indulás elõtti hajvágáskor, hosszú maradt elõl.
Õrségváltás után beszélgettem a barbával, megrendítõ hírt mondott:
K. G., aki a Paduán volt szakács meghalt. Illetve, eltûnt a hajóról. Este még látták, hogy felviszi a szemetet, és többé nem. A szemetes edényt megtalálták hátul a korlát mellett. Valószínûleg kiugrott a vízbe. Dovernél történt, az idõ abszolút csendes volt, nem lehetett, hogy kiesett. Reggel fedezték fel, mert nem dolgozott a konyhában. Tûvé tették a hajót érte, mindent átkutattak, s hogy nem találták, visszafordultak. Bejelentették Dover Coast Guardnak, de hiába, nem találták meg.
Azt hiszem, hogy borzalmas módja az öngyilkosságnak. Lehet depressziós valaki, lehet pillanatnyilag életunt, de amikor a vízbe kerül, hamar kijózanodhat, és rájön, hogy marhaság, amit csinált. De akkor már nincs visszaút! Az életösztön mindenkiben ott szunnyad, és rettenetes lehet így elpusztulni, mert biztos, hogy küzd az életéért, ha az agy nem is akar, a test, az idegrendszer mindent megtesz, hogy minél tovább húzza, s ez igen lassú halál lehet. Borzalmas, még belegondolni is...
Szerettem G.-t, jól kijöttünk, sokat dumáltunk, kétszer is hajóztunk, a Dinán és a Paduán. Igaz, a normálisnál sokkal érzékenyebb volt, még a szakácsok között is ritkaságszámba ment, de nem gondoltam volna, hogy ezt teszi.

Május 30. szerda, úton.
Éjszaka naplót írtam, meg adminisztráltam. Megcsináltam a szolgálati lapokat.


Papucsos hajó


Ez is úgynevezett papucsos hajó. Erre már otthon lelkileg felkészültem, ezért hoztam egyet, amiben a lakótér körül és a hídon járok, egyet a belsõ folyosókra, de elfelejtettem hozni még egyet, amit a kabinban használok, na és a fürdõben...
Szóval a kabinból kijövök mezítláb. A bejárati ajtónál felveszem a "híd papucsot", felmegyek, és reggel lekapcsolom a fedélzeti világítást. Utána bejövök a lakótérbe, felveszem a fedélzeti cipõmet, körbejárok a decken, vissza, fel a belsõ papucs, lemegyek reggelizni. Utána a kabin elõtt leteszem a papucsot, mezítláb a kabinba, átveszem az overallt, papucsba bújok az ajtó elõtt, a folyosó végén fel a fedélzeti cipõt, és megyek rakodni...
Viszont a kabinban a padlószõnyeg, a lakótéri linóleum olyan, mintha új lenne, és ez is valami.

Május 31. csütörtök, úton.
Tulajdonképpen egy eseménytelen nap lett volna, ha Land's Endet elhagyva nem lettünk volna részese egy váratlan akciónak.


Tengeri mentési gyakorlat


Délután két óra körül egy helikopter jelent meg mögöttünk. Elõbb egy pillanatra inamba szállt a bátorságom, mert attól tartottam, hogy rossz helyen hajózunk, vagy egyéb szabálytalanságot követtünk el. Önkéntelenül is kihajoltam, hogy megnézzem, nem szennyezzük-e olajjal a tengert, aztán bementem a hídra.
Mentési gyakorlat- Priwall, Priwall, a helikopter hívja a Priwallt - hallottam a VHF rádióban. Válaszoltam.
- Engedélyt kérünk, hogy mentési gyakorlatot folytassunk, és embereket tegyünk a hajóra! - mondta a pilóta.
Megkönnyebbültem, az engedélyt persze megkapták.
Ezután két tagot engedtek le kötélen a pupára (hajófar), majd visszavették õket. Gyorsan, szakszerûen hajtották végre. Azt mondják, az Angol Parti Õrség számtalan tengerészt kimentett már a háborgó tengerbõl.
El is hiszem, ha ilyen lelkiismeretes gyakorlatoznak. Miután nálunk végezte, átmentek egy közeli hajóra, és ott is leereszkedtek.
Gáti Laci mondta, hogy gyakran jönnek, még igen rossz idõben is megcsinálják.
Jó tudni, hogy biztonságos vizeken hajózunk.

JÚNIUS


Június 1. péntek, úton, Sharpness.
A révkalauz hajnali fél kettõkor szállt be. Világos volt, amikor megérkeztünk a zsilip elé.


Mütyür zsilip


Azt hiszem, ez a világ egyik legkisebb zsilipje, amit tengerjáró hajók is használnak. A hajóorr nem volt messzebb, mint másfél méter a zsilipkaputól, és így is a farát keresztbe kellett állítani, hogy be lehessen a kapukat csukni.A sharpnessi zsilip
Jobbról-balról volt legalább két méter még a falig. Pillanatok alatt megtelt a csöppnyi zsilipmedence, s mehettünk a négyszáz méterre levõ rakparthoz.
Jó hírrel szolgált az ügynök: leghamarabb hétfõn este, vagy kedden reggel mehetünk el. Így miénk a hétvége, lesznek nyugodt éjszakáink, szóval minden a legnagyobb rendben van!
Azt hiszem, elmegyek kirándulni a közeli kastélyba, mindenki ezt ajánlja.


Június 2. szombat, Sharpness.
Szabolcsnak ez nagy nap, szegénykém nagyon bízik a botlábú sztárokban, és reménykedik, hogy este gyõzünk Bukarestben. A barátjával nézi a meccset az apja irodájában. Megmondtam, hogy utána SMS-ekben kérek beszámolót. Adja Isten, hogy örömmel írhasson. Komolyan mondom, azért szurkolok csak nekik, hogy a fiam örülhessen egy szép gyõzelemnek... Nekem megadatott, hogy Albert, Farkas, Tichy, Mészöly, Göröcs, Bene, Dunai II, Fazekas, Sóvári, Bundzsák, Grosics, Hidekúti játékának örülhettem, neki sajnos csak "ezek". Szegény gyerek...


Akit a "történelem füstje" megcsapott...


Az a valaki persze én vagyok.
Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem ha gyerekkoromban azt mondták, hogy várkastély, akkor egy csupa rom, düledezõ épület jelent meg a képzeletemben. Ehhez a szóhoz a régmúlt tapadt, valami olyasmi, ami végérvényesen lezárult, ami csak a "történészekre" tartozik. Sose tudtam elképzelni, hogy egy kastély "mûködhet", ráadásul tanúja a történelemnek, az európai írott történelem hajnalától, napjainkig.
Nos, ma találkoztam egy épülettel, egy olyan kastéllyal, amit a lakói állandóan alakítgattak, mindig az adott kor technikai színvonalához igazítottak, s tették, teszik ezt mind a mai napig!
Délután kilátogattunk a közeli kisvárosba, Berkely-be, s megnéztük a várkastélyt.


A Brekeley-i kastély elottBerkeley Castle


A shipi, az öreg Kohn (persze nem ez a neve, csak a hajón hívják így az idõs kereskedõt) délután kettõkor várt a kikötõ kapuján. (Vett egy karton cigit, adott érte 10 fontot, õ továbbadja 30-ért, aki megveszi nyer 10-et, õ 20-at, én csak 10 dollárt...) A furgonjával öt perc alatt kivitt a Berkeley család kastélyához.
Elõször a nyugati kapu elõtt, a külsõ udvarban sétáltunk egy sort, megnéztük a kiállított hajóágyúkat, le is fényképezett Zoli egy 1350-bõl származó török ágyú mellett, biztosan családi hadizsákmány lehetett. Sok tengerész volt a családban.
Fantasztikus volt számomra, látni az eredeti, ha jól tudom, a 13. században épült falakat, a falakba vágott gótikus ablakokat, egy késõn hozzáragasztott barokk erkélyt, 19. századi cinezett vízlevezetõ csatornákat, a 20. század eleji fûtõtesteket, mely mind-mind azt tanúsítja, hogy a Severnhez közeli angol kastélyt õsidõk óta lakják.
A családnak 850 éve ez a "fészke". Az angol historikusok szerint is ritkaság az olyan várkastély még a brit szigeteken is, melyet egy család birtokol majd kilencszáz éve, melynek falai között angol királyt gyilkoltak meg (II. Edwardról van szó, látható a cella, ahol napjait tengette, és végül megölték), melynek falai között vendégeskedett John Trevisa az 1300-as évek második felében, aki a legkorábbi Biblia fordító volt brit földön, s a kastély túlélte Cromwell támadását is. Az angolok szerint a legromantikusabb kastély a mai napig Berkeley-i.Kilátás a kastély nagykapujából
Az épület túlnyomó részét az arra kíváncsi turista potom 5,50 fontért meglátogathatja. Mi is végigjártuk, megcsodáltuk az ebédlõt, ahol tizenkét személyre volt megterítve a családi ezüstkészlettel, megnéztük a konyhában az irdatlan nagy nyársat, amire egy ökröt is fel lehetett nyársalni, megnéztük Sir Francis Drake hálószobáját, és egy méretes hajósládáját, a kínai porcelángyûjteményt, és elmondani nem lehet, mi mindent. Legérdekesebb a múlt mindennapos használati tárgyai voltak. A harangjáték a konyhában, volt vagy nyolc különféle, hogy a csengõ-bongó dallamról felismerjék, honnan szól csengõhívás. Serpincében vagy hat darab, 8-10 hektós hordó állt, a borpincében a palackok sorakoztak polcokon, a nagyteremben trónszerû karosszék, a fegyverszobákban puska és kard minden korból.
A falakon persze ott sorakoztak a család õsei, mind-mind komor tekintetû uraságok és õlédiségeik, a feleségeik, a családi õsanyák...
Mr. és Mrs. R.J.G. Berkely mostani lakosztályait nem lehetett megtekinteni, de a mindenki számára elérhetõ árú és szép brosúrában ott a fotó, s az utolsó oldalon a családfa.
Az elsõ a sorban: Roger de Berkely (elhunyt 1093), s az utolsó: Henry John Berkeley (született 1969-ben), a családfa 28 nemzedéket ölel fel. (Jelenleg van fiatalabb tagja is a családnak, de õk nem a kastély lakói.)
A kastély és a melléképületekNagyot sétáltunk a parkban. Mondjam, hogy milyen fantasztikus volt az "angol" gyep? Az ember félt rálépni. Megvártunk egy látogató csoportot, és csak utánuk mertünk rátaposni erre az évszázados, élõ, biológiai mûremekre. Lesétáltunk egy kis medencéig, ahol vízililiomok tenyésztek, s megpihentünk egy padon.
Külön jegyet kellett váltani egy bélásért (bár fontban mérve a kettes azért ér is valamit...) ha a pillangóházba be akartunk menni, és akartunk.
Nem nagy, mintegy 120 m2 alapterületû az egész. Párás, kicsit fülledt a levegõ, és van vagy harminc fok. Számomra meglehetõsen ismeretlen pillangók között sétáltunk, volt jó tenyérnyi is, de kisebbek is akadtak szép számmal. parányi tavacska van a melegház közepén, benne piros, fehér, fekete színû aranyhalak, és mintha egy teknõst is láttam volna. Sok virág ismerõsnek tûnt, de az orchideákat felismertem. Lila, cirmos, vörös, sokféle volt, és nagyok...A lepkeházban az aranyhalak

Hazafelé bandukoltunk.

Hát... mit mondjak? Sokkal kényelmesebb egy furgonban beszáguldani, mint az angol táj szépségeit élvezni. Másfél óránkba került, mire beértünk. Azért a városka végén megálltunk, és elbambultunk, mert nem akartunk hinni a szemünknek. Igen, valóban Angliában vagyunk! Fehér ruhába öltözött urak, ütõvel a kezükben rohangáltak a gyepen: kriketteztek. Lehet, hogy sörmeccs volt, lehet, hogy bajnoki forduló volt, tény, a nézõszám velünk megduplázódott. Mivel hiába néztük, nem lettünk-e sportágban szakértõk, hagytuk, hadd csapkodják a labdát, ugráljanak érte, fussanak vele, otthagytuk õket a dekadens, úri sportjukkal egyetemben...
Ja, ami igen pozitív, nem ütöttek el az országúton, csak egyszer akartam a marha autós elé lépni, mert ezek mindig másfelõl jönnek, mint az ember várná...
Ami baj: nem vittem a videókamerát, mert valószínûleg a nyaka véres. Megy, számolja a lefutott filmet, de nem tudok semmit visszanézni, azt hiszem, a fejjel van valami gond.
Egy gyönyöru madár, piros virágbólFényképeket viszont készítettem.
Este nyolc után pár perccel hívott az asszony, és búsan közölte, hogy 0-1. Azaz inkább 1-0, mert a románok ugye otthon játszanak. Amikor vége volt, akkor búsan telefonált, kettõ nullra kikaptunk, nagy dolog. Amíg egy kutyaütõ Hrutkának 80 milliót fizetnek 3 évre, addig nem is lesz foci itthon. Millión felüli pénzt csak a nemzetközi szinten teljesítõknek szabadna adni, na mindegy, nem ragozom, rajtam semmi se múlik, csak az adóforintokért kár. Meccsjegyre legalább tíz éve nem költöttem, és úgy néz ki, nem is fogok. Egy ezres kilencven percért, ilyen játék mellett, röhej!
Jóéccakát, fáradt vagyok.


Június 3. vasárnap, Sharpness.
Szép, csendes vasárnapra virradtunk. A tegnap még erõsen fújó szél elcsendesedett, minket nem raknak, csak a szomszédos osztrák "Zug" dolgozik. Õk ócskavasat raknak be. Így aztán nagyon alkalmas volt a nap, s tartottunk egy mentõcsónak gyakorlatot.


Gyakorlat ISM módra


Az ISM (International Safety Management) a legújabb módi, ami alkalmas arra, hogy a személyzettel kiszúrjanak, és a vállalat megóvja magát a felelõsségtõl. Tehát nem más, mint adminisztráció. Magyarán mondva, mindent "leszabályoznak" és "leadminisztrálnak" ami a biztonság tárgykörébe tartozik.
Mondok pár példát, hátha szeretsz röhögni.
Készíttettek egy halom ún. checklistet, azaz ellenõrzõ listát, amit ki kell pipálni, miután az ellenõrzést elvégezted. A hajó kikötõbe való érkezése elõtt:
Le kell ellenõrizni, hogy a kikötõkötelek elõ vannak-e készítve (hát hogy a rossebbe lehetne anélkül kikötni?), kitették-e a pilotlétrát (anélkül hogyan tudna feljönni a révkalauz?), ki kell pipálni indulás elõtt, hogy a fõgépet beindították-e (mert ha nem, akkor nem is tudunk indulni), szóval mindent leírtak, amit az ember amúgy magától (de ISM nélkül hûbelebalázs módon) úgyis elvégez.
Persze jogos, mert például, ha levizsgáztatják a személyzetet, akkor biztosan kifelejtesz valamit a listából, és megfognak, hogy: nahát, meg ejnye-bejnye, pedig ez már automatizmusként mûködik, a gyakorlatban úgysem felejtjük el bekapcsolni a horgonygépet dobás elõtt, de lehet, hogy vizsgán kifelejti egy ideges, izgulós ember...
Amit ma csináltunk, arra valóban szükség van, és amikor parancsnok voltam, igyekeztem is betartatni (ISM nélkül is).


Mentõcsónak gyakorlat


Nosza, mentsük meg!Reggel nyolckor megszólalt az általános riadó, felrohantunk a mentõcsónak mellé, elõkészítettük, és a víz fölé fordítottuk. Ezután egy ember beöltözött az "immersion suit"-ba, ami egy jól megszerkesztett védõruha, ami megtartja a test melegét. A delikvens belevetette magát a vízbe, és a mentõcsónakkal kimentettük.
Igaz, nehezen tudtuk Zolit rávenni, hogy hanyatt feküdve megvárja, hogy "meg legyen mentve", mindenáron uszodába képzelte magát, és úszni akart, pedig vészhelyzetben, hideg és háborgó tengerben nem kifizetõdõ az energiát pazarolni. Ha tekintetbe veszem az angolok gyakorlatát, akik helikopterrel valóban gyorsan a helyszínre érnek, és 15 perc alatt felszedik az elsõ embert, akkor nyilvánvaló, hogy arra kell koncentrálni, hogy a tengerészek egy helyben maradjanak (mert az elsüllyedés helyszínére jön a mentõcsapat), minél jobban eltávolodunk tõle annál kisebb az esély arra, hogy megmentenek.
A dolog nehezebb része a gyakorlat után jött.
Le kellett adminisztrálni mindent, hogy holnap reggel faxon elküldhessük a cégnek.


Június 4. hétfõ, Sharpness.
Nyugi van. Kirakták a rakományt, mert két órát ráhúztak, éjfélkor már ágyban voltam.


Június 5. kedd, Sharpness, úton.
Hajnali negyed hétre terveztük az indulást, hatra itt volt a pilot, manõver, beálltunk a dokkba, pilot el, két órát kell várakozni a magas vízre.
Mint hajdan a Szajúzban. Akkor miért kellett nekünk olyan korán kelni? Miért nem lehetett akkor indulni, amikor megjön a víz a folyón?
Aztán mentünk.
Délután elkezdtem egy levelet Kary Évának, aki gimnáziumi osztálytársam volt. Megint elkapott az a furcsa érzés, ami a dombóvári látogatás elõtt és után, meg ugyanezt éreztem, amikor írtam a "Kifaggatom a papát" címû fejezetet a Zümzümbogárból.


Június 6. szerda, úton.
Nyugi van, és megyünk. Nem értem, azt hiszem, minden hajóra szállás után leírtam, hogy az elsõ mozgásokat mindig megérzem. Most is, amint kijöttünk a Vizcayára, billegtünk és bukdácsoltunk egy kicsit, hát kikészültem. Reggelre persze elmúlt.


Június 7. csütörtök, úton, Santander.
Na, vissza is értünk. Délután SMS-t küldtem a fiamnak, hogy várom az asszony hívását. Naná, hogy akkor jött a draft surveyor, láttam, két hívást is elszalasztottam. Szabolcs Balcsin, Ninó dolgozik, a grúzokat legázoltuk, az eredmény 4-1. Késõ...A santanderi királyi kastély - hajólátószögbol
Este mindenki kiment, én maradtam a házõrzõ, megnéztem egy "Légy jó mindhalálig"-os videót, de mivel csak rossz emberek voltak benne, mindenkit lelõtt Robert de Niro a végére.


Június 8. péntek, Santander.
Szépen, nyugisan raknak. Irigylem Horáczot. Délután kiment, és elgyalogolt az öböl bejáratánál levõ kastélyhoz, és még a plázsra is átment. Az ifjú tengerészkorom jutott eszembe, amikor egy nap be tudtam barangol egész Velencét, vagy kirándultam Triesztben a Grotta Gigantéhoz, ami sok-sok mászkálást jelentett, meg egy kiadós országúti sétát Villa Opicinától a faluig.
Ember tervez, de a lába végez...


Június 9. szombat, Santander, úton.
Hajnali negyed ötkor ébresztõ, ötkor pilot, s indulás. El kell érnünk a dagályt hétfõ reggel.


Sörügyek


Az a helyzet, hogy igazán jól érzem magam, csak egy baj van. Túl sok sör fogy a hajón. Kezdve azzal, hogy capt. Brackhagen a napi kartont letolja, és csak az tengerész, aki az iramot tartja, odáig, hogy a mostani barba se veti meg. Viszont õt sose lehet részegen látni! Valahányszor találkozom vele, nyújtja a sört:
- Na, Pistám, erre inni kell...
Az ember persze megissza, de már tele vagyok...
Viszont életemben nem pisiltem annyit, mint itt, és tekintve, hogy a vesének jó az "öblítés", még "egészséges" is lehet. Persze már látják, hogy nem úgy van, hogy mindig, minden alkalomra, mert azt nem engedhetem meg, hogy ne tiszta fejjel dolgozzam, így inkább csak õrség végén, rakodás végén fogadom el. Még jó, hogy tömény nincs a hajón.


Újra marhaságot álmodtam...


Már nem elõször fordul elõ velem, behajózásonként egyszer-egyszer, hogy valami égbekiáltó marhaságot álmodom, és arra hosszú ideig emlékszem. Minden kommentár nélkül, íme:
Mezõn sétálunk, egy meredek hegyoldalt kell megmászni. Egy tíz év forma fiú elkéri a géppuskámat, és úgy viszi a majdnem függõleges falon, mert nem tudnám megmásznia fegyverrel a hátamon. Egy kisebb alagútba kell bemásznunk, én a hónom alatt szorongatom a propelleres Adidas csukámat (a propeller fémbõl készült, és a cipõ orrára van szerelve, kissé felfelé néz), a cipõfûzõvel átkötve. Az alagúton keresztül csak kúszva lehet közlekedni, sokan vagyunk, egy elágazáson keresztül - amit senki se használ - látom, hogy ha bemászok, akkor levághatok egy nagy kanyart, s közel kerülhetek az asszonyhoz, mert õ jóval elõttem mászik.
Rámegyek a zöld, sima felületre, nem értem, mások miért nem használják? Aztán látom, hogy mohával fedett nagyon korhadó deszkára kerültem, ami veszélyesen hajladozik, a jelek szerint eltörik a súlyom alatt. Féltem az életem, hogy lezuhanok, alattam veszélyes mélységet érzek. Mozdulni nem merek, de nem is tudok, csak centiméterrõl centiméterre tudom megközelíteni a szélét, és közben rettegek, hogy beszakad alattam. Encsi nyújtja a kezét, amikor hozzáérek, megszûnik a félelem, könnyedén behúz maga mellé az alagútba, megmenekültem. Egy kisebb odúba hengergõzöm, amikor látom, hogy óriás, szöcskékhez vagy ájtatos manóhoz hasonló állatok, erõs rágójukkal csapkodják, eszik a kúszókat.
Elvesztem a propelleres cipõmet, a feleségem lemarad, a kis srác a géppuskával eltûnik. Valahogyan kimenekülök, felérünk a gerincre, egy kisebb völgyön kell átmenni, és akkor megmenekülök, mert ott egy várost látok.
Furcsa, kovácsoltvas-szürke minden, az épületek vasszerkezetûek, üvegbetéttel. Kiderül, hogy valami állomásféle, de vonatot nem látok. A sínek helyett egy-egy ösvény van, olyan, mint amilyent én is használtam, és özönlenek az emberek. Az épület tele van különleges lényekkel. Mind emberszabású, de azért mások. Egy kedves fiatal lánnyal találkozom, aki sárga szárit visel. Itt, bent az épületben, már nem értem senki beszédét. A lány egyszer az órájára néz, elnézést kér, és azt mondja, hogy ki kell tûznie a zsidó csillagot. Ám a gallérjára egy piros jelvényt tûz, ami piros fekvõ ellipszis. A bal felsõ negyede oválisan kivágva, fehér alapon egy fekete, fektetett "hármaskereszt" van benne. Egy üzlethez megy, mindenféle cukorkát, édességet árulnak benne.
Szükségét érzem a géppuskának. Keresni kezdem a kis srácot. Kérdezek mindenkit, de senki nem tudja, hol van. Közben egyre jobban távolodom az eredeti helyszíntõl. Erdõs domboldalon ugrálok lefelé, amikor meggondolom magam, és visszafordulok. Egy tágas csarnokba érkezem, ahol a hosszú pultnál egy gimnasztyorkás hölgy turistacsoportnak látszó társaságnak magyaráz.
- Maga is idegen? - kérdezi, és amikor bólintok, egy furcsa, rücskös fejû, kék és nagy fülû lényt bocsát rendelkezésemre, azt mondja, hogy nagyon buta, de tolmácsnak ez is jó lesz. Ezzel valóban tudok is beszélni. Nagyon együgyûnek tetszik. Ha nem találom meg a propelleres cipõmet, akkor csinálnom kell, mondom neki, vegyünk egy csónakmodell motort. Egy hosszú utcán egy antikvitás kirakatában meglátok egyet. Semmilyen tárgyat nem ismerek fel, hogy mire használható, csak ezt. A tolmács benyit a boltba, de arról kiderül, hogy kocsma. Egy hosszú pultnál a legkülönfélébb lények isznak. Füst, kocsmazsivaj. A tolmács tárgyal a csapossal, annak fekete és hiányos a fogsora, szõrös, és Lenin sapkát visel. Che Guevara szakálla, bajsza van. Azt mondja, eladó a csónakmotor, de birkabéllel mûködik, amit fel kell tekerni, tehát úgyse lesz alkalmas a cipõm számára. Tulajdonképpen olyan, mint egy gumi motor, amit régebben repülõmodellekhez használtak. A gumi köteg egyik vége rögzítve, a másik a propellerhez erõsítve, a propellert jól feltekerik, és a gumi ellenkezõ irányban kipörgeti - ezt csak magyarázatként szúrom be - Elektromotor kellene.
- Az mi? - kérdezi a tolmács meghökkenve. Válaszra nincs idõ, mert a kocsma vendégei ellenségesen viselkednek, el kell futnunk. Vissza a vasútállomás épületbe, ahonnan sikoltva futnak ki az emberek. Látom, hogy a szöcskeszerû állatok, melyek dinoszaurusz nagyságúak, falják õket. A kísérõm bevezet az épületbe, labirintusokon keresztül kijutunk a túloldalra, de a kis völgy eltûnt, helyette várost találunk. Érzem, eltévedtem. Nem találhatom meg Encsit, és végérvényesen oda a cipõm. Azért elindulunk a domboldalon lefelé. Tengerészekkel találkozunk. Elmondom, hogy mit találtam ki, a propelleres cipõ ügyében. Kinevetnek: az nem tud repülni, mondják, és elmesélik, hogy Sziráki Peti megcsinálta, de nem ment vele semmire. Oké, mondom, de én vízben akarom használni, cipõvontató-motornak jó lesz birkabéllel is.
Közben egyre lejjebb kerülünk, idegen városrészeken caplatunk át, már fáradt vagyok. Üljünk villamosra, mondja a kísérõm, és egy villamosmegállóhoz visz. Egy szerelvényt látunk, felmászunk rá. Valami furcsa érzés fog el, hogy ez nem is villamos. Leugrunk, amikor az ajtók becsukódnak, és ahogy elmegy, látom a fehér falon a világoskék betûszót: EKM.
- Mit jelent? - kérdezem a tolmácsot.
- Elektromos Metró - mondja, magától értetõdõen. Felmegyünk a peronra, hogy jegyet vegyünk. A pénztárnál békésen ácsorognak, és már adnák a jegyet, amikor hirtelen rémülten, kiabálva, pánikszerûen kapkodni kezdenek, és az ablaküvegrõl lekapkodnak valamilyen odatapasztott aranyszínû jeleket, jelvényt, emblémát vagy mi a fityfenét. Hirtelen gimnasztyorkás, pufajkás fegyveresek rohannak be, elkezdik puskatussal verni a pénztár dolgozóit, rohadt disznóknak mondják õket, és bordó háromszögeket tesznek az arany jelvények helyére, elszaladunk. A tolmáccsal felszállunk a metróra, elmegyünk a vonattalan vasútállomásig, az épület kihalt, az oromzatán lepedõnyi lobogók lengenek, ugyanolyan vörösek, mint a zsidó jelvény volt a csajon, kísértetiesen hasonlít a náci német lobogóra, itt a közepén egy fehér ellipszis van, benne a fekete jel: három függõleges, vastag vonal egy pedig keresztben. Fekete egyenruhások csizmatalpai csattognak mindenütt, igazoltatások, félek nagyon, hogy letartóztatnak...
Felébredtem...
Ennyi. Na, milyen? Egész délután a hatása alatt voltam (merthogy délelõtt álmodtam).
Kéne írni belõle valamit. Mindenesetre copyrightot jelentek be a sztorira...

Június 10. vasárnap, úton.
Megyünk. És akár hiszed, akár nem, oda is érünk. Ezt mindenki tudja, csak Lacus tud baromira aggódni.
Délutánra kisimult az arca, mert simán tartjuk a 9,5 csomós átlagsebességet.
Egész nap töprengtem, hogyan tudnám felhasználni a tegnapi álmomat. Nem tudok dûlõre jutni, van több ötletem is, de nem tudom a történeteket végigvinni. Azt hiszem, azért belevágok, mert bízom benne, hogy a sztori bennem van, majd kiírja saját magát, amíg verem a billentyûket. A terjedelemrõl fogalmam sincs, majd meglátjuk.

Június 11. hétfõ, úton.
Barry elé rohantunk, és lehorgonyoztunk. A pilot este 8-ra jött, így a kikötés holnapra maradt. Ennyi...

Június 12. kedd, úton, Sharpness.
Késtünk vagy egy jó órát, ami a Nagykörúti közlekedési viszonyokat tekintve nem nagy ügy, de itt minden a dagály és az apály függvénye.
Szinte lépésben jöttünk a Severnen, a folyó és a hajófenék állandóan súrolták egymást. Még jó, hogy a lágy iszapban elõre tudtunk evickélni. Hajnali fél háromra kötöttünk ki.
Szeretem az ilyen éjszakákat. Nem kell hülye sokat aludni!
Hajnali hatkor keltem, a szokásos draft survey után hétkor kezdték a kirakást.

Június 13. szerda, Sharpness.
Reggel beütött a krach. Nem volt még tíz óra, amikor a vadonatúj rakodógép (egymillió eurót fizettek érte a hollandoknak) bemondta az unalmast. Egész nap alig szedtek ki a hajóból kettõszáz tonnát.
Este bejöttek a jehovista hittérítõk, hoztak fájintos olvasnivalót, majd Lacus viszi haza valakinek. Belenézve, egy-egy mondatot elolvasva, egyszerûen elképzelhetetlen számomra, mivel tudnak új híveket megfogni? Persze, biztos nem az ateisták közül kerülnek ki, hanem a keresztények közül...
Nekiálltam térképeket javítani, nagyon nem szeretem, de meg kell csinálni.

Június 14. csütörtök, Sharpness.
Ma egész nap a rakodó masinkán dolgoztak. Így aztán egy nyugodt napunk volt, szépen elvoltam délelõtt a hídon, dolgoztam. Este vettem észre, hogy a telefon fennmaradt a hídon, felmentem érte, láttam, hogy Encsike tízszer próbált hívni. Puff neki.


Június 15. péntek, Sharpness.
Reggel SMS ment az asszonynak, így aztán délután hívott.


Megyünk nyaralni?


Felhívta egy valamilyen kft., hogy sorsoláson nyertünk egy utazást. Az asszony, meg én. Persze az elsõ kérdés az volt, hogy mi ebben az átverés? A repülõjegyet náluk kell venni?
Tiltakoztak. Semmi átverés, arról van szó, hogy az apartmanok nem 100%-osan kihasználtak, ezért idõnként kisorsolnak pár házaspárt egy számítógépes adatbázisból, és ingyen mehetnek, csak el kell mondani, hogyan nyertük. Egy évig érvényes az utalvány.
Meglátjuk. Legalább eljutok valahova Encsivel, úgyis nagyon régóta szeretnék! Jó lenne szeptember végén elmenni.
Megjavították a masinkájukat, és este tizenegyre végeztünk a hivatalos dolgokkal, a révkalauz negyed kettõre ígérte magát.


Június 16. szombat, Sharpness, úton.
Szeretem az ilyen éjszakákat. Nem kell bucira aludni a fejem. Negyed kettõre jött a révkalauz, a zsilipbõl hajnali fél négykor indultunk.
Nem kellett ringatni. Éjfélkor már láttuk a Barrow torkolatát.


Június 17. vasárnap, úton, New Ross.
Reggelig drifteltünk, azaz sodródtunk a nyílt vízen. Kilenckor feljöttünk a folyón egy hídig, majd negyed négykor indultunk tovább.
Nem semmi felvinni egy ekkora hajót. Minden elismerésem a piloté.
A hidat fél négykor nyitották, hát a két hídláb között volt 14 méter a nyílás, a hajó szélessége 12, és olyan erõs az áramlat, hogy teljes sebességgel kell átmenni. Mint a gyorsvonat mentünk át pontosan a közepén.


Tájkép, menet közben


Szinte mesebeli tájon jöttünk. Kicsit emlékeztetett Nagyszékely környékére, és ami felidézi a gyermekkort, az csak szép lehet. Szerettem ott élni, a tolnai dombok között. Jó volt kóborolni a mezõn, meg-megbámultam a dolgozó parasztokat. A látvány, és az élmény a lelkembe ivódott. S most itt, az Isten háta mögött, Írország délkeleti részén, lankás dombok között tanyák, farmok sorakoztak, sok-sok birka legelészett a domboldalakon, mindenütt harsogó zöld növényzet, a fák, bokrok, a szántóföldek. És persze a jó levegõ. Na, erre a tengeren se panaszkodhatunk. Otthon lassan készülõdnek az aratáshoz, itt még éppen sárgállni kezdenek a táblák. De zömmel legelõket láttunk, fekete-fehér tehenekkel. A száj- és körömfájás (
foot and mouth disease
- még Sharpnessben tanultam meg a betegség angol nevét) az íreknél nem pusztított, csak az ország északi részén tudott betörni, de ott se végzett jelentõs pusztítást. Itt kiteszik a tálcát a fertõtlenítõ folyadékkal átitatott hatalmas szivaccsal, hogy abba lépjünk. Angliából jöttünk, ahol sok-sok gazda tragédiáját okozta. A sharpnessi pilot szerint több száz angol farmer akasztotta fel magát, amikor az összes állatát legyilkolták - nemzeti érdekbõl.
Kint könyököltem a híd szélén, és gyönyörködtem, amikor megszólalt a telefon. Az asszony volt.


Mi fán terem a rossz hír?


- Hallottad a rossz hírt? - kérdezte Encsi.
Gyorsan átvillant az agyamon, hogy megöltek valakit, vagy meghalt valaki.
- Kokót kiütötte az argentin az ötödik menetben...
Milyen furcsa! Ha otthon vagyok, akkor biztos szomorkodom, így meg fellélegeztem, hogy hál' Istennek, semmi komoly. Innen, a tengerrõl minden más. Más az értékrend, nem azonos a fontossági sorrend. Az elsõ, mindenek elõtt a család. Igazán rossz hír csak innen jöhet. Minden más jelentõségét veszti. Kokót persze szeretem, drukkolok is neki, de az, hogy kiütötték, az innen nézve nem más, mint egy mindennapos, hétköznapi esemény, semmi, de semmi jelentõsége nincs.
Szabolcs holnapután érettségizik. Ez százszor fontosabb esemény, mint egy bokszmeccs, még ha minden idõk egyik legjobb magyar sportolója is a szereplõje. Ha a fiamnak nem sikerülne, az lenne az igazi szomorú hír. Az bántana. Akkor nem tudnék aludni.
Ötre kikötöttünk, sajnos messze a város, így csak egy fotó készül a hajóról, mert megcsináltam a fényképezõgépem, ugyanis filmcserénél valami gond adódott (és ennek is sokkal nagyobb a jelentõsége, mint a szombati bokszmeccsnek).
Zoli - este kiment - mesélte, hogy Kokó veresége címoldalas sztori az ír sajtóban, két napilapban is ott virít az ökölvívónk képe. Jó, mi? Ez már sokkal jobban megmozgatta a fantáziámat, hogy itt, az Isten háta mögött, írnak rólunk, Budapestrõl, benne vagyunk az ír köztudatban is ennek a meccsnek kapcsán, mert máskor sose kerül kis hazánk a vezetõ hírek közé.


Június 18. hétfõ, New Ross.
Szép, verõfényes reggelre ébredtünk, az írek reggel nyolckor kezdik a mûszakot, ami hajóidõ szerint kilenc, így elég volt negyed nyolckor kelnem.


Tetszik ez a nép


Raktárnyitás, és hajszálpontosan kilenckor megindult a szállítószalag, s megindult a porrá õrölt cinkérc.
Kisétáltam a parti raktárba, megnézni, hogyan dolgoznak. Egy bulldózer kanalazta a porított ércet, egy hatalmas tölcsérbe borította, és a szállítószalag a hajóba hozza. A munkagép vezetõje egy egyszerû pormaszkot viselt. Milyen lehet a szerencsétlen tüdeje, hiszen az ilyen maszk nem túl nagy védelem a nehézfém finom, szállongó pora ellen? Nem tudom, mennyi ideig dolgozik, de nem irigylem!
Mint ahogy az angliai Sharpnessben is bulldózer teríti el a raktárba a hajóból kirakott cementet, s a vezetõ ott lenyomja keményen a tizennégy órás mûszakot (reggel hattól este nyolcig)! Annak a raktárnak az ajtaja zárva, s a parányi réseken csak úgy gomolyog a cementpor, hogy még azt is megköhögteti, aki elsétál a raktár mellett.
Úgy dolgoznak, mint az ördögök. És pontosan, jól, vigyáznak a hajóra és a rakományra (
nem úgy, mint a hollandok
), a rakodó-berendezésnél óránként váltják egymást, egy órát felügyelik a szívófejet, egy órát a zsákológépnél, egy órát a villástargoncán dolgoznak, s folytatják. Csak a raktári bulldózerest nem váltja senki...
Nem véletlen, hogy ezek a brit népek, a telepeseik olyan virágzó országokat hoztak létre, mint az USA, Ausztrália... Itt persze nem a katonai erõrõl beszélek, hanem a farmerokról, akik a hazától távol is valószínûleg ugyanilyen lelkesen, és jól dolgoztak...
Politikáról, hatalomról, angol-ír ellentétrõl most nincs szó. Csak a hétköznapi emberrõl.
Tetszik ez a nép.
Nyilván azért fogott meg, mert itt, az Isten háta mögötti kisvárosokban még megmaradt valami a brit életbõl... Itt kevés a bevándorló, színes bõrût alig látni, azokkal is csak Berkely-ben találkoztam. Nem mintha bajom lenne velük, mert ma már hozzátartoznak az angolokhoz.


Június 19. kedd, New Ross, úton.
Hajnalban felkeltem meghallgatni az idõjárást. Egy kicsit tele a barba hócipõje az állandó (árapályhoz kötött) hajnali indulásokkal. Ma fél ötkor volt manõver.Mögöttem a Dumbrody, a kivándorlóhajó


A kivándorlóhajó


A révkalauzzal a New Rossban horgonyzó múzeumhajóról beszélgettem.
Ugyanis a városka hídjánál ott áll a 458 bruttó regisztertonnás Dunbrody hiteles másolata. Ha másról nem híres, mint arról, hogy a Kennedy család õse ezzel vándorolt ki Amerikába, már ezért is szóra érdemes.
A hajó kivándorlókat szállított az újvilágba. Azt nem tudom, hány "fordulót" tett meg. Zoli és Horácz megnézte, és be is hozta a múzeumi belépõt, ami egy korabeli jegy másolata. Mi mindent tudunk meg a jegyrõl? Elõször is azt, hogy hajdanán Mrs. Ellen Fitzgerald (76 éves) fizetett érte három font tíz shillinget érte. A hajójegyet 1849. március 18-án állították ki. Ezért elhelyezést kapott a fedélközben, hozhatott magával egy összesen 10 köbláb ûrméretû csomagot. "Hetente nem kevesebbszer, mint kétszer" (így a jegyen lévõ szerzõdés szövege) osztottak élelmet: 3 és fél font kétszersült, 3 és fél font mindenféle "egyéb lisztárú", rizs vagy kiadagolt burgonya, és napi háromnegyed gallon víz járt a jeggyel. Aláírta a William Graves & Son nevében William Graves sk. A jegy át nem ruházható.
Az út 6-10 hétig tartott.
Ha valaki látta a háromárbocos brigget, akkor nehéz elképzelnie, hogy ez a pici hajó ennyi embert át tudott szállítani az Újvilágba. Persze az akkori ember más volt. Másak az igények, minél szegényebb volt valaki, annál inkább elviselhetõ volt az út viszontagsága. Bemutatnak két utast, az egyik egy szegény asszony, aki miután kifizette a viteldíjat mindössze 55 pennyvel a zsebében vágott neki az útnak. Ennyi volt nála, ebbõl vehetett "élelem-kiegészítést", ha akart... Õ az irtózatos éhínség elõl menekült, 1849-ben.
Néptánc - stepp - a Dumbrody fedélzeténPersze egy ilyen hajón a tisztek élete se volt fenékig tejfel. A parancsnok kiváltsága mindössze annyi volt, hogy a kabinján volt ágy és nem priccs. A legénységet az orrban zsúfolták össze. Nekik járt egy, és a kivándorló száznak egy másik "toalett".
Amikor a hajó elindult, akkor az utasok 85%-ára szerezték be az élelmet, mert mindig számoltak a "természetes elhullással".
El tudom képzelni, hogy akik ilyen utazásra vállalkoztak, azok igencsak elkeseredett emberek lehettek, és amikor megérkeztek, hatalmas elánnal vetették magukat munkába az ingyen földeken, örömmel építették a magukét, s megbecsülték a szabadságot.
Érdekelt, hogyan tudott egy korabeli vitorlás hajó felmenni a folyón? Többször törtem az agyam, hogy a brit hajósok vajon mennyire használták ki a hajózható folyóikat régen? Mert ma igen sok folyón van kikötõ tengerjárók részére, de ez a géphajók kora. A pilot adta meg a választ:
- Az árapályt használták, chief -, mondta az egyébként nem túl közlékeny férfi. - Amíg hozta õket a dagály, jöttek, aztán az apály idejére megálltak. Ezt a hidat is, ami félúton van a tenger felé, száz éve úgy építették, hogy a vitorlás hajók rásodródtak, és rákötöttek, várva a következõ dagályt.


Mayday, Mayday, Mayday


Aki nem tudná, annak elárulom: ha valaki ma S.O.S. alkalmazásával kérne segítséget, annak igen sok idõbe telne megmagyarázni, hogy mit is akar. Ma a segítségség kérés hívószava a "mayday".
Éppen végeztem a déli pont bejegyzésével, amikor meghallottam Bantry Coast Gardot, hogy kérdezi: ki adott mayday jelzést? Megnéztem az órám, 12:40 volt. Öt perc múlva jött az adás, Bantry C.G.-tól, hogy egy hajó az 51 fok észak és 10 fok nyugati pozícióban veszélyben van, s kérte a közeli hajókat, hogy jelentkezzenek. Az egyik hajót, amelyik közelebb volt mint, mi, elutasítottak, így nem is jelentkeztem be.
Nem volt még egy óra, amikor közölték, hogy egy repülõgép, egy helikopter és egy hadihajó indult a mentésre, és a közelben tartózkodó halászhajó is elindult menteni.
Nem sokkal ezután meghallottam, hogy a
Watchdog 72
hívójelre hallgató repülõ jelenti, hogy tíz perc múlva a körzetben van. A
Rescue 115
hívójelû helikopter jelentkezett utána, õk is úton voltak.
Meg kell jegyezni, hogy a megadott pozíció meglehetõsen hiányos, mert csak fokokat tudtak közölni, és ha 51 és 52 északi szélesség között valamint a 10 és 11 fok nyugati hosszúság közötti területet át akarják kutatni, akkor az mintegy 2400 négyzetmérföldes területet jelent, ami szép nagybirtok lenne a szárazföldön.
A Watchdog 72 pilótája meg is kérdezte, hogy a parti õrség szerint van-e értelme ekkora területet átkutatni. Az idõ délnyugati 5/7-es volt, ami már hullámos tengert jelent, és aki nem próbálta, nem tudja, hogy egy vízben levõ embert egy száz méteres körzetben szinte alig lehet felfedezni! Itt persze valamilyen hajót kerestek, de ha felborult vitorlásról van szó, a helyzet ugyanolyan reménytelen...
Szóval sajnálatra méltó helyzetben voltak a bajbajutottak.
A következõ rádióforgalmazásnál hallottam, hogy a parti õrség rádiósa nyelvi nehézségekre hívta fel a pilóták figyelmét, ha megtalálnák õket.
Akkor, ha hajóról van szó, távol-keleti tisztek lehetnek, ha vitorlás, nagy valószínûséggel franciák. Ugyanis õk azok, akik elvbõl nem tanulnak angolul.
Délután fél ötkor megoldódott a helyzet.
A vitorlás, mert az volt közelebb sodródott, és megjavult a rádiókapcsolat. Az árboca eltört, ezért kerültek bajba. Persze franciák voltak. Hogyan mondta még Marseille-ben egy kikötõi melós:
- Aki beszélni akar velünk, tanuljon meg franciául...
Lehet, hogy csak a szokásos öntelt duma volt?
Hogy ezek elkezdenek angolul tanulni, az biztos! Vagy csak francia vizeken vitorláznak ezentúl.
Szabolcs ma érettségizett. Jó lett volna otthon lenni! Kíváncsi lettem volna, milyen érzésekkel jön haza a vizsga után. Ezzel befejezte a pályafutását a Móricz Zsigmond gimnáziumban! Pedig mintha tegnap lett volna, hogy hetedikben jött haza panaszkodva, hogy utálja a Tauszt, és íme, az egyik legjobb barátja lett! Ja, szegény kiesett a Színmûvészeti harmadik fordulóján. Biztos valami protekciós nyálgép jutott be helyette.


Június 20. szerda, úton.
Hajnalban rádión összejöttem Velkey Andrással. A Calisbrooke cégnél van, én is tárgyaltam velük. Falmouth-ban olajoznak, utána Cadizba mennek. Bellyei Csaba a parancsnok, vele a Dinán hajóztam 1989-ben, akkor újrakezdõ második tiszt voltam.
Bandi második tiszt, azt mondja, nem is akar továbblépni, elég a második tiszti beosztás, szeret turistáskodni, és az biztos, hogy második tisztnek lenni a világ legjobb dolga. Nincs felelõsség, elvégzi a munkáját, kijavítja a térképeket, és mehet.
Persze van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezért maradt olyan sokáig a Mahartnál is.


Június 21. csütörtök, úton, Rotterdam.
Lelkileg felkészültünk, hogy kemény napoknak nézünk elébe. Nagyjából az lett, amire számítottunk.
Befelé mentünk, amikor az asszony felhívott.
Szabolcs leérettségizett: magyar, történelem, angol ötös, olasz, matek négyes. Azt hiszem, ez a legjobb eredménye a gimiben.
Magyarból brillírozott. Az elnök megdicsérte, a felelet után még "elbeszélgettek", és a végén kért egy kötet Sánta Sólymot. Amikor kiosztották a bizonyítványt, hosszan beszélt a fiamról, és természetesen csak felsõfokon. Remélem, nem lesz gond a felvételi.
Vízilabdában megvertük az oroszokat.
Érkezés, kikötés 17:00-kor. Azonnal ránk kötött az olajosbárka, megkezdtük az üzemanyag vételezést, közben a rakodásvezetõ, és a bárka kapitánya egy kicsit összevesztek, mert kellene kezdeni a kirakást. Nem lehetett, meg kellett várnia, amíg végzünk az üzemanyaggal.
Közben az uszály tolakodott, amelyikbe kirakunk. Hatkor között ránk, és nekünk estek. Egy uszály megrakása másfél óra (ezer tonna cink koncentrátum).
Az uszályos szimpatikus, fiatal házaspár volt, kisgyerekkel, ezt onnan gondolom, hogy a lakótér tetején egy "játszótér" volt, dróthálóval bekerítve, benne egy hinta, egy mûanyag fürdõmedence, egy kisbicikli, és mászóka.
A három uszállyal még nem végeztek (de már le kellett menni raktárt takarítani), amikor megérkezett Herr Meyer, a tulajdonos, és meghozta a megrendelt élelmiszereket, fedélzeti és gép anyagokat. A hajó tulajdonosa már 68 éves, de nem látszik meg rajta. Levezetett 700 kilométert, aztán segítetett az anyagokat behordani, felvittük a hídra az új Inmarsat C-t, fáradhatatlanul rohangált, mindent futólépésben csinált. Nem pihent meg, hanem már éjjel egykor ment is vissza.
Így aztán a dolgomról nem is beszéltünk, hogy mi lesz a Wotan ügyében?


Június 22. péntek, Rotterdam, úton, Dordrecht, úton.
Hajnali négykor jött a pilot. Mire mindennel végeztünk, már nem volt érdemes lefeküdni, így aztán a szalonban beszélgettünk. Gáti Lucóval felidézzük a hetvenes évek elejét, ki nem fogyunk a témából...
Dordrechtben hatkor már part mellett voltunk. A berakás azonnal elkezdõdött.
Hétkor lefeküdtem aludni.
Fél tizenegykor az asszony telefonja ébresztett.
A berakással hétre végeztünk, indulás kilenckor.
Szerencsére, Lucó hagyott aludni, így csak az éjféli szolgálatra kellett felkelnem.


Június 23. szombat, úton, Humber, horgonyzóhely.
Hatra érkeztünk. Jól átvariálták a bójasort, új szeparációs zónarendszert hoztak létre, és errõl nem volt térképünk.
Este ünnepeltük a barba és Zoli névnapját, ökörsütés volt a pupán. Kilenckor elhúztam, mint a vadlibák. A többiek maradtak.
Ma tellett le a negyedik hetem a hajón.


Június 24. vasárnap, Humber horgonyzóhely, úton, Flixborough.
Éjfélkor a szalonban találkoztunk, még tartott a névnap. Háromkor feküdt le a barba, a többiek nem bírták addig. A hídon megrajzoltam az új szeparációs zónákat, nagyon szépre sikeredett.
Délben, amikor lekászálódtam ebédelni, az ünneplés még folyamatba volt helyezve...


Június 25. hétfõ, Flixborough, úton.
Nem gondoltam, de két autódaruval valóban kirakták nyolc óra alatt a hajót.
Az utat délután kaptuk meg: Bréma - Hull, ez utóbbi ugyancsak a Humberen van. Acéltekercseket hozunk. Ezzel kapcsolatban megadták, hogy a legnagyobb magasság (air draft) 13,5 méter lehet, így kötötték a charter partit. Hát nem tudom, hogyan gondolják? Talán a hajót meg kellett volna kérdezni! Ugyanis ebbe a magasságba még belefér a híd, üresen is, de a mágneses tájoló, és a kinyitott raktártetõ már 15 méter magasságot ad. Ehhez jön még a megbuherált kémény, mert Herr Meyer megemelte, ami igazán jó ötlet volt, így nem jön a korom a fedélzetre, viszont a megadott magasságba nem fér bele!
Most töri mindenki az agyát, hogy mit lehet tenni?
Majd kiókumlálnak valamit...


Június 26. kedd, úton.
Indulás hajnali kettõkor... Beszélgettem a pilottal a fent említett problémáról. Elõvezettem az ötletemet, amit este találtam ki:
Miután egy hangárba kel bemenni, és az ajtaja 13,5 méter magas, e miatt van a magassági korlátozás, a következõképpen kellene eljárni: a hajó nem megy be teljesen a hangárba. A felépítmény elõtt mintegy öt méterrel megállunk. Az elsõ raktártetõk kinyithatók, részlegesen a hátsók is. A rakomány kétharmada kirakható, a többit villástargonca elõrehordaná.
A révkalauz azt mondta, hogy az ötlet teljesen jó, mert a hasonló méretû hajók így rakodnak a hulli hangárban...
Ezek szerint nem én találtam fel a spanyolviaszkot, de az én agyamból is kipattant az ötlet, s ez nem megvetetendõ...
Azt hiszem, Gáti Laci kicsit ódzkodik ettõl a megoldástól, félti a hajót.
Ha már szóba került:
Szívesen hajózom vele, nagyon jól érzem magam a hajón, és ez csak és kizárólag neki köszönhetõ. Nem hajtja túl az embereket, az az elve, hogy ha parancsnok is, a rakodás többé kevésbé az övé, én a hídon dolgozzam... Persze ennek ellentmondani látszik, hogy a cementberakásnál veregettem a vállamat, de az csak az utolsó két óra volt, amikor az úszáshelyzetet kellett beállítani.


Június 27. szerda.
Átszeltük az Északi-tengert, célirányosan, keresztül mindenen, ami most a térkép szerint egy csomó fúrótornyot jelent. Ám ami a térképen egy rakás, az a valóságban szépen el vagyon rendezve, így nem volt semmi gond.
Hál' Istennek, ma már megérkezünk... Hát, nem lehet mondani, hogy kevés kikötõnk van havonta. Kezd már fárasztó lenni!

Felmentünk Bremerhavenig, és várakoztunk, majd délután beszállt a másik révkalauz, aki Brémáig vitt.
Eddig nem tudtam, most megismertem a környéket: Bremerhaven és Bréma két teljesen különbözõ város, harminc mérföld a távolság. Kicsit hülye elnevezés, de a németeknél még ilyen is elõfordulhat.
A révkalauz, aki a "két" Bréma között hozta a hajót, mint kiderült, a rostocki barátom, Achim évfolyamtársa volt az akadémián. Kicsi a világ...
Hatalmas felhõszakadásban jöttünk ki a zsilipbõl, és utána egész este esett az esõ.
Ledõltem egy kicsit, mert éjszakai ügyeletet tartunk, mert 24 órában dolgoznak, bármikor jöhetnek.
Itt a Parcival, szintén Marlow hajó, biztos vannak rajta magyarok (is), de nem tudunk átmenni, mert a túloldalon áll, és úgy tûnik, az egy sziget, és a közelben nincs híd.


Június 28. csütörtök, úton, Bréma.
Milyen igazunk volt, az ügyelettel. Fél négykor állítottak be, hogy akkor elkezdik a hajót...
Egyem a kis szívüket!
Jól teleraktak acélgurigával, azt meg kell adni, hogy hallatlanul precízen dolgoznak, az alátét deszkákat (dönecs magyar tengerészül, dunnage angolul) még méretre szabták, majd össze is szögezték.
Délelõtt megérkezett Herr Meyer, jött látott, rohangált, intézkedett, és eltûzött, nem volt egy perce se arra, hogy a Wotanról beszéljünk. Beszéltem az asszonnyal, Szabolcs jövõ héten minden nap felvételizik, a szóbelik jönnek.
Megígérték, hogy hajnali fél kettõkor indulunk.
Ez igazán felemelõ érzés, hogy megint nem kell aludni...


Június 29. péntek, Bréma.
Már azt hittem, hogy át kell írni a Genesist, a Teremtést, valahogy így:

És Isten teremtette az Eget és a Földet,
s látá, hogy ez jó.
És éjfélkor teremtette a manõvert,
és látá, hogy ez nem kóser,
de lusta volt változtatni rajta...

Reggel fél kilenckor jött a révkalauz, délután kint voltunk, gyönyörû, csendes tenger fogadott, ami azért is jó, mert a vassal igencsak mozognánk.


Június 30. szombat, úton, Humber.
Semmi különös, jövünk, mint a veszedelem. Este a Humber, a pilot beszáll, naná, hogy éjfélkor volt a zsilip, és hajnali egy, mire kikötöttünk.
Gondolom, az asszony próbált hívni, de vonal híján ez nem megy...
A hangárban pedig megint nem lesz...

JÚLIUS


Július 1. vasárnap, Hull.
Az angolok urak! Már délben megmondták, hogy nem fejezik be estére, így lesz egy nyugodt éjszakánk.
Délután sikeresen kijöttünk a hangárból, de ehhez le kellett szerelni a mágneses tájolót, és a kémény toldalékot.
Í-mélt küldtem Szabolcsnak, megírtam, hogy drukkolok neki jövõ héten, azonnal megjött a válasz, tehát "tanul" az interneten...
Este rendeltünk buszt a tengerészklubból, szívesen mentem ki, mert a prospektus szerint 4 komputer is van internet csatlakozással. A klub a buszt negyed nyolcra ígérte. Nyolckor gyalog elindultunk, de negyed úton visszafordultunk, túl messze lett volna gyalog.
Ez nem az a hagyományos angol kiszolgálás, amihez itt szokva vagyunk!
Este a naplómmal foglalkoztam.


Július 2. hétfõ, Hull, úton.
A kirakással jól eltököltek, ötre végeztek, de fél hatkor már a zsilipben voltunk, s amire az én õrségem letelt, már a Humberen hajóztunk.


Mi voltunk a teszthajó.


A CJBW (ez a cég nevének rövidítése) nagy mennyiségû árut kötött le, s minket küldtek kipuhatolni, milyenek a lehetõségek. Úgy gondolom, hogy a lassan tíz éves - és ezzel már öregnek számító, az eladásra megérett - Priwallt nem sajnálták. Ha valami gebasz történik, akkor ezért az öreg hajóért nem olyan kár, mint a fiatalabb testvérhajókért.
Így megírjuk a jelentést, hogyan kell beállni, mire kell ügyelni, mi a kirakás menete, és mi a párhuzamosan történõ ballasztolás sorrendje, hogy a hajó felsõ hídja alacsonyabb maradjon, mint a kapu magassága, s a további rakományt Herr Müller két hajója, a Monica Müller és az Eva Maria Müller fogja Brémából Hullba szállítani, mi pedig megyünk más rakomány után.
Õszintén szólva, nem is bánom, mert elég strapás vonaljárat lesz a két hajó számára.
A mi utunk: Hull - Ghent (Belgium) - Bilbao (ócskavasat szállítunk) - Santander - Sharpness, természetesen Angliába cementet viszünk.
Ez a következõ két hét programja.
Encsi negyed három felé felhívott. Nagyon izgatott volt szegénykém, azt hittem, valami baj van. De hál' Istennek, jó hírrel szolgált.
Szabolcs magyar írásbelije az ELTÉ-re 30-ból 29 pont lett, s a Pázmány angol felvételin 30-ból 27-et hozott a fiam!
Ugye nem baj, ha most egy kicsit büszke vagyok?


Július 3. kedd, úton.
Éjszaka, a szolgálatban beszéltem Nagy Lacival, vele a Tatán hajóztam kezdõ harmadik tisztként, 1981-ben. Nem tudtam megjegyezni, milyen hajón van, a nevét még nem hallottam. Dankó Misi a matróz rajta, Szimon Béla a szakács, összesen öten vannak, és havi tizenöt kikötésük van, pörögnek mint a motolla.
Ghentbe este nyolcra érkeztünk, még be se fejeztük a manõvert, már itt voltak a melósok, hogy raknák már két daruval az ócskavasat. Holnap délután háromkor fejezik be, és akkor jön a hosszú út, három nap Bilbaóba!


Július 4. szerda, Ghent, úton.
Na, ez is egy olyan város, ahol úgy voltam, hogy nem láttam. Azért ez a hajózás már nem az a hajózás, aminek romantikája van. Én szerencsés vagyok, hogy amikor kezdõ voltam, akkor még "élveztem" valamit a "nyugodt" hajózásból. Akkor nem volt rohanás, több napot, sõt hetet is rakodtunk két, öt nap menet után. Az az idõ visszavonhatatlanul elmúlt.
Tehát délután négyre befejezték a berakást.
Azért egy kicsit tartok ettõl az úttól.
Az ócskavas - ki hinné - ugyanolyan "veszélyes rakomány, mint a gabona, azzal a különbséggel, hogy nem csúszik meg. Viszont a raktár "csurig" tele van, és mivel nem tonnára, hanem köbtartalomra vette ki a szállító, annyi vasat préselt be, amennyit csak tudott. Ezt szó szerint kell érteni. Amikor már púpos volt, akkor hoztak egy tonnás betontömböt, és azzal ledöngölték, újra raktak, döngöltek. Mi a következménye?
A rakomány nem homogén elrendezésû, hanem alul kisebb a sûrûsége, mint fent. Ezáltal a súlypont megnõ, a hajó - mondjuk így, a laikusok kedvéért - borulékonyabb lesz. Azért a helyzet nem veszélyes, mert felvettünk ballasztot, ami növeli a stabilitást.
A manõver után lefeküdtem, úgy elaludtam, mint akit agyonütöttek.


Július 5. csütörtök, úton.
Az elmúlt napokban a régebbi naplóimat olvasom, s "rendezem a honlapomra". Ez azt jelenti, hogy felszabdalom olyan részekre, amit optimálisnak érzek ahhoz, hogy olvasható hosszúságú legyen. Majd kiszedem belõle az "érdektelen" részeket. A neveket monogrammal helyettesítem (személyiségi jogokra való tekintettel).
Most a Humber van soron. A pakisztáni és indiai napló kimondottan érdekes, de a legjobb az alexi, amikor a cukorkálváriát jártuk.


Lebuktam


Éjfélkor a hídon azzal fogadott Lacus, hogy találkozott Kovács Zsolt Gigivel. Ott mentek el egymás mellett, még integettek is, olyan közel. Gigi Líbiából jött, Antwerpenbe mennek. Most akarja kirúgni az elsõ tisztjét, és Bódi Mikit akarja levinni. Toldi Miki is hozzá megy, de õ már ott van a szállodában, beszállásra készen.
Gigi üzente, hogy még nem olvasta el a könyvem (a Gudrunról van szó), de már nincs sok hátra.
Bukta...
Ugyanis ezen a hajón nem mondtam el, hogy írok.
Gáti Lucó csak nézett, aztán pár szóban ecseteltem a pályafutásomat. Ígértem neki könyveket is.


A Bíró András trilógia


Befejeztem, elolvastam a harmadik részt: a Megtépázva, megszaggatva, megmaradva címût.
Magasan jobb, mint a második. Azt hiszem, ahogy közeledik a mához, úgy csökken a mese, és jönnek a dokumentálható száraz tények.
Sajnálom, hogy nem derül ki a kötetbõl, hogy õ hol, hogyan csatlakozik a családhoz, melyik ághoz tartozik. Nyilván nõi ágon, hiszen nem Esztelneki a neve...
Örülök, hogy elolvastam.
Azt persze túlzásnak tartom, amit õ maga írt valahol a könyvrõl, hogy nemzeti kincs, de mindenesetre elfogadom, hogy ajánlott olvasmány legyen.
Szép idõben megyünk, csak köd van a Csatornában.


Július 6. péntek, úton.
Csendes, nyári, meleg idõ. Folytattam a naplóim rendezését, átolvasását. Ezen kívül írok. Hogy mit, nem árulom el, mert nem tudom, mikor, mi, és milyen dolog sül ki belõle? És ez is olyan, mint a szuburbánus, hogy nem tudom folyamatosan írni, kihagyásokkal, szünetekkel készül, lassan.
Sajnos nincs sok idõm írással foglalkozni. Most, hogy "hosszú" úton vagyunk, három napos, van idõm... Fáradt vagyok a gondolkozáshoz is...


Július 7. szombat, úton.
Ma van Szabolcs nagy napja, az ELTE magyar következik a felvételik sorában, utolsónak, de remélem, a sikerlistán elõbb lesz...
Lelassítottunk, hogy vasárnap hajnalban érkezzünk, a rakpartunk foglalt, így legalább nem alszunk az éjszaka.


Július 8. vasárnap, Úton, Bilbao.
Biztosan szép város. De a szép, és randa városoknak van egy közös tulajdonsága: kicsit messze esnek az ócskavas rakodótól, fõleg, ha azok gyári rakpartok. Szerencse, hogy a Csokonaival már voltam itt, és láttam.
Reggel negyed nyolckor lefeküdtem, az asszony jókor hívott, fél tizenkettõkor, amikor már úgyis keltem volna az ebédhez.
Szabolcs természetesen hozza a maximumot az ELTE magyar felvételin, már csak egy drukkolni való maradt: vegyék fel angol szakra is, hogy a kettõt együtt végezhesse.
Szép az élet! Azt hiszem, a kisfiam is azok közé tartozik, akik szeretnek tanulni.
A rakodás végét holnap éjjelre ígérik. Santander 39 mérföld, a kimenetellel, a bemenetellel együtt gyenge hat óra.


Július 9. hétfõ, Bilbao.
A kirakás éjfél elõtt lett kész, s mivel belebarmoltak az egyik ballaszt tank oldalába, így csak holnap reggel indulunk, ugyanis meg kell hegeszteniük.


Július 10. kedd, Bilbao, úton, Santander.
Áthoztam a hajót. Este nyolckor már a másik spanyol városban kötöttünk ki.
Végre úgy alakulnak a dolgok, legalább egyszer, hogy a kedvünkre való:
Holnap beraknak 2800 tonnát, holnapután kiegészítik 3600-ra, felballagunk a bristoli öbölbe, ott vasárnaptól keddig horgony, szerdán kikötés Sharpnessben, s csütörtökön lesznek készen. Végre egy út, amelyik nem ámokfutásban telik el. Ezt köszönhetjük az árapály kedvezõ alakulásának, és a közbensõ hétvégének.


Július 11. szerda, Santander.
Nyugis nap. Délután kimentünk Zolival az el Corte Inglésbe. Elõhívattam az elsõ tekercs fényképet, hát, sikerült már jobban is, de azt hiszem, az elõhívásnál rontották el, mert pár képen beszûrõdés van, Zolién is...
Bevásároltam borból a születésnapomra. Minõségi vörösbort vettem. A whiskyt és a sört a hajón veszem.
Jól lejártam a lábam, mert gyalog mentünk ki.


Július 12. csütörtök, Santander.
Délre beraktuk a hajót, éjfélig várakozni kell a cement ülepedésére, éjfélkor manõver.
Megadtam Encsinek B. Pisti számát, lehozza a könyveimet. Sharpnessben lesz váltás, megy haza Feri.


Július 13. péntek, úton.
Pontban éjfélkor manõvereztünk. A királyi kastély gyönyörûen ki volt világítva, azt hiszem, itt a király, legalább is azt mondták.
A Vizcayán szépen billegtünk.


Július 14. szombat, úton.
Éjfélre lecsendesedett a tenger.
A Naplóimat rendezem. Elõkészítem, hogy kitehessem a honlapomra. Már végeztem a Humberrel, a Paduával, most a Presidenttel dolgozom, az elsõ hajómmal, ahol a naplóírásra adtam a fejem. E hónap 25-én lesz hat éve, hogy belefogtam, és egyáltalán nem bántam meg. Legalább 98%-ban napi rendszerességgel írom, és élvezem. Most, hogy visszaolvastam, tetszenek.


Július 15. vasárnap, úton, horgonyon.
Megérkeztünk, egykor lehorgonyoztunk. Estére ökörsütést terveztünk, de irtó hideg, és erõs szél kerekedett, így letettünk róla. Persze az idõjárás csak-csak kitolt velünk. Délután háromtól kilencig fújt, aztán alábbhagyott. Csak addig volt szél, amíg biztossá nem vált, hogy elmarad a pupaparti.
Az asszonykám hallatlan pontossággal kiszámította, hogy mikor telefonáljon. Éppen ledobtuk a horgonyt, és berajzoltuk a pozíciót, amikor csengett a mobil.
Ha jól számolom, akkor a szerzõdésem közepén járok, még másfél hónap, és megyek haza.
Jó lenne tudni, hogy mi Herr Meyer szándéka a Wotánnal kapcsolatban?


BarbequeJúlius 16. hétfõ, horgonyon.
Mondhatnánk azt is, hogy kiszúrtunk az idõjárással. Mivel délkeleti vihart jósolt estére, ezért a barbequet áttettük ma délre, és volt ám dínom, no, meg dánom is!
Sz. Feri kihajózása alkalmából volt, rablóhús és tarja volt, a szokásos italokkal: vodka, sör, bor.
Sajnos a vége, ha nem is veszekedésbe, de politikai vitába torkolt.


Július 17. kedd, horgonyon, úton, horgonyon.
Elkezdtem olvasni apa könyvét, a Szülõvárosom, szép Szeged címût. Hallatlanul nagy hatással van rám. Többé kevésbé ismerem az írásokat, hiszen az élete során megírt tárcákat sorakoztatja fel, amiket Szegedrõl írt, aminek szegedi vonatkozásai vannak. De így, egy kötetben egészen más. Most nem részletezem, majd ha befejeztem...
Ma volt egy gyakorló menetünk.
Délutánra istenesen bedurrant az idõ, 8-as erõsségû délkeleti szél fújt, megjött a hideg, alig van 13 fok.A szerzo a kápó és a barba
Kettõkor lementem Lacushoz, hogy vonszoljuk a horgonyt, jó másfél csomós sebességgel haladtunk, pedig 5 nódus is kint volt a 15 méteres vízben (egy nódus 25 m.-es szakasz a horgonyláncból). A barba úgy döntött, hogy felhúzzuk a horgonyt, és lassú menetben körözünk, s majd hajnali kettõkor úgyis bevisznek.
Amikor elkezdtük húzni, hívott Sharpness pilot.

Kikötünk.


Soha jobban nem lehetett volna megszervezni. Húsz perc múlva már a hajón volt az öreg. Felmentünk a zsilipig, de ez a dög szél kifújta a vizet a bristoli öbölbõl, és az elõrejelzéssel ellentétben, nem volt elegendõ víz, hogy beálljunk a zsilipbe.
A zsilip elõtt megfordultunk és visszamentünk a horgonyzóhelyre (illetve még most is megyünk).
Ha ilyen marad az idõ, akkor még a hajnali dagállyal se tudunk bemenni, meg kell várni a holnap délutánt, ugyanis minden nappal emelkedik vagy 40 centit a magas víz szintje.
Ez azt jelenti, hogy Pista késõbb tud beszélni, és Feri nem tud a telepített jeggyel hazautazni, egy napot csúszik. Ilyenkor ez borzasztó dühítõ tud lenni ám!

Július 18. szerda, horgony, Sharpness.
Amikor felmentem szolgálatba, B. akkor indult Pestrõl. Feri már várja... Én is. Encsike küldi a könyveimet, és a Parnasszust, a kisb fiam verseivel! Várom már, hogy kézbe vehessem!
Az éjszakai szolgálatban olvastam apa könyvét.
Este kötöttünk ki.
Kilenckor behajózott B. István, az új gépész. Elsõ látásra szimpatikus. Megkaptam a három könyvem, és a Parnasszus legfrissebb számát, amiben Szabolcs a 78. oldalon két verssel szerepel.
Encsike küldött valamit, egy szép kis csomagot, de telefonban megmondta, hogy csak augusztus 12-én bonthatom ki, így addig furdalhat a kíváncsiság, mi van benne?


Július 19. csütörtök, Sharpness.
Amilyen nagy eszem van, megértem Johnnyt, az egyik ügynökünket, hogy engedjen internet közelébe. Így aztán vagy másfél órát lógtam rajta. Sajnos dög lassú volt a kapcsolat. A saját lapomat nem tudtam megnézni, olyan zsúfolt volt az Extra oldal.
Az í-méljeimet átnéztem, volt benne egy-két érdekes, többen jelentkeztek a hajózási lapra, és amilyen ló vagyok, nem mutattam meg Szabolcsnak, hogyan teheti fel a jelentkezõket. Most nyár végén leszek otthon, csak akkor kerülhetnek fel a jelentkezõk, sajnálom. Kaptam, és írtam Rimóczi Erikának, Kíváncsi vagyok, meddig lesz a Mahartnak számítástechnikai osztálya? Lassan olyan kicsi létszámú lesz a hajdan "mamut" cég, hogy elõnyösebb lesz egy külsõ kis vállalkozást megbízni az ügyek intézésével.
Persze írtam a vikk.netnek is, Csapó Idának is, bár könnyen lehet, hogy nyári uborkaszezon van náluk is, és nyaralnak valahol...
Nagyon kíváncsi lettem volna a statisztikákra, azt nem tudtam letölteni, egyiket se, a lassú kapcsolat miatt.
Most, amikor a naplót írom, szól a zene, P. Józsi új lemezeit hallgatom, mert nálam van CD lejátszó, és szeretné tudni, milyeneket vett Santanderben. Egy rumba válogatás igazán jó, a többi, olyan, amilyen.


Július 20. péntek, Sharpness.
Valószínûleg New Ross - Aviles lesz az út. Nem lennék meglepve, ha egy újabb cement fuvar következne utána. Ez azt jelentené, hogy itt ünnepelném az 53. születésnapomat.
Olvastam a Blikkben, hogy Friderikusz megpályázta a tévé elnöki tisztét, és "mindenki" elkönyvelte, hogy õ a nyerõ, már gratulálnak neki...
Aztán Bartus Pista mondta, hogy nem õ a befutó.


Július 21. szombat, Sharpness úton.
Ez a nap is eltelt. Ennyi.
Megbeszéltük Lucóval, hogy Avilestõl a hídon manõverezek, hogy "szokjam" ezt a hajótípust. Nem rossz.
Nem tudom, hogy mikor mondta az apám, hogy "na, te is egy jó firma lehettél...", vagy valami hasonlót, amikor a Jaminaország kéziratát lektorálta, vagy amikor a megjelent könyvet újraolvasta, utalva a pesti, Városligeti élményeimre. Ez igaz lehet, de én viszont nem pásztorkodtam át a teheneket Jugóba...
Elolvastam a Szülõvárosom, szép Szeged címû kötetét.
Megrendítõ élmény volt.
Az írások zömét ismertem, hisz mindegyike megjelent már valahol, de egészen más alkalomszerûen olvasni, mint így, rendezve, kötetbe gyûjtve. Az újságban megjelentek nem állnak össze egységes egésszé, míg a könyvbõl megismertem apa gyermekkorát.
Azt már többször leírtam, hogy felnõtt fejjel mennyire hiányoznak a nagyszüleim, mindkét oldalról. Nekem nem adatott meg, hogy leüljek melléjük, és Rózsa Sándorról szóló történeteket hallhassak... Persze ez így, csak most merült fel bennem. Amire most egy kicsit megkaptam a választ, az a "meséljek a papádról...?" nagyapai, elmulasztott kérdést követõ történetek... Ez a könyv pótolja a nótás kedvû nagyapámat, akinek tiszte lett volna mesélni apámról, a csínyeirõl, vagy a nagymamát, aki arról beszélt volna, "hogyan küldtem el apádat lóhúst venni...", bár nem hiszem, hogy ezt megtudhattam volna tõle, valószínû, hogy az unoka elõtt is szégyellte volna.
És milyen jó, hogy volt egy közös sétánk apával Szegeden! mert így nemcsak olvastam, hanem láttam is a Dugonics utcai iskolát, a Szilléri sugárútit, a kereskedelmit, láttam magam elõtt a nagy, sárga MÁV épületet, ahova a tanfolyamistákat bekvártélyozták.
Szülõvárosom, szép Szeged, és Jaminaországtól az Óperenciáig...
Két könyv.
Két életírás.
Egy biztos: nekünk, apa és fia számára ez a két könyv egészen más, mint a halandóknak.
Ezáltal a könyv által egy kicsit más ember lettem.
Szegedi.
Ha apa a város szülötte, akkor én Szeged unokája vagyok. A városról, a városhoz írott-szerkesztett könyv most egy kicsit pótolja a nagyszüleimet.


Július 22. vasárnap, úton, New Ross.
Jól érkeztünk. Hajnalban le kellett lassítanom, mert pilot csak 08.15-re várható. Mire felébredtem, már part mellett álltunk.
Az elsõ manõver, nélkülem.
Délután kimentem a városba, pótolandó, amit egy hónapja elmulasztottam.


JFK Dunbrody


Hiába messze a város (nekem, mert jó négy kilométert kellett gyalogolnom), be kellett mennem, mert elõzõ úton nem láttam a múzeumhajót. Ráadásul az ügynök elmondta, hogy most valami három napos "ünnep" van.
Nos, nem ünnep, hanem az elsõ fesztivált tartották, amit ezután évente kívánnak megrendezni. A JFK Dunbrody Festival 2001 legnagyobb attrakciója maga a Dunbrody, az a kivándorlóhajó, amivel John Fitzgerald Kennedy, a meggyilkolt elnök õsei az Államokba érkeztek. A vitorlást is a Kennedy család építtette újjá, és ajándékozta a városnak. A család New Rossból származik, mindenütt "Kennedy folyik a csapból" is... Kennedy emlékház, Kennedy múzeum...
A hajón most mûsort is adtak, tekintettel a nagy eseményre. Mi más is lehetett volna, mint tánc? Elsõként egy ötéves kislány mutatta meg, mit tud, aztán két tizenkét-tizenhárom éves barátnõje követte, és végül két "hölgy", még húszon innen megmutatta stepptánc tudását. Mint a géppuska, úgy kopogott a különleges cipõ orra és sarka. Azt megjegyzem, hogy ezek a szteppcipõk nem utcai viseletre készültek. Közelrõl megvizsgálva, látható, hogy az orra nemcsak megvasalva, hanem nehezítve is van, hogy jó "húzós" legyen. Sajnáltam, hogy a videóm nem jó...
A Dumbrody kikötva a város foterénélVégigjártuk a hajót.
A fedélzet alatt, a fedélközben voltak az utasok elhelyezve. A tulajdonos 294 embert zsúfolt be oda, ahova a korabeli hajózási törvények szerint mindössze 236-ot lehetett volna. A törvény így rendelkezett: öt regiszter tonnánként két ember vehetõ fel. A hajó 594 regiszter tonnás. Az egy éven aluli gyermek nem ember, gondolom azokból akármennyi behajózható volt. Egy tizennégy éven aluli félnek számított. Nos a törvény elõírta, hogy egy felnõttre 3 x 8 láb hálóhelyet kell biztosítani. Itt, az utastérben 6 x 6 lábnyi helyet adtak négy embernek, ezek a "ládák" két sor magasan voltak. Másfél láb alig több, mint 48 centi. Én még élemre állítva se férnék el... A fedélköz közepén összesen négy asztal, itt lehetett étkezni, levelet írni, társasági életet élni. Az utasoknak mindössze egy vécéjük volt...
Rossz idõben bezárták a fedélzetre vezetõ ajtót, elképzelhetõ, hogy milyen bûzben teltek a napjaik... Ha valaki nem bírta a vihart, összehányta a fekhelyét... Az lecsöpögött az alsó "ágyakra"...Nem csoda, ha a hajótulajdonos számítása mindig bevált, amikor az elõírt élelmiszer-mennyiségnél kevesebbet vettek fel, számítva a "természetes" elhullásra.
A fedélköz végében volt a "luxus". Itt lakott a parancsnok, az elsõ tiszt és az elsõ osztályra jegyet váltó utasok. A Dunbrodyn mindössze négy jegyet adtak ki ide, mivel két utas kabin volt. Ezekben egy emeletes priccset helyeztek el az ablaktalan, legfeljebb 1,2 méter széles helységben. Még a csomagok elhelyezésére se volt lehetõség, olyan pindurka volt. A parancsnok kabinja volt ez egyedül elfogadható, mai szemmel. Olyan hosszú, mint az ágya, mert neki nem beépített priccs járt, igazi, szalmazsákos, fejtámlás ágyban aludt. Mellette egy kis szekrényke, ez a két bútor kiadta a kabin szélességét. A szekrényen lavór és vizeskancsó, az ágy fölött egy parányi polc, a könyveknek, és három gyógyszeres üvegnek. Az elsõ tiszt asztala a hajósládája volt, igaz a priccs és a láda között nem volt hely, így, ülõhely híján nemigen használhatta.
Minek is, amikor az ajtaja a "szalonra" nyílt. Itt étkeztek a tiszt urak és a kiváltságos utasok. És ez volt a parancsnok asztala, amikor navigált. Egy kronométer, egy szextáns, és egy mágneses tájoló volt minden felszerelése. A térképükön csodálkoztam a legjobban. A szakmám révén tudom, hogy akkoriban ilyet használtak, de nem ismerem a korabeli hajózási módszereket, helymeghatározást, hogy elképzelhessem, miként navigáltak? Egy térképük volt Írországról, borzasztó aránytalan, például Skócia kelet nyugat irányban jóval nyugatabbra terjed, mint Írország nyugati partja... A másik térkép New Yorké volt. Nyilván, egy az induláshoz, egy az érkezéshez, a navigáció többi részére ma se használunk mást, mint "kockás" papírt... (Jó, nekünk irány és távolságtartó Merkátor vetületû "kockáink" vannak.)
A második tiszt már "kis" ember volt, hiszen az õ helye a legénység között volt. Õket az orrban helyezték el, ott kezdõdött a szállás, ahol a horgonylánc kifut a hajóból. Kétszer két emeletes priccs az oldalfalon, és egy keresztben elhelyezve, ez volt tíz ember számára. Itt lakott a hat matróz, a hajóács, a pincér, a szakács, a hajóács és a már említett második tiszt. A falra kifüggesztették a fizetési és a "büntetési" listát.
A fizetések: 1. tiszt: 5 font/hónap. 2. tiszt: 3 1/2 font, hajóács: 4,2 font, szakács: 3 font, pincér: 2,8 font, matróz: 2 1/2 font.
Példaként a büntetésekrõl:
Ha valaki késve érkezik a hajóra: 1 napi bér.
Ha valaki trágárul beszél a tisztekkel: 1 napi bér.
Ha valaki részeg: 1 napi bér.
Ha valaki késik a szolgálatból: 1 napi bér... és így tovább. Minden büntetés egy napi bérmegvonást jelentett.
A hajóács "mûhelye" a legénységi szállás alatt volt. A hajófenékben ezen kívül még hely volt a rakomány számára is. Úgy saccolom, hogy az utasok mellett, mintegy 100-150 tonnát tudtak felvenni.
Azt hiszem, a legúribb dolga a szakácsnak volt. Hiszen a konyha a fedélzeten volt, mindig a friss levegõn volt, és a konyha tágasabb volt a tiszti szalonnál is. Hja, a fedélzeten volt hely...
Azt nem tudtam kideríteni, hogy fõzött-e az utasok számára is, vagy csak a legénységnek? Elképzelhetõ, hogy a rizsüket, krumplijukat megfõzte, mert akkor ugyan hol fõztek volna a szerencsétlen kivándorlók?
Azt mondom, szerencsétlenek...
Biztosan azok is voltak, de nem szabad a mai kor emberének a szemével nézni a helyzetet. A hajó az adott kornak megfelelõ "mûszaki-technikai" szinten volt, s a hajdani kivándorlók talán otthon ennél is mostohább körülmények között éltek, de számukra mindenképpen természetes volt, legfeljebb az út viszontagságai azok, amik számukra is nehézséget jelentettek. Öt-tíz hétig kellett elviselni, a szép, új élet reményében, és mint tudjuk, tízezrével próbáltak szerencsét!
Nézem a belépõmet.
Ez, mint már említettem az egy hónappal elõtti részeknél, a kivándorlók és a hajótulajdonos közötti szerzõdés és egyben jegy is volt. (Hányan vannak tudatában, hogy mind a mai napig, mindenféle jegy, "szerzõdés" az utas és az utaztató között, jogi értelemben?)
Ezen a jegyen hat név van: Michael és Anty White házaspáré (mindketten 50 évesek) és négy gyermeküké: Patrick és Joanne ikrek, tizenhét évesek, Moses csak tizenegy, és legkisebb a hét éves James. hatuk jegye 19 fontot kóstál. Emlékszünk, ugye, mennyit keresett a hajó elsõ tisztje? Teljes öt fontot, amibõl, úgy gondolom, tisztességesen el tudta tartani a családját, s talán még félre is tudott tenni öreg napjaira. Akkor a jegy ára, mai szóval élve, elég húzós volt! Mr. és Mrs. White minden bizonnyal pénzé tette mindenét, hogy átkelhessenek az óceánon, s új életet kezdjenek az angol gyarmaton.
Azt hiszem, majd egy órát töltöttem el a hajón.
Utána sétáltam.New Ross, utcarészlet. A bárokban élo zene szól a fesztivál tiszteletére
A városka nem nagy, még az országúton láttam egy táblát, miszerint a felújítását az Európai Unió támogatja, s ez bizony meg is látszik. Minden épület "régi fényében" pompázik. Kocsmából, vagy ahogyan már otthon is elfogadott: a pubokból sok van. Tekintettel a hétvégi fesztiválra, magára valamit is adó kocsmáros (pubos? pubáros?) élõ zenét szolgáltat a sör mellé.
A Purple Turtle Pubba harsogó tangóharmonika és gitár hangja csalogatta a vendégeket. Éppen a Fidler's green-t játszották, ismerem és szeretem is ezt a számot, még 1989-ben, Dublinban vettem meg egy kazettán, persze az is élõ, kocsmai felvétel.
Szerencsém volt. A bárpultnál találtam egy üres ülõkét, leültem, és másfél órán keresztül ücsörögtem. Ebbe egy pint (nem korsó!) Smithwicker's és egy pint Guiness fért bele (vagy belém...). Az utóbbi sört majd mindenki ismeri, az elsõre szintén Dublinból emlékeztem, és most se csalódtam az ír vörös sörben, finom volt.
Mikor a kéttagú együttes eltette a zeneszerszámait, a gitárt, harmonikát, szaxofont, szájharmonikát, már tele volt a kocsma. A hangulat jó volt, a tévében is véget ért a Dublinból közvetített ír focimeccs, ez a mi általunk ismert labdarúgás és a rugbi (európai) keveréke. Itt is van focikapu, hálóval, kapussal, akinek gólt lehet rúgni, de van égbenyúló két oszlop is ami között pontot ér, ha átmegy a kerek labda.
Kocsma után visszamentem a folyópartra, ahol a nagy parkolóban készülõdtek az esti koncertre. Ma a Sabor Latino és a Bootleg Beatles együttes volt a fõ attrakció. A latin zenét játszók számaiba belehallgattam, de kilenckor elindultam, mert nekem egy óra gyaloglást jelentett visszakerülni a hajóra. Zolival találkoztam, õ megvárta a Beatles számokat játszó bandát, jók voltak, elmondása szerint.
Mi tetszett a koncerten?
Elkerítették hordozható korlátokkal a teret, és senki nem veszekedett a rendezõkkel, nem másztak át rögtönzött kerítésen. Akik sörözni akartak közben, azok a tér túloldalán voltak, a kocsmasoron ücsörögtek az asztaloknál, mert a koncert nézõterén tilos volt az alkoholfogyasztás a tiltó táblák szerint. És senki nem is ivott... Nem voltak hamburgert, hot dogot, sülteket, pattogatott kukoricát, kólát árusítók, nem volt kosz, szemét, nem kínáltak bóvlit, giccset, filléres ócskaságokat...
Jaj, Istenem, de hosszú volt a befelé vezetõ út gyalogosan.
És amikor megérkeztem, majdnem a szívszélhûdés jött rám!
Látom, hogy dagály van, az üres hajó a rakpart fölé tornyosodik, és az oldalán csak a kis kötéllétra lóg, mintegy másfél méternyire, jó két és fél méter magasan volt az alsó fok a rakparttól! Hogyan megyek be, amikor már lépni is fáradt voltam? Már azt néztem, hogy hol találok apró kavicsokat, amivel valakinek az ablakát megdobálom, amikor megláttam a megmentõmet, a parton ott feküdt a hajó alumínium létrája, amin "könnyedén" fölmentem.
Arra azért volt erõm, hogy megnézzek egy "Légy jó, mindhalálig!"-os videót, a Fortress 2-t, de mivel mindenki rossz volt benne, ezért lelõtték, felrobbantották, agyonverték és kicsinálták õket. Szép, tanulságos, lírai "mûalkotás"...


Július 23. hétfõ, New Ross, úton.
Kellemes nap. A laptopra megcsináltam egy programot, és ezzel a gyógyszerleltárt, aminek Gáti Laci igen örült. Azt hiszem, egy kicsit túlértékeli a komputerrel végzett munkát, de mivel a fia is ezzel keresi a kenyerét, tudja, mennyi munka fekszik egy-egy jól mûködõ alkalmazásban, és megbecsüli.
A rakodást Laci felügyelte.
Nyolckor lefeküdtem, a manõverhez nem kellettem.


Július 24. kedd, úton.
Szép napsütés, viszonylag sima tenger, csak mi billegünk, mert cinkércet viszünk, és ez rettentõen "mozgékony" rakomány
A naplóimmal foglalkozom.
Csak a tengeren írottakat olvasom át, immáron harmadszor. Mindig húzok belõle, a politikai kommentárokat (zömmel) kihúzom, meg azokat a részeket, ahol a németekrõl, franciákról, amerikaiakról és arabokról sommás ítéletet mondok... Hátha lesz olvasója az interneten, akinek bökné a csõrét.


Július 25. szerda, úton.
Verõfény, meleg, nincs billegés, lehet, hogy nem is mi hajózunk erre... Éjfél után érkezünk.


Július 26. csütörtök, úton, Aviles.
Hajnali fél kettõre kötöttünk ki. Azért ide, rossz idõben bejönni pilot nélkül, nem semmi. Egy dolog a radaron figyelni a partot, és más szabad szemmel. Mintegy ötven méterre a meredek szikfaltól fordultunk be a szûk csatornába!
Fél kettõre már ki is rakták a hajót.
Négykor indultunk.
Látom, nem írtam, hogy hova megyünk. Nos: valahova. Nincs egyelõre rakomány, majd ha lesz, akkor megmondják. Így gazdaságos sebességgel Ushantot vettük célba.


Július 27. péntek, úton.
Hajnalban az õrségátadáskor Hókiról beszélgettünk Lucóval. A helyzet nagyjából az, hogy mindent hajlandó vagyok elhinni, ami a németek, faragatlanságáról, mûveletlenségérõl szól, és Laci csak ilyen sztorikkal szolgált, a hajó német parancsnokáról.
Illetve nem jól mondom. Mert itt nem németekrõl, általában van szó, hanem a német tengerészekrõl. Biztos, hogy tudásban, intelligenciában nem vehetik fel a versenyt a magyarokkal!
Késõ délután jött meg az order: Rekefjord (Falsund közelében levõ norvég kikötõ), innen követ szállítunk Cuxhavenbe, az elbai kikötõbe. Onnan átugrunk Brusbüttelbe, s cement klinkert (ez mi?) szállítunk a Temzén levõ Dagenhambe.
Ahogy rátettem teljes fordulatra a fõgépet lassan szállingózni kezdtek az urak, s kérdezték, hova megyünk, mi a hír?


Július 29, vasárnap, úton.
Ha az ember felvesz egy szokást, akkor tartsa magát hozzá. Mivel szeretek UHF rádión dumálni, ezért keresem a magyarokat, ha nagyobb forgalmú helyen járunk. Ma hajnalban is beleszóltam a Doveri szoros elõtt:


Egy, kettõ, három, tudja valaki folytatni?


Legnagyobb meglepetésemre, egy kissé bizonytalan hang válaszolt:
- Hát... én tudnám...
Valami furcsa volt a válaszoló hangjában. A kölcsönös bemutatkozás után - Kovács Richárdnak hívták a fiatalembert -, elmondta, hogy kormányos egy svéd hajón.
Ez a kormányos szó szöget ütött a fejembe...
Szó szót követett, kiderült, hogy a szülei 1968-ban disszidáltak, õ Göteborgban született, s már tudtam, mit éreztem a beszédén: egy halvány idegen akcentust. Tökéletesen beszéli a nyelvünket, a szüleivel magyarul beszélnek, és a felesége is erdélyi magyar. Csak egyetlen furcsa szóhasználata volt: a gyakorlat helyett "régiség"-et mondott. "Nincs meg a két év régisége"...
Egy bitumenszállító hajón dolgozik, a kormányos beosztás megfelel a mi második tisztünknek. Sokat beszélgettünk, meséltem neki a magyar hajózásról, kikérdeztem a svéd hajóról, legalább három órán keresztül szóval tartottuk egymást.
Jó szórakozás volt az õrség alatt, csak egy dolog nem fér a fejembe: az elején bemutatkoztunk, és mégis, egész idõ alatt Farkasnak hívott...


A barba dicsérete


Olvassa a Jaminaországtól az Óperenciáig címû könyvem. Nagyon jónak tartja, teljesen a hatása alá került, ami a gyermekkoromról szóló részeket illeti. Ehhez persze tudni kell, hogy sokat nosztalgiázunk mindketten az õrségváltások alkalmával a gyermekkor, a falusi élet után.
Többször kifejtette, hogy vissza akar térni a vidéki élethez, készül a háza Balatonszõlõsön, és ott két dolgot mindenképpen meg akar valósítani: fejõs kecskét tartani, és kotlóst ültetni...


Július 30. hétfõ, úton.
A tegnap délután szintén olvasással töltöttem. P. Nagy Töhötöm könyvében a világháború utáni évek voltak soron, az események központjában Mindszenty bíboros, hercegprímás Õeminenciájának kinevezése, és mûködése, és a szerzõ ehhez szorosan kapcsolódó harcai.


Rekefjord, rakodásJúlius 31. kedd, úton, Rekefjord, úton.
Újabb szép norvég "kikötõt" tehetek el a fényképalbumomba. Ahány, annyiféle. Ez, a rekefjordi, nem a fjord mélyén van, hanem teljesen az elején. Az öböl nem nagy, hol van ez a Sognefjordtól? Mindössze másfél mérföld hosszú, a csücskében pár szép ház, ez a település. A kikötõ követ exportál. Nagyon egyszerûen megy ez errefelé. Az ember toppant egyet a lábával, hogy itt akar kõbányát létesíteni, és mehet. Ha más nincs is Norvégiában, de kõ dögivel! Tehát itt elkezdték lefaragni a tengerparti hegyet, s mivel jó kikötõ is egyben a fjord, kõbányát létesítettek. Hetente tíz-húsz hajó fordul itt meg. Mi is csak "megfordultunk, mert reggel hétkor kikötöttünk, s háromra berakták a hajót. Kimenetelrõl szó se lehetett, mert se idõ, se jármû nincs. A hajót óránként, félóránként shiftelni kellett, amíg be nem fejezték a rakodást. Három képet azért készítettem, amint a harminc méter hosszú "rakpart" mellett állunk.
Megpróbáltam apát felhívni, a tegnapi születésnapja alkalmából. Nem volt otthon, valahol a barátai ünnepelték.

AUGUSZTUS



Augusztus 1. szerda, úton.
Jó sûrû napoknak nézünk elébe... Még azzal se lett szerencsénk, hogy a cuxhaveni érkezés este lett volna. Lekéstük a zsilip nyitását, ezért csak éjjel egykor mehetünk rakpart mellé, majd háromkor kezdik a kirakást, várható Herr Meyer, Brunsbüttel és Anglia között lesz egy utasunk, bizonyos Herr Pott, a 11 éves kisfiával, meglátogat Hóki, sztórt várunk, kirakunk, berakunk, kész bolondokháza lesz. És ehhez természetesen a hajónak csillogni-villogni kell, mindenki suvickol, Lucó kicsit fel van pörögve...
Engem különösebben nem izgat a dolog, csak az, hogy a tulajjal tudjak beszélni.
Remélem, ez sikerül...


Augusztus 2. csütörtök, úton, Cuxhaven.
A lüke révkalauz nekivágta a hajót a rakpartnak de nem lett súlyosabb következménye. Lenyomtam az éjszakai szolgálatot (háromkor kezdték a kirakást), a többiek három körül feküdtek le, a kora hajnali manõver után.
Reggel fél hétkor hívtam apát. Most sikeres voltam, tudtunk beszélni, kölcsönösen felköszöntöttük egymást, az õ születésnapja 29-én volt, az enyém holnap lesz. Jól vannak, jól érezték magukat Görögországban.
Egy óra körül megérkezett Herr Meyer, a tulaj. Kaját hozott, meg fedélzeti, gépházi anyagokat. Végre volt öt szabad perce, és így rá tudtam kérdezni, hogy mi a helyzet a Wotan körül.
Nem kertelt, megmondta, hogy nem tud alkalmazni. Megvan a két parancsnok, így nem akar ígérgetni, mert nincs lehetõsége. Egyenes beszéd.
Nyilván úgy volt, hogy amikor eldöntötte, hogy abbahagyja a rendszeres hajózást, akkor eleve elrendezte a két parancsnokot, és az kényszermegoldás volt, hogy Brackhagent átszállította, az meg nem tudott róla.
Most az a reményem van, hogy Herr Pott, aki a cég egyik bennfentese, és két napot a hajón lesz, mert átjön Dagenhambe, talán tud segíteni a többi tulajdonost kikérdezve. De ehhez nem fûzök nagy reményeket, ez Gáti Lucó ötlete.
A következõ út egy nagy üzlet része. Még 8-10-szer csináljuk meg az utat. Remélem legfeljebb a felén leszek itt. Este még gyorsan átrohantunk Brunsbüttelbe. Kilencre érkeztünk.
Nem, még nem lehet aludni.
A parton várt Hóki, a német barba. Mindenáron el akarta vinni Lucót, hogy nézze meg az új házát. De elõbb megérkezett a vizsgálat, és végszóra a vízirendõrség. Ez lett a mi Amerikánk. Mindent ellenõriztek, Gáti Laci nem gyõzte vezetni õket és megmutatni az okmányokat.
Ezalatt én a draft surveyorral foglalkoztam.
Fél tizenegykor távoztak a hivatalos személyek, Lucó inkább az ágyba ment volna, de nem lehetett Hókinak ellent mondani. Így szomorúan nézte, hogy lefekszem, õ meg mehet családlátogatni (és vissza taxival 60 márkáért!).


Augusztus 3. péntek, Brunsbüttel.
Isten éltessen. Ma vagyok ötvenhárom éves. Encsike és a gyerekek is köszöntöttek, hála a mobilnak. A srácoknak egy karton sört vettem ki, el is fogyott a nap folyamán.
Fél hatkor kezdtem ünnepelni, mert hatra jöttek a darusok, hogy megrakják a hajót. Délelõtt duhajkodtam még a térképekkel is egy kicsit, délre megjött Hóki, hogy a franc egye meg, ez a pasas nem tudja magát elfoglalni a szabadsága alatt?
Ebéd helyett draft survey, aztán volt egy kis nyugi. Holnap reggel hétkor indulunk, hatra várjuk Mr. Pottot és a kisfiát, eljönnek Dagenhambe, és vissza.


Augusztus 4. szombat, Brunsbüttel, úton.
Hajnali fél hatkor rendezkedtem a hídon, amikor megérkezett Herr Volke Pott. Jó hosszikás manus, biztos, hogy több, mint két méter... Christian, a fia, tizenhárom éves, szintén nyúlánk.
Közösen hoztuk ki a hajót Lucóval az Elba torkolatig. Ugyanis azt találták ki, hogy nem kell pilot se az Elbán, se a Temzén. (Szerintem csak azért döntöttek így, mert nem kérdezték meg Gátit...) Ráadásul ki kell tölteni egy nyomtatványt, és a Temzére bizonyítványt kapunk, amit viszont más hajókon lehet hasznosítani, remélem, ez sokat segít a jövõben, így ennek kimondottan örülök! Nem sok parancsnoknak van...
Mr. Pott és a fia fent lakik a hídon. Természetesen ez magával vonja, hogy állandóan beszélgetünk. Szimpatikus pasas. Ez az elsõ tengeri útja, tud ám sok butaságot kérdezni, de azért tájékozottabb, mint egy átlagos halandó. Elvégre a hajóbérlésben dolgozik, így ezen a téren sok érdekességet megismertem. Például azt, hogy egy kikötés Sharpnessbe 19 ezer márkába kerül, ez a hivatalos kiadások, de nem foglalja magába a rakodási költségeket.
Természetesen elmondtam a helyzetem, és azonnal segítséget ígért, amit majd meglátunk... Azt ajánlotta, hogy tárgyaljak Krause asszonnyal, aki a cégnél a hajó menedzselést intézi.


Augusztus 5. vasárnap, úton.
Ma is Volkéról írok... Kérte, hogy ne Mr. Pott-ozzuk...


Trianon és a német egyesítés


Feltûnt, hogy a GPS képernyõjéhez egészen közel hajolt, amikor megnézte. Kiderült, hogy tavaly elvesztette a látásának 90%-át. Középen nem lát, csak "ködöt", a periférikus látásra kell, hogy hagyatkozzon. Ez vonatkozik mindenre, ami öt méternél távolabb van. Közelrõl felismeri a dolgokat, de például olvasni már nem tud. Nagyon félt, hogy elveszti az állását, de szerencséjére a fõnöke hallani se akart errõl. A munkájának 75%-a telefonálás, ez nem okoz különösebb gondot, és a cég beszerzett egy különleges szoftvert a számítógéphez, ami felnagyítja a betûket, így használni tudja a szövegszerkesztõt. Természetesen a gépkocsivezetésrõl le kellett mondania, így a felesége vezeti az Audijukat.
Vacsora után politizáltunk egy kicsit. Elmondtam, hogy Trianon az oka, hogy a II. Világháborúban az ország szekerét Hitlerhez kellett kötnünk. Errõl semmit se tudott, a Bécsi egyezményekrõl se... Persze, a németek számára ez nem volt fontos, csak a magyaroknak, akik azt hitték, hogy visszaállíthatók a régi határok, vagy legalább a magyarok lakta területeket visszaszerezhetjük.
Õ meg a német egyesítésrõl beszélt, hogy potyogtak a könnyei, amikor a tévében nézte, hogyan szaladnak a keletnémetek a szabad világba a magyar határon át... Ezek szerint egy valaki még emlékszik a szerepünkre, mert az emberi feledékenység iszonyatos tud lenni!
Éjjel vesszük fel a révkalauzt, és hajnalban kötünk ki Dagenhamben.


Augusztus 6. hétfõ, úton, Dagenham.
Volke egész éjjel fent volt, így aztán újólag csak dumáltunk. Kitárgyalta a Bundesligát, a nemzetközi focit a pilottal, én meg közben hallgattam, mert nagyon volt mivel villogni.
Volt Volkénak délután egy megjegyzése: soha nem hitte volna, hogy ennyire más a tengerészek élete, mint a szárazföldi. Egyébként valóban örülök, hogy találkoztam vele. Mert leírhatom, hogy hallatlanul szimpatikus, intelligens, értelmes ember. Hogy ne csak rosszat írjak a németekrõl. Hogy kitessék, hogy nem a németekkel van bajom, hanem azokkal a személyekkel, akikkel találkoztam, és az, hogy németek, az "véletlen", nem az a jellemzõ a népre, hanem az egyénre a saját viselkedése.
Délután arról beszéltünk, hogy merre jár szabadsága alatt, hogyan piheni ki az irodai fáradalmakat. Síel az egész család, de nyaranta is elmennek valahova, volt többek között Mallorcán. Említettem, hogy láttam egy riportot az RTL-en, és bemutatták, hogy van egy hely a spanyol szigeten, a plázson, ahol csak németek vannak. Erre egy pillanatra elborult a tekintete, és megjegyezte, hogy oda véletlenül se teszi be a lábát, mert oda csak inni járnak, és szégyelli magát a németek nevében. Azt tudta, hogy a kereskedelmi adó ingyen italt fizetett mindenkinek, amennyi beléjük fért, és filmezték a magukról megfeledkezett, és emberi mivoltukból kivetkõzött német turistákat. Ennyit a kereskedelmi tévékrõl...
Nem lehet mondani, hogy könnyû manõver volt érkezéskor. Be kellett menni egy rakpart mögé, elég keskeny bejáraton. Ha elgondolom, hogy ezt egy barbának kellene egyedül megcsinálni, ahogy a cég szeretné spórolásból kifolyólag, akkor csak mosolygok magamban.


Lucó...


Le kell szögeznem, hogy szeretem, szeretek vele hajózni.
Nagyra értékelem Laci azon tulajdonságait, amiben meglehetõsen közösek vagyunk. A nyugodt életet szereti. Már amikor a Hévízen hajóztunk, 1973-ban, arról beszélt, ha nyugdíjas lesz, akkor majd egy hintaszékben üldögélve olvassa a Népsportot, megiszik egy sört, és figyeli a természetet. Most is hasonlóak a vágyai. Balatonszõlõsön építkezik, Pécselyen van szõlõje, és minden vágya, hogy azt gondozza, vendégeket láthasson vendégül egy jó halászlére, hozzá saját termésû bort kínálhasson.
Olvassa a Jaminaországtól az Óperenciáig könyvem, és ez megihlette arra, hogy majdan, négy öt év múlva gyöngytyúkot is beszerezzen. És fejõs kecskére vágyik, meg arra, hogy legyen egy kendermagos kotlósa, és kiscsirkéi... Szöszmötölni a kertben, lekarikázni a boltba, beszélgetni a szomszédokkal, jó kakaspörköltöt enni, és nyugalmasan olvasgatni, ez az igazi élet szerinte, és ebben sok igazság van, számomra is vonzó lehetõség, elzárkózni ettõl a csúnya világtól...


Augusztus 7. kedd, Dagenham, úton.
Legnagyobb meglepetésemre, amikor felkeltem, a hajó majdnem ki volt rakva. Fél kilenckor mentek le a srácok takarítani, közöttük Christian, Volke fia is. Amíg lent voltak, készítettem egy bizonyítványt a srácnak. Ebédnél adtam át, a barba egy tábla csokit tett mellé. Helyes volt, ahogy zavarában vigyorgott.
Erre megivott egy kólát, ami az életében igen nagy esemény, mert Volke elmondta, hogy otthon nem kap - ez elvi kérdés náluk -, kristályvizet vesznek, mert a csapvíz ihatatlan. Pedig megtehetnék, kimondottan jómódúak, még német mércével mérve is!
Este kártyáztunk, römit játszottunk a srác kedvéért.
Nem szoktam oda lenni a meghatottságtól, ha egy pilot jól teszi a dolgát (ha nem, akkor inkább kikelek magamból), de az idõs révkalauz olyan mesterien hozta ki a hajót a rakpartról, hogy le a kalappal elõtte. Pedig mint az érkezésnél írtam, egy belsõ rakpartnál álltunk, és a bejárat hallatlanul keskeny és szûk volt. És az öreg olyan elsõ osztályú manõvert mutatott, be, hogy nem gyõztük dicsérni, õ meg tudott eléggé vigyorogni!
Este megint kártyaparti volt.

Augusztus 8, szerda, úton.
Átlagos menetnap, a vihart hátulról kaptuk, vacsorára paprikás krumpli volt, de olyan, amilyet én se tudok fõzni!


Augusztus 9. csütörtök, úton, Brunsbüttel.
Laci õrsége este hattól éjfélig tart. Nos, éjfélkor felmegyek, õ meg marad. Éjjel kettõre értünk a kibójázott hajózóútba, s õ végig, egészen hatig ott rostokolt a hídon.
Ezután kikötés, megérkezett Hóki - hogy az mi a francot keres állandóan itt? -, a családjával, ügynök, shipi, vám, minden ami ilyenkor kell. Ebéd után tûzött el mindenki, Mr. Pott, aki szívélyes üdvözletét küldte, de én lefeküdtem aludni háromnegyed délben, aztán Laci beindította a berakást. Háromkor keltem, hatra kész lett a hajó, nyolckor Lucó elment egy kicsit elájulni, mert éjfélkor indulunk, természetesen marad velem a hídon, amíg kiérünk, de lesz az reggel hat is, utána jön az õ õrsége, de én nem maradok majd...
Ha belegondolok, hogy Maci a Paduán, amikor elhagytuk Brunsbüttelt egyedül hagyott a hídon, hogy vigyem ki a hajót, akkor Laci egy kissé túl óvatosnak tûnik. De õ a barba, úgy intézi a dolgokat, ahogy számára megfelelõ...
Encsike kétszer is hívott.
Másodszor este kilenckor, mert egyedül van otthon, és meccset néz, a Debrecen játszik valami moldáv csapattal UEFA kupameccset, és vezetnek kettõ nullra.
A Fradit megvette az MTK tulajdonosa, az Újpest elleni meccsen az újpestiek antiszemita demonstrációt rendeztek.
Behajózott B András, elment P Józsi.


Augusztus 10. péntek, úton.
Pontban 00:00 órakor indultunk. Amikor Lacit keltettem a manõverhez, olyan volt, mint aki nem tudja, hol van. És végig lenyomta az õrséget velem, egészen a kijáratig, aztán ledõlt másfél órára, s aztán hattól délig az õ õrsége jött.
Táviratot kaptunk, hogy csak vasárnap reggel tudunk kikötni, így most teljesen lelassítottunk a kedvezõ érkezés érdekében.


Augusztus 11. szombat, úton.
Kidolgoztam az útvonalra a végleges waypointokat, számítógépes listát készítettem róla, most már "nyugodtan" hajózhatunk.


Augusztus 12. vasárnap, úton, Gravesend, Dagenham.
Megbeszéltük Lucóval, hogy kikötés után bemegyek Londonba, hiszen ez ragyogó alkalom, jó húsz perc vonattal, s van vagy tizenkét órám a két magasvíz között.
A révkalauz az adott idõben be is szállt, aztán Gravesend elõtt London Port Controll arra utasított, hogy álljunk meg, kössünk ki, mert a Julia Isabel nem indul el a reggeli dagállyal.
Ennyit a londoni kirándulásról. Nyolcra lekötöttünk, megvártam a fél kilencet, aztán csöngettem egyet a mobillal, Encsike egy perc múlva hívott is.
Ma van a huszonötödik házassági évfordulónk.
Most a Petrán írott naplómat olvasom, javítom, s ott azt kérdeztem, 1999-ben, hogy vajon az ezüstlakodalmunkat együtt töltjük-e?
Hát nem.
De ha hazamegyek, akkor megünnepeljük!
Éjjel, fél egykor keltem, s az elsõ volt, hogy kibontsam a kis csomagot, amit Encsike küldött B. Andrással. Ezüst csomagolópapírban, ezüst szalaggal átkötve két kis doboz volt benne: egy ezüst fényképkeret, s egy ezüst kis szelence... Erre a boltban azt mondták, hogy alkalmas arra, hogy a "napi gyógyszert" tartsam benne. De szerintem arra is, hogy beletegyem Encsike fényképét, és a nyakamban hordjam egy ezüst láncon.
Este átálltunk a kirakó rakpartra, s elkezdték a kirakást.


Augusztus 13. Hétfõ, Dagenham.
Egész nap rakodtak. Tettem-vettem a hídon. Éjszaka fent voltam, így reggel nem kellett kelnem, az Isten tudja, mikor aludtam ilyen jót.
B. Pisti olvassa a Gudrunt. Azt mondja, jó. Õ olyan fajta, aki szereti a sci-fit és a fantasyt.
Egyébként, amikor a könyveket lehozta, Lucó a Jaminaországra csapott le, Horácz elvitte a Bonzsúrt és G Gyuszi a Gudrunt. Nem értékelem, de Pisti úgy kérte el Gyuszitól a Gudrunt, hogy õ bele se olvasott...
Én viszont egy fantasyt olvasok, az Érzõszívû Mágus a címe. Egyszer, régen olvastam, akkor is tetszett, most is...


Augusztus 14. Kedd, Dagenham, úton.
Ma is hasonló volt a tegnapihoz. Éjjel fél kettõig fent voltam a rakodást ellenõrizni, aztán alvás, tizenegyig. Az utóbbi két napban úgy kialudtam magam, hogy az csuda! Nagyon finom volt!
Annyira a könyv hatása alatt vagyok, hogy elkezdtem írni én is "mesét", azaz fantasyt. Régen dédelgetem a témát, de eddig nem fogtam hozzá, mert "nem komoly téma", és nem éreztem úgy, hogy meg is tudom írni. Most kíváncsian várom, mi lesz belõle? Könyvben egészen más, mint filmen. Ez abszolút könyv mûfaj, a filmek nem tudják visszaadni azt, ami a fantáziára, az olvasó képzelõerejére van bízva.
Pisti elkérte Horácztól a Bonzsúrt. Természetesen, a szakács is úgy adta oda, hogy még nem nézett bele... No comment. Kapásból felismerte Meggyesiben a kambúzert, akirõl részben mintáztam az alakját.


Augusztus 15. szerda, úton, Brunsbüttel.
Olvasok és írok.
Este "nagy" meccs a tévében, negyed kilencre hirdették, de csak kilenckor kezdõdött, elõtte háromnegyed órás beharangozó. A 100 éves MLSZ-t ünnepelték egy Magyarország - Németország mérkõzéssel.
Az eredmény nem lehet vitás, a fritzek félgõzzel, ezerötszáz újoncot kipróbálva, akkor rúgtak gólt, amikor akartak, a második félidõben azon munkálódott keményen a két csapat, hogy a magyarok tiszteletgólját összehozzák, ez sikerült is a 60. perc körül. De mi mohók vagyunk, és az utolsó percben még egyet rúgtunk, ezért nem állták meg a dajcsok, hogy ne fejeljenek õk is egyet a lefújás elõtt. Végeredmény, ami számunkra nem rossz: 2 - 5. Bicskei úr továbbra is építheti a várat, abból, ami a rendelkezésére áll. Lisztes, állítólag a legjobb magyar, a Bréma (tartalék) átékosa bûn rossz volt.
Éjfélkor érkeztünk, fél egyre part mellé szerencsétlenkedtük magunk.


Augusztus 16. csütörtök, Brunsbüttel, úton.
Reggel rakodás, aztán megjött az order is, a következõ út: Bréma - Hull. Az augusztusra szánt cementet elhordtuk Dagenhambe, majd szeptemberben mehetünk újra, de akkor már Hókival, ha minden igaz.


Augusztus 17. péntek, úton.
Táviratok jönnek-mennek, ide megyünk, oda megyünk, szóval várjuk, mi lesz a következõ út.
Laci minden távirat alkalmával elemez, és tervez, hogy kimutassa, mi vagyunk a három cementszállító közül a legjobb, és nekünk kellene kapni a szeptemberi fuvarokat is. Ha nem írtam volna, akkor a Monica Müller és a Julia Isabel a másik két hajó. Nem akarja felismerni, hogy egy dolog számít: a másik hajó azé az Otto Mülleré, aki a fuvarokat szerzi, hát egy dolog nyilvánvaló: a jól fizetõ fuvarokat õk kapják.
Nekem jövõ vasárnap letelik a szerzõdésem, és szeptember elején hazamegyek, aztán kezdõdik az új hajó keresése. Ha a Marlow-nál maradok, akkor ott novemberben van a nagy váltás, decemberben csak rendkívüli esetben vesznek le valakit, ez kicsit magyarázat arra, hogy miért nem kaptam tavaly decemberben hajót.
Ha tudok, akkor a hét végén bemegyek Londonba, mert délután megjött az út: Great Yarmouth - Bilbao (ócskavas), utána Santander - Sharpness, természetesen cement.


Augusztus 18. szombat, úton, Dagenham.
A hajnali õrségben mint a tetû, úgy vánszorogtam, 3-4 csomós sebességgel, hogy reggel fél tízre érkezzünk a pilot beszállóhelyhez, ekkor van a magasvíz.


Bolond grillparti


Úgy döntött Lucó, hogy ma van az utolsó alkalom megrendezni a grillpartit, ami a születés és névnapom megünneplésére rendezünk. Ezért Horácz elõkészítette a rablóhúst, és a flekkent. Gyusza, mint rendesen a tüzet élesztgette. Felvittem a Santanderben vásárolt négy üveg bort (5 dollár volt üvegje), kenyérkockára készítettünk finomfalatokat: sajt került rá és arra ringli, meg kagyló kapribogyóval.
Közben természetesen ment a kirakás. A klinker cement jó rakomány, mert lehet esõben is rakni, tehát nem kell állandóan felügyelni. Viszont a legkisebb szél is hatalmas porfelhõt hord, beterít mindent. Amíg nem kezdtük el a sütést, a hajótól elfújó szél volt, természetesen, ettõl a pillanattól kezdve a csónakfedélzetre hordta, mindent szépen bevont cementtel.
Amikor már minden sínen volt, a húsok sültek, koccintottunk, csak a kaját vártuk, elkezdett szemerkélni az esõ. Aztán késõbb már szépen esett, és mire befejeztük, zuhogott.
Esõkabátban, vízhatlan, raktármosáshoz használt ruhában ültünk a fedett helyeken, és néztük, hogy jön az égi áldás. Természetesen nem adtuk fel, "végigélveztük" a partit.
Befejezésül megnéztük a Macskajaj címû fergeteges filmet, azt hiszem, régen láttam ilyen jót. Persze ezt nyugaton nem tudják úgy értékelni, mint mi, akik a szocializmusban nõttünk fel,


Augusztus 19. vasárnap, Dagenham.
Reggel szép borús idõre ébredtünk. Hárman bementek Londonba, én sajnos nem, mert a bokám nem volt a legjobb állapotban.
Sajnos.
Ez a sajnos csak délután kettõig volt érvényben. Ugyanis akkor jött vissza a városnézésrõl Novotny Zoli, eléggé ette a kefét.
A kikötõ mellett van a vasútállomás, ahonnan fél óránként megy vonat Londonba, és megállója van a Towernél, a Westminsternél, a Trafalgar téren, és a jó ég tudja még hol? De, mint kiderült, csak hétköznap, így hiába volt a nagy nekikészülõdés, csak egy szimpla külvárosnézés lett belõle, egy állandóan nyitva tartó áruház-látogatással.
Ezt viszont nem irigyeltem tõlük.
Ez egy kicsit rosszmájúság...


Augusztus 20. hétfõ, Dagenham, úton, Great Yarmouth.
Horácz friss kenyeret sütött, ez volt a Szent István napi megemlékezés.
Encsike és Szabolcs is felköszöntött.
Este kikötöttünk.
Azt hiszem, egyszer már le kellett írnom az érkezést ebbe a kikötõbe, de most ez azon is túltett, amikor a Paduával voltunk itt.
Az oka pedig az, hogy farral jöttünk be a kikötõbe. Az, hogy kikötõt mondok ne tévesszen meg senkit. A Yare folyó teljes hosszában, a tengertõl a városközpontig, mindkét oldalon összefüggõ rakpart van kiépítve. Mintegy két kilométer hosszan rükverceltünk. Nagyon fájintos manõver volt, kimondottan élveztem.
Nem vagyunk messze a központtól, legfeljebb ötszáz méterre. Ha azt veszem, hogy 1997-ben a túlsó oldalon álltunk, tehát a hídig fel kellett gyalogolni, akkor messzebb álltunk a várostól. Holnap kint a helyem a városban.


Augusztus 21. kedd, Great Yarmouth.
Kellemes nap. A rakodás beindult, semmi dolgom, mert nincs mit ellenõrizni. A hajó alacsony víznél fekszik az iszapban, nem lehet ellenõrizni a merülést. Majd, ha felúszunk...
Délután kimentem, beváltottam 100 dollárt, és sikerült is elég hamar elköltenem.
Holnap délután indulunk egy óra felé a magas vízzel.
Élvezettel írom a fantasyt. Valójában mese, és szabadjára engedhetem a fantáziámat. A harmadik fejezet végén vagyok, részenként legalább 17-18 oldal. Magam is kíváncsi vagyok, mi sül ki belõle?


Augusztus 22. szerda, Great Yarmouth.
Mégse ma megyünk el. Nem végeztek a berakással, mire a magas víz felemelte a hajót, kiderült, hogy még kell vagy 80 tonna ócskavas, és mivel teljes rakományra vették ki a hajót, ezért be kell rakni a maximumot. Mire elkészültek, már jött az apály, na és még hátra voltak a javítások. Ugyanis, tessék elképzelni, amikor ócskavasat rakunk, óhatatlanul lehullanak nagyobb vasdarabok a markolóból, és vagy három helyen elgörbítették a korlátot a fedélzeten, egy helyen eddig ki is törték. Mire ezt megcsinálták, újra ültünk az iszapban.
Este indultunk, de nélkülem, mert ugye éjfélkor jövök szolgálatba.


Augusztus 23. csütörtök, úton.
Szokásomhoz híven azt kellett volna írnom, hogy: úton - Great Yarmouth - úton. De ennek története van!


Egy kisebb karambol


Tegnap este nem tudtam aludni. Forgolódtam, aztán tízkor felkeltem, és írtam. Tizenegykor rendben beindult a fõgép. Fél óra múlva lassítunk, gondoltam, kiszáll a pilot. De hallom, hogy hátrát kér barba.
Nocsak, ez nem szokás!
Aztán kisvártatva elõre járt a fõgép, majd néhány perc múlva, megint rázkódik a kabin, ez megint azt jelenti, hogy hátramenetben jár a csiga. Mi a fene? Kétszer száll ki a pilot? Mivel tíz perc hiányzott az éjfélhez, felmentem a hídra. Még bent voltunk a folyón, a derékszögû kanyarral küszködtünk a kijáratnál. Éppen hátrát kértünk. Aztán újra elõre. Nekilendült a hajó, de csak nem fordult az orra. A csatorna pedig nagyon szûk. Hiába járt az orrsugárkormány teljes erõvel, csak mintegy húsz fokot fordult el a hajó, az áramlás, volt vagy hat csomós, nem engedte. Most már hiába jött a hátramenet, a szemközti part túl közel volt. Srácok pecáztak a szélén, ijedten ugráltak fel és kiabáltak, de mi csak mentünk. Aztán durr, nekimentünk. Majd átestem a mellvéden, a híd rázkódott, mintha le akarna ugrani a raktártetõre.
Többet nem próbálkozott a pilot. Lekötöttünk a legközelebbi rakpartra, hogy megvárjuk a pangó vizet, amikor a dagály tetõzik, és még nem indult el a víz vissza, akkor nem mozog. Megvizsgáltuk a hajó orrát, leszondáztuk az orrtankot, ha kilyukadt a test a vízvonal alatt, akkor ott kellett volna jelentkezni a beömlõ víznek, de üres volt. A barba és a pilot elment megnézni a rakpartot, hogy látszik-e kár, de semmi. Persze, a bulba (a hajók orrán, a vízvonal alatt, egy fektetett csepp alakú kiképzés) ütközött, az pedig két méterrel a víz alatt van, tehát a sérülés is ott lehet. Hajnali kettõkor volt a salck water, a pangó víz ideje. Persze minden normális hajó akkor indul, így aztán igazi csúcsforgalomban értünk ki a tengerre. Elõttünk két "supply vessel", azaz ellátóhajó, ami a fúrótornyokhoz hordja ki a szükséges anyagot, mert Great Yarmouth az egyik bázisuk, mögöttünk is egy idétlenkedett, és nekiindultunk négyen, hogy átmenjünk a bójasoron, ami a legszûkebb részén alig 4 kábel (1 kábel = 0,1 mérföld, azaz 185,2 m.).


Augusztus 24. péntek, úton.
Semmi különös. Az idõ szép, párás, fülledt, de nem túl meleg.


Írok.


Sõt, az is lehet, hogy lesz valami belõle. Az nyilván való, legalább is számomra, hogy az ember elkezd valamit írni, aztán pár oldal után rájön, hogy mégse lesz belõle semmi. Elteszi jobb idõkre. Mint ahogyan én is, ezen a hajón, amikor volt az a nagyon hülye álmom, elkezdtem megírni, de aztán abbamaradt. Nem mondom, hogy véglegesen letettem róla, de most nem fejezem be. Van belõle vagy 18 oldal. Egyelõre ennyi.
A mostani neki veselkedésem mintegy tíz napja kezdõdött. Megnéztem a naplómat, pontosan két hete, azaz 12-én kezdtem el. Elõször megírtam vagy hat oldalt, és rájöttem, hogy nem azt akarom, kitöröltem. Aztán nekiálltam újra, 30 oldal kész volt, amikor a gép bedöglött, csak nyolc oldalt tudtam megmenteni három kész fejezetbõl. Harmadszorra is belefogtam, mert hallatlanul érdekel amit kitaláltam.
Azt már írtam, hogy olvasom, és azóta befejeztem Raymond E. Fest könyvét, az Érzõszívû mágust, eredeti címe: Magician. A mûfajt tekintve fantasy.
Gondolom sokan összeráncolják szemöldökük, ennek hallatán.
Nos, amikor elkezdtem, rájöttem, hogy egyszer, vagy hat éve, valamelyik hajón már olvastam. Nemcsak akkor, hanem most, másodszorra is rendkívül jó és érdekes olvasmány volt. A mûfaj alfáját, Tolkien: A gyûrûk ura címû könyvet (Göncz Árpád fordította) kétszer is elkezdtem, de nem tudtam befejezni. Most erõs elhatározásom, hogy nemcsak elolvasom, hanem meg is veszem. Tolkien könyve körülbelül olyan jelentõs, mint Robinson története, mert a további hajótöröttes történeteknek ez az alapja, vagy, mint a fantasztikus könyvet se lehet írni úgy, hogy megkerüljük I. Asimov által lefektetett, s azóta minden szerzõ által alkalmazott "robotika három törvényét". Ez az oka, hogy mindenképpen át kell rágnom magam Tolkien mûvén.
Tehát az olvasmány megihletett, és most fantasyt írok.
Azt hiszem, vaskalaposság azt mondani, hogy a fantasy nem irodalom. Mert az a lényeg, hogyan van megírva. Van-e mondanivalója, vagy nincs? Ha ezek hiányoznak, a történelmi regény se irodalom, mint ahogyan a rossz, a gondolatok nélküli vers se költészet.
Ezért most nincsenek averzióim, hogy a könyvben mágusok és varázslók szerepelnek, és van benne egy jópofa kobold, mert ezek csak körítések. Úgy gondolom, ez a mûfaj a mai ifjúság romantikus történetek iránti éhségét elégíti ki, hiszen kalandos, és a jó mindig gyõz a rossz felett. S ha - azt hiszem - a hagyományos regénynek leáldozóban is van, a tizenévesek lelke igényli ezt a mûfajt, és ebben a formában éledhet újjá.
Valójában az egész mese, és az benne a csodálatos, hogy nem kötik a szerzõt semmiféle kötelezettségek. Olyan bolygóra teszi a történetet, amilyenre akarja, úgyis a Föld köszön vissza. Olyan társadalmat alakít ki, amilyen csak tetszik, de a szabályait be kell tartania. Olyasmi az írása, mint egy szerepjáték lehet (mert azt nem ismerem), csak én viszem az egészet.
Élvezem.
R. E. Feist könyvét B. Pistától kaptam kölcsön. Õ szereti a fantasyt. Kölcsönadott egy másikat is. Muszáj írnom róla, mert azt hiszem, szépen alátámasztja az elméletem, miszerint nem a mûfaj a rossz, vagy jó, hanem a mû. Nos, a Ló úr címû borzadályról van szó. Egyszerûen olvashatatlan. Unalmas, pedig sokkal több a "fantasy"-s elem benne, mint Feist mûvében. Ebben vannak varázslók, gonoszak, jók, lovagok, hollóvá változó gonoszok, de az egész érdektelen, unalmas, a jelenetek kidolgozatlanok, semmi meglepõ fordulat. A kalandok magukért vannak, nincs semmi ami izgalomban tartaná az olvasót. A szereplõknek nincs valójában semmi mondanivalójuk azon kívül, ami szorosan az akcióhoz tartozik, nem tárul elénk egy különös világ, pedig az lehetne, ha az író vette volna a fáradtságot, és egy kicsit megrajzolta volna. A másik, ami kimondott borzalommá avatja a "mûvet" az nem az író - Peter Morwood - hibája, hanem a kiadóé. A könyv hemzseg helyesírási hibáktól. Oldalanként tízesével fordulnak elõ. A mindig az mindig "mindíg", a fordító, aki kiadta a kezébõl a szöveget nem tudja, hogyan kell megírni a párbeszédeket, nem tudja, hogyan kell használni a kötõjeleket, -egyszer- közrezárja a szavakat szóköz nélkül, máskor - nem -, de azt se tudja, hogyan kell írni az idegen neveket, ha beillik a ragozás a nyelvünkbe, akkor nem kell kötõjelet használni, mint a "Tomnál", és nem "Tom-nál", és amikor használ, akkor sokszor így teszi: "Ackie - val". Az, hogy ha valaki beszél, annak minden mondata új sorban kezdõdik, gondolatjellel kezdve, az szinte semmiségnek tûnik, és az is, hogy az elhangzott mondat után nem zárja le a kötelezõ gondolatjellel, hanem fûzi hozzá a gondolatait.
Az ilyen "könyvet" nem lehet végigolvasni. Abbahagytam a 125. oldalon.
Le kell írnom a lektor nevét, ha már vállalta, és benne van a könyvben: Juhász Péter az, aki azzal foglalkozik, amihez egyáltalán nem ért.
A kötetet fordította, és a magyar nyelvtant semmibe vette: Antony Péter.
Ugyanígy a kiadásért (nem)felelõs igazgató: Tarnóczy István úr az AMON könyvkiadó nevében. Mindannyian szégyellhetik magukat.
Az ember szíve zokog, hogy ilyen "könyvek" megjelenhetnek, s nagy példányszámban a boltokba kerülnek!


Augusztus. 25 szombat, úton.
Mint tegnap. Írok. Megírtam hat fejezetet, mindegyik 17-19 oldal. Most, hogy nehogy elvesszen az egész, a fejezeteket külön egységként mentem el, majd ha kész, egybefûzöm.


Augusztus 26 vasárnap. Úton, Bilbao.
Laci nagyon aggódik, hogy van-e sérülés a bulbán. Pedig hiába minden, amíg ki nem rakják a hajót, és ki nem emelkedik, addig nem lehet megnézni.
Délre már ki voltunk kötve, nem keltettek a manõverhez, így fél egyig húztam a lóbõrt.
Délután közvetítés a lengyelországi kajak-kenu világbajnokságról. Láttunk egy ezüstöt, a kenu négyesek 500 méteres számában a fiúk 17 ezred másodperccel maradtak le a románok mögött.
Szabolcs is nézte, azt mondta, hogy nyolc aranyat nyertünk.
Szép volt.
Ezek a sportolók érdemesek a támogatásra. Nem úgy, mint a focistáink. Szerdán a fiam szerint Magyarország-Románia, már egy gyõzelem se segít, a szomszédainknak meg létkérdés a gyõzelem, nem kétséges kié a három pont. Sajnos...A Bilbao folyón ilyen függokocsik bonyolítják le a közúti forgalmat
A mai nappal letelt a szerzõdésem.
Toró (K. Cs., aki helyett jöttem) telefonált Lucónak, 28-án és 29-én van a kapitányi vizsgája (az elnevezés megtévesztõ, mert ez valójában az elsõ tiszti vizsga, csak a kiadott bizonyítvány érvényes 3000 GRT-ig parancsnoki beosztásra), és azt ígérték, hogy a bizonyítványt hamar kiállítják. Ez azt jelentheti, hogy szeptember elsõ hetében hazamehetek, nagy valószínûséggel Lucóval együtt.
Este tévézünk a szalonban Zolival, és a gépház felõli folyosón megjelent egy néger. Nem mondom, hogy nem lepõdtünk meg. Természetesen lopni jött, de ezt csak zárójelben mondom, mert valószínûleg ellenkezik az emberi jogokkal, ugyanis addig, amíg nem rabolja ki a hajót ártatlannak kell vélnünk. Ha már nincs meg a pénzünk, csak akkor lehet mondani.


Augusztus 27. hétfõ, Bilbao.
Kirakunk. Meg kell, hogy mondjam, nem gondoltam, hogy a nap úgy végzõdik, ahogy...


Santurtzi, halétterem...


Fél hét felé Lucó rábeszélt, hogy menjünk ki. Kicsit bizonytalankodtam, aztán ráálltam, mert miért ne? Ritka alkalom, hogy Bilbaóban úgy rakodjunk, hogy ki tudok menni...
Horácz is jött, kimentünk a tengerparti városba, Santurtziba. Sétáltunk egy sort, vettünk ezt-azt. Én csak filmet, Lucó két Zorro kalapot az unokáinak, de sajnos disznó álarcot nem kapott, pedig az unokái a kukoricásban Zorro kalappal akarják hajkurászni, vállukon puskával, és Laci papa a vaddisznó...Horác a tengerészklubban, a vacsora elott
Utána a tengerészklubba mentünk, Laci telefonált, majd a mólóra, ahol szabadtéri vendéglõ van, a vízparton felállított faszenes rácsokon sütik a mindenféle halakat. Nincsenek elegáns asztalok, vagy hatot egymás mellé toltak, és székek, ez egy sor, és van vagy hat. Egyszerû mûanyag tányérok. A menü:
Gamberi, azaz vörösre fõtt rákok.
Utána egy cseréptányérban fûszeres lében fõtt kagyló.
Ezután saját levébõl készített mártásban kalamári.
Végül sült friss szardíniák.
Két kancsó sör.
A gamberit, azt hiszem, nem egyszerû sós vízben fõzték, mert nagyon zamatos volt.
A kagyló különlegessége a leve: bõven fokhagymázva, petrezselyemzöldtõl volt zöld a színe, és erõsen lehetett érezni a fehér bort, vagy a jerezt. Ez utóbbira szavaznék a különleges zamata miatt. A bajt ez a mártás okozta, ugyanis evõeszköznek csak villát kaptunk, és a levét ki kellett tunkolni. Ezt puhabelû fehér kenyérrel oldottuk meg.
A kalamári más volt, mint amit Lucó várt. Mindkettejükön láttam, hogy némi averzióval nézik a koromfekete mártást, amiben a fehér tintahaldarabok voltak. Nem lennék az, aki, ha nem elsõnek vettem volna belõle.
- Olyan, mint a paradicsommártás... - mondtam, és erre Laci és Horácz is megkóstolta. Mindketten elmondták, hogy ha én nem veszek belõle, akkor hozzá se nyúltak volna. Ki lehet találni, hogy a zömét én ettem meg. Ja, a mártáshoz megint nem volt kanál.
A szardíniából Horácz már nem bírt enni, így Lacival addig ettük, amíg csak kettõ maradt a tálon, az kifogott rajtunk. Amikor elmentünk, a mellettünk ülõ asztaltársaság rácsapott a két pici halra. Lehet, hogy összevesztek rajta?
Az egésszel nem lett volna baj, ha Laci nem úgy találja ki a kimenetelt, hogy én már túl voltam a paprikás krumplin, ugyanis az volt vacsorára. Otthon töredelmes beismerõ vallomást kell tennem az asszonynak...


Augusztus 28. kedd, Bilbao, úton, Santander, horgonyon.
A délelõtt aggódással telt. Amikor a bulba eléggé kiemelkedett, végre látni lehetett, hogy milyen kár érte a hajót. Nos, vagy hetven centi hosszú, és 5-10 centi mély behorpadás keletkezett. Azt hiszem, semmi komoly. Naplókivonatot készítettem, parancsnoki jelentést írtunk, és közben Laci folyamatosan aggódott.
Én nem.
Ha én lettem volna a barba, biztos lett volna pár kellemetlen éjszakám...
Átmentünk Santanderbe, de nem kötünk ki. Csak pénteken kezdik a berakást, és egy inoperatív rakpart napi költsége 1700 márka, ezt nem fizetik. Na, még jó! Nem a Mahart vagyunk, ahol ilyen esetekben két kézzel szórták ki a pénzt az ablakon, csakhogy a jó haver parancsnok uraknak a kedvében járjanak.


Augusztus 29. szerda, Santander, horgonyon.
Otthon hívott Kovács Panni, hogy szervezik Kary Évával a találkozót, ahogyan megbeszéltük szeptember vége, október elejére.
Most megint elkapott a "Dombóvár" láz, és állandóan ezen jár az agyam.


Augusztus 30. csütörtök, Santander, horgonyon.
Csendesen telt el a nap, csak Lucó aggódott, nehogy bedurranjon az idõ, fel kelljen húzni a horgonyt.
Fél ötkor manõvereztünk, s közben Toró felhívta Lacit. Indulásra kész, már idegeskedik, és ez feltétlenül jó jel.
Már mennék haza.
Várom, hogy találkozzam a családdal, kikérdezzem a nyári élményekrõl õket, na és a felvételikrõl.
Lesz dolgom elég, ami az interneten vár, arra jobb nem is gondolni.
Santanderben helyi ünnep van, nincs nyitva semmi, a srácok kissé le vannak lombozódva, én nem terveztem, hogy kimennék.


Augusztus. 31 péntek, Santander.
Valami baj van a laptoppal, azt hiszem, a képernyõje kezdi elhagyni magát, megjelent az alján egy sötétkék csík, azt jelenti, hogy ott nincs kép...
Valami baj van, a rakodógéppel. Késõn kezdtek, volt már tizenegy óra is, és közben is ácsorogtak.
Délután Lucó beszélt a "központtal", a következõ rakomány, illetve út ügyében. Swansea-ból New Rossba megyünk és onnan Avonmouth. Ez, ha minden igaz, akkor Bristol elõvárosa. Ez egy nagyon jó hely arra, hogy a Bristol - Antwerpen - Budapest útvonalon hazamehessek.


Szeptember 1. szombat, Santander, úton.
Jó korán indultunk, hogy elérjük a hétfõ reggeli magas vizet Swansea-ben.
Írom a fantasymat. Most azt találtam ki, hogy írásos "dokumentumokat" is készítek.


Szeptember 2. vasárnap, úton.
Hideg van. 16-17 fok, és északi szél. Az éjszakai õrség alatt fûteni kellett.


Szeptember 3. szerda, hétfõ, úton, Swansea, úton.
Még nincs hír a kihajózásról. Meyer "nem találja Hókit", de ezt nem hiszem.
Ja, a napokban mondta el Lucó, miért hívják a srácok Hókinak capt. Brackhagent: még a kezdetekben történt, ugyanis a Priwallon a hajógyári átadást követõen magyar személyzet van, hogy eleinte Hókuszpók volt a neve, mert olyan gonoszkodó volt. Ebbõl maradt a Hóki.
Telefonos hírek:
Grúzia - Magyarország 3 - 1. Az eredmény ránk nézve hízelgõ. Kilencet kaphattunk volna.
Bicskeit leváltották. Ettõl megtanulnak focizni a "fiúk"? Marhaság! Ha van focistánk van eredmény, ha nincs kikapunk. Jelenleg nincs senki, aki nemzetközi mércével elfogadható lenne (talán Király, a kapusunk, de õ állandó csapattag is a Herthánál, rajt kívül nem játszik magyar komoly európai csapatban).
Reggel tízkor kötöttünk ki, és este tízkor indultunk. Ennyit a walesi városról...


Szeptember 4. kedd, úton, New Ross.
Szerencsés napom volt. Mindazt lefényképezhettem, amiért régebben egy kicsit fájt a szívem, hogy nem volt rá alkalmam.
Délben horgonyt dobtunk a Barrow torkolatánál, az idõ ráadásul verõfényes volt, jó szögbõl kapta a napfényt a Hook Head. Két fotót készítettem a világ egyik legrégebben mûködõ világítótornyáról, immáron több, mint nyolcszáz éve szolgálja a tengerészeket (a mai napig).A Hook Head-i világítótorony.
Amint érkezünk a horgonyzóhelyre, jött egy helikopter, hogy mentési gyakorlatot szeretnének tartani, engedélyt kértek, hogy letegyenek egy embert a fedélzetre. Legalább öt képet készítettem, nagyon remélem, hogy jól sikerültek.
Beszélt Laci Hókival, intézi a behajózást, hamarosan hazamehetünk.
Ha kis szerencsénk van, akkor saját csúcsot dönthetünk: augusztus 25-e és szeptember 8- között öt kikötõt érinthetünk: 25- Santander, 3-a Swansea, 4-e New Ross, 6-a Avonmouth és van két napunk a következõig, amit még nem tudunk.
Este tízre kötöttünk ki.


Szeptember 5. szerda, New Ross.
Reggel Lucó felhívta Herr Meyert a váltás ügyben. Nagy valószínûséggel a hét vége lesz az alkalmas idõpont a hazamenetelre. Horácz is jön haza. Ez csak azért érdekes, mert amikor Ciprust értesítette Laci, hogy hárman mennénk, Mrs. Vasoulla azt mondta, hogy nem váltja le Horáczot, mert nem telt le még a szerzõdése. Erre ma Meyer intézkedik. Ezt teszi, hogy tíz éve van a hajón. Természetesen leváltja, mert karácsony elõtt jön vissza a hajóra.
Közben kissé megváltoztak a körülmények. Este érkezett egy másik hajó, így átálltunk a folyó túlsó partjára. Holnap este megyünk vissza, addig még összekaparnak vagy 300 tonna rakományt, és elmegyünk Avonmouthba. Ott péntek este bevisznek, és hétfõn kiraknak. Nyugodtan le lehet váltani...
Telefonos hír: félidõben Magyarország - Románia 0-2. Ez azért nem rossz. Tényleg. Ezektõl az izéktõl...


Szeptember 6. csütörtök, New Ross.
Mint említettem, a helyzet állandóan változik. Ma is: menjünk, mint az olajozott mennykõ, érjünk péntek reggelre Avonmouthba (nem megy!), ha nem érkezünk meg, akkor este kikötünk, éjjelre túlórát rendelnek, és reggel elmegyünk Montrose-ba (Skócia, Aberdeentõl 20 mérföldre délre), és legyünk ott hétfõ reggel. Nem megy: az út 800 mérföld, ez három napi út, kedd reggel lehetünk ott.
Hogy én honnan megyek haza?!
Este indultunk.


Szeptember 7. péntek, úton, Avonmouth.
Hajnalban írtam.
A déli váltáskor minden letisztult. Hóki hétfõ reggel érkezik 9.45-kor a bristoli reptérre. Vasárnap, vagy hétfõn megyek haza, csak Horácz váltása bizonytalan, mert péntek délben nehéz otthon szakácsot találni.
És öt óra után megjött, hogy a váltók hétfõn délelõtt jönnek, mi ugyanaznap reggel kapjuk meg az utazási részletezést. Nagy valószínûség szerint hétfõn késõ este érünk haza.
Hétkor szállt be a pilot, meglehetõsen ramaty idõben, van vagy hetes nyugati szél, milyen kellemes dolog, hogy az elsõ igazán rossz idõ már nekem jön. Egyébként amikor megyek haza, õk Bantry (délnyugat Írország irányába lityegnek).
Tízre kikötöttünk.


No. 1: Jaminaországtól az Óperenciáig


Milyen érdekes: B András mindhárom könyvem elolvasta, és azt mondta, hogy magasan a legjobb a Jaminaországtól az Óperenciáig. Horácz is végzett vele, szuperlatívuszokban áradozott róla. Azt mondanom se kell, hogy Lucó (aki igen lassan jutott túl rajta, napi egy-egy írással) is igen jókat mondott. Arról dunsztom nincs, hogy Zoli és Gyuszi elolvasták-e bármelyiket is, mert egy szót se szóltak róla. Azt elismerem, hogy a helyzet nem "mindennapi", együtt hajózni a könyvek írójával, elképzelhetõ, hogy nem tudták, hogy mit mondjanak, vagy pedig az, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem... Ebbõl is látszik, hogy az ember sose tudhatja, hogy mit kinek ír? Hiszen meg voltam gyõzõdve, hogy legnagyobb sikert a Bonzsúr aratja, s lám a tengerészek körében a Jamina "tarolt", de hozzá kell tennem, hogy ezen a hajón. Azért elmondhatom, hogy ezek a beszélgetések bizonyítják, hogy érdemes írni, mert csak az olvasó véleménye számít. (És legfõképpen azoké, akiknek tetszik.)
Hogy mi lesz a sorsa annak, amit most írok, arra igazán kíváncsi vagyok!


Szeptember 8. szombat, Avonmouth.
Takarítgatok, csomagolgatok, unatkozgatok, mennék már haza.
Ilyenkor már nem lehet írni...
Hogy mondják?


Minden jó, ha a vége jó!


Bristolban, a folyópartonNos nekem valóban jól sikerült. Ebéd után a szakáccsal bementünk Bristolba. Õ az Argosban akart vásárolni a kisfiának egy távirányítású markolót és bulldózert, és nekem is szükségem volt egy válltáskára.
Bevonatoztunk.
Nem tudom, miért élt úgy az emlékeimben, hogy Bristol egy randa iparváros? Kellemesen csalódtam. Gyönyörû az Avon parti város. Nemccsak, hogy átszeli a várost a folyó, de három éles kanyart véve kígyózik az ódon épületek között. Meglátogattuk A St. Mary Ratcliffe templomot, ahol több mint 800 éve miséznek. Megnéztük a Beiley várkastély romjait, és az õsrégi "mota" maradványait (valamiféle kora középkori erõdítmény lehetett), másfél méter vastag és 20 méter magas falakkal körülvéve.
Amíg megtaláltuk az Argost bebarangoltuk a belváros vásárló és sétálóutcáit. Voltunk egy fedett bolhapiacon, nincs róla információm, de egy csoportot vezetett egy idegenvezetõ, tehát nyilván történelmi jelentõségû a fedett csarnok.Bristol, városkép
Az Argos is megér egy mondatot. Katalógus-áruház. A hajón természetesen minden kiadása megvan az ingyenes, többszáz oldalas vaskos árjegyzéknek. Az "eladótérben" körös körül egyszerû célszámítógépek, ahol beütöm a kiválasztott áru kódját. Azonnal kiadta, hogy válltáskát akarok, van belõle 6 daraba raktáron, és akcióban most harmad áron adják, mindössze 6,99 fontért. Kitöltöttem az igénylõlapot, odamentem a pénztárhoz, majd leültem az árukiadó elé, és öt perc múlva megjelent a kódszámom, a 751-es az A jelû pulthoz kellett mennem, ahol átvettem. Sokan voltak, de három percnél sehol se kellett többet várnom, kivéve az árukiadást. Kíváncsi vagyok, mikor jelenik meg otthon az elsõ az üzletláncból?
Ami miatt egy kicsit otthon éreztem magam, hogy a Severn Beachre induló vonat negyed órás késéssel állt be a peronra. Viszont volt idõm, hogy kényelmesen megegyem a dupla sültkrumplim a chilis és kék sajtos mártással.
A vár BristolbanCsak az állomásról ne kellett volna vagy másfél kilométert gyalogolni! Akkor már bennem volt a fél kettõtõl fél ötig tartó állandó mászkálás kilométerei, és az utolsóak mindig a legnehezebbek.
De elgalább holnap nem dolgozik a kikötõ, és nyugodtan pihenhetek, takaríthatok és csomagolhatok!


Szeptember 9. vasárnap, Avonmouth.
Ahogyan tegnap írtam: takarítottam. Kiglancoltam a hidat, aztán a kabint mostam ki, és csomagoltam.
Még arra is volt idõm, hogy írjak.


Szeptember 10. hétfõ, Avonmouth, Bristol.
Na, most miért menjen simán bármi is, ha egyszer meg lehet keverni.
Reggel fél hétkor hívta a hajót Toró Pestrõl, hogy a számítógépes rendszer lefagyott, és valószínûleg nem érik el a hajót.
Ez a valószínüség hétkor lett biztos. Mert akkor is Pesten voltak, tehát a bristoli gép elmegy nélkülük. Most aggódunk sorban.
A Laci azért, mert mi lesz a hajóval? Meg mi lesz a bármivel, mindegy, csak aggódni lehessen... Pedig õ az, akinek megjön a váltója, és biztosan megy haza.
Én azért, mert nem tudom... Ilyenkor aggódni illik. Szerintem, majd meglátom, hogy milyenek lesznek a körülmények. Az abszolút logikus eljárás az, hogy felülök én is a gépre, és amikor megjönnek valamikor, beszállnak, és a hajó elmegy.
Hét ötvenkor rájöttem, hogy miért aggódjak: ha telefonon elérik a németek Torót még mindig Pesten, akkor lefújhatják az utazást. Mondjuk ebben az esetben ki kellene próbálnom, hogy milyen az, amikor az ember fogja magát, és kiszáll a hajóról. Kiteszem a bõröndömet, és azt mondom:
- Ágyõ... a szerzõdésem két hete lejárt, a repülõjegyem ott van a reptéren én megyek. Itt volt a szombat, a vasárnap, meg lehetett volna oldani a váltást, már augusztus 25.-én tudtuk, hogy ide jövünk, és sokszor itt vált a cég. Miért nem intézkedtek idõben?
Na, ja... a baj csak az, hogy nem teszem meg, mert minden nap komoly pénzt jelent, és arra most negyobb szükségem van, mint arra, hogy balhézzak, meg botrányt csapjak. Más lenne a helyzet, ha hat hónap lenne mögöttem.
Tizenegykor már más volt a helyzet. Toróék felszálltak valamelyik gépre, és valahova mennek, tehát egyszer megérkeznek. Az asszonyt felhívtam a suliban, és nem tudtam semmit mondani...
Tizenegy húsz: Herr Genrich, a cégtõl határozottan kijelentette, hogy a hajónak el kell menni ma délután, legkésõbb kettõig. Ha nem jönnek meg a váltók addig, akkor a pilotcsónakkal lesz a váltás, na, ilyet még úgyse csináltam, érdeklõdve várom mi sül ki belõle?
Egy kicsit élvezem a helyzetet, Laci meg kicsit rossz néven veszi, hogy jó kedvem van...
Tizenhárom harminc: itt van Hóki, és azonnal elintézte, hogy a hajó csak este, 21.30-kor induljon. Toróék telefonáltak Amszetrdamból, hogy 15.30-kor érkeznek, és az ügynöktõl 18.00-ra kértünk taxit. A reptéri hotelbe megyünk, s holnap reggel 6-kor indulunk a Schipholra, onnan 15.30-kor érkezünk Ferihegyre. Ez a program, már 99,99%-ban biztos (feltéve, ha nem jön közbe semmi...)
Hóki elhozta a ciprusi kormány új rendelkezését, amely szerint november 1.-tõl kötelezõ a ciprusi bizonyítvány és a tengerészkönyv. Ezt majd a Marlow-val kell elintéznem.
Este a szállodában folytatom.
A Days Inn láncnak a reptérhez közeli moteljében kaptunk szobákat. Kényelmes. Elmentünk vacsorázni, illetve Laci vett annyi kaját, mintha a napszámosait kellene jól tartani az építkezésen. Horácz Burger Kingben kajált, és olyat mondott, hogy csak néztem: õ mekis, és ez azt jelenti, hogy "csak oda jár", és mivel itt nincs, ezért fanyalodott a Burger Kingre. Egy "vérbeli" mekis nem megy burgerbe, és viszont. Mindig tanul az ember... pedig szerintem egykutya. Bármilyen hamburgert vesz az ember, azt csak amerikásan, azaz gusztustalanul lehet enni, a szutyákok lecsöpögnek, a szájából kilógnak a hagymacsíkok, na, nem ragozom.
Holnap reggel fél ötre van az ébresztõ, még jó, hogy a közép-európai idõt tartjuk, így nekem ez csak fél hatot jelent.


Szeptember 11. Bristol, Budapest.
Hajnali kelés, normális utazás lett volna, ha a gép nem lenne derékban szûk. Ez már nem változik, mert egyre több az olcsó, fapados, és borzalmasan kényelmetlen repülõ, ami az üzletembereknek lehet, hogy megfelel, de azért más idegileg és fizikailag fáradtan felülni, és nyomorogni. Mindegy.
Amszterdamban vártunk egyig.
Simán megérkeztünk. Encsike várt, a gyerekek egyetemen, fõiskolán voltak.
Itthon a taxiban hallottam, hogy a new yorki World Trade center épülete ellen terrortámadás volt. Mindkét toronyba belerepült egy-egy repülõgép, ráadásként a Pentagonra is rázuhant egy.
Sajnos, a hajón túl sok katasztrófafilmet és egyéb állatságot láttam. Talán ennek köszönhetõ, hogy fásultan fogadtam a hírt. Most itt a ragyogó alkalom, hogy megmutassák, valóban megoldják az ilyen helyzeteket. Ha nem, akkor kérjenek segítséget a hollywoodi filmrendezõktõl.


Linkajnl:  A Magyar Huszr honlapja  Viribus Unitis, az Osztrk-Magyar monarchia hadihajja  Haj.lap.hu  Mexikikonyhal.lap.hu
Gyengénlátóknak Nyitó oldal Gondolatok... Irodalomkodásom Naplóim Történelmem Tengerészkedésem Aka, a falum Szakácskodásom Rádióm Humor Kapcsolat

Ha szeretnél te is csatlakozni, kattints az ikonra