Május 25. péntek. Délelõtt megint vásárlás,
kínait fõzök búcsúvacsorára,
vettem hozzá csirkét, sertést, májat,
szívet, zöldséget, sört, és finomat
készítek.
Azt hiszem, ezt a napot, majd a hajón fejezem be.
És úgy is lõn! Már a Priwallon
vagyok. Holnap érkeztem :-)))
Olyan hallatlanul finom lett a kaja, hogy még én
is néztem! Íme a recept, nehogy elfelejtsem:
Olíva olajra dobtam a magokat: szezámot,
kesudiót, mogyorót, mandulát és mazsolát,
majd következett az elõzõleg borban megpárolt
zúza, csirkeszív, végül az alábbi
sorrendben adtam hozzá a többi, apróra vágott
finomságot: sárgarépa, zellergumó, zellerzöld,
zöldpaprika, egy kevés erõs paprika, csirkemell,
hosszában felszeletelt zöldhagyma, kockára vágott
sampinyon gomba, beáztatott illatos gomba, paradicsom. Fûszerként:
só, bors, gyömbér, szójaszósz,
fokhagymakrém, piros arany. Hozzá rizst készítettem,
mi mást?
Mindenféle maradék itallal koccintottunk
és a kajához sört ittunk.
Szabolccsal pálcikáztunk, bár én
a végére feladtam.
Este az interneten kijelentkeztem a levelezõlistákról.
Május 26. szombat. Hajnalban
keltem, ötre jött a reptéri minibusz, fél
hétkor csekkeltem be. Még visszanéztem háromszor
az asszonyra, mint az jólnevelt, és kellõképpen
babonás tengerészhez illik, s elindultam, bele az
ismeretlenbe.
Kicsit feszült voltam, mert sokat hagytam ki, s ilyenkor
mindig az vagyok.
A repülõút hál' Istennek, eseménytelen
volt.
Párizsból küldtem egy SMS-t valakinek,
hogy itt vagyok, ugyanis eltévesztettem Nimród mobilszámát,
de utána neki is elküldtem. Encsike felhívott,
megnyugodott (egyelõre).
Biarritzban pedig én, mert a taxisofõr,
aki egy táblával várt, mondta - ékes
franciasággal -, hogy bagázs boku problem, de nem
az enyémmel! Pedig bennem volt a frász, hogy törik
zúzzák majd, tekintettel a sok afrofranciára.
Bayonne-ban viszont kellemes meglepetés ért:
a taxit nem engedték a hajóhoz, a kikötõkapuban
letett, és eltûzött. Elképzelhetõ,
hogyha belépnek az EU-ba, akkor a hajóig vihetik az
utast?
A Priwall ugyanolyan, mint a Padua, így alapvetõen
nem lesz gondom se a hajóval, se a berendezésekkel.
Bár nincs szatellit antenna és a hídon is hiányzik
a tévé, így nem tudom, hogyan nézhetem
a románok elleni meccset? Ebbõl következik, hogy
az otthoni hírek csak módjával érkeznek.
Itt még csak a Kisgazdák ceglédi nagygyûlésénél
tartanak! Fogalmuk se volt Pallag úrék frappáns
húzásáról, hogy beperelték magukat
a bíróságon, és ezt a frakcióra
érvényesnek akarják elismertetni.
A parancsnok ma még S. Brackhagen, ha õt
nem számolom, akkor a személyzet felét ismerem.
Szíj Feri a gépész, Horinka Horácz a
szakács és Polgár Józsi az egyik matróz,
velük még nem hajóztam. Gáti Laci veszi
át a parancsnokságot, vele 1974-ben voltam a Hévízen,
akkor második tiszt volt, én pedig éppen az
elsõ behajózásom vége felé jártam.
Azóta itt-ott találkoztunk, de nem hajóztunk.
Golyán Gyuszival kétszer is voltam, elõször
valamelyik hazajárón, talán a Cegléden
1980-ban, amikor fõiskolás nyári gyakorlaton
voltam, aztán a Dinán 1989-ben. Novotny Zolival pedig
a Csokonain amikor harmadik tiszt voltam. Szóval mindegyikükkel
jó régen találkoztam.
Négykor értem a hajóra, fél
hatkor már menetben voltunk...
Santanderbe megyünk, cementet veszünk fel egy
angliai kikötõnek.
Május 27. vasárnap, úton, Santander.
Fél éjfélkor
keltem, hat elõtt ledõltem, mert nyolckor érkeztünk.
A kikötés csak kicsit volt kalandos, mert
tejsûrû ködben érkeztünk, és
ötven méterre se láttam. Így aztán
hiába mondta Gáti Laci, hogy:
- Oda megyünk, arra a kis rakpartra, ahol a sárga
rakodó-berendezés van.
Ugyanis õ láthatta a radaron, volt már
itt, tudja, hogy sárga, de én csak ötven méterre
láttam, így semmit se tudtam kivenni a cseppfolyós,
nyúlós ködben. De baj nélkül kikötöttünk
és utána nyugi volt. Aludtam egy sort. Fél
egykor ébredtem.
Búcsúzik Capt.
Brackhagen
Mindenki a barbakabinban volt. Smirnoff vodkát
narancslével, konyakot kólával kínált.
Leültetett, beszélgettünk errõl-arról.
Szó szót követett, s elmondta, hogy
mennyire nem tetszik neki, hogy most át kell szállnia
a cég másik hajójára. Kellene egy parancsnok,
mert ez "nem állapot". Szokásommal ellentétben
megjegyeztem, hogy az elõzõ két hajómon
captain voltam.
- Nagyszerû, chief -, örvendezett. - Maga lesz
a mi emberünk. Készítsen fénymásolatot
a parancsnoki bizonyítványáról, viszem
Herr Meyernek, a tulajdonosnak. Igen korrekt ember, ha beleegyezik,
akkor biztosra veheti, hogy beszállhat a hajóra legközelebb.
Hát ez szebb, mint a legmerészebb álmom
volt, amikor elvállaltam ezt a hajót!
Gáti Laci szerint szinte biztosra vehetem. Ha megígéri,
akkor be is tartja, amit mond. Ne igyunk elõre a medve bõrére,
de azért ez feldobott! Még a fejfájásom
is elviselhetõbb lett! Mert ez a fránya idõváltozás
most nagyon megvisel, a légnyomás a egekben van, majd
szétrobban a fejem.
Este kimentek a reptérre, és elment Sevillába
(Barcelonán keresztül, ami nem a legrövidebb módja
odamenni Santanderbõl).
A szalonban egész délután beszélgettem
Novotny Zolival, felidéztük a Csokonain töltött
napokat, elmeséltem a Pancon-3 rémregényét,
amibõl a Bonzsúr Indonéziát írtam.
Este kilenckor elvonultam a kabinba, most jól kialszom
magam, s holnap hajrá.
Május 28. hétfõ, Santander.
Negyed nyolckor keltem, jól
kialudtam magam. Cementet rakunk, ez számomra új rakomány,
még nem láttam, hogyan rakják.
A raktártetõn levõ kb. 40 cm. átmérõjû
4 db. fedelet leveszik, arra rászerelnek csöveket, és
ott ömlik be az anyag. Nem telik el 8 óra, és
a 3500 tonna már bennünk is van. Amikor kész,
még tizenkét órát kell várakozni,
hogy a rakomány megülepedjen, és csak ez után
lehet indulni. Ez azért jó, mert így az éjszakát
alvással lehet tölteni, pihenten indulunk.
Mindehhez hozzátartozik, hogy a berakáskor
nem látni, hogy mennyi rakomány lett berakva, csak
a merülés alapján lehet kiszámolni. Tehát
17 óra után kimentem a partra, és figyeltem,
az elsõ és hátsó merülést.
Az order szerint 3600 tonnát mindenképpen
fel kellett vennünk, de a merülési limit szerint
legfeljebb 3620 tonna rakható fel, különben jön
a büntetés, hogy túlraktuk a hajót. S
ha tudjuk mindehhez, hogy a rakodó-berendezés leállítása
után a szállítószalagokon még
14 tonna cement van, ami bejön a hajóra, akkor igencsak
szûk határokat állítottak fel...
Miután szerintem megvolt a rakomány, jött
a draft surveyor, aki hivatalosan kiszámítja a merülésbõl
a felvett rakomány mennyiségét. Az eredmény:
3613 tonna cement a rakomány. Tizenhárom tonnával
több, mint az order volt, a rakomány tulajdonos ennyivel
jobban járt. Tetszenek, és szeretem az ilyen feladatokat.
Utána kivitt a spanyol a közeli el Corte Inglésbe,
ami magyarul egy bevásárlóközpont. Egy
rekesz ásványvizet vettem magamnak, mert nincs ivóvíz
a hajón, amit a sótalanító készít,
azt legfeljebb mosdásra, mosásra lehet használni.
Május 29. kedd, Santander, úton. Hajnali hatkor indultunk. Jó nagy köd volt
kint a nyílt vízen. Manõver után még
aludtam egy kicsit.
Délután õrség után
megnyiratkoztam, mert elszúrták otthon az indulás
elõtti hajvágáskor, hosszú maradt elõl.
Õrségváltás után beszélgettem
a barbával, megrendítõ hírt mondott:
K. G., aki a Paduán volt szakács meghalt.
Illetve, eltûnt a hajóról. Este még látták,
hogy felviszi a szemetet, és többé nem. A szemetes
edényt megtalálták hátul a korlát
mellett. Valószínûleg kiugrott a vízbe.
Dovernél történt, az idõ abszolút
csendes volt, nem lehetett, hogy kiesett. Reggel fedezték
fel, mert nem dolgozott a konyhában. Tûvé tették
a hajót érte, mindent átkutattak, s hogy nem
találták, visszafordultak. Bejelentették Dover
Coast Guardnak, de hiába, nem találták meg.
Azt hiszem, hogy borzalmas módja az öngyilkosságnak.
Lehet depressziós valaki, lehet pillanatnyilag életunt,
de amikor a vízbe kerül, hamar kijózanodhat,
és rájön, hogy marhaság, amit csinált.
De akkor már nincs visszaút! Az életösztön
mindenkiben ott szunnyad, és rettenetes lehet így
elpusztulni, mert biztos, hogy küzd az életéért,
ha az agy nem is akar, a test, az idegrendszer mindent megtesz,
hogy minél tovább húzza, s ez igen lassú
halál lehet. Borzalmas, még belegondolni is...
Szerettem G.-t, jól kijöttünk, sokat
dumáltunk, kétszer is hajóztunk, a Dinán
és a Paduán. Igaz, a normálisnál sokkal
érzékenyebb volt, még a szakácsok között
is ritkaságszámba ment, de nem gondoltam volna, hogy
ezt teszi.
Május
30. szerda, úton. Éjszaka
naplót írtam, meg adminisztráltam. Megcsináltam
a szolgálati lapokat.
Papucsos hajó
Ez is úgynevezett papucsos hajó. Erre már
otthon lelkileg felkészültem, ezért hoztam egyet,
amiben a lakótér körül és a hídon
járok, egyet a belsõ folyosókra, de elfelejtettem
hozni még egyet, amit a kabinban használok, na és
a fürdõben...
Szóval a kabinból kijövök mezítláb.
A bejárati ajtónál felveszem a "híd
papucsot", felmegyek, és reggel lekapcsolom a fedélzeti
világítást. Utána bejövök
a lakótérbe, felveszem a fedélzeti cipõmet,
körbejárok a decken, vissza, fel a belsõ papucs,
lemegyek reggelizni. Utána a kabin elõtt leteszem
a papucsot, mezítláb a kabinba, átveszem az
overallt, papucsba bújok az ajtó elõtt, a folyosó
végén fel a fedélzeti cipõt, és
megyek rakodni...
Viszont a kabinban a padlószõnyeg, a lakótéri
linóleum olyan, mintha új lenne, és ez is valami.
Május
31. csütörtök, úton. Tulajdonképpen
egy eseménytelen nap lett volna, ha Land's Endet elhagyva nem lettünk volna részese egy váratlan
akciónak.
Tengeri mentési gyakorlat
Délután két óra körül
egy helikopter jelent meg mögöttünk. Elõbb
egy pillanatra inamba szállt a bátorságom,
mert attól tartottam, hogy rossz helyen hajózunk,
vagy egyéb szabálytalanságot követtünk
el. Önkéntelenül is kihajoltam, hogy megnézzem,
nem szennyezzük-e olajjal a tengert, aztán bementem
a hídra.
- Priwall,
Priwall, a helikopter hívja a Priwallt - hallottam a VHF
rádióban. Válaszoltam.
- Engedélyt kérünk, hogy mentési
gyakorlatot folytassunk, és embereket tegyünk a hajóra!
- mondta a pilóta.
Megkönnyebbültem, az engedélyt persze
megkapták.
Ezután két tagot engedtek le kötélen
a pupára (hajófar), majd visszavették õket. Gyorsan, szakszerûen
hajtották végre. Azt mondják, az Angol Parti
Õrség számtalan tengerészt kimentett
már a háborgó tengerbõl.
El is hiszem, ha ilyen lelkiismeretes gyakorlatoznak.
Miután nálunk végezte, átmentek egy
közeli hajóra, és ott is leereszkedtek.
Gáti Laci mondta, hogy gyakran jönnek, még
igen rossz idõben is megcsinálják.
Jó tudni, hogy biztonságos vizeken hajózunk.
JÚNIUS
Június
1. péntek, úton, Sharpness. A
révkalauz hajnali fél kettõkor szállt
be. Világos volt, amikor megérkeztünk a zsilip
elé.
Mütyür zsilip
Azt hiszem, ez a világ egyik legkisebb zsilipje,
amit tengerjáró hajók is használnak.
A hajóorr nem volt messzebb, mint másfél méter
a zsilipkaputól, és így is a farát keresztbe
kellett állítani, hogy be lehessen a kapukat csukni. Jobbról-balról volt legalább két
méter még a falig. Pillanatok alatt megtelt a csöppnyi
zsilipmedence, s mehettünk a négyszáz méterre
levõ rakparthoz.
Jó hírrel szolgált az ügynök:
leghamarabb hétfõn este, vagy kedden reggel mehetünk
el. Így miénk a hétvége, lesznek nyugodt
éjszakáink, szóval minden a legnagyobb rendben
van!
Azt hiszem, elmegyek kirándulni a közeli kastélyba,
mindenki ezt ajánlja.
Június
2. szombat, Sharpness. Szabolcsnak
ez nagy nap, szegénykém nagyon bízik a botlábú
sztárokban, és reménykedik, hogy este gyõzünk
Bukarestben. A barátjával nézi a meccset az
apja irodájában. Megmondtam, hogy utána SMS-ekben
kérek beszámolót. Adja Isten, hogy örömmel
írhasson. Komolyan mondom, azért szurkolok csak nekik,
hogy a fiam örülhessen egy szép gyõzelemnek...
Nekem megadatott, hogy Albert, Farkas, Tichy, Mészöly,
Göröcs, Bene, Dunai II, Fazekas, Sóvári,
Bundzsák, Grosics, Hidekúti játékának
örülhettem, neki sajnos csak "ezek". Szegény gyerek...
A shipi, az öreg Kohn (persze nem ez a neve, csak
a hajón hívják így az idõs kereskedõt)
délután kettõkor várt a kikötõ
kapuján. (Vett egy karton cigit, adott érte 10 fontot,
õ továbbadja 30-ért, aki megveszi nyer 10-et,
õ 20-at, én csak 10 dollárt...) A furgonjával
öt perc alatt kivitt a Berkeley család kastélyához.
Elõször a nyugati kapu elõtt, a külsõ
udvarban sétáltunk egy sort, megnéztük
a kiállított hajóágyúkat, le
is fényképezett Zoli egy 1350-bõl származó
török ágyú mellett, biztosan családi
hadizsákmány lehetett. Sok tengerész volt a
családban.
Fantasztikus volt számomra, látni az eredeti,
ha jól tudom, a 13. században épült falakat,
a falakba vágott gótikus ablakokat, egy késõn
hozzáragasztott barokk erkélyt, 19. századi
cinezett vízlevezetõ csatornákat, a 20. század
eleji fûtõtesteket, mely mind-mind azt tanúsítja,
hogy a Severnhez közeli angol kastélyt õsidõk
óta lakják.
A családnak 850 éve ez a "fészke".
Az angol historikusok szerint is ritkaság az olyan várkastély
még a brit szigeteken is, melyet egy család birtokol
majd kilencszáz éve, melynek falai között
angol királyt gyilkoltak meg (II. Edwardról van szó,
látható a cella, ahol napjait tengette, és
végül megölték), melynek falai között
vendégeskedett John Trevisa az 1300-as évek második
felében, aki a legkorábbi Biblia fordító
volt brit földön, s a kastély túlélte
Cromwell támadását is. Az angolok szerint a
legromantikusabb kastély a mai napig Berkeley-i. Az épület túlnyomó részét
az arra kíváncsi turista potom 5,50 fontért
meglátogathatja. Mi is végigjártuk, megcsodáltuk
az ebédlõt, ahol tizenkét személyre
volt megterítve a családi ezüstkészlettel,
megnéztük a konyhában az irdatlan nagy nyársat,
amire egy ökröt is fel lehetett nyársalni, megnéztük
Sir Francis Drake hálószobáját, és
egy méretes hajósládáját, a kínai
porcelángyûjteményt, és elmondani nem
lehet, mi mindent. Legérdekesebb a múlt mindennapos
használati tárgyai voltak. A harangjáték
a konyhában, volt vagy nyolc különféle,
hogy a csengõ-bongó dallamról felismerjék,
honnan szól csengõhívás. Serpincében
vagy hat darab, 8-10 hektós hordó állt, a borpincében
a palackok sorakoztak polcokon, a nagyteremben trónszerû
karosszék, a fegyverszobákban puska és kard
minden korból.
A falakon persze ott sorakoztak a család õsei,
mind-mind komor tekintetû uraságok és õlédiségeik,
a feleségeik, a családi õsanyák...
Mr. és Mrs. R.J.G. Berkely mostani lakosztályait
nem lehetett megtekinteni, de a mindenki számára elérhetõ
árú és szép brosúrában
ott a fotó, s az utolsó oldalon a családfa.
Az elsõ a sorban: Roger de Berkely (elhunyt 1093),
s az utolsó: Henry John Berkeley (született 1969-ben),
a családfa 28 nemzedéket ölel fel. (Jelenleg
van fiatalabb tagja is a családnak, de õk nem a kastély
lakói.)
Nagyot
sétáltunk a parkban. Mondjam, hogy milyen fantasztikus
volt az "angol" gyep? Az ember félt rálépni.
Megvártunk egy látogató csoportot, és
csak utánuk mertünk rátaposni erre az évszázados,
élõ, biológiai mûremekre. Lesétáltunk
egy kis medencéig, ahol vízililiomok tenyésztek,
s megpihentünk egy padon.
Külön jegyet kellett váltani egy bélásért
(bár fontban mérve a kettes azért ér
is valamit...) ha a pillangóházba be akartunk menni,
és akartunk.
Nem nagy, mintegy 120 m2 alapterületû az egész. Párás,
kicsit fülledt a levegõ, és van vagy harminc
fok. Számomra meglehetõsen ismeretlen pillangók között sétáltunk,
volt jó tenyérnyi is, de kisebbek is akadtak szép
számmal. parányi tavacska van a melegház közepén,
benne piros, fehér, fekete színû aranyhalak,
és mintha egy teknõst is láttam volna. Sok
virág ismerõsnek tûnt, de az orchideákat
felismertem. Lila, cirmos, vörös, sokféle volt,
és nagyok...
Hazafelé bandukoltunk.
Hát... mit mondjak? Sokkal kényelmesebb egy
furgonban beszáguldani, mint az angol táj szépségeit
élvezni. Másfél óránkba került,
mire beértünk. Azért a városka végén
megálltunk, és elbambultunk, mert nem akartunk hinni
a szemünknek. Igen, valóban Angliában vagyunk!
Fehér ruhába öltözött urak, ütõvel
a kezükben rohangáltak a gyepen: kriketteztek. Lehet,
hogy sörmeccs volt, lehet, hogy bajnoki forduló volt,
tény, a nézõszám velünk megduplázódott.
Mivel hiába néztük, nem lettünk-e sportágban
szakértõk, hagytuk, hadd csapkodják a labdát,
ugráljanak érte, fussanak vele, otthagytuk õket
a dekadens, úri sportjukkal egyetemben...
Ja, ami igen pozitív, nem ütöttek el
az országúton, csak egyszer akartam a marha autós
elé lépni, mert ezek mindig másfelõl
jönnek, mint az ember várná...
Ami baj: nem vittem a videókamerát, mert
valószínûleg a nyaka véres. Megy, számolja
a lefutott filmet, de nem tudok semmit visszanézni, azt hiszem,
a fejjel van valami gond.
Fényképeket
viszont készítettem.
Este nyolc után pár perccel hívott
az asszony, és búsan közölte, hogy 0-1.
Azaz inkább 1-0, mert a románok ugye otthon játszanak.
Amikor vége volt, akkor búsan telefonált, kettõ
nullra kikaptunk, nagy dolog. Amíg egy kutyaütõ
Hrutkának 80 milliót fizetnek 3 évre, addig
nem is lesz foci itthon. Millión felüli pénzt
csak a nemzetközi szinten teljesítõknek szabadna
adni, na mindegy, nem ragozom, rajtam semmi se múlik, csak
az adóforintokért kár. Meccsjegyre legalább
tíz éve nem költöttem, és úgy
néz ki, nem is fogok. Egy ezres kilencven percért,
ilyen játék mellett, röhej!
Jóéccakát, fáradt vagyok.
Június
3. vasárnap, Sharpness. Szép,
csendes vasárnapra virradtunk. A tegnap még erõsen
fújó szél elcsendesedett, minket nem raknak,
csak a szomszédos osztrák "Zug" dolgozik. Õk
ócskavasat raknak be. Így aztán nagyon alkalmas
volt a nap, s tartottunk egy mentõcsónak gyakorlatot.
Gyakorlat ISM módra
Az ISM (International Safety Management) a legújabb
módi, ami alkalmas arra, hogy a személyzettel kiszúrjanak,
és a vállalat megóvja magát a felelõsségtõl.
Tehát nem más, mint adminisztráció.
Magyarán mondva, mindent "leszabályoznak" és
"leadminisztrálnak" ami a biztonság tárgykörébe
tartozik.
Mondok pár példát, hátha szeretsz
röhögni.
Készíttettek egy halom ún. checklistet,
azaz ellenõrzõ listát, amit ki kell pipálni,
miután az ellenõrzést elvégezted. A
hajó kikötõbe való érkezése
elõtt:
Le kell ellenõrizni, hogy a kikötõkötelek
elõ vannak-e készítve (hát hogy a rossebbe
lehetne anélkül kikötni?), kitették-e a
pilotlétrát (anélkül hogyan tudna feljönni
a révkalauz?), ki kell pipálni indulás elõtt,
hogy a fõgépet beindították-e (mert
ha nem, akkor nem is tudunk indulni), szóval mindent leírtak,
amit az ember amúgy magától (de ISM nélkül
hûbelebalázs módon) úgyis elvégez.
Persze jogos, mert például, ha levizsgáztatják
a személyzetet, akkor biztosan kifelejtesz valamit a listából,
és megfognak, hogy: nahát, meg ejnye-bejnye, pedig
ez már automatizmusként mûködik, a gyakorlatban
úgysem felejtjük el bekapcsolni a horgonygépet
dobás elõtt, de lehet, hogy vizsgán kifelejti
egy ideges, izgulós ember...
Amit ma csináltunk, arra valóban szükség
van, és amikor parancsnok voltam, igyekeztem is betartatni
(ISM nélkül is).
Mentõcsónak gyakorlat
Reggel nyolckor
megszólalt az általános riadó, felrohantunk
a mentõcsónak mellé, elõkészítettük,
és a víz fölé fordítottuk. Ezután
egy ember beöltözött az "immersion suit"-ba, ami
egy jól megszerkesztett védõruha, ami megtartja
a test melegét. A delikvens belevetette magát a vízbe,
és a mentõcsónakkal kimentettük.
Igaz, nehezen tudtuk Zolit rávenni, hogy hanyatt
feküdve megvárja, hogy "meg legyen mentve", mindenáron
uszodába képzelte magát, és úszni
akart, pedig vészhelyzetben, hideg és háborgó
tengerben nem kifizetõdõ az energiát pazarolni.
Ha tekintetbe veszem az angolok gyakorlatát, akik helikopterrel
valóban gyorsan a helyszínre érnek, és
15 perc alatt felszedik az elsõ embert, akkor nyilvánvaló,
hogy arra kell koncentrálni, hogy a tengerészek egy
helyben maradjanak (mert az elsüllyedés helyszínére
jön a mentõcsapat), minél jobban eltávolodunk
tõle annál kisebb az esély arra, hogy megmentenek.
A dolog nehezebb része a gyakorlat után
jött.
Le kellett adminisztrálni
mindent, hogy holnap reggel faxon elküldhessük a cégnek.
Június
4. hétfõ, Sharpness. Nyugi
van. Kirakták a rakományt, mert két órát
ráhúztak, éjfélkor már ágyban
voltam.
Június 5. kedd, Sharpness, úton. Hajnali negyed hétre terveztük az indulást,
hatra itt volt a pilot, manõver, beálltunk a dokkba,
pilot el, két órát kell várakozni a
magas vízre.
Mint hajdan a Szajúzban. Akkor miért kellett
nekünk olyan korán kelni? Miért nem lehetett
akkor indulni, amikor megjön a víz a folyón?
Aztán mentünk.
Délután elkezdtem egy levelet Kary Évának,
aki gimnáziumi osztálytársam volt. Megint elkapott
az a furcsa érzés, ami a dombóvári látogatás
elõtt és után, meg ugyanezt éreztem,
amikor írtam a "Kifaggatom a papát" címû
fejezetet a Zümzümbogárból.
Június
6. szerda, úton. Nyugi van,
és megyünk. Nem értem, azt hiszem, minden hajóra
szállás után leírtam, hogy az elsõ
mozgásokat mindig megérzem. Most is, amint kijöttünk
a Vizcayára, billegtünk és bukdácsoltunk
egy kicsit, hát kikészültem. Reggelre persze
elmúlt.
Június 7. csütörtök, úton,
Santander. Na, vissza is értünk.
Délután SMS-t küldtem a fiamnak, hogy várom
az asszony hívását. Naná, hogy akkor
jött a draft surveyor, láttam, két hívást
is elszalasztottam. Szabolcs Balcsin, Ninó dolgozik, a grúzokat
legázoltuk, az eredmény 4-1. Késõ... Este mindenki kiment, én maradtam a házõrzõ,
megnéztem egy "Légy jó mindhalálig"-os
videót, de mivel csak rossz emberek voltak benne, mindenkit
lelõtt Robert de Niro a végére.
Június 8. péntek, Santander. Szépen, nyugisan raknak. Irigylem Horáczot.
Délután kiment, és elgyalogolt az öböl
bejáratánál levõ kastélyhoz,
és még a plázsra is átment. Az ifjú
tengerészkorom jutott eszembe, amikor egy nap be tudtam barangol
egész Velencét, vagy kirándultam Triesztben
a Grotta Gigantéhoz, ami sok-sok mászkálást
jelentett, meg egy kiadós országúti sétát
Villa Opicinától a faluig.
Ember tervez, de a lába végez...
Június
9. szombat, Santander, úton. Hajnali
negyed ötkor ébresztõ, ötkor pilot, s indulás.
El kell érnünk a dagályt hétfõ
reggel.
Sörügyek
Az a helyzet, hogy igazán jól érzem
magam, csak egy baj van. Túl sok sör fogy a hajón.
Kezdve azzal, hogy capt. Brackhagen a napi kartont letolja, és
csak az tengerész, aki az iramot tartja, odáig, hogy
a mostani barba se veti meg. Viszont õt sose lehet részegen
látni! Valahányszor találkozom vele, nyújtja
a sört:
- Na, Pistám, erre inni kell...
Az ember persze megissza, de már tele vagyok...
Viszont életemben nem pisiltem annyit, mint itt,
és tekintve, hogy a vesének jó az "öblítés",
még "egészséges" is lehet. Persze már
látják, hogy nem úgy van, hogy mindig, minden
alkalomra, mert azt nem engedhetem meg, hogy ne tiszta fejjel dolgozzam,
így inkább csak õrség végén,
rakodás végén fogadom el. Még jó,
hogy tömény nincs a hajón.
Újra marhaságot
álmodtam...
Már nem elõször fordul elõ velem,
behajózásonként egyszer-egyszer, hogy valami
égbekiáltó marhaságot álmodom,
és arra hosszú ideig emlékszem. Minden kommentár
nélkül, íme:
Mezõn sétálunk, egy meredek hegyoldalt
kell megmászni. Egy tíz év forma fiú
elkéri a géppuskámat, és úgy
viszi a majdnem függõleges falon, mert nem tudnám
megmásznia fegyverrel a hátamon. Egy kisebb alagútba
kell bemásznunk, én a hónom alatt szorongatom
a propelleres Adidas csukámat (a propeller fémbõl
készült, és a cipõ orrára van szerelve,
kissé felfelé néz), a cipõfûzõvel
átkötve. Az alagúton keresztül csak kúszva
lehet közlekedni, sokan vagyunk, egy elágazáson
keresztül - amit senki se használ - látom, hogy
ha bemászok, akkor levághatok egy nagy kanyart, s
közel kerülhetek az asszonyhoz, mert õ jóval
elõttem mászik.
Rámegyek a zöld, sima felületre, nem
értem, mások miért nem használják?
Aztán látom, hogy mohával fedett nagyon korhadó
deszkára kerültem, ami veszélyesen hajladozik,
a jelek szerint eltörik a súlyom alatt. Féltem
az életem, hogy lezuhanok, alattam veszélyes mélységet
érzek. Mozdulni nem merek, de nem is tudok, csak centiméterrõl
centiméterre tudom megközelíteni a szélét,
és közben rettegek, hogy beszakad alattam. Encsi nyújtja
a kezét, amikor hozzáérek, megszûnik
a félelem, könnyedén behúz maga mellé
az alagútba, megmenekültem. Egy kisebb odúba
hengergõzöm, amikor látom, hogy óriás,
szöcskékhez vagy ájtatos manóhoz hasonló
állatok, erõs rágójukkal csapkodják,
eszik a kúszókat.
Elvesztem a propelleres cipõmet, a feleségem
lemarad, a kis srác a géppuskával eltûnik.
Valahogyan kimenekülök, felérünk a gerincre,
egy kisebb völgyön kell átmenni, és akkor
megmenekülök, mert ott egy várost látok.
Furcsa, kovácsoltvas-szürke minden, az épületek
vasszerkezetûek, üvegbetéttel. Kiderül, hogy
valami állomásféle, de vonatot nem látok.
A sínek helyett egy-egy ösvény van, olyan, mint
amilyent én is használtam, és özönlenek
az emberek. Az épület tele van különleges
lényekkel. Mind emberszabású, de azért
mások. Egy kedves fiatal lánnyal találkozom,
aki sárga szárit visel. Itt, bent az épületben,
már nem értem senki beszédét. A lány
egyszer az órájára néz, elnézést
kér, és azt mondja, hogy ki kell tûznie a zsidó
csillagot. Ám a gallérjára egy piros jelvényt
tûz, ami piros fekvõ ellipszis. A bal felsõ
negyede oválisan kivágva, fehér alapon egy
fekete, fektetett "hármaskereszt" van benne. Egy üzlethez
megy, mindenféle cukorkát, édességet
árulnak benne.
Szükségét érzem a géppuskának.
Keresni kezdem a kis srácot. Kérdezek mindenkit, de
senki nem tudja, hol van. Közben egyre jobban távolodom
az eredeti helyszíntõl. Erdõs domboldalon ugrálok
lefelé, amikor meggondolom magam, és visszafordulok.
Egy tágas csarnokba érkezem, ahol a hosszú
pultnál egy gimnasztyorkás hölgy turistacsoportnak
látszó társaságnak magyaráz.
- Maga is idegen? - kérdezi, és amikor bólintok,
egy furcsa, rücskös fejû, kék és nagy
fülû lényt bocsát rendelkezésemre,
azt mondja, hogy nagyon buta, de tolmácsnak ez is jó
lesz. Ezzel valóban tudok is beszélni. Nagyon együgyûnek
tetszik. Ha nem találom meg a propelleres cipõmet,
akkor csinálnom kell, mondom neki, vegyünk egy csónakmodell
motort. Egy hosszú utcán egy antikvitás kirakatában
meglátok egyet. Semmilyen tárgyat nem ismerek fel,
hogy mire használható, csak ezt. A tolmács
benyit a boltba, de arról kiderül, hogy kocsma. Egy
hosszú pultnál a legkülönfélébb
lények isznak. Füst, kocsmazsivaj. A tolmács
tárgyal a csapossal, annak fekete és hiányos
a fogsora, szõrös, és Lenin sapkát visel.
Che Guevara szakálla, bajsza van. Azt mondja, eladó
a csónakmotor, de birkabéllel mûködik,
amit fel kell tekerni, tehát úgyse lesz alkalmas a
cipõm számára. Tulajdonképpen olyan, mint egy gumi motor, amit
régebben repülõmodellekhez használtak.
A gumi köteg egyik vége rögzítve, a másik
a propellerhez erõsítve, a propellert jól feltekerik,
és a gumi ellenkezõ irányban kipörgeti
- ezt csak magyarázatként szúrom be - Elektromotor kellene.
- Az mi? - kérdezi a tolmács meghökkenve.
Válaszra nincs idõ, mert a kocsma vendégei
ellenségesen viselkednek, el kell futnunk. Vissza a vasútállomás
épületbe, ahonnan sikoltva futnak ki az emberek. Látom,
hogy a szöcskeszerû állatok, melyek dinoszaurusz
nagyságúak, falják õket. A kísérõm
bevezet az épületbe, labirintusokon keresztül kijutunk
a túloldalra, de a kis völgy eltûnt, helyette
várost találunk. Érzem, eltévedtem.
Nem találhatom meg Encsit, és végérvényesen
oda a cipõm. Azért elindulunk a domboldalon lefelé.
Tengerészekkel találkozunk. Elmondom, hogy mit találtam
ki, a propelleres cipõ ügyében. Kinevetnek: az
nem tud repülni, mondják, és elmesélik,
hogy Sziráki Peti megcsinálta, de nem ment vele semmire.
Oké, mondom, de én vízben akarom használni,
cipõvontató-motornak jó lesz birkabéllel
is.
Közben egyre lejjebb kerülünk, idegen városrészeken
caplatunk át, már fáradt vagyok. Üljünk
villamosra, mondja a kísérõm, és egy
villamosmegállóhoz visz. Egy szerelvényt látunk,
felmászunk rá. Valami furcsa érzés fog
el, hogy ez nem is villamos. Leugrunk, amikor az ajtók becsukódnak,
és ahogy elmegy, látom a fehér falon a világoskék
betûszót: EKM.
- Mit jelent? - kérdezem a tolmácsot.
- Elektromos Metró - mondja, magától
értetõdõen. Felmegyünk a peronra, hogy
jegyet vegyünk. A pénztárnál békésen
ácsorognak, és már adnák a jegyet, amikor
hirtelen rémülten, kiabálva, pánikszerûen
kapkodni kezdenek, és az ablaküvegrõl lekapkodnak
valamilyen odatapasztott aranyszínû jeleket, jelvényt,
emblémát vagy mi a fityfenét. Hirtelen gimnasztyorkás,
pufajkás fegyveresek rohannak be, elkezdik puskatussal verni
a pénztár dolgozóit, rohadt disznóknak
mondják õket, és bordó háromszögeket
tesznek az arany jelvények helyére, elszaladunk. A
tolmáccsal felszállunk a metróra, elmegyünk
a vonattalan vasútállomásig, az épület
kihalt, az oromzatán lepedõnyi lobogók lengenek,
ugyanolyan vörösek, mint a zsidó jelvény
volt a csajon, kísértetiesen hasonlít a náci
német lobogóra, itt a közepén egy fehér
ellipszis van, benne a fekete jel: három függõleges,
vastag vonal egy pedig keresztben. Fekete egyenruhások csizmatalpai
csattognak mindenütt, igazoltatások, félek nagyon,
hogy letartóztatnak...
Felébredtem...
Ennyi. Na, milyen? Egész délután
a hatása alatt voltam (merthogy délelõtt álmodtam).
Kéne írni belõle valamit. Mindenesetre
copyrightot jelentek be a sztorira...
Június 10. vasárnap, úton.
Megyünk. És akár
hiszed, akár nem, oda is érünk. Ezt mindenki
tudja, csak Lacus tud baromira aggódni.
Délutánra kisimult az arca, mert simán
tartjuk a 9,5 csomós átlagsebességet.
Egész nap töprengtem, hogyan tudnám
felhasználni a tegnapi álmomat. Nem tudok dûlõre
jutni, van több ötletem is, de nem tudom a történeteket
végigvinni. Azt hiszem, azért belevágok, mert
bízom benne, hogy a sztori bennem van, majd kiírja
saját magát, amíg verem a billentyûket.
A terjedelemrõl fogalmam sincs, majd meglátjuk.
Június
11. hétfõ, úton. Barry
elé rohantunk, és lehorgonyoztunk. A pilot este 8-ra
jött, így a kikötés holnapra maradt. Ennyi...
Június 12. kedd, úton, Sharpness.
Késtünk vagy egy jó
órát, ami a Nagykörúti közlekedési
viszonyokat tekintve nem nagy ügy, de itt minden a dagály
és az apály függvénye.
Szinte lépésben jöttünk a Severnen,
a folyó és a hajófenék állandóan
súrolták egymást. Még jó, hogy
a lágy iszapban elõre tudtunk evickélni. Hajnali
fél háromra kötöttünk ki.
Szeretem az ilyen éjszakákat. Nem kell hülye
sokat aludni!
Hajnali hatkor keltem, a szokásos draft survey
után hétkor kezdték a kirakást.
Június 13. szerda, Sharpness. Reggel beütött a krach. Nem volt még
tíz óra, amikor a vadonatúj rakodógép
(egymillió eurót fizettek érte a hollandoknak)
bemondta az unalmast. Egész nap alig szedtek ki a hajóból
kettõszáz tonnát.
Este bejöttek a jehovista hittérítõk,
hoztak fájintos olvasnivalót, majd Lacus viszi haza
valakinek. Belenézve, egy-egy mondatot elolvasva, egyszerûen
elképzelhetetlen számomra, mivel tudnak új
híveket megfogni? Persze, biztos nem az ateisták közül
kerülnek ki, hanem a keresztények közül...
Nekiálltam térképeket javítani,
nagyon nem szeretem, de meg kell csinálni.
Június 14. csütörtök, Sharpness.
Ma egész nap a rakodó
masinkán dolgoztak. Így aztán egy nyugodt napunk
volt, szépen elvoltam délelõtt a hídon,
dolgoztam. Este vettem észre, hogy a telefon fennmaradt a
hídon, felmentem érte, láttam, hogy Encsike
tízszer próbált hívni. Puff neki.
Június 15. péntek, Sharpness. Reggel SMS ment az asszonynak, így aztán
délután hívott.
Megyünk nyaralni?
Felhívta egy valamilyen kft., hogy sorsoláson
nyertünk egy utazást. Az asszony, meg én. Persze
az elsõ kérdés az volt, hogy mi ebben az átverés?
A repülõjegyet náluk kell venni?
Tiltakoztak. Semmi átverés, arról
van szó, hogy az apartmanok nem 100%-osan kihasználtak,
ezért idõnként kisorsolnak pár házaspárt
egy számítógépes adatbázisból,
és ingyen mehetnek, csak el kell mondani, hogyan nyertük.
Egy évig érvényes az utalvány.
Meglátjuk. Legalább eljutok valahova Encsivel,
úgyis nagyon régóta szeretnék! Jó
lenne szeptember végén elmenni.
Megjavították a masinkájukat, és
este tizenegyre végeztünk a hivatalos dolgokkal, a révkalauz
negyed kettõre ígérte magát.
Június 16. szombat, Sharpness, úton.
Szeretem az ilyen éjszakákat.
Nem kell bucira aludni a fejem. Negyed kettõre jött
a révkalauz, a zsilipbõl hajnali fél négykor
indultunk.
Nem kellett ringatni. Éjfélkor már
láttuk a Barrow torkolatát.
Június 17. vasárnap, úton,
New Ross. Reggelig drifteltünk,
azaz sodródtunk a nyílt vízen. Kilenckor feljöttünk
a folyón egy hídig, majd negyed négykor indultunk
tovább.
Nem semmi felvinni egy ekkora hajót. Minden elismerésem
a piloté.
A hidat fél négykor nyitották, hát
a két hídláb között volt 14 méter
a nyílás, a hajó szélessége 12,
és olyan erõs az áramlat, hogy teljes sebességgel
kell átmenni. Mint a gyorsvonat mentünk át pontosan
a közepén.
Tájkép, menet közben
Szinte mesebeli tájon jöttünk. Kicsit
emlékeztetett Nagyszékely környékére,
és ami felidézi a gyermekkort, az csak szép
lehet. Szerettem ott élni, a tolnai dombok között.
Jó volt kóborolni a mezõn, meg-megbámultam
a dolgozó parasztokat. A látvány, és
az élmény a lelkembe ivódott. S most itt, az
Isten háta mögött, Írország délkeleti
részén, lankás dombok között tanyák,
farmok sorakoztak, sok-sok birka legelészett a domboldalakon,
mindenütt harsogó zöld növényzet, a
fák, bokrok, a szántóföldek. És
persze a jó levegõ. Na, erre a tengeren se panaszkodhatunk.
Otthon lassan készülõdnek az aratáshoz,
itt még éppen sárgállni kezdenek a táblák.
De zömmel legelõket láttunk, fekete-fehér
tehenekkel. A száj- és körömfájás
( foot and mouth disease
- még Sharpnessben tanultam meg a betegség
angol nevét) az íreknél nem pusztított,
csak az ország északi részén tudott
betörni, de ott se végzett jelentõs pusztítást.
Itt kiteszik a tálcát a fertõtlenítõ
folyadékkal átitatott hatalmas szivaccsal, hogy abba
lépjünk. Angliából jöttünk,
ahol sok-sok gazda tragédiáját okozta. A sharpnessi
pilot szerint több száz angol farmer akasztotta fel
magát, amikor az összes állatát legyilkolták
- nemzeti érdekbõl.
Kint könyököltem a híd szélén,
és gyönyörködtem, amikor megszólalt
a telefon. Az asszony volt.
Mi fán terem a rossz hír?
- Hallottad a rossz hírt? - kérdezte Encsi.
Gyorsan átvillant az agyamon, hogy megöltek
valakit, vagy meghalt valaki.
- Kokót kiütötte az argentin az ötödik
menetben...
Milyen furcsa! Ha otthon vagyok, akkor biztos szomorkodom,
így meg fellélegeztem, hogy hál' Istennek,
semmi komoly. Innen, a tengerrõl minden más. Más
az értékrend, nem azonos a fontossági sorrend.
Az elsõ, mindenek elõtt a család. Igazán
rossz hír csak innen jöhet. Minden más jelentõségét
veszti. Kokót persze szeretem, drukkolok is neki, de az,
hogy kiütötték, az innen nézve nem más,
mint egy mindennapos, hétköznapi esemény, semmi,
de semmi jelentõsége nincs.
Szabolcs holnapután érettségizik.
Ez százszor fontosabb esemény, mint egy bokszmeccs,
még ha minden idõk egyik legjobb magyar sportolója
is a szereplõje. Ha a fiamnak nem sikerülne, az lenne
az igazi szomorú hír. Az bántana. Akkor nem
tudnék aludni.
Ötre kikötöttünk, sajnos messze a
város, így csak egy fotó készül
a hajóról, mert megcsináltam a fényképezõgépem,
ugyanis filmcserénél valami gond adódott (és
ennek is sokkal nagyobb a jelentõsége, mint a szombati
bokszmeccsnek).
Zoli - este kiment - mesélte, hogy Kokó
veresége címoldalas sztori az ír sajtóban,
két napilapban is ott virít az ökölvívónk
képe. Jó, mi? Ez már sokkal jobban megmozgatta
a fantáziámat, hogy itt, az Isten háta mögött,
írnak rólunk, Budapestrõl, benne vagyunk az
ír köztudatban is ennek a meccsnek kapcsán, mert
máskor sose kerül kis hazánk a vezetõ
hírek közé.
Június 18. hétfõ, New Ross.
Szép, verõfényes
reggelre ébredtünk, az írek reggel nyolckor kezdik
a mûszakot, ami hajóidõ szerint kilenc, így
elég volt negyed nyolckor kelnem.
Tetszik ez a nép
Raktárnyitás, és hajszálpontosan
kilenckor megindult a szállítószalag, s megindult
a porrá õrölt cinkérc.
Kisétáltam a parti raktárba, megnézni,
hogyan dolgoznak. Egy bulldózer kanalazta a porított
ércet, egy hatalmas tölcsérbe borította,
és a szállítószalag a hajóba
hozza. A munkagép vezetõje egy egyszerû pormaszkot
viselt. Milyen lehet a szerencsétlen tüdeje, hiszen
az ilyen maszk nem túl nagy védelem a nehézfém
finom, szállongó pora ellen? Nem tudom, mennyi ideig
dolgozik, de nem irigylem!
Mint ahogy az angliai Sharpnessben is bulldózer
teríti el a raktárba a hajóból kirakott
cementet, s a vezetõ ott lenyomja keményen a tizennégy
órás mûszakot (reggel hattól este nyolcig)!
Annak a raktárnak az ajtaja zárva, s a parányi
réseken csak úgy gomolyog a cementpor, hogy még
azt is megköhögteti, aki elsétál a raktár
mellett.
Úgy dolgoznak, mint az ördögök.
És pontosan, jól, vigyáznak a hajóra
és a rakományra ( nem úgy,
mint a hollandok ), a rakodó-berendezésnél
óránként váltják egymást,
egy órát felügyelik a szívófejet,
egy órát a zsákológépnél,
egy órát a villástargoncán dolgoznak,
s folytatják. Csak a raktári bulldózerest nem
váltja senki...
Nem véletlen, hogy ezek a brit népek, a
telepeseik olyan virágzó országokat hoztak
létre, mint az USA, Ausztrália... Itt persze nem a katonai
erõrõl beszélek, hanem a farmerokról,
akik a hazától távol is valószínûleg
ugyanilyen lelkesen, és jól dolgoztak...
Politikáról, hatalomról, angol-ír
ellentétrõl most nincs szó. Csak a hétköznapi
emberrõl.
Tetszik ez a nép.
Nyilván azért fogott meg, mert itt, az Isten
háta mögötti kisvárosokban még megmaradt
valami a brit életbõl... Itt kevés a bevándorló,
színes bõrût alig látni, azokkal is csak
Berkely-ben találkoztam. Nem mintha bajom lenne velük,
mert ma már hozzátartoznak az angolokhoz.
Június 19. kedd, New Ross, úton. Hajnalban felkeltem meghallgatni az idõjárást.
Egy kicsit tele a barba hócipõje az állandó
(árapályhoz kötött) hajnali indulásokkal.
Ma fél ötkor volt manõver.
A kivándorlóhajó
A révkalauzzal a New Rossban horgonyzó múzeumhajóról
beszélgettem.
Ugyanis a városka hídjánál
ott áll a 458 bruttó regisztertonnás Dunbrody
hiteles másolata. Ha másról nem híres,
mint arról, hogy a Kennedy család õse ezzel
vándorolt ki Amerikába, már ezért is
szóra érdemes.
A hajó kivándorlókat szállított
az újvilágba. Azt nem tudom, hány "fordulót"
tett meg. Zoli és Horácz megnézte, és
be is hozta a múzeumi belépõt, ami egy korabeli
jegy másolata. Mi mindent tudunk meg a jegyrõl? Elõször
is azt, hogy hajdanán Mrs. Ellen Fitzgerald (76 éves)
fizetett érte három font tíz shillinget érte.
A hajójegyet 1849. március 18-án állították
ki. Ezért elhelyezést kapott a fedélközben,
hozhatott magával egy összesen 10 köbláb
ûrméretû csomagot. "Hetente nem kevesebbszer,
mint kétszer" (így a jegyen lévõ szerzõdés
szövege) osztottak élelmet: 3 és fél font
kétszersült, 3 és fél font mindenféle
"egyéb lisztárú", rizs vagy kiadagolt burgonya,
és napi háromnegyed gallon víz járt
a jeggyel. Aláírta a William Graves & Son nevében
William Graves sk. A jegy át nem ruházható.
Az út 6-10 hétig tartott.
Ha valaki látta a háromárbocos brigget,
akkor nehéz elképzelnie, hogy ez a pici hajó
ennyi embert át tudott szállítani az Újvilágba.
Persze az akkori ember más volt. Másak az igények,
minél szegényebb volt valaki, annál inkább
elviselhetõ volt az út viszontagsága. Bemutatnak
két utast, az egyik egy szegény asszony, aki miután
kifizette a viteldíjat mindössze 55 pennyvel a zsebében
vágott neki az útnak. Ennyi volt nála, ebbõl
vehetett "élelem-kiegészítést", ha akart...
Õ az irtózatos éhínség elõl
menekült, 1849-ben.
Persze
egy ilyen hajón a tisztek élete se volt fenékig
tejfel. A parancsnok kiváltsága mindössze annyi
volt, hogy a kabinján volt ágy és nem priccs.
A legénységet az orrban zsúfolták össze.
Nekik járt egy, és a kivándorló száznak
egy másik "toalett".
Amikor a hajó elindult, akkor az utasok 85%-ára
szerezték be az élelmet, mert mindig számoltak
a "természetes elhullással".
El tudom képzelni, hogy akik ilyen utazásra
vállalkoztak, azok igencsak elkeseredett emberek lehettek,
és amikor megérkeztek, hatalmas elánnal vetették
magukat munkába az ingyen földeken, örömmel
építették a magukét, s megbecsülték
a szabadságot.
Érdekelt, hogyan tudott egy korabeli vitorlás
hajó felmenni a folyón? Többször törtem
az agyam, hogy a brit hajósok vajon mennyire használták
ki a hajózható folyóikat régen? Mert
ma igen sok folyón van kikötõ tengerjárók
részére, de ez a géphajók kora. A pilot
adta meg a választ:
- Az árapályt használták,
chief -, mondta az egyébként nem túl közlékeny
férfi. - Amíg hozta õket a dagály, jöttek,
aztán az apály idejére megálltak. Ezt
a hidat is, ami félúton van a tenger felé,
száz éve úgy építették,
hogy a vitorlás hajók rásodródtak, és
rákötöttek, várva a következõ
dagályt.
Mayday, Mayday, Mayday
Aki nem tudná, annak elárulom: ha valaki
ma S.O.S. alkalmazásával kérne segítséget,
annak igen sok idõbe telne megmagyarázni, hogy mit
is akar. Ma a segítségség kérés
hívószava a "mayday".
Éppen végeztem a déli pont bejegyzésével,
amikor meghallottam Bantry Coast Gardot, hogy kérdezi: ki
adott mayday jelzést? Megnéztem az órám,
12:40 volt. Öt perc múlva jött az adás,
Bantry C.G.-tól, hogy egy hajó az 51 fok észak
és 10 fok nyugati pozícióban veszélyben
van, s kérte a közeli hajókat, hogy jelentkezzenek.
Az egyik hajót, amelyik közelebb volt mint, mi, elutasítottak,
így nem is jelentkeztem be.
Nem volt még egy óra, amikor közölték,
hogy egy repülõgép, egy helikopter és
egy hadihajó indult a mentésre, és a közelben
tartózkodó halászhajó is elindult menteni.
Nem sokkal ezután meghallottam, hogy a
Watchdog 72 hívójelre
hallgató repülõ jelenti, hogy tíz perc
múlva a körzetben van. A Rescue
115 hívójelû helikopter
jelentkezett utána, õk is úton voltak.
Meg kell jegyezni, hogy a megadott pozíció
meglehetõsen hiányos, mert csak fokokat tudtak közölni,
és ha 51 és 52 északi szélesség
között valamint a 10 és 11 fok nyugati hosszúság
közötti területet át akarják kutatni,
akkor az mintegy 2400 négyzetmérföldes területet
jelent, ami szép nagybirtok lenne a szárazföldön.
A Watchdog 72 pilótája meg is kérdezte,
hogy a parti õrség szerint van-e értelme ekkora
területet átkutatni. Az idõ délnyugati
5/7-es volt, ami már hullámos tengert jelent, és
aki nem próbálta, nem tudja, hogy egy vízben
levõ embert egy száz méteres körzetben
szinte alig lehet felfedezni! Itt persze valamilyen hajót
kerestek, de ha felborult vitorlásról van szó,
a helyzet ugyanolyan reménytelen...
Szóval sajnálatra méltó helyzetben
voltak a bajbajutottak.
A következõ rádióforgalmazásnál
hallottam, hogy a parti õrség rádiósa
nyelvi nehézségekre hívta fel a pilóták
figyelmét, ha megtalálnák õket.
Akkor, ha hajóról van szó, távol-keleti
tisztek lehetnek, ha vitorlás, nagy valószínûséggel
franciák. Ugyanis õk azok, akik elvbõl nem
tanulnak angolul.
Délután fél ötkor megoldódott
a helyzet.
A vitorlás, mert az volt közelebb sodródott,
és megjavult a rádiókapcsolat. Az árboca
eltört, ezért kerültek bajba. Persze franciák
voltak. Hogyan mondta még Marseille-ben egy kikötõi
melós:
- Aki beszélni akar velünk, tanuljon meg franciául...
Lehet, hogy csak a szokásos öntelt duma volt?
Hogy ezek elkezdenek angolul tanulni, az biztos! Vagy
csak francia vizeken vitorláznak ezentúl.
Szabolcs ma érettségizett. Jó lett
volna otthon lenni! Kíváncsi lettem volna, milyen
érzésekkel jön haza a vizsga után. Ezzel
befejezte a pályafutását a Móricz Zsigmond
gimnáziumban! Pedig mintha tegnap lett volna, hogy hetedikben
jött haza panaszkodva, hogy utálja a Tauszt, és
íme, az egyik legjobb barátja lett! Ja, szegény
kiesett a Színmûvészeti harmadik fordulóján.
Biztos valami protekciós nyálgép jutott be
helyette.
Június 20. szerda, úton. Hajnalban rádión összejöttem Velkey
Andrással. A Calisbrooke cégnél van, én
is tárgyaltam velük. Falmouth-ban olajoznak, utána
Cadizba mennek. Bellyei Csaba a parancsnok, vele a Dinán
hajóztam 1989-ben, akkor újrakezdõ második
tiszt voltam.
Bandi második tiszt, azt mondja, nem is akar továbblépni,
elég a második tiszti beosztás, szeret turistáskodni,
és az biztos, hogy második tisztnek lenni a világ
legjobb dolga. Nincs felelõsség, elvégzi a
munkáját, kijavítja a térképeket,
és mehet.
Persze van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezért
maradt olyan sokáig a Mahartnál is.
Június 21. csütörtök, úton,
Rotterdam. Lelkileg felkészültünk,
hogy kemény napoknak nézünk elébe. Nagyjából
az lett, amire számítottunk.
Befelé mentünk, amikor az asszony felhívott.
Szabolcs leérettségizett: magyar, történelem,
angol ötös, olasz, matek négyes. Azt hiszem, ez
a legjobb eredménye a gimiben.
Magyarból brillírozott. Az elnök megdicsérte,
a felelet után még "elbeszélgettek", és
a végén kért egy kötet Sánta Sólymot.
Amikor kiosztották a bizonyítványt, hosszan
beszélt a fiamról, és természetesen
csak felsõfokon. Remélem, nem lesz gond a felvételi.
Vízilabdában megvertük az oroszokat.
Érkezés, kikötés 17:00-kor.
Azonnal ránk kötött az olajosbárka, megkezdtük
az üzemanyag vételezést, közben a rakodásvezetõ,
és a bárka kapitánya egy kicsit összevesztek,
mert kellene kezdeni a kirakást. Nem lehetett, meg kellett
várnia, amíg végzünk az üzemanyaggal.
Közben az uszály tolakodott, amelyikbe kirakunk.
Hatkor között ránk, és nekünk estek.
Egy uszály megrakása másfél óra
(ezer tonna cink koncentrátum).
Az uszályos szimpatikus, fiatal házaspár
volt, kisgyerekkel, ezt onnan gondolom, hogy a lakótér
tetején egy "játszótér" volt, dróthálóval
bekerítve, benne egy hinta, egy mûanyag fürdõmedence,
egy kisbicikli, és mászóka.
A három uszállyal még nem végeztek
(de már le kellett menni raktárt takarítani),
amikor megérkezett Herr Meyer, a tulajdonos, és meghozta
a megrendelt élelmiszereket, fedélzeti és gép
anyagokat. A hajó tulajdonosa már 68 éves,
de nem látszik meg rajta. Levezetett 700 kilométert,
aztán segítetett az anyagokat behordani, felvittük
a hídra az új Inmarsat C-t, fáradhatatlanul
rohangált, mindent futólépésben csinált.
Nem pihent meg, hanem már éjjel egykor ment is vissza.
Így aztán a dolgomról nem is beszéltünk,
hogy mi lesz a Wotan ügyében?
Június 22. péntek, Rotterdam, úton,
Dordrecht, úton. Hajnali négykor
jött a pilot. Mire mindennel végeztünk, már
nem volt érdemes lefeküdni, így aztán
a szalonban beszélgettünk. Gáti Lucóval
felidézzük a hetvenes évek elejét, ki
nem fogyunk a témából...
Dordrechtben hatkor már part mellett voltunk. A
berakás azonnal elkezdõdött.
Hétkor lefeküdtem aludni.
Fél tizenegykor az asszony telefonja ébresztett.
A berakással hétre végeztünk,
indulás kilenckor.
Szerencsére, Lucó hagyott aludni, így
csak az éjféli szolgálatra kellett felkelnem.
Június 23. szombat, úton, Humber,
horgonyzóhely. Hatra érkeztünk.
Jól átvariálták a bójasort, új
szeparációs zónarendszert hoztak létre,
és errõl nem volt térképünk.
Este ünnepeltük a barba és Zoli névnapját,
ökörsütés volt a pupán. Kilenckor elhúztam,
mint a vadlibák. A többiek maradtak.
Ma tellett le a negyedik hetem a hajón.
Június 24. vasárnap, Humber horgonyzóhely,
úton, Flixborough. Éjfélkor
a szalonban találkoztunk, még tartott a névnap.
Háromkor feküdt le a barba, a többiek nem bírták
addig. A hídon megrajzoltam az új szeparációs
zónákat, nagyon szépre sikeredett.
Délben, amikor lekászálódtam
ebédelni, az ünneplés még folyamatba volt
helyezve...
Június 25. hétfõ, Flixborough,
úton. Nem gondoltam, de két
autódaruval valóban kirakták nyolc óra
alatt a hajót.
Az utat délután kaptuk meg: Bréma
- Hull, ez utóbbi ugyancsak a Humberen van. Acéltekercseket
hozunk. Ezzel kapcsolatban megadták, hogy a legnagyobb magasság
(air draft) 13,5 méter lehet, így kötötték
a charter partit. Hát nem tudom, hogyan gondolják?
Talán a hajót meg kellett volna kérdezni! Ugyanis
ebbe a magasságba még belefér a híd,
üresen is, de a mágneses tájoló, és
a kinyitott raktártetõ már 15 méter
magasságot ad. Ehhez jön még a megbuherált
kémény, mert Herr Meyer megemelte, ami igazán
jó ötlet volt, így nem jön a korom a fedélzetre,
viszont a megadott magasságba nem fér bele!
Most töri mindenki az agyát, hogy mit lehet
tenni?
Majd kiókumlálnak valamit...
Június 26. kedd, úton. Indulás hajnali kettõkor... Beszélgettem
a pilottal a fent említett problémáról.
Elõvezettem az ötletemet, amit este találtam
ki:
Miután egy hangárba kel bemenni, és
az ajtaja 13,5 méter magas, e miatt van a magassági
korlátozás, a következõképpen kellene
eljárni: a hajó nem megy be teljesen a hangárba.
A felépítmény elõtt mintegy öt
méterrel megállunk. Az elsõ raktártetõk
kinyithatók, részlegesen a hátsók is.
A rakomány kétharmada kirakható, a többit
villástargonca elõrehordaná.
A révkalauz azt mondta, hogy az ötlet teljesen
jó, mert a hasonló méretû hajók
így rakodnak a hulli hangárban...
Ezek szerint nem én találtam fel a spanyolviaszkot,
de az én agyamból is kipattant az ötlet, s ez
nem megvetetendõ...
Azt hiszem, Gáti Laci kicsit ódzkodik ettõl
a megoldástól, félti a hajót.
Ha már szóba került:
Szívesen hajózom vele, nagyon jól
érzem magam a hajón, és ez csak és kizárólag
neki köszönhetõ. Nem hajtja túl az embereket,
az az elve, hogy ha parancsnok is, a rakodás többé
kevésbé az övé, én a hídon
dolgozzam... Persze ennek ellentmondani látszik, hogy a cementberakásnál
veregettem a vállamat, de az csak az utolsó két
óra volt, amikor az úszáshelyzetet kellett
beállítani.
Június 27. szerda. Átszeltük
az Északi-tengert, célirányosan, keresztül
mindenen, ami most a térkép szerint egy csomó
fúrótornyot jelent. Ám ami a térképen
egy rakás, az a valóságban szépen el
vagyon rendezve, így nem volt semmi gond.
Hál' Istennek, ma már megérkezünk...
Hát, nem lehet mondani, hogy kevés kikötõnk
van havonta. Kezd már fárasztó lenni!
Felmentünk Bremerhavenig,
és várakoztunk, majd délután beszállt
a másik révkalauz, aki Brémáig vitt.
Eddig nem tudtam, most megismertem a környéket:
Bremerhaven és Bréma két teljesen különbözõ
város, harminc mérföld a távolság.
Kicsit hülye elnevezés, de a németeknél
még ilyen is elõfordulhat.
A révkalauz, aki a "két" Bréma között
hozta a hajót, mint kiderült, a rostocki barátom,
Achim évfolyamtársa volt az akadémián.
Kicsi a világ...
Hatalmas felhõszakadásban jöttünk
ki a zsilipbõl, és utána egész este
esett az esõ.
Ledõltem egy kicsit, mert éjszakai ügyeletet
tartunk, mert 24 órában dolgoznak, bármikor
jöhetnek.
Itt a Parcival, szintén Marlow hajó, biztos
vannak rajta magyarok (is), de nem tudunk átmenni, mert a
túloldalon áll, és úgy tûnik,
az egy sziget, és a közelben nincs híd.
Június 28. csütörtök, úton,
Bréma. Milyen igazunk volt,
az ügyelettel. Fél négykor állítottak
be, hogy akkor elkezdik a hajót...
Egyem a kis szívüket!
Jól teleraktak acélgurigával, azt
meg kell adni, hogy hallatlanul precízen dolgoznak, az alátét
deszkákat (dönecs magyar tengerészül, dunnage
angolul) még méretre szabták, majd össze
is szögezték.
Délelõtt megérkezett Herr Meyer,
jött látott, rohangált, intézkedett, és
eltûzött, nem volt egy perce se arra, hogy a Wotanról
beszéljünk. Beszéltem az asszonnyal, Szabolcs
jövõ héten minden nap felvételizik, a
szóbelik jönnek.
Megígérték, hogy hajnali fél
kettõkor indulunk.
Ez igazán felemelõ érzés,
hogy megint nem kell aludni...
Június 29. péntek, Bréma. Már azt hittem, hogy át kell írni
a Genesist, a Teremtést, valahogy így:
És Isten teremtette az Eget és a Földet,
s látá, hogy ez jó.
És éjfélkor teremtette a manõvert,
és látá, hogy ez nem kóser,
de lusta volt változtatni rajta...
Reggel fél kilenckor jött a révkalauz,
délután kint voltunk, gyönyörû, csendes
tenger fogadott, ami azért is jó, mert a vassal igencsak
mozognánk.
Június 30. szombat, úton, Humber.
Semmi különös, jövünk,
mint a veszedelem. Este a Humber, a pilot beszáll, naná,
hogy éjfélkor volt a zsilip, és hajnali egy,
mire kikötöttünk.
Gondolom, az asszony próbált hívni,
de vonal híján ez nem megy...
A hangárban pedig megint nem lesz...
JÚLIUS
Július 1. vasárnap, Hull. Az angolok urak! Már délben megmondták,
hogy nem fejezik be estére, így lesz egy nyugodt éjszakánk.
Délután sikeresen kijöttünk a
hangárból, de ehhez le kellett szerelni a mágneses
tájolót, és a kémény toldalékot.
Í-mélt küldtem Szabolcsnak, megírtam,
hogy drukkolok neki jövõ héten, azonnal megjött
a válasz, tehát "tanul" az interneten...
Este rendeltünk buszt a tengerészklubból,
szívesen mentem ki, mert a prospektus szerint 4 komputer
is van internet csatlakozással. A klub a buszt negyed nyolcra
ígérte. Nyolckor gyalog elindultunk, de negyed úton
visszafordultunk, túl messze lett volna gyalog.
Ez nem az a hagyományos angol kiszolgálás,
amihez itt szokva vagyunk!
Este a naplómmal foglalkoztam.
Július 2. hétfõ, Hull, úton.
A kirakással jól eltököltek,
ötre végeztek, de fél hatkor már a zsilipben
voltunk, s amire az én õrségem letelt, már
a Humberen hajóztunk.
Mi voltunk a teszthajó.
A CJBW (ez a cég nevének rövidítése)
nagy mennyiségû árut kötött le, s
minket küldtek kipuhatolni, milyenek a lehetõségek.
Úgy gondolom, hogy a lassan tíz éves - és
ezzel már öregnek számító, az eladásra
megérett - Priwallt nem sajnálták. Ha valami
gebasz történik, akkor ezért az öreg hajóért
nem olyan kár, mint a fiatalabb testvérhajókért.
Így megírjuk a jelentést, hogyan
kell beállni, mire kell ügyelni, mi a kirakás
menete, és mi a párhuzamosan történõ
ballasztolás sorrendje, hogy a hajó felsõ hídja
alacsonyabb maradjon, mint a kapu magassága, s a további
rakományt Herr Müller két hajója, a Monica
Müller és az Eva Maria Müller fogja Brémából
Hullba szállítani, mi pedig megyünk más
rakomány után.
Õszintén szólva, nem is bánom,
mert elég strapás vonaljárat lesz a két
hajó számára.
A mi utunk: Hull - Ghent (Belgium) - Bilbao (ócskavasat
szállítunk) - Santander - Sharpness, természetesen
Angliába cementet viszünk.
Ez a következõ két hét programja.
Encsi negyed három felé felhívott.
Nagyon izgatott volt szegénykém, azt hittem, valami
baj van. De hál' Istennek, jó hírrel szolgált.
Szabolcs magyar írásbelije az ELTÉ-re
30-ból 29 pont lett, s a Pázmány angol felvételin
30-ból 27-et hozott a fiam!
Ugye nem baj, ha most egy kicsit büszke vagyok?
Július 3. kedd, úton. Éjszaka, a szolgálatban beszéltem
Nagy Lacival, vele a Tatán hajóztam kezdõ harmadik
tisztként, 1981-ben. Nem tudtam megjegyezni, milyen hajón
van, a nevét még nem hallottam. Dankó Misi
a matróz rajta, Szimon Béla a szakács, összesen
öten vannak, és havi tizenöt kikötésük
van, pörögnek mint a motolla.
Ghentbe este nyolcra érkeztünk, még
be se fejeztük a manõvert, már itt voltak a melósok,
hogy raknák már két daruval az ócskavasat.
Holnap délután háromkor fejezik be, és
akkor jön a hosszú út, három nap Bilbaóba!
Július 4. szerda, Ghent, úton. Na, ez is egy olyan város, ahol úgy voltam,
hogy nem láttam. Azért ez a hajózás
már nem az a hajózás, aminek romantikája
van. Én szerencsés vagyok, hogy amikor kezdõ
voltam, akkor még "élveztem" valamit a "nyugodt" hajózásból.
Akkor nem volt rohanás, több napot, sõt hetet
is rakodtunk két, öt nap menet után. Az az idõ
visszavonhatatlanul elmúlt.
Tehát délután négyre befejezték
a berakást.
Azért egy kicsit tartok ettõl az úttól.
Az ócskavas - ki hinné - ugyanolyan "veszélyes
rakomány, mint a gabona, azzal a különbséggel,
hogy nem csúszik meg. Viszont a raktár "csurig" tele
van, és mivel nem tonnára, hanem köbtartalomra
vette ki a szállító, annyi vasat préselt
be, amennyit csak tudott. Ezt szó szerint kell érteni.
Amikor már púpos volt, akkor hoztak egy tonnás
betontömböt, és azzal ledöngölték,
újra raktak, döngöltek. Mi a következménye?
A rakomány nem homogén elrendezésû,
hanem alul kisebb a sûrûsége, mint fent. Ezáltal
a súlypont megnõ, a hajó - mondjuk így,
a laikusok kedvéért - borulékonyabb lesz. Azért
a helyzet nem veszélyes, mert felvettünk ballasztot,
ami növeli a stabilitást.
A manõver után lefeküdtem, úgy
elaludtam, mint akit agyonütöttek.
Július 5. csütörtök, úton.
Az elmúlt napokban a régebbi
naplóimat olvasom, s "rendezem a honlapomra". Ez azt jelenti,
hogy felszabdalom olyan részekre, amit optimálisnak
érzek ahhoz, hogy olvasható hosszúságú
legyen. Majd kiszedem belõle az "érdektelen" részeket.
A neveket monogrammal helyettesítem (személyiségi
jogokra való tekintettel).
Most a Humber van soron. A pakisztáni és
indiai napló kimondottan érdekes, de a legjobb az
alexi, amikor a cukorkálváriát jártuk.
Lebuktam
Éjfélkor a hídon azzal fogadott Lacus,
hogy találkozott Kovács Zsolt Gigivel. Ott mentek
el egymás mellett, még integettek is, olyan közel.
Gigi Líbiából jött, Antwerpenbe mennek.
Most akarja kirúgni az elsõ tisztjét, és
Bódi Mikit akarja levinni. Toldi Miki is hozzá megy,
de õ már ott van a szállodában, beszállásra
készen.
Gigi üzente, hogy még nem olvasta el a könyvem
(a Gudrunról van szó), de már nincs sok hátra.
Bukta...
Ugyanis ezen a hajón nem mondtam el, hogy írok.
Gáti Lucó csak nézett, aztán
pár szóban ecseteltem a pályafutásomat.
Ígértem neki könyveket is.
A Bíró András
trilógia
Befejeztem, elolvastam a harmadik részt: a Megtépázva,
megszaggatva, megmaradva címût.
Magasan jobb, mint a második. Azt hiszem, ahogy
közeledik a mához, úgy csökken a mese, és
jönnek a dokumentálható száraz tények.
Sajnálom, hogy nem derül ki a kötetbõl,
hogy õ hol, hogyan csatlakozik a családhoz, melyik
ághoz tartozik. Nyilván nõi ágon, hiszen
nem Esztelneki a neve...
Örülök, hogy elolvastam.
Azt persze túlzásnak tartom, amit õ
maga írt valahol a könyvrõl, hogy nemzeti kincs,
de mindenesetre elfogadom, hogy ajánlott olvasmány
legyen.
Szép idõben megyünk, csak köd
van a Csatornában.
Július 6. péntek, úton. Csendes, nyári, meleg idõ. Folytattam a
naplóim rendezését, átolvasását.
Ezen kívül írok. Hogy mit, nem árulom
el, mert nem tudom, mikor, mi, és milyen dolog sül ki
belõle? És ez is olyan, mint a szuburbánus,
hogy nem tudom folyamatosan írni, kihagyásokkal, szünetekkel
készül, lassan.
Sajnos nincs sok idõm írással foglalkozni.
Most, hogy "hosszú" úton vagyunk, három napos,
van idõm... Fáradt vagyok a gondolkozáshoz is...
Július 7. szombat, úton. Ma van Szabolcs nagy napja, az ELTE magyar következik
a felvételik sorában, utolsónak, de remélem,
a sikerlistán elõbb lesz...
Lelassítottunk, hogy vasárnap hajnalban
érkezzünk, a rakpartunk foglalt, így legalább
nem alszunk az éjszaka.
Július 8. vasárnap, Úton, Bilbao.
Biztosan szép város.
De a szép, és randa városoknak van egy közös
tulajdonsága: kicsit messze esnek az ócskavas rakodótól,
fõleg, ha azok gyári rakpartok. Szerencse, hogy a
Csokonaival már voltam itt, és láttam.
Reggel negyed nyolckor lefeküdtem, az asszony jókor
hívott, fél tizenkettõkor, amikor már
úgyis keltem volna az ebédhez.
Szabolcs természetesen hozza a maximumot az ELTE
magyar felvételin, már csak egy drukkolni való
maradt: vegyék fel angol szakra is, hogy a kettõt
együtt végezhesse.
Szép az élet! Azt hiszem, a kisfiam is azok
közé tartozik, akik szeretnek tanulni.
A rakodás végét holnap éjjelre
ígérik. Santander 39 mérföld, a kimenetellel,
a bemenetellel együtt gyenge hat óra.
Július 9. hétfõ, Bilbao. A kirakás éjfél elõtt lett
kész, s mivel belebarmoltak az egyik ballaszt tank oldalába,
így csak holnap reggel indulunk, ugyanis meg kell hegeszteniük.
Július 10. kedd, Bilbao, úton, Santander.
Áthoztam a hajót. Este
nyolckor már a másik spanyol városban kötöttünk
ki.
Végre úgy alakulnak a dolgok, legalább
egyszer, hogy a kedvünkre való:
Holnap beraknak 2800 tonnát, holnapután
kiegészítik 3600-ra, felballagunk a bristoli öbölbe,
ott vasárnaptól keddig horgony, szerdán kikötés
Sharpnessben, s csütörtökön lesznek készen.
Végre egy út, amelyik nem ámokfutásban
telik el. Ezt köszönhetjük az árapály
kedvezõ alakulásának, és a közbensõ
hétvégének.
Július 11. szerda, Santander. Nyugis nap. Délután kimentünk Zolival
az el Corte Inglésbe. Elõhívattam az elsõ
tekercs fényképet, hát, sikerült már
jobban is, de azt hiszem, az elõhívásnál
rontották el, mert pár képen beszûrõdés
van, Zolién is...
Bevásároltam borból a születésnapomra.
Minõségi vörösbort vettem. A whiskyt és
a sört a hajón veszem.
Jól lejártam a lábam, mert gyalog
mentünk ki.
Július 12. csütörtök, Santander.
Délre beraktuk a hajót,
éjfélig várakozni kell a cement ülepedésére,
éjfélkor manõver.
Megadtam Encsinek B. Pisti számát, lehozza
a könyveimet. Sharpnessben lesz váltás, megy
haza Feri.
Július 13. péntek, úton. Pontban éjfélkor manõvereztünk.
A királyi kastély gyönyörûen ki volt
világítva, azt hiszem, itt a király, legalább
is azt mondták.
A Vizcayán szépen billegtünk.
Július 14. szombat, úton. Éjfélre lecsendesedett a tenger.
A Naplóimat rendezem. Elõkészítem,
hogy kitehessem a honlapomra. Már végeztem a Humberrel,
a Paduával, most a Presidenttel dolgozom, az elsõ
hajómmal, ahol a naplóírásra adtam a
fejem. E hónap 25-én lesz hat éve, hogy belefogtam,
és egyáltalán nem bántam meg. Legalább
98%-ban napi rendszerességgel írom, és élvezem.
Most, hogy visszaolvastam, tetszenek.
Július 15. vasárnap, úton,
horgonyon. Megérkeztünk,
egykor lehorgonyoztunk. Estére ökörsütést
terveztünk, de irtó hideg, és erõs szél
kerekedett, így letettünk róla. Persze az idõjárás
csak-csak kitolt velünk. Délután háromtól
kilencig fújt, aztán alábbhagyott. Csak addig
volt szél, amíg biztossá nem vált, hogy
elmarad a pupaparti.
Az asszonykám hallatlan pontossággal kiszámította,
hogy mikor telefonáljon. Éppen ledobtuk a horgonyt,
és berajzoltuk a pozíciót, amikor csengett
a mobil.
Ha jól számolom, akkor a szerzõdésem
közepén járok, még másfél
hónap, és megyek haza.
Jó lenne tudni, hogy mi Herr Meyer szándéka
a Wotánnal kapcsolatban?
Július
16. hétfõ, horgonyon. Mondhatnánk
azt is, hogy kiszúrtunk az idõjárással.
Mivel délkeleti vihart jósolt estére, ezért
a barbequet áttettük ma délre, és volt
ám dínom, no, meg dánom is!
Sz. Feri kihajózása alkalmából
volt, rablóhús és tarja volt, a szokásos
italokkal: vodka, sör, bor.
Sajnos a vége, ha nem is veszekedésbe, de
politikai vitába torkolt.
Július 17. kedd, horgonyon, úton,
horgonyon. Elkezdtem olvasni apa könyvét,
a Szülõvárosom, szép Szeged címût.
Hallatlanul nagy hatással van rám. Többé
kevésbé ismerem az írásokat, hiszen
az élete során megírt tárcákat
sorakoztatja fel, amiket Szegedrõl írt, aminek szegedi
vonatkozásai vannak. De így, egy kötetben egészen
más. Most nem részletezem, majd ha befejeztem...
Ma volt egy gyakorló menetünk.
Délutánra istenesen bedurrant az idõ,
8-as erõsségû délkeleti szél fújt,
megjött a hideg, alig van 13 fok. Kettõkor lementem Lacushoz, hogy vonszoljuk a horgonyt,
jó másfél csomós sebességgel
haladtunk, pedig 5 nódus is kint volt a 15 méteres
vízben (egy nódus 25 m.-es szakasz a horgonyláncból).
A barba úgy döntött, hogy felhúzzuk a horgonyt,
és lassú menetben körözünk, s majd
hajnali kettõkor úgyis bevisznek.
Amikor elkezdtük húzni, hívott Sharpness
pilot.
Kikötünk.
Soha jobban nem lehetett volna megszervezni. Húsz
perc múlva már a hajón volt az öreg. Felmentünk
a zsilipig, de ez a dög szél kifújta a vizet
a bristoli öbölbõl, és az elõrejelzéssel
ellentétben, nem volt elegendõ víz, hogy beálljunk
a zsilipbe.
A zsilip elõtt megfordultunk és visszamentünk
a horgonyzóhelyre (illetve még most is megyünk).
Ha ilyen marad az idõ, akkor még a hajnali
dagállyal se tudunk bemenni, meg kell várni a holnap
délutánt, ugyanis minden nappal emelkedik vagy 40
centit a magas víz szintje.
Ez azt jelenti, hogy Pista késõbb tud beszélni,
és Feri nem tud a telepített jeggyel hazautazni, egy
napot csúszik. Ilyenkor ez borzasztó dühítõ
tud lenni ám!
Július 18. szerda, horgony, Sharpness. Amikor felmentem szolgálatba, B. akkor indult Pestrõl.
Feri már várja... Én is. Encsike küldi a
könyveimet, és a Parnasszust, a kisb fiam verseivel!
Várom már, hogy kézbe vehessem!
Az éjszakai szolgálatban olvastam apa könyvét.
Este kötöttünk ki.
Kilenckor behajózott B. István, az új
gépész. Elsõ látásra szimpatikus.
Megkaptam a három könyvem, és a Parnasszus legfrissebb
számát, amiben Szabolcs a 78. oldalon két verssel
szerepel.
Encsike küldött valamit, egy szép kis
csomagot, de telefonban megmondta, hogy csak augusztus 12-én
bonthatom ki, így addig furdalhat a kíváncsiság,
mi van benne?
Július 19. csütörtök, Sharpness.
Amilyen nagy eszem van, megértem
Johnnyt, az egyik ügynökünket, hogy engedjen internet
közelébe. Így aztán vagy másfél
órát lógtam rajta. Sajnos dög lassú
volt a kapcsolat. A saját lapomat nem tudtam megnézni,
olyan zsúfolt volt az Extra oldal.
Az í-méljeimet átnéztem, volt
benne egy-két érdekes, többen jelentkeztek a
hajózási lapra, és amilyen ló vagyok,
nem mutattam meg Szabolcsnak, hogyan teheti fel a jelentkezõket.
Most nyár végén leszek otthon, csak akkor kerülhetnek
fel a jelentkezõk, sajnálom. Kaptam, és írtam
Rimóczi Erikának, Kíváncsi vagyok, meddig
lesz a Mahartnak számítástechnikai osztálya?
Lassan olyan kicsi létszámú lesz a hajdan "mamut"
cég, hogy elõnyösebb lesz egy külsõ
kis vállalkozást megbízni az ügyek intézésével.
Persze írtam a vikk.netnek is, Csapó Idának
is, bár könnyen lehet, hogy nyári uborkaszezon
van náluk is, és nyaralnak valahol...
Nagyon kíváncsi lettem volna a statisztikákra,
azt nem tudtam letölteni, egyiket se, a lassú kapcsolat
miatt.
Most, amikor a naplót írom, szól
a zene, P. Józsi új lemezeit hallgatom, mert nálam
van CD lejátszó, és szeretné tudni,
milyeneket vett Santanderben. Egy rumba válogatás
igazán jó, a többi, olyan, amilyen.
Július 20. péntek, Sharpness. Valószínûleg New Ross - Aviles lesz
az út. Nem lennék meglepve, ha egy újabb cement
fuvar következne utána. Ez azt jelentené, hogy
itt ünnepelném az 53. születésnapomat.
Olvastam a Blikkben, hogy Friderikusz megpályázta
a tévé elnöki tisztét, és "mindenki"
elkönyvelte, hogy õ a nyerõ, már gratulálnak
neki...
Aztán Bartus Pista mondta, hogy nem õ a
befutó.
Július 21. szombat, Sharpness úton.
Ez a nap is eltelt. Ennyi.
Megbeszéltük Lucóval, hogy Avilestõl
a hídon manõverezek, hogy "szokjam" ezt a hajótípust.
Nem rossz.
Nem tudom, hogy mikor mondta az apám, hogy "na,
te is egy jó firma lehettél...", vagy valami hasonlót,
amikor a Jaminaország kéziratát lektorálta,
vagy amikor a megjelent könyvet újraolvasta, utalva
a pesti, Városligeti élményeimre. Ez igaz lehet,
de én viszont nem pásztorkodtam át a teheneket
Jugóba...
Elolvastam a Szülõvárosom, szép
Szeged címû kötetét.
Megrendítõ élmény volt.
Az írások zömét ismertem, hisz
mindegyike megjelent már valahol, de egészen más
alkalomszerûen olvasni, mint így, rendezve, kötetbe
gyûjtve. Az újságban megjelentek nem állnak
össze egységes egésszé, míg a könyvbõl
megismertem apa gyermekkorát.
Azt már többször leírtam, hogy
felnõtt fejjel mennyire hiányoznak a nagyszüleim,
mindkét oldalról. Nekem nem adatott meg, hogy leüljek
melléjük, és Rózsa Sándorról
szóló történeteket hallhassak... Persze
ez így, csak most merült fel bennem. Amire most egy
kicsit megkaptam a választ, az a "meséljek a papádról...?"
nagyapai, elmulasztott kérdést követõ
történetek... Ez a könyv pótolja a nótás
kedvû nagyapámat, akinek tiszte lett volna mesélni
apámról, a csínyeirõl, vagy a nagymamát,
aki arról beszélt volna, "hogyan küldtem el apádat
lóhúst venni...", bár nem hiszem, hogy ezt megtudhattam
volna tõle, valószínû, hogy az unoka
elõtt is szégyellte volna.
És milyen jó, hogy volt egy közös
sétánk apával Szegeden! mert így nemcsak
olvastam, hanem láttam is a Dugonics utcai iskolát,
a Szilléri sugárútit, a kereskedelmit, láttam
magam elõtt a nagy, sárga MÁV épületet,
ahova a tanfolyamistákat bekvártélyozták.
Szülõvárosom, szép Szeged, és
Jaminaországtól az Óperenciáig...
Két könyv.
Két életírás.
Egy biztos: nekünk, apa és fia számára
ez a két könyv egészen más, mint a halandóknak.
Ezáltal a könyv által egy kicsit más
ember lettem.
Szegedi.
Ha apa a város szülötte, akkor én
Szeged unokája vagyok. A városról, a városhoz
írott-szerkesztett könyv most egy kicsit pótolja
a nagyszüleimet.
Július 22. vasárnap, úton,
New Ross. Jól érkeztünk.
Hajnalban le kellett lassítanom, mert pilot csak 08.15-re
várható. Mire felébredtem, már part
mellett álltunk.
Az elsõ manõver, nélkülem.
Délután kimentem a városba, pótolandó,
amit egy hónapja elmulasztottam.
JFK Dunbrody
Hiába messze a város (nekem, mert jó
négy kilométert kellett gyalogolnom), be kellett mennem,
mert elõzõ úton nem láttam a múzeumhajót.
Ráadásul az ügynök elmondta, hogy most valami
három napos "ünnep" van.
Nos, nem ünnep, hanem az elsõ fesztivált
tartották, amit ezután évente kívánnak
megrendezni. A JFK Dunbrody Festival 2001 legnagyobb attrakciója
maga a Dunbrody, az a kivándorlóhajó, amivel
John Fitzgerald Kennedy, a meggyilkolt elnök õsei az
Államokba érkeztek. A vitorlást is a Kennedy
család építtette újjá, és
ajándékozta a városnak. A család New
Rossból származik, mindenütt "Kennedy folyik
a csapból" is... Kennedy emlékház, Kennedy múzeum...
A hajón most mûsort is adtak, tekintettel
a nagy eseményre. Mi más is lehetett volna, mint tánc?
Elsõként egy ötéves kislány mutatta
meg, mit tud, aztán két tizenkét-tizenhárom
éves barátnõje követte, és végül
két "hölgy", még húszon innen megmutatta
stepptánc tudását. Mint a géppuska,
úgy kopogott a különleges cipõ orra és
sarka. Azt megjegyzem, hogy ezek a szteppcipõk nem utcai
viseletre készültek. Közelrõl megvizsgálva,
látható, hogy az orra nemcsak megvasalva, hanem nehezítve
is van, hogy jó "húzós" legyen. Sajnáltam,
hogy a videóm nem jó...
Végigjártuk
a hajót.
A fedélzet alatt, a fedélközben voltak
az utasok elhelyezve. A tulajdonos 294 embert zsúfolt be
oda, ahova a korabeli hajózási törvények
szerint mindössze 236-ot lehetett volna. A törvény
így rendelkezett: öt regiszter tonnánként
két ember vehetõ fel. A hajó 594 regiszter
tonnás. Az egy éven aluli gyermek nem ember, gondolom
azokból akármennyi behajózható volt.
Egy tizennégy éven aluli félnek számított.
Nos a törvény elõírta, hogy egy felnõttre
3 x 8 láb hálóhelyet kell biztosítani.
Itt, az utastérben 6 x 6 lábnyi helyet adtak négy
embernek, ezek a "ládák" két sor magasan voltak.
Másfél láb alig több, mint 48 centi. Én
még élemre állítva se férnék
el... A fedélköz közepén összesen négy
asztal, itt lehetett étkezni, levelet írni, társasági
életet élni. Az utasoknak mindössze egy vécéjük
volt...
Rossz idõben bezárták a fedélzetre
vezetõ ajtót, elképzelhetõ, hogy milyen
bûzben teltek a napjaik... Ha valaki nem bírta a vihart,
összehányta a fekhelyét... Az lecsöpögött
az alsó "ágyakra"...Nem csoda, ha a hajótulajdonos
számítása mindig bevált, amikor az elõírt
élelmiszer-mennyiségnél kevesebbet vettek fel,
számítva a "természetes" elhullásra.
A fedélköz végében volt a "luxus".
Itt lakott a parancsnok, az elsõ tiszt és az elsõ
osztályra jegyet váltó utasok. A Dunbrodyn
mindössze négy jegyet adtak ki ide, mivel két
utas kabin volt. Ezekben egy emeletes priccset helyeztek el az ablaktalan,
legfeljebb 1,2 méter széles helységben. Még
a csomagok elhelyezésére se volt lehetõség,
olyan pindurka volt. A parancsnok kabinja volt ez egyedül elfogadható,
mai szemmel. Olyan hosszú, mint az ágya, mert neki
nem beépített priccs járt, igazi, szalmazsákos,
fejtámlás ágyban aludt. Mellette egy kis szekrényke,
ez a két bútor kiadta a kabin szélességét.
A szekrényen lavór és vizeskancsó, az
ágy fölött egy parányi polc, a könyveknek,
és három gyógyszeres üvegnek. Az elsõ
tiszt asztala a hajósládája volt, igaz a priccs
és a láda között nem volt hely, így,
ülõhely híján nemigen használhatta.
Minek is, amikor az ajtaja a "szalonra" nyílt.
Itt étkeztek a tiszt urak és a kiváltságos
utasok. És ez volt a parancsnok asztala, amikor navigált.
Egy kronométer, egy szextáns, és egy mágneses
tájoló volt minden felszerelése. A térképükön
csodálkoztam a legjobban. A szakmám révén
tudom, hogy akkoriban ilyet használtak, de nem ismerem a
korabeli hajózási módszereket, helymeghatározást,
hogy elképzelhessem, miként navigáltak? Egy
térképük volt Írországról,
borzasztó aránytalan, például Skócia
kelet nyugat irányban jóval nyugatabbra terjed, mint
Írország nyugati partja... A másik térkép
New Yorké volt. Nyilván, egy az induláshoz,
egy az érkezéshez, a navigáció többi
részére ma se használunk mást, mint
"kockás" papírt... (Jó, nekünk irány
és távolságtartó Merkátor vetületû
"kockáink" vannak.)
A második tiszt már "kis" ember volt, hiszen
az õ helye a legénység között volt.
Õket az orrban helyezték el, ott kezdõdött
a szállás, ahol a horgonylánc kifut a hajóból.
Kétszer két emeletes priccs az oldalfalon, és
egy keresztben elhelyezve, ez volt tíz ember számára.
Itt lakott a hat matróz, a hajóács, a pincér,
a szakács, a hajóács és a már
említett második tiszt. A falra kifüggesztették
a fizetési és a "büntetési" listát.
A fizetések: 1. tiszt: 5 font/hónap. 2.
tiszt: 3 1/2 font, hajóács: 4,2 font, szakács:
3 font, pincér: 2,8 font, matróz: 2 1/2 font.
Példaként a büntetésekrõl:
Ha valaki késve érkezik a hajóra:
1 napi bér.
Ha valaki trágárul beszél a tisztekkel:
1 napi bér.
Ha valaki részeg: 1 napi bér.
Ha valaki késik a szolgálatból: 1
napi bér... és így tovább. Minden büntetés
egy napi bérmegvonást jelentett.
A hajóács "mûhelye" a legénységi
szállás alatt volt. A hajófenékben ezen
kívül még hely volt a rakomány számára
is. Úgy saccolom, hogy az utasok mellett, mintegy 100-150
tonnát tudtak felvenni.
Azt hiszem, a legúribb dolga a szakácsnak
volt. Hiszen a konyha a fedélzeten volt, mindig a friss levegõn
volt, és a konyha tágasabb volt a tiszti szalonnál
is. Hja, a fedélzeten volt hely...
Azt nem tudtam kideríteni, hogy fõzött-e
az utasok számára is, vagy csak a legénységnek?
Elképzelhetõ, hogy a rizsüket, krumplijukat megfõzte,
mert akkor ugyan hol fõztek volna a szerencsétlen
kivándorlók?
Azt mondom, szerencsétlenek...
Biztosan azok is voltak, de nem szabad a mai kor emberének
a szemével nézni a helyzetet. A hajó az adott
kornak megfelelõ "mûszaki-technikai" szinten volt,
s a hajdani kivándorlók talán otthon ennél
is mostohább körülmények között
éltek, de számukra mindenképpen természetes
volt, legfeljebb az út viszontagságai azok, amik számukra
is nehézséget jelentettek. Öt-tíz hétig
kellett elviselni, a szép, új élet reményében,
és mint tudjuk, tízezrével próbáltak
szerencsét!
Nézem a belépõmet.
Ez, mint már említettem az egy hónappal
elõtti részeknél, a kivándorlók
és a hajótulajdonos közötti szerzõdés
és egyben jegy is volt. (Hányan vannak tudatában,
hogy mind a mai napig, mindenféle jegy, "szerzõdés"
az utas és az utaztató között, jogi értelemben?)
Ezen a jegyen hat név van: Michael és Anty
White házaspáré (mindketten 50 évesek)
és négy gyermeküké: Patrick és
Joanne ikrek, tizenhét évesek, Moses csak tizenegy,
és legkisebb a hét éves James. hatuk jegye
19 fontot kóstál. Emlékszünk, ugye, mennyit
keresett a hajó elsõ tisztje? Teljes öt fontot,
amibõl, úgy gondolom, tisztességesen el tudta
tartani a családját, s talán még félre
is tudott tenni öreg napjaira. Akkor a jegy ára, mai
szóval élve, elég húzós volt!
Mr. és Mrs. White minden bizonnyal pénzé tette
mindenét, hogy átkelhessenek az óceánon,
s új életet kezdjenek az angol gyarmaton.
Azt hiszem, majd egy órát töltöttem
el a hajón.
Utána sétáltam. A városka nem nagy, még az országúton
láttam egy táblát, miszerint a felújítását
az Európai Unió támogatja, s ez bizony meg
is látszik. Minden épület "régi fényében"
pompázik. Kocsmából, vagy ahogyan már
otthon is elfogadott: a pubokból sok van. Tekintettel a hétvégi
fesztiválra, magára valamit is adó kocsmáros
(pubos? pubáros?) élõ zenét szolgáltat
a sör mellé.
A Purple Turtle Pubba harsogó tangóharmonika
és gitár hangja csalogatta a vendégeket. Éppen
a Fidler's green-t játszották, ismerem és szeretem
is ezt a számot, még 1989-ben, Dublinban vettem meg
egy kazettán, persze az is élõ, kocsmai felvétel.
Szerencsém volt. A bárpultnál találtam
egy üres ülõkét, leültem, és
másfél órán keresztül ücsörögtem.
Ebbe egy pint (nem korsó!) Smithwicker's és egy pint
Guiness fért bele (vagy belém...). Az utóbbi
sört majd mindenki ismeri, az elsõre szintén
Dublinból emlékeztem, és most se csalódtam
az ír vörös sörben, finom volt.
Mikor a kéttagú együttes eltette a
zeneszerszámait, a gitárt, harmonikát, szaxofont,
szájharmonikát, már tele volt a kocsma. A hangulat
jó volt, a tévében is véget ért
a Dublinból közvetített ír focimeccs,
ez a mi általunk ismert labdarúgás és
a rugbi (európai) keveréke. Itt is van focikapu, hálóval,
kapussal, akinek gólt lehet rúgni, de van égbenyúló
két oszlop is ami között pontot ér, ha átmegy
a kerek labda.
Kocsma után visszamentem a folyópartra,
ahol a nagy parkolóban készülõdtek az
esti koncertre. Ma a Sabor Latino és a Bootleg Beatles együttes
volt a fõ attrakció. A latin zenét játszók
számaiba belehallgattam, de kilenckor elindultam, mert nekem
egy óra gyaloglást jelentett visszakerülni a
hajóra. Zolival találkoztam, õ megvárta
a Beatles számokat játszó bandát, jók
voltak, elmondása szerint.
Mi tetszett a koncerten?
Elkerítették hordozható korlátokkal
a teret, és senki nem veszekedett a rendezõkkel, nem
másztak át rögtönzött kerítésen.
Akik sörözni akartak közben, azok a tér túloldalán
voltak, a kocsmasoron ücsörögtek az asztaloknál,
mert a koncert nézõterén tilos volt az alkoholfogyasztás
a tiltó táblák szerint. És senki nem
is ivott... Nem voltak hamburgert, hot dogot, sülteket, pattogatott
kukoricát, kólát árusítók,
nem volt kosz, szemét, nem kínáltak bóvlit,
giccset, filléres ócskaságokat...
Jaj, Istenem, de hosszú volt a befelé vezetõ
út gyalogosan.
És amikor megérkeztem, majdnem a szívszélhûdés
jött rám!
Látom, hogy dagály van, az üres hajó
a rakpart fölé tornyosodik, és az oldalán
csak a kis kötéllétra lóg, mintegy másfél
méternyire, jó két és fél méter
magasan volt az alsó fok a rakparttól! Hogyan megyek
be, amikor már lépni is fáradt voltam? Már
azt néztem, hogy hol találok apró kavicsokat,
amivel valakinek az ablakát megdobálom, amikor megláttam
a megmentõmet, a parton ott feküdt a hajó alumínium
létrája, amin "könnyedén" fölmentem.
Arra azért volt erõm, hogy megnézzek
egy "Légy jó, mindhalálig!"-os videót,
a Fortress 2-t, de mivel mindenki rossz volt benne, ezért
lelõtték, felrobbantották, agyonverték
és kicsinálták õket. Szép, tanulságos,
lírai "mûalkotás"...
Július 23. hétfõ, New Ross,
úton. Kellemes nap. A laptopra
megcsináltam egy programot, és ezzel a gyógyszerleltárt,
aminek Gáti Laci igen örült. Azt hiszem, egy kicsit
túlértékeli a komputerrel végzett munkát,
de mivel a fia is ezzel keresi a kenyerét, tudja, mennyi
munka fekszik egy-egy jól mûködõ alkalmazásban,
és megbecsüli.
A rakodást Laci felügyelte.
Nyolckor lefeküdtem, a manõverhez nem kellettem.
Július 24. kedd, úton. Szép napsütés, viszonylag sima tenger,
csak mi billegünk, mert cinkércet viszünk, és
ez rettentõen "mozgékony" rakomány
A naplóimmal foglalkozom.
Csak a tengeren írottakat olvasom át, immáron
harmadszor. Mindig húzok belõle, a politikai kommentárokat
(zömmel) kihúzom, meg azokat a részeket, ahol
a németekrõl, franciákról, amerikaiakról
és arabokról sommás ítéletet
mondok... Hátha lesz olvasója az interneten, akinek
bökné a csõrét.
Július 25. szerda, úton. Verõfény, meleg, nincs billegés,
lehet, hogy nem is mi hajózunk erre... Éjfél
után érkezünk.
Július 26. csütörtök, úton,
Aviles. Hajnali fél kettõre
kötöttünk ki. Azért ide, rossz idõben
bejönni pilot nélkül, nem semmi. Egy dolog a radaron
figyelni a partot, és más szabad szemmel. Mintegy
ötven méterre a meredek szikfaltól fordultunk
be a szûk csatornába!
Fél kettõre már ki is rakták
a hajót.
Négykor indultunk.
Látom, nem írtam, hogy hova megyünk.
Nos: valahova. Nincs egyelõre rakomány, majd ha lesz,
akkor megmondják. Így gazdaságos sebességgel
Ushantot vettük célba.
Július 27. péntek, úton. Hajnalban az õrségátadáskor
Hókiról beszélgettünk Lucóval.
A helyzet nagyjából az, hogy mindent hajlandó
vagyok elhinni, ami a németek, faragatlanságáról,
mûveletlenségérõl szól, és
Laci csak ilyen sztorikkal szolgált, a hajó német
parancsnokáról.
Illetve nem jól mondom. Mert itt nem németekrõl,
általában van szó, hanem a német tengerészekrõl.
Biztos, hogy tudásban, intelligenciában nem vehetik
fel a versenyt a magyarokkal!
Késõ délután jött meg
az order: Rekefjord (Falsund közelében levõ norvég
kikötõ), innen követ szállítunk Cuxhavenbe,
az elbai kikötõbe. Onnan átugrunk Brusbüttelbe,
s cement klinkert (ez mi?) szállítunk a Temzén
levõ Dagenhambe.
Ahogy rátettem teljes fordulatra a fõgépet
lassan szállingózni kezdtek az urak, s kérdezték,
hova megyünk, mi a hír?
Július 29, vasárnap, úton.
Ha az ember felvesz egy szokást,
akkor tartsa magát hozzá. Mivel szeretek UHF rádión
dumálni, ezért keresem a magyarokat, ha nagyobb forgalmú
helyen járunk. Ma hajnalban is beleszóltam a Doveri
szoros elõtt:
Egy, kettõ, három,
tudja valaki folytatni?
Legnagyobb meglepetésemre, egy kissé bizonytalan
hang válaszolt:
- Hát... én tudnám...
Valami furcsa volt a válaszoló hangjában.
A kölcsönös bemutatkozás után - Kovács
Richárdnak hívták a fiatalembert -, elmondta,
hogy kormányos egy svéd hajón.
Ez a kormányos szó szöget ütött
a fejembe...
Szó szót követett, kiderült, hogy
a szülei 1968-ban disszidáltak, õ Göteborgban
született, s már tudtam, mit éreztem a beszédén:
egy halvány idegen akcentust. Tökéletesen beszéli
a nyelvünket, a szüleivel magyarul beszélnek, és
a felesége is erdélyi magyar. Csak egyetlen furcsa
szóhasználata volt: a gyakorlat helyett "régiség"-et
mondott. "Nincs meg a két év régisége"...
Egy bitumenszállító hajón
dolgozik, a kormányos beosztás megfelel a mi második
tisztünknek. Sokat beszélgettünk, meséltem
neki a magyar hajózásról, kikérdeztem
a svéd hajóról, legalább három
órán keresztül szóval tartottuk egymást.
Jó szórakozás volt az õrség
alatt, csak egy dolog nem fér a fejembe: az elején
bemutatkoztunk, és mégis, egész idõ
alatt Farkasnak hívott...
A barba dicsérete
Olvassa a Jaminaországtól az Óperenciáig
címû könyvem. Nagyon jónak tartja, teljesen
a hatása alá került, ami a gyermekkoromról
szóló részeket illeti. Ehhez persze tudni kell,
hogy sokat nosztalgiázunk mindketten az õrségváltások
alkalmával a gyermekkor, a falusi élet után.
Többször kifejtette, hogy vissza akar térni
a vidéki élethez, készül a háza
Balatonszõlõsön, és ott két dolgot
mindenképpen meg akar valósítani: fejõs
kecskét tartani, és kotlóst ültetni...
Július 30. hétfõ, úton.
A tegnap délután szintén
olvasással töltöttem. P. Nagy Töhötöm
könyvében a világháború utáni
évek voltak soron, az események központjában
Mindszenty bíboros, hercegprímás Õeminenciájának
kinevezése, és mûködése, és
a szerzõ ehhez szorosan kapcsolódó harcai.
Július
31. kedd, úton, Rekefjord, úton. Újabb szép norvég "kikötõt"
tehetek el a fényképalbumomba. Ahány, annyiféle.
Ez, a rekefjordi, nem a fjord mélyén van, hanem teljesen
az elején. Az öböl nem nagy, hol van ez a Sognefjordtól?
Mindössze másfél mérföld hosszú,
a csücskében pár szép ház, ez a
település. A kikötõ követ exportál.
Nagyon egyszerûen megy ez errefelé. Az ember toppant
egyet a lábával, hogy itt akar kõbányát
létesíteni, és mehet. Ha más nincs is
Norvégiában, de kõ dögivel! Tehát
itt elkezdték lefaragni a tengerparti hegyet, s mivel jó
kikötõ is egyben a fjord, kõbányát
létesítettek. Hetente tíz-húsz hajó
fordul itt meg. Mi is csak "megfordultunk, mert reggel hétkor
kikötöttünk, s háromra berakták a hajót.
Kimenetelrõl szó se lehetett, mert se idõ,
se jármû nincs. A hajót óránként,
félóránként shiftelni kellett, amíg
be nem fejezték a rakodást. Három képet
azért készítettem, amint a harminc méter
hosszú "rakpart" mellett állunk.
Megpróbáltam apát felhívni,
a tegnapi születésnapja alkalmából. Nem
volt otthon, valahol a barátai ünnepelték.
AUGUSZTUS
Augusztus 1. szerda, úton. Jó sûrû napoknak nézünk
elébe... Még azzal se lett szerencsénk, hogy
a cuxhaveni érkezés este lett volna. Lekéstük
a zsilip nyitását, ezért csak éjjel
egykor mehetünk rakpart mellé, majd háromkor
kezdik a kirakást, várható Herr Meyer, Brunsbüttel
és Anglia között lesz egy utasunk, bizonyos Herr
Pott, a 11 éves kisfiával, meglátogat Hóki,
sztórt várunk, kirakunk, berakunk, kész bolondokháza
lesz. És ehhez természetesen a hajónak csillogni-villogni
kell, mindenki suvickol, Lucó kicsit fel van pörögve...
Engem különösebben nem izgat a dolog, csak
az, hogy a tulajjal tudjak beszélni.
Remélem, ez sikerül...
Augusztus 2. csütörtök, úton,
Cuxhaven. A lüke révkalauz
nekivágta a hajót a rakpartnak de nem lett súlyosabb
következménye. Lenyomtam az éjszakai szolgálatot
(háromkor kezdték a kirakást), a többiek
három körül feküdtek le, a kora hajnali manõver
után.
Reggel fél hétkor hívtam apát.
Most sikeres voltam, tudtunk beszélni, kölcsönösen
felköszöntöttük egymást, az õ
születésnapja 29-én volt, az enyém holnap
lesz. Jól vannak, jól érezték magukat
Görögországban.
Egy óra körül megérkezett Herr
Meyer, a tulaj. Kaját hozott, meg fedélzeti, gépházi
anyagokat. Végre volt öt szabad perce, és így
rá tudtam kérdezni, hogy mi a helyzet a Wotan körül.
Nem kertelt, megmondta, hogy nem tud alkalmazni. Megvan
a két parancsnok, így nem akar ígérgetni,
mert nincs lehetõsége. Egyenes beszéd.
Nyilván úgy volt, hogy amikor eldöntötte,
hogy abbahagyja a rendszeres hajózást, akkor eleve
elrendezte a két parancsnokot, és az kényszermegoldás
volt, hogy Brackhagent átszállította, az meg
nem tudott róla.
Most az a reményem van, hogy Herr Pott, aki a cég
egyik bennfentese, és két napot a hajón lesz,
mert átjön Dagenhambe, talán tud segíteni
a többi tulajdonost kikérdezve. De ehhez nem fûzök
nagy reményeket, ez Gáti Lucó ötlete.
A következõ út egy nagy üzlet
része. Még 8-10-szer csináljuk meg az utat.
Remélem legfeljebb a felén leszek itt. Este még
gyorsan átrohantunk Brunsbüttelbe. Kilencre érkeztünk.
Nem, még nem lehet aludni.
A parton várt Hóki, a német barba.
Mindenáron el akarta vinni Lucót, hogy nézze
meg az új házát. De elõbb megérkezett
a vizsgálat, és végszóra a vízirendõrség.
Ez lett a mi Amerikánk. Mindent ellenõriztek, Gáti
Laci nem gyõzte vezetni õket és megmutatni
az okmányokat.
Ezalatt én a draft surveyorral foglalkoztam.
Fél tizenegykor távoztak a hivatalos személyek,
Lucó inkább az ágyba ment volna, de nem lehetett
Hókinak ellent mondani. Így szomorúan nézte,
hogy lefekszem, õ meg mehet családlátogatni
(és vissza taxival 60 márkáért!).
Augusztus 3. péntek, Brunsbüttel. Isten éltessen. Ma vagyok ötvenhárom
éves. Encsike és a gyerekek is köszöntöttek,
hála a mobilnak. A srácoknak egy karton sört
vettem ki, el is fogyott a nap folyamán.
Fél hatkor kezdtem ünnepelni, mert hatra jöttek
a darusok, hogy megrakják a hajót. Délelõtt
duhajkodtam még a térképekkel is egy kicsit,
délre megjött Hóki, hogy a franc egye meg, ez
a pasas nem tudja magát elfoglalni a szabadsága alatt?
Ebéd helyett draft survey, aztán volt egy
kis nyugi. Holnap reggel hétkor indulunk, hatra várjuk
Mr. Pottot és a kisfiát, eljönnek Dagenhambe,
és vissza.
Augusztus 4. szombat, Brunsbüttel, úton.
Hajnali fél hatkor rendezkedtem
a hídon, amikor megérkezett Herr Volke Pott. Jó
hosszikás manus, biztos, hogy több, mint két
méter... Christian, a fia, tizenhárom éves, szintén
nyúlánk.
Közösen hoztuk ki a hajót Lucóval
az Elba torkolatig. Ugyanis azt találták ki, hogy
nem kell pilot se az Elbán, se a Temzén. (Szerintem
csak azért döntöttek így, mert nem kérdezték
meg Gátit...) Ráadásul ki kell tölteni egy
nyomtatványt, és a Temzére bizonyítványt
kapunk, amit viszont más hajókon lehet hasznosítani,
remélem, ez sokat segít a jövõben, így
ennek kimondottan örülök! Nem sok parancsnoknak van...
Mr. Pott és a fia fent lakik a hídon. Természetesen
ez magával vonja, hogy állandóan beszélgetünk.
Szimpatikus pasas. Ez az elsõ tengeri útja, tud ám
sok butaságot kérdezni, de azért tájékozottabb,
mint egy átlagos halandó. Elvégre a hajóbérlésben
dolgozik, így ezen a téren sok érdekességet
megismertem. Például azt, hogy egy kikötés
Sharpnessbe 19 ezer márkába kerül, ez a hivatalos
kiadások, de nem foglalja magába a rakodási
költségeket.
Természetesen elmondtam a helyzetem, és
azonnal segítséget ígért, amit majd
meglátunk... Azt ajánlotta, hogy tárgyaljak Krause
asszonnyal, aki a cégnél a hajó menedzselést
intézi.
Augusztus 5. vasárnap, úton. Ma is Volkéról írok... Kérte,
hogy ne Mr. Pott-ozzuk...
Trianon és a német
egyesítés
Feltûnt, hogy a GPS képernyõjéhez
egészen közel hajolt, amikor megnézte. Kiderült,
hogy tavaly elvesztette a látásának 90%-át.
Középen nem lát, csak "ködöt", a periférikus
látásra kell, hogy hagyatkozzon. Ez vonatkozik mindenre,
ami öt méternél távolabb van. Közelrõl
felismeri a dolgokat, de például olvasni már
nem tud. Nagyon félt, hogy elveszti az állását,
de szerencséjére a fõnöke hallani se akart
errõl. A munkájának 75%-a telefonálás,
ez nem okoz különösebb gondot, és a cég
beszerzett egy különleges szoftvert a számítógéphez,
ami felnagyítja a betûket, így használni
tudja a szövegszerkesztõt. Természetesen a gépkocsivezetésrõl
le kellett mondania, így a felesége vezeti az Audijukat.
Vacsora után politizáltunk egy kicsit. Elmondtam,
hogy Trianon az oka, hogy a II. Világháborúban
az ország szekerét Hitlerhez kellett kötnünk.
Errõl semmit se tudott, a Bécsi egyezményekrõl
se... Persze, a németek számára ez nem volt fontos,
csak a magyaroknak, akik azt hitték, hogy visszaállíthatók
a régi határok, vagy legalább a magyarok lakta
területeket visszaszerezhetjük.
Õ meg a német egyesítésrõl
beszélt, hogy potyogtak a könnyei, amikor a tévében
nézte, hogyan szaladnak a keletnémetek a szabad világba
a magyar határon át... Ezek szerint egy valaki még
emlékszik a szerepünkre, mert az emberi feledékenység
iszonyatos tud lenni!
Éjjel vesszük fel a révkalauzt, és
hajnalban kötünk ki Dagenhamben.
Augusztus 6. hétfõ, úton, Dagenham.
Volke egész éjjel fent
volt, így aztán újólag csak dumáltunk.
Kitárgyalta a Bundesligát, a nemzetközi focit
a pilottal, én meg közben hallgattam, mert nagyon volt
mivel villogni.
Volt Volkénak délután egy megjegyzése:
soha nem hitte volna, hogy ennyire más a tengerészek
élete, mint a szárazföldi. Egyébként
valóban örülök, hogy találkoztam vele.
Mert leírhatom, hogy hallatlanul szimpatikus, intelligens,
értelmes ember. Hogy ne csak rosszat írjak a németekrõl.
Hogy kitessék, hogy nem a németekkel van bajom, hanem
azokkal a személyekkel, akikkel találkoztam, és
az, hogy németek, az "véletlen", nem az a jellemzõ
a népre, hanem az egyénre a saját viselkedése.
Délután arról beszéltünk,
hogy merre jár szabadsága alatt, hogyan piheni ki
az irodai fáradalmakat. Síel az egész család,
de nyaranta is elmennek valahova, volt többek között
Mallorcán. Említettem, hogy láttam egy riportot
az RTL-en, és bemutatták, hogy van egy hely a spanyol
szigeten, a plázson, ahol csak németek vannak. Erre
egy pillanatra elborult a tekintete, és megjegyezte, hogy
oda véletlenül se teszi be a lábát, mert
oda csak inni járnak, és szégyelli magát
a németek nevében. Azt tudta, hogy a kereskedelmi
adó ingyen italt fizetett mindenkinek, amennyi beléjük
fért, és filmezték a magukról megfeledkezett,
és emberi mivoltukból kivetkõzött német
turistákat. Ennyit a kereskedelmi tévékrõl...
Nem lehet mondani, hogy könnyû manõver
volt érkezéskor. Be kellett menni egy rakpart mögé,
elég keskeny bejáraton. Ha elgondolom, hogy ezt egy
barbának kellene egyedül megcsinálni, ahogy a
cég szeretné spórolásból kifolyólag,
akkor csak mosolygok magamban.
Lucó...
Le kell szögeznem, hogy szeretem, szeretek vele hajózni.
Nagyra értékelem Laci azon tulajdonságait,
amiben meglehetõsen közösek vagyunk. A nyugodt
életet szereti. Már amikor a Hévízen
hajóztunk, 1973-ban, arról beszélt, ha nyugdíjas
lesz, akkor majd egy hintaszékben üldögélve
olvassa a Népsportot, megiszik egy sört, és figyeli
a természetet. Most is hasonlóak a vágyai.
Balatonszõlõsön építkezik, Pécselyen
van szõlõje, és minden vágya, hogy azt
gondozza, vendégeket láthasson vendégül
egy jó halászlére, hozzá saját
termésû bort kínálhasson.
Olvassa a Jaminaországtól az Óperenciáig
könyvem, és ez megihlette arra, hogy majdan, négy
öt év múlva gyöngytyúkot is beszerezzen.
És fejõs kecskére vágyik, meg arra,
hogy legyen egy kendermagos kotlósa, és kiscsirkéi...
Szöszmötölni a kertben, lekarikázni a boltba,
beszélgetni a szomszédokkal, jó kakaspörköltöt
enni, és nyugalmasan olvasgatni, ez az igazi élet
szerinte, és ebben sok igazság van, számomra
is vonzó lehetõség, elzárkózni
ettõl a csúnya világtól...
Augusztus 7. kedd, Dagenham, úton. Legnagyobb meglepetésemre, amikor felkeltem, a
hajó majdnem ki volt rakva. Fél kilenckor mentek le
a srácok takarítani, közöttük Christian,
Volke fia is. Amíg lent voltak, készítettem
egy bizonyítványt a srácnak.
Ebédnél adtam át, a barba egy tábla
csokit tett mellé. Helyes volt, ahogy zavarában vigyorgott.
Erre megivott egy kólát, ami az életében
igen nagy esemény, mert Volke elmondta, hogy otthon nem kap
- ez elvi kérdés náluk -, kristályvizet
vesznek, mert a csapvíz ihatatlan. Pedig megtehetnék,
kimondottan jómódúak, még német
mércével mérve is!
Este kártyáztunk, römit játszottunk
a srác kedvéért.
Nem szoktam oda lenni a meghatottságtól,
ha egy pilot jól teszi a dolgát (ha nem, akkor inkább
kikelek magamból), de az idõs révkalauz olyan
mesterien hozta ki a hajót a rakpartról, hogy le a
kalappal elõtte. Pedig mint az érkezésnél
írtam, egy belsõ rakpartnál álltunk,
és a bejárat hallatlanul keskeny és szûk
volt. És az öreg olyan elsõ osztályú
manõvert mutatott, be, hogy nem gyõztük dicsérni,
õ meg tudott eléggé vigyorogni!
Este megint kártyaparti volt.
Augusztus 8, szerda, úton. Átlagos menetnap, a vihart hátulról
kaptuk, vacsorára paprikás krumpli volt, de olyan,
amilyet én se tudok fõzni!
Augusztus 9. csütörtök, úton,
Brunsbüttel. Laci õrsége
este hattól éjfélig tart. Nos, éjfélkor
felmegyek, õ meg marad. Éjjel kettõre értünk
a kibójázott hajózóútba, s õ
végig, egészen hatig ott rostokolt a hídon.
Ezután kikötés, megérkezett
Hóki - hogy az mi a francot keres állandóan
itt? -, a családjával, ügynök, shipi, vám,
minden ami ilyenkor kell. Ebéd után tûzött
el mindenki, Mr. Pott, aki szívélyes üdvözletét
küldte, de én lefeküdtem aludni háromnegyed
délben, aztán Laci beindította a berakást.
Háromkor keltem, hatra kész lett a hajó, nyolckor
Lucó elment egy kicsit elájulni, mert éjfélkor
indulunk, természetesen marad velem a hídon, amíg
kiérünk, de lesz az reggel hat is, utána jön
az õ õrsége, de én nem maradok majd...
Ha belegondolok, hogy Maci a Paduán, amikor elhagytuk
Brunsbüttelt egyedül hagyott a hídon, hogy vigyem
ki a hajót, akkor Laci egy kissé túl óvatosnak
tûnik. De õ a barba, úgy intézi a dolgokat,
ahogy számára megfelelõ...
Encsike kétszer is hívott.
Másodszor este kilenckor, mert egyedül van
otthon, és meccset néz, a Debrecen játszik
valami moldáv csapattal UEFA kupameccset, és vezetnek
kettõ nullra.
A Fradit megvette az MTK tulajdonosa, az Újpest
elleni meccsen az újpestiek antiszemita demonstrációt
rendeztek.
Behajózott B András, elment P Józsi.
Augusztus 10. péntek, úton. Pontban 00:00 órakor indultunk. Amikor Lacit keltettem
a manõverhez, olyan volt, mint aki nem tudja, hol van. És
végig lenyomta az õrséget velem, egészen
a kijáratig, aztán ledõlt másfél
órára, s aztán hattól délig az
õ õrsége jött.
Táviratot kaptunk, hogy csak vasárnap reggel
tudunk kikötni, így most teljesen lelassítottunk
a kedvezõ érkezés érdekében.
Augusztus 11. szombat, úton. Kidolgoztam az útvonalra a végleges waypointokat,
számítógépes listát készítettem
róla, most már "nyugodtan" hajózhatunk.
Augusztus 12. vasárnap, úton, Gravesend,
Dagenham. Megbeszéltük
Lucóval, hogy kikötés után bemegyek Londonba,
hiszen ez ragyogó alkalom, jó húsz perc vonattal,
s van vagy tizenkét órám a két magasvíz
között.
A révkalauz az adott idõben be is szállt,
aztán Gravesend elõtt London Port Controll arra utasított,
hogy álljunk meg, kössünk ki, mert a Julia Isabel
nem indul el a reggeli dagállyal.
Ennyit a londoni kirándulásról. Nyolcra
lekötöttünk, megvártam a fél kilencet,
aztán csöngettem egyet a mobillal, Encsike egy perc
múlva hívott is.
Ma van a huszonötödik házassági
évfordulónk.
Most a Petrán írott naplómat olvasom,
javítom, s ott azt kérdeztem, 1999-ben, hogy vajon
az ezüstlakodalmunkat együtt töltjük-e?
Hát nem.
De ha hazamegyek, akkor megünnepeljük!
Éjjel, fél egykor keltem, s az elsõ
volt, hogy kibontsam a kis csomagot, amit Encsike küldött
B. Andrással. Ezüst csomagolópapírban,
ezüst szalaggal átkötve két kis doboz volt
benne: egy ezüst fényképkeret, s egy ezüst
kis szelence... Erre a boltban azt mondták, hogy alkalmas arra,
hogy a "napi gyógyszert" tartsam benne. De szerintem arra
is, hogy beletegyem Encsike fényképét, és
a nyakamban hordjam egy ezüst láncon.
Este átálltunk a kirakó rakpartra,
s elkezdték a kirakást.
Augusztus 13. Hétfõ, Dagenham. Egész nap rakodtak. Tettem-vettem a hídon.
Éjszaka fent voltam, így reggel nem kellett kelnem,
az Isten tudja, mikor aludtam ilyen jót.
B. Pisti olvassa a Gudrunt. Azt mondja, jó. Õ
olyan fajta, aki szereti a sci-fit és a fantasyt.
Egyébként, amikor a könyveket lehozta,
Lucó a Jaminaországra csapott le, Horácz elvitte
a Bonzsúrt és G Gyuszi a Gudrunt. Nem értékelem,
de Pisti úgy kérte el Gyuszitól a Gudrunt,
hogy õ bele se olvasott...
Én viszont egy fantasyt olvasok, az Érzõszívû
Mágus a címe. Egyszer, régen olvastam, akkor
is tetszett, most is...
Augusztus 14. Kedd, Dagenham, úton. Ma is hasonló volt a tegnapihoz. Éjjel fél
kettõig fent voltam a rakodást ellenõrizni,
aztán alvás, tizenegyig. Az utóbbi két
napban úgy kialudtam magam, hogy az csuda! Nagyon finom volt!
Annyira a könyv hatása alatt vagyok, hogy
elkezdtem írni én is "mesét", azaz fantasyt.
Régen dédelgetem a témát, de eddig nem
fogtam hozzá, mert "nem komoly téma", és nem
éreztem úgy, hogy meg is tudom írni. Most kíváncsian
várom, mi lesz belõle? Könyvben egészen
más, mint filmen. Ez abszolút könyv mûfaj,
a filmek nem tudják visszaadni azt, ami a fantáziára,
az olvasó képzelõerejére van bízva.
Pisti elkérte Horácztól a Bonzsúrt.
Természetesen, a szakács is úgy adta oda, hogy
még nem nézett bele... No comment. Kapásból
felismerte Meggyesiben a kambúzert, akirõl részben
mintáztam az alakját.
Augusztus 15. szerda, úton, Brunsbüttel.
Olvasok és írok.
Este "nagy" meccs a tévében, negyed kilencre
hirdették, de csak kilenckor kezdõdött, elõtte
háromnegyed órás beharangozó. A 100
éves MLSZ-t ünnepelték egy Magyarország
- Németország mérkõzéssel.
Az eredmény nem lehet vitás, a fritzek félgõzzel,
ezerötszáz újoncot kipróbálva,
akkor rúgtak gólt, amikor akartak, a második
félidõben azon munkálódott keményen
a két csapat, hogy a magyarok tiszteletgólját
összehozzák, ez sikerült is a 60. perc körül.
De mi mohók vagyunk, és az utolsó percben még
egyet rúgtunk, ezért nem állták meg
a dajcsok, hogy ne fejeljenek õk is egyet a lefújás
elõtt. Végeredmény, ami számunkra nem
rossz: 2 - 5. Bicskei úr továbbra is építheti
a várat, abból, ami a rendelkezésére
áll. Lisztes, állítólag a legjobb magyar,
a Bréma (tartalék) átékosa bûn
rossz volt.
Éjfélkor érkeztünk, fél
egyre part mellé szerencsétlenkedtük magunk.
Augusztus 16. csütörtök, Brunsbüttel,
úton. Reggel rakodás,
aztán megjött az order is, a következõ út:
Bréma - Hull. Az augusztusra szánt cementet elhordtuk
Dagenhambe, majd szeptemberben mehetünk újra, de akkor
már Hókival, ha minden igaz.
Augusztus 17. péntek, úton. Táviratok jönnek-mennek, ide megyünk,
oda megyünk, szóval várjuk, mi lesz a következõ
út.
Laci minden távirat alkalmával elemez, és
tervez, hogy kimutassa, mi vagyunk a három cementszállító
közül a legjobb, és nekünk kellene kapni a
szeptemberi fuvarokat is. Ha nem írtam volna, akkor a Monica
Müller és a Julia Isabel a másik két hajó.
Nem akarja felismerni, hogy egy dolog számít: a másik
hajó azé az Otto Mülleré, aki a fuvarokat
szerzi, hát egy dolog nyilvánvaló: a jól
fizetõ fuvarokat õk kapják.
Nekem jövõ vasárnap letelik a szerzõdésem,
és szeptember elején hazamegyek, aztán kezdõdik
az új hajó keresése. Ha a Marlow-nál
maradok, akkor ott novemberben van a nagy váltás,
decemberben csak rendkívüli esetben vesznek le valakit,
ez kicsit magyarázat arra, hogy miért nem kaptam tavaly
decemberben hajót.
Ha tudok, akkor a hét végén bemegyek
Londonba, mert délután megjött az út:
Great Yarmouth - Bilbao (ócskavas), utána Santander
- Sharpness, természetesen cement.
Augusztus 18. szombat, úton, Dagenham. A hajnali õrségben mint a tetû, úgy
vánszorogtam, 3-4 csomós sebességgel, hogy
reggel fél tízre érkezzünk a pilot beszállóhelyhez,
ekkor van a magasvíz.
Bolond grillparti
Úgy döntött Lucó, hogy ma van
az utolsó alkalom megrendezni a grillpartit, ami a születés
és névnapom megünneplésére rendezünk.
Ezért Horácz elõkészítette a
rablóhúst, és a flekkent. Gyusza, mint rendesen
a tüzet élesztgette. Felvittem a Santanderben vásárolt
négy üveg bort (5 dollár volt üvegje), kenyérkockára
készítettünk finomfalatokat: sajt került
rá és arra ringli, meg kagyló kapribogyóval.
Közben természetesen ment a kirakás.
A klinker cement jó rakomány, mert lehet esõben
is rakni, tehát nem kell állandóan felügyelni.
Viszont a legkisebb szél is hatalmas porfelhõt hord,
beterít mindent. Amíg nem kezdtük el a sütést,
a hajótól elfújó szél volt, természetesen,
ettõl a pillanattól kezdve a csónakfedélzetre
hordta, mindent szépen bevont cementtel.
Amikor már minden sínen volt, a húsok
sültek, koccintottunk, csak a kaját vártuk, elkezdett
szemerkélni az esõ. Aztán késõbb
már szépen esett, és mire befejeztük,
zuhogott.
Esõkabátban, vízhatlan, raktármosáshoz
használt ruhában ültünk a fedett helyeken,
és néztük, hogy jön az égi áldás.
Természetesen nem adtuk fel, "végigélveztük"
a partit.
Befejezésül megnéztük a Macskajaj
címû fergeteges filmet, azt hiszem, régen láttam
ilyen jót. Persze ezt nyugaton nem tudják úgy
értékelni, mint mi, akik a szocializmusban nõttünk
fel,
Augusztus 19. vasárnap, Dagenham. Reggel szép borús idõre ébredtünk.
Hárman bementek Londonba, én sajnos nem, mert a bokám
nem volt a legjobb állapotban.
Sajnos.
Ez a sajnos csak délután kettõig
volt érvényben. Ugyanis akkor jött vissza a városnézésrõl
Novotny Zoli, eléggé ette a kefét.
A kikötõ mellett van a vasútállomás,
ahonnan fél óránként megy vonat Londonba,
és megállója van a Towernél, a Westminsternél,
a Trafalgar téren, és a jó ég tudja
még hol? De, mint kiderült, csak hétköznap,
így hiába volt a nagy nekikészülõdés,
csak egy szimpla külvárosnézés lett belõle,
egy állandóan nyitva tartó áruház-látogatással.
Ezt viszont nem irigyeltem tõlük.
Ez egy kicsit rosszmájúság...
Augusztus 20. hétfõ, Dagenham, úton,
Great Yarmouth. Horácz friss
kenyeret sütött, ez volt a Szent István napi megemlékezés.
Encsike és Szabolcs is felköszöntött.
Este kikötöttünk.
Azt hiszem, egyszer már le kellett írnom
az érkezést ebbe a kikötõbe, de most ez
azon is túltett, amikor a Paduával voltunk itt.
Az oka pedig az, hogy farral jöttünk be a kikötõbe.
Az, hogy kikötõt mondok ne tévesszen meg senkit.
A Yare folyó teljes hosszában, a tengertõl
a városközpontig, mindkét oldalon összefüggõ
rakpart van kiépítve. Mintegy két kilométer
hosszan rükverceltünk. Nagyon fájintos manõver
volt, kimondottan élveztem.
Nem vagyunk messze a központtól, legfeljebb
ötszáz méterre. Ha azt veszem, hogy 1997-ben
a túlsó oldalon álltunk, tehát a hídig
fel kellett gyalogolni, akkor messzebb álltunk a várostól.
Holnap kint a helyem a városban.
Augusztus 21. kedd, Great Yarmouth. Kellemes nap. A rakodás beindult, semmi dolgom,
mert nincs mit ellenõrizni. A hajó alacsony víznél
fekszik az iszapban, nem lehet ellenõrizni a merülést.
Majd, ha felúszunk...
Délután kimentem, beváltottam 100
dollárt, és sikerült is elég hamar elköltenem.
Holnap délután indulunk egy óra felé
a magas vízzel.
Élvezettel írom a fantasyt. Valójában
mese, és szabadjára engedhetem a fantáziámat.
A harmadik fejezet végén vagyok, részenként
legalább 17-18 oldal. Magam is kíváncsi vagyok,
mi sül ki belõle?
Augusztus 22. szerda, Great Yarmouth. Mégse ma megyünk el. Nem végeztek a
berakással, mire a magas víz felemelte a hajót,
kiderült, hogy még kell vagy 80 tonna ócskavas,
és mivel teljes rakományra vették ki a hajót,
ezért be kell rakni a maximumot. Mire elkészültek,
már jött az apály, na és még hátra
voltak a javítások. Ugyanis, tessék elképzelni,
amikor ócskavasat rakunk, óhatatlanul lehullanak nagyobb
vasdarabok a markolóból, és vagy három
helyen elgörbítették a korlátot a fedélzeten,
egy helyen eddig ki is törték. Mire ezt megcsinálták,
újra ültünk az iszapban.
Este indultunk, de nélkülem, mert ugye éjfélkor
jövök szolgálatba.
Augusztus 23. csütörtök, úton.
Szokásomhoz híven azt
kellett volna írnom, hogy: úton - Great Yarmouth -
úton. De ennek története van!
Egy kisebb karambol
Tegnap este nem tudtam aludni. Forgolódtam, aztán
tízkor felkeltem, és írtam. Tizenegykor rendben
beindult a fõgép. Fél óra múlva
lassítunk, gondoltam, kiszáll a pilot. De hallom,
hogy hátrát kér barba.
Nocsak, ez nem szokás!
Aztán kisvártatva elõre járt
a fõgép, majd néhány perc múlva,
megint rázkódik a kabin, ez megint azt jelenti, hogy
hátramenetben jár a csiga. Mi a fene? Kétszer
száll ki a pilot? Mivel tíz perc hiányzott
az éjfélhez, felmentem a hídra. Még
bent voltunk a folyón, a derékszögû kanyarral
küszködtünk a kijáratnál. Éppen
hátrát kértünk. Aztán újra
elõre. Nekilendült a hajó, de csak nem fordult
az orra. A csatorna pedig nagyon szûk. Hiába járt
az orrsugárkormány teljes erõvel, csak mintegy
húsz fokot fordult el a hajó, az áramlás,
volt vagy hat csomós, nem engedte. Most már hiába
jött a hátramenet, a szemközti part túl
közel volt. Srácok pecáztak a szélén,
ijedten ugráltak fel és kiabáltak, de mi csak
mentünk. Aztán durr, nekimentünk. Majd átestem
a mellvéden, a híd rázkódott, mintha
le akarna ugrani a raktártetõre.
Többet nem próbálkozott a pilot. Lekötöttünk
a legközelebbi rakpartra, hogy megvárjuk a pangó
vizet, amikor a dagály tetõzik, és még
nem indult el a víz vissza, akkor nem mozog. Megvizsgáltuk
a hajó orrát, leszondáztuk az orrtankot, ha
kilyukadt a test a vízvonal alatt, akkor ott kellett volna
jelentkezni a beömlõ víznek, de üres volt.
A barba és a pilot elment megnézni a rakpartot, hogy
látszik-e kár, de semmi. Persze, a bulba (a hajók
orrán, a vízvonal alatt, egy fektetett csepp alakú
kiképzés) ütközött, az pedig két
méterrel a víz alatt van, tehát a sérülés
is ott lehet. Hajnali kettõkor volt a salck water, a pangó
víz ideje. Persze minden normális hajó akkor
indul, így aztán igazi csúcsforgalomban értünk
ki a tengerre. Elõttünk két "supply vessel",
azaz ellátóhajó, ami a fúrótornyokhoz
hordja ki a szükséges anyagot, mert Great Yarmouth az
egyik bázisuk, mögöttünk is egy idétlenkedett,
és nekiindultunk négyen, hogy átmenjünk
a bójasoron, ami a legszûkebb részén
alig 4 kábel (1 kábel = 0,1 mérföld, azaz
185,2 m.).
Augusztus 24. péntek, úton. Semmi különös. Az idõ szép,
párás, fülledt, de nem túl meleg.
Írok.
Sõt, az is lehet, hogy lesz valami belõle.
Az nyilván való, legalább is számomra,
hogy az ember elkezd valamit írni, aztán pár
oldal után rájön, hogy mégse lesz belõle
semmi. Elteszi jobb idõkre. Mint ahogyan én is, ezen
a hajón, amikor volt az a nagyon hülye álmom,
elkezdtem megírni, de aztán abbamaradt. Nem mondom,
hogy véglegesen letettem róla, de most nem fejezem
be. Van belõle vagy 18 oldal. Egyelõre ennyi.
A mostani neki veselkedésem mintegy tíz
napja kezdõdött. Megnéztem a naplómat,
pontosan két hete, azaz 12-én kezdtem el. Elõször
megírtam vagy hat oldalt, és rájöttem,
hogy nem azt akarom, kitöröltem. Aztán nekiálltam
újra, 30 oldal kész volt, amikor a gép bedöglött,
csak nyolc oldalt tudtam megmenteni három kész fejezetbõl.
Harmadszorra is belefogtam, mert hallatlanul érdekel amit
kitaláltam.
Azt már írtam, hogy olvasom, és azóta
befejeztem Raymond E. Fest könyvét, az Érzõszívû
mágust, eredeti címe: Magician. A mûfajt tekintve
fantasy.
Gondolom sokan összeráncolják szemöldökük,
ennek hallatán.
Nos, amikor elkezdtem, rájöttem, hogy egyszer,
vagy hat éve, valamelyik hajón már olvastam.
Nemcsak akkor, hanem most, másodszorra is rendkívül
jó és érdekes olvasmány volt. A mûfaj
alfáját, Tolkien: A gyûrûk ura címû
könyvet (Göncz Árpád fordította)
kétszer is elkezdtem, de nem tudtam befejezni. Most erõs
elhatározásom, hogy nemcsak elolvasom, hanem meg is
veszem. Tolkien könyve körülbelül olyan jelentõs,
mint Robinson története, mert a további hajótöröttes
történeteknek ez az alapja, vagy, mint a fantasztikus
könyvet se lehet írni úgy, hogy megkerüljük
I. Asimov által lefektetett, s azóta minden szerzõ
által alkalmazott "robotika három törvényét".
Ez az oka, hogy mindenképpen át kell rágnom
magam Tolkien mûvén.
Tehát az olvasmány megihletett, és
most fantasyt írok.
Azt hiszem, vaskalaposság azt mondani, hogy a fantasy
nem irodalom. Mert az a lényeg, hogyan van megírva.
Van-e mondanivalója, vagy nincs? Ha ezek hiányoznak,
a történelmi regény se irodalom, mint ahogyan
a rossz, a gondolatok nélküli vers se költészet.
Ezért most nincsenek averzióim, hogy a könyvben
mágusok és varázslók szerepelnek, és
van benne egy jópofa kobold, mert ezek csak körítések.
Úgy gondolom, ez a mûfaj a mai ifjúság
romantikus történetek iránti éhségét
elégíti ki, hiszen kalandos, és a jó
mindig gyõz a rossz felett. S ha - azt hiszem - a hagyományos
regénynek leáldozóban is van, a tizenévesek
lelke igényli ezt a mûfajt, és ebben a formában
éledhet újjá.
Valójában az egész mese, és
az benne a csodálatos, hogy nem kötik a szerzõt
semmiféle kötelezettségek. Olyan bolygóra
teszi a történetet, amilyenre akarja, úgyis a
Föld köszön vissza. Olyan társadalmat alakít
ki, amilyen csak tetszik, de a szabályait be kell tartania.
Olyasmi az írása, mint egy szerepjáték
lehet (mert azt nem ismerem), csak én viszem az egészet.
Élvezem.
R. E. Feist könyvét B. Pistától
kaptam kölcsön. Õ szereti a fantasyt. Kölcsönadott
egy másikat is. Muszáj írnom róla, mert
azt hiszem, szépen alátámasztja az elméletem,
miszerint nem a mûfaj a rossz, vagy jó, hanem a mû.
Nos, a Ló úr címû borzadályról
van szó. Egyszerûen olvashatatlan. Unalmas, pedig sokkal
több a "fantasy"-s elem benne, mint Feist mûvében.
Ebben vannak varázslók, gonoszak, jók, lovagok,
hollóvá változó gonoszok, de az egész
érdektelen, unalmas, a jelenetek kidolgozatlanok, semmi meglepõ
fordulat. A kalandok magukért vannak, nincs semmi ami izgalomban
tartaná az olvasót. A szereplõknek nincs valójában
semmi mondanivalójuk azon kívül, ami szorosan
az akcióhoz tartozik, nem tárul elénk egy különös
világ, pedig az lehetne, ha az író vette volna
a fáradtságot, és egy kicsit megrajzolta volna.
A másik, ami kimondott borzalommá avatja a "mûvet"
az nem az író - Peter Morwood - hibája, hanem
a kiadóé. A könyv hemzseg helyesírási
hibáktól. Oldalanként tízesével
fordulnak elõ. A mindig az mindig "mindíg", a fordító,
aki kiadta a kezébõl a szöveget nem tudja, hogyan
kell megírni a párbeszédeket, nem tudja, hogyan
kell használni a kötõjeleket, -egyszer- közrezárja
a szavakat szóköz nélkül, máskor
- nem -, de azt se tudja, hogyan kell írni az idegen neveket,
ha beillik a ragozás a nyelvünkbe, akkor nem kell kötõjelet
használni, mint a "Tomnál", és nem
"Tom-nál", és amikor használ, akkor
sokszor így teszi: "Ackie - val". Az, hogy ha valaki
beszél, annak minden mondata új sorban kezdõdik,
gondolatjellel kezdve, az szinte semmiségnek tûnik,
és az is, hogy az elhangzott mondat után nem zárja
le a kötelezõ gondolatjellel, hanem fûzi hozzá
a gondolatait.
Az ilyen "könyvet" nem lehet végigolvasni.
Abbahagytam a 125. oldalon.
Le kell írnom a lektor nevét, ha már
vállalta, és benne van a könyvben: Juhász
Péter az, aki azzal foglalkozik, amihez egyáltalán
nem ért.
A kötetet fordította, és a magyar nyelvtant
semmibe vette: Antony Péter.
Ugyanígy a kiadásért (nem)felelõs
igazgató: Tarnóczy István úr az AMON
könyvkiadó nevében. Mindannyian szégyellhetik
magukat.
Az ember szíve zokog, hogy ilyen "könyvek"
megjelenhetnek, s nagy példányszámban a boltokba
kerülnek!
Augusztus. 25 szombat, úton. Mint tegnap. Írok. Megírtam hat fejezetet,
mindegyik 17-19 oldal. Most, hogy nehogy elvesszen az egész,
a fejezeteket külön egységként mentem el,
majd ha kész, egybefûzöm.
Augusztus 26 vasárnap. Úton, Bilbao.
Laci nagyon aggódik, hogy van-e
sérülés a bulbán. Pedig hiába minden,
amíg ki nem rakják a hajót, és ki nem
emelkedik, addig nem lehet megnézni.
Délre már ki voltunk kötve, nem keltettek
a manõverhez, így fél egyig húztam a
lóbõrt.
Délután közvetítés a
lengyelországi kajak-kenu világbajnokságról.
Láttunk egy ezüstöt, a kenu négyesek 500
méteres számában a fiúk 17 ezred másodperccel
maradtak le a románok mögött.
Szabolcs is nézte, azt mondta, hogy nyolc aranyat
nyertünk.
Szép volt.
Ezek a sportolók érdemesek a támogatásra.
Nem úgy, mint a focistáink. Szerdán a fiam
szerint Magyarország-Románia, már egy gyõzelem
se segít, a szomszédainknak meg létkérdés
a gyõzelem, nem kétséges kié a három
pont. Sajnos... A mai nappal letelt a szerzõdésem.
Toró (K. Cs., aki helyett jöttem) telefonált
Lucónak, 28-án és 29-én van a kapitányi
vizsgája (az elnevezés megtévesztõ,
mert ez valójában az elsõ tiszti vizsga, csak
a kiadott bizonyítvány érvényes 3000
GRT-ig parancsnoki beosztásra), és azt ígérték,
hogy a bizonyítványt hamar kiállítják.
Ez azt jelentheti, hogy szeptember elsõ hetében hazamehetek,
nagy valószínûséggel Lucóval együtt.
Este tévézünk a szalonban Zolival,
és a gépház felõli folyosón megjelent
egy néger. Nem mondom, hogy nem lepõdtünk meg.
Természetesen lopni jött, de ezt csak zárójelben
mondom, mert valószínûleg ellenkezik az emberi
jogokkal, ugyanis addig, amíg nem rabolja ki a hajót
ártatlannak kell vélnünk. Ha már nincs
meg a pénzünk, csak akkor lehet mondani.
Augusztus 27. hétfõ, Bilbao. Kirakunk. Meg kell, hogy mondjam, nem gondoltam, hogy
a nap úgy végzõdik, ahogy...
Santurtzi, halétterem...
Fél hét felé Lucó rábeszélt,
hogy menjünk ki. Kicsit bizonytalankodtam, aztán ráálltam,
mert miért ne? Ritka alkalom, hogy Bilbaóban úgy
rakodjunk, hogy ki tudok menni...
Horácz is jött, kimentünk a tengerparti
városba, Santurtziba. Sétáltunk egy sort, vettünk
ezt-azt. Én csak filmet, Lucó két Zorro kalapot
az unokáinak, de sajnos disznó álarcot nem
kapott, pedig az unokái a kukoricásban Zorro kalappal
akarják hajkurászni, vállukon puskával,
és Laci papa a vaddisznó... Utána a tengerészklubba mentünk, Laci
telefonált, majd a mólóra, ahol szabadtéri
vendéglõ van, a vízparton felállított
faszenes rácsokon sütik a mindenféle halakat.
Nincsenek elegáns asztalok, vagy hatot egymás mellé
toltak, és székek, ez egy sor, és van vagy
hat. Egyszerû mûanyag tányérok. A menü:
Gamberi, azaz vörösre fõtt rákok.
Utána egy cseréptányérban
fûszeres lében fõtt kagyló.
Ezután saját levébõl készített
mártásban kalamári.
Végül sült friss szardíniák.
Két kancsó sör.
A gamberit, azt hiszem, nem egyszerû sós
vízben fõzték, mert nagyon zamatos volt.
A kagyló különlegessége a leve:
bõven fokhagymázva, petrezselyemzöldtõl
volt zöld a színe, és erõsen lehetett
érezni a fehér bort, vagy a jerezt. Ez utóbbira
szavaznék a különleges zamata miatt. A bajt ez
a mártás okozta, ugyanis evõeszköznek
csak villát kaptunk, és a levét ki kellett
tunkolni. Ezt puhabelû fehér kenyérrel oldottuk
meg.
A kalamári más volt, mint amit Lucó
várt. Mindkettejükön láttam, hogy némi
averzióval nézik a koromfekete mártást,
amiben a fehér tintahaldarabok voltak. Nem lennék
az, aki, ha nem elsõnek vettem volna belõle.
- Olyan, mint a paradicsommártás... - mondtam,
és erre Laci és Horácz is megkóstolta.
Mindketten elmondták, hogy ha én nem veszek belõle,
akkor hozzá se nyúltak volna. Ki lehet találni,
hogy a zömét én ettem meg. Ja, a mártáshoz
megint nem volt kanál.
A szardíniából Horácz már
nem bírt enni, így Lacival addig ettük, amíg
csak kettõ maradt a tálon, az kifogott rajtunk. Amikor
elmentünk, a mellettünk ülõ asztaltársaság
rácsapott a két pici halra. Lehet, hogy összevesztek
rajta?
Az egésszel nem lett volna baj, ha Laci nem úgy
találja ki a kimenetelt, hogy én már túl
voltam a paprikás krumplin, ugyanis az volt vacsorára.
Otthon töredelmes beismerõ vallomást kell tennem
az asszonynak...
Augusztus 28. kedd, Bilbao, úton, Santander,
horgonyon. A délelõtt
aggódással telt. Amikor a bulba eléggé
kiemelkedett, végre látni lehetett, hogy milyen kár
érte a hajót. Nos, vagy hetven centi hosszú,
és 5-10 centi mély behorpadás keletkezett.
Azt hiszem, semmi komoly. Naplókivonatot készítettem,
parancsnoki jelentést írtunk, és közben
Laci folyamatosan aggódott.
Én nem.
Ha én lettem volna a barba, biztos lett volna pár
kellemetlen éjszakám...
Átmentünk Santanderbe, de nem kötünk
ki. Csak pénteken kezdik a berakást, és egy
inoperatív rakpart napi költsége 1700 márka,
ezt nem fizetik. Na, még jó! Nem a Mahart vagyunk,
ahol ilyen esetekben két kézzel szórták
ki a pénzt az ablakon, csakhogy a jó haver parancsnok
uraknak a kedvében járjanak.
Augusztus 29. szerda, Santander, horgonyon. Otthon hívott Kovács Panni, hogy szervezik
Kary Évával a találkozót, ahogyan megbeszéltük
szeptember vége, október elejére.
Most megint elkapott a "Dombóvár" láz,
és állandóan ezen jár az agyam.
Augusztus 30. csütörtök, Santander,
horgonyon. Csendesen telt el a nap,
csak Lucó aggódott, nehogy bedurranjon az idõ,
fel kelljen húzni a horgonyt.
Fél ötkor manõvereztünk, s közben
Toró felhívta Lacit. Indulásra kész,
már idegeskedik, és ez feltétlenül jó
jel.
Már mennék haza.
Várom, hogy találkozzam a családdal,
kikérdezzem a nyári élményekrõl
õket, na és a felvételikrõl.
Lesz dolgom elég, ami az interneten vár,
arra jobb nem is gondolni.
Santanderben helyi ünnep van, nincs nyitva semmi,
a srácok kissé le vannak lombozódva, én
nem terveztem, hogy kimennék.
Augusztus. 31 péntek, Santander. Valami baj van a laptoppal, azt hiszem, a képernyõje
kezdi elhagyni magát, megjelent az alján egy sötétkék
csík, azt jelenti, hogy ott nincs kép...
Valami baj van, a rakodógéppel. Késõn
kezdtek, volt már tizenegy óra is, és közben
is ácsorogtak.
Délután Lucó beszélt a "központtal",
a következõ rakomány, illetve út ügyében.
Swansea-ból New Rossba megyünk és onnan Avonmouth.
Ez, ha minden igaz, akkor Bristol elõvárosa. Ez egy
nagyon jó hely arra, hogy a Bristol - Antwerpen - Budapest
útvonalon hazamehessek.
Szeptember 1. szombat, Santander, úton. Jó korán indultunk, hogy elérjük
a hétfõ reggeli magas vizet Swansea-ben.
Írom a fantasymat. Most azt találtam ki,
hogy írásos "dokumentumokat" is készítek.
Szeptember 2. vasárnap, úton. Hideg van. 16-17 fok, és északi szél.
Az éjszakai õrség alatt fûteni kellett.
Szeptember 3. szerda, hétfõ, úton,
Swansea, úton. Még nincs
hír a kihajózásról. Meyer "nem találja
Hókit", de ezt nem hiszem.
Ja, a napokban mondta el Lucó, miért hívják
a srácok Hókinak capt. Brackhagent: még a kezdetekben
történt, ugyanis a Priwallon a hajógyári
átadást követõen magyar személyzet
van, hogy eleinte Hókuszpók volt a neve, mert olyan
gonoszkodó volt. Ebbõl maradt a Hóki.
Telefonos hírek:
Grúzia - Magyarország 3 - 1. Az eredmény
ránk nézve hízelgõ. Kilencet kaphattunk
volna.
Bicskeit leváltották. Ettõl megtanulnak
focizni a "fiúk"? Marhaság! Ha van focistánk
van eredmény, ha nincs kikapunk. Jelenleg nincs senki, aki
nemzetközi mércével elfogadható lenne
(talán Király, a kapusunk, de õ állandó
csapattag is a Herthánál, rajt kívül nem
játszik magyar komoly európai csapatban).
Reggel tízkor kötöttünk ki, és
este tízkor indultunk. Ennyit a walesi városról...
Szeptember 4. kedd, úton, New Ross. Szerencsés napom volt. Mindazt lefényképezhettem,
amiért régebben egy kicsit fájt a szívem,
hogy nem volt rá alkalmam.
Délben horgonyt dobtunk a Barrow torkolatánál,
az idõ ráadásul verõfényes volt,
jó szögbõl kapta a napfényt a Hook Head.
Két fotót készítettem a világ
egyik legrégebben mûködõ világítótornyáról,
immáron több, mint nyolcszáz éve szolgálja
a tengerészeket (a mai napig). Amint érkezünk a horgonyzóhelyre, jött
egy helikopter, hogy mentési gyakorlatot szeretnének
tartani, engedélyt kértek, hogy letegyenek egy embert
a fedélzetre. Legalább öt képet készítettem,
nagyon remélem, hogy jól sikerültek.
Beszélt Laci Hókival, intézi a behajózást,
hamarosan hazamehetünk.
Ha kis szerencsénk van, akkor saját csúcsot
dönthetünk: augusztus 25-e és szeptember 8- között
öt kikötõt érinthetünk: 25- Santander,
3-a Swansea, 4-e New Ross, 6-a Avonmouth és van két
napunk a következõig, amit még nem tudunk.
Este tízre kötöttünk ki.
Szeptember 5. szerda, New Ross. Reggel Lucó felhívta Herr Meyert a váltás
ügyben. Nagy valószínûséggel a hét
vége lesz az alkalmas idõpont a hazamenetelre. Horácz
is jön haza. Ez csak azért érdekes, mert amikor
Ciprust értesítette Laci, hogy hárman mennénk,
Mrs. Vasoulla azt mondta, hogy nem váltja le Horáczot,
mert nem telt le még a szerzõdése. Erre ma
Meyer intézkedik. Ezt teszi, hogy tíz éve van
a hajón. Természetesen leváltja, mert karácsony
elõtt jön vissza a hajóra.
Közben kissé megváltoztak a körülmények.
Este érkezett egy másik hajó, így átálltunk
a folyó túlsó partjára. Holnap este
megyünk vissza, addig még összekaparnak vagy 300
tonna rakományt, és elmegyünk Avonmouthba. Ott
péntek este bevisznek, és hétfõn kiraknak.
Nyugodtan le lehet váltani...
Telefonos hír: félidõben Magyarország
- Románia 0-2. Ez azért nem rossz. Tényleg.
Ezektõl az izéktõl...
Szeptember 6. csütörtök, New Ross.
Mint említettem, a helyzet
állandóan változik. Ma is: menjünk, mint
az olajozott mennykõ, érjünk péntek reggelre
Avonmouthba (nem megy!), ha nem érkezünk meg, akkor
este kikötünk, éjjelre túlórát
rendelnek, és reggel elmegyünk Montrose-ba (Skócia,
Aberdeentõl 20 mérföldre délre), és
legyünk ott hétfõ reggel. Nem megy: az út
800 mérföld, ez három napi út, kedd reggel
lehetünk ott.
Hogy én honnan megyek haza?!
Este indultunk.
Szeptember 7. péntek, úton, Avonmouth.
Hajnalban írtam.
A déli váltáskor minden letisztult.
Hóki hétfõ reggel érkezik 9.45-kor a
bristoli reptérre. Vasárnap, vagy hétfõn
megyek haza, csak Horácz váltása bizonytalan,
mert péntek délben nehéz otthon szakácsot
találni.
És öt óra után megjött,
hogy a váltók hétfõn délelõtt
jönnek, mi ugyanaznap reggel kapjuk meg az utazási részletezést.
Nagy valószínûség szerint hétfõn
késõ este érünk haza.
Hétkor szállt be a pilot, meglehetõsen
ramaty idõben, van vagy hetes nyugati szél, milyen
kellemes dolog, hogy az elsõ igazán rossz idõ
már nekem jön. Egyébként amikor megyek
haza, õk Bantry (délnyugat Írország
irányába lityegnek).
Tízre kikötöttünk.
No. 1: Jaminaországtól
az Óperenciáig
Milyen érdekes: B András mindhárom
könyvem elolvasta, és azt mondta, hogy magasan a legjobb
a Jaminaországtól az Óperenciáig. Horácz
is végzett vele, szuperlatívuszokban áradozott
róla. Azt mondanom se kell, hogy Lucó (aki igen lassan
jutott túl rajta, napi egy-egy írással) is
igen jókat mondott. Arról dunsztom nincs, hogy Zoli
és Gyuszi elolvasták-e bármelyiket is, mert
egy szót se szóltak róla. Azt elismerem, hogy
a helyzet nem "mindennapi", együtt hajózni a könyvek
írójával, elképzelhetõ, hogy
nem tudták, hogy mit mondjanak, vagy pedig az, hogy ne szólj
szám, nem fáj fejem... Ebbõl is látszik,
hogy az ember sose tudhatja, hogy mit kinek ír? Hiszen meg
voltam gyõzõdve, hogy legnagyobb sikert a Bonzsúr
aratja, s lám a tengerészek körében a
Jamina "tarolt", de hozzá kell tennem, hogy ezen a hajón.
Azért elmondhatom, hogy ezek a beszélgetések
bizonyítják, hogy érdemes írni, mert
csak az olvasó véleménye számít.
(És legfõképpen azoké, akiknek tetszik.)
Hogy mi lesz a sorsa annak, amit most írok, arra
igazán kíváncsi vagyok!
Szeptember 8. szombat, Avonmouth. Takarítgatok, csomagolgatok, unatkozgatok, mennék
már haza.
Ilyenkor már nem lehet írni...
Hogy mondják?
Minden jó, ha a vége
jó!
Nos
nekem valóban jól sikerült. Ebéd után
a szakáccsal bementünk Bristolba. Õ az Argosban
akart vásárolni a kisfiának egy távirányítású
markolót és bulldózert, és nekem is
szükségem volt egy válltáskára.
Bevonatoztunk.
Nem tudom, miért élt úgy az emlékeimben,
hogy Bristol egy randa iparváros? Kellemesen csalódtam.
Gyönyörû az Avon parti város. Nemccsak, hogy
átszeli a várost a folyó, de három éles
kanyart véve kígyózik az ódon épületek
között. Meglátogattuk A St. Mary Ratcliffe templomot,
ahol több mint 800 éve miséznek. Megnéztük
a Beiley várkastély romjait, és az õsrégi
"mota" maradványait (valamiféle kora középkori
erõdítmény lehetett), másfél
méter vastag és 20 méter magas falakkal körülvéve.
Amíg megtaláltuk az Argost bebarangoltuk
a belváros vásárló és sétálóutcáit.
Voltunk egy fedett bolhapiacon, nincs róla információm,
de egy csoportot vezetett egy idegenvezetõ, tehát
nyilván történelmi jelentõségû
a fedett csarnok. Az Argos is megér egy mondatot. Katalógus-áruház.
A hajón természetesen minden kiadása megvan
az ingyenes, többszáz oldalas vaskos árjegyzéknek.
Az "eladótérben" körös körül egyszerû
célszámítógépek, ahol beütöm
a kiválasztott áru kódját. Azonnal kiadta,
hogy válltáskát akarok, van belõle 6
daraba raktáron, és akcióban most harmad áron
adják, mindössze 6,99 fontért. Kitöltöttem
az igénylõlapot, odamentem a pénztárhoz,
majd leültem az árukiadó elé, és
öt perc múlva megjelent a kódszámom, a
751-es az A jelû pulthoz kellett mennem, ahol átvettem.
Sokan voltak, de három percnél sehol se kellett többet
várnom, kivéve az árukiadást. Kíváncsi
vagyok, mikor jelenik meg otthon az elsõ az üzletláncból?
Ami miatt egy kicsit otthon éreztem magam, hogy
a Severn Beachre induló vonat negyed órás késéssel
állt be a peronra. Viszont volt idõm, hogy kényelmesen
megegyem a dupla sültkrumplim a chilis és kék
sajtos mártással.
Csak
az állomásról ne kellett volna vagy másfél
kilométert gyalogolni! Akkor már bennem volt a fél
kettõtõl fél ötig tartó állandó
mászkálás kilométerei, és az
utolsóak mindig a legnehezebbek.
De elgalább holnap nem dolgozik a kikötõ,
és nyugodtan pihenhetek, takaríthatok és csomagolhatok!
Szeptember 9. vasárnap, Avonmouth. Ahogyan tegnap írtam: takarítottam. Kiglancoltam
a hidat, aztán a kabint mostam ki, és csomagoltam.
Még arra is volt idõm, hogy írjak.
Szeptember 10. hétfõ, Avonmouth, Bristol.
Na, most miért menjen simán
bármi is, ha egyszer meg lehet keverni.
Reggel fél hétkor hívta a hajót
Toró Pestrõl, hogy a számítógépes
rendszer lefagyott, és valószínûleg nem
érik el a hajót.
Ez a valószínüség hétkor
lett biztos. Mert akkor is Pesten voltak, tehát a bristoli
gép elmegy nélkülük. Most aggódunk
sorban.
A Laci azért, mert mi lesz a hajóval? Meg
mi lesz a bármivel, mindegy, csak aggódni lehessen...
Pedig õ az, akinek megjön a váltója, és
biztosan megy haza.
Én azért, mert nem tudom... Ilyenkor aggódni
illik. Szerintem, majd meglátom, hogy milyenek lesznek a
körülmények. Az abszolút logikus eljárás
az, hogy felülök én is a gépre, és
amikor megjönnek valamikor, beszállnak, és a
hajó elmegy.
Hét ötvenkor rájöttem, hogy miért
aggódjak: ha telefonon elérik a németek Torót
még mindig Pesten, akkor lefújhatják az utazást.
Mondjuk ebben az esetben ki kellene próbálnom, hogy
milyen az, amikor az ember fogja magát, és kiszáll
a hajóról. Kiteszem a bõröndömet,
és azt mondom:
- Ágyõ... a szerzõdésem két
hete lejárt, a repülõjegyem ott van a reptéren
én megyek. Itt volt a szombat, a vasárnap, meg lehetett
volna oldani a váltást, már augusztus 25.-én
tudtuk, hogy ide jövünk, és sokszor itt vált
a cég. Miért nem intézkedtek idõben?
Na, ja... a baj csak az, hogy nem teszem meg, mert minden
nap komoly pénzt jelent, és arra most negyobb szükségem
van, mint arra, hogy balhézzak, meg botrányt csapjak.
Más lenne a helyzet, ha hat hónap lenne mögöttem.
Tizenegykor már más volt a helyzet. Toróék
felszálltak valamelyik gépre, és valahova mennek,
tehát egyszer megérkeznek. Az asszonyt felhívtam
a suliban, és nem tudtam semmit mondani...
Tizenegy húsz: Herr Genrich, a cégtõl
határozottan kijelentette, hogy a hajónak el kell
menni ma délután, legkésõbb kettõig.
Ha nem jönnek meg a váltók addig, akkor a pilotcsónakkal
lesz a váltás, na, ilyet még úgyse csináltam,
érdeklõdve várom mi sül ki belõle?
Egy kicsit élvezem a helyzetet, Laci meg kicsit
rossz néven veszi, hogy jó kedvem van...
Tizenhárom harminc: itt van Hóki, és
azonnal elintézte, hogy a hajó csak este, 21.30-kor
induljon. Toróék telefonáltak Amszetrdamból,
hogy 15.30-kor érkeznek, és az ügynöktõl
18.00-ra kértünk taxit. A reptéri hotelbe megyünk,
s holnap reggel 6-kor indulunk a Schipholra, onnan 15.30-kor érkezünk
Ferihegyre. Ez a program, már 99,99%-ban biztos (feltéve,
ha nem jön közbe semmi...)
Hóki elhozta a ciprusi kormány új
rendelkezését, amely szerint november 1.-tõl
kötelezõ a ciprusi bizonyítvány és
a tengerészkönyv. Ezt majd a Marlow-val kell elintéznem.
Este a szállodában folytatom.
A Days Inn láncnak a reptérhez közeli
moteljében kaptunk szobákat. Kényelmes. Elmentünk
vacsorázni, illetve Laci vett annyi kaját, mintha
a napszámosait kellene jól tartani az építkezésen.
Horácz Burger Kingben kajált, és olyat mondott,
hogy csak néztem: õ mekis, és ez azt jelenti,
hogy "csak oda jár", és mivel itt nincs, ezért
fanyalodott a Burger Kingre. Egy "vérbeli" mekis nem megy
burgerbe, és viszont. Mindig tanul az ember... pedig szerintem
egykutya. Bármilyen hamburgert vesz az ember, azt csak amerikásan,
azaz gusztustalanul lehet enni, a szutyákok lecsöpögnek,
a szájából kilógnak a hagymacsíkok,
na, nem ragozom.
Holnap reggel fél ötre van az ébresztõ,
még jó, hogy a közép-európai idõt
tartjuk, így nekem ez csak fél hatot jelent.
Szeptember 11. Bristol, Budapest. Hajnali kelés, normális utazás lett
volna, ha a gép nem lenne derékban szûk. Ez
már nem változik, mert egyre több az olcsó,
fapados, és borzalmasan kényelmetlen repülõ,
ami az üzletembereknek lehet, hogy megfelel, de azért
más idegileg és fizikailag fáradtan felülni,
és nyomorogni. Mindegy.
Amszterdamban vártunk egyig.
Simán megérkeztünk. Encsike várt,
a gyerekek egyetemen, fõiskolán voltak.
Itthon a taxiban hallottam, hogy a new yorki World Trade
center épülete ellen terrortámadás volt.
Mindkét toronyba belerepült egy-egy repülõgép,
ráadásként a Pentagonra is rázuhant
egy.
Sajnos, a hajón túl sok katasztrófafilmet
és egyéb állatságot láttam. Talán
ennek köszönhetõ, hogy fásultan fogadtam
a hírt. Most itt a ragyogó alkalom, hogy megmutassák,
valóban megoldják az ilyen helyzeteket. Ha nem, akkor
kérjenek segítséget a hollywoodi filmrendezõktõl.