Honlapverzió
v11.00
A honlapon található minden anyag szerzői jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerző előzetes engedélyével történhet.
© Székely István 1997-2016
Napló a Pancon 3 hajómról
A Pancon 3 szingapúri hajógyárban

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA:


M/V PANCON 3


1994. november 14. - 1995. június 1.



TENGERÉSZ-MAGYAR SZÓTÁR

OLYAN KIFEJEZÉSEKKEL, AMIRŐL GONDOLOM, MAGYARÁZNI KELL
barba, kaftán, kaftány, captain - parancsnok
bulkhead - mozgatható válaszfal a raktárban, olyankor állítjuk be, ha két különböző fajta rakományt kell felvenni, ami nem keveredhet
bulk carrier - ömlesztettárú-szállító hajó
deckboy - kezdő matróz, tanulómatróz
draft survey - az eljárás, ahogyan megállapítom a rakomány súlyát a merülés alapján
draft surveyor - az az ellenőr, aki a rakomány súlyát megállapítja a merülés (draft) alapján
forman (foreman) - a dokkmunkások vezetője a hajón
kambúza - a hajó élelmiszer raktára (spájz... :-)
kuki - szakács
lónyál - üdítőital
lópúder - por alakú, vagy őrölt rakomány, amit állati takarmányozásra használnak fel
picó - a hajó orrában levő, fedélzet alatti raktár
pilot - révkalauz
pupa - hajófar, amit a laikus tatnak nevez, de egy tengerész soha
shiftelés - a hajó kötelek általi mozgatása a rakpart mentén
shipi - hajóellátó, vámmentes cég képviselője
stellung - függőállvány, amit kitesznek a hajón kívülre, és azon dolgoznak
stivador (stevedore) - a dokkmunkások vezetője, irodai beosztás
stopa - gépápoló, olajozó, gépházi beosztott
surveyor - ellenőr (van: raktár-, rakomány-, draft-,)
sztór (store) - ellátmány, raktári, hajókészletbe tartozó anyagok, élelmiszerek
teker - kormányoz
VHF rádió - URH rádió
watchman (vacsman) - szolgálatos matróz
Napló az M/V Pancon 3 hajóról

 

Most valójában nagy fába vágom a fejszémet, ugyanis ezen a hajón még nem írtam naplót. Persze ez így nem igaz, mert itt már elkezdtem valamit papírra vetni, de nem alakult még ki, sem az akarat nem volt meg, sem az indíttatás. Ezt a hajót mindenképpen meg kell írnom, mert életem legkalandosabb behajózása volt. Csak azért aggódom, hogy ezzel indítom a blogban a naplóimat, és az ez után következők közel se lesznek ennyire érdekesek, mozgalmasdak, elrettentőek. Mit csináljak, az élet így hozta.
Honnan is kell kezdeni?
Mivel ez nem napló, így nem lesznek napi bejegyzések.
Tehát valamikor november eleje. Itthon vagyok, és cseng a telefon:
– Szevasz, Stefán, lenne egy hajó, első tisztnek kellene lemenni – hallom Pistát, a HMS ügyintézőjét.
– Nocsak, nem jön rosszul... – válaszoltam, ugyanis augusztusban hajóztam ki a M/V Wittsandról, egy német hűtőhajóról (jaj, istenem, ezt is meg kéne írni!), és már a magam választotta szabadságnak igen csak a végén jártam.
– Nem, de sajnos ez nem lesz egy hosszú szerződés, hamar itthon lesztek. November 15-én kell Pirébe (Pireusz) repülnötök, átvesztek egy új konténeres hajót, majd leviszitek Szingapúrba. Karácsonyra itthon vagytok, de legrosszabb esetben is szilveszterre. Gondold meg, egy gyors konténeres leszáguld két hét alatt, elvégre új hajóra mentek!
– Nono! Azt a szilvesztert majd meglátjuk... – mondtam, mert azt minden tengerész tudja, hogy a beetetést sosem kell túl komolyan venni.
(A Naplókhoz csatolt fényképek csak illusztrációk!)
– Az a helyzet, hogy a tulaj megkereste a skótokat, hogy kellene neki egy óceáni átkelésben gyakorlott legénység, amelyik leviszi a hajót Távol-keletre, ott ő majd beszállítja a saját, burmai, legénységét. A skótok meg minket kértek meg.
– Oké, megyek.
És a beosztó mondja a neveket, majd mindenkit ismertem, és persze örültem, hogy teljes magyar személyzet megy. Elintéztük a hivatalos részét a dolognak.
– A repjegyet majd a kambúzer (gazdasági tiszt) viszi Ferihegyre – mondta, és elbúcsúztunk.
Két nap múlva az asszonykámmal a reptér előcsarnokában méregettük a népeket, ki lehet útitárs az ismert tengerészeken kívül. A kambúzert csak névről, illetve látásból ismertem, P. Feri volt. Magas, göndör hajú, szemüveges férfi. Hamarosan megérkezett, és határozott hangon azonnal intézkedni kezdett. Szétosztotta a repülőjegyeket.
– Gyerekek, ha megérkezünk az athéni reptérre, mindenki azt mondja, hogy turisták vagyunk, ha kérdezi a hatóság, ki ne ejtse bárki is a száján, hogy tengerészek! Ez fontos. Az ügynök a reptéren vár, azonnal visz a hajóra. A parancsnok és a gépüzemvezető már a hajón vannak… - adta meg kéretlenül a tájékoztatást.
Búcsú.
Az asszonyok szipognak, előkerülnek a zsebkendők, és orrfújást mímelve törlik a könnyeiket. Csókok, utolsó ölelések, ki tudja, mikor látjuk egymást viszont.
Becsekkoltunk.
A tranzitban már csak mi vagyunk, induló tengerészek. Ismerkedünk:
– Szevasz, mi még nem hajóztunk, Székely István vagyok, az első tiszt – mutatom be magam egy kopaszodó, jó kötésű férfinak.
– Sz. István, fedélzetmester – fogadja el a kézfogásra nyújtott kezem.
A repülőút nem különösebben izgalmas. Engem persze a parancsnok és a beosztott tisztjeim kiléte érdekel.
P. Aladár parancsnokkal még nem hajóztam, a nevén kívül azt tudom róla, hogy jó tengerész, általában szeretik a beosztottjai. Ez jó.
A tisztjeim közül K. Istvánnal még a Hévízen, az első hajómon hajóztam 1973-ban, ő akkor már harmadik tiszt volt.
– Szevasz, Pista, emlékszel rám? – kérdeztem, de persze nem, ám ahogyan felelevenítettük az emléket, derengett neki valami az akkori deck boyról (hajósinas). – Hogyhogy másodiknak jössz?
– Ó, én régen elmentem a Maharttól, a kishajózási vállalatnál dolgoztam majd tíz évet, de most vissza kellett jönnöm. Másodiknak vettek vissza.
A harmadik tisztet nem ismertem, B. Botond, rokonszenves fiatalember (ma már ő is „öreg” parancsnok).
A repülő leszállt Athénban.
Ahogyan megbeszéltük Ferihegyen, szépen megmutattuk az útlevelünket, és mentünk ki a határőrök előtt.
És akkor beütött a mennykő.
K. Pista megmondta, hogy tengerészek vagyunk, erre az egyenruhások kirajzottak, és visszatereltek minket. Nem a tranzitban voltunk, hanem egy koszos csarnokban, ahol semmi sincs, hiszen itt senki nem tartózkodik, csak kijön a gépből az utas, és itt várja meg, hogy az útlevélvizsgálatnál sorra kerüljön. Nos, ide tereltek vissza.
– Hogy azt a rohadt életbe! – ment a szitkozódás, és Pista önérzetesen válaszotla, hogy nem hajlandó hazudni, ha egyszer rákérdeztek, hogy mi az utazás célja, akkor bizony ő megmondta. (Azt hiszem, én is így tettem volna, de akkor mindenki szidta, mint a bokrot.)
– Ne aggódjanak, uraim! – mondta a szolgálatos egyenruhás. – Felhívjuk a kikötőt, hogy bennt áll-e a Pancon 3 nevű hajó, ha igen, akkor megvárják itt az ügynökséget, ami beszállítja önöket a hajóra.
Tiszta sor.
Csak ki kell várni… Kora délután volt, hát úgy számoltuk, hogy pár óra, és bent leszünk a hajón.
Várakozás közben lassan-lassan kitárgyaltunk mindent, de a hivatalos ember csak nem jött. Egyszer megjelent, rossz hírt hozott:
– A kikötőtől azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Pancon 3 nevű hajó nincs a kikötőben, és nem is várják az érkezését!
Ez felért egy pofonnal! Na, most mit lehet tenni? A rend hivatalos és zord őrei megengedték, hogy telefonhoz jussunk. Felhívtam az ügynökséget, elmondtam, mi a helyzet, hogy nem engednek ki.
– Chief, azonnal intézkedem! – mondta. – Legyenek türelemmel.
Türelmesek voltunk, mert mi más lehetőségünk volt? Csak az idő tellett, egyrészt lassan, másrészt rohamosan közelgett az éjszaka.
Nos, hiába vártunk, semmi üzenet, semmi hír, semmi…
A rendőrparancsnok elintézte, hogy legalább a tranzitba átmehessünk, ott van büfé, tudunk harapni valamit, és ihatunk is. No meg padok vannak, ahova le lehet ülni, és el is lehet dőlni, ha már nagyon fáradt az ember fia.
És mi már azok voltunk.
Ránk szakadt az éjszaka, ekkor már értelme se volt a telefonnak, mindenki elkönyvelte, hogy csak holnap érünk a hajóra.
Reggel felhívtam az ügynököt.
– Két óra múlva kihozom magukat! – ígérte, de ezt senki nem vette komolyan, elvégre a pasas görög. Így dél is elmúlt már jócskán, mire jött a rendőr, hogy minden rendben, el van intézve, mehetünk ki.
Felcihelődtünk, a csomagokkal kitámolyogtunk, valóban ott várt az ügynök.
Miért kellet itt rostokolnunk?
Először: a görög előírások szerint tengerész csak akkor léphet partra, ha biztosítva van a hajóval történő továbbutazása. Mivel a mi hajónk nem volt meg, ezért nem engedtek ki, nehogy itt maradjunk, az állam nyakán.
Másodszor: valóban nincs Pancon 3 nevű hajó a kikötőben. Ugyanis az új hajó csak a tulaj számára lesz új, egyébként használt, most éppen Pelcarrier névre hallgat, és majd ha átvettük, akkor mi nevezzuük át Pancon 3 névre! (Tehát a hír igaz, a hajó új, de csak a tulajnak... hogy mi minek nézünk elébe, majd meglátható lesz!)
Mire erről beszerezte az ügynök a hatóság által is elfogadható dokumentumokat, az bizony errefelé időbe tellett.
Hanem volt más meglepetés is.
– Chief, egyelőre szállodába viszem magukat, mert a vevő még nem utalta át a vételárat az eladónak, és amíg meg nem érkezik, addig nem léphetnek a hajóra.
Nos, ez afféle rossz hír, amire egy tengerész azt válaszolja:
– Soha rosszabat!
Tehát bevonultunk egy kis pireuszi szállodába. K. Pistával kerültem egy szobába. A vacsora a szálloda éttermében volt, természetesen a hajótulajdonos számlájára. Arra bizony már nem emlékszem, hogy mit ettünk, de azt tudom, hogy nagyon jól esett, és igazán finom volt.
Nem kellett ágyba zavarni, és altatódalra sem volt nagy szükségem.
 

Másnap reggel meg kellett várni az ügynököt, aki jött a „jó hírrel”, semmi nem történt, délután legyünk itt, akkor megint jön, addig miénk a terep.

Nyilvánvaló, hogy kaptam a kamerám, és gyerünk a személykikötőhöz, és ott is a „HÉV”, azaz a metro végállomáshoz. Bementem Athénba, és egész nap mászkáltam, videóztam.  A híres bolhapiacnál szálltam le, és talpaltam végig a lejtős utcán, oda, s vissza, nem győztem betelni a látvánnyal. Olyasmit ilyen helyen nem árulnak, ami megdobogtatta volna a szívem, és nem költöttem semmit, kivéve némi szendvicset és jó kis retsinás borocskát.

Délutánra vissza, mert vártuk a híreket a hajó eladásáról, a pénz átutalásáról.

De semmi! November 16-a szállodában telt el, és biztos, hogy 17-én is ott fogunk ébredni. Ilyenkor persze megy az ugratás, az élcfaragás a tulajdonos rovására, miszerint valójában ez nem rossz helyzet, mert jó helyen vagyunk, kibírjuk mi a szállodában a szerződésünk végére.

Ilyen messze az időben, már nem nagyon emlékezhetem a beszélgetésekre, de azt tudom, hogy sokat kérdeztem K. Pistát a szenvedélyéről, a bélyeggyűjtésről. Tőle tudtam meg, hogyan kell kötegelni a hétköznapi bélyegeket, és mindent, ami a gyűjtőket érdekli. Az éjszaka a hotelban telt.

Másnap reggel se történt semmi, ami miatt indulni kellett volna, de valamikor ebéd után megjött az ügynök, és közölte:

– Megérkezett az átutalás, mehetünk átvenni az új hajónkat.

Mindenki izgatott ilyenkor egy kicsit. A parancsnok és a gépüzemvezető rejtélyeskedtek, semmit nem mondtak a hajóról.

– Majd meglátjátok… – volt a mindenkori válasz.

A busz beért a kikötőbe, és megérkeztünk a hajónkhoz. Senki nem találta el, hol van, melyik lehet, mert az igazság az volt, hogy álmunkban se jutott eszünkbe, hogy az új konténeres hajó ilyen vénséges vén csotrogány lesz.

Te jó ég! A busz megállt egy baromi magas oldalú hajó mellett, aminek az orrában a Pelcarrier név virított. Kicuccoltunk, és… és nem mehettünk fel. P. Ali, a parancsnok igen. Mi lent vártunk. A parton volt pár szárnyashajó, azok mellett bóklásztunk, pár órát. Aztán egyszer csak a hajó legénysége elkezdett lekászálódni. Hurcolták a csomagjaikat, a bőröndöket, dobozokat.

Mi a csuda? Ezek elmennek, és mi lesz velünk?

Az lett, hogy hamarosan felmehettünk. A hivatalos átadók a hajón maradtak. Így engem az első tiszt keresett meg és kísért a kabinba. Papírt, semmit se mutatott, mert ugye új tulajdonos, minden az ő utasítása alapján történik, a saját adminisztrációmat meg úgy csinálom, ahogyan nekem tetszik.

Oké, ez nagyon jó. Elindultunk körbejárni a hajót.

Hát mit mondjak?

„Minden nagyon szép volt”. Azért az idézőjel, mert a szépség egyedüli célja a „csúnyaságot” takarni. Mindent lefestettek az utolsó napokban, tehát minden szép volt, de ilyen vén qrva esetében ez csak a hibák leplezésére szolgál. A körsétának egyedüli célja az volt, hogy némiképp képben legyek, mi merre van, mit hol találok… Hát a mit hol találok kategória alig volt. Mert szinte semmit nem hagytak a hajón ami, mondjuk, a szerszámokat illeti. Amire az átadó chiefnek lelkiismeretesen gondja volt, az a raktártetők kinyitása. Meglehetősen komplikált szerkeszet volt. A hajónak két raktára, az egyes felett részben „butterfly” típusú raktártető, ez nem gond, fel kell emelni, a két szelvény feláll, és kész. A többi viszont ponton rendszerű. Ez olyan, hogy hidraulikával felemelem a szelvényt. Ekkor alá behúfom a mellette lévőt, és ennek a tetejére leengedem, és elhúzom. Nem egyszerű, és nem lehet vele gyorsan raktárt csukni. Készítettem magamnak rajzokat, magyarázatokat, úgy ahogy megértettem a rendszert. A fotón látható pontonok nem pontosan az a rendszer, ami nálunk volt, de hasonló. A mi hajónkon, csak hármat lehetett egymásra tenni.
Úgy nagyjából másfél óra alatt az arab első tiszt úgy gondolta, hogy átadta a hajót, a „melóscipőjét” utcaira cserélte, és elment.

A fedélzetmestert utasítottam, hogy a csomagokat csak tegyék le, és essenek neki a hajó „átnevezésének”, azaz le kell festeni a régi nevet: Pelcarrier, és helyébe írják ki szép, kövér betűkkel az újat: Pancon 3.

– De chief, esik az eső… – mondta a sztromó.

– Oké, látom. De meg kell csinálni, csak ezzel a névvel futhatunk ki.

– Lemossa az eső…

– Kit érdekel? Fessétek.

Sz. Pista persze tudta, hogy meg kell csinálni, vigyorgott is végig.

Ja, az arab chief melóscipője. Az volt, amit a tengeren „filippin safety shoes”-nak (filippínó biztonsági cipő) hívunk. Azaz vietnámi papucs. Ez a fószer halál biztosan ugrált a raktárkeret szélére, járt kelt a hajón egy szál papucsban, sokszor bizony elszörnyedve nézte a „munkavédelmi előírásokon” felnőtt énem.

A pasi el, én meg beköltöztem a kabinba. És majdnem elsírtam magam. Én soha életemben ennyi koszt és mocskot egy helyen még nem láttam. A kabinban egy fekete, olajos padlószőnyeg volt. Amikor cipőt cseréltem, mezítláb ráléptem, és a talpam fekete lett tőle. Lesz itt mit dolgoznom, amíg emberhez méltó helyet faragok belőle az arab után!

Nem sokat keseregtem, gyerünk fel a parancsnokhoz.

Még nem hajóztunk, nem ismertem Alit, de az első benyomások igen kedvezőek voltak.

– Egy kalap szar, amit átvettünk, és nem is fogunk belőle várat építeni. Karbantartás ninsc, csak ami elromlik, azzal foglalkozunk. – mondta. – Egyelőre annyit tudunk, hogy holnap kiállunk horgonyra, és jönnek búvárok, hogy a hajó alját megtisztítsák. Később megadják az ukázt, hova megyünk.

Amikor eljöttem tőle, felé a hídra.

– Pistikém, ez borzalom! – mondta P. Feri, a rádiós kambúzer. – Ilyen szart a jóisten se látott! Ez a hajó semmilyen nemzetközi előírásnak nem felel meg! Nincs egy működő rádió. A középhullámút be lehet kapcsolni, de nincs rövidhullám, nincsen semmi, ami a SOLAS (Életbiztonság a tengeren – Safety Of Life At Sea) előírásainak megfelelne, de GMDSS körzetbe se vagyunk sorolhatók a megfelelő készülékek hiánya miatt! Mi lesz itt? Amikor átadta a görög Alinak, megmutatta, hogy van a hídon egy darab, működő VHF (URH) rádió, ami az egész Égei-tengert lefedi…

– Aha, ha hiszek a görögnek, márpedig élből nem! – mondtam.

Feri még napokig jajgatott az áldatlan állapotok miatt. Ehhez nem szokott a precíz lelke, de mindent el kell egyszer kezdeni, nem igaz?

– Még az a szerencse, hogy a tulaj ígért egy Inmarsat-C készüléket, holnap hozzák horgonyra és beszerelik. – mondta, és láttam rajta, hogy ez azért valami, ha nem is teljesen megnyugtató.

Körbenéztem a hídon. Próbáltam kiismerni magam a térképek között, a készülékek használati utasítását böngésztem. Az EPIRB (Emergency Positioning Indicator Radio Bacon – vészhelyzeti helyzetmeghatározó rádiós bója – nagyjából) bójánkat is szemrevételeztem. Még az a szerencse, hogy ott volt mellette a hivatalos bizonyítvány arról, hogy a készüléket átprogramozták, és átírták benne a hívójelünket. (Vészhelyzetben, mondjuk, a hajó elsüllyed, akkor egy – a 4 atmoszférás víznyomásra aktivizálódó egység – kioldja a bóját, az felúszik a felszínre, és elkezdi a hajó hívójelét sugározni. Vagy a veszélyben levő személyzet a mentőcsónakból bekapcsolja. A megfelelő műholdak veszik a jelet, a pozíciót, és riszatják a megfelelő mentőegységet – ez így nem igaz, de érthető, és nagyjából így van).

Este elkezdtem a kabinomat felsikálni. Borzalmas volt! Napokig tartott, amíg olyan állapotba hoztam, hogy csak azt mondtam: koszos a szőnyeg… és ez jelentős minőségjavulás eredménye volt!

Másnap reggel hatkor révkalauz. Mindenki a helyén, a fedélzetmester és két matróz elől, én írányítottam őket. Sz. Pista szimpatikus férfi, kicsit magas a homloka, ezért előszeretettel mutatkozik sapkában.

– Chief, ez aztán az új hajó! – mondta széles vigyorral. – Nem tudom, hogyan hajóztak ezzel, szinte minden szar, minden rossz, törött, szakadt… nézd meg akikötőköteleket, szét vannak foszladozva a szálak, a picó (fedélzeti raktár) szinte tök üres, nem tudom, hogyan lehet itt dolgozni?

– Nem dolgozni jöttünk, hanem hogy átvigyük a hajót Távol-keletre. Ha elvittük, akkor tűz haza! A barba is azt mondta, hogy nincs karbantartás, nincs semmi felesleges munka. Az a dolgotok, hogy ami kell, az használható állapotban legyen. Jelen esetben a horgonygép, hogy beszedhessük a köteleket, és ledobhassuk a macskát…

A köteleket be tudtuk szedni.

Elindultunk.

Kihajóztunk a kikötőből, és kifordultunk a közeli sziget mellet. Errefelé nagyon mély a tenger, szinte alig van horgonyzásra alkalmas víz. A sziget mellett zsúfolódnak a hajók, mi is ide jöttünk.

Amikor a megfelelő helyzetben voltunk, jött az utasítás:

– Dobd le a bal horgonyt!

Ledobtuk. Ez úgy megy, hogy a féket kioldjuk, (a képen a piros "karika") és várjuk, hogy mikor elég, akkor megállítjuk. Ilyenkor a lánc már a fenéken fekszik, de a súlya húzza, tehát kell a jó fék.

Na, ez nekünk nem volt. Hiába feszítette a bósun és egy matróz, a ferrodol leégett róla, ami még volt rajta, és szikrázott a vas a vason… valahogyan sikerült. Ráhúzták a szorítócsavart. Mindkettejük keze, lába remegett az erőlködéstől.

Megjöttünk a horgonyhelyre.

A horgonyzóhelyen mindig sok hajó áll. Ide jönnek azok, akik olajat vételeznek, itt várják be a tankuszályt, tankhajót, bunkerbarge-ot, mindenkinek, ahogy tetszik. Ide jönnek, akik esetleg görög élelmiszert akarnak vételezni, itt várják, amíg kijön a ship’s chandler kishajója a friss áruval. És ide jöttünk mi is, mert búvárt vártunk, és a technikai cég, akik az Inmarsat C készüléket beszerelik, ide ígérte magát.

A búvárok munkájából semmit se láttunk, azon kívül, hogy lemerültek és felbukkantak.

A technikai cég küldött két, huszonéves, komputerzseni titánt. Feljöttek a hídra, nagy nehezen helyet találtak a készülékeknek a rádiós szobában.

Hamarosan felszerelték az antennát az árboc megfelelő helyére (az elekünk - elektrikus - állandóan a sarkukban járt, nem engedte, hogy marhaságot csináljanak). A rádióban először a transceivernek nevezett egységet szerelték az asztal lapja alá (ez küldi a jelet a számítógéptől az antenna felé, azaz ez az egység a felelős azért, hogy a műholdra felkerüljön a jel), szépen felcsavarozták, végül a monitor és a billentyűzet is helyet kapott, P. Feri legnagyobb örömére.

Be is üzemelték.

Megmutatták hogyan van a mindenféle, vették a nemlétező kalapjukat, és szépen elmentek, miután aláíratták, hogy jó munkát végeztek.

– Pistám, erre nagy szükségünk van! – örömködött Feri, mert hiába is próbálkozott a középhullámon morzézni, nem sikerült semmi összeköttetést kicsikarnia sehonnan.

A búvárok is elvégezték a dolgukat, aláírás, és el. Illetve előtte nagyon elmondták, hogy szar ez a hajó, csigás az alja, isten tudja, mikor lehetett hajógyárban. Ők bizony nem tudtak csodát tenni.

Ahogy elmentek, mi is indulásra készek voltunk. De november második fele lévén, az idő is kész volt, Feri bőszen lobogtatta az időjárás-jelentést, hogy az Égein É-ÉNy 7-es szél van.

A horgonyhúzás után felmentem a hídra. Ali, a barba éppen ismertette az utat.

– Nem tudom, hogyan lesz, de egyelőre nem Szingába (Singapore) megyünk. A hajót kiadták egy útra egy dán hajóbérlőnek, akinek Romániából van áruja Rotterdamba. Kötegelt alimínium ingotsot viszünk Brailából, 3300 tonnát kötöttek le. Azt mondtam az ügynöknek, hogy ma 19.-e van, 3 nap múlva a Dunán lehetünk, ha tartjuk a Charter Partyban megadott 13,5 csomós sebességet. A hajóbérlő szerint 2 nap alatt beraknak, így ha szűken is, de felérhetünk Hollandiába december elseje körül. Rotterdamból pedig valószínűleg kapunk árut a Távol-keletre. Hát, uraim, senki ne bízzon abban, hogy szilveszterre otthon lehet!

– Ki tudja, még nem tettem le róla… – mondta Cs. Gyula a kápó. – Majd meghajtjuk a főgépet, bár, óvatosan azzal a nagy rohanással!

Akkor elindultunk. Én nagyon régen, 1977-ben, majd húsz éve voltam egyszer a Távol-keleten, hát nagyon vártam, hogy meglássam megint Szingapurt. De ugye előtte még Braila.

A hajó sebessége egyelőre nem igazán tűnt 13 csomó körülinek, de hát üresek voltunk, és bár északnyugati szél fújt, itt, a hegyek takarásában nem volt még erős, amit nem is bántunk, mert egy üres hajó piszkosul tud ám billegni!

Az őrségem alatt kiértünk a Szúnion fokon túlra, itt keletre kell fordulni, és mintegy tíz mérföld után fel, északkeletre folytattuk az utat.

A hír természetesen igaz, de…

De közbejött egy nüanc. Az a fránya szél. Előlről, félpofáról kaptuk, és mivel konténeres hajó vagyunk, ráadásul üresen, ezért a szabadoldal igen magas volt, legalább hat méter, ami nagyon hatásos vitorlaként üzemelt. A szél belekapott, és elkezdett szépen tolni minket délkelet felé. A merülést nem lehetett növelni, mert az az apróság már az elején kiderült, hogy a hajó wingtankjai nem használhatóak. Ezek a tankok a hajóoldal és a raktár fala között helyezkednek el, és feljönnek a fedélzetig. Tehát igen alkalmasak arra, hogy a merülést megnöveljék, csak éppen az hiányzott, ami a leglényegesebb: a ballasztcsüvek. Ugyanis azok lyukasak, töröttek voltak, így ezek a tankok használhatatlanok voltak.

Szóval mentünk a hetes, viharos szélben. Illetve daráltunk, a főgép dolgozott, mi meg szép lassan csúsztunk harántirányban hátrafelé. A barba a középső ablaknál állt, és a szivarját rágta. Egyszer csak megelégelte, bejött a térképszobába, és kinézte a megfelelő helyet. Rábökött a szigetre:

– Ide. Milosz alá lemegyünk shelterbe.

Shelter menedéket jelent, magyarán azt, hogy a szigetet használjuk szélfogónak, és horgonyra állunk, megvárjuk, amíg a vihar annyira lecsendesedik, amíg tovább mehetünk.

Gyorsan beghúztam az új útvonalat a térképen, és a hajót megfordítottuk, már hátulról kaptuk a szelet, így aztán hirtelen megindultunk, és szépen nyargaltunk a megcélzott sziget felé. Úgy számoltam, éjjel egy körül ledobhatjuk a horgonyt.

Amikor a barba lement, kumni egy kicsit, még utasított:

– Add át a második tisztnek, hogy készítse elő a térképeket a horgonydobáshoz. Amikor nyolckor leadtam az őrséget, a harmadik tisztnek, B. Botondnak szépen elmondtam mindent. Okos fiú, nem kellett sokat magyaráznom.

Elalvás előtt annak örültem, hogy lesz legalább egy nyugodt napunk. Szerettem horgonyon lenni, senki nem zavar, nyugi van, szóval jó dolog.

Hajnali háromnegyed négykor, miután felébresztettek, hogy az én őrségem jön, gyanús volt valami. Ha horgonyra álltunk, akkor miért jár a főgép? Gyorsan fel a hídra. Ott a barba, a kápó, beszélgetnek.

– Nagy kalap szarba nyúltunk ezzel a hajóval Pista… – fogadott a parancsnok. – Nincs egy térkép a szigetekről, csak átnézeti van, azon meg nincs en meg a part melletti vízmélység, nem reszkírozom térkép nélkül a horgonydobást. Vasalunk addig, amíg az idő megjavul. A térképen be volt jelölve két pont, a sziget alatt kelet-nyugati irányban. – Ezek között vasalunk –, mondta a kaftán.

A vasalás azt jelenti, hogy mész egy darabig egy irányba, majd megfordulsz, a nyomvonalon visszajössz, megfordulsz, mész, jössz… szóval rohadt izgalmas dolog…

Vasaltunk… addig, ugyebár, amíg az idő annyira megjavul, hogy északi irányban tudjuk az utunkat folytatni.

Reggel nyolckor, őrségváltáskor jött Ali. A parancsnok nem adott őrséget, hiszen hárman voltunk tisztek.

– Felhívom a hajóbérlőt, hogy bejelentsem a késést… – mondta.

Ez úgy ment akkoriban, hogy a VHF telefonon felhívtuk a parti rádióállomást, bemondtuk a kapcsolandó telefonszámot, és megvártuk, amíg a kapcsolat létrejött, és mehet a duma.

– Hellasz Rádió, Hellasz Rádió, itt a Pancon 3! – hívta Ali a rásióállomást. A görög azonnal jelentkezett az éterben. A barba bemondta a dán telefonszámot, megadta a hajónk hívójelét, és várta a kapcsolást.

– Pancon 3, itt Hellász Rádió! – hívták a hajót.

Válaszoltunk.

– Parancsnok, adja meg a hívójelüket még egyszer!

A hívójel egy 4-5 betű és számkombináció, ami beazonosítja a hajót, a név nem mérvadó, abból lehet több is egyszerre üzemben, de hívójel alapján egyértelmű.

– Sajnos baj van. Ez a hívójel, amit megadott, nincs regisztrálva, nem tudok kapcsolni senkit.

– Ó, hogy az a radai rosseb egye meg! – A barba nem látott a pipától. – Ezek a disznók lusták voltak a hajót bejelenteni, mi vár még itt? – Hellasz Rádió, tegyen meg egyszívességet. Megadom az ügynökünk telefonszámát, kérje meg, hogy ők hívják a hajót.

– Oké, megpróbálom.

(A valóságos gond, hogy a mi hívásunkat nem lehetett hova kiszámlázni, de ha minket hívnak, az a hívót terheli, tehát kapcsolnak).

Most nem mondom el, hogy Ali hogy kiosztotta az ügynököt, amiért úgy elengedték a hajót, hogy nincs regisztrálva a rádóállomásunk. Utána pedig elmondta, kit hívjon, és mit mondjon nekik a késéssel kapcsolatban.

Utána hívta P. Ferit.

– Feri, vannak táviratok, add le ezeket. Még szerencse, hogy van az Inmarsat C!

– Igen, barba!

Feri nagyon lelkiismeretes rádiós volt, és precíz kambúzer (gazdasági tiszt). Ezért aztán nekiült, hogy leadja a táviratokat. Ezt már nem vártam meg, lementem a kabinomba szőnyeget súrolni, mert ez napi feladat, de már lehetett helyenként látni, hogy a szőnyegpadló nem fekete, hanem homokszínű…

Ebédkor szoktunk a szalonban találkozni. Feri nagyon ziláltan jött be.

– Kérlek, Pistám, ez nem igaz! Képzeld el, nem tudtam leadni a táviratokat. Te értesz valamit az efféle számítógépekhez, ebéd után gyere fel, nézzed meg, mi lehet a hiba.

– Mi a gond?

– Beírom a szöveget, elküldöm, látom, hogy a transceiver villog, tehát felmegy a műholdra az adás, de aztán azt a választ kapom, hogy 6 kísérlet után nem kézbesíthető az üzenet.

– Akkor azt hiszem, nem tudok segíteni. Én a számítógépen tudok valamicskét varázslani, de az Inmarsat hardverhez fingom sincs. Sajnálom.

– De hát nekem le kell adnom a táviratokat! Muszáj.

– Hát, én ebben nem tudok segíteni.

Feri búsan jelentette a főnöknek, mi az ábra.

– Az Inmarsat C nem működik.

– Hát most mi a francot csinálunk? – kérdezte Ali, a homlokát ráncolva. – Rádió nincs, a középhullám se dolgozik, VHF nincs, nem vagyunk bejelentve, most ez se használható…

– Pardon főnök, nem teljesen jól mondod, mert a középhullámú rádió…

– Na, mi van, működik?

– Részben.

– Hogy érted?

– Ha a hajó jobbra dől, akkor működik, ha egyenesben van vagy balra, akkor nem...

– Elmész a jó büdös francba…

– Pedig így van! Bár ha belegondolok, így valóban nem használható. És ha a hívójel nincs regisztrálva, akkor a középhullámot se használhatjuk telefonálásra.

– Így igaz – hagyta helyben a főnök.

De hogy ezt a részt ne úgy fejezzem be, hogy csak rossz hírek legyenek, délután megszólal a VHF rádió:

– Itt Hellasz Rádió, Pancon-3 hall engem?

Az ügyeletes tiszt rohant nyugtázni.

– Captain, már használhatják a rádiót, be vannak jelentve. A regisztrálás megtörtént!

Ahogy használható lett a VHF rádió a főnök felhívott minden illetékest, elmondott mindent szóban. Az ügynökséget persze érdekelte, miért nem írásban küldi a jelentést.

Na, azt nem akarom részletezni, hogy kifakadt ekkor, mert ugye a vadonat új Inmarsat C készülék nem üzemelt.

– Akkor hívja fel azokat, akik beszerelték, és kérdezze meg, hogyan kell használni! – mondta mérgesen a pasas.

Ilyet nem nagyon szabad mondani Alinak, mert nagyon kényes arra, hogy szakmailag minden rendben legyen a hajón.

– Mi mindent megtettünk, a készülék nem jó!

– Oké, majd Isztambulba küldünk egy szakértőt, aki két óra alatt helyre tesz mindent! Addig küldje szóban a napi jelentéseit.

Ennyiben maradtunk. Innentől kezdve nem volt semmi különösebb, ami az idegeket borzolta volna. Ugyanis a hajón minden „rendben” volt… Arról pedig nem mi tehettünk, hogy az időjárás nagyjából három nap alatt csendesedett le annyira, hogy elindulhattunk Milosz takarásából. Szépen felhajóztunk az Égei-tengeren, bementünk a Dardanellákba. Itt mindig szeretek hajózni. Canakkale után (ha délről jövünk, mint most), van egy derékszögű kanyar, ráadásul itt a legszűkebb a hajózó út. De előtte nagyon szép a város, a szív alakú vár, ahova az egyik szultán életfogytiglan bezárta az egyik feleségét, akinek megígérte, hogy amíg él, a szívébe lesz zárva... szavatartó volt.

 Felértünk a Márvány-tengerre. Itt kezdett kissé gyanús lenni a helyzet. Elég erős szél fújt, ami, ahogyan közeledtünk Isztambulhoz egyre erősebb lett! Oly annyira, hogy mire megérkeztünk, és bejelentkeztünk, a szorost ellenőrző forgalomirányítás csak ennyit mondott:

– Captain, dobjanak horgonyt, a forgalmat vihar miatt felfüggesztettük. Ha a Fekete-tengeren megjavul az idő, akkor indulhatnak.

Nem volt ellenemre, hogy itt, a szultánok városa biztonságos szélárnyékában várakozzunk, hiszen még itt, a partközelben is olyan erős volt az északi szél, hogy csak úgy „porzott” a víz! És ami a gyönyörű, hogy ebben a hülye erős és hideg szélben vitorlásverseny nézői lehettünk, az egyik forduló bójája nagyjából harminc méterre volt tőlünk.

Itt összeszedtünk még további kétnapnyi késést. November 23-án délután indulhattunk tovább. Persze a beígért Inmarsat C javítás elmaradt. Reggelre kiértünk a Boszporusz biztonságos takarásából, és megkezdtük „harcunkat az elemekkel”. Ezek az elemek egy hajóról nézve, legfeljebb elemecskék voltak, de ez egy – már kezdett látszani – elátkozott hajó volt. A döghullámok egy hajónak nem jelenthettek volna gondot, a többiek mentek is, szépen bólogattak, de haladtak.

Mi nem!

Minket más fából faragtak. Az alapvető gond, hogy a ballaszttankok fele használhatatlan, és üresen ez kész tragédia, mert nincs megfelelő merülésünk. Mi történik ilyenkor, amikor üres, és szembe kell venni a hullámokat? Nos, a hajó ha felmegy egy hullámhegyre, akkor az orra ugyebár felemelkedik. És megy felfelé, szépen, a következő hullámhegy, ha a hullámok rövidek, meg jön alá. És a Fekete-tenger pont erről híres: mivel sekély tenger, nem tudnak hosszú hullámok (szinusz hullámok) kialakulni, a két hullámhegy távolsága igen rövid.

Tehát ott tartunk, hogy a hajó orra kiemelkedik, a test átbillen, és ilyenkor az orr, szinte lezuhan. Igen ám, de ott a következő hullámhegy már alatta, amibe belevág. Ilyenkor fröccsen a víz, a mérges hullám elborítja az árbócot is, beteríti a felépítményt. De ez lenne kisebbik baj. De a hajó ilyenkor egy pillanatra megáll, mint az ökölvívó feje, amikor beleszalad a nag ütésbe. Neki az agya lötykölődik össze, a hajón meg elindul minden, ami nincs lerögzítve. Potyog minden a polcról, az asztalról, a szakács megpróbálja elkapni a levest a levegőben, az összes lekvár egy kupacban, a sarokban, a kövön…

Szóval ezt a barba nem vállalta.

Azt az egyet tette, amivel ilyenkor ki lehet „cselezni” a hullámokat. Elkezdtünk „krajcolni”. A vitorlázók tudják, mit jelent. Ők a szelet, mi a hullámokat vesszük előlről, félpofára. Így is haladunk előre, csak ugye nem egyenesen. Megy a hajó egy órát cikkben (45 fokkal eltérve a kijelölt útiránytól), majd csinál egy derékszögű fordulót, és cakkba vált. Ki lehet számolni, hogy ezzel sebességünk a cél felé felére csökken. Így az egy napos út kettőre növekszik, de ehhez hozzá kell venni, hogy nem lehet teljes sebességgel haladni. Szóval majdnem három napunkba került, amíg elértük a sulinai Dunaágat.

Amikor már látjuk a világítótornyot, a tengerész fellélegzik. Odáig már kibírjuk… És, valóban. Kibírtuk.

Hamarosan beszállt a révkalauz. A deltában már nyugi van, az ember csak nézelődik, miután megvívta a csatáját a révkalauzzal.

– Chief, mehetünk teljes sebességgel.

– Azzal megyünk…

– De hát csak nyolc csomó… azt jelentették, hogy tíz és felet tud a hajó!

– Lejtmenetben, hátszéllel. De most a vízfolyás ellen megyünk, és mivel ez a legénység első útja ezzel a hajóval, még nem ismerjük a viselkedését.

A révkalauz nem szólt semmit, tudomásul vette.

– Mikorra érhetünk Brailába?

– Holnap este, talán…

Hát, lehet, hogy igaza van. Nem egy kimondott speed boat vagyunk.

– Nem vállalom az éjszakai hajózást megukkal.

– Igaza van! – mi mást mondhattam volna?

És ehhez még jött a hab a tortán, de ez legalább nem késleltetett, hogy egy orosz hajó, a M/V Rostock (ha jól emlékszem a nevére) a Sulinai-Dunaág bejáratánál elsüllyedt, és pontosan keresztbe fordult, hogy eltorlaszolja a hajózó utat. Csak egy irányban lehetett elmenni mellette, váltakozó irányban. Azt jó tudni az áramlástani tanulmányainkból, hogy a szűk hajózó útban (csőszűkületben) a folyadék sebessége megnő, a nyomása lecsökken, tehát átmenni rajta minél nagyobb sebességgel a biztonságos. Na, nekünk sok mindenünk volt, de ez pillanatnyilag nem. A révkalauz is megizzadt, meg a barba is.

Valahol Réni alatt megvackoltunk. Ledobtuk a horgonyt, a révkalauz elment pihenni, mi meg adtuk a horgonyőrséget. Ez is nyugis dolog, mert semmi nem történik, csak telik az idő. Lehet olvasni, időnként körülnézni, vagy térképjavítani (második tiszt dolga).

Reggel hatkor felcihelődtünk, és tovább hajóztunk. Délután kikötöttünk Brailában. Ekkor december elseje volt, amikorra a hajóbérlő már Rotterdamban akart lenni.

Egy biztos, ezzel a hajóval ki tudja, mikor érünk le Szingapúrba? És ki tudja, mikor haza? Karácsony? Szilveszter? Röhej! Talán húsvétra… ha minden jól megy. Ez volt akkor a hajón a napi humor forrása.

És ahol humor van, ott baj nincs. A legénység addigra összerázódott. Én szokás szerint jó viszonyba kerültem a szakáccsal, aki számomra vigasz volt mindig, lévén jó tíz-tizenöt kilóval súlyosabb egyéniség. Egyidősek voltunk, 47 évesek, és neki már három unokája mondta, hogy: nagypapa! Teljesen elhűltem. Na, számomra ez még odébb van!

A kajával – legalább is most így emlékszem –, nem volt baj. Annál több a konyhai szerszámokkal, késekkel, ez is állandóan a humor forrása volt. Az biztos, hogy a századelőn használt hajók konyhája sokkal modernebb lehetett, mint a miénk. Hiszen még a tűzhelyen is kellett az elektrikusnak varázsolni, hogy használható legyen. Azt a mai napig nem tudtuk kideríteni, hogy a tűzhelynek miért volt 5 foknyi lejtése, hátrafelé…

Legyen az a talány feladva rejtvénynek, aki tudja a megfejtést, az kap egy jutalomutat a Pancon 3 fedélzetén!


Szóval ott tartottam, hogy december elsején, nagyon nagy késéssel megérkeztünk Brailába. No, de semmi baj, hiszen ahogyan az ügynökség mondta még Görögben, két nap alatt beraknak, és semmi perc alatt eljövünk. Az érkezés 1-én, csütörtökön délután (megnéztem az öröknaptárban, milyen jó hogy a világhálón van minden!), tehát pénteken és szombaton berakunk, és vasárnap már úton is vagyunk!


Ám, egy dolog, hogy a görög ügynök mit mondott, és más dolog, hogy román barátaink mit is csinálnak? Nem akarom azt bemesélni, hogy azt mondták, hogy az isten tudja, mikor végzünk. Nem. Azt hozták a tudtunkra, hogy két nap, de szombaton és vasárnap nem dolgoznak.

Hát ez azért legénységi szempontból igazán jó, nem szeretem, amikor egy hajó eszeveszetten kapkod, rohan, gyerünk, hajrá…

Más dolog a parancsnok. Neki ugye elsősorban a hajótulajdonos, másodsorban a hajóbérlő érdekeit kell képviselnie, de egy ilyen pici békát még le lehet nyelni. Nem kettő, hanem négy nap. Nem nagy dolog. És ha már négy napig itt vagyunk, Cs. Gyula, a kápó kitalálta, hogy karbantart a gépházban. Embere volt elég, három géptiszt, gépmester, gépaszi, hát ideális alkalom a munkára.

Ilyenkor az ember szabadidejében fogja a kis pénzikéjét, kimegy, bevált, beül valahova sörözni, sétál, nézi a csinos lányokat (Romániában nincs hiány belőlük!). A brailai primbáré (sétálós utca – tengerészül) elég hosszú, van sok-sok kocsma, presszó, étterem, bár, itt is a rendszerváltás után vagyunk ám! A Dunarea egy hatalmas áruház, itt is bóklászunk, szóval elvagyunk, mint a befőtt. És ez megy hét végén is. Klassz.

Hétfőn már látszott, hogy az a két munkanap, nem teljesen pontosan fedi le a valóságot. De ami tény, azt el kell ismerni. Hétfő estére berakták azt az árut, ami a parton volt. Hogy ez még a fele se volt az elszállítandónak, az csak egy nüanc.

– Captain, várni kell, amíg a gyárból megérkezik a rakomány.

Hát ezzel mi nem tudunk mást kezdeni, mint azt, hogy beletörődtünk.

Hogy mikor történt azt napra pontosan nem tudom, de tény, hogy egy délelőtti kávénál volt, hogy Gyula örömmel jelentette Alinak, hogy az egyes segédgépről levették a generátort, átvizsgálták, megjavították, amit kellett, ezért a generátorért felelősséget vállal. Hamarosan beindítják, most éppen a harmadik géptiszt az utolsó munkafázisokat végzi, ha kész feljön ő is kávézni.

A géptiszt feljött, jelentette, hogy mindent megcsinált, feltette a segédgépre a dekliket, a burkolatot, meg minden fityfenét, amit kellett, kávé után indítható. Tízkor a gépész csapat el. Hamarosan hallottuk, ahogyan beindítják a segédgépet. Töf-töf töf-töf-töf és megy. Dödög szépen, ahogyan kell. Egészen addig… amíg…

Valami durranás, csattogás hallatszott a gépházból. Ilyen szokott lenni, hát ügyet se vetettünk rá.

Hanem aztán vagy jó húsz perc múlva jön a gépüzemvezető a hídra a barbához, jó sápadtan, és halál idegesen.

– Barba, csak két generátorunk van.

– Mi van a harmadikkal?

– Használhatatlan.

– Mi a jó fene történt?

– Az egyes segédgép indítás után két perccel szinte felrobbant! A motorblokk darabokra tört, minden vezeték, ami kívül megy szétroncsolódott, totálisan használhatatlan.

– De ez hogyan lehet?

Hát a gépész összetartás akkor nem engedte a kápót, hogy elmondja (vagy a barbának négyszemközt később igen), talán mert én is ott voltam. Persze az ember később mindent megtud.

Szóval az történt, hogy a harmadik géptisztnek be kellett fejezni a munkákat. Közösen feltették a generátort a motor tengelyére, a gépüzemvezető személyesen tette fel az anyákat a töcsavarokra. Na, ezeket a géptisztnek meg kellett volna húznik, de nem tette. Kétpercnyi járatás után a laza csavaranyák leestek, és a centripetális erő miatt belüről szétszakították a motorblokkot, a gép burkolatát, és minden leszakadt, ami kívül volt.

– És most mi lesz? – kérdezte a főnök. – Két gép kell a menethez, és mi történik, ha valami történik? Nincs tartalék generátor.

– Nincs.

– Így nem indulok el!

Aztán sok eszmecsere végén beígérték a hajgyárból (Brailán hatalmas hajógyár működik) Románia legjobb elektrikusát. Eljött, vizsgálódott, nem csinált semmit és elment, de közölte, hogy szarból nem lehet várat építeni.

Annyit még én is tudok, hogy a hajónak volt három segédgépe (ezek forgatják meg a generátorokat, Amelyek a villanyosságot termelik a hajónak, meg nekünk), és ahhoz, hogy a hajó mehessen a tengeren, ahhoz bizony kettő kell, egy pedig tartalék, ha esetleg az egyik elromlana. Azt is biztos, hogy a tulaj mindent megígért a főgépésznek, hogy Szingában lesz minden, új segédgépek, meg fűzfán fütyülő rézangyal is, csak addig jussunk el.

És megindult a nemzetközi telefoneszmecsere, mert ugye, annak ellenére, hogy a görög számítástechnikai vég ide is ígérte magát, nem jöttek, nem volt Inmarsat C-énk. Nem tudtunk táviratozni.

Szó szót követett, a lényeg az volt, hogy valahogyan rávették a főnököt arra, hogy vállalja az utat két segédgéppel.

De az még egy kicsit odébb lesz. Ugyanis ahhoz a rakodást be kell fejezni.

És az áru meg csak csordogált, egyik nap jött ötven tonna, másik nap kétszáztíz, aztán megint állás…

Egy szónak is száz a vége, a beígért két napból pontosan tíz lett.

December tizenegyedikén indultunk el.

Most nem kellett éjszakázni a Dunán, hiszen lejtmenetben voltunk, ráadásul teljes rakommánnyal, így a merülésünk is megfelelő volt, a sebességünk is a normálisnek mondható és most nem kellett attól se tartani, hogy az oldalszél elfúj valahova, ahol a madár se jár.

Átmentünk a Boszporuszon, ez mindig csodás utazás. A két híd, a földrészek között, a Dolmabahcse, a Top Kapi, az Aya Szófia, a Kék Mecset, és hadd ne soroljam a látnivalókat, amit igaznán a tengerszorosból lehet csak igazán élvezni.

Végig mentünk a Márvány tengeren, ki a Dardanellákon. Tizennegyedike estére érkezhetünk Pirébe (Pireusz), mert természetesen bemegyünk, azért, hogy vételezzün k olajat az útra, friss élelmiszert, és bejönnek az Inmarsat C beszerelői, és megmutatják, hogyan kell használni a készüléket.

Szóval az elkövetkező napokban minden földi jóban lesz részünk, csak egy biztos, hogy a karácsonyt menetben töltjük, és ez télen nem egy leányálom.

 

 

 Az érkezés mindig izgalmas! Pire ráadásul mindig érdekes. De most nem megyünk part mellé, amire szükségünk lesz, az mind beszerezhető horgonyon, hát nincs az a bolond tulajdonos, amelyik rakpartilletéket fizetne a nagy semmire! Persze most is üzemanyagot veszünk, az a legfontosabb, utána sorrendben a friss élelmiszer, no meg a shipi behozza a cigaretta, és italrendelést is. Ezen a hajón még bagós voltam, és a barba rákapatott a szivarra. Na, nem tértem rá teljesen, de naponta egyet-egyet elszívtam. Ő volt a jó szivarok ismerője, mindig azt vettem, amire ő rábólintott. És így tett a kápó is. Megkaptunk mindent.

És hogy legyen hab is a tortán, bejött a cég két embere, akik beszerelték az Inmarsat C készüléket, és az ifjú titán urak, nagyon szemrehányó hangon kezdték a kioktatásunkat, mert az ugye mégiscsak felháborító, hogy a XX. Század végén egy hajón ennyire analfabéták legyenek a számítástechnikához.

Rövid, de szakszerű előadást hallgattunk meg a járónál, és a lépcsőn felfelé jövet.

– Akkor megmutatok mindent, de kérem, jól jegyezzék meg. – mondja az egyikük. – Írják föl, ha már nem veszik a fáradságot, hogy a használati utasításban utána nézzenek.

És a titán varázsol.

Kapcsol, nyomogat, vigyorog, fensőbbséges. A másik meg minket néz, kicsit lesajnálva.

No, azért elsőre neki se sikerült. Humorral elveszi a baki élét.

Újra kapcsol, nyomogat, magyaráz, haloványan mosolyog… de ez már nem az igazi, nem jókedvében.

– Na, várjanak, itt valami tényleg van, maguk csak menjenek el nyugodtan, egy óra alatt minden rendben lesz.

Legközelebb ebéd után találkozunk.

A két ifjú varázsló nyakig a munkában, a PC szétkapva, a transceiver szétkapva…

– Hát, nem tudjuk – mondja a főnökebb titán. – Érthetetlen. Kellene még egy kis idő.

– Már megrendeltük a révkalauzt, egyre jön – mondja Ali nekik.

– Oké, majd a pilotcsónakkal megyünk el. Addigra remélhetőleg megoldjuk a gondot – mondják egészen halkan, szemlesütve, és valahogy a mosoly se az ő szájuk szegletében bujkál.

Visszamennek a rádiós szobába, és folytatják a munkát, de eléggé kapkodóak. Telefonoztak is, a távtanács se volt segítség…

Egyszer csak hangok a lépcső aljából:

– Captain, pilot a hajón! – és már halljauk is a révkalauz lépteit.

– Gyula, menj, csinálj gépet! – utasította a főnök a gépüzemvezetőt.

A kápó el. A révkalauz bejött.

– Pár perc pilot – mondja a parancsnok – mindjár kész a főgép és indulhatunk. – Te menj előre – szól hozzám, mert az én hivatalom a horgonyhúzást felügyelni.

Indulok, és még hallom, hogy a gépházban beindul a második segédgép, hogy megfelelő legyen az áram a bazi nagy masina indításához.

Aztán a zaj elül.

Hamarosan szembetalálkozom a kápóval.

– Ne menj előre… – szól hozzám.

– Miért? – kérdem.

Gyula nem válaszol, hanem csak mosolyog. Felkisértem a hídra.

– Ali, nem tudunk indulni. Indítás után leégett a kettes generátor!

A barba szájában megrándult a szivar. Pár szóban megbeszélték, hogy mi történt. A főnök ezután elmondta a révkalauznak, hogy mi történt.

– Akkor esély sincs arra, hogy elmenjenek.

– Egy segédgéppel mozgásképtelenek vagyunk. Ha vár egy kicsit, megbeszélem az ügynökséggel, hogy mi legyen. Miután javításra van szükség, ezért vontató is kell majd, hogy a hajógyárba vontassanak.

Gyorsan ment minden. Nem tellett egy órába, és már jött is a vontató, amelyik a Karelisz féle „hajógyárba” visz. Ez a Karelisz nem volt ismeretlen előttünk. Minden magyar hajó ott javított, amelyik Pireuszba jött.

Halottakról vagy jót, vagy semmit.

A MAHART halott… Kareliszről ha azt mondom, hogy rabló, akkor agyba-főbe dicsértem.

Szóval ez a rablóbanda fogja megjavítani a generátorunkat.

Bevontatta a szalamiszi öbölbe, ahol a leállított hajók állnak egymásra kötve, és arra várva, hogy jön egy jó bolond, amelyik használt hajót akar venni. Elmentünk egy sor ilyen ócska, vénséges csotrogány előtt, majd egy elsüllyedt hajó előtt, amelyik fel volt fordulva, és az aljára kikötőhorgok voltak hegesztve, manőverezni kezdtünk. megfordultunk, seggünket az elsüllyedt felé fordítottuk. ledobtuk az egyik horgonyt, majd a hajó orrát kifordították, ledobtuk a másikat, és ekkor hátulról köteleket adtunk ki, hogy a horgokba, gyűrűkre kössék meg. Két kötelet keresztbe, x alakban, és két kötelet hosszában kellett kiadni. Igen ám, de hátul mindössze három kikötőkötél v olt.

– Sztromó, hozzatok előlről egy kötelet hátra! – utasította a barba Sz. Pistát, a fedélzetmestert.

Ilyenkor nem kell elöl lenni senkinek, de el lehet képzelni, hogy miket mondanak a matrózok, és akik a munkában részt vesznek, hogy egy 100 méteres, karvastagságú kötélkígyót hátra kell vinni. De megoldották, és végük a kötelek a helyükön voltak.

Jöhet Kerelisz úr és bandája, hogy bemutassák a görög csúcstechnikát, és jártasságukat a hajójavításban, szerelésben. Erre nem is kellett sokat várni. Hamarosan ránk kötött egy csónak, amelyiken két overallos faszi érkezett, akik most megmentenek minket.

Majdhogynem azt mondták, hogy tehetjük be a generátort a csónakba…

De nem. Aki élt és mozgott a gépházban, mindenki nekiesett. A generátort leszerelték, majd flasenzúgokat (láncos emelőket) szereltek mindenfelé a gépház mennyezetére, és megpróbálták kimanőverezni a súlyos alkatrészt. Az összehangolt munka eredménye az lett, hogy éjfél körül már a fedélzeten volt a szerkezet, és valahogy a csünakba került.

– Kápó, holnap hozzuk is megtekercselve! – bíztattak, mert ugye ez egy villanyos recece, és a forgórész égett le, azt kellett kivinni.

Úgy legyen! A fedélzetiek nyugodtak voltak, a gépészek meg fáradtak, a watchmanon kívül mindenki elvonult aludni.

 Akkor folytassuk a Pancon 3 kalandjait, illetve a mi kalandjainkat a hajó jóvoltából.

Tehát Pireusz.

Athén elővárosa érdekes, nyüzsgő kikötő. De ebből mi mit se éreztünk, láttunk, bár korábbi tapasztalatainkból ezt természetesen tudtuk. Ott voltunk kikötve Peramában egy roncshoz, de úgy, hogy nem voltunk partközelben. Kimenni nem lehetett, a tulaj meg a legénység kedvéért nem rendelt csónakot.

De nekem, és pár társamnak sikerült. Valakit orvoshoz kellett vinni. Ilyenkor a csónakot és a taxit az orvosi költségbe teszik, tehát többen is kijöttek. Én azért kellettem, hogy tolmácsoljak az orvosnál, mert ugye a doki görög, tehát beszél angolul, a tengerész viszont magyar, tehát nem beszél angolul (legénység, tisztelet a kivételnek, ne feledjük, ez 1994, röviddel a rendszerváltás után voltunk). Kifelé menet egy nagy piac útba esett, befelé jövet ott megálltunk, és vásároltunk némi ezt-azt a hajónak. Ott láttam először napszemüveges, cigiző disznót, bár más szemüveges, cigiző disznót korábban is sokat, ez a mostani egy hentes pultján várta a vásárlót.

A „hajógyári” beállás az Inmarsat C szervizének is kapóra jött. Két teljes napot dolgoztak, és nem jutottak dűlőre. Kicserélték azok a PC-t, a klaviatúrát, a nyomtatót, a képernyőt, újra telepítették, nem működött. Lassan-lassan átmentek anyátlan, apátlan kisborjúba, kezes bárányként viselkedtek, már arra is kértek, hogy mondjunk róluk valami jót a főnöküknek, mert teljesen ki van akadva rájuk.

A végső megoldás az volt, hogy az indulás napjára hoztak egy vadi új konfigurációt. Minden készüléket a szemünk előtt bontottak ki, installálták a PC-t, meg minden.

Ez a nap december 18-a volt. Előző este jött a hír, kora reggel hozzák a generátort, délután indulhatunk.

Ennek igencsak itt volt már az ideje, mert időközben a hajótulajdonos is felébredt, és megkérdezte, hol a fenében vagyunk? Már az Indiai-óceánon kellene lennünk, sőt, már a szingapúri hajógyárban, hiszen meghirdette 1995. január elsejétől a konténeres járatot, amire a hajót vásárolták.

Nos, azt, hogy ebből nem lesz menetrendszerű járat januártól, már mindenki tudta, csak a tulaj nem.

Tehát december 18-a. Kora reggel megjött a generátor. Aki élt és mozgott a gépházban, az mind a szerkezet gépházba való juttatásán dolgozott. Kávéra lent volt. Délre elvitték a helyére, azért ez nem úgy megy ám, hogy fogjuk meg ezren, és hopp elévisszük, odalent kevés a hely, szűkek az átjárók, nem arra tervezték, hogy hatlovas kocsikkal közlekedjenek. Flasencúgok, láncos emelők és chain blokkok segítségével sikerült odavarázsolni.

– Barba, most mi beszereljük, ez egy óra, ebéd után akár jöhet is a pilot! – örvendeztette meg a kápó a Alit.

– Ferikém, rendeld meg a révkalauzt 14.00 órára. Inkább egy órával később, minthogy kapkodni kelljen az indulás közben!

Így is lett. A pilot megigérte, hogy pontos lesz, bár ez semmit nem jelent egy görög esetében, azért a kikötői szolgálat viszonylag pontos.

Délre zsenikéim is végeztek, és láss csodát, az Inmarsat C működik! Feri örömmámorban adta le az indulás előtti táviratokat, meg minden. Éppen fent tópláltam a hídon, amikor a barba már intézkedett az indulással kapcsolatban. Kisvártatva megjelenik a kápó.

– Barba, mondd le a pilotot. Nem tudunk indulni! Próbaüzem alatt leégett a megjavított generátor!

– Van Isten! – gondoltam magamban, mert rögtön a kikötőben töltött karácsony rémlett fel előttem.

A rádiós lemondta a révkalauzt, utána a főnök hívta a Karelisz nevű rablóbandát, hogy nem teljesen oké a javítás. Azok hüldeztek, meg minden, de megigérték, hogy azonnal jönnek és elviszik a generátort.

– Ferikém, add le ezeket a táviratokat – vitte Ali a rádióshoz az újabb késést bejelentő üzeneteket.

Kávéra a csónak megérkezett.

Kávé után jön a rádiós:

– Barba, izé, kérlek szépen, az Inmarsat nem működik… nem tudom leadni… ez egyszerűen skandalum!

– Rendben, akkor hívd ki a szerelőket.

Szerelők másnapra igérték magukat, de érezni lehetett a beszélgetés közben, hogy most már rettenetesen el kívánnak minket valahova.

Másnap jöttek a szerelők, de valami történhetett, mert érkezett egy nagy-nagy szerelőtáskás pasas is, aki felment az árbocra, és mért, meg minden, és diadalmasan jött, hogy az antennacsatlakozó odafönt laza volt, meghúzta, és láss csodát, az Inmarsat C működött! Ilyen offék ezek a görög népek a computerizációs technikában, meg minden.

Tehát a generátor elment, és mi reménykedtünk.

Abban, hogy a karácsonyt mégcsípjük.

De egy dolog a remény, más dolog a véres valóság. Mert a görögök felpörögtek, és 23-án éjjel felhívták a hajót, hogy 24-én tíz körül hozzák az újratekercselt forgórészt. Biztosak voltunk benne, hogy most aztán beleadtak minden apait, anyait, a görög nemzeti büszkeséget, meg mindent, és az istenek is nekik szurkoltak ott az Olimposz tetején, hát úgy rendelkezett a barba, hogy nincs semmi kapkodás, ha a főgép üzemel, csak akkor hív pilotot.

A szakács és a pincér már készülődtek a szentestére, a fedélzetmester, Sz. Pista beállította a karácsonyfát, aki tudott az segített neki a fát dísziteni. Ők zömmel fedélzetiek, mert ugye a gépészek odalent, a generátort szerelik, hogy jól elmenjünk, és a karácsonyi vacsorát odakint a nyílt vízen töltsük el, hánykolódva a 7-8-as délkeleti viharban. Mert ugyan milyen legyen az idő az Égei-tengeren decemberben? Akkor és ott ez a megszokott.

Tehát indulás.

A barba fel a hídra, hogy értesítse a kikötőt, küldhetik a pilotot.

Ám mielőtt fölért volna, jött a kápó, a mi Gyulánk, aki kezd eléggé egyhangú lenni, ugyanis azt mondta a főnöknek:

– Barba, nem tudunk indulni, próbaüzem alatt leégett az újra tekercselt generátor!

 

Kellemes karácsonyt minden kedves magyar tengerésznek Pireusz kikötőjében… én meg majd folytatom. De ha valaki azt hiszi, hogy egy fikarcnyi túlzás, vagy tódítás van a történetben, annak a tehene teje apadjon el, és hollók vájják ki a birkái szemét!

 

Hát akkor, szüret! Nem menetben töltöttük a szentesét, de még a karácsonyt se! Kell-e ennél több? Persze, hogy nem, ám a tengerész az tengerész, és máris arról kezd álmodozni, hogy a szilveszter is Pirében köszönt ránk, és ez minden kávénál fölütötte a fejét, valamiféle vicc, humoros megjegyzés formájában.

De azért elhihető, ha mondom, hogy szenteste nem volt egyszerű megszervezni a generátor elvitelét. Oly annyira, hogy éjfél volt, amikor elértünk valakit, aki elvállalta az illetékes elvtárs szerepét, és megígérte, hogy reggel a hajóra jönnek, és elviszik azt a fránya szerkezetet.

Karácsonykor – magyar hajón – nincs munka, kivéve a szükséges minimumot. Tehát a watchman – az őrséges matróz –, kint van a fedélzeten, de most sokkal többet elnéznek neki is (magyarán, ha többet van bent a felépítményben). Csak egy legény van ilyenkor, akinek több a dolga, és ez a szakács.

Fel kellett volna írnom az ünnepi menüt, de mivel nem tettem, ezért csak annyit: a szokásos ünnepi terített asztal volt. A karácsonyfa alatt volt mindenkinek valami apróság, ilyenkor tombolát tartunk, és a fődíj, a karton sör vagy palack márkás whisky az, ami leginkább csábít.

Az ünnep elmúlt. Elérkezett december 27-e, amikor is telefonált a Karelisz féle kóceráj, hogy elkészültek.

December 28.-án valóban meghozták a forgórészt, beszerelték, és megrendeltük a révkalauzt. És láss csodát: a segédgép beindult, a generátor adta az áramot, hamarosan hallottuk a sűrített levegő sziszegését, amint megforgatta a főgépet, és aztán beindult, hogy meg se álljon egészen… na, de ne szaladjunk előre! Örüljünk annak, hogy van minden, mi szem szájnak ingere! Generátor, főgép, révkalauz, Inmarsat C, és még jó idő is!

Manőver, indulás, viszlát Pire!

Kifutottunk, és befordultunk déli irányba.

– Ferikém, az indulási táviratok! – adta Ali a papírlapokat a rádiósnak.

– Igen, barba, azonnal leadom őket! Indulás előtt még lefuttattam a teszteket, működik…

Nos, vannak dolgok, amiket nem szabad elkiabálni. Mert egy dolog a teszt, és más dolog a valóság. Másfél óra küzdelem a technikával, és Feri búsan jelentkezik a parancsnoknál:

– Nem, nem működik, egyet se tudtam leadni.

Ali nem egy káromkodós fajta, de ilyenkor azért tudja ő is cifrázni. Hamarosan mentek a táviratok szóban, a Hellász Rádión keresztül.

A menet viszonylag unalmas, egyhangú. Viszont ha az ember belezökkent a szolgálat ritmusába a hosszú nappalosság után, akkor már szeretjük, én biztosan. Az első tiszt adja a 4-8-as őrséget hajnalban is és este is. A többi szabad.

December vége, január eleje nem arról híres, hogy ilyenkor tükörsima a tenger. Abban szerencsénk volt, hogy az óév búcsúztatásakor nem billegtünk, nem bukdácsoltunk, tűrhetős időnk volt.

Az útvonal a magyar tengerészek előtt ismerős. Matapánnál elhagyjuk az Égei-tengert és nyugatra fordul a hajó. Megcéloztuk Szicília délkeleti csücskét, majd a Tuniszi partok fölött beálltunk a 265 fokos útirányba, amit több napon keresztül tartott a robotkormány. A következő tájékozódási pont Gibraltár. Nem volt igazán szerencsénk. Vihar nem volt, de hatalmas köd igen! És a ködben gyakran kiderül, ki a hülye? Most egy görög hajó volt az. Algecirasból, ez a Gibraltári öbölben van egy vontatmány jött ki, aminek a végcélja Rotterdam volt. Ilyenkor ezt rádión közhírré teszik, felhívják a hajók figyelmét erre, ködben ezt gyakrabban is megteszik, mert első a biztonság.

Nos, a vontatmány kijött, a kretén görögje meg ész nélkül ment a vontatóhajó után azzal, hogy hátulról veszi. Sikerült is neki. A vontatókötelet átvágta, a vontatmány elveszett, illetve ott sodródott valahol. A szorosban erősek az áramlatok, hát gyorsan eltávolodott a felügyelet nélküli uszály s a rakománya. Nekünk sikerült mindenkit kikerülni, de napokig tárgyaltuk, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen és antitengerész…

Gibraltár után megcélozzuk a portugál csücsköt, Cabo Sao Vincent-et. Itt északra fordulunk, és két napos dülöngélés vár a hajókra a nyugatról érkező döghullámok hátán. És ebben az évszakban ez gyakran megfejelődik egy kis friss viharral is. Mint most is. De azért túléltük.

Finisterre után északkeletre fordul a hajó, és megcélozza az Angol-csatorna bejáratát. (Valamiért itthon a francia elnevezést kultiválják, a La Manche-ot, de ezt egy tengerész ki nem ejtené a száján.) Ahol elérjük, és befordulunk ott van egy sziget, Ushant névre hallgat (ez is angol elnevezés, a franciák Ouessant-nak mondják), ahol egy forgalomellenőrző pont is van. Ez úgy működik, hogy a hajó felhívja, és megadja a jelentését, hova megy, mit visz, mi a sebessége, útiránya, mikor érkezik, van-e veszélyes rakománya… nagyjából ennyit (akkoriban, 1995-ben). Nos, mi is megadtuk, majd elértük a fordulópontot, és befordultunk a Csatornába. Az idő viszonylag tűrhető volt, úgy emlékszem, délnyugati szél fújt. Alig haladtunk egy órát, azaz nagyjából tíz mérföldre hagytuk el a fordulót, amikor töf-töf-töf és utána süket csend, és sötétség.

Leállt a főgép, megszűnt az áramszolgáltatás, magyarul black out volt.

Ha nincs meghajtás, akkor nem lehet a hajót a megfelelő irányban tartani. Lassan befordultunk szélirányra merőlegesen, és elkezdődött a vitustánc, a megrakott hajó elkezdett billegni. De veszettül ám!

A parancsnok a gépházba rohant, a gépüzemvezető nyilván már ott volt, valamint minden gépész, aki élt és mozgott.

A hídon az ügyeletes tiszt és matróz meg próbál a lábán megállni, mindent szépen elzéfesztelnek (biztonságba helyeznek), és kitámasztják magukat, s úgy várják az idő múlását, és azzal együtt a váltást, de legfőképpen a sűrített levegő sziszegését a gépházból, ami azt jelentené, hogy indítják a főgépet, s hamarosan megszűnik ez a borzalom. Az idő az persze múlik, mert az végzi a dolgát, s ebben semmi nem akadályozhatja. Tudjuk: odalent a gépészek is végzik a dolgukat, de annak eredménye még nem látható. Nem tudom pontosan, mi volt a hiba, de az rémlik, hogy egy hengerfejjel akadt gond. (Sajnos ekkor még nem vezettem naplót, most látszik, hogy milyen kár, nem előbb kezdtem hozzá! Ezt mindenki szívelje meg, aki nem ír még naplót, mert úgy jár majd, mint én most!) Tessék belegondolni: van egy baromi nagy kétütemű motor. Nyolc méter hosszú, két és fél méter magas, egy hengert úgy tisztítanak (kormolnak), hogy a gépész beleáll, és lekaparja a belső falát! Szóval ennek a masinának mekkora a  hengerfeje? Ne próbáld meg felemelni. Láncos emelő kell hozzá, nem is egy. És amikor kiemelik, mi történik? A kikötőben fellélegeznek, de most a hajó veszettül dülöngél! Tehát térdre, imához, nehogy agyonüssön valakit, amikor beleng az irdatlan teher! Nem történt baleset. Hidd el, ez nem szerencsének köszönhető, hanem a gépészek tudásának, munkájának… Ilyen körülmények között dolgozni… senki nem tudja elképzelni, aki itthon dolgozik! Nem fényezek senkit, amikor azt mondom, hogy le a kalappal előttük! És még egy nüanc: ha mondjuk egy autóbusz motort kell újjávarázsolni, akkor a szerelő itthon ledolgozza a nyolc órát, hazamegy, pihen, alszik, meg minden, aztán reggel nyolckor bemegy, ledolgozza a nyolcast megint, haza, pihi, anyuci popsija is ott van, reggel, bemegy, nyolcast lenyom, haza, alvás, bemegy, dolgoz, és két óra múlva azt mondja:

– Kész a motor. Gyerekek, három nap se volt elég a megjavításhoz!

Ezt a mi gépészeink egyben nyomták le! Huszonhat órát dolgoztak egyfolytában, miközben billegtünk, mint a keljfeljancsi, legfeljebb annyit tehettek, hogy egyik-másik le-leült egy órára, falni valamit, aztán vissza! Addig pihenés nincs, amíg a hajó nem megy!

És a hídon meg persze megy az aggódás:

– Nehogy megforduljon a szél, mert most baromi szerencsénk van, úgy sodródtunk, hogy a hajózó útban, és nem a partok irányába. Mert tőlünk délre zátonyos szigetek, sziklák voltak, ha oda vettük volna az irányt, hat órán belül mentést kellett volna kérnünk!

Megúsztuk.

A gépészek egy nap és még kétórai folyamatos munka után megjavították a főgépet, és mehettünk tovább Rotterdamba.

 

 

Folytatom, mert a hét végét itthon töltöm. Kampánycsend idejére nagyon alkalmas bejegyzésnek találom:

Azt mondtam, hogy elindultunk Rotterdamba. Persze ez így nem igaz, mert e hajó esetében az se igaz, ha kérdeznek… tehát elindultunk Rotterdam felé. Na, így már oké! Mentünk szépen az Angol-csatornában, és már nagyon vártuk, hogy bejelentkezzünk a rotterdami pilotnak, mert utána másfél óra, és kikötünk. Az idő ramaty, a legénység alig várja, hogy eltöltsünk egy-két napot a part mellett. Mert azt mindenki tudta, hogy a hollandok sajnos úgy dolgoznak, mint az ördög. Amit szem előtt tartanak, az idő, mert az idő pénz. Minél hamarabb be kell fejezni, az hogy a rakományt közben esetleg törik-zúzzák, senkit nem érdekel. Arra vannak a biztosítók, hogy kifizessék, a jogászok meg arra, hogy a hajóra kenjék a károkozást… Szóval szépen kiszámoltuk: szerda délelőtt megérkezünk, kikötünk, és csütörtök este elmehetünk (ebbe kis csúszás is bele van kalkulálva). Sokan már azt találgatták, hova megyünk rakományért? És mikor érünk Szingába? Ugye tudjuk, hogy január eljén el kellett volna indulni a Pancon 3-nak, a konténeres járat elsejével volt meghirdetve. Az már kristálytiszta, hogy a február elsejei indítás is kútba esett. De március elsejét még meg lehet csípni…

Rendben, megyünk a csatornában, a szél fél hátulról, jön, déli, délkeleti. Ilyenkor nem igazán számít, hogy milyen erős, mert tolja a hajót. Tolt is rendesen, elértük majdnem a tíz csomós sebességet. Ez egészen addig tartott, amíg: töf-töf-töf, és süket csend, black-out megint, leállt a főgép. Nem kell megijedni, ez nem volt hosszú állás. Nagyjából három óra alatt megjavították a gépészek, csak Gyula, a kápó mondott olyan csúnyát, hogy:

– Barba, jó lenne, ha most már semmi nem történne. Az injektor kilyukadt üzemanyag vezetékét tudtuk pótolni, de az utolsó centiméter csövet is elhasználtuk. Ha bármi történik, nincs anyagunk a javításra.

A főnök, biztos, ami biztos, ezt is elmondta a hajó skót technikai menedzsmentjének.

Nos, ők ígértek fűt, fát, aranyos égig érő rézhekemukit, csak baj nélkül érjünk be a kikötőbe. A rakparton várni fognak, és egy helyi javítócég emberi is ott lesznek, akik azonnal nekiesnek a főgépnek, éjt nappallá téve fognak dolgozni, hajtanak, mint a güzü, hogy a rakodás alatt befejezzék a munkát.

Hát ez rendes tőlük… nem?

Akkor nincs más hátra, mint kiimádkozni az égiektől, hogy baj nélkül megérkezzünk Rotterdam elé, mert onnan már megy minden, mint a karikacsapás: bevisznek, kikötünk, és mindenki körbeszeret és körbedolgoz minket, csak legyünk már ott, csak tűnjön fel a radaron Maas Center, ahol a révkalauz beszáll.

Zárójelben mondom, hogy a Maas az holland nyelven van, és a Rajnát jelenti, ami ugyi itt, Rotterdamnál ömlik a tengerbe. És még annyit, hogy a Maas Center egy bóját jelent, szóval oda kell mennünk. Zárójel bezárva.

Átkeltünk a Doveri-szoroson, ezt is megúsztuk baj nélkül. Ez a szoros a világ legforgalmasabb pontja hajóforgalom tekintetében. Ami nem nagyon tetszett, az volt, hogy a szél erősödött, és testvérek között is volt vagy nyolcas erősségű. De ez minket nem érdeklelt, hajrá, menjünk, és kössünk ki.

Befordultunk a célegyenesbe.

Az ügyeletes tiszt a VHF rádión bejelentkezik:

– Maas Center, Maas Center, itt a Pancon 3, három óra múlva vagyunk a bójánál, melyik oldalra kérik a pilotlépcsőt?

– Pancon 3, itt Maas Center. Kapitány, a kikötőt lezártuk a rossz idő miatt, nincs pilotszolgálat. Ha lecsökken a szél hetes erősségűre, akkor megnyitjuk a kikötőt. Vége.

Nos, ki mit szól hozzá? Azt, hogy mi, a fáradt, kimerült tengerészek mit mondtunk, hadd ne kelljen leírnom, mert ki kellene fütyülni minden szót, és ezt csak a tévében tudják, amikor is élvezhetetlen lesz a Mónika só.

Hiába ajánlotta Maas Center, hogy hol dobjunk horgonyt, Ali nem vállalta. Nyilvánvaló és teljesen igaza volt. Ezzel a halálhajóval horgonyt dobni istenkísértés. Ki garantálja, hogy fel is tudjuk húzni? Oké, tegyük fel, hogy ledobjuk. Ki garantálja, hogy nem szakadunk le a láncról? Oké, tegyük fel, hogy nem szakadunk le. Ezzel az alumínium rakománnyal még horgonyon is kiesünk a cipőnkből, úgy hánykolódik a hajó, hiszen itt nincs semmi védett hely! No, nem! Ezt nem lehet megkockáztatni! Akkor mi a teendő? Hát kérem az, amit Milosz szigete alatt tettünk: vasalni kell, azaz le, s fel járkálni. De ugyebár Miloszon csendes volt a víz, mert szélárnyékban voltunk. Itt meg baromi nagy hullámok vannak. Hát ilyenkor nincs mást tenni, mint szembe menni a hullámokkal. A kikötő előtt tisztán déli szél volt, tehát a vasalás észak-déli irányban kell, hogy történjen. Amikor szembe vesszük a hullámokat, akkor meg kell tenni húsz mérföldet, az ki tudja mennyi idő, több óra is, aztán meg kell fordulni, és két óra alatt lerohanni az eredeti helyre, megfordulni, és darálni vissza, forduló, rohan, fordul, darál! Ezt csak addig kell csinálni, amíg nem szólnak, hogy: szép jó reggel, napot, estét, lehet jönni, várja önöket a pilot.

Szerda este kezdtünk vasalni. A bukdácsolás nem igazán érdekes, elviselhető, de amikor a hajó fordul, azt közhírré kellett tenni, hogy mindenki zéfeszteljen, mindent rögzítsenek, eltegyenek, hogy a nagy billenésben ne repüljön minden. Ez mindig a szakácsnak volt a legnagyobb megrázkódtatás… De semmi baj nem történt.

Leadtam a szolgálatot este nyolckor, zuhanás az ágyba, hogy csütörtök hajnalban lehet, hogy bemehetünk. Hajnal négy, és K. Pistának semmi híre a pilotról, se az idő javulásáról. Reggel nyolc, leadtam az őrséget, reggeli, pihenés, ebéd, négykor fel a hídra. Alival beszélgetünk, de hogy hívnák a hajókat, nem, semmi forgalmazás. Csak olyat hallottunk, hogy az érkezőket horgonyra küldik. Őrséget leadtam, le a kabinba este nyolckor, alvás. Hajnal négy, vasalunk, vasalunk, semmi hír.

Aztán reggel hatkor érezhetően csökkent a szél ereje. Hatkor hívják a hajókat, nekünk nyolcra jut révkalauz.

Hurrá! Hurrá, hurrá! Megyünk be! Minden bekövetkezik, ha nem előbb, akkor sokkal utóbb…

És kérem, így lőn! A pilot beszállt pénteken reggel, január 6-án.

– Captain, a Steinwegre megyünk. Mennyi a rakományuk?

– Háromezer ötszáz tonna.

– Akkor este végeznek, lehet, hogy én hozom ki magukat. Azon a rakparton rettentő gyorsan rakodnak!

Hát ez nem a legjobb hír. A barba azonnal telefonált, mindenkivel beszélt, aki csak számít. A javítók esküdöztek, hogy sec-perc alatt megjavítanak mindent… ne tessék aggódni, itt most nem alkalmas, mert Hollandiában vagyunk, egy technikailag csúcsországban, majd mindent elrendeznek!

Az jó, az nagyon jó, ha mindent elrendeznek.

Csak az a baj, hogy így nem tudunk kimenni a Botlekba.

 

A Botlek jól cseng minden tengerész fülében. Ez valójában egy városrész, vagy mi a csuda. Van egy alagút, amit Botlek alagútnak neveznek, van egy öböl a kikötőben, amit róla neveztek el. Ez persze nem elég ahhoz, hogy egy tengerész örömmel hallja a nevét. Akkor ráadásul van egy free shop, ami szintén Botlek névre hallgat. Na, ez már valami! Én is igen sokszor vásároltam itt. Márkás italokat, az első videokamerám, farmert, illatszert, meg a fityfene tudja, hogy mit nem.

$###LEAD_END###$

Szóval ide ki kellene menni, de ha ezek a fránya dokkmunkások itt nyolc óra alatt kivarázsolják az alumíniumot a hajóból, akkor csak álom marad a free shopbeli vásárlás.

A gondolatok cikáznak, közben figyel az ember, ahogy jövünk be a hatalmas folyóra. Ismerős minden, nem egyszer jártunk erre. Akkoriban készítették az irdatlan méretű forgókaput, amelyik képes elreteszelni a folyót a tengertől, akkor lesz rá szükség, ha szökőár jön majd a tenger felől. Előrelátó népek. Elmentünk Rozenburg előtt, és máris itt az öböl, a Steinweg, az alumíniumrakodó. Valóban vártak a skótok, a menedzserünk, és vele volt a javítócég főmérnöke is. De előbb az ügynök jön fel a hajóra. A parancsnok neki mondja el az óhajait, sóhajait, miközben a papírmunkát intézik. Bürokrácia mindenütt van, de itt, szerencsére egy ember elég ahhoz, hogy elintézzék. Az ügynökön kívül majd a kikötői rendőrség fog jönni, valamikor.

És kiderül, hogy van idejük, mert megörvendeztet a holland fiatalember:

– Captain, két nap a kirakás. Ma és hétfőn rakjuk ki a hajót. Nem tudtunk két brigádot hozni, van egy másik nagy hajó, azon kell a sok dokkmunkás.

Fellélegeztünk. Ezt a skót menedzser már tudta, és ennek szellemében intézkedett.

– Captain, ma felmérik a munkát, és szerencsére nem kell a hétvégére túlórát fizetnünk a javítóknak, mert hétfő elég lesz a javításra. Megkértük az engedélyt a kikötőkapitányságról, megadták. Erre a rakpartra csak kedd este lesz szükségük, addig maguk régen elmennek!

Ez jó. Ezt szeretjük. Ali első kérése persze az Inmarsat C javítása volt. Mert ha van, akkor használni is kellene…

Ígéretet kaptunk, hogy még ma, pénteken bejön egy cég, és megszakértik a helyzetet.

A kirakást elkezdték. A munkatempóból ítélve, biztosan nem leszünk készen hétfő délelőtt. Hamarosan két fiatalembert vezettek fel a hídra.

– Chief, valami rádió hollandtól jöttek… – mondta az őrséges matróz, aki felkísérte őket. Ketten legfeljebb 45 évesek voltak. Ferivel felváltva mondtuk, hogyan jártunk a készülékkel, milyen körülmények között dolgozik, mikor állt le, és hogyan. Az egyiknek magyaráztunk, a másik addig a készülék dokumentációját nézegette. Aztán elkezdett röhögni. De piszkosul. Mondott valamit hollandul a társának, az is szerfelett vidám lett. Ránk nézett, legyintett, és gúnyosan mondta:

– Görögök… – és odahívott a rádiószobába. – Nézze chief: a számítógépen a Sailor program 4.1-es verziója fut. A transceiver (adóvevő egység) programjának a verziója 2.3-as. Ez a probléma oka. Az adóegység nem kompatibilis a vezérlő programmal. Elvisszük ezt az egységet, holnapra hozunk egy 4.1-es transceivert, és kész. Remélem érthető a magyarázatom. A számítógépes program sokkal modernebb volt, mint az adóvevő egységé, ezért az nem tudta a parancsokat végrehajtani. Ilyen egyszerű…

És ki hinné, valóban ilyen egyszerű volt, holnap majd hoztak, beszerelték, és attól kezdve nem volt több gondunk az Inmarsat C-vel.

Görögök…

Hát ez a gond megoldódott. Közben ment a kirakás, szépen. A gépházban felmérték a munkákat, és a mérnök homlokát sűrű ráncok barázdálták, amikor kérdezgették, mennyi idő alatt tudják kijavítani.

– Kérjünk tőlük szombatra és vasárnapra túlórát! – jött a parancsnok az ötletével a skótoknak.

– Jaj, captain, ez Hollandia, itt rettentő drága a túlóra, leharapja a fejem a hajótulajdonos, ha megrendelem. De ne aggódjon, mert időre befejezik a javító cég emberei.

Hát akkor jó. Ha befejezik, akkor jó. De tapsolni akkor fogunk, ha elmentek a jól végzett munka után. Ez valahogy mostanra a hajón mindenki alapállása lett: senkinek nem hiszünk. Majd ha látjuk.

De azért itt nyilván más a helyzet, ez Hollandia.

Szombat munkaszüneti nap, nem dolgozott senki, ezért két csoportra oszolva aki akart az kijutott a Botlekba.

Bevásároltunk.

Vasárnap ünnepnap, takarítás, tevés vevés, mindenkire ráfért a hosszú, viharos menet után. Ez a rakpart a világ végén van, tehát senkit nem esz a fene, hogy kimenjen egy közeli faluba, vagy városkába (csak a kikötő neve Rotterdam, ahhoz, hogy a városhoz közel legyünk, még egy órát kellett volna a folyón felfelé hajózni. Ne feledjük: a világ legnagyobb kikötőjében vagyunk!

Hétfő. Most sok minden eldől. Az már délelőtt látszott, hogy a rakodók mellettünk vannak. Ebből ma nem lesz énekes halott, nem fejezik be a kirakást. Ezt ebédszünet után meg is mondták, és ha megmondták, el is mentek egy másik hajóra dolgozni. Ennek szerfölött megörültek a gépházban. Ott ugyanis sokkal nagyobb gondok adódtak, mint ahogyan elképzelték, gondolták, és főleg: felmérték. A javításvezető állati ideges volt, az embereit hajtotta, késő este, éjfél körül mentek el, azzal, hogy mindenféle izét kell elvinniük, felújítaniuk, és visszaszerelniük holnap, úgy, hogy a hajó elmehessen.

Kedd reggel. Megjöttek a dokkmunkások, és azt ígérték, hogy tizenhat órára kirakják a hajót. Valaki, egy hivatalos fullajtár jött, hogy 21.00-kor érkezik egy hajó ide, nekünk 19.00-kor legkésőbb el kell indulni.

Hogy is mondjam? A tudomány akkori állása szerint ez meglehetősen teljesíthetetlen kérésnek látszott. De ki tudja, hiszen Hollandiában vagyunk… technikailag fejlett ország. Ez a fejlettség ott látszott meg, amikor 16.00-ra valóban kirakták a hajót, és elmentek a melósok, és megjöttek a kikötőkapitányságtól érdeklődni, mi a túró van, mikor lesz főgépünk.

Ez volt az a kérdés, amire a gépszemélyzet és a javítócég emberei egyöntetűen vonogatták a vállukat, és érdemben választ adni nem tudtak.

És kérem elérkezett a tizenkilenc óra. A parancsnok elküldött, hogy hívjam a személyzetet manőverezni, mert indulunk.

– De nincs kész a főgép, hogyan megyünk? – kérdezte a második tiszt, K. Pista a parancsnokot.

– Két vontatóval. Egyet megköttök elől, egyet hátul, és elvisznek innen. Elmegyünk egy inoperatív rakparthoz. (Ezt lehet magyarul is mondani: egy használaton kívüli rakparthoz.)

– Nem semmi! Biztosan nem olcsó mulatság!

– Egy vontató óránként 4000 gulden.

– Kettő 8000… a kérdés, hány órát számláznak?

Szerencséje volt a tulajnak (minket ugye tök hidegen hagyott a dolog), mert mindössze két óra volt, hogy elindultunk, átmentünk a Botlek öbölbe, és kikötöttünk egy hosszú anyagraktár mellé, aminek csak a végében levő ajtót használták, mi nyugodtan ellehettünk mellette, amíg akartunk.

 

 

 

Hát akkor itt vagyunk, áthoztak a vontatók. A Botlek öböl egyik csendes zugában álltunk. A gépészek dolgoztak, a javító cég emberei is dolgoztak, én meg P. Ferivel kimentem Rozenburgba. Kedves kisváros, csak egy kicsit rohadt messze van. Vagy hat kilométer, de megérte. Megittunk egy sört, sétáltunk, és visszajöttünk. Erre mondja a tengerész: legalább addig se a hajón voltunk. Rozenburg amúgy tipikus holland kisváros: tisztaság, tisztaság, tisztaság, rendezettség, bicikliutak, csatornák, kertitörpék, kertigólyák, kertiszélmalmok,  kacsák, sirályok, lovak… lovas… a főúton.

Aztán egyik este kitaláltuk, hogy a tengerészklubba, a Stella Marisba kimegyünk.

Klassz.

Ez jó buli. Jön a klubból a minibusz, és aki ráér, azt kiviszi. A klubban lehet sörözni, meg snookerezni, meg sörözni, meg telefonálni, meg sörözni, meg könyvtárni, meg sörözni, meg kápolna is van, meg sörözni…

Mivel látszott, hogy ez a javítás nem húsz perces, ezt a klubba járást mindennapossá tettük. Egyik este megismerkedtünk a Seafox II rádiósával és egy gépésszel. Ez a Seafox II számunkra hallatlanul érdekes volt, hiszen ez egy tengeri fúrótorony, amit a hajónkkal szemben, az öböl túloldalán javítottak. A különbség csak annyi volt, hogy ez nekik rendes négyéves javításuk volt. Összebarátkoztunk, és meghívtak, hogy másnap látogassunk el a fúrótoronyra.

Másnap ott volt a helyünk.

Ez egy sekély vízbe tervezett, önjáró torony volt. A négy sarkán egy-egy hatvan méteres, felhúzható láb volt. Ha a lábakat teljesen felhúzta, akkor kb. négy csomós sebességgel volt képes helyet változtatni. Megmutatták a négy gépházat, amik a lábakra voltak szerelve. Megmutatták a hidat, ahonnan vezérelték a gépeket. Megmutatták azt a műszert, amelyikkel belőtték és ellenőrizték, hogy vízszintesen vannak-e? Mit gondolsz, milyen ez a műszer? Digitális? Hidraulikus? Elektronikus?

Ne totózz, inkább elárulom: a biliárdasztal.

Az olyan sima, és a golyók olyan precíz kidolgozásúak, hogy ha a közepére letettek egy golyót, és az nem gurult el, akkor azt mondták: vízszintes a platform. A legkisebb dőlésnél is elindult a billiárdgolyó!

Egyik este (16-án) a klubban voltunk, amikor hazatelefonáltam. A feleségem rossz hírrel fogadott:

– Isti, rossz hír van. Édesanyád tegnap meghalt.

Mint akit fejbe vertek. Aznap este senkivel nem törődtem, megmondtam mi van, békén hagytak egy sarokban…

Még két nap, és a főgép, valamikor késő este elkészült.

– Holnap reggel indulunk! – volt a parancsnok döntése.

Végül is nekünk, tengerészeknek (fedélzetiek) nem volt itt rossz. Kipihentük az ideút fáradalmait, nyugis napok voltak, tettre készek vagyunk, mehetünk. Hogy a gépészek hogyan vélekednek erről, tessék őket megkérdezni.

Szóval másnap. Hatkor megyek fel a hídra. Nézem, hát odakint rohadt egy idő van. Ezerrel fúj a szél, a Maason porzik a víz. Ez minimum 8-as, 9-es idő.

Ali, a barba éppen a kikötőkapitánysággal beszélt.

– Ne küldjenek révkalauzt. Ilyen időben nem vállalom az indulást. A hajónak nincs rakománya, mint egy vitorlás működik a hatalmas szabadoldal, odakint nem tudnánk irányt tartani.

– Parancsnok, igaza van. Ha indulna, hívja a pilotállomást.

Így aztán maradtunk, de most volt annyi különbség, hogy a gépészek is szabadok voltak este is. Akkor menjünk a Stella Marisba!

Menjünk! Elvégre a klubban lehet sörözni, meg snookerezni, meg sörözni, meg telefonálni, meg sörözni, meg könyvtárni, meg sörözni, meg kápolna is van, meg sörözni…

Két napig tombolt az idő. Aztán délután lecsendesedett. Kávénál a barba azt mondja a kápónak:

– Gyulám, estére kérek pilotot. Indulunk.

Gyulám a fejét vakarja.

– Inkább a skótokat hívd, mert a főgép beszart. Nem indul. A baja… hát én aztat már nem tudom, de a baj ott volt, ahol javítottak. Így nem indultunk, hanem javítottunk. Tiszta sor.

És ha már javítunk, akkor este ki lehet menni a klubba, mert klubban lehet sörözni, meg snookerezni, meg sörözni, meg telefonálni, meg sörözni, meg könyvtárni, meg sörözni, meg kápolna is van, meg sörözni…

Aztán amikor kész lett a főgép, a barba a VHF telefonon felhívta a pilotállomást:

– Ne jöjjenek, lemondom a megrendelt révkalauzt, ebben az időben nem indulok. Ha a vihar lecsendesedik, megyünk.

Mert ez úgy van, hogyha akkor javítunk, amikor jó idő van, akkor tiszta sor, hogy a jó után rossz jön. És január van, amikor sűrűn van rossz idő.

És amikor lecsendesedett az idő, már január huszonhetedike volt. Ali rutinosan a kápót kérdezte:

– Hova telefonáljak? A skótoknak, hogy jöjjenek javítani, vagy a pilotnak, hogy indulunk.

– A skótoknak. De nem kell, hogy ide jöjjenek, holnapra megjavítjuk a főgépet, és mehetünk.

Így még vártunk egy sort, és másnap valóban: pilot a hajón, indulási manőver. És láss csodát, két óra múlva az Északi-tengeren haladtunk, valamerre… Az angol azt mondja: for order, azaz utasításra várunk. Annyit tudtunk, hogy a Földközi-tenger felé kell mennünk.

És mentünk.

 

Egy kis lazítás a mai bejegyzés... Mert ez a hajó tud baj nélkül is menni!

Szóval elindultunk a Földközi tenger felé. De még közel se vagyunk ott. Éppen kijöttünk Rotterdamból, befordultunk az Angol-csatornába, amikor hívás érkezett a hajóra. Amikor megtudtuk, hogy ki hív, majd padlót fogtunk az ámulattól.

Volt a MAHART-nak egy vállalkozása, egy állandó holland partnerrel létrehoztak egy magyar-holland hajózási ügynökséget. Ezek hívtak minket. De ők nem tudták azt, amit mi, hogy a hajón magyar a személyzet. Volt ám csodálkozás, amikor kiderült, hogy a kint lévő kolléga többeknek jó ismerőse a hajón. Örömködés, üdvözlések, és aztán rátértek az üzletre. És közben csúnya dolgok derültek ki. Amit a beszélgetésből megtudtunk, megpróbálom röviden összefoglalni:

A hajótulajdonosnak tele zuttyant a hócipője mindennel, ami hajó körül történt. Elégedetlenek a hajó üzemeltetésével, és ami durva, azt hitte, hogy a személyzet szabotál! Ez akkora fokú baromság, hogy nincs rá kifejezés. Kerestek egy „független” ügynökséget (az idézőjel azért, mert honnan is tudhatták volna, hogy akit megbíztak, azok a személyzet kollégái voltak sokáig), és megbízták őket, hogy keressenek fuvart a Távol-keletre, Szingapúr körzetébe, mert az eddigiekben nem bíznak. Így aztán azt az utasítást kaptuk, hogy hajózzunk csak tovább, a Földközi tengeren szereznek rakományt nekünk.

Ez rendben van.

De azt tudni kell, hogy a tulajdonos szabotázzsal kapcsolatos feltételezése – a legkevesebb, amit mondani lehet – nagyon durva volt, főleg a parancsnokra, Alira nézve. És ezt ő nagyon a szívére is vette. Ehhez jött a családi problémája, így gyorsan határozott: vigye a hajót tovább, aki akarja, ő hazamegy. Megkérte a váltását, és hamarosan meg is jött, leváltják a berakó kikötőből.

Azt nem meséltem, hogy Rotterdamban mélyreható személyi változások is történtek! A tulajdonos sokallta a személyzet létszámát (így mondják, amikor a bérköltség magas) és ezért hazaküldött egy fedélzeti és egy géptisztet is. A fedélzetről B. Botond, a harmadik tiszt lett az áldozat (aki szívesen is ment), a gépből… nos, hármat lehet találni. Igen, az a géptiszt, aki nem húzta meg a csavarokat a generátor felszerelésekor. És jött egy elektrikus, meg két burmai gépész. (Akkor még Burmának hívták Myanmart.) A két burmai a leendő főgépész és másodgépész voltak. Két csendes, normális pasas, akiknek később nagyon meggyűlt a bajuk a hajón…

Az elektrikus nagyon jó „vásár” volt. Aranykezű, amihez hozzányúlt, azt megjavította, márpedig ezen a hajón semmi se működött igazából a kézi húsdarálón kívül – pedig az nem is volt. Első ténykedése az volt, hogy megjavította a hajó intercom rendszerét, ezen a hajón házi telefon rendszer volt, így a hídról bárkit fel lehetett pár nap után hívni, nem az őrséges matrózt kellett szalajtani!

Hamarosan megjött az úti célunk: Marina di Carrarába megyünk, és márványtömböket fogunk vinni Surabayába, Indonéziába. Ez valóban Szingapúr körzete volt, hiszen csak háromnapi hajóút.

Akkor kérem, szüret! Már látjuk a végét, és ez nem semmi. Surabayából átmegyünk Szingába, és mindenki: huss, repül haza! Van-e valaki, aki azon csodálkozik, hogy szerettünk volna távol lenni már ettől a hajótól? Pedig, elmondhatom bátran, úgy sikerült lemenni az olasz kikötőbe, hogy egyszer sem kellett megállni géphavaria miatt!

Carrara fent van a hegyekben, ott bányásszák a híres carrarai márványt. Már messziről látszik a hegy sebe, fehéren világít a környező erdők megfelelő sötét körvonalat adnak. Ha a kihasított márványbánya ilyen messziről is jól látszik, vajon milyen lehet közelről? Erről se nekem, se más tengerésznek nincs tapasztalásunk. A rakodás céleszközökkel megy, és igen gyors, amint azt volt alkalmunk megtapasztalni a kikötés után.

Egyedül voltunk a kikötőben. Megérkeztünk, egy gyors vizsgálat, és megtudtuk, másnap reggel kezdik a berakást, két nap alatt végeznek is, és mehetünk isten hírével. Töredelmesen bevallom, nem emlékszem milyen nap érkeztünk, csak arra, hogy február 6-a volt. (Majd megnézem egy öröknaptárban, és beszúrom, ígérem.)

Új kikötő, tehát logikus, hogy mindenki igyekszik kimenni. Én mehettem, mert este Ali a hajón maradt, hiszen megérkezett az új barba, H. Géza, aki átveszi tőle a hajót, ehhez az első tiszt nem kell.

Másnap reggel akadt egy kis gond.

A fedélzeti csapat eltökölődött a raktárnyitással, és ezért a berakást húsz perc késéssel kezdték. Az ügynök be is jött a délelőtt folyamán, és szinte kiabálva hordott le mindenkit, hogy mit képzelünk, hátráltatjuk a berakást? Vegyük tudomásul, a hajónak holnap este el kell menni, mert ő csütörtökön vadászni megy, és azt le nem késheti! (Ezek szerint, ha holnapután csütörtök van, akkor tegnap, amikor érkeztünk hétfő lehetett, na, maradjunk ebben. Később megnéztem, és mit ad isten, hétfő, valóban.)

Lenyeltük a gorombaságait, és figyeltük a berakást. A berakásra váró márványtömbök a rakparton sorakoztak. Baromi nagy villástargoncák hordták a hajó mellé, és egy toronydaru emelte a hajóra, aminek hetven tonna volt a terhelhetősége. Amikor elmentek ebédelni, a műszakvezető (stivador) megadta a berakott súlyt, kilogrammra.

– Ez biztos? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Chief, a daruba elektronikus mérleg van beépítve. Legyen megnyugodva, az adatok pontosak.

Mondjuk nem voltam igazán ideges, és minden további nélkül elhittem, amit mondott. A tömböket szépen, egymás mellé rakták, mindegyik alá párnafa került, hogy ne a raktár fenekén feküdjön közvetlenül a márvány. Ahol kellett, ott a tömbök közét kiácsolták, vastag fa rudak tartották a távolságot (a tengerész ezeket dönecsnek hívja – az angolul tudóknak: dunnage). Szépen haladtunk. Annyira, hogy másnap délután valóban be is fejezték.

Az új parancsnok úgy döntött, hogy megvárjuk a reggelt, és akkor indulunk. Ez azért rendes tőle, nem? Így szépen megvacsorázik mindenki, utána raktárcsukás, és van egy szabad esténk. Még ki lehet menni, lehet egyet sétálni, lelkileg fel lehet készülni az útra.

 

Szóval, ahogyan azt Móricka elképzelte… ezen a hajón semmi se úgy történik, miként a normálisokon szokott lenni.

Tehát vacsora, utána raktárcsukás. Ez a fedélzetmester vezette munka, és az összes matróz részt vesz benne. Eleinte én is velük voltam, a raktártető hidraulikát kezeltem. De eddigre már jól begyakoroltuk, nem kellettem, Sz. Pistára nyugodtan rá lehetett bízni, pedig kissé bonyolult rendszer volt.

$###LEAD_END###$

Valamikor nyolc körül jön Pista a szalonba, ahol tévéztünk:

– Chief, nem tudjuk becsukni a három középső pontont.

Gyerünk, menjünk, nézzük meg. Körbejártuk, a hatos ponton a megfelelő helyzetben volt, de felült a raktárkereten körbefutó acélperemre. Hát, ez hogy a csudába lehet? Legjobb lesz, ha lehívjuk a barbát.

– Gyerekek, mindegy, mi a gond, a raktárt be kell csukni.

– Rendben, de mit lehet tenni?

– Találjátok ki…

Ez jó. Akkor találjunk megoldást. Próbálkoztunk mi egy csomó dologgal. A fekvő ponton fölé hoztuk a másikat, hátha az be tudja nyomni a helyére.

Persze nem ment.

Hogy mi is történt valójában? Egy konténeres hajót úgy terveznek, hogy a raktárba kerül a szállítandó rakomány 2/3-a, a fedélzetre a maradék. Ehhez még hozzájön, hogy a rakteret teljesen kitölti a szabványméretű konténer, azaz megtartja a raktár falát. Itt meg mi történt. A teljes kapacitást felvettük, de az a raktár alsó egyharmadában volt elhelyezve, a falat semmi nem támasztja, logikus, hogy az 50 méter hosszú falak a feszültség miatt meggörbültek, és ezt úgy tették, hogy a raktárkeret tetején egy horpadás keletkezett, ami miatt a raktárfalak teteje egy-egy tenyérnyit egymáshoz közeledett. Magyarán beszűkült. Ezért feküdt fel a ponton a raktárkeretre.

Nos, mit próbáltunk még varázsolni? Letettük a pontonokat olyan helyzetben, hogy a keretre ráfeküdjenek, és megpróbáltuk flasenzúggal a helyére húzni. A raktártető szelvénynek lett volna a tiszte, hogy szétfeszítse a raktárkeretet. Gondolj bele, két láncos emelő, aminek 5 tonna a terhelhetősége, majd behúzza a tetőt, illetve szétfeszíti a keretet, amit 3350 tonna márvány terhel! Hát nem! De nekünk be kellett csukni a raktárt, mert ugyebár anélkül indulás nincs.

Éjfél körül Géza is lejött, megfogta a flasenzúg láncát, mert barba ide, parancsnok oda, olyan nincs, hogy nem indulunk el. Időközben gépészek is jöttek, mindenki varázsolt, dolgozott, kínlódott, és főleg káromkodott, szentségelt. Közben szépen megvirradt, és megjött a pilot. Géza a hídon, és közölte, hogy:

– Pilot, egy órája próbáljuk a raktárt becsukni, de akadt egy kis gond, ám hamarosan indulhatunk.

Oké. A pilot várt. Pontosan egy órát. Akkor vette a kalapját, és elment.

– Captain, ha becsukták a raktárt, akkor hívjanak.

Rendben. Ezt biztosan megtesszük. Tíz óra tájban, a sztromóval éppen valamin törtük az agyunk, valami olyasmin, amiről mindketten tudtuk, hogy lehetetlen megcsinálni, amikor látom, hogy a Kikötőkapitányság épületéből megindul egy menet. Vagy delegáció, mert a távolról csak úgy csillogott, villogott a sok rendjel és rangjelzés az egyenruhákon. Elől egy fehérbe öltözött főgeneráladmirális, gondolom a kikötőkapitány maga. És csak jöttek, jöttek. Nyilvánvaló, hogy hozzánk jönnek, mert a reggel beállt hajó éppen rakodni kezdett egy elevátorral márványzúzalékot, oda fölösleges volt menniük.

Bejöttek.

Három főegyenruhás odajött hozzám. Bemutatkoztunk. Jól gondoltam, a Harbour Master volt, személyesen.

– Mi a baj chief?

Nos, tudni kell, hogy én sok mindenre alkalmas vagyok, de egyre nem: nem tudok hazudni és mellébeszélni. Ugyanis nem feltételezem egy szakmabeliről, hogy hülye lenne, mert ha ezt tenném, akkor hamar kiderülhet, hogy annak néztem, és én iszom meg a levét. Tehát hiába mondta Géza, hogy semmit se mondjunk, ha a hatóság jönne, szépen elmagyaráztam, hogy mi a gond. A raktárkeret összeszűkült, nem tudjuk a pontont letenni. Nem hiába a helyi kikötő feje, volt hajóparancsnok, azonnal megértette a probléma gyökerét, és azt, hogy mi a fejünk tetejére állhatunk, nem tudjuk a raktárt becsukni. A főolasz kedvesen elbúcsúzott, és megérdeklődte az utat a parancsnokhoz. Természetesen felkísértem.

A barba hellyel és üdítővel kínált mindenkit, de én sört kértem. A társalgás így indult a kikötőparancsnok részéről:

– Captain, van útlevele?

– Persze.

– Láthatnám?

Géza készségesen hozta.

– Ó, ön magyar? Ritkán járnak erre magyar tengerészek.

A hajó részéről vigyor.

– Megkaphatnám a Load Line Certificate-et? – és még felsorolt négy másik okmányt is, ami hajó „forgalmi engedélyének” számít a hajózásban.

– Persze, hozom… – Géza szalad, és készségesen hozta a papírokat.

Az olasz belelapoz, nézegeti. Beszélgetünk. Kedélyeskedünk, kávézunk meg minden. Jópofa csákók ezek a digók… vidámak, beszédesek. Indulnak. A kikötőkapitány fölvette és eltette a hajóokmányokat és a barba útlevelét.

– Captain, a hajót letartóztatom, ha mindent megcsinálnak, akkor majd hívjuk a BV (Bureau Veritas, hajóregisztráló cég) olasz képviselőjét, és ha ő biztonságosnak találja a hajót minden szempontból, és kiadja az új okmányokat, akkor elmehetnek. És természetesen ön is visszakapja az útlevelét induláskor. Jó munkát kívánok.

Ezzel olaszék el, mi meg ültünk, és hülyén röhögtünk egymásra. Azt azért el kell hinni, hogy az én röhögésem volt a felszabadultabb, nem Gézáé.

 

Na, kérem, akkor helyben vagyunk, megvan a programunk, Isten tudja, mennyi időre. Ilyenkor az első teendő az, hogy a barba körberiaszt mindenkit, aki él és mozog, és egy fikarcnyi köze is van a hajóhoz, és egy kis segítség remélhető tőle. Ezen a listán első helyen a helyi ügynök áll, a másodikon a technikai menedzsment Skóciában. De itt az első gond: az ügynök vadászni ment! De amilyen lüke, vitte magával, az akkoriban igencsak újdonság számba menő mobilját, így elérhető volt.

Nem tudom, mit beszéltek, de hamarosan megérkezett. Azt nem állhattam meg, hogy rá ne kérdezzek, köszönetképpen az első napi gorombasága miatt:

– Mi az miszter, nem vadászik?

Érthetetlen, hogy milyen csúnyán tud nézni egy olasz, ha nem vadászik! Hamarosan hívott a barba.

– Most mit lehet tenni? – kérdezte az ügynök, miután nagy nehezen felfogta a baj lényegét.

– Van több megoldás – mondtam. – Az első, hogy kirakunk ezer tonna márványt…

– Szó se lehet róla! – ellenkezett olyan felháborodottan, hogy arra kellett gondolom, anyagilag érdekelt az elszállított rakomány mennyiségében. – Mi a másik javaslata?

– Rakjunk ki ezerötszáz tonnát, az biztosabb – mondtam, magamban vigyorogva.

Meggyőződésem, hogy csúnyát válaszolt, de az efféle olasz szókincsem kimerül pár szóban, ráadásul amit mondott, abban nem volt egy se köztük.

– Gondolkozzunk… – javasolta az ésszerűt Géza, a parancsnok. – Mi a fő gond?

– A raktárfalak meghajlottak az alacsony súlypontú terhelés miatt. – válaszoltam, isten tudja hányadszor.

– Mi lenne, ha megtöltenék a felső ballaszttankokat? – kottyantott közbe az ügynök, akinek a zsebe nyilván nagyobb volt az eszénél.

– Túlmerülünk, és nem enged el a kikötői hatóság.

– Elintézem…

(Hülye vagy, de ezt csak gondoltuk mindketten.)

– Mi lenne, ha a rakománnyal szimulálnánk a szárnytankok feltöltését? – jött az ötlet az olasznak, aki éjjel megálmodta a megoldást.

– És ezt hogyan kellene kivitelezni? – kérdezte a barba kétségbe esve.

– A rakományt a hossztengelye mentén középről kivesszük, és a szélén felrakjuk. Ezáltal a súlypont valamivel magasabbra kerül, és a rakomány talán keresztirányú feszítőerőt hoz létre, és a raktár oldala visszahajlik.

A parancsnok kicsit gondolkodott.

– Legfeljebb egy műszaknyi munka – mondta Géza.

– Legyen! – örvendezett az olasz, és mivel délután volt, másnapra ígérte a munkásokat.

Az igaz, hogy az ügynök ötlete segíthet talán, de nem teljesen átgondolt. Ugyanis ha felrakunk a szélső sorra egy újabbat, akkor nincs az az isten, aki megköti a rakományt. Márpedig, ha elkezdünk billegni, akkor minden előfordulhat!

Másnap reggel megjöttek a melósok. Én a raktárban voltam végig ellenőriztem és irányítottam a rakodást, közben hallgattam az olaszok dohogását:

– Primo, maguk nem normálisak, ha így nekiindulnak! Ha egy márványtömb megindul, akkor térdre imához, kiszakítja a hajó oldalát, és maguknak annyi!

Hát ezzel én is tisztában voltam. Én csak annyit tehettem volna, ha segít ez az őrült művelet, akkor kérem a váltásom, hogy megmeneküljek a közös öngyilkosságtól. Na, mindegy. Elkészültek a munkával, lehet raktárt csukni. Eleinte ment is, egészen addig, amíg a középső szelvényekhez nem értünk. Persze nem ment, ugyanannyira beszűkült volt a raktárszáj, mint azelőtt. Persze az olasz ott volt, nem érdekelte már a vadászat!

– Most mit tegyünk? – kérdezte Géza a kétségbeesett ügynököt, akiről közben az is kiderült, hogy a rakomány tulajdonosa (feladója) is.

– Próbáljuk meg a hosszirány helyett keresztirányban felhalmozni, azaz a raktár elejében és végében legyen magasabban a márvány. – jött az újabb ötlet.

– Jó! – egyezett bele a barba, mert nem hülye, tudta, hogy az ötlet hamvába holt.

– Holnap jönnek a munkások, és átrakják. – ment el az olasz.

Holnap valóban jöttek.

– Primo, komolyan gondolják ezt a marhaságot?

– Nem. De kell valamit csinálni…

Ebben maradtunk. Az olaszok elvégezték a munkát, elvégre nekik mindegy, hogy a partról a hajóba, vagy a raktár széléről a raktár végébe rakják a tömböket. A pénzt így is, úgy is megkapják. Harmadszor akkor találkoztunk, amikor kiderült, hogy ez az akció sem segített, és helyreállítottuk az eredeti, valóban biztonságos helyzetet. Újra be voltunk rakva normálisan, csak a költségek emelkedtek, és nem tudtunk elmenni. Most megint lehet gondolkozni, és kitalálni valamit, hogy elvihessük a márványt Surabayába, ami egyre messzibbnek tűnt.




Akkor a kérdés adva volt: mi a teendő? (V. I. Lenin: Sto gyelaty? című észmenéséből kölcsönözve.)

Először meg kell várni a skót agytrösztöt, akik idejönnek, és kitalálnak valami okosságot. Ennek két útja van:

1. Kitalálnak, és bejön.

2. Nem találnak ki semmit, és az jön be.

Aztán meg kell várni, hogy megérkezzen Szingából a tulajdonos képviselője. Remélhetőleg neki is lesznek a bőröndjében jobbnál jobb ötletek. Itt is két lehetőség van:

1. Van ötlet.

2. Ide jönnek pizzát zabálni.

Én az utóbbira szavaztam. Mivel mást nem vártunk, ezért a raktártetők helyretételét felfüggesztettük, és vártunk. Végre a gépészek is a nyerő ágon voltak, nem kellett hülyére dolgozniuk magukat. Ilyenkor kérem, ki lehet menni, elvégre Marina di Carrara a hegyi falu marinája, azaz tengerparti üdülő települése. Ennek megfelelően gyönyörűséges homokpart, tele bódékkal, éttermekkel, kerthelységekkel, meg minden. Csak az volt a nüanc, hogy február első fele lévén, hideg volt és nem élet a plázson. De azért, ezt mindenki beláthatja, nem lehet komoly akadály a tengerésznek. Hamarost felfedeztünk egy pizzeriát, ahol igen finom olasz paradicsomos lepényeket süttek helyben, mindenféle jóval megszórva, mindezt potom sok ezer líráért, nem tudom a számokat, de nem volt égbekiáltó. Még a sörrel megfejelve sem.

Aztán lehetett sétálandani, volt egy bazi nagy park, amiben fák voltak, odafelé is, meg vissza is. Aztán ezzel kész, a téli nagy élet.

De ha sör van, meg egy szék, ahova le lehet ülni, akkor a tengerészek mér képesek jól érezni magukat. Mi is így voltunk ezzel.

Két nap, és megérkezett mindenki. A skót menedzsmenttől ötletek nélkül, de ígéretekkel érkeztek.

– Chief, mindent megkapnak, ami kell, de meg kell a helyzetet oldani.

Hát mondjuk, ennél hathatósabb segítségre gondoltam. De megérkezett Szingából a Pancon cég képviselője is. A nevére már nem emlékszem. Ő volt a hajóhoz legjobban értő, nyilvánvaló, hogy szakértőt küldenek ilyen komoly helyzet megoldásához.

– Nahát, milyen érdekes hajó! – csodálkozott a cég kereskedelmi igazgatója, amikor megérkezett.

Hát, barátom veled is csak többen vagyunk… gondoltam, és mint később kiderült, igazam volt. Hát ép eszűek ezek? Ha mást nem, de ígéretet kaptunk dögivel. Aztán megérkezett az ügynök, aki közben olasz hajózási szakértőkkel megvitatta a helyzetet, és meghozta a megoldást.

– Uraim, a helyzet egyszerű. A raktárfedő pontonokat be kell erőltetni mindenáron a helyükre. Ezért jön két gyakorlott hajógyári ember, aki elhárítja az akadályokat.

– Nagyszerű! Nagyszerű! – lelkendezett a kínai, aki már ment is volna vissza, hisz a gond elhárult.

– Biztos? – tamáskodott a skót. – Nem hinném, hogy olyan egyszerű a feladat!

– Ez biztos! – nyilatkozta ki a fejéből az olasz. És kérem meg is láttuk, hogy mit találtak ki. Jött egy furgon. Azon két palack, két százméteres nyomásálló, kék és piros cső, a végén egy lángvágó fejjel.

No, itt kezdett a dolog gyanús lenni. Az csak erősítette az érzésünket, hogy a gyakorlott hajógyáriak huszonéves suhancoknak inkább kinéztek. És elkezdtek dolgozni. Amint megláttam, üvöltve rohantam nekik, és leállítottam őket. Ugyanis a raktárkeret tetejébe réseket kezdtek vágni, ahova majd a pontonok megfelelő csapjai illeszkedni fognak.

– Állj, állj, ez marhaság! – tiltakoztam, és rohantam a barbához. Géza rohant le.

– Állj! – adta ő is az utasítást. Az olaszok egykedvűen leálltak, és felhívták az ügynököt. Az rohant be a hajóra.

– Hogy merték leállítani? – kiabált.

– Úgy, hogy én vagyok a hajó parancsnoka! – emelte fel a hangját Géza, és jó pár keresetlen szóval elküldte a francba az olaszt. A vége az lett, hogy kupaktanács gyűlt össze az ügyben. A digó vitte a szót, a skótot és a tulajdonost győzködte az igazáról. Minden ötlete ellen kifogást emeltünk, de a vége az lett, hogy a tulajdonos beleegyezett, így mi nem tehettünk semmit.

Ettől kezdve csak néztük, hogyan gyilkolják a hajót, a raktárkeretet meggyengítették a sok lyukkal és réssel, amit kivágtak, a pontonok tartótuskóiba belevágtak, lefaragták, hogy be tudják préselni majd a helyükre. Két napig tartott, amíg vágtak, mértek, vágtak, mértek. Végül azt mondták, hogy nagyjából készen vannak. Megpróbáltuk becsukni a raktárt. Nos, az újonnan vágott lyukakba belement a csap, a lefaragott tuskók befértek a távtartók közé a két szélső ponton esetében. De a középső még mindig felfeküdt, egy-egy centi hiányzott még mindkét oldalon. Csinálhattunk mi mindent, amit akartunk, semmi se segített.

– Ne aggódjanak, holnap megoldom a helyzetet! – mondta az olasz, és ettől kilelt mindenki a jó nyavalya.

Másnap megjött. És jött a hatalmas daru is. Hozatott egy ötven tonnás márványtömböt, azt a ponton fölé emelték, és leejtették, mintegy harminc centiről.

– Uram Jézus! – szörnyülködtünk.

Bumm!  Újabb ütés. A ponton lejjebb ment. Bumm, megint nyertünk két millimétert. Bumm és bumm, újabb centi. Végül sikerült bekalapálni a pontont a helyére.

– Na, holnap indulhatnak! – ragyogott az olasz pofája.

– Hova? – kérdezte a barba.

– Hova, hova? Hát Surabayába! – válaszolt nagyképűen.

– Oda biztosan nem. Előbb vízhatlanná kell tenni a raktártetőket, mert most ezt nem lehet elmondani róluk…

Az olasz hitetlenkedett.

– Az nem lehet, az jó, megmondták a hegesztők.

Azt nem kezdtem el magyarázni, hogy a hegesztők illetékessége véget ér a lángvágó fúvókájánál, és senkit se érdekel, hogy szerintük mi jó, és mi nem. Mert az olasz szerint azt mondták, hogy vízhatlan. Ezért, hogy szemléltető oktatást tartsak, levittem a raktárba, ahol a zárt tetők eredményeként tök sötétnek kell lenni. Kellemes félhomály volt a teljes sötétség helyett. A pontonok között besütött a délutáni napocska, minden szelvény között több ujjnyi rés…

– Azt mondja, hogy ahol a fény bejön, ott a víz nem tud?

Na, ennyi fizikai előképzettsége még neki is volt.

De ekkor már feladtam. Nem voltam hajlandó semmit törni a fejem, kiagyalni eszement dolgokat, amivel segíthetünk a tulajnak indulható állapotba hozni a hajót. Mi nem vagyunk hajógyár, mi nem építünk a szarból várat, engem tessék, kérem szépen, békén hagyni. Amit kitalálnak, azt majd szépen megcsináltatom, aztán lesz, ami lesz.

 

No, hát az lett, hogy kimentünk horgonyra. Ugyanis már nem kellett a parti észkombájnok segítsége, akkor minek fizesse a tulaj a rakpartilletéket, nem igaz? A hajón ott voltak a skótok, a kínai, meg mi. És beindult az „agytröszt”. A skótok kitaláltak valamit, elvetették. A barba jött egy ötlettel, átgondoltuk, elvetettük. Végül az lett a határozat, hogy ha törik, ha szakad, a réseket el kell tüntetni. Erre kell megoldás.

Akkor nézzük: vannak a hosszú nyílások a pontonok között keresztben. Arra lehet Ram-Neket tenni. Ez a Ram-Nek egy sajátos, a hajózásban (is) használatos „ragasztószalag”. A ragadó felület kátrányos, szurkos, amit ha megfelelő hőmérsékletre hevítenek, akkor mindenhez hozzáragad. Az oldalsó réseket is ezzel be lehet tömni. A kérdés:

– Mi kell hozzá? Mondja meg chief, és megkapnak mindent, a pénz most nem számít.

A fedélzetmesterrel leültünk, kiszámoltuk mi kell, és átadtam a skótnak. Hány méter, milyen széles ragasztószalag, de mindenképpen vászon hordozóanyagú legyen, mert az rugalmas, van fémbetétes (alufólia van beragacsozva), az nem jó. Aztán kell egy gázpalack, minimum 15 literes, hozzá egy reduktor és egy égőfej, amivel felhevítjük a pontonok vaslemezét, hogy ragadjon hozzá a szurok. Ennyi. Meg természetesen idő, hogy a munkát elvégezzük.

Rendben. Mindent megkapunk. A kínai kiment Marina di Carrarába, hogy bevásároljon. Másnap hozta egy csónak a megrendelt anyagot: megfelelő mennyiségű ragasztószalag, csak keskenyebb, mint amit kértünk, és természetesen alumínium hordozóanyagú. Egy három literes gázpalack, a hozzá tartozó reduktor és égőfej, ami arra se jó, hogy egy szőrös disznólábat lepörzsöljön a kocsonyába. Hogy az ilyen-olyan édesanyját a büdös disznajának, aki most is az anyagon spórol! Mit volt mit tenni, neki kellett állni a munkának.

A gázégő teljesítménye nem közelítette meg egy kéthónapos csecsemő szellentését se… hozz ki belőle megfelelő hőmennyiséget, hogy a vas felmelegedjen! Képtelenség! Ráadásul, február lévén, kurva hideg volt, és szél is fújt rendesen. Mit lehet tenni? K. Pistát beállítottuk szélfogónak. Egy bazi nagy furnérlemezzel csinált szélárnyékot a munkához. Természetesen csak centinként lehetett a vasat úgy-ahogy felmelegíteni, és hozzáragasztani a szalagot. Egy fél műszak alatt nagyjából két hézaggal végeztünk, azaz egy nap alatt néggyel. Napokba tellett, mire befejeztük. De amikor már túl voltunk a felén, állandóan vissza kellett hívni a ragasztóbrigádot, hogy a felengedett ragasztásokat újra melegítsék, és tapossák bele a vasba. Nagy nehezen sikerült befejeznünk.

Boldogság a hídon, ahol nagy egyetértésben nézte a barba, a skót és a kínai, ahogyan dolgozunk. Aztán, hogy a boldogság ne legyen felhőtlen, elkezdett a szél erősödni, mi meg rollázni, azaz billegni. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy legfeljebb nyolc perc alatt az összes ragasztás középen végighasadjon, mert az alumínium betét nem viseli el a húzó-, nyíróterhelést. Közben La Spezia felhívta a hajót és meginvitált minket a szélvédett öbölbe, menjünk oda, mert igen nagy vihar fog hamarosan a környékre zúdulni.

Horgonyt fel, negyven perc menet, horgonyt le. Megjöttünk. Szép csendes a víz, odakint meg már tombolt a vihar. Azért tettünk egy kollektív kirándulást a raktártetőre, ahol bemutattam a kínainak, hogy miért nem jó az alumíniumbetétes szalag. Kedvesen mosolygott és bólogatott, s halkan megjegyezte, hogy ez olcsóbb, és ha nincs vihar, akkor már mehetnénk is.

Mit lehet erre mondani? A hülye ennek dicséret!

A skót is somolygott az orra alatt, mert ő tudta, hogy igazunk van. (Ő tengerész is volt valaha.)

Most ő vette kezébe a dolgok irányítását. Annyira, hogy nem kértük, de mégis hozott két karton „extension filling foam”-ot, ami akkoriban újdonság volt, közülünk senki nem hallott róla. Ez az a hab, amit résekbe fújva többszörösére tágul, és megkeményedve tökéletes szigetelést ad.

No, ezzel lehet majd dolgozni! Ott, a horgonyon nekiestünk a munkának. Sz. Pistának szenzációs ötlete támadt: „bezsaluzta” a réseket, így nagy mennyiségű habot tudtunk megtakarítani. Azt találta ki a fedélzetmester, hogy hosszú karton csíkokat vágott ki. Ezek két végét kifúrta, oda drótot fűzött. Ezt a résbe becsúsztatta, a drót segítségével elfordította, és a drótot a pontonhoz erősítette. Így a kartonpapír egy sekély csatorna alja lett, amit aztán megtöltöttünk kiterjedő habbal. Kicsit lassan ment, de haladtunk a munkával. Amint ezzel elkészültünk, elkezdtük a pontonok találkozását kátrányos ragasztószalaggal leragasztani. Kaptunk nagyobb teljesítményű gázégőt is, sokkal jobban ment a munka. Utána még körbejártuk a raktártetőket, és minden ponton találkozási pontját habbal telefújtunk. Lementünk a raktárba, semmi napfény, úgy látszott, a végén jó is lesz, amit csináltunk.

A vége az lett, hogy az idő is megjavult, a raktárak látszólag vízmentesek, mehetünk vissza Marina di Carrara elé, és lehet hívni a BV embereit. Jöhetnek, ellenőrizzék le a hajót, és adják ki a bizonyítványt.

A genovai iroda visszaigazolta, és másnapra ígérte az ellenőrzést!

Izgalmas nap volt. Megjöttek, nem is egy, hárman érkeztek. Ez most egy teljesen komoly regiszteri szemle lesz, ami azt jelenti, hogy nemcsak a raktártetők vízzáróságát ellenőrzik, hanem mindent. Azt hiszem, ez a hajó ilyen komoly szemlén régen esett át, a görögök ezt egy kis (sok) kenőpénzzel oldják meg. Nem tudom, hogy a gépházban mi zajlott. A raktárban én kísértem a regisztert. Mindent átkurkászott, de egy raktárban nem sok mindent lehet. De alaposan megvizsgálta a hajó bordázatát, bebújt ballaszt tankokba (az orrban levőbe, azaz a fore peak-be, mert annak a bejárata szabadon volt. Onnan is elégedetten bújt elő.

– Chief, a hajó anyaga kiváló. Huszonnégy éves, és a bordák, a lemezek alig rozsdásodnak, nem korrodáltak. Ez egy jó pont a hajónak!

Elkönyveltem a dicséretet, pedig nem engem illetett, hanem a holland hajógyárat, ahol a hajó épült.

– Akkor jöhet a vízpróba! – mondta az emberem, és egy kissé összerándult a gyomrom. Ez izgalmas lesz! Intettem Pistának, kezdheti veretni a tetőket a tűzoltótömlővel. A víz vastag és erős sugárban ömlött a vasra. A surveyor elnéző volt, mert félrenézett, amikor a ragasztott résekre valamivel kevesebb víz került, de azért nem hagyta, hogy elsumákoljuk a próbát. A pontonok oldalát erősen megmosatta. A próba után le a raktárba. Minden száraz. Ez jó. De azért még egy próbát csináltunk, most lent maradtunk, én kézi adóvevőn mondtam, hol mossák, és figyeltük réseket, jön-e be víz?

Nem jött.

Egyetlen ponton kapott a raktár vizet, mindkét hátsó sarokban csurgást láttunk.

Ettől a raktárt és a tetőket átvette a surveyor.

Hát ez csuda jó! Akkor talán tőlünk mehetünk is. A fedélzeten, a hídon találtak némi hiányosságot, de nem volt vészes, ettől a papírok kiadhatók, csak a hibalistán szereplő tételeket határidőre meg kell javítani.

A gépház is átment a vizsgán.

Akkor indulhattok, mondhatnád. Igen ám, de vannak dolgok, amik váratlanul ütnek be. Ilyen volt a rádióállomás.

Mint említettem, a rádió nem felelt meg semmilyen nemzetközi egyezménynek se. A SOLAS szerint se, a GMDSS szerint se. Maradtunk a SOLAS-nál, mert az olcsóbb. Kellett vennünk egy rövidhullámú adóvevő készüléket. Potom hétezer dollár. De minő szerencse, a rádió ellenőr cége forgalmazott ilyet, és azt másnapra tudja is hozni. Hát nem kedves tőle?

Aztán itt van ez a fránya EPIRB bója. A benne levő akkumulátorok le voltak merülve. Azt is tud hozni, az öt darab 180 dollárt kóstál. Hát hozza, nem az én pénzem költi, meg a parancsnokét se, a kínai meg behúzta fülét farkát, mindenre csak „yes Sir!” volt a válasza.

Rendben. Holnapig akkor várunk, nem indulunk.

Holnap.

Meghozták a rádiót, pár óra alatt be is szerelték. Addig az EPIRB bójába betettük az elemeket, ás ellenőrizte a rádió surveyor. Volt egy kis bibi. Mégpedig az, hogy nem a mi hívójelünket sugározta.

Tudod-e, hogy ez mit jelent?

Azt, hogyha bajba kerülünk, és beindítjuk a mentőeszközt, akkor egy nem létező hajót keresett volna a mentőalakulat, minket meg hagyott volna a slamasztikában. Pedig a hajó átvételekor mindenki égre-földre esküdözött, hogy a bója át van programozva a mi hívójelünkre, és erről hatósági okmányunk volt a görögöktől. Így hihetsz a görög hatósági papíroknak! Csak kenőpénz kérdése, és mindent megkapsz. Szerencsére a surveyor cége ezt is el tudta intézni. A baj csak az ugye, hogy Genovában székelnek, az meg nem a második sarok innen.

Mit lehet tenni?

Majd este indulunk, mert elvitték, gyorsan átprogramozták, és este nyolcra meghozták. Annyira az utolsó pillanatban, hogy a révkalauz már a hajón volt. Feladták a bóját, a hozzá való bizonyítványt is. Felsiettem a hídra.

– Barba, megnézem a bizonyítványt, és megyek előre manőverezni.

– Ne szórakozz, majd indulás után, a pilot már türelmetlen.

– De addig nem megyek, amíg nem ellenőriztem.

– Na jó, de siess, ne akadékoskodj annyit.

Kivettem a bizonyítványt, megnéztem milyen hívójelet égettek bele. A miénk 8HADX volt, ez meg 8HDAX. Elírták! Mutatom Gézának:

– Barba, nem jó. Rossz hívójelet programoztak bele…

– A jó kurva anyjukat! – fakadt ki a parancsnok, és odavágta a pilot elé a papírt. – Nézze meg pilot, hát milyen munka ez?

A révkalauz mobilon felhívta a céget, akik megígérték, hogy este tízre küldenek egy fullajtárt a bójáért.

– Pilot, csak holnap reggel indulunk! – intézkedett a barba.

És másnap reggel nyolckor meghozták az EPIRB bóját.

– Pista ellenőrizd le, és ha jó, akkor stand by! (Stand by – felkészülés [értsd: manőverre].)

Megtörtént.

Jó volt.

Március 8-án, egy hónap és két napos olasz tartózkodás után elindultunk a Távol-keletre. De már az április elsejei konténeres járat indulásáért se tettem volna tűzbe a kezem!

 

Nem folytatom!

Ennek több oka is van: szombaton behajózom, és mással kell foglalkoznom.

2. Megtaláltam a kézzel írott naplómat, amit a carrarai érkezés előtt kezdtem, így ha hazajöttem, azt fogom kitenni, de azért ezeket meghagyom, mert érdekes összehasonlítani: mennyire megbízható az emlékezet 15 év távlatából! Sok minden másképp történt ám, (de a lényegen nem változtat), de akkor is...

 

Az időutazás annyit jelent, hogy megtaláltam a kézzel írott naplómat, amit a Pancon 3-on írtam, és most azt teszem közzé. Ez viszont akkor kezdődik, amikor megérkeztünk Marina di Carrarába. Így most visszamegyünk az időben oda, és mint érdekességet össze lehet hasonlítani az emlékezés hatékonyságát az előző részeket a tényekkel, azaz ezzel a naplóval.

Akkor lássuk, mit írtam akkor, 1995-ben?:

1995. február 10. péntek, úton. Elkezdek egy naplót írni, két fő oka van: olvasom Karinthy Ferenc Naplóját, és rájöttem, mennyi érdekes dolgot írhattam volna le magamnak az elmúlt évek során. A másik: tegnap este már marhára szorított az övem, nem is látszott, akkora a hasam. Most itt leírom, hogy: LE KELL FOGYNI! Ha leírtam, akkor így talán nem lesz pofám enni. De azt se mondhatom, hogy eddig zabáltam volna, csak egyszerűen nincs mozgási tér a hajón, baromi pici az élettér. Ha kicsit is mozog a hajó, és a lépés bizonytalan, akkor huszonnégy óra alatt nem teszek meg száz lépést se, csak ülök, fekszem, és napjában háromszor eszem.

Ja! És mozogni is kell, majd valami gyakorlatokat kitalálok.

Holnap Marina di Carrara, ha addig nem állunk le valami géphiba miatt. A barba reggel kilencet adott meg érkezésnek. Napozás nincs, hideg van − 4 C°. (Emlékszem, amikor a Vizcayán jöttünk, minden őrségben napoztam, olyan jó idő volt az Atlanti-óceánon.)

Hülye, buzi franciák... nincs egy hallgatható URH adójuk!

Éjfélkor nem ettem.

 

Február 11. szombat, úton, horgonyon, Marina di Carrara. Megérkeztünk Carrarába. Három napja az ügynökség azt táviratozta, hogy érkezéskor kikötünk. Így most horgonyon állunk, legkorábban hétfő délután mehetünk be. Milyen „jó”, hogy Encsike nem jött kikötőire. Most idegességemben kiugranék a vízbe. Viszont van RAI uno, due, tre, Canale 5, Italia 1, Rete 4, és számtalan más adó. Éjjel még szexfilm is lehet.

Fűtés viszont nincs, a hármas segédgépet is javítják a gépészek.

 

Február 12. vasárnap, horgonyon, Marina di Carrara. Semmi információ. Mára várjuk az új barbát. P. Ali, a parancsnok, rettentő ideges és egymás után rágja a szivarjait, gondolom menne már haza. Olaszországban holnaptól három napos repülős sztrájk lesz. Egy-két órát a pilóták sztrájkolnak, majd a légi irányítók. Nem folyamatos, de ahhoz éppen elég, hogy ha valaki csatlakozásra számol, azt lekésse.

Borús, hideg idő, napozás nincs. Sajnos 16-24-ig vagyok szolgálatban, így tévézés sincs. Várom, hogy kikössünk és mászkálhassak a városban. El kéne menni Lericibe és Pisába is.

Bologna mellett lezuhant egy katonai repülőgép, ráesett egy iskolára és tizenketten meghaltak (gyerekek mind). Borzalmas. Hozzájuk képest már matuzsálemi kort értem meg. Madridban a repülőtéren letartóztattak egy nyolcvankét éves hölgyet valamint a kilenc és tízéves unokáit. Három kiló kokain volt náluk. Vajon saját használatra hozták?

A kettes segédgépnek vége, a feszültségszabályozó tönkre ment. Hogyan fogunk így kikötni? A hármas nem bírja a horgonygépet meghajtani, az egyes meg romokban hever, mióta Sáros úr tönkretette. (Nem húzott meg valamilyen csavarokat, és motor valósággal szétrobbant, helyrehozhatatlan károk keletkeztek. És ez az ember újra be fog hajózni, hogy öregbítse a magyar tengerészek jó hírét...)

 

Február 13. hétfő. horgonyon, Marina di Carrara. Azt hiszem, most le fogok tudni fogyni, tegnap valami kattant és nem vagyok éhes.A rádióban a hatvanas évek slágerei mennek. Bemenetelről egyelőre hír sincs.

 

Február 14. kedd. horgonyon, Marina di Carrara. Hatkor be akartunk menni és kikötni, de a horgonygép elromlott. Szentségelés, káromkodás, a gépészek másfél óra alatt összetákolták. Mehetünk. Végül nyolckor felhúztuk a macskát, és kikötöttünk.

Megérkezett az új barba.

Mi a raktárat nyitnánk, de kidurrant egy-két hidraulika cső, így vártunk két órácskát, amíg M. Imó − már nagyon rutinos ám a hidraulikacsövek szerelésében − betömte a lyukakat. Közben az ügynök tombolt, hogy vesztegetjük a drága időt. Egyik fülemen be, a másikon ki.

Délután vizet vettünk a bal oldali édesvíztankba. Persze közben észrevettük, hogy kilyukadt a tank, és megy bele a tengervíz. Ezért ma kiengedjük az összeset, ha megvan behegesztik a lyukat a gépészeink (de leginkább Imó), aztán vehetünk vizet, ha még itt leszünk.

Este kimentem a városba. Semmi különös, egy klassz kis bár, zamatos olasz kávé, egy hideg Campari szóda és telefon Encsikének. Szabolcs csütörtökön fog szóbelizni a Móriczban a hatosztályos gimibe. Remélem sikeresen megállja a helyét. (megállta!).

Gyigyikét tegnap temették (az édesanyám),nagyon fog hiányozni otthon, most olyan hihetetlen az egész... kitől fogom kérdezni

Gyigyike, ezt hogyan csinálod?

Mindig nagyon jó Encsikével beszélni, most is az volt. Nagyon, nagyon szeretlek asszonyka!

 

Február 15. szerda. Marina di Carrara. A barba délelőtt el. Gondolom három perc múlva el is felejti a Pancon 3-at. Mi meg itt szórakozunk. Szerintem marha nagy botrány lesz, mert a melósok nem akarják megkötni a rakományt, nincs pénz a személyzetnek, nem jönnek a segédgépeket, tűzhelyt, horgonygépet megjavítani.

Sebaj. Később mi fogjuk őket lesajnálni őket, ha el akarják küldeni a hajót, és kiderül, nem tudunk. Jó kis hecc lesz!

P. Feri, a rádiós, gazdasági tiszt teljesen ki van akadva, hogy nincs pénz, nem tud a hajónak kaját venni. A hírt, hogy nincs pénz, nem érkezett semmi átutalás a tulajtól egy fiatal srác hozta az ügynökségről. Persze angolul egy a bötüt se beszélt. Feri meg − szokása ellenére − kiborult, és teli szájjal üvöltötte a szerencsétlen palinak, hogy azonnal beszéljen angolul! És bármit mondott, rákiabált, hogy „angolul!”. Mintha ettől a szerencsétlen megtanulna rögvest.

 

Február 16. csütörtök. Marina di Carrara. Megjött P. Sanyi, az elektrikus. (No lám, ebben alaposan tévedtem, amikor azt írtam, hogy Rotterdamba érkezett. De amit írtam róla, az persze találó, és ül.)

Egyre több rakomány jön, kíváncsi vagyok a végére. Már márkán vagyunk. Rakodás vége, raktárcsukás. Nem megy. A raktár deformálódott középen, beszorultak a pontonok, se előre, se hátra. A sok próbálkozás eredménye megvolt: eltört egy hidraulika cső, de hogy valami humor is legyen a dologban, a skót pasit a Seascot részéről, Mr. F-t, beterítette.. Jöhet Imó! Valaki kitalálta, hogy a letett pontonokat próbáljuk flasencúggal a helyére húzni. Megy! Nosza, rajta. Este héttől tízig a helyére húztuk a 7/8-as és 9/10-es pontonokat. Ekkor jött Imó a hidraulikacsövet javítani.

Este ismét telefonáltam haza. Szabolcs felvételije se jó, se rossz, de én reménykedem.

 

Február 17. péntek. Marina di Carrara. Elkészült a hidraulika cső. Az első kísérletnél kidurrant egy másik. Hajnali háromra kész a javítás. Próba, újabb cső törik. Négyre Imó megjavítja. A pontonokat nagy nehezen a helyükre varázsoltuk, de nem ülnek le, nem lehet lezárni a raktárt, nem lehet indulni.

A révkalauz negyed hétkor elment.

Nyolckor megjelent a kikötőkapitányság teljes díszben, és abbeli reményét fejezte ki, hogy hamarosan kész leszünk. A barba vázolta nekik a helyzetet.

(Érdekes, hogy az írott naplómban egy szót se szóltam arról, hogy elsőként én vázoltam nekik a helyzetet. Azt hiszem, ez azért van, mert annyi minden történt aznap, és csak vezérfonalat írtam.)

A Kikötőkapitány megnézte a hidat, és aztán tizenegy körül közölte, hogy akár becsuktuk a raktárt, akár nem, a hajó nem mehet el a rádió állapota miatt (nincs 2181-es vészfrekvencia, nincs 24 voltos tartalék feszültség, a középhullám alig fogható...)

Délre az ügynök rendelt egy javító céget. Elkezdték a pontonok tuskóit kiköszörülni, a stiftek lyukait szélesebbre vágni, annyira, hogy leüljön a ponton. A gépbe két elektrikus jött, egy órakor már dödög vígan a kettes generátor. Délutánra a javítócég befejezte a munkát, de a raktártetők nem ültek le a helyükre a raktárkeret deformációja miatt. A változást a sagging, a hajófenék domborúsága okozta. Jobbról balról mintegy két-két centi a deformálódás mértéke.

Tizennégy órakor a Kikötőkapitány megszemlélte a helyzetet, majd elment a barbához megbeszélni a dolgot. Fél óra múlva a bosun jelentette, hogy a deformáció erősebb lett, újabb centit horpadt mindkét oldalon a raktárszáj.

A rakománytulajdonos a hajóra jött. Megegyeztek, hogy kb. 800 tonna rakományt kiraknak a kettes raktárból úgy, hogy a hajó még ne bukjon orra. Szeriontem ez nem fog menni, ehhez az egyes raktárból is kell rakni. Próbálják a költségeket minimalizálni.

Este telex a Seascottól, hogy ne kezdjük meg a kirakást addig, amíg Mr. C. meg nem érkezik.

Gondolom ő varázsló, és ránk fog olvasni némely ősi kelta varázsigéket.

Majd meglátjuk. Addig lesz nyugis fél napunk.

 

 

Akkor folytatom a Pancon 3 kalandjait. Megtaláltam a volt cégem az interneten, és kiderült, hogy a hajónév "él tovább", de most egy tengeri vontató viszi tovább.

Február 18. szombat. Marina di Carrara. Délelőtt Sig. Molini, ügynök, rakománytulajdonos és fővadász bejött a hajóra. Kisütötte éjszaka − és reggel konténerhajózásban jártas ismerőseivel beszélt, akik megerősítették, hogy az ötlet igen jó, mondhatni kiváló − hogy középről a raktár szélére kell a rakományt átrakni, ugyanis az oldaltankjaink nem tölthetők, az átrakással ezt a feltöltést szimuláljuk, ezáltal a hajótesben keletkezett feszültség oldódhat.

A délutáni műszakkezdésre megjöttek a melósok (14.00-ra). Középről a rakományt kiraktuk oldalra, közben a melósok mutatták, hogy őrültek vagyunk, ha így elmegyünk a hajóval, nem Szingába, hanem csak kétnapi járóföldre is. Sajnos igazuk van. Lehetetlen a 20-25 tonnás, három magasra halmozott márványtömböket biztonságosan megkötni.

Rakományshiftelés után raktárcsukás próba, természetesen és hál’ istennek, sikertelen. Milyen jó így dolgozni, hogy közben az ember azért imádkozik, hogy ne legyen eredménye a munkájának!

Megpróbáltuk a raktárt becsukni. A 9-es ponton a helyére ment, a 8-as meg se mozdul. A hetest is parti daruval kellett a helyére emeltetni. Most vajon mit fognak kitalálni?

Délután Mr. Cunningham a hajón. Ő is azt kérdezte, mit fogunk most csinálni?

− Hát majd gondolkodom − mondtam, de felmerült a kérdés bennem: ezért kellett ide utazni? Ezt telefonon nem tudta megérdeklődni?

Este telefon haza. Encsike is rájött, hogy ez nem hajó, hanem egy halom ócskavas. Pizza (frutti di mar) egy hangulatos pizzériában. Rajtunk kívül egy népes társaság születésnapot ül.

 

Február 19. vasárnap. Marina di Carrara. Mr. Cunningham kitalálta, hogy a sagging megszüntetésére most a kettes raktár elejéből hátra, és az egyes raktár hátuljából előre kell átrakni a rakományt. Így középről kikerül a súly, és elöl-hátul megterhelve kiegyenesíti. (Ha akarja, mondom én.) Esetleg pár száz tonnát ki is rakhatunk, és töltsük fel az oldaltankokat is. (Lelke rajta, nekünk úgy adták át a hajót, hogy nem lehet kiszívni, ha feltöltjük, szóval sose próbáltuk. Ha viszi a balhét, ám legyen.) Ez a terv, holnap majd meglátjuk.

Délután a városban. Teljesen váratlanul rám tört a Karnevál (bár nem a riói...). Eszembe se jutott volna, hogy efféle látványosságban lehet részem. Pöttöm gyerekek, nagymamák, fiatalok, éltes urak és a nejek mind-mind színes maskarában, vagy utcai ruhában de festett arccal, vidámak, ökörködnek, tréfálódznak, ugratják egymást, bolondoznak, esznek, isznak, énekelnek, kiabálnak, szórják a szerpentint, konfettit, „brillantint” és hatalmas ovációval köszöntik a felvonulókat, a kocsikat, amik tele aprónéppel és zenét harsogva vonulnak a főúton. Szóval olaszok a javából, igazi temperamentumos déli népség.

Én meg egy csomót videóztam.

De mivel csak egy kellemes délutáni videósétára indultam, nem tartottam fontosnak, hogy pénzt is hozzak magammal. Most már bántam, de azért élveztem a vidám forgatagot. Két óta ebből is elég, utána egy kurta séta a tengerparti strandhoz, hogy egy felvételt készíthessek, bár így februárban a strand teljesen kihalt volt.

Este tévé. Nagyon készülnek a San Remoi Dalfesztiválra, egy beharangozó műsort adtak, a régi énekesek karneváli hangulatot teremtettek a színpadon és persze a régi slágereket énekelték. Az utolsó szám a meghalt Domenico Modugno Volare című slágere volt. (Most törhetem a fejem, hogy vajon miért tartottam akkor fontosnak leírni, hogy Modugno meghalt. Talán éppen akkoriban, és hír friss volt. Majd otthon megguglizom, és kiderítem.)

 

Február 20. hétfő. Marina di Carrara. Délelőtt sakkozás a rakománnyal. Most hátul rakjuk fel három magasan a rakományt a kettes raktár elejéből. A cél az, hogy nagyobb trimmet elérve − most két láb −, a saggingot csökkentsük, így talán kiegyenesedik a raktárkeret. Egy méteres trimmig raktuk, majd raktárcsukás. Most már a kilences és hatos szelvények se ülnek le, rosszabb a helyzet, mint előtte. Erre mit csinál az olasz? A parti daruval huszonöt tonnás tömböt használva beütik a szelvényeket, nagykalapáccsal beverték a biztosító csavarokat (ezeknek annyi, a csavar mivoltukat most vesztették el...), barbár munka, a raktár látszólag becsukva.

Ez a munka senkinek sem állt érdekében, kivéve az ügynökséget, ami a hajót mielőbb kikötőn kívül szeretné látni. A hajó így nem tengerálló, biztos, hogy nem fognak elengedni. Mindenesetre este hétre végeztünk mindennel, holnap reggel pilot.

Este telefon haza, Encsikémtől elbúcsúztam, mert nem tudhatom, mikor leszek megint telefonközelben, mikor tudom újra hívni.

Mire visszajöttem a hajóra, a lángvágósok elmentek. Levágtak pár raktártető leszorítócsavart, kijjebb hegesztették, mintha ez megoldaná a gondjainkat.

A Kikötőkapitány elvitte a barba útlevelét.

 

Február 21. kedd. Marina di Carrara. Manőver reggel hatkor. Természetesen nem megyünk mi messzire, csak horgonyra, hiszen tudjuk, a Kikötőkapitány nem engedi el a hajót (és a barba se megy el innen amíg vissza nem kapja az útlevelét.

Táviratok serege ment el a Panconnak és a Seascotnak. A barba mindent leírt, A Pancontól megkérdezte, értesítse-e a Nepát? Hiába kértük a Ferivel ketten is, hogy ne tegye, a Pancon nem tudhat arról, hogy mi tudjuk és ismerjük a Nepát (és ha még tudnák, hogy K. Miklós ott dolgozik! Nepa: Netherland Pannon Shipping Co.). Ennek ellenére elküldte a táviratot. Hiába mondta meg neki P. Ali is, hogy K. Miklós szívességből értesített minket, mert a Pancon cég nem bízik a Seascotban sem, a személyzetben sem, ezért „csendőrnek” kérte fel a Nepát.

Ebből botrány lesz!

Délután jött egy surveyor a Germanische Lloydtól. A kis köpcös, kopasz harcsabajszú olasz se köpni, se nyelni nem tudott, amikor a vízpróbát csináltuk, elképedve figyelte miként ömlik be az összes víz a raktárba a raktártető rései között.

− Primo, miért hívtak, ha egyszer tudják, hogy milyen állapotban van a hajó? − kérdezte. − Ez teljességgel érthetetlen.

Megjegyzem, számomra is. Arról pedig felvilágosítottam, hogy nem én hívtam ki, engem is meglepetésként ért a dolog. A surveyor elment, mi meg itt állunk horgonyon, semmit se tudunk, majd a fejünk születik valamilyen döntés (aminek nyilván mi isszuk majd a levét.)

20.45: a tévében a San Remoi Fesztivál. Gigliola Cinquetti borzasztó. Csúnya és öreg. Minek állt ki a színpadra? (A képen fénykorában).

 

 

Február 23. csütörtök. Marina di Carrara. Délelőtt folytattuk a Ram-Nek felragasztását és habbal fújtuk ki a csatlakozási pontokat.

(Érdekes, le sem írtam, mikor kezdtük el ezt a munkát. Pedig fontos mozzanatai voltak, egyelőre nem kommentálom, meglátom, később mit írtam róla.)

Este San Remo a tévében. Kicsit unalmas, de azután egy pasas kimászott az erkélyről és a korlát szélére ült (gondolom ő is unta), rendőrök, rendőrnők hívták, másszon vissza, de nem ment, hiába kérték. Végül a műsorvezető, Pippo Baudo felment, ő behozta az erkélyre, a műsor mehet tovább, reklámnak se rossz.

 

Február 24. péntek, Marina di Carrara. Hajnalban elromlott az idő, alacsony nyomású front érkezett, két-háromméteres hullámok jöttek, a hajó rollázott, a víz feljárt a raktártetőkre, őrséget kellett tartanunk.

Reggel a hídról figyeltük, hogy a felragasztott Ram-Nek szalagok hogyan dolgoznak, és egy-egy nagyobb billenésnél hosszában felszakadtak, más meg lejött. Mr. C. teljesen magába roskadt, hogy íme: hiába költöttek, az olcsó mégsem az igazi megoldás.

De baj van az Inmarsat készülékkel is, telefon Londonnak, ott azt mondták, hogy hardver probléma lehet. Ha jól belegondolok, nem is hülyeség, mert az Angol-csatornában a viharban kiszakadt a helyéből a számítógépház a képernyővel együtt és lezuhant a földre.

Ebédre fekete leves: távirat a S. nevű skót gengsztertől, miszerint Mr. C. és Mr. F. hagyja el a hajót, a surveyor elfogadta az ideiglenes raktár vízmentesítést a Ram-Nekkel, és ha kész a rádió valamint az idő engedi induljunk el Port Said felé, ott jön surveyor (ugyanis ott bárkit meg lehet venni).

Az idő erősödik, most 7-es erősségű a szél. Az egyes segédgép roncs, a kettesnek eltört a kuplungtárcsája, a hármas megy (egyelőre, de ez nagyon ideiglenes állapot). De a főgépüzemhez két segédgép kell, eggyel istenkísértés elindulni. Főgépet járatni és horgonyt húzni együtt lehetetlen. Ilyen időben, amikor a hajó ennyire bólogat a szembeszélben lehetetlen felhúzni a horgonyt a főgép segítsége nélkül. A többi hajó rég elment menedékhelyre a La Spezia előtti öbölbe. Mi nem tudunk. Pedig a Kikötőkapitányság is szólt, hogy átmehetünk. De mi erre is képtelenek vagyunk. Ha megcsúszunk, le kell dobni a bal horgonyt is (ezt sose használjuk, mert szinte lehetetlenség felhúzni, minden szem megugrik a dobon, mert a diója van kikopva). Most a főgép menetkész (de minek?), a hídon őrséget adunk és imádkozunk, hogy ne erősödjön az idő. A Navtex időjárás-jelentés 9-es időt jósol és ez be is fog jönni, ahogy a TV-ben látott műholdképet néztük.

Később távirat érkezett, hogy Mr. F-nek megvan a repülőjegye, és Mr. C. a partról „koordinálja”az eseményeket. (Azért egy ilyen távirathoz pofa kell ám!) Ez nagyjából azt jelenti: meneküljetek, ezek a hülye magyarok meg majd elviszik a hajót.

Persze ez odébb lesz, meg kell várni a rossz idő végét, be kell hozni a rádiót és beszerelni, és a parancsnoknak el kell indulni. Géza azt mondta, hogy 90%-ban megérett az elhatározása, hogy nem indul el ezzel a hajóval a Távol-keletre, inkább haza megy! Akkor én is!

 

Február 25. szombat, Marina di Carrara. A vihar alábbhagyott. Három helyen teljes hosszában lejött a ragasztás, csinálhatjuk újra. Dolgozunk a semmiért, a raktártetők erőteljesen mozognak, hiába ragasztjuk fel, újra elenged majd.

Csónak jött Mr. C-ért és Mr. F-ért, és megjött a rádiókészülék is. A szerelő egy óra múlva elment, kéken-zölden, négyszer összehányta magát és a rádióhelyiség mellett a hidat is, olyan tengeribeteg lett a mozgástól. Pedig mára egészen enyhült...

Van két burmai gépészünk, Htun Sein és Hla Htay. Csuda pofák, ahogyan esznek. Hla Htay nem eszik disznót és marhahúst, nem vallási okokból, nem szereti. Mikor rakott tészta volt uborkasalátával, ő diós tésztát kapott. Az uborkasalátával összekeverte, és jól letolta, még repetázott is! Hja, kérem, a magyaros ízek!

Htun Sein késsel és villával eszik, szépen. A villával rátolja a rizst a késre,és azzal teszi a szájába. Mire Indonéziába érünk, és egy kicsit ügyetlen lesz, akkor körbe fog érni a szája.

Mikor beszálltak, a zöldséglevest sós uborkával és paprikával ették, de erről már leszoktak, miután látják, mi nem úgy esszük.

Ők egy hónapos szerződéssel jöttek, és mindjárt letelik nekik is a kettő!

 

Február 26. vasárnap, Marina di Carrara. Távirat S-től, hogyha a kuplungot nem nem tudjuk itt megjavítani (ki beszélt arról, hogy meg tudnánk?), akkor menjünk Pireuszba hajógyárba. Ez úgy gondolja, hogy egy segédgéppel menjünk át? Legfeljebb dead slow-val mehetnénk, az 3 csomós sebesség, Piréig két hét lenne az út. Ez az S. egy őrült gengszter! De ezt már írtam, ám nem elégszer. Délután átjöttünk La Spezia elé, mert jön az újabb rossz idő.

Vacsora: a lusta szakács fasírtja (tatár beafsteak).

 

Február 27. hétfő, Marina di Carrara. Túlszárnyaltuk Rotterdamot! Már többet voltunk itt, mint ott, és itt még mennyi van hátra, ki tudja! Nem gondoltam volna, amikor megjöttünk, de azt hiszem, senki nem erre számított!

Délelőtt raktártető gondozás, délben vissza Marina di Carrara elé.

Délután szerelők jöttek, és kész a rádiótelefon!

 

Február 28. kedd, Marina di Carrara. P. Feri nagy várakozással ült az új rádiótelefonhoz reggel, de hiába. Nem volt képes − rádiós létére − életet lehelni a készülékbe. Mi a megoldás? Szerelőt kell hívni! Röhej! Átok ül ezen a hajón!

Viszont a nadrágjaim sokkal kényelmesebbek lettek, már nem szorítanak hasban. Kevesebbet eszem, kenyeret régóta nem. Esténként felteszem a lambada kazettámat, amit még Brazíliában vettem fel az ottani rádiókból, és ugrálok rá mintegy másfél órát − táncot mímelve −, de néha ebben a zene nagyon tud zavarni. Ehhez a következőképpen öltözöm: három trikó, egy ing, farmer, és a tetejébe egy tréningruha, majd felveszem a vízhatlan kabátot. Így az ugrálás alatt mindent teleizzadok, de utána pillekönnyűnek érzem magam, és órákon át dög szomjas vagyok!

Délután surveyor, a raktárt elfogadta. Mr. C. megdicsért az elvégzett munkáért, de sajnos a bukszáját elfelejtette a ceremóniára elhozni. A rádióhoz és a segédgéphez holnap visszajönnek, de az már nem rám tartozik.

 

 

Március 1. szerda, Marina di Carrara. Reggel bedöglött a kettes segédgép, ami eddig még működött. Így ott álltunk gép, és áram nélkül. M. Imó három óra alatt megjavította!

Egész nap várakozó állásponton voltunk, de senki se szólt hozzánk. Úgy látszik, valami nem stimmel, csak tudnám, hogy hol?

Vacsora görög vagdalt: darált marhacomb, hagyma, só, bors és összegyúr, majd faszénen megsüt, ehhez saláta és pita. Isteni, csak az a kár, hogy a tésztát nem ettem!

 

Március 2. csütörtök, Marina di Carrara. Egész éjjel esett az eső. Ez normális körülmények között nem bír hírértékkel, de most az a helyzet, hogy ettől bizony jól beázott a kettes raktár, mert az enyhe rollázástól (dülöngélés) a raktártetők dolgoznak, és oldalt, ahol habbal volt csak kifújva elválik a hab a fémtől és szépen becsurog az eső. És a 8-as és 9-es tetőszelvény között is beázunk.

Tegnap este a shipi meghozta a kuplungot, így mára már dolgozik mindkét segédgép, már tudunk , kiszívhatjuk a 10-es oldaltankot, ami lukas, és jön be állandóan a tengervíz.

Holnap állítólag elmehetünk, üzente Mr. C. a partról.

Nocsak, nocsak? Hogy neki milyen furmányos hírei vannak...

 

Március 3. péntek, Marina di Carrara. Reggel rosszat sejtettünk. Ha Cs. Gyula, a kápó mosolygós és vidám, az rosszat jelent! Csak akkor ilyen, ha valami elromlik, nem megy, ha bolondokházát csinálhat.

09.00-kor a hídon: közli a barbával, a főgép nem indul, melegítették, a próbánál derült ki, legalább egy nap a megjavítása. Tényleg volt oka az örömre.

Délután táviratot kaptam, Szabolcsot felvették a hatosztályos gimibe, a Móriczba. A „kis disznó” lusta tanulni a többi suli felvételijére, hát felvetette magát az első helyen megjelöltbe. Atyai szűmet büszkeség feszíti (remélem, ez bocsánatos bűn).

Este behozták a fuvarlevelet, az új EPIRB bóját és a barba útlevelét. Tehát indulhatunk!

Végre!

Illetve egy apróság: az EPIRB bójában a hajó hívójelét elírták: a V3PT4 helyett V3PTA. Így vészhelyzetben egy másik hajót keresnének a mentőegységek. Klassz! Bója ki − Genovába vitték −, és szentül ígérték, hogy holnap reggel nyolcra itt lesz! Hiszem, ha látom! Olaszok, péntek éjjel dolgoznának?!

Kaptunk még egy nyugodt éjszakát.

 

Március 4. szombat, Marina di Carrara, úton. Azt hiszem, elég szépen fogytam, a nadrágjaim nem vágnak. Talán szerencsére, nincs mérleg a hajón, így nem tudom ellenőrizni a súlyom és szemre még nem vagyok elégedett, ezért nem merek lazítani. Meglátjuk Szingában, mennyit sikerült leadnom. Amikor elkezdtem kb. 110 kiló voltam. A bokám már kevéssé fáj. Pedig attól féltem, hogy a minimum egy órás ugrálás ki dogja készíteni. Tegnap csináltam egy új kazettát, az összes gyors számot rávettem, így most nem tudok egy óránál többet ugrándozni, mert borzasztóan kifáradok.

Tegnap reggeli: három szelet sonka, paradicsom. Ebéd: egy tányér lencseleves (káposztás nokedlit nem ettem), vacsora két szelet natúr tőkehal (finom!).

Csoda történt: 09.20-kor bejött az EPIRB bója és 09.55-kor horgony a helyén, és megyünk! (Lám, ebben is tévedett a hosszú távú emlékezetem, bennem az élt, hogy 6-án indultunk el.) Készítettem egy rövidke videó felvételt, rá is tettem az időpontot. A srácok kérdezték is:

− A Belizei Filmhíradó számára örökíted meg?

Szóval megyünk. A raktártetők centimétereket csúszkálnak oldalirányban. A szigetelés és a Ram-Nek a 2-3 szelvények között szinte azonnal elengedett.

Az időt félpofára kapjuk, jobbról és elölről, így aztán vacsora után irtó rosszul voltam, nem is tudtam mindent megenni, és majdnem kijött belőlem. Este nyolc körül Korzika takarásába értünk, így most már minden OK, tengerészek és vidámak vagyunk.

 

Március 5. vasárnap, úton. Szardínia szigete mellett hajózunk, ráhúzunk Szicília északkeleti csücskére.

A gépészek egész nap a kormányszektorból merték a vizet. Térdig ért. A kormánylapát tengely tömítése ment tönkre?

Vacsora pizza, én csak a rávalót ettem, így időben megvacsoráztam (kenyeret nem ettem!). Ugyanis Józsi elkezdte sütni az elsőt. Elmúlik negyed óra, a pizza szép fehér, mint a menyasszonyi ruha, a sütő pedig tök hideg. Tönkrement a tűzhely! Persze a szakács leleményes, rajta ilyesmi nem tud kifogni: a grillsütőben sütte meg a pizzákat. Milyen finom lehetett az alja! Hétre vége volt a vacsorának, akkor az elek jelentette: kész a tűzhely.

M. Pityu bácsi 60 éves, öreg második gépész (Mahartnál első géptiszt). Arany pofa, nem jár vacsorázni, este nyolc után eszi meg a kaját (16.00-20.00 között ad őrséget). Fél kilenc körül a séf megy be a konyhába, hogy:

− Na, Pityu, megsütöm a pizzádat! − mire az öreg:

− Már megettem! − szóval letolta nyersen, mondta is, hogy a repetára kitett szeletek sokkal finomabbak voltak!

 

Március 6. hétfő, úton. Semmi, Szicília partja mentén hajózunk.

 

Március 7. kedd, úton. Az olaszok nem ma kezdték a szakmát! A barba ma nézte meg a hajóbizonyítványokat − még jó, hogy megnézte! −, és a Classification Certificate csak Marina di Carrara és Port Said között érvényes!

Ezek szerint ott is lesz majd raktársurvey, és a felelősség onnan kezdve már az araboké, nem az olaszoké.

Mit mondjak? Ügyes!

A barba nem akarja jelenteni a Seascot felé, csak a tulajnak a Pancon cégnek, de azt is csak majd holnap reggel. Ennek a manusnak fogalma sincs, miért tart a tulajdonos shipmanagementet! Nem a tulajdonos dolga őket ilyesmiről értesíteni, hanem a parancsnoké. Azonban a barbát jelenleg csak az foglalkoztatja, hogy honnan lesz bora! Ugyanis az, amit a Carrarai behajózásakor vett (90 liter) elfogyott. Jobb, ha a Mahartnál hajózik az ilyen.

A baj az, hogy nem azt mondják: ökör a parancsnok, hanem azt: ilyenek a magyarok!

 

 

Március 8. szerda, úton. Megyünk. Vacsora: bugaci pecsenye: sertéshús kockára, hagymát pirítani, hús bele, só, bors, pirospaprika,, mikor majdnem kész paprika, paradicsom belekockázva. Ha kész, rántottát keverünk bele. Sült burgonyával tálaljuk.

(Nocsak, milyen jó kis naplóbejegyzés − beszúrás: 2010.)

Március 9. csütörtök, úton. Edzés, napozás, szolgálat.

Március 10. péntek, úton. Egy hónapja írom a naplómat. Gyönyörű idő.

Március 11. szombat, úton, horgonyon Port Said előtt. Reggel nyolckor macskáztunk meg. Ha minden jól megy, holnap átmegyünk a csatornán.

Révkalauz 10.00-re jött, bevitt, a szokásos módon kötöttünk ki: ledobtuk mindkét horgonyt, majd két farkötéllel a partra merőlegesen megkötöttük magunkat (ezzel a módszerrel sokkal több hajót lehet „kikötni”).

Még nem végeztünk a manőverrel, de megszálltak az árusok, akik mindenfélét árulnak, járják a lakóteret és mindenkit halálra idegesítenek. Aztán egymás után érkeznek a lejmolók is: shipchandler, orvos, ügynök, vámos, akik a munkájuk fejében kurva erőszakosan követelnek Marlborót, whiskyt.A legvégén a Kikötőkapitányság emberei, szokásosan ők viszik a legtöbbet. Vizsgálat közben „kiderül”: nincs Suez Canal Certificate-ünk. Úgy látszik Mr. S. nem intézkedett. Da hamar kiderül a „félreértés”. Jött két regiszter, tíz perc alatt „felmérték” a hajót ás mindössze 15 karton Marlboro és 100-100 dollár baksis ellenében kiállítják a megfelelő okmányokat. Hát, mit mondjak? Egyiptom nem sokat változott az elmúlt 11 év alatt, mert 1984-ben voltam itt utoljára a Csatornában.

Közben az árusok üzletelnek. Engem is megállított egy:

Chief, adok neked szuvenírt! − és rakja a kezembe: 3 db. képeslapot, egy igen randa papiruszképet (Nofretete van rajta), egy alabástrom alapzaton fekvő bronz szfinxet (a mai napig megvan − 2010). − menjünk be a kabinba! − ajánlotta.

Van aprópénzed? Görög, olasz, spanyol? − kérdezte. Mutattam neki a fémpénzeimet. − Jaj, nem ilyet, papírpénzt!

Az nincs!

Erre elővett egy réztányért, hogy ez suvenír, egy másikat, hogy ez 50$, de nekem csak 20, és végül itt egy pénztárca a feleségemnek.

Oké, adok mindezért 10$-t. − mondtam.

Alkuszunk még, végül kapott 39 egyiptomi fontot és 10 dezsőt. Az öreg boldogan vigyorgott és elrakta az összes szuvenírt: a pénztárcát, a szfinxet.

Állj öreg! − mondom neki felháborodva. − Ez szuvenír az asszonyak!

Persze chief. Szuvenír! Ha megveszed, hazaviheted és megajándékozhatod vele. − végül gálánsan elővett egy randa bőrhulladékokból varrt kék tevét: − nesze, a gyerekednek... − és vigyorogva elment.

Este itt volt Ali Mohammed is, aki régi ismerőse a magyar tengerészeknek. Elvitte a 8 darab levelemet, jó vastagok voltak, 10 dollárt adtam neki, hogy adja fel. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Ali feladja, igaz, alaposan túlfizettem, de egyike a tisztességes árusoknak, akikben megbízunk, és Alinak ez tőke, nem játssza el a bizalmat! (2010: mindegyik levél megérkezett!). Ő az, aki szabadon járhat, kelhet a hajón, megbízható, és errefelé ez ritka holló!

Mutattam neki az aprópénzeimet a nagy dobozban. Elé tettem, ő beleturkált, kivette az őket érdeklőt, majd hármat elvett, sörrel kínáltam, nem fogadta el, más arab elvitte volna az egész kartont és még lejmolt volna az anyósának is.

A barba egész nap részeg. Megivott másfél üveg whiskyt. Korán reggel jött egy távirat a Pancontól. Kérték, adja meg a berakható konténerek hossz és függőleges irányú súlypontjait valamint a konstanst. Erre tartott egy kiselőadást, hogy ezek milyen primitív barmok, és leadatta telexben a hydrostatikus táblázatot, a teljes tanktáblázatot, majd kifejtette, hogy ezek segítségével ki tudják számolni a stabilitást, a trimmet és a merülést. Ebben speciel igaza van, csak semmi köze a feltett kérdéshez. Tele a tököm a részeges főnökökkel. Előadást tartott arról, hogy milyen tökélyre fejlesztette a tengerésztudományt, de egy döntést nem tud meghozni, ha felelősen kellene dönteni, akkor bemenekül a kabinba. Amíg Port Saidban voltunk, alig lehetett a kabinból előráncigálni, mindenkivel nekem kellett harcolnom, kínlódnom.

Nagyon tele a tököm vele. Már arra gondoltam, hogy írok maszek levelet a Panconnak, és megadom a kért adatokat, de miután a levelet megírtam, a mérgemet kiengedtem, lehiggadtam. Nem éreztem etikusnak a háta mögött bemártani, pedig haj de ez volt a megszokott stílus a MAHART-nál!

Nem lehet vele normális munkakapcsolatot kiépíteni. Mondom neki: − barba, csináljunk mentőcsónak gyakorlatot a hosszú út előtt, letehetnénk a csónakot a vízre.

Nem lehet, van fontosabb dolgunk! − nyilatkozta ki, közben majd elhasalt, olyan részeg volt. Persze semmi dolgunk se volt. És ilyen esetek tömkelege esett meg.

Nem szólok én neki semmiért ezentúl.

 

 

Március 12. vasárnap, úton, Szuezi-csatorna. A szokásos korai indulás: hajnali ötkor soroltunk be a konvoj végére. Persze nem volt minden ilyen egyszerű, mert a horgonygép mágneses fékje abszolút nem fog, és a gépet nem tudták ezért húzásra visszaállítani. De valahogyan sikerült, és eljöttünk.

Az örséget hatórázva adtuk, és a 06-12-t adtam, én voltam őrségben, amikor a Lake Timsah-n leálltunk horgonyra. Az út szép volt, a csatornát kiszélesítették, építkeznek mindenfelé, egy új falut is láttam. A révkalauz azt mondta, hogy itt munkanélküli pályakezdő diplomások kapnak lakást és farmerkodhatnak.

A Kis Keserű tó partja Izmailiánál nagyon kiépült, és láttam egy új háborús emlékművet a Bajonettet. Biztosan a dicsőséges arab-izraeli háború emlékére, de csak a háborúra, mert a győzelem odaát volt.

A csónakosokkal és elektrikusokkal nincs sok bajunk. Csónak nincs, lévén a mi hajónk konténeres, daru nélkül. A szuezi lámpa sem a régi másfél tonnás böhöm, egy könnyű, kis 25 kilós szerkezet.

A barba alakított egy nagyot, hogy egyem azt a kis okos szívét és a rettentő nagy tengerész tudását! A pilot kérdezte, van-e GPS a hajón? Fogalma sem volt, hogy mit kérdez a révkalauz.

− Mit akar ez? − kérdezgette fehér emberes felsőbbrendűséggel úgy, mintha hülye gyerekkel állna szemben.

Végül Feri megszánta a révkalauzt, és megmutatta, hogy van, kettő is. Az egyik a térképszobában, a másik az Inmarsat C készülékbe építve.

A Timsah tóról ötkor indultunk. Baj nélkül kiértünk, attól eltekintrve, hogy egyszer horgonyra akartak minket állítani, mert kissé lassúnak találtattunk, volt olyan szakasz, ahol 6 csomós sebességgel tudtunk csak vánszorogni.

 

Március 13. hétfő, úton, Szuezi-öböl. Átálltunk újra négy órázásra, most megint a saját, 04-08-as őrségem adom. Hűvös idő van, délután kellemesebb. Visszanéztem a csatornában készített videót, tűrhető.

Óraállítás, UTC+2-ben vagyunk.

 

Március 14. kedd, úton, Vörös-tenger. A hajnali őrségváltáskor azzal fogadott K. Pista a második tiszt, hogy negyven perc késéssel jött a hídra, 00:40.kor, mert nem ébresztette a barba (ugye ő adta a 20:00-24:00 őrséget, és a lejárte előtt kellett volna ébreszteni a váltóját). A naplóban és a térképen is hiányzott a 23.00-ás és az éjféli helyzetpont, tehát valószínűleg este tíz után lement csicsikálni.

Felelősségteljes, komoly, megbízható parancsnokunk van, aki öregbítí a lobogónk hírnevét.

04.00-kor 18 C.

16:00-kor 26 C.

 

Március 15. szerda, úton, Vörös-tenger. Herman Wouk: Kívül-belül című könyvét. Jó, de kissé propaganda ízű, amerikás bestseller, olvasmányos. Elkezdtem viszont Karinthy Ferenc Naplóját. Itt fennforog egy kis gubanc: mivel a három kötetes könyv Ferié, ezért ő olvassa az első kötetet, a második valakinél kölcsönbe van, én meg a harmadikkal kezdem. Fantasztikusan élvezem! Nagyon közel áll hozzám az értékrendje, a képzőművészetről alkotott véleménye, immár nem érzem magam „műveletlennek” vagy bunkónak, hogy nem tudom élvezni a „modern” − az ő szavaival: lila baromságok −, művészetét.

Este barbeque, garden party, pupabuli, ahogy tetszik. Egy vashordó kettévágva, a szájnál a két fél összehegesztve, hogy egy hosszú vályút formázzon, ebben izzik majd a faszén, egy rácson mindenki maga süti a csirkét, a pácolt tarját, a mititét. Szolgálatban lévén le- leszaladtam, hogy videózzak egy sort, majd vissza a hídra. Fél hétkor a barba leváltott, lementem megsütni a magam kis pecsenyéjét, H. Peti videózta, majd egy tál saláta kíséretében bekebeleztem. Utána vissza a hídra,, majd nyolckor az őrség után egy kis repeta, egy szelet hús mindössze. Bekebeleztem két sört a kellemes hűvösben (24 C), és jól éreztem magam. Mondjuk Veresen jobb lett volna, de ne legyünk telhetetlenek..

Utána visszanéztük a videót, jaj de vörös vagyok, holnap kerülni fogom a napot!

04.00: 26 C

16:00 28 C

 

Március 16. csütörtök, úton, Vörös-tenger. Megfordult a szél, szembe kapjuk, kicsit korai. Este öt után megvolt az első megállás: eltört a főgép hűtővíz csővezetéke. Persze nem tegnap, amikor olajtenger volt, hanem ma, így vacsora közben majd felborultunk a veszett billegésben (maximum két láb magasak a hullámok!).

04.00: 26 C

16.00: 32 C

 

Március 17. péntek, úton, Vörös-tenger. Hajnalban, 04.00: 27 C, mert ez a nap leghidegebb szakasza.

12.00: 32 C, de ugyanennyi 16.00.kor is. Na, ez a vörös tenger, így március közepén!

 

Március 18. szombat, úton, Vörös-tenger. Hajnalban 29, délben 34 fok, most ez a legnagyobb szenzáció. Közben szembe szél, ami elvileg azt jelenti, hogy hűvösebb lesz tőle a hajón, de nem. És ez a dög a 6-7-es időben tekeri magát, riszálja a farát mint egy olcsó kurva, hogy ne legyen nyugtunk.

 

 

 

Március 19. vasárnap, úton, Vörös-tenger. Sándor, József, Benedek, zsákban hoztak meleget és szeleket.

Délután a Bab el Mandeb. Ez sokkal keskenyebb, mint a Gibraltári szoros. Átértünk, és ezzel elhagytuk a Vörös-tengert.

 

Március 20. hétfő, úton, Adeni-öböl. Ma annyi történt, hogy jól bezabáltam zsíros kenyérből!

 

Március 21. kedd, úton, Adeni-öböl. Edzés, napozás, szolgálat. Már huszonöt órás késésben vagyunk az eredetileg megadott érkezéshez képest.

Szuez óta a sebességünk 7-8 csomó között van. Igazi konténerszállító hajó vagyunk...

Az őrség unalmas. A matróz a hídon, Itt meg semmi forgalom, hát bementem a rádióba, és a komputeren elkezdtem írni valamit. Egy novellát akartam, megírtam, amikor Encsi kikötői látogatáson volt Triesztben. Nem is rossz, gondoltam írás közben, és valami nagyon furcsa érzés lett úrrá rajtam. A novella vége azzal zárult, hogy két feleség és egy tízéves forma kislány halomba roskadva a rakparton nézik, ahogy az Atalantic Star − a novellában megírt hajó −, eltávolodik, és egyre kisebb lesz. A valóságban, ezután a harmadik gépész kislánya (mert mindennek van valóságalapja) megjegyezte:

Ha én ezt az iskolában elmesélem...

De nem ez történt a novellában! Ezt kérdezte:

Anya, Marika néni miért maradt a hajón, hova megy?

És innen egyértelmű volt, hogy tovább kell írni. Talán egy regény lesz belőle?

Ez így működik? Másnál is? Mert én nem akartam így írni, ezt a történet akarta. Furcsa, nagyon különös érzés...

Vajon minden könyv így születik?

(Beszúrás 2010-ből: ez volt az a nap, amikor elkezdtem írni.)

 

 

Április 1. szombat, úton, Indiai-óceán. Reggel távirat a Seascottól. A Pancon cég érdeklődik, hogy maradna-e 5-6 ember a hajón Singa után. Tisztet nem kérnek, a sztromó, matrózok és gépápolók kellenének. Nem értem, nem reagáltak az üzenetemre, azt se tudom, megkapták-e, és mivel én ajánlottam, hogy maradnék, ezt már tényként fogadták? Vagy valóban nem kell nekik tiszt? Ki tudja? Mindenesetre P. Ferivel jelentkeztünk, Sz. Pista és M. Imre is marad. A sztromó az utolsó pillanatban visszalépett.

Hét fejezet kész, majd meglátom, mire jutok!

Irtó dög meleg van...

 

Április 2. vasárnap, úton, Indiai-óceán. Klasszul aludtam az éjjel! Jobbról, hátulról fújt a szél (nyugati), befújt a mindig nyitott fürdő ablakán, kellemes idő volt, nem ébredtem fel egyszer sem arra, hogy csorog az izzadság minden vágányomon.

Délelőtt a kávé alatt elkezdett esni, kellemes volt, felüdített mindenkit.

 

Április 5. szerda, úton, Indiai-óceán. Ma háromszor is megálltunk, minden esetben a 11-es porlasztó csöve tört el. Összesen hat és fél óra állás volt.

Párás, fülledt meleg van. Nagyon hiányzik a légkondi!

Hamarosan elérjük a Krakatau tűzhányót!

 

Április 6. csütörtök, úton, Indiai-óceán. Délután láttuk meg az első indonéz szigetet, Szumátrától délnyugatra.

 

Április 7. péntek, úton, Sunda-szoros. Reggel három aprócska hajót láttam, halászoknak néztem, de amint közelebb értünk kiderült, hogy árut és személyeket szállít a szigetek között.

A tizennegyedik fejezetnél járok. Marcsinak gyereket csináltattam, teljesen váratlanul ért engem is. Ezek a szereplők majdhogynem teljesen önálló életet élnek!

Este a Krakatau mellett. Sötétedés előtt kiszúrtam, füstölgött, dolgozik... A sötétben egy egész szép kitörést láttunk Ferivel. A rádióssal minden este kiülünk a külső hídra, a füstmentes oldalra (ahova a szél nem hordja a kémény kormát, mocskát, most állandó jelleggel hátulról fúj a szél) és este nyolcig dumálunk. Mivel Feri a menetiránynak háttal ült, én vettem észre, ahogy a lávacsillagok az égre záporoztak. Utána a hegy tetejét vörösre színezte a kiömlő, izzó massza! Csudaszép, felejthetetlen látvány volt! (Beszúrás 2010: pedig el is felejtettem, most csak csodálkozom, hogy akkor mit láttam!) Később még többször is láttuk, de az első volt a legszebb!


Nagyobb térképre váltás

Én fordultam be a Szunda-szorosba

 

Április 8. szombat, úton, Jáva-tenger. Megírtam.a tizennegyediket és elkezdtem a következő fejezetet. Most ér az Atlantic Star Rióba.

Hajnalban Djakarta előtt hajóztam.

 

Április 9. vasárnap, úton, Jáva-tenger. Meleg van. Este megérkeztünk Surabaya elé, kint a tengeren horgonyt dobtunk.

 

Április 10. hétfő, Surabaya, horgonyon. Bejöttünk Surabaya elé. Soha az életben nem láttam ennyi hajót horgonyon! Halvány fogalmam sincs, mennyit fogunk állni, vizünk alig van, élelmünk viszont fogytán. Tegnap 16.15-kor szívtam el az utolsó cigarettám. Feri sokat baszogat a cigi miatt, de ha Encsikének nem ígértem volna meg, hogy ezen a hajón abbahagyom, nem sok haszna lenne. Így most azt hiszi, hogy a rábeszélése miatt akarom abbahagyni. Hadd higgye.

Két hónapos a naplóm!

 

Április 11. kedd, Surabaya, horgonyon. Horgonyon állunk. Megérkezett a Pancontól Mr. P. Q. és másik három szivar. A HMS-en keresztül akarnak embereket a kulcspozíciókba.

Jól átnézték a hajót és úgy döntöttek, nem lesz nagyjavítás Szingapúrban, csak a raktárszelvény mozgató hidraulikát kell megjavítani. Pasir Gudang és Szinga között járatják majd a hajót. (Ez mindössze pár mérföldes út, a képen ahol a jelölő van, nagyjából ott van.) A hajógyárban fogjuk megbeszélni, ki meddig marad a hajón.

A horgonyzó hajók között a hetvenegyedikek voltunk, de megfelelő helyen elhelyezett pénzekkel elérte a tulaj, hogy valószínűleg holnap este kikötünk.

Ma estére csónakot rendeltünk, hogy kimehessünk a városba, de nem jött. Szerintem a tulaj mondhatta le, csak a barbát elfelejtette értesíteni.

 

Április 12. szerda, Surabaya, horgonyon. Nem mentünk be! Dög meleg van, hajnalban óriási felhőszakadással.

 

Április 13. csütörtök, Surabaya, horgonyon. Nincs még itt az esős évszak, de újabb hatalmas zuhé volt reggel négykor. Ötkor keltem, még nem álltam át a menetből.

A könyv tizenkilencedik fejezetét megírtam. Még 7-8 lesz.

Meleg van továbbra is.

Délután hívtak a kikötőkapitányságról, hogy este nyolc körül bemegyünk.

Nem mentünk.

 

Április 14. Nagypéntek, Surabaya. Reggel hatkor hívtak megint, és nyolckor pilot a hajón. Tízre kikötöttünk. A kettes raktár tetőit parti daruval a partra rakták, egymásra (négyórányi meló). Utána elkezdték a kirakást, de kiderült, a daru nem éri el a raktár közepét.

Délután az ügynökségről bejött Bajni, és kivitt hármunkat, a barbát, P. Ferit és engem a városba. Először a Warteltől hazatelefonáltunk. Tizenegy percért fizettem 47 600 rúpiát (23,6$). Nem drága.

Utána a President Gardenbe vitt minket az ügynökségi fullajtár. Gyönyörű úszómedence, szabványos 50 méteres, egy másik a toronyugróknak, és egy gyermekmedence. Büfé a földszinten, étterem, konditerem az emeleten. Tenisz és tollaspálya. Első rangú hely. A beugró 5 dezső volt.

Ami hihetetlen: tizenkét magyarral találkoztunk! A General Electric Tungsram gyárat épít Surabayán, ott dolgoznak. Jót csodálkoztunk egymásra, beszélgettünk. A vízből kijövet jól bevertem a sípcsontom, az egyik mérnök a lakásán adott ragtapaszt, fertőtlenítőt. Nagyon szép lakótelepen laknak, egyszintes, háromszobás, légkondis lakást bérel a G.E. 2400$-ért havonta. Kellemeset fáztam a 24 fokos farkasordító hidegben.

Este hétkor betaxiztunk a központba. A taxi abszolút korrekt. Csak az óra állását kellett fizetni, olcsó. Sétáltunk, beültünk egy koreai-japán étterembe. Istenit ettünk! Pálcikával! Előételnek 6-féle saláta: csípős bambuszszeletek, bambuszrügy, cento di bocca, valamilyen fokhagymás zöld izé, vegyes káposzta-sárgarépa igen csípős saláta. Főételnek chilit, sült rizst tojáslepényben, egy zöldséges, rákos, húsos cérnametélt tálat, palacsintatésztában kisütött halszeleteket. Ananászt, dinnyét, papayát kaptunk a végén.

A barba forró szakét ivott, ettől a padlóra került, totálkáros lett.

Vacsora után − 22.00-kor − felhőszakadással egybekötött bejövetel.

Baromi nagy város. Négymillió lakosa van, dinamikusan fejlődik. Az új építkezések teljesen amerikai stílusúak: bevásárlóközpontok, szállodák. Millió triciklis, riksa, iránytaxi, óriási forgalom, jobbra tarts, kész őrület!

Kedvesek, mosolygósak, mások.

Az új, modern épületek tiszták, ápoltak, egyébként sok a kosz, mocsok: Távol-keleten vagyunk.

A cipő, arany olcsó. Vettem egy „eredeti” Reebokot 15 dollárért.

Terima kasim − köszönöm indonézül (szingalézul).

 

Április 19. szerda, Surabaya. Horgonyra kellett állnunk 15-én, mert az autódaru, amit hoztak nem megfelelő. Majdnem felborult és beleesett a raktárba, amikor megpróbálta a második sorban levő márványtömböt kiemelni. De 17-én visszahoztak a konténerkikötőbe, jött egy 120 tonnás autódaru és azóta folyamatosan megy a kirakás.

$###LEAD_END###$

A Pancontól távirat jött, miszerint vitájuk van az átvevővel, és azt a fülest kapták, hogy megpróbálják a hajót visszatartani. Ha ez nem sikerülne, akkor szabotázsakcióktól tartanak. Minden szóba jöhet a munka lassításától a főgép megrongálásán keresztül, tűz, akármi.

Eddig semmi nem történt, de nekem ez az egész misztikus, hihetetlen, értelmetlen. De nem otthon vagyok, ki tudja, mik errefelé a szokások?

P. Feri kint volt a városban, lesántulva jött be. Izomszakadásra gyanakszom.

Ebéd után ki akartam menni. Egy shipchandler kislány felajánlotta, hogy motorral kivisz a vásárolni. Amikor a motorra felültem, a hajójárónál lebzselő taxis nagy patáliát csapott, mert rontja az üzletét. Így nem mentem ki, nem akartam, hogy problémája legyen. Aztán a Kicsivel (matróz) úgy döntöttünk, hogy kisétálunk a kapuhoz, és ott ülünk taxiba. A taxisnak meg megmondtam, hogy állhat a fejére is, senki nem fogja felfogadni a hajóról. Később mondták, hogy el is kotródott hamarosan.

Majdnem a kapunál voltunk, amikor Ony és egy srác motorral utolért minket. Én Ony (shipicsajszi) mögé, Kicsi a srác mögé ült, így aztán motorral mehettünk ki a városba. Ez a kislány – volt vagy huszonöt éves – fantasztikusan motorozik. Én, aki rettenetesen félek motoron utas lenni, tökéletes biztonságban éreztem magam. Pedig ebben az ŐRÜLT ázsiai forgalomban nem egy leányálom vezetni! Osztott pályás autóúton a forgalommal szemben repesztettünk, kacsáztunk a kocsik között, és csodák csodája, senki nem villogott, dudált, vagy ökölrázott ránk! Mondom, ránk, mert amúgy duda, fékcsikorgás meg minden volt… Ám minden simán ment, nem történt semmi azon kívül, hogy megérkeztünk a Tunjungan Plazába, ebbe a fantasztikus bevásárlóközpontba! Vettem egy inget, pár apróságot a szupermarketban. Beültünk egy McDonaldsba kólázni. Ony elment egy trafikhoz, visszajött négy darab cigivel. Rágyújtottunk. Közben mondta, hogy marihuana, itt teljesen legálisan lehet venni. Ha már égett, nem oltottam el, félig elszívtam, aztán odaadtam az indonéz srácnak. Az égvilágon semmit nem éreztem, hogy bármiféle hatása lett volna. Büdös volt, passz. (2010: ez volt életem egyetlen találkozása a fűvel).

Este a hajón vettem négy pólót tíz dezsőért.

Délután jött egy telex a Seascottól, miszerint a Pancon nem alkalmaz minket tovább, így megyünk mindannyian haza. HURRÁ!

De azért nem értem! Miért? Ők kérték, hogy maradjunk. A barba rákérdezett, nem vették a fáradságot, hogy válaszoljanak. Érthetetlen.

P. Ferinek izomrándulása van, jó sánta. Nekem a derekamon van egy seb, nem gyógyul napok óta. P. Sanyinak a combján egy gennyes folt, ami terjeszkedik…

Éjfél körül kész lehetünk a kirakással. Hat óráztunk, dög fáradt vagyok, nap közben nem tud az ember aludni.

 

Április 20. csütörtök, Surabaya, úton. Éjjel egyre kiraktak, révkalauz 05:20-ra jött. Nem volt semmiféle szabotázs!

Délelőtt jól kialudtam magam, a szél bejár a kabinablakon, csak 28 fok van, kellemes.

Szeretnék egy hordozható számítógépet venni. De most, hogy eldöntetett, hogy hazamegyünk, nem tudom lesz-e elég pénzem?

A huszonnegyedik fejezetnél tartok, illetve azt befejeztem.

Szingába 23-án, vasárnap érkezhetünk. Megyünk, mint a golyó.

Encsike, hallod? Megyek haza, neked! Ez egy délelőtti kávékori puszi! (Itt 14:28 van, otthon 09:28, azaz a délelőtti kávé ideje.)

 

Április 21. péntek, úton. Még hat nap, és otthon lehetek, ha minden jól megy! Az idő kellemes, hűvös van, 28 fok és a szél is fúj.

 

Április 22. szombat, úton. Még öt nap! Holnap lesz az utolsó menetőrség!

 

Április 23. vasárnap, úton, Szingapúr. Letelt az utolsó menetőrség. Délután egy után Szinga elé értünk. Este hétre álltunk horgonyra. Hárman bejöttek a Pancontól. Ők hozták a hírt, hogy a tulaj úgy döntött, hogy a javítás végéig maradok. Ezt nem bánom, tehát nem négy nap van hátra. Burmai legénység fog jönni, húszan lesznek. Holnap délután harmincnégyen leszünk a hajón!

Még két fejezet van hátra, és befejezem az Atlantic Start.

 

Április 24. hétfő, Szingapúr. Természetesen nem jöttek meg a burmaiak, a javítást elkezdtük.

A tulaj Surabayán megígérte, hogy kapunk légkondit a hajóra, mert tűrhetetlen meleg van. Ebben igaza volt. A hajó holland építésű, csak szellőztetése van, ami az Északi-tengeren való hajózásra nagyon is elég. Tegnap délután bejött a gyár főmérnöke és felmérte gyorsan, milyen a légkondicionáló költsége. Nem tudok összeget, csak annyit, hogy ma kaptunk 14 darab ventillátort, minden kabinba egyet. Nesze neked légkondi!

 

Április 25. kedd, Szingapúr. Ma mentek szállodába a hazautazók. Délelőtt kimentem, bejövet kerestem a számítógép szaküzletet, amit a pilot ajánlott kikötéskor. Nem találtam meg a Jurong East metrómegálló közelében. Viszont egy kellemes séta volt, amíg kerestem. Szingapúr csodaszép lett!

Este a tulaj kivitt néhányunkat vacsorázni. Elsőként a szállodába mentünk, ahol a hazautazók laktak. Végül négyünket vittek: a barbát, a kápót, P. Ferit és engem. A szálloda melletti kínai étterembe mentünk.

A vacsorát különféle salátákkal kezdtük, utána gamberit kaptunk (apró rákot). A következő fogás tarisznyarák volt. Hát, meg kell, mondjam, hogy a pálcikával való evés még nem nagyon ment. Surabayán valahogyan könnyebb volt. A rákhoz valami nagyon rafinált és ízletes mártást kaptunk.

A következő fogást megnevezni nem tudom, csak elmagyarázni, de csuda ízletes volt. Tehát: egy szitán zöld levelek, levették a felső levelet, alatta fehér gombócok szintén levélen valamiféle mártással. A gombóc tonhalból voltak. Elfogytak. A zöld leveleket levették, alatta polip, persze az is valamiféle zöld ágyon. Finom volt! Elfogyott. A zöld ágyat levették, alatta káposztadarabok mártásban. Az egészet együtt párolták gőz fölött a szitán. Isteni étek volt!

Utána oldalas, csuda piros, ropogós, gyönyörűséges látvány volt. Barbecue szósszal leöntve sütötték meg, utána egy különleges mártással párolták, ez a hong-kongi szakács specialitása volt – ezért tartják – végül mézzel kente be a végső pirítás előtt. Faszénen készült, ez még pikánsabbá tette. Apró, kerek cipót adtak hozzá.

Fantasztikus vacsora!

A következő fogás cérnametélt volt, ezt megfőzték, majd zöldségekkel megsütötték. Két adagot ettem, mert a barba nem kérte a magáét.

Hát meg kell, hogy mondjam, a pekingi kacsa kimaradt, csak a bőrét kaptuk palacsintatésztában! Az ital Tiger sör volt.

Vacsora után valami éjszakai mulatóba mentünk...

Egy szürke "lakóépület" két emeletét foglal tael, nyilván valamiféle puccos hely, mert a tulaj belépővel vitt be minket, mi pedig azt hittük, hogy lakást nézni megyünk egy régi bérházba.

Egy belső körfolyosó két oldalán szobák, de a folyosóra néző üvegfalakkal, így mindent lehet kívülről látni befelé, meg befeléről kifelére. Hát ezek a kéglik itten nyilván nem hancúrra használatosak. A szobákban táncparkett, ha beülnek valahova, akkor jönnek a hostess lyányok, beszélgetnek, táncolnak, slussz! Mindezt jó pénzért. Egy terem bére az italokkal, lányokkal 3000$ (ez szinga dollár, ami egy az egyben értendő a német márkával).

Csak francia konyakot ittam. Egy lány megkínált valami csípős, édes-keserű, büdös valamivel (préselt fűrészpor?!), egy darabot megettem, többre valahogy nem volt érkezésem.

A csajok odaültek, beszélgettek egy sort, majd el. Ez megismétlődött párszor. A házigazdáink jól érezték magukat, volt karaoke, sokat énekeltek, feltűnően jó hangjuk volt. Az este végeztével Mr. P. Q mondott valamit az egyik lánynak, mire az odacsődítette az összest, aki valamelyikünkkel beszélgetett az este folyamán – voltak vagy tízen –, és fizetett. Mindegyik kapott 500$-t. Hát, amit a tulaj ma kifizetett, azért én hajózom legalább tizenkét hónapot, vagy többet…

Ezután mi elmentünk, P.Q kibérelt magának három leányzót, és maradt.

Éjjel egyre értünk be a hajóra. A fele burmai személyzet megérkezett.

 

Április 26. szerda, Szingapúr. Reggel kikerestem a sok egyforma ázsiai arc közül a bosunt és az AB-t (fedélzetmester és kormányos matróz) és körbevezettem őket a hajón. Szakács nem jött, állítólag este érkezik az új chieffel. Így ma egy gépész akart főzni, de ez dugába dőlt, amikor meglátták a kambúza (élelmiszerraktár) tartalmát, és a gyári kantinból hoztak kaját. Megtörtént az átadás, és a magyarok lementek. Surabayán ellopták a mágneses tájolót, de a mai átadás átvételnél kiderült, hogy a jobb oldali mentőcsónakból is.

Sajnos K. Pista eléggé szarban hagyott. Nem készült fel az átadásra, most ezért rajtam csattan minden. P. Quek, a főnök, nagyon barátságos, közös fotók készültek, majd kapok belőle. (Még mindig kapom… 2010.)

Estére vártam az új első tisztet, de nem jött. Csak a szakács és egy matróz (AB).

Valami bűzlik itt!

 

Április 27. csütörtök, Szingapúr. Megy a javítás, rohadt sok dolgom van!

Reggel szóltam a burmai barbának, hogy átadom a munkakörömet a második tisztnek. Azt mondta, hogy a tulajdonos Mr. P. Quek minimum egy hónapra a hajón akar tartani. De hát ez nekem nem jó! Nimród fiam ballagása, Enikő keresztlányának az esküvője is kimarad így, és csak egy hónapi pénzt kapok. A barba azt mondta, hogy ő minimum három hónapra szeretne itt tartani, de jobban örülne, ha még hatot maradnék.

Püff neki!

 

Május 2. kedd, Szingapúr. Nagyon sok a dolog, esténként kimegyek a városba, utána fáradtan rogyok az ágyba. A napló elmaradt.

Voltam: Jurong Hillen, ahonnan gyönyörű a kilátás a kikötőre és a szingapúri ipari negyedekre.

Kétszer is voltam a Boon Lay Place-en, ami egy lakótelep, a szélén hatalmas piac, ahol éjjel nappal nyitva tartó éttermek sora várja az éhes helyieket. Turista alig van, és ez az árakon is meglátszik. Azt csináltam, hogy kinéztem magamnak egy árudát, ahol sokan vásároltak (zömmel elvitelre), tíz-húsz percig figyeltem, melyek a legnépszerűbb kaják, és azután azokból vettem. Mindenből egy adag (kicsi) 1$ volt. Ez azért is nagyszerű, mert ötfélét is vettem, és ez elég is volt egy estére. Sokat videóztam.

El akartam menni a Madárparkba és a Krokodilfarmra is, de zárórára értem oda. Így nem láttam, miféle madarak és krokodilok vannak ott. Láttam viszont a Hobby Prawa Catchwinget. Itt több medence van, a helyiek körbeülik, és apró rákokra pecáznak. Aki fog valamit, az a hátrább levő grillezőkön megsütheti vacsorára. Nem túl sokan sütögettek…

 

 

Május 4. csütörtök, Szingapúr. Megvettem a notebookot. El sem hiszem, hogy már itt tart a technika! Gondolj bele, 80 Mb a merevlemez, ki se lehet használni! Mikorra telik be?

És ami a fő, nem túl drága. Ezernyolcszáz szinga dollár volt, az ugye egy az egyben megy a német márkával. Persze az igazsághoz tartozik, hogy most jelentek meg a színes kijelzős kütyük, és hát azok 6000 körül vannak, de mi a fenének olyan luxus? Én írni akarok rajta, arra meg untig jó a monochrom képernyő. A hajón mindenki lement hídba, és a barba, a második tiszt, a főgépész mind akarnak venni.

Két rövid ujjú inget is vettem, meg egy papucsot, az 42-es így aztán kicsi, de még éppen hordható, és jól masszírozza a talpam.

A fedélzeten három ember kevés, tegnap estére ígértek egy embert, de persze nem érkezett meg.

 

Május 5. péntek, Szingapúr. A hajógyár dolgozik, mint a güzü, de elég ramaty eredmények vannak. Ma nagy pofával jöttek, hogy készen van a raktárnyitó hidraulika. Amikor kipróbáltuk, majd eldobtam magam a röhögéstől, sajnos ritkák mostanában az efféle vidám pillanatok: a raktártetőt emelő hidraulikus oszlopok nem egyszerre dolgoztak, hanem átlósan, a tető meg billegett, mint a fene.

Remélem, még pár nap itt lesz a hajógyárban.

 

Május 7. szombat, Szingapúr. Készen van minden, ma eljöttünk a gyárból. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a konténerezés. Mert ugye a két kikötő légvonalban legfeljebb 30 kilométer, de ki kell menni a keleti horgonyhelyre, onnan fel a pasir gudangira, majd be a kikötőbe. Hülyeség…

 

Május 8. hétfő, Szingapúr. Attól tartok, hogy nem fogok tudni naponta naplót írni. Őrület, amit csinálunk! A tegnapi nap:

00.00: Szinga berakás; 01.00 indulási manőver; 03.00 horgonydobás; 05.45 indulás Pasir Gudangba; 07.30 érkezési manőver; 08.00 kirakás, berakás; 12.30 indulási manőver; 16.00 horgonyzás; 20.45 révkalauz a hajón, indulás; 21.00 érkezési manőver; 21.10 kirakás; 00.10 pilot a hajón; 02.30 horgonyzás.

Kikötés csak ma este 20.00-kor lesz. Hogyan fogom én ezt bírni? Hiszen alvásról szinte szó sem esik! Enicinek eddig nem tudtam telefonálni, még fogalmam sincs, hogyan oldom meg. Richard (fullajtár a cégtől) tegnap odaadta a telefonját, de sajnos nem jött össze a hívás.

A fene aki megeszi, a nootebook elromlott, csütörtökön viszem vissza az üzletbe.

Van új matróz, új gépüzemvezető, Gyula hamarosan megy haza.

Az jó, hogy hetente lesz egy pihenőnapunk Szinga előtt, igaz, horgonyon állunk akkor, és lesz egy hajnali érkezés Pasir Gudang elé, és kikötés este 18.00-kor.

 

Május 10. szerda, Szingapúr. Hazament Gyula, a kápó. A burmaiak, akiknek a felettese volt, örültek.

 

Május 11. csütörtök, Szingapúr. Az, hogy Szinga volt tegnap is meg ma is, nem jelenti azt, hogy itt állnánk, csak nem írom le minden nap, hogy elmentünk Pasir Gudangba, meg visszajöttünk. Strapás, hogy a fene egye meg!

Ma kint voltam a városban. Csónakot rendeltünk, 13.00-kor már a Clifford Pieren voltam, így tudtam Encsikémnek telefonálni. Mindig nagyon jó beszélni veled asszonyka! Mindig 30 dolláros kártyákkal telefonálok., vettem még két beszélgetésre valót (összesen 90$). Egyébként ez a Clifford Pier a csónakkikötő, ahova a horgonyon levő hajók személyzetét kihozzák. Őrülten megváltozott, amióta nem láttam! Átépítették, mellette kétszer három pályás autóút, egy függőhídon lehet átmenni a túloldalra. Igaz, ez régen is így volt, de a hidat újjáépítették, és a kínai piac eltűnt, helyette szupermodern irodaházak, toronyházak…

Elvittem a laptopot a szervizbe, mert az üzlet nem cserélte vissza. Ezt csak a vásárlás utáni négy napon belül teszik meg, utána jön a javítóhálózat. Beadtam, egy hét múlva lesz kész.

Utána lejártam a lábam: elmentem a Funan Centerbe, vettem floppy lemezeket, előhívattam fényképeket, majd kószálás, kávé a People’s Park Centerben, sör a China Town Pointban, vacsora édes, savanyú sertés a P.P.C-ben. Vettem még ezt, azt, aztán vissza a hajóállomásra. Eltévedtem a Down Townban. A fene se ismeri ki magát a sok felhőkarcoló között! Fél tízkor voltam a csónakállomáson, Negyed órát vártunk a parancsnokra és a kápóra. Nem jöttek, bementünk.

 

Május 12. péntek, Pasir Gudang horgonyhely. A kápó és a barba kettőkor jöttek be. Mesélték, hogy fejenként öt üveg hét decis sört ittak meg, meg egy palack whiskyt. Az ügyeletes matróz szerint négykézláb és nagyon dajadajozva.

Meséltem, hogy a barbát nagyon bírom?  Jópofa manus. Kitalálta, hogy nekem nem kell a menettel foglalkozni, csak manőverre keltenek, és én rakodok a második tiszttel (aki viszont menetőrséget is ad). Hatvan éves, a burmai tengerészeti akadémián tanít, és fél évekre behajózik pénzt keresni. Most keres…

Egész nap lötyögés, karbantartás.

Aung Kyaw Hein matróz nem volt hajlandó felkelni reggel 8-ra, szolgálatra. Szóltam a parancsnoknak, legközelebb megy haza!

Holnap Szingában kötünk ki, állítólag sok rakományunk lesz! Ez azért nagy szó, mivel majdhogynem üresen járunk. Az első lét úton nem volt rakomány, aztán négy konténert vittünk P.G.-ből Szingába, volt egy délután, amikor a fedélzeten (raktártetőkön) bulldózereket vittünk, mert olyan hatalmas dögök voltak, hogy a két ország közötti közúti hídon nem fértek volna el.

Kilencvenhat kiló vagyok. (2010-ben: ha ennyi lehetnék most, milyen boldog lennék! Az még húsz kilónyi távolságra van!)

Május 14. vasárnap, Pasir Gudang horgonyhely. Tegnap délután Szinga előtt horgonyoztunk. (Azért nem tegnap írom, mert dög fáradt voltam.) Csónakot rendeltünk, hogy ki tudjunk menni. Tíz perc múlva hívta a cég a barbát.

Maguk mit keresnek Szingapúr előtt?

– Ez volt az utasítás.

– Azonnal szedjék fel a horgonyt, és menjenek Pasir Gudang elé. Mától csak ott horgonyozhatnak!

Püff neki! Hogy milyen kedves a cég! Onnan aztán nincs kimenetel sehova! Kikötéskor meg mindenki dolgozik, hát sehova se lehet menni! Csókultatom a kis kacsójukat! Sóher banda.

Tehát átmentünk.

Bolond nap, tegnap délután 14.00-tól: SNG – PG – SNG, ma reggel nyolckor horgony. Pihenőnapunk van.

 

Május 15. hétfő, Pasir Gudang. Ma kezdem meg a hetedik hónapomat! Mást nincs erőm írni…

 

Május 19. péntek, Pasir Gudang. A szokásos napok. Semmi különös, ma kész lett a laptop, de holnap és vasárnap nincsen nyitva a szerviz.

Kicsit furcsák a matrózok és a bosun (fedélzetmester). Beosztják maguknak a munkaidőt, és igen kurtára szabják. Igaz, rettentő meleg van, de furcsa, hogy a délelőtti kávé után már nem dolgoznak. A főnök úr nem csinál belőle gondot, akkor én vajon miért kekeckedjem?

Ma bajban vannak: elfogyott a rizs, nincs mit enniük. Kíváncsi vagyok a további étrendre.

Kiderült egy félreértés: Aung Kyaw Hein matróz nem is matróz, hanem kadét. Nem azért nem kelt fel a múltkor, hanem azért, mert előző este tíztől reggel hatig szolgálatban volt a hídon. Csak azt nem értem, hogy nekem miért nem mondta senki? A barba nyilván eltette a panaszkodásomat az elfekvő ügyek dossziéba, de nekem is igazat adott szóban. Nem baj, kit érdekel ilyesmi?

Levél továbbra sem jön otthonról, nagyon-nagyon rossz.

 

Május 20. szombat, Szinga. Ma beszéltem Encsikével telefonon. Azt mondja, hogy sírós a hangulata, megkapta az első három levelet, és úgy tűnik neki, hogy nekem nem hiányzik az otthon, a család, élem az életem vidáman nélkülük.

Hát jobb lenne, ha panaszkodnék, hogy halálra aggódja magát? Nehezítsem meg az egyedüllétét? Inkább csak arról írok, ami jó. A bosszúságokat megtartom magamnak…

 

Május 23. kedd, Szingapúr. Kikötöttünk Szingában. Mr. Peter Q. bejött a hajóra, és megkérdezte, hogy nagy baj lenne, ha hazamennénk Imóval?

Hát bajnak nem baj…

 

Eddig a kézzel írott napló. Tehát most már csak az emlékezetemre kell hagyatkoznom megint, ugyanúgy, ahogyan az elején.

 

 

 

 

A tulaj megpendítette, hogy hazamegyünk. Felhívtam Encsikét, nagyon boldog volt.

– Akkor egy hét múlva láthatjuk egymást?

– Talán. Ki tudja.

Nos, a tulaj csinált egy kisebb botrányt a kaja ürügyén:

Mint említettem, minden elfogyott a kambúza üres. Nem mondom, jól éltünk, mint a királyok: finom leveseket főzött a szakács, és utána mindig volt kétféle második fogás, valami sült és tésztaféle raguval.

A botrány pedig akkor tört ki, amikor a barba kérte a következő hónapi ellátmányt.

– De hát megkapták, parancsnok! – így Mr. Q.

– Elfogyott minden!

– Lehetetlen! Három hónapra való élelmiszert kaptak, amikor beszálltak!

– Az nem lehet! Hiszen épp hogy elég volt egy hónapra? Mennyi a napi kajapénz?

– Két dollár ötven!

– De ennyi USA dollárból nem lehet kihozni a napi élelmezést! – lamentált a barba.

– Nem, captain, nem USA dollár, hanem szingapúri! – mondta mérgesen a tulaj.

Na, éppen jókor megyek haza! Lesz itt olyan koplalás, hogy mindenki lefogy vagy tíz kilót!

Azért az élet ment tovább, még pár napos konténerezés, és elérkezett:

 

Mivel emlékezetből írom, nem részletezem a napokat, de az lényeges, május 29-én, hétfőn szálltunk ki a hajóról.

Hát kérem, elérkezett az utolsó nap! A csomagok készen vannak, mehetünk a szállodába. Ki is vittek, a jegyet megígérték, hogy holnap délután megkapjuk. Mindenesetre kaptunk egy telefonszámot is, ahol lehet érdeklődni. A búcsú nem úgy sikeredett, mint azt gondoltuk, mert a tulaj jelentős bónuszt ígért arra az esetre, ha maradunk a hajón, és valahogy elfelejtették átadni…

Szálloda. A szoba lényegtelen, a lényeg, hogy van két szabadnapunk!

Az első nap kimentünk Sentosa szigetére.

Hát kérem szépen, ez valami szuper… van benne szuper giccs, van benne szuper klassz, van benne… minden, ami a szingapúri szem szájnak ingere.

Úgy mentünk ki, ahogyan soha többé nem teszem: kötélvasúton, a tengerszoros fölött libegtünk, borzalmas érzés volt. De muszáj volt, mert videózni kellett, és ezért sok mindenre hajlandó vagyok, ilyenekre is, ami ellen az életösztönöm vadul tiltakozik normális körülmények között. Túléltem. Körbementünk az egysínű kisvasúttal. Megnéztük a víz alatti világot az akváriumban, csuda érdekes úgy sétálni, hogy a víz körbevesz jobbról, balról, felülről. Volt egy park, ahol mindenféle dél-amerikai meg mindenféle esőerdős bálvány volt, giccsparádé a javából. Ami tetszett igazán, az a vízorgona bemutató volt. Jó sokat kellett várni, de megérte. Szólt a zene, sprickolt a szökőkutak arzenálja…

Megnéztem a mostani Sentosa honlapot, hát nagyon más dolgok vannak, mint valaha. Arról nem beszélve, hogy akkor a bejáratnál volt belépő, most meg mindennek külön pénztárja van, s horribilis belépők. Most biztosan nem mennék el.

Este természetesen felhívtam az asszonykámat.

– Már Moszkvában vagy? – kérdezte, és éreztem a hangján, hogy ideges lett.

– Dehogy is, még a szállodából hívlak, holnap indulunk.

– Holnap? – Képedt el szegényke.

– De az ügynökségen azt mondták, hogy ma jössz!

– Lehet, de én csak egy tényt tudok nektek mondani, hogy itt vagyok Szingában, a szállodában és holnap este indulunk csak.

Nem igazán értettem, hogy ki és mit kavart meg?

Másnap bementünk a Pancon központba, és megreklamáltuk a beígért bónuszt. A tulaj nagyon készséges volt, nekem adott egy jó vastag borítékot, Imónak egy vékonyabbat, elmentünk. Amikor kinyitottam, tele volt őt és kétdollárosokkal, így kaptam kettőszázat. Franc a fülükbe, nem erről szólt a megbeszélés!

Délután volt pár idegesítő óránk, mert nem kaptuk meg időben a repülőjegyeket. Végül minden összejött, kivittek a reptérre.

Ott egy kis malőr volt, mert minden pénzem elszedték a rohadék reptériek, ugyanis tele voltam túlsúllyal, ami testvérek között is negyven kiló volt. Fizettem érte vagy 400 $-t. Aztán beszálltunk a szovjet gyártmányú AN kitudjahányasba, ami dög nagy röpülő, és egész laposan emelkedik. Az előnye az volt, hogy szinte üresen indult. Az előttem levő ülés támláját lehajtottam, az én ülésemet kitoltam, így sikerült egy hatalmas ágyat fabrikálnom.

Delhiben leszálltunk, de ezt nem tudom megerősíteni, mert átaludtam. Mire felébredtem, már bőven az orosz anyácska belsejében voltunk, hamarosan Seremetyevó és leszállás.

Aztán kiszállás, egy bazi nagy kör alakú csarnok volt, az emeleti folyosón kellett körbemenni, mert már nagyon üvöltözték, hogy a budapesti gép két utasát várják, akik Szingapúrból érkeznek… Ami röhej: a szomszédos ajtón volt a beszállás, de ehhez nekünk körbe kellett rohanni az egész épületet.

Aztán felszállás.

Aztán leszállás.

Aztán vámvizsgálat. Naná, hogy lekapcsoltak. Naná, hogy lebuktam a laptopommal. Hetvenezer vámot kellett fizetnem. Ne, kérem, én ezért nem üzleteltem sosem, mert ha valami nem törvényeset akartam volna csinálni, az kilométerekről üvölt rólam. A biznicelést nem nekem találták ki.

Végre kimehettem.

Az asszonykám sírva borult a vállamra.

 

Most muszáj megkérnem, hogy írja le ő is a hazajövetelem, mert én csak jöttem, de a kaland az övé volt!

Linkajánló:  A Magyar Huszár honlapja  Viribus Unitis, az Osztrák-Magyar monarchia hadihajója  Hajó.lap.hu  Mexikóikonyhal.lap.hu

Ha szeretnél te is csatlakozni, kattints az ikonra