HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA:


M/V JOHANNA - C

2007. MÁRCIUS 15 - 2007. JÚLIUS 17

Annak ellenére, hogy már három napja csomagolok, így is maradt mit tennem az utolsó pillanatban is. Lényeg a lényeg: a taxi idejében megjött. Idejében kiértünk, mi az, hogy idejében? Közlekedés szinte alig, hát repesztettünk. A TAP (ez a portugál Malév) irodában azzal lepett meg a hölgy, hogy aszondja:
- Maga az, akinek hétfõn kellett volna repülnie?
- Nem tudom, lehet, de én errõl nem is tudtam...
Miután becsekkeltem kiderült, hogy a gép egy óra húszpercnyi késéssel indul. Hát ez jó... ráadásul Prágán keresztül megyünk.
Ez egy jó buli volt: leszállás után ki kellett szállnunk, be a tranzitba, át megint a biztonsági ellenõrzésen. Na, itt már vetkõzni is kellett, nem volt elég, hogy a nadrágszíjat levetették velünk, a szomszéd pasas a cipõjét is a kosárkába tette, így aztán úgy döntöttem, hogy a lelki béke érdekében maximális együttmûködés a securityvel, mint ahogy otthon a tüntetéseken a rendõrséggel illik (vagy 50 000et fizet a pógár...). Lehet, hogy az elõttem lévõ o-roszban még túltengett a bolsviki öntudat, mert nagyon csúnyán anyáztak a securitis hölgyeménnyel, egy flakon sampon volt a vita tétje. A végén annyira voltak, hogy három mérges cseh állt szemben az egyre kisebbre zsugorodó orosszal.
Na, átértem, beszálltam, mehetünk.
Pestrõl Prága mindössze egy pofa narancslényire van, de a csehektõl a luzitán tengerpart már vacsorát is ért. Valami sajtos rizses hús volt, de bûn rossz. És sótlan. Kíváncsi lennék, Medwe mit írna a honlapján errõl a vendéglátásról?
Megérkeztem, megvan a csomag, jön a Barwill embere, a Benfica drukker, rögtön megismertem. Mondtam neki Szabolcsot és a portugál sztorijait, akkor már emlékezett.
Ami jó, hogy szállodába hozott.
Ami rossz, hogy már nem volt vacsora.
Ami jó, hogy a bárban adnak szendvicset.
Ami még jobb, hogy megelégedtem eggyel és egy sörrel.
Ami rossz, hogy konténeres a hajó, de lehet hogy nem is, mert majd meglátom... Antwerpenbõl jön.
Ami még rosszabb, hogy a szállodában rusnya rossz a wifi, nincs térerõ, a laptop egész este csatlakozott rá, mintegy 39,56 másodpercig volt net.

Reggel volt annyi térerõ, hogy letöltöttem az íméleket. A reggeli tisztességes, svédasztal rendszerû, de azért nem sokat ettem. Megjött az ügynök, õ is leült pár falatra, majd indulás a hajóra.
Beszélgetés közben kiderült, hogy a Benfica 31re verte a PSGt, ami jó, mert francia kudarc. Amúgy unalmas meccs, csak fél szemmel néztem az este. Az Immigrationnél hamar végeztünk, aztán nyomás a hajóra. Valami nem volt, kerek, mert konténeres hajók ritkán állnak a gabonasilónál, hát hamar kiderült, hogy ömlesztett búza a rakomány, az is, hogy nem Antwerpen volt az utolsó kikötõ, így aztán nyilvánvaló, hogy az ügynök információira nem célszerû mérget venni.

Behajóztam

Hát akkor megérkeztem. Felkísértek a barba irodája melletti kabinba, ahol a lakó már össze volt csomagolva.
- Nem zavargok sokáig, délben megyek haza. - mondta az orosz.
Hogy a francba lehet, hiszen nekem azt mondták, hogy az elsõtiszt marad még egy utat, hogy az átadásátvétel korrekt legyen, dohogtam magamban. Hát akkor nincs más hátra, mint gyorsan átöltözni, majd rohanás végig hajón. Kirángattam a gyönyörûséges narancssárga marlowos hacukámat, és kilibegtem a folyósóra.
- Akkor mehetünk - mondtam a chiefnek -, bár azt mondták, hogy lesz elég idõnk a váltásra...
- Hát persze, hogy lesz, én a chief engineer vagyok, a chief officer õ! - mutat egy lófarkas fiatalemberre, és ettõl megnyugodtam.
Andrej, mert így hívják, szimpatikus, agilis fiatalember. Mindössze harmincöt éves, Kalinyingrádban lakik. Az átadás átvétellel nem siettünk, mert van idõnk, ugyanis csak 21én száll ki Motrilból (spanyol kikötõ). Szép lassan átbeszéljük a dolgokat.
Sajnos, arra is van ideje, hogy olyanokat kérdezzen... Az a baj, hogy nem az antennával fogható m1, a TV2 és RTL Klubból értesülnek az itteni népek a magyarországi hírekrõl, így aztán nem értik, hogyan lehet az, ami van... Nem tudtam igazán elhelyezkedni, mert ideiglenes jelleggel lakom az owner kabinban, hát mindent a bõröndben tartok még sokáig. Viszont az elsõtiszti kabin szép tágas, kényelmes. Az ágy itt is az. Van vagy 300 négyzetméter, ha belefekszem teljesen picinek érzem magam, nagyon kényelmes (legalább ez legyen jó!).
A nemzetiségek megoszlása (miután Andrej kiszáll):
- három orosz: a barba, a gépmester és Tolja, az egyik matróz
- két bolgár: Janko, a szakács és Ivan egy matróz
- egy ukrán: Ványa
- két magyar: a fõgépész, N. József és szerénységem
Legalább lesz kivel beszélgetni. Még nem is találkoztunk, illetve biztosan, csak nem emlékszünk egymásra. Viszont ami biztos: még nem hajóztunk együtt. (Azt most nem részletezem, hogy amikor beszélgettünk, õ állt én mellettem, vagy én álltam õ mellette...)
Manõver után zuhany, kicsi tevésvevés és alvás.
Ez volt a szándék.
De nem tudtam elaludni, még élnek az otthoni beidegzõdések. Kilenc körül éppen ezen tépelõdtem, amikor szólt a vekker (mobil), hogy tíz perc múlva éjfél.

Felmentem a hídra, mert jobb a helyszínen, mûködés közben megszemlélni a dolgokat. Amit így éjjel lehetett, azt kitanulmányoztam, aztán fél három körül lementem aludni. Idejét nem tudom, mikor voltam olyan hajón, ahol a hídról a lakótérbe úgy le lehet menni, hogy ne kelljen kimenni a fedélzetre... Aki nem volt szobakonyhás coasteren, nem is tudja, hogy ez micsoda "luxus"!
A híd más és mégis olyan, mint a többi...
Amiben olyan, az a felszereltség, ami ugye elõírás, csak a készülékek mások (elsõ látásra jobbak, mint az Isartalon vagy a Lys Chrisen), amiben más, hogy itt kérem, van hely a hídon! Akár táncolni is lehet. De sétálni biztosan! Akár körbe is lehet járni kívülrõl.
Reggel fél hétig aludtam, majd nyolckor felmentem a hídra. A barbának odaadtam a szerzõdést, az allotment ordert (rendelkezés a fizetésemrõl, tudniillik, hogy hova kérem), meg az alkohol és drognyilatkozatomat (miszerint nem fogyasztok).
Azért ezzel tele van a hócipõm ám!
Immár egy év választ el a nyugdíjtól, soha nem volt semmi gondom az alkohol miatt (hogy a drogról ne is beszéljünk), aztán vén létemre senkiházi nyikhajok csak "úgy hajlandók elhinni, ha írásba adom...".
Felháborító és megalázó, hülye idióták alkotta rendszer.
Ugyanis ennek a rendszernek az a lényege: mindenki gazember és gyanús, tehát adja írásba, hogy nem, amit aztán majd jól az orra alá lehet dörgölni...
Délelõtt körbejártam a hajót, ismerkedtem a dolgokkal, délután a stabilitási programot mutatta meg Andrej, valamint azt, amelyikkel a útvonaltervet készíti.
Ebédre sült oldalas volt valami paprikásburgonyaféleséggel és tejföllel. Vacsorára finom kis pálcás grillezett husika, meg rizsa és kukorica. Mindenki szereti, ahogyan Janko fõz. Tegnap a sült csirke szárnyhoz, a párolt zöldborsó és zöldség mellett még kagylótésztát is adott, azt nem ettem meg, és megmondtam, hogy nekem ne adjon tésztát, semmilyet, és a süteményeket is úgy porciózza, hogy nem kérek belõle.

Éjjel fel se mentem szolgálatba, negyed nyolckor keltem, kényelmes reggeli, na, milyen úri dolgom van? Nem hiszem, hogy távol lennék az igazságtól, ha azt mondom, hogy ez az ilyen utolsó napom.
Délután még felmentem két órácskára, beszélgettünk, ismételtük a tudnivalókat. Aztán lejöttem.
Van valami furcsa érzésem ezen a hajón. Akkor jöttem rá, hogy mi lehet, amikor beírtam a személyzeti névsort a komputerembe. Aki kívülem a legöregebb, bizony hét évvel fiatalabb, mint én. Most találkozom elõször azzal, hogy "tisztelik a koromat". Egyszer ennek is el kell érkezni. Elvégre nem lehetek mindig én a suttyó a hajón...
A hajóbérlõ ismerõs cég, a Carisbrooke. Nem voltam velük kapcsolatban, illetve egyszer, amikor munkát kerestem. Persze a kereskedõk mások, mint a személyzetisek.
Most cementet fogunk berakni.
Megjött az ügynök, s kiderült, hogy három "utat" csinálunk: kettõt Valenciába (210 mérföld az út), és egyet Motrilba (110 mérföld). És ahogy a rakodóberendezéseket elnézem, nem kell majd sokat aludnunk, mert lehet a hajót állandóan húzni, vonni, shiftelni, hogy a fix csõ alá beállítsuk a rakodónyílásokat. Este nyolckor kezdtek, tizenkét órára vállalták, és tíz óra alatt berakták a hajót.

Egyig voltam fent, aztán jött Andrej, berakta a hajót, de kicsit orra estünk. Nem baj. Ez persze akkor van így, ha a parancsnok nem csinál belõle gondot. Ha igen (mint Fabian tette volna), akkor baj.
Ennek örömére jól beütöttem a karomat, és kicsit felmarta a bõrt a lépcsõ. Azt úgy kell csinálni, hogy amikor mész föl a lépcsõn, mivel csigalépcsõ, ezért a közepénél próbálsz a lépcsõfokra lépni, ami persze ott már csak ujjnyi széles, a cipõ orra lecsúszik, én meg ezerfelé kapkodok támasztékért, közben az egyik lépcsõfok felkarmolászta a karomat. De nem baj, mert már nem fáj. Ugyanis a fejem jobban fáj, és ez feledteti a karomat.
Felmentem a felsõ hídra. A létrán odafent egy gyûrûbe kell belebújni, és mivel a fejem tetején kevesebb szemem van, mint elõrefele, így jól lefejeltem a sárgára festett éles gyûrût.
A cementet hagytuk ülepedni tíz órát, így délután négykor indultunk. Addig tettem, vettem, aláírtuk az átadás átvételt, elõléptem igazi chieffé. Kettõ felé feljött a barba a hídra.
Gondolom, hogy eligazítást tartson, mint a régi szép idõkben.
Úgy látom, hogy Andrej nem igazán szereti Dmitrijt (merthogy ez a becsületes neve a fõnöknek). Most, a rövid együttlét és tartózkodás alatt úgy látom, hogy nekem nem igazán lesz bajom vele. Azt hiszem, Andrejben a fiatal lázad a kommunista kreténség ellen, én meg már vagyok annyira "bölcs", de fõleg tapasztalt - és ez a tapasztalat a most a szocializmus pozitív hozadéka , mert ez a fajta hülyeség nem borít ki, hanem tudok magamban vigyorogni rajta.
Jön a barba, és elmagyarázza, hogyan kell vezetni a hajónaplót. Az, hogy tizennyolc évvel idõsebb vagyok, persze nem elõny, viszont így nyugdíj elõtt is tudott újat mutatni, és ez már valami!
- Chief, ez nagyon egyszerû... - mondja. - Ha kikötõben vagyunk (én csak annyit tettem, hogy beírtam a rakodás végét), beírod, hogy a hajó baloldallal van kikötve, hat kötéllel, az idõjárást, meg hogy minden az elõírásnak megfelelõen történik, meg átvetted az õrséget az ellenõrzõlista (checklist: újmódi baromság) szerint, aztán azt, hogy minden rendben, aztán, hogy... (most, hogy írom a naplót bevallom, bajban vagyok, mert nem igazán tudtam megjegyezni elsõ hallásra, hogy mi mindent kell bejegyeznem még a naplóba) mikor lépsz át a következõ térképre, meg... és... ez ilyen egyszerû... - mondta nagy lelkesen, és én nem árultam el neki közben, hogy tudok ennél sokkal egyszerûbb formát is: ez mind felesleges, hagyjuk a francba, csináljuk úgy, mint az utóbbi tizenkét évben az idegen hajókon dívott.
És ez erõsen igaz, persze, most.
Ám a nagy Szajúzban, meg minden követõjénél ilyen és hasonló fontos dolgokat írtunk a hajónaplóba, kényre, kedvre kiszolgáltatva a tengerészeket az egyéni hülyeségnek, bogarasságnak, és a "védd a segged elvtárs" mentalitásnak.
Mit lehet erre mondani?
Mondjuk azt, hogy: erõt, egészséget elvtársak! Az ember megvonja a vállát, azt mondom, hogy voltam hasonló helyzetben nem egyszer, és passz. Lepereg rólam.
De Andrej fiatal, agilis, és buzog benne az ellenkezés, amikor találkozik a szocializmussal, így a harmadik évezred hajnalán.
Na, mindegy. Az számomra sokkal fontosabb, hogy nyugis pasas, nem kapkod, nem idegeskedik, ezt én is tapasztaltam, és nem kiabálós, Andrej szerint. És lehet vele beszélgetni is, csak elõbb hozzá kell szoknom az akcentusához, mert valami irdatlan kacifántos orosz hangsúlya van, lassanlassan egyre többet értek belõle. Ja, jövök hátra manõver után, mondom Ványának, hogy nem értem, amikor a barba angolul beszél a kézi rádión keresztül.
- Mi se, pedig velünk oroszul beszél! - válaszol vigyorogva. Többen mondják, hogy az orosz kiejtésére is erõsen kell figyelni, hogy értsék.

Nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt eltervezzük. Délre akartunk érkezni, négy lett belõle, mert cudar szembeszélben jöttünk, visszafogta a hajót. Azt már nem is említem, hogy ahogyan szokásos, az elsõ viharos idõben majd elhánytam magam! Akkor ezen is túl vagyunk...
Aztán egy hidegfront haladt át, ami persze esõvel jár, hát a hajó még foglalta a rakpartot, horgonyra kellett állnunk.
Végül minden összejött, kikötöttünk, elkezdték a kirakást, de szerencsémre 23.00kor leálltak azzal, hogy holnap folytatják. Mert a kilátások teljesen mások voltak: elkezdik, és ha a hajó üres, elmennek.
Ettõl kissé megrendültem, mert ha Andrej igazat mondott, és a barba nem rakodik, akkor mikor alszom? Kérdeztem is, hogyan rakodunk?
Nem vette a többes számot.
Helyette azt mondta, hogy én vagyok állandó ügyeletben, nyugodtan heverjek le a szófán éjjel is, a matrózok meg felügyelik a rakodást, és ha gond van, akkor azonnal szólnak.
Na, ez így eléggé rendben lévõnek látszik.
Andrej már mehetne haza, mert unom az ideiglenes kabint. Mindenem bõröndben, nem tudok elhelyezkedni, ami azt is jelenti, hogy semminek sincs helye, ami kell, azt sokáig keresem.
Janko finomakat fõz, pedig nincs is mibõl. A kambúza üres, szinte minden kifogyott. Nem panaszkodtam a lengyelekre se, de ez a bolgár fõzõcske jobban esik. Itt is van zöldség dögivel (illetve a hiány miatt módjával) csak nem péppé fõzve, hanem nyersen, kis olíva olajjal meglocsolva, megfûszerezve, kiváló. Ja, és miután ugye ezek a népek keleti és déli szlávok, a tejfölt is eszik, így aztán a saslikhoz is kapjuk. A húsokat finoman grillezi, van egy elektromos grillsütõ, nagyon finom a kolbász és a sült is, csak a hídon mindig bejelez a tûzjelzõ, és amikor ez ember új, nem ismeri, hogy melyik vijjogás mihez tartozik, akkor nagyon zsenánt, ahogyan rohangálok egyik kapcsolótól a másikig, és keresem az alarm okát.

Hat elõtt tíz perccel keltem. Szépen kialudtam magam. Délelõtt kikérdeztem a gépkezelõt, aki szíjja a cementet a hajóból, hogy mikor végezhetünk.

Pénteken! - jött a válasz. - Ma egyedül vagyok, este tízkor elmegyek, aztán holnap már hárman leszünk, és akkor 24 órában dolgozunk.
Így nekiálltam térképeket javítani.
Andrej egy lusta disznó. A hebehurgyán megelõlegezett, szimpatikus fiatalember jelzõ ezennel visszavonva. Két és fél hónappal el van maradva a javításokkal, és nem csinálta meg, pedig itt vannak a füzetek...
Tele a hócipõm vele.
Azt hiszem, nem is a barba az igazi hunyó, hanem õ, mert ahogyan látom, eléggé lazán vette a dolgát.

Hajnalban elment az orosz chief, így végre leköltözhettem a kabinba. Alaposan kiganajoztam, mert arra nem volt ideje az ifiúrnak. Vagy eszébe se jut, hogy a kabint lehetõség szerint tisztán adja át.
Mellékelem a fotót a kabin egyetlen szekrényérõl. Ugyanis milyen eszement ötlet, hogy az akasztós rész olyan lent van, a cipõk összekenhetik amit beteszek, és képzeld el, ez holland tervezésû és építésû hajó. Nem válik a sajtfejûek dicsõségére!

Kultúrák ha találkoznak...
Így végre hozzájutottam az erõs paprikámhoz, amit örömmel vittem le a szalonba. Valamilyen krémleves volt, passzolt is hozzá az erõs. Szokásával ellentétben (mert amúgy elég késõn jár étkezni) a barba hamarosan lejött.
- Vegyél belõle, ha szereted - mutattam neki az apró paprikákat.
Erre õ elvett egy kis hegyeset, azonmód szárazon beleharapott, elkezdte enni, aztán vöröslõ fejjel közölte, hogy:
- Finom!
Késõbb jött Józsi is, õt is megkínáltam, a barba csak nézett, amikor a magyar gépész beleaprította a levesébe. Azt hiszem, kulináris kultúránk az erõs paprika evésében nem rendelkezik valami nagy átfedéssel.
Jóska délelõtt említette, hogy ki akar menni a városba. Nem kell sokat menni, mindössze nyolc kilométer az elsõ jelentõsebb üzletekkel rendelkezõ utca. Ez persze nem gond, ha van a hajón kerékpár, és miért ne lenne? Így Jóska öt körül, felpattant és gyí... tekert ki.
Este kilenc után a fõnök úr érdeklõdött:

- Hol van Jozef? Csak nem a lányokhoz keveredett?
A viccet tízkor megismételte.
A gépészünk tizenegy felé ért be. Engem is érdekelt a bejövetele, mert ígérte, hogy vált némi dollárt használható valutára, meg vesz egy memóriakártyát a PDAhoz.
Józsi megjött, és mutatja a kezében levõ izét:
- Ezt vettem...
Elvettem, egy kis könnyû micsoda volt, mûanyag, jól kézre állt, rövidebb, mint egy vipera, de verekedni nem nagyon lehetne vele. Volt valami kupakja is, meg minden. Próbálgatom, hát ki lehet húzni, ekkor rögtön megismertem: biciklipumpa!
- Mentem egy kilométert a kaputól, és leeresztett az elsõ kerék. Eltoltam a bringát az elsõ benzinkútig, ott tettem bele levegõt, kitartott vagy háromszáz méternyit. Vissza a kúthoz, hogy hol találok szerelõt. A csapos (vagy kutas) széttárja a karját: ide autóval szoktak járni, nem kerékpárral... nem tudom.
Aztán valamit csak összeeszkábált, mert mondta, hogy az el Corte Inglésben vett belsõt, nagyon fájintosat, meg mindent, amit akart. A belsõt rögtön betette a kerékbe, és visszajött a hajóra. Illetve majdnem. Mert a kikötõkapunál, a változatosság kedvéért, most a külsõ durrant ki. Így aztán szegény feje betolta a kerékpárt a hajóig.
Hiába reménykedtem, hogy este ma is megállnak, nem, egész éjjel rakodtak. Ettõl függetlenül lefeküdtem, a matrózoknak meghagytam, ha valami van ébresszenek.

A mai nap elég sok shifteléssel, a hajó huzigatásával telt el. Ez végül is nem gond. A nagyobb baj az, hogy a barba angolját nagyon nem értem. Nemcsak a kiejtése rossz, hanem a szókincse is hagy kívánni valót maga után, meg amit tud, azt nagyon egyéni módon szövegezi meg.
Vannak ugye különbözõ jelentések, amiket ki és behajózáskor meg kell írni.
- Kész a "szigni" riport? - kérdezte ma.
Hiába vertem magam a földhöz dunsztom se volt, mit ért alatta. A számítógép elé ült. Megnyitotta a mappát, és mutatja:
- Itt a szigni riport...
Ha itt van, akkor az... csakhogy az "szájn in" barátocskám, mondtam magamban, és attól tartok, hogy nem az utolsó betûrejtvényt oldotta meg ma délután.
Aztán (amirõl nyilván nem tehet), elég sok felesleges "the" határozott névelõt használ, ami nem zavar különösképpen, csak furcsa hallani. Ezt annak tudom be, hogy az oroszban ugye hiányzik, tehát nincs hozzá érzéke, hogy mikor használják, mikor nem.
Az is idõbe tellett, amíg kihámoztam a "szivil"bõl, hogy most azt meséli, hogy milyen klassz volt Sevillában. Na, de nem kell gonoszkodni, mert ezek áthidalható problémák.
Délután tanórát tartott, hogyan kell a naplót vezetni, mert még nem tudom. (Hát úgy, ahogyan õ kívánja, biztosan nem).
- István, az idõjárást precízen kell vezetni a kikötõben is, és minden órára bevéste a hõmérsékletet, barométert és a szélirányt meg erõsséget.
(Jesszusom, ki a frászt érdekel ez? És ki hiszi el, hogy egy két tisztes hajón, amikor békésen alszunk, én óránként feltrappolok a hídra, mert fontos barométerkedhetnékem van precíz naplózásból kifolyólag.)
- Ha esetleg esik az esõ, akkor annak benne kell lenni a naplóban. És nem írhatod be, ha elõtte napos idõt írtál! Nem igaz? - kérdezte. - Meg kell lennie az átmenetnek!
Most mondtam volna, hogy nem? Na, ilyen esetben, gondolom, Andrej csinálta a pofákat. Én viszont megedzõdtem, fel se veszem az efféléket. Ha így kell lennie, akkor így lesz.
N. Józsi megvarrta a biciklikülsõt, de úgy, hogy még engem is elbírt! Amúgy elég rozoga a bringa.
Délután megjött az élelmiszer, most a szakács boldog.
Ja, vacsorára olyat fõzött, amit hajón még nem ettem. Józsi is csak nézett:
- Érdekes - mondta , nem emlékszem, hogy hajószakács használt volna kurkumát.
- Miért? - kérdeztem. - Szerinted az mi, amit eszel?
- Krumplipüré, és kurkumával sárgította.
- Hát nem! Mamaligát eszel! - mondtam
Nekem nagyon ízlett a puliszka (románul, bolgárul, oroszul: mamaliga) a sült csirkemellhez, és adott még mellé nyers, ecetes karfiolt. Sajnos nem maradt repeta.
Annyit még elértünk, hogy ma nem indulunk, de a holnapi elsõ dolgos óra nagyon korán lesz!

Fáj a bokám. Tegnapelõtt bedagadt, tegnap egész nap sántikáltam, éjfélkor már alig tudtam menni. Hajnalban, 3kor indultunk. Ha lett volna bulldózer, és a cementet teljesen össze tudták volna szedni, akkor tovább tartott volna a rakodás, így viszünk magunkkal egy csomó cementet Carbonerasba... Öt óra után már szinte nem bírtam magam az álmosságtól.
Lehet, hogy a barba is így volt. Mert hiába ébresztettem fel kétszer is, mindig visszaaludt és csak negyed hétkor ette fel a fene a hídra.
Engem "se nem kellett" altatni.
A délutáni õrségben a könyveinket leltároztam.
Fél hattól negyed hétig pedig újra a barbát ébresztgettem, és persze csak az utolsó volt sikeres. Bírom az ilyen pofákat! Nem kelnek fel, pofátlanul visszaalszanak, és még õk kérdezik, hogy miért nem keltettem idejében? Nem kellenee esetleg megfordítania az elfoglaltságait? Ha lejön a hídról, akkor aludnia kellene, és csak utána játszani a laptopján... Mint én ise: még nincs hét óra, és bújok a focipálya nagyságú ágyikómba, miután jól kipanaszkodtam magam.
Vacsorára finom halacska volt, hozzá kapros babsaláta, uborka joghurtos öntettel, és valami nagyon finoman elkészített tojásgyümölcs.
Fél tízig úgy aludtam, mint a bunda! A barba felkeltett, érkeztünk. Most a másik cementrakodón állunk, ez két okból is jobb, mint a múltkori: nem kell shiftelni a hajót, és lassabban rakodnak, óránként mindössze 400 tonna árú jön, így kicsit hosszabb lesz.
Éjfél elõtt el is kezdték, semmi gond nem lesz az elején, remélem, és ez azt is jelentheti, hogy egy keveset még pihenhetek is.

Aludtam egy sort, négykor felkeltem, akkor átállítottam a rakodóberendezést, hogy elõre rakjon, majd visszamentem hunyni még egy pöttyet. Közben kiderült, hogy órát kellett volna éjjel állítani, de ez nem igazán okozott nagyobb zavart a pihenésben.
Nyugisan telik a nap, mindössze az zavar, hogy minden koszos, minden cementes...
És amilyen szerencsénk van, megjött egy helyi, cementszállító hajó, és tõlünk elmentek, hogy ha berakták õket, akkor folytassanak. Ez igen kedves tõlük, így aztán alapos zuhanyt vettem, közben telefonált az asszony, még szerencse, hogy nyitva volt az ajtó, és meghallottam a mobilt.

A karórám maradi

Ez frankón igaz.
Nem akarja a nyári idõszámítást. Pedig megfogadtam Lenin elvtárs tanácsát is: ha valami nem megy, használj egy nagyobb kalapácsot!
A Citizenem elhagyta a felhúzó gombját, lekopott róla az összes "arany", csak azért tartom, mert az idõt mutatja (és azt sose látott pontossággal!). Na, ez ugye nem mobil, hogy tévézni, internetni, tõzsdézni lehessen rajta, csak az idõt mutatja, ez minden, de azt maradéktalanul teszi, akkor miért dobjam el, nem igaz?
Viszont hogyan lehet elõretekerni, ha nincs gombja? Elkértem Józsitól a csõfogóját, azzal meg tudtam fogni, de hiába próbáltam kiráncigálni a tengelyt, hogy tekerhessem a mutatót, nem jött, az Istennek se. Ez kérem japán, demokratikus óra, nem dõl be semmi leninista trükknek! A tengely végét sikerült ellapítani, de nem tudtam elõrehajtani. Ellenáll az idõk szavának.
Ezennel kineveztem téli órának.
Hacsak be nem fog fagyni, mert ahol nincs tekerõgomb, ott szokott beázni, és télen a víz képes megfagyni. Azt is elképzelhetõnek tartom, hogy vennem kell egy másik (nyári) órát.


Délután, este moziztam. Megnéztem a Julius Ceasart (Marlond Brandóval, aki még suttyó, úgy 25 éves lehetett, a korai 50es évekbõl való feketefehér film), Shakespeare drámájának megfilmesített változatát. Aztán amikor készülõdtem lefekvéshez, lementem a szalonba, hogy körülnézzek, és majd beszéljek a watchmannal.
Iván bent volt, és a szakáccsal dumált.
Amikor meglátott, elkezdett kisomfordálni, hogy felmenjen a fedélzetre, hiszen szolgálatban volt. Pontosan tudom, milyen érzések lehettek benne, hiszen matróz koromban, hasonló "lebukás" esetén én is hasonlóan próbáltam eltûnni a helyszínrõl. Közben rájöttem, hogy ez tulajdonképpen, ha valakinek "megfelelõ" lelke van az ilyesmire, akkor élvezhetõ is, annak a részérõl, aki feljebb van a ranglétrán. Nekem ez egy picit kellemetlen érzés volt. Inkább én érzek valami szégyenfélét, a másik helyzetébe gondolván magam.
Este fél tizenegykor jöttek folytatni a berakást.

Március 26. hétfõ, Careboneras, úton.

Hajnali kettõ lett, mire kész lettünk. Majdnem gond nélkül sikerült a berakás. Már csak 200 tonna volt hátra, amikor - viszonylag gyorsan , kezdtünk megdõlni. Megyek a spanyolhoz, aki felügyeli a szórófejet, hát látom, békésen hortyog, bele a bajszába. Nagyot üvöltöttem:
- Meg vagyunk dõlve, amigo!
Az öreg alig látta, merre van a hajó orra, felugrott, dörgölte a szemét...
- Sorry, sorry! - mentegette magát, és rohant, hogy helyrehozza a hibát.
Ezer szerencséje, hogy éppen visszaállt a hajó, mire elértük a nyári merülést. (Vagy az én szerencsém...)
Megcsináltam a draft surveyt, letettem a barba asztalkájára az irodában, és nyomás aludni!
Kellemes csicsika volt, nem kellett ringatni. Tizenegykor el tudtak nélkülem indulni.
Ebéd, és fel a hídra. (Janko remekeit egyre jobban szeretem. Ennyi, és ilyen változatosan készített padlizsánt még nem ettem.)
A hídon a barba éppen a naplót írta (nagy szomorúan pótolta az óránkénti idõjárást, amit nem írtam be a rakodás közben). Most feltûzök, és beírom a mai napot, hadd lássa, hogy tanulékony vagyok, utána folytatom a naplóírást. Na, beírtam, közben volt esemény is, de azt majd akkor mesélem el, ha már a mát írom, mert most még a tegnapnál vagyok... na nem keverem...
Szóval eljöttünk, a délutáni õrség jól eltelt, hatkor le, fél hétkor már ágyban voltam, és 23.50kor a mobil keltett. Hallatlanul jót aludtam!

Március 27. kedd, úton, Valencia.

Reggel nyolcra kellett érkeznem. Ez sokkal emberibb, mint a fél hét, vagy hét, amit a német és lengyel barbák szeretnek. Picit tudtam aludni is!
Esõben érkeztünk, ugyanott kötöttünk ki, mint az elõzõ úton.
Csak most egy irdatlan nagy, böhöm bulk carrier áll mögöttünk.
A barba a manõver után azzal fogad, hogy:
- István, mára és holnapra esõt mond az idõjárás jelentés, ezért csak holnapután kezdjük a kirakást!
Ez nem rossz, nem igaz? És innentõl kezdve mindenhonnan az folyt, hogy: "ja, de nagyon esik itten az esõ!!!" A nüanc az volt, hogy esõ egy szál se. Manõver alatt kieste magát, és ettõl kezdve csak száradt minden. De még este is jöttek a telexek, hogy jaj, de esik az esõ, vigyázzunk a raktárnyitásnál, mert beázik a cement, meg minden. Jó, ez a telex Angliából jött, ahonnan nem látnak ide, hogy mennyire nagyon ázunke vagy se, de azt hiszem, hogy itt most büdös nagy átverés van a spanyolok részérõl, egészen addig, amíg össze nem szerelik a cementszívogató masinájukat a hajó mellett.
Viszont én ettõl jól tudtam aludni, egészen délig. Akkor megebédeltem, majd térképeket javítottam, és olvastam a telexeket, amik jöttek, miszerint nagy esõ van...
Aztán délután, (most jön, ami akkor történt, amikor felmentem naplót írni):
Iván, a watchman hívta a fõnököt, hogy olaj van a hajó mellett. Erre kivonultunk megszemlélni, és úgy döntöttünk, hogy nem a mi hajónk engedi magából a levét. Ettõl függetlenül, a barba lediktálta, hogy mit írjak a naplóba, felhívta a kikötõ kapitányságot, ahol azt mondták, hogy nem baj. Ettõl elakadt a szava, de a naplót tovább diktálta. (Hozzáteszem, hogy én is furcsállottam ezt a hozzáállást a hivatalos közeg részérõl.) Késõbb, amikor már sötét lett, megjelent a kapitányság egy autóval, de lámpát nem hoztak, így nem látták az olajszennyezést, beszélgettek egy sort a szerelõkkel, akik a cement szállító csövét állították össze, majd elmentek.
És mit ad Isten?
Este 23.00ra elkészült a kirakó masina, hát nem elállt az esõ (ami addig is csak nem esett - onnan, ahol én álltam ez mindig így látszott...) és közölték, hogy kezdenék a kirakást.
És hamarosan megjött az ímél is, hogy a kirakógép összeszerelve 22.00kor, a kirakást elkezdik 23.00kor, és befejezzük 30án éjjel. Hát ez történt ma.
Illetve még egy apróság: 23.10kor eleredt az esõ.

Március 28. szerda, Valencia.

Hajnali négykor felkeltem, kinéztem, esett, így aztán mentem aludni. De mivel nem állítottam be az ébresztõt, háromnegyed kilenckor ébredtem. Hû, de finom alvás volt!

A matrózaink

Tegnap a barba azt mondja:
- István, addig, amíg az oroszok vannak õrségben, aludj nyugodtan, de ha a bolgár jön, akkor jobb, ha ébren vagy...
Ez nem rasszista vélemény volt részérõl, hanem egyszerûbb, ha így mondja, mert a két Ivánból egy ukrán, a másik meg bolgár...
Az ukrán Iván valódi, igazi tengerész. Igaz, csak OS (matrózi) szerzõdése van, de ezt "magának" köszönheti, illetve... Szóval az történt, hogy nehézárúszállítón volt fedélzetmester. A parancsnokuk hülye volt, kiabálós fajta, akinek semmi se volt jó, hiába dolgozták ki a lelküket, hát hiába akarták visszaküldeni, nem ment. Az ügynökségen azt mondták neki, hogy akkor csak matrózi szerzõdést kap, persze alacsonyabb fizetéssel.
Vállalta.
Így most õ van a "ranglétra" alján, de a legjobb tengerész a fedélzeten. Õ az, aki mindig talál tennivalót a fedélzeten, mindig lát megigazítani valót, mindig tudja, hova kell nyúlni, mit kell csinálni. Viszont annyi gógyija is van, hogy bizonyos dolgokban nem vesz részt.
- Chief, engem senki ne keltsen éjszaka fel, hogy a révkalauznak lépcsõt kell készíteni, mert azt matróz nem csinálhatja, ha van AB (kormányosmatróz).
Errõl én nem tudok, de ha eddig mindenki elfogadta, akkor én is.
Tolja az egyik AB. Õ Kalinyingrádban lakik, csendes, halk szavú ember. Se nem oszt, se nem szoroz. Nem lehet észrevenni, hogy a hajón van. Tudja a dolgát, teszi a dolgát. Hol jól, hol rosszul.
Iván a másik AB, õ mint említettem volt bolgár. Nos, õt Andrej is úgy adta át, hogy a leggyengébb a három közül, a barba is erre utalt, amikor azt mondta, hogy mellette nem alhatok nyugodtan.
Nem tudom, kinek higgyek. A baj az, hogy ha igazuk van, akkor a hajó kárán (esetleg az én, saját káromon) tudom meg. Mert mi eddig a rossz benne?
Semmi.
Igaz, hogy torzonborz, õszülõ hobónak néz ki, meg úgy füstöl, mint a gyárkémény, de ez magánügy, amíg az orrom alá nem fújja a füstöt. Angolul a legjobban beszél, illetve úgy tesz, mintha a legjobban beszélne (azt érzem rajta, hogy nagyon igyekszik nyelvtanilag helyes lenni). Aztán az se arra utal, hogy a leggyengébb lenne, hogy Tolja és az én, közös szerencsétlenkedésünket õ hozta helyre. Az történt, hogy a pontonok nyitásánál nagyon ügyelni kell a sorrendre. Melyiket veszem le, és hova teszem, mert ezek közül van, amelyik alsó, van, amelyik fölsõ. Ez azt jelenti, hogy a fölsõvel kell kezdeni, ha az alsót nyitni akarom. Nem komplikálom. Nyilván én kevertem össze, és Tolja esetleg nem mert szólni. Aztán jött Iván, és addig ügyeskedett, hordta, vitte a pontonokat, amíg szépen becsukta a nyitva levõ raktárrészt is.
Szóval én eddig nem látom, hogy õ lenne a leggyengébb láncszem. Lehet, azért, mert én nem orosz szemüveggel nézem a dolgokat? Mindenesetre a hangulat jó, úgy látom köztük is, és velem is. Mindent megcsinálnak, ugranak az elsõ szóra, mi kell még több?

Március 29. csütörtök, Valencia.

Esõnap, majdnem. Szépen esett délig, aztán vége. Jól elvagyunk itt, mint a befõtt, csak a baj az, hogy amíg esik, kimenni lehetetlen, mert ugye bringára esõben üljenek a fiatalok, akik még hatalmas pénzeket is képesek költeni azért, hogy rongálják az egészségüket (cigi, pia, drog, egészségre ártalmas divatcuccok, stb...), ebben a korban már az ember vigyáz magára és inkább gyógyszerre költ. Aztán ha eláll az esõ, akkor még sár van, tehát várni kell, amíg felszárad egy kissé (mert a bringán nincs sárhányó). És az is kiderült, hogy az esõ végeztével a fiatalok (Tolja) kiment a városba, így nincs kerékpár. Aztán ha már minden rendben, akkor jön a stivador, hogy kezdenek.
Na, majd holnap kimegyek, mert van dolgom, honlapot kell frissítenem, ami eléggé sürgõs lenne.

Március 30. péntek, Valencia.

Raknak szépen. Ma aztán kimegyek, ezzel az elhatározással feküdtem le tegnap. Reggel ugye házmesterkedem egy sort, és várom, hogy a barba magához térjen, mert az a fajta, aki nem kel korán. Nyilván késõ éjszakáig építgeti a birodalmát a laptopon (valami ilyen stratégiai játékot játszik). Aztán mielõtt fölkelt volna, hogy megbeszéljem, hogy kimegyek, Józsi fogta a bringát, és kikerekezett. Így, hogy ne menjen hiába, mondtam neki, hogy hozzon cipõfûzõt és váltson dollárt.
Ezért is, meg azért, mert nem akartam már halogatni, elkészítettem az útvonalat: Cadizba megyünk (ceutai bunkerolás után), onnan búzát viszünk Tillburybe. Nem rossz út, Cadizból Anglia 5 nap, sose legyen rosszabb utunk. Jürgen T. azt emilte, hogy oda érkezik a sztór, ott mindent megkapunk. (Ha valakinek ismerõs a név, õ volt a barba az Isartalon 2003ban, úgy látszik, beült a cég irodájába).

Délelõtt beszélgettem Jankóval. Mi másról, mint a különbözõ ételekrõl. Megmutattam a honlapom vonatkozó részét, ahol a receptek vannak. Azt hiszem, ettõl kezdve a szívébe zárt. Vacsorára halat készített, és ehhez a köretet már délelõtt elõkészítette: fõtt burgonyát beízesített, hozzákevert sajtot és tojást, majd délutánig pihentette. Utána meghempergette zsemlegombócban, meglapítgatta, megforgatta felvert tojásban, és kisütötte. (A sorrendet nem tévesztettem el!) Négy óra körül megjelent a kabinajtóban egy kistányérral:
- Chief, egy kis kóstoló...
Két burgonyafánk volt, mellé joghurtot adott, hát önálló ételnek is elmegy!

Amit nem tudnak a bolgárok

Megkérdeztem mindkét balkáni kollégát, hogy mit tudnak a népük nyelvváltásáról. Megmondom õszintén, hogy én sokkal jobban vagyok informálva, mint õk. Iván, az öregebb, csak annyit tudott, hogy "a régi bolgárok" Bizánccal harcoltak, Janko tudott valamit a cirill írás kialakulásáról (Cirillt és Metódot emlegette valami királyság kapcsán), de dunsztja nem volt, hogy miért váltottak át szláv nyelvre és mikor? (A miértre a válasz az, hogy a hódítók kisebb népcsoport volt, mint a helybéli szláv népesség, tehát szükségszerû, hogy õk vegyék át a nyelvet, azzal együtt, hogy a nép nevét õk adták.) De az ember olyan, ha már itt van két originált bolgár a hajón, jó lett volna hallani, hogy õk mit mondanak?
Mert az egy dolog, hogy én mit tudok, hogy az én szemszögembõl hogyan látszik az õ történelmük ezen szakasza, õk nyilván másként tudják, és nekik az igazság az, amit õk tanultak. Bár, ha nézem a korát (harminchét éves) és végzettségét, akkor nyilvánvaló, hogy ahhoz a réteghez tartozik, akiket a történelmük minél alaposabb megismerésének vágya nem röpített az egekbe. Nem hinném, hogy hasonló helyzetû magyar szakács jobban ismerné a mi régmúltunkat. Persze az is igazság, hogy ez nem függ az életkortól, nem függ az iskolázottságtól, sokkal inkább az otthoni gyökerektõl, attól a szociális mikrokörnyezettõl, amiben nevelkedett.

Amit egy német nem tenne meg

A kijelentésnek akkor van értelme, ha elmondom, hogy az orosz barba viszont mit és hogyan intézkedett. Íme:
Estére, úgy nyolc körül, elfogyott a rakomány a hosszú csõrû cementszivattyú hatókörzetébõl. Mi a logikus lépés? Az, hogy jön a gépkezelõ és kijelenti, hogy: shifting. Megnéztem a helyzetünket, hát vagy tizenöt métert kellene hátramenni ahhoz, hogy a megfelelõ pozícióban legyünk. Akkor viszont elég közel (1215 méter) kerülünk a mögöttünk lévõ hajóhoz. Megyek a barbához, hogy most mit tegyünk?
- István - kezdi , mi csak nyolcan vagyunk, igaz? Hát mond meg nekem, ennyi ember elég a shifteléshez?
(Most megmondom mindenkinek, hogy sok is. Az Isartalon hárman csináltuk. Itt elég négy ember.)
- Na, ugye... - folytatja a barba. - Ha azt akarják, hogy shifteljünk, küldjenek kötélkezelõket a partra a kikötõbõl. Ha én kérem, akkor a hajó költségére küldenek. Ha az ügynökség kéri, akkor a hajóbérlõ vagy az átvevõ fizeti. Így nem kérünk, hanem felhívom az ügynököt, hogy intézkedjen.
Hát az ügynök persze, hogy nem kért a kikötõtõl, hanem utasította a saját embereit, hogy szereljék át a parton a cementszívó masinát, amitõl a gépkezelõ és a kollégái majd gutaütést kaptak, mert ez nekik extra három órás munka, viszont ez benne van a bérükben, nincs külön költség.
Na, ezt egy német nem tette volna meg, mert ez mintegy öt órát késleltette a kirakást (mert csak hajnali fél kettõkor tudták folytatni a munkát).

Március 31. szombat, Valencia.

Reggel eléggé fáradtan ébredtem, mert mint említettem, fél kettõ után folytatták a kirakást. Közben hatkor kinéztem, minden rendben, hát visszafeküdtem.
Megjött a meleg, húsz, huszonkét fok van, de szél is érkezett, ez nem az igazi.
Végre sikerült kimennem. Õrület, hogy milyen messze vagyunk a kikötõkaputól, nemhogy a várostól. A kikötõ bejárati részét átépítik, a jachtkikötõ környékén mindenféle lezárások, építkezések, átalakítások, valami Amerika Kupa, vagy mi a túró lesz áprilistól (halvány fogalmam sincs, mi a lóvirág ez, bár nem járhatok messze az igazságtól, ha azt gondolom: egy vitorlásverseny), sok csapatot várnak, nagy felhajtás van, csak tudnám, hogy miért? Biztonsági õrök mindenfelé, biztonsági kapukat építenek, mintha Busht kellene megvédeni valamiféle arab óvodásoktól...
A lényeg, hogy a széles Avenida del Puerto névre hallgató fõúton, egy Nokia boltban, a kis nagysád megmondta, hol van internet. Csak át kellett menni a széles úton, és kész.
Átmentem.
Meg is találtam, csak éppen átépítették. Az átépítõket kérdeztem, hol van internet? Menjek át az úton, két sarok, megtalálom.
Átmentem.
Két sarokra megtaláltam a zárva levõ boltot. A benzinkútnál megkérdeztem, hol van internet? Menjen át az úton, majd harminc méterre találja az üzletet.
Átmentem.
Harminc méterre nincs internet sehol, hát az elsõ - az üzlete elõtt ácsorgó - illetõt megkérdeztem, hol van internet? Menjen át az úton, és száz métert tegyen meg a központ irányába, ott talál, igazított útba.
Átmentem. Megyek száz métert, hát ott az internet... Innen már egyszerû. Kijavítottam a hajoorvos.hu honlapot, írtam egy ímélt Encsikének, megnéztem a honlapomat, nem lopták el, minden rendben, kész, passz, letelt az egy óra, kifizettem az egy eurót, és indultam vissza.
Miután mindent rendben hagytam, nyugodt voltam.
Visszajõve látom, hogy kissé orron vagyunk, ami nem nagy baj, mert ugye elölrõl megy a kirakás, hamarosan visszaállunk. A baj csak az, hogy nincs édesvíz a rendszerben.
Ez egy olyan idióta hajó, hogy az édesvíz tank a raktár alatt van, a dupla fenékben. Normálisék úgy építik a hajót, hogy a gépház közelében van, két tank, ha az egyik üres, lehet tisztogatni, a másikban van víz. Na, a mi hajónkat mások építették. Így aztán most nincs víz.
Viszont mire farra ültünk, és lett víz, a szivattyú nem kapja fel, így továbbra sincs víz. Lehet, hogy mi leszünk a varacskos disznók, és majd otthon fürdünk legközelebb? Szép kilátások! Vizet nem lehet szerezni elõbb, mint hétfõ.
Azt mondja az asszony, hogy a nagyfiam 82%os eredményt ért el a londoni someliere (borpincér) tanfolyamon. Hát, nem semmi!
Este, azt hittem, valami speciális bolgár finomságban volt részünk: Janko a tányérra alufóliát tett, arra szedte a kolbászokat, és a grillezett zöldségeket: padlizsánt, cukkínit, paprikát, paradicsomot és a sült burgonyát, s így nyomta a kezembe a tányért. Megmondom az õszintét, nem tudtam, mit kell a fóliával tenni, miért van a tányérban? Meg is kérdeztem.
- Egyszerû, chief - vigyorgott a szakács , nincs víz, így nem kell a tányért mosogatni utána.
Ja, vagy úgy... ennyit a bolgár speciális finomságról (de a vacsora valóban fenséges volt!).
Este tizenegykor jött Józsi, hogy végre sikerült a vizet beimádkozniuk a rendszerbe, lehet zuhanyozni. Nagyon finom volt, fõleg, hogy beletörõdtem már abba, hogy a szófán alszom talpig mocskosan (cementpor, izzadtság, cementpor, majd megint izzadtság, és végül cementpor rétegekbe voltam burkolózva).
El nem tudom mondani, mennyire nyugalmas állapotot biztosít, hogy nem tudok semmit az otthoni hírekbõl (arra gondolok, ami a médiumokból ömlik szegény mindenkire - dicsõ politikusaink jóvoltából - kis hazánkban).

Április

Április 1. vasárnap, Valencia.

Korai kelés, kinézek az ablakon, hát vizes minden, éles eszemmel arra gondoltam, hogy esett az esõ éjjel. A cementszivornya még mindig ugyanabban a helyzetben dolgozik, mint tegnap, mert hiába mondogatta a kezelõje, hogy huzigáljuk arrébb magunkat, nem tettük (állítólag a kikötõ se engedi, mert sok a hajó, nem lehet kóricálni, veszteg kell maradnunk, mert mögöttünk és elõttünk bizony cserélõdnek a hajók).
Délben shiftelés, majd este fél kilencre kirakták a raktárban az összes cementet, ami a szivornya hatókörzetében volt. Utána megint huzigáltuk magunkat, hogy a maradék rakományt kirakhassák az orrból. Ha végeznek, akkor már csak a "tisztogatás" marad, az orrban az a matrózok dolga, persze külön díjazásért, ugyanis olyan szûk a hely, hogy nem tudnak bulldózert betenni, hogy azzal szedjék össze.
Sokat beszélgetünk Jóskával. Nemcsak ma, többször leülünk, és tépjük a szájunk. Szegény sokat panaszkodik az elõdjére. Nem azért, mert orosz, hanem mert trehány volt. Még mindig nem tudta összehozni a hó végét, mert a legkülönfélébb hibákra jön rá, elírások, meg mit tudom én.
Eléggé "egy húron pendülünk", meglehetõsen hasonlóan látjuk a világot, így aztán van téma.
Õ nem az a fajta világjáró, aki már "apró gyermekkorától a tengerre vágyott", mert õt más vonzza igazán: a levegõ, a magasság, a repülés. Elvégezte a nyíregyházi fõiskolát, és mezõgazdasági pilóta lett belõle. Szerencsétlenségére amint végzett, nem sokkal rá kezdték elsorvasztani, majd megszûnt a vállalat, nem volt szükség többé repülõgépes mûtrágyázásra, növényvédelemre.
Egyszer stoppal ment valahova, és aki felvette Edelényi barba volt. Tõle tudta meg, hogy van magyar tengerészet, és amikor új munka után nézett, eljött a Maharthoz. Hat év után lett belõle saját erejébõl, tanfolyam nélkül géptiszt (ebben is közös a sorsunk, mert én meg az elsõtiszti bizonyítványomat szereztem meg hasonló módon). Legtöbbet réni járaton volt, magyar hajóval nem jutott el a Távolkeletre, ebben is hasonló a sorsunk. Én igaz, hogy voltam a Budapest utolsó útján Vietnámban, de a behajózáskor azt mondta Sebõ amikor húzódoztam, lévén a kisfiam még csak 2 hónapos (és volt szabadságom bõven):
- Ha most nem száll be, tudja mikor jut el a Távolkeletre? Ugye tudja...
Tudtam, beszálltam, hiszen máskor is szerettem volna elmenni. Többé sose láttam, mert akkoriban ilyen szavatartók voltak, akiknek hatalom és pártkönyv volt a kezükben és a zsebükben. Hogy mást ígért? Kit érdekelt?

Április 2. hétfõ, Valencia, úton.

Hajnalban keltettek, fél ötkor mentek a matrózok a raktárba összeszedni, a szivornya csövéhez terelni a maradék rakományt: Addig én voltam a watchman. Mert kérem nálunk ez is van. Olyan kemény õrszolgálatot láttunk el, ahogyan azt Lenin elvtárs valaha elõírta. Most az ISPS írja elõ, de az is valahol - szellemében, lelkületében - csatlakozik a lenini diktatórikus eszmékhez. Kíváncsi vagyok, hogy a tulajdonos tudjae, hogy nemcsak a naplóban, nemcsak a hó végi jelentésben írjuk le, hogy a biztonsági elõírásoknak megfelelõen õrszolgálat van a járónál kikötõben és a hídon éjjel, hanem ezt be is tartjuk, ezáltal nagy túró van, nem karbantartás, hisz kikötõben dolgozni ezáltal nem marad idõ.
Addig, amíg a hajó jó állapotban van, nem jut eszébe senkinek, de majd, ha lerohad az oroszok keze alatt, akkor majd kapkodhat Herr Held...
Délután kettõre kiraktak, indulhattunk is volna, de már reggel kiszáradt minden csap és kerekes kút a hajón, és ugye víz nélkül nem lehet menni. Azt megígérték reggelre, délelõttre, délre, kettõre, most ott tartottunk, hogy háromra jön, aztán mikor az ügynök megjelent háromkor, akkor felhívta a vizeseket, hogy irgumburgum, és mit ad isten, tíz perc múlva a hajó mellett volt a bárka.
Megvettük a vizet, akkor indulhatunk Cadizba.
Mondod te. Meg mindenki, de nem úgy a hajóbérlõ. Felhívta a barbát az induláskor, és lefújta az utat.
- Valami Sageyába megyünk... - mondta a captain tétován.
Hát ilyen beszéd errefelé nincs, de ha belekalkulálom az oroszos kiejtését (és nyilván hallását is), meg az angol rendkívül tiszta kiejtését - ami a más nyelvû szavakra vonatkozik , akkor úgy döntöttem, hogy ebbõl akár Saguntó is lehet, az meg itt van egy köpésre. Mondom is Dmitrijnek.
- Kérdezd meg õket, nem Saguntóról van szó? - és mutatom a térképen a kikötõt, ami mindössze 20 mérföld Valenciától.
Felhívta a Carisbrookeot, megkérdezte, majd bólintot.
- Igen, Saguntóba megyünk... - majd vigyorogva hozzátette: - vagy Piombinóba.
Frankó.
Szeretem az ilyet. Ha úgy esik útba a két kikötõ, mint Celldömölkre menet Nagykanizsa, ha Bajáról indulok... - Így aztán mentünk kelet felé, abból baj nem lehet, fõleg azért, mert erre a nyárra elõírták, hogy egy tizenöt mérföld hosszú, két mérföld széles sávban lehet csak megközelíteni Valenciát, ettõl északra és délre America's Cup versenyek zajlanak a nyáron. Éjfélkor majd kiderül, hogy hova, merre, s miért...

Április 3. kedd, úton.

Kiderült minden. Fosba megyünk. Fos sur Mer, francia kikötõ Marseille mellett, (rettentõen élvezem, amikor a word szóellenõrzõ programja kiírja a figyelmeztetést: "ilyen szót nem illik leírni") és a rakomány Saguntóba vagy Piombinóba szól. Egyem azt a kis okos fejét annak a vadbaromnak, aki megadta a lehetséges kirakó kikötõket célnak tegnap este.
A hídra jól kialudtan mentem fel, este héttõl húztam a lóbõrt.
Nem lenne semmi baj a hajón, csak a fõfedélzet vállban és csípõben kicsit szûk, így aztán (mivel nem vagyok olyan erõs anyagból, mint a hajó) a találkozások a hajóalkatrészekkel engem jobban megviselnek. A vállam kékzöld, a csípõm is, meg a két csuklóm. Mi lenne, ha még felszednék pár kilót? Elmondhatnám, hogy kihíztam a hajót!
Nézd meg a képen, a pontonemelõ daru (ez a sok hidraulikacsöves, függõleges oszlop a guruló daruláb) és a korlát között csak úgy férek el, ha oldalvást fordulok és hátrahajlok. Hát normális ez?
Afféle hollandus spórolás, meg így tíz centivel szélesebb a raktár...

Egyre jobban szeretem azt a hajót.

Nagynagy nyugi van, és mindennek a szellemi atyja a barba. Nem ideges, nem pánikol, mindent megmagyaráz a különbözõ rendeletekkel.
Más bizonyára ideggörcsöt kapott volna ma, amikor kezéhez vette a berakó kikötõ kérdéseit és rendelkezéseit tartalmazó ímélt. Õ is morgolódott, hogy mennyi marhaságot kérdeznek (pedig sokkal többet, mint azt bárki gondolná!) de csakcsak megválaszolta, és közben - amíg kiókumláltuk a válaszokat - jókat vigyorogtunk.
Megjött a következõ út is, Piombino után visszamegyünk Fosba és Gemliknek (török kikötõ a Márvány tengeren) rakunk be vasat. Hát ez sokkal jobb, mint amire számítottam (arra gondolok most, hogy milyen utakat csinálunk)! Janko reméli, hogy Tütyõbõl megy haza, hiszen hallatlan olcsón megúszhatja a Marlow az utaztatást Gemlik és Várna között.
Ma nagyon finom kenyeret sütött. Ezt onnan tudom, hogy egy szeletet bûnöztem. Ebéd elõtt megláttam, amint a kenyereket bûvölte kifelé a teflon tepsibõl, rohantam a fényképezõgépemért, és csináltam róla egy fotót. Amikor behozta a második fogást, kérte, mutassam meg, milyen lett. Megnézte, láttam, nem nagyon tetszett.
Egy perc se telt el, megjelent újra, a két vekni egy konyharuhán a kezében.
- Most fényképezzen le, chief! - mondta. Most már tetszett a kép. - Na, ezt kiteheti a honlapjára! - mondta elégedetten.

Április 4. úton, Fos sur Mer, horgonyon.

Hajnalban érkeztünk. Nem akartam a horgonyzáshoz ébreszteni a barbát, de nem feküdt le, kettõkor révkalauz, háromra csendesedett le minden, akkor ment aludni. Na, most két eset fordulhat elõ ilyenkor: vagy téli álmot alszik néha, és akkor azért lehetetlenség kitülkölni, kitrombitálni, kiimádkozni az ágyból, vagy zugiszik egy sort, és azért olyan édeskés a lehelete meg minden körülötte, és véres a szeme negyed hétkor. Nyugis nap, kijavítottam mindent, így most jöhet bármilyen ellenõrzés.

Április 5. horgonyon, Fos sur Mer.

Éjfél után tíz perccel jött a révkalauz, fél kettõre ki voltunk kötve, ahogyan a nagykönyvben elõ vagyon írva: szélben, esõben volt a manõver. Van a hajón elsõtiszti esõköpeny!
A CatharinaC, a testvérhajónk bent áll, rakodik. A chief a parton sétálgatott a manõver alatt. Biztosan nõni akar, pedig nálam is magasabb! Lementem, beszélgettünk egy sort. A hajón magyar a fõgépész. Õk görögbe viszik a vasat, majd Constancára mennek cementért és azt Bayonneba viszik (francia kikötõ a Vizcayán). Nekünk se ártana valami hasonló út!
Nagyon fegyelmezetten szedem a gyógyszereimet (bárcsak otthon is meg tudnám tenni!), és ebben az a jó, hogy a kínai házi patikát, a fokhagymacseppet is. Március 15étõl már napi 3x25 cseppet szedek. Március 25. után elhagytam fél vérnyomástablettát. Most napi reggel fél és este egy helyett 2x felet szedek. És a vérnyomásom továbbra is jó, ma reggel 112/65 volt, a tegnapi reggel: 127/76 este 127/68, szóval minden rendben van. Hamarosan elhagyok még egy fél tablettát.
Este hat után elkezdték a berakást, és majd holnap délelõtt készülnek el.
A CatharinaC úgy testvérhajó, hogy mindkettõ Carisbrooke tulajdon volt, eladták õket, és most bérlik az új német tulajdonostól. Jóska átment megnézni a gépüzemvezetõt, mert magyar és jó barátja (Gasparik János). Biztosan találkoztunk már, mert õ is régi bútordarab a hajózásban. Amikor Józsi kezdett, 1982ben õ (János) volt az elsõ géptiszt a Hungárián.
Ennek örömére egész nap ott ette a fene, és jól elvoltak. Én kétszer mentem át, egyszer kérni alátét gumilemezt (kaptunk), másodszor Jóskát begyûjteni, nehogy elinduljanak vele (õt is megkaptam).
Be nem állt a szája, mesélte a másik hajót, láttam, valóban örült, hogy a barátjával találkozott. Amikor átmentem, a watchmant kértem meg, hogy hívja le a fõgépészt. Az orosz matróz felvette a telefont:
- Janos, gjere le, bazmeg - mondta.
Tanulékonyak ezek a tengerészek...
A Catharinát Lohmann vette meg, az, aki a Paduát is, amikor 98ban rajta voltam. Már van egy csomó hajója, pedig akkor kezdte azzal a kettõvel (Niklas és Helen). Persze ezt a magyar gépésztõl tudjuk, aki második szerzõdését tölti, de többet nem akar visszamenni. Neki tele van a hócipõje az oroszokkal. Most látom csak, hogy milyen szerencsém van, az itteni népekkel. Ezek nem isznak (vagy ügyesen, hogy nem látom), a másik hajón a barba - amikor átmentem - esett, kelt, olyan részeg volt, mint az albán (vagy inkább szovjet) szamár...
Este hétkor kezdték a berakást, egészen hétig, akkor elmentek. Viszont fél tíztõl megállás nélkül dolgoztak, én meg tébláboltam, félszemmel tartottam õket, de hiába voltam árgus, nem leltem hibát, jól dolgoztak.

Április 6. Nagypéntek, Fos sur Mer, úton.

Aludni nem igazán tudtam, mert ha le is dõltem a szófára, egy óra múlva kelni kellett, hogy megnézzem, hogy állnak. Aztán hiába aludtam el mélyen, hiába marta a szemem az álmosság, ki kell menni, meg kell nézni, hogyan állnak. Fél háromkor elõre küldtem õket, a Pjotrt kizavartam az ágyikóból ballasztolni, és háromtól ötig elmentem aludni.
Kilencre kész voltunk, utána rakománykötözés, majd, természetesen délben indulás, így aztán maradéktalanul kitöltöttem a délutáni õrséget a hídon.
Még az a szerencse, hogy a barbának most nem volt alkalma elaludni, mert hirtelen felindulásból átalakította fedélzeti irodát. Az asztalt kiszedték, elfûrészelték a lapját, illesztették, méricskéltek, fúrtak, szabtak asztaloskodtak Ivánnal (az ukránnal), és mit ad az ég, jobb lett mint volt. Szerintem elõzõ életében Dmitrij hajóátalakító volt. De lehet, hogy már ebben az életében is, mert mint mondotta, az elõzõ hajóján (Komáromban készült, a neve Komarno olyan, mint az Isartal vagy a Padua) is alapvetõ átalakításokat végzett, hogy legyen szanuájuk. (És lett. Kíváncsi vagyok, lesze nekünk?)
Fél hétkor már nyolc kilométer mélyen aludtam.

Április 7. szombat, úton, Piombino.

Délután öt körül érkeztünk volna, de az ügynök telefonált, hogy a rendõrség csak fél háromig van szolgálatban, és nem lesz partra lépési engedély, ha nem sietünk. A lovak közé csaptunk, nem kerültük meg Elbát (azért akarta a barba körbejárni, mert ha északról jövünk, akkor sok a jacht). Így háromra kötöttünk ki a gyárral szemközti rakparton.

Hol az Európai Unió és a hülyeség határa?

Jött az ügynök.
Meg a hideg zuhany.
Mert kiderült, hogy nemcsak az oroszok és az ukránoknak kell vízum, hanem a magyarok és a bolgárok se uniósok a helyi törvények értelmében. Nem értem, hogy lehetnek ilyen helyi rendelkezések? Fel kell jelenteni õket az ENSZnél, az UEFAnál és a Bin Ládennél.
Az ügynök meghozott egy csomagot, amiben néhány sürgõs és fontos alkatrész, meg navigációs kiadvány érkezett.
- István, ellenõrizzétek le Józseffel, hogy mi érkezett - adta ki az ukázt a barba.
A csomag a fedélzeten. Kibontom. A tetején dobozok, süt róla - a feliratok alapján , hogy a gépnek jött. Pjotr, a "gépmester" ott téblábol.
- Ezek a gépbe jöttek... - mondom, és arra gondoltam, hogy fogja, elviszi, szól Józsinak, és megnézik, hogy mi jött.
Nem az én dolgom! - jött a meglepõ és felháborítóan flegma válasz.
- Akkor keresd meg a gépészt! - emeltem meg a hangom.
Pjotor csodálkozva néz rám:
- Én?
- Miért, én keressem meg? - kérdeztem dühösen.
Látom, sértõdötten elvonul, benéz a felépítménybe, visszafordul, benéz a gépházajtón, de be se lépett.
- Nem találom... - mondja szemtelenül.
Mit tehettem?
- Idióta... - mondtam félhangosan, és megkerestem Józsit. Ettõl fogva ügyet se vetettem erre a marhára.
Jön Józsi késõbb, amikor elintézte a dobozokat.
- Pjotr nem érti, hogy mi bajod vele? Mi rosszat csinált?
Te Jószagú Atya Úr Isten!
Most már értettem, miért mondták a srácok, hogy Pjotr egy speciális ember, nem hívják sehova, mert mire elõkészül, már vége minden munkának.
Szóval, a hülyeség ma többszörösen feldúlta az idegeimet...
Este nagyot beszélgettünk Józsival. Nem kell bíztatni, ha beszélni kell, és amit mond, azt élvezettel hallgatom. Õ nyakig benne van az ezotériában, a transzcendális meditációban, meg mindenféle ilyesmiben, hát hagyom, hogy mondja, még akkor is, ha sok mindenben nem teljesen egyezünk.

Április 8. Húsvét Vasárnap, Piombino.

A parancsnok barbequet rendelt mára. Ez igen rendes tõle. Most reggel, amikor írom a naplót, remény sincs, hogy az ügynök behozza a partra lépési engedélyt.
És mit ad Isten, behozta (valaki, nekem Dmitrij mutatta diadalittasan).

Húsvét, po násomu...

Hát akkor gyerünk!
A kaftánnal indultunk ki, õ telefonozni akart (a fia ma Szentpétervárott tékvondózik, korosztályos, országos nyílt verseny). Elmentünk egészen a kapuig. Az elsõ akadály itt tornyosult, egy díjbirkózó kinézetû kapuõr személyében. Mutatjuk a shorly passt.
- Ez így nem érvényes. Kell az útlevél vagy a fénymásolata. Abban fénykép van, és azonosítani tudom magukat... - mondta (olaszul).
Nem akartam kekeckedni, mert nyilvánvaló volt, hogy elõrántja a revolverét, és Mr. Bush legnagyobb megelégedésére szitává lõ, ha át akarom hágni a biztonsági szabályokat.
- De az útleveleket elvitte az ügynök - mondtam, ami teljesen fedte az igazságot.
- Igen. - állapította meg a cerberus (de még nem tudtuk, hogy mi "igen", azaz "yes", mert a tiszteletünkre átváltott angol társalgásra, és minden bizonnyal feltárta teljes szókincsét ezzel a yesszel).
Itt jobbnak láttam olaszul folytatni, nem érdekelt, hogy a barba nem érti, mit mondok.
- Nézze, Ön itt a munkáját végzi, és mi csak ki szeretnénk menni, nem tehetünk arról, hogy az ügynökünk feledékeny.
Ez vagy meghatotta, vagy belátta, hogy nem mindenki olyan lelkiismeretes dolgozó, mint õ, itt a kapunál, a demokrácia, az igazság és Amerika biztonságának érdekében. Fogta a mobilját és felhívott valakit, aztán még valakit, aztán még valakit, felderült az addig marcona pofikája, beírt a biztonsági naplójába, iktatott, pecsételt aláírt, és kimehettünk.
A személykikötõ, ahova igyekeztünk, ott volt tíz méterre a kaputól.
De nem jutott el a barba a telefonig, mert Iván (az ukrán) hívta a talkiewalkien (vagy walkietalkie) szóval a hordozható rádión, hogy megjöttek a vámosok. Így megmutatta a fõnök, hogy hol találok internetet, és visszament. A személykikötõ igen szép, csak épp az internetet elbontották. Az újságos megmondta, hogy kedden hol találok a városban. Befelé menet megittam egy jó kis olasz kávét, meg ahogyan az a régi, szép, MAHARTos idõkben volt, egy campari szódát is kértem hozzá.
- Fehér borral? Bele? - kérdezte a csapos.
Ha kérdezte, akkor nyilván sokan isszák így, és mivel még nem ittam, meg kellett kóstolnom. Nem rossz. Sõt, jó.
Délre értem vissza, addigra már sült az elsõ adag a grillsütõn. A bejárati ajtónál levõ búvónyílás tetejét alakítottuk át ebédlõasztallá, amit az egész legénység körbe tudott ülni. Volt minden: sült kolbász, rablóhús, sült csirke, amit elõtte bepácolt Jankó, aztán sült hal, és sertéstarja is várakozott egy tálban. Hozzá paradicsom és franciasaláta volt. Egy negyvendekás bucit is felszeletelt a szakács, de nem fogyott el a fele sem.
Hozzá spanyol vörösbort ittunk, papírdobozost, egy euró hetven literje, bûn rossz, otthon keresve is nehéz találni ilyen lõrét, és ilyen drágán! (Már a minõséghez képest volt drága.) Össze kellett kevernem szõlõlével, és ez már iható jellegû moslékot adott. És mivel koccintani kellett elég sûrûn, bedörgöltem belõle vagy nyolc decit, ami másfél liter folyadékot jelentett. De az ember a társaság kedvéért mit meg nem tesz!
Fél háromig beszélgettünk, akkor már elég hûvös volt, és elég nehéz a fejem a bortól, hát eljöttem lepihenni. Hallatlan jót aludtam...
Amikor felkeltem (fél hatkor), kiderült, hogy Józsi és a barba kimentek a városba nélkülem, mert nem találtak. (Szerencsére a kabinomban nem kerestek, mert akkor meg lettem volna találva.) Nem bántam, nekem többet ért az alvás.

Értekezés némely általános és népszerû orosz szokásokról

Ma kissé jobban megismertem az orosz lélek rejtelmeit. Úgy kezdõdött, hogy felhívott Dmitrij az irodába. Hozott sós mogyorót és egy literes, fekete címkés Captain Morgant. (Kezdõk részére: jamaikai rumot, a legjobb fajtából.)
- Kértek valami üdítõt mellé?
Nem kértünk.
- Helyes. Ez finom ital, nem kell elrontani kólával.
Hozott három poharat, talán féldecisek se voltak. Töltött.
- Na zdarovje, egészségünkre...
Belekortyoltam. Igazán finom. Sûrû és sima, mint az olaj, nem mar, nem kapar, kimondottan kellemes. Józsi hasonlóképpen élvezte az ízét. A barba: zutty, a gallér mögé. Hát, nem tudom... így csak a hatást lehet élvezni majd az ötödiktõl kezdve. Reméltem, nem kerül rá sor.
Beszélgettünk.
A baj csak akkor volt, amikor Dmitrij kérdezett. Ugyanis amíg õ beszélt, szaporán bólogattunk, hümmögtünk, igeneltünk, õ meg elvolt a speciális angoloroszmutogatós pidgin nyelvezetével, amit jó, ha hatvan százalékban értek.
- Van fiatok? - kérdezte, és ezt megértettük. - Akkor a fiainkra! - mondta a következõ tósztot, és zutty, bele a nyelõcsõbe, hogy az íze ne zavarja. Meghuzigálta a fülcimpáját, és elégedetten hátradõlt. Megtudtuk, hogy az elsõ feleségének az apja minden reggel megivott 3 cent vodkát, de többet az istennek se, hát ember az ilyen? Négy év után el is vált.
Szaporán bólogattunk, amit úgy értett, ahogyan akart.
- A feleségeinkre! - emelte a poharát a tószt után.
Ittunk, mindenki, ahogy szerette. Józsi csak megnyalta, közben szaporán tiltakozott, hogy neki nem kell ennyi jóság, én megízleltem, apró kortyokban elszopogattam, õ meg lazán bele a gyomrába, szerintem a nyelõcsövéhez se ért az ital.
- Szabotázs! - mondta, és mutatta Józsi poharát, ami félig volt csak üres.
- Miért? - kérdezte a gépészünk ártatlanul.
- Mert nem tudunk addig inni, amíg a poharadban van az elõzõ töltésbõl...
Magyarázott mindenféle okosságot, amibõl néha elkaptam valamit, például az okroska levest, amit én is szoktam készíteni otthon, és kiderült, hogy pontosan úgy kell, ahogy elõadtam neki, és ezt igen nagyra értékelte. Itt van ez az István figura, az egzotikus és távoli Magyarországról, és tudja ezt ez igazán orosz levest... erre inni kellett, mégpedig a legénység égészségére, a tószt szerint..
Elmondtam, hogy lengyel azt mondja: strzemjonego, ha már eleget ivott, és menne a fenébe, haza.
Nem vette a lapot, hanem ittunk a családjainkra.
Töltöttem Józsinak is, hiába tiltakozott, mert ha nem segít be, akkor reggelig itt tósztolhatunk.
Megmagyarázta, hogy náluk valamiféle vándorbotot emlegetnek, de utána még 40szer kell inni... Te jószagú! Soha ki nem ejtem orosz jelenlétében a vándorbotot! (Szerencsére nem is jegyeztem meg.)
Aztán ittunk a hajóra, a mi old ladynkre.
Aztán úgy tett, mintha velünk beszélgetne, s ezt követõen ittunk a jövõre. Életemben nem ittam ilyen mennyiségû tömény jókívánságot, rummal körítve.
Nem részletezem, fél háromra fogyott le az üveg annyira, hogy azt kis jóindulattal üresnek lehetett mondani.
- Ezt benne hagyjuk, hogy ne mondhassák, hogy megittunk egy üveggel! - mondta az okosságot kifelé a fejébõl, s közben a véreres szemeit meresztgette.

Április 9. Húsvét Hétfõ, Piombino.

Reggel nyolckor valaki bekopogott, mire kinéztem, nem láttam senkit, így nem tudom, kit kell felkoncolni, amiért felkeltett...
És persze nem tudtam visszaaludni. Egész délelõtt tértem magamhoz. Hagytam, hogy a szervezetem méregtelenítse magát, én meg figyeltem csukott szemmel, hogyan múlik az enyhe fejfájásom. Tíz után magamhoz térítettem magam egy kávéval, és szerteküldtem a locsolós smseimet.
Vacsora után kisétáltunk Józsival. Õ szinte hazajött, mert valamelyik hajójával rendszeresen jártak ide. Ismeri a várost, szépen körbejártuk, jót sétáltunk. Azt szeretem benne, hogy hasonlóképpen gondolkodik, tehát hasonlóképpen "szórakozunk", ha kimegyünk. Sétálunk, elgyönyörködünk a városka középkori épületeiben, körbejárjuk a parkokat. Leülünk egy padra a tengerparton. Egy sörre is volt idõ, de nem ez volt a kulturális program centruma, hogy úgy mondjam: sarkköve, és az emberi lét pillanatnyi célja és értelme.
Ugye az ember bóklászik, majd megáll, és megnézi azt, ami érdekli. Nos, elég sokszor megálltunk, mert Józsi lelkes híve az olasz autóknak, és ha látott egyet, azt körbe kellett járni, benézni a mûszerfalra, meg minden. És ugye Olaszországban lehet, hogy sok minden hiányzik, de olasz autó nem. A bökkenõ csak annyi, hogy ez engem annyira tud lelkesíteni, mint a polinéz gyöngyhalászokat a magyar miniszterelnök úr balatonöszödi retorikai csúcsteljesítménye. Viszont amikor lelkesen mutatta, hogy: mindjárt itt van a komputerbolt, és szinte rátapadt a kirakatüvegre, tudtam, hogy nyugodtan nézelõdhetem, nem fog sürgetni, hogy menjünk már. A kerékpárbolt elõtt megtudtam, hogy melyik típus hajtókarja üreges belül, melyik váltó hány fogaskereket tartalmaz, meg mi a neve az olasz középkategóriájú bringának (elfelejtettem), meg minden. Aztán amikor - végre , megtaláltam az internetet (egy totózóban volt két komputer) õ is kihasználta a lehetõséget, mert elment pisilni. Nekem meg azt mondták a személykikötõben, hogy ma biztosan, hogy zárva lesz, így nem hoztam a kis hordozható tárolómat, hát nem élhettem az alkalommal, hogy kijavítsam a MATE honlapot. És amikor megtudtam, hogy 4 euró óránként, kell egy arcképes igazolvány, és délben nyitnak, úgy döntöttem, nem is fogok kijönni, mert nem hozható össze a dolog (az indulás miatt délre vissza kellene érnem).

Április 10. kedd, Piombino, úton.

Isten éltesse a kisebbik nagyfiam a huszonnegyedik születésnapján!
Fél ötkor megriadtam, és nem tudtam elaludni már. Hatra valóban megjöttek, és azt ígérték, hogy este hatra kiraknak. Ez lassabb munkát jelent, mint amire számítottam. Ez némi örömöt jelentett, mert így feltételeztem, hogy nem lesz gond kimenni.
Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy nem én vagyok a barba, és mivel ez Dmitrij, õ ment ki fél kilenc felé a shipivel, aki meghozta végre a rendelésünket, amit sikerült kiimádkozni a tulajból.
Viszont fél tizenegy elõtt már kimehettem. A kikötõhöz igen közel van egy nagy elektronikai áruház, oda beestem, vettem eztazt, aztán be a központba, a kisáruházban meg vettem azt (jobbra kép) meg ezt (balra kép). Többek között három borospoharat meg két üveg borocskát, de a captain nem kap belõle, mert aki úgy issza a Captain Morgan fekete címkés rumot, hogy "zutty", az igyon spanyol lõrét. Majd Józsival elkortyolgatjuk, mert õ is szereti a jó bort. (Az olyan ember meg ugye megérdemli, aki értékeli.)
Dél körül elkezdtem vacillálni, hogy menjeke ki a francba, ahol tegnap voltunk internetni, de a kis okos szám meg tudta kérdezni, hogy vane a közelben, és volt, és megcsináltam a MATE honlapon a javítást, így már nyomhatják a híreket angolul és németül is.
Manõver fél hétkor, de valami gubanc volt a fõgéppel, s csak negyed nyolckor indultunk, úgy, hogy nem lehet a hídról vezérelni, akkor pedig "õrséget" kell adni.
Fürdés után felmentem a hídra, megnézni, hogy vane smsem, mert manõver közben küldtem Szabolcsnak egy köszöntést.

Április 11. szerda, úton, Fos sur Mer.

A fõgép csak nem akart megjavulni éjfélig. A barba jelentette a cégnek. A hajnali szolgálat szép csendesen letelt, készültem az ISM és ISPS auditra, valószínûleg ide jön a Norske Veritas surveyorja. Kellemes alvás, délben fel a hídra.
- István, hat óra öt perckor kaptam az elsõ ímélt a társaságtól, és azóta nincs megállás!
És nem is volt. Egy gyors ebéd után az egész délutánt fent töltötte a hídon, mert záporoztak a kérdések a cégtõl, nem gyõzte megválaszolni õket. Ahogyan az ilyenkor már lenni szokott, a hülyébbnél hülyébb kérdések érkeztek, mintha itt idióták lennének a hajón. Pedig õk azok...
Vacsorázni se volt ideje, Józsival állandóan a komputer elõtt ette õket a fene, és próbáltak valamit összehozni, amit megértenek a fejesek.
Így érkeztünk meg. A gond az volt, hogy a vezérlést nem lehetett a hídra feladni, mert abban a pillanatban leállt a fõgép.
Józsi már kész ideg volt. Hát hogyne, hiszen dunsztja se volt, mi a hiba, és ez igen kellemetlen érzés, ha amúgy igen jó gépész (legalább is én annak tartom).
A manõver után, éppen a parton bóklásztam, és a rakományra gyûjtöttem megjegyzéseket, amikor hallom, hogy indulunk. Aztán megáll a fõgép, megint elindul, megáll, úgy látszik Józsinak nincs jobb dolga. Aztán jön vigyorogva.
- Minden rendben - mondja. Valamelyik gombot rosszkor nyomták meg, illetve utána nem "reszetelték" vagy mi a fityfene történt. A lényeg, hogy minden mûködik, mint a svájci Doxa. Apropó Doxa, Piombinóban elfelejtettem venni karórát magamnak, mert nagyon zavar, hogy sose tudom, hány óra van, annyi, amennyit az órám mutat, vagy egyel több, vagy kevesebb, hiszen õ még a téli idõszámításban él, nem tudom átállítani...
Este kilenckor jöttek, és elkezdték a berakást. Én tizenegyig figyeltem, de aztán minek, ha lefekhetek, nem? Vannak watchmanok, akik szólnak, ha kellek. Beállítottam a vekkert fél háromra, és lefeküdtem héjastól.

Április 12. csütörtök, Fos sur Mer, úton.

Fel is riadtam hajnalban, de már nem dolgoztak. Ezért levetkõztem, és be az ágyba, vekker öt ötvenre állítva, és alvás.
Hajnalban kelés, éjszaka semmi nem történt, minden rendben, az ilyet szeretem.
Egész nap olyan párás, nyomott idõ volt, délután esett is az esõ, de befejezték a hajót, pedig elég kényesek ezek a gall kokasok arra, hogy nem legyen semmi kényelmetlenség a munka közben, az esõ pedig az.
Hallatlanul áldom az eszem, hogy szót fogadtam D. Gyurinak és megvettem a kis Pocket PCt. Ez nekem napi 5 kilométer megtakarítást jelent, mert csak elõveszem, beírom a merülést a programba, és máris tudom, mennyi rakomány van a hajón. A rakományszámlálás se jelent gondot, csak ránéz az ember, már megvan minden adat. És egyre több mindenre tudom használni, mert én egy fejlõdõképes öreg titán vagyok.
Nem jött surveyor, hiába készültünk fel minden irányból, és még szépek is voltunk, mert mindenki viselte az azonosító címkét, a munkavédelmi bukósisapkát, meg fényvisszaverõ akármit, olyanok vagyunk, mint köztisztasági közmunkás... És nem jött a Norske Veritas, hogy megdicsérjen minket.
Na, most jön hat békés nap, ha az idõjárás felkent felelõse is úgy akarja. Ha rossz idõ lesz, akkor majd a kormányt lemondatjuk.
Megadta a hajóbérlõ a következõ utat: görög kikötõbõl írbe lesz árú. Ahogy megmondtam Jankónak, elkezdett szentségelni:
- A franc, aki megeszi, chief. Hazamegyek, és a hajó azonnal jó utat kap! Dublinban 20 euróért adnám el az LMet!
Manõverre nem kellettem, el tudtunk nélkülem is indulni. Így aztán dolog helyett jól lezuhanyoztam! Hajat is mostam, márkás samponnal, de utána hiába rángattam a fejem, a hajam nem hullámzott a vállamon, mint a reklámban!

Április 13. péntek, úton.

Remélem, nem lesz szerencsétlen nap, annak ellenére, hogy elkaptuk derékba a hullámokat, és lityegünk, mint az idegbajos keljfeljancsi.
Gondolom orosz tengerészéknél nem szokás indulás elõtt zéfesztelni, mert éjfélkor ahol elmentem, mindenütt dirregett, durrogott valami, csúszkált, csapódott a billegés alkalmával. Az iroda, azt hiszem, említettem, teljes átalakításon ment keresztül, asztal áthelyezve, egy szekrény kidobva, egy szekrény kettéfûrészelve, meg minden. Nos ez a kettéfûrészelt szekrény ezáltal elvesztette a csukhatóságát. Valami kampóval tették zárhatóvá békeidõkben (kikötõkben) de ez fityfenét se ér, ha a hajó mozog. Egy óra alatt (valamikor kettõ felé nyílhatott ki) annyit csapódott szegény, hogy az ajtó zsanérja eltört. Fél órámba tellett, amíg vissza tudtam celluxozni.
Ez most stabil, tart.
Majd reggel csinálhatnak valamit vele.
De nem csináltak ám! Ezt úgy értékelem, hogy bútorcelluxozásból asztalos szakvizsgát tettem!
Délután változott a szélirány, ezért irányt változtattam. Biztonság kedvéért beírtam a naplóba is, hogy a hajó piszkosul billeg ezért tettem.

Április 14. szombat, úton.

Éjfélkor föltóplásztam a hídra, sötét van piszkosul, kicsit még billegünk, de már nem vészes. A barba mutat egy telexet:
- István, teljes kontroll alatt vagyunk ám!
A telexben a tulaj udvariasan érdeklõdik, hogy csak nem esett bajunk, hogy eltértünk az útiránytól és a sebességünk lecsökkent, ugyanis látja a monitoron.
Nesze neked hajózás. Ez körülbelül olyan érzés volt, mintha a vécében kamera elõtt kellene csücsülnöd... A hajókra felszerelt biztonsági rendszer (többet ne beszéljünk róla, hiszen azért biztonsági) folyamatosan jelentget minket a központnak. Na, most álljunk meg mentõcsónak gyakorlatra és fürödni, ahogyan az régen még szokás volt!
De ez még semmi! Ekkor jött a derült égbõl a villámcsapás. Rá kellett jönnöm, hogy

Kiöregedtem ebbõl a szakmából

Nem értem én igazából ezt az újmódi hajózást. Ha a szocializmusban vagyunk, akkor már lassan négy éve nyugdíjas lennék, és úgy emlegetnének, ahogy, de mindenképpen: vén nyugdíjas... Aki már nem tudja a modern módit. Hiába, no, eljárt felettem az idõ, ha minden úgy történik, ahogyan elterveztem, és a kormány marad szavahihetõ, akkor jövõre nyugdíjba vonulok (bár még szándékozom hajózni, anyagi muszájból, ami szintén a kormány jóvoltából van). Ez az élet sora. Akik kikopnak a szakmából, nem képesek megújulásra, nem képesek a modern kor szellemében vinni a hajót, ahogyan azt manapság megköveteli a biztonság, a modern technika meg minden frászkarika, az jobb, ha otthon csücsül a fenekén.
Belátom.
Ugyanis nagyot hibáztam tegnap délután, ami nem engedhetõ meg egy tengerésztiszttõl. Mert az igaz, hogy beírtam a hajónaplóba, hogy a rossz idõ miatt irányt változtattam, de nem töltöttem ki a HP 313as sorszámú checklistet! (Ellenõrzõ kérdések listáját nem pipáltam ki.)
Erre a barba az éjféli õrségváltás alkalmával hívta fel a figyelmem.
Kész.
Mert ma az a módi, hogy tombol a vihar, és a navigációs tiszt pedig fütyörészve checklistet töltöget vidáman (ahogyan azt a tulaj irodájában kigondolták a checklistgyártó idióták). Mert ezt beleverték az ifjú tisztek okos kis buksijába, de én már maradi vagyok, és nem tudok elsõként arra gondolni, hogy: ki vané töltve, inkább az aggaszt, hogy a rakomány nem mozdule meg?
Este átjött Józsi. Beszélgettünk errõlarról, szóba került sok minden az ezoteria kapcsán, hát úgy döntöttem, hogy odaadom neki, hogy olvassa el a Lelked rajta c. kéziratot, sok minden ismerõs lesz neki benne. Meglepõ volt a reagálása:
- Ki írta? - kérdezte, ami természetes.
- Én - válaszoltam az igazságnak megfelelõen.
- Gratulálok! - nyújtott kezet.
Hát, gratulálni az elolvasás után szoktak. Van egy érzésem: máris vehetem olybá, hogy mivel már gratulált hozzá, többé nem veszi kézbe a "könyvet".

Április 15. vasárnap, úton.

Most olyan nap van, amit a legnagyobb lelkesedéssel tart be a legénység. Ugyanis vasárnap nincs munka. Ezt példamutatóan és következetesen, villámgyorsan végre tudják hajtani. Mert ha dolgozni kell, akkor nem tülekednek. Ne tessék félreérteni: mindent megcsinálnak, ami a dolguk. Csak összehasonlítva õket a zöldfoki szigeteki legénységgel, vagy a burmaiakkal, akkor mérföldekkel le van maradva ez a társaság. Tegnap a raktártetõkrõl kellett eltávolítani a cementet. Ehhez van egy kemikália (mire nincs manapság?), azzal át kell súrolni a felületet, majd vízsugárral leveretni. Kész. Elnéztem a két matrózt, a bolgárt és az oroszt. Meg lehetett volna foltozni a fenekükön a nadrágot, olyan intenzitással sikáltak. Ekkora felületet Vito és Manu a Lys Chrisen fél nap alatt tisztára sikált volna. Nem más a helyzet a gépben se. Józsi állandóan panaszkodik, hogy Pjotr kész csõd. Nem lehet vele dolgozni, lassú, körülményes, elmélázó, és mafla. Tetemes idõt vesz igénybe, amíg a papírtantusz lelibeg nála, az elvégzendõ munkát illetõen.
Az idõ megjavult, viszonylag normálisan megyünk. (Éjjel elértük a tíz csomós sebességet!)

Április 16. hétfõ, úton.

Letelt egy hónap, a szerzõdés negyede a hátam mögött van! Nyugis nap, csak az idõ megint bedurrant. Most teljesen szembõl kapjuk. A fiuk el tudják viselni, mert ott ülnek a szalonban, és videóznak, DVDt bámulnak napszámban. Kíváncsi lennék, hogy az oroszok hogyan, milyen lélekkel nézik egyszer az afganisztános orosz filmet majd az amerikait.

Április 17. kedd, úton.

Elértük Görögországot. Még beszéltem az asszonnyal, de aztán le kell csökkentenünk, mert Törökország nem Európa, és ki tudja, Ukrajnából hogyan lehet beszélni?
Ma - szándékaim szerint , bevettem az utolsó vérnyomásgyógyszert. Innen már csak a kínai recept szerinti fokhagymacseppeket szedem. Két hete már csak napi fél tabletta volt az adag, és a mérések szerint tökéletesen rendben van! Megmondom õszintén, nagy izgalommal nézek az elkövetkezendõ napok elé (remélem, ez nem emeli meg a vérnyomásomat), hogyan is válik be a természetgyógyász patika? Azt jó lenne kideríteni, hogy milyen készítmény van a koleszterinre a herbáriákban? Mert több helyütt olvastam, hogy a koleszteringyógyszerek rákkeltõ anyagokat tartalmaznak.
Józsi folyamatosan panaszkodik Pjotrra, aki minden komolyabb munkát visszautasít azzal, hogy õ nem tiszt! Sajnálom szegény fejét, derekasan viseli ezt az istencsapást. Persze már csak pár nap, mert megy haza az orosz Gemlikbõl. Hamarosan, ha csak fentrõl is, de meglátja Budapestet meg a Ferihegyi reptér tranzitját, ott száll át a varsói gépre.
Két román jön váltani, egy 1978as születésû wiper (mondjuk, hogy gépápoló) és egy szakács. Janko meg busszal, vagy vonattal megy haza.

Április 18. szerda, úton (Dardanellák).

Egyre jobban dübörög a majré... A cégtõl csak úgy jönnek az ímélek, hogy: "ugye, a legénység megfelelõen fel van készítve az auditra?", "ugye, minden rendben a holnapi ellenõrzéssel kapcsolatban?". Ezért is, meg azért, mert még nem tartottunk, amióta a hajón vagyunk, rendeztünk egy tûzoltó gyakorlatot. Ez abból állt, hogy papucsban, gatyában mindenki feljött a hídra, locsogásfecsegés, rihegésröhögés közben Tolja beöltözött az azbesztruhába, feladták rá az oxigénpalackot, és persze amikor rajta volt, valaki elzárta a csapot, ez szokásos vicc, gondolom mindenhol eljátszák... Aztán Iván, a bolgár belebújt az EEBDbe, is, és kész. Illetve nem hagytam annyiban, még elmondtam nekik jó néhány dolgot az audittal kapcsolatban. Aztán holnap kiderül, mit végeztünk...

A 2012es EBrõl

Délben sms jött Szabolcstól: imádkozzak, hogy mi kapjuk a 2012es foci EB rendezés jogát. Ezt persze még tegnap adta fel. Íme:
"Holnap magyar idõ szerint 11.30kor eredményt hirdet az UEFA a 2012es EB rendezési jogáról! Szkepticizmus helyett tessék minden erõvel imádkozni érte!"
Erre ezt válaszoltam ma délben:
"Ha döntés van, tessék megsmsni! Hajrá Magyarok! Sõt: huj, huj, hajrá! Magyarország! Magyarország! Ééé, ééé, óóó, Magyarország! Ria, ria Hungária! Ki a jó? Magyarok!"
Azt tudni kell, hogy otthon, ha a fiam lelkesedik, én (nem tehetek róla, százszor megfogadtam, hogy nem teszem) általában szidom a magyarokat, szkeptikus vagyok.
És amikor megtudta, hogy nem miénk az EB, a döntés után, ezt írta: "Sírok. Szó szerint. A legesélytelenebb maffiózó, szláv, ukránlengyel pályázat nyert. Ki akar Donyeckben Ebelõdöntõt nézni, basszameg?! Majd írok nyugodtabban is."
Szegény fiam. És írt, nyugodtabban is, íme:
"Én azt akartam, hogy az akkori magyar kiskölykök uolyan focibuzik lehessenek, mint te voltál. Mert én is az vagyok és maradok, de jó focinál nyilván más. Na, mindegy, majd kiheverem. Ma este Honvéd - Vasas kupaelõdöntõ. ááááááá :)
Hát igen, nyilván sok kis srác "elveszett" a magyar foci számára. Mert kellenek a szívet dobogtató élmények, a csontig hatoló üvöltés és bíztatás...
Én, nem szégyellem (csak néha, és csak magam elõtt, ha a maiak lejáratják a Vasas nevet), Vasas drukker vagyok. Elõször a piros kékek mérkõzésén valamikor 1957ben (vagy 58ban? Már nem is emlékszem pontosan) voltam. A barátom, Kistibi, édesapja õrült nagy Vasas drukker volt. És õ vitt el egy nyári délután meccsre!
Gondold el: én, a kilenc éves kis lurkó, aki azt se tudja, mi fán terem a labdarúgás, Nagyszékelybõl felkerül a Népstadionba. És ott szorong a tömegben. Tudod, hányad magával? Másik 99.999 nézõvel, mert zsúfolásig megtelt ám a stadion! És volt már villanyújság! (Így hívtuk az elektromos eredményjelzõ táblát.)
Kifut a két csapat.
Százezren tombolnak!
Hajrá Vasas! Hajrá Vasas!
Tudod milyen érzés? Most is beleremegek! A Vasas piroskékben, az ellenfél zöldfehérben. Nem, nem Fradit vertünk. Sokkal nagyobb halat! A bécsi Rapid volt az ellenfél.
És a sógorok, akik Pestre is gyõzni jöttek, nem hittek a szemüknek, amikor beindult a Vasas gõzhenger! Sárosi, Csordás, Raduly, Machos, ki ismeri ma ezeket a futballistákat? Vagy Bundzsák, Kárpáti, Illovszky... Fantasztikus csapata volt akkor Angyalföldnek!
És elkezdték szórni a gólokat a KözépEurópai Kupa megismételt (harmadik meccs) döntõjében! Lazán, könnyedén, szinte számolatlanul, 9ig meg se állva! És Kovaliknak (szinte) nem lehetett gólt rúgni! Gondold el, az elsõ európai kupában (mert sokáig csak ez volt a Kupa), a döntõben (azt hiszem, Budapest 1:1, Bécs 2:2 után) 9:2re lemostuk a Rapidot!
Félelmetes és csodálatos! Még most is szívdobogást kapok, libabõrös leszek, hogy csak írom az emléket! Ha nem is él semmi más az emlékezetemben, csak a ragyogás, az üvöltés, a tombolás, az ugrálás, az egymás csókolása, az egymás nyakába ugrása, és a "hujhujhajrá! hujhujhajrá!", meg a Vasaaaas..., Vasaaaaas..., hajrá Vasaaaas... hát csoda, hogy egy életre belém ivódott ennek a csapatnak a szeretete?
Ilyen élmények kellenek, hogy az ember (gyerekébõl) megszállott fociõrült lehessen.
És 2012ben lehetett volna akár ilyen meccs is, ha mi rendezzük az EBt...
Lehettek volna az akkori 910 éves kölkök megszállott focirajongók.
Valószínûleg sokan nem lesznek.
Szegény Szabolcs, szegényebb egy nagy élménnyel...
Mert hiába a foci szeretete, kellenek az élmények is. És az élmények úgy fogynak, ahogyan öregszünk. A 6:3ra is addig fogunk nagynagy nosztalgiával emlékezni, amíg élnek, akiknek személyes élménye volt. Tessék mondani, kit érdekel, ki tudja mi volt 1938ban a VB elõdöntõ eredménye? Pedig ott is nyertünk, és bejutottunk a döntõbe. Nem, vagy alig páran élnek, akik emlékeznek, és a meccs élménye szertefoszlik, mindörökké.
Hát a Vasas - Rapid meccs még él bennem, de vajon Szabolcs mire fog emlékezni? Egyegy talált gyõzelemre? Most persze mindegy, hogy a Fradi, vagy a válogatott éri el.
Kell a nagy tét, és kell a NAGY GYÕZELEM.
Mert nincs az a Bayern - Liverpool meccs, ami ne tömény unalom lenne, ha nem "szakmai szemmel" nézik, vagy "szeretem a jó focit" savanyú a szõlõ indokot ne hoznák fel mellette. Nincs az a magyar szív, amit úgy megdobogtat, mint egy Fradi - Liverpool 1:0 (Népstadion, 197... valahányban, góllövõ Kökény, és lám egy Fradi meccs is hagyhat nyomot a Vasas drukkerben, ha az MECCS, és szívdobogtató, és MI gyõzünk!).
Szóval ez az én "legendám".
Ebben gyökerezik minden, amit a Vasas iránt érzek, ami megfogott, és megtartott jóban, rosszban a csapat mellett. Az évek során kiderült, hogy erre a legendára szükségem van.
És ha õszinte akarok lenni, abszolút nem érdekel az "igazságtartalma"!
Hiszen, ha valaki utána nézne a korabeli újságokban, lehet, hogy kiderítené, nem is százezer nézõje volt a meccsnek. De mit számít ez, ha bennem ez a szám él, hiszen ez csak a zsúfoltság kifejezõje, jelzõje a gyerek számára, aki akkor voltam, más a "tartalma" jelen esetben a szónak, mint a jelentése.
Lehet, hogy ki lehetne deríteni, hogy a bécsi Rapid nem is volt olyan nagy csapat. De nem számít, nekem akkor és késõbb, amikor már értettem is a focit bõsz szurkolóként, ez a klub jelentette a "nyugati focit", a másságot a labdarúgásban, olyan név volt számomra, mint ma mondjuk a Real Madrid, Bayern München vagy akár a Milan.
Lehet, hogy az a Rapid tartalékos volt, azért omlott össze, mint a kártyavár, de ez nem számít, számomra erõtõl duzzadó csapat, tele nemzetközi ászokkal, és mégis: mi gyõztünk. Azaz dehogy, nem mi, hanem MI, a VASAS, "MI, A VASAS", csupa nagybetûvel, hisz ez a szurkolás, egy klubhoz tartozás értelme.
S ha valaki, idejönne, és azt mondaná, hogy nézd ez mind szép, de a valóság egészen más, és elmondaná a tényeket, ami lehozná a NAGY VASAST a földre, akkor, amit megérdemel, a minimum az, hogy elküldeném a jó fenébe. Mert a legendákat nem szabad lerombolni. Óvni kell, ápolni, mert abban van az én, a mi nagyságunk. Ami felemel minket a MAGUNK szemében, és más nem számít. Más véleménye nulla, nem érdekes, nem mérvadó, bárki legyen is, aki "rávilágít a tényekre".

Április 19. csütörtök, úton, horgonyon, Gemlik.

Kicsit disznólkodtam az õrségben, mert kissé visszavettem a sebességet, hogy több idõm maradjon aludni. A kilences érkezést feltornáztam tízre. Aztán mit ad Isten? Horgonyra kellett állnunk, így aztán semmit se vesztettünk.
Azt ígérték, hogy hétkor állunk part mellé.
Délután megjött az ügynökség és a vizsgálat. Na, most fogózz meg: azt mondja az ügynök, hogy a parton várnak a Det Norske Veritas auditorjai, és csak akkor tudnak bejönni a hajóra, ha a barba készpénzben kifizeti a csónakot. Hát milyen ügynökség ez? Nem tudták behozni a két szerencsétlen fószert?
Dmitrij telefonált (mert ugye a készpénzes fizetés egyben számla nélküliséget is jelent errefelé), és jöhettek az embereink.
Egész délután itt ette õket a fene.
Ebben az a rossz, hogy a kaftán tíz percenként üvöltött:
- István kell ez...
- István, kell az...
- István jöjjön fel a szakács...
- Chief, hozd le...
- Chief kísérd el...
Szóval, ha nyolc pár lábam lett volna, akkor is elfáradtam volna, hát még így!
És akkor hatkor manõver. Kikötés, raktárnyitás, de:
- Chief, küld fel a szakácsot kikérdezésre...
- István, jöjjön fel Tolja auditra...
- Chief, hol van az ilyenolyanamolyan mappa...
- Chief, itt vannak a rakomány surveyorok... - ez nem a barba, ez a watchman, miközben a fedélzeti irodában vagyok a barbánál...
És amikor elkezdõdött a rakodás, akkor figyelni rájuk, beindítani a ballasztolást, beszedni a hazautazók útlevelét, kikísérni az auditorokat.
És akkor besokalltam, és azt mondtam, nem érdekel semmi, kikapcsoltam a kézi rádiót, és levonultam a szalonba, és megvacsoráztam.
Este tizenegykor már meglehetõsen kóvályogtam, de nem mehettem aludni, mert meg kellett várnom, amíg a rakodással végeznek elõl (illetve nekem kellett megmondanom, hogy álljanak le) és hátra küldtem õket. Na, akkor levetkõztem, pizsama, és... persze, hogy nem fekhettem:
- Chief... - kopog Tolja , itt vannak a váltók...
Megjött a szakács és a wiper.
Szegények jól ki voltak, gyûröttek, reggeltõl utaztak, és a hülye ügynök reggelre ígérte õket, ezért nem készítettünk kabint nekik, így betettem õket a tulajdonos kabinba, és fél háromkor lefeküdtem.

Április 20. péntek, Gemlik, úton.

Fél hatkor valamire megriadtam, és nem tudtam elaludni, pedig hétig nyugi volt, sírni tudtam volna dühömben...
Fél kilencre kiraktak, indulás egyelõre sehol.
A barba, ahelyett, hogy elküldött volna aludni, beült hozzám jópofozni. Csak amíg telefonyozott egyet, addig rajtaütésszerûen elaludtam a széken, és ekkor vette a lapot, és elhúzta a belét. Eldõltem a szófán, és elszenderedtem. Tizenegykor megjelent, hogy nem kellek manõverre.
A marhája, ezt nem tudta kilenckor mondani?
Aludni már nem tudtam, ezért egy jót lubickoltam a zuhany alatt, csak törülközni volt nehéz, ugyanis az elmúlt nap két törülközõt fogyasztottam... olyan hülye a fürdõ, hogy a törülközõtartó a WC kagyló fölött van, és belesett kettõ is, most moshatom ki 90 fokban...
Ezért a kéztörlõt használtam fürdõlepedõnek...
Délben felmentem, hiszen az én õrségem, ugyi.
Kettõig minden rendben. De ekkor be kellett jelentkezni Isztambulnak. Hát ez nehéz volt. Ugyanis e 14es csatornán egyszerre nagyjából 37en próbáltak valahogy "Sector Kadiköy"jel érintkezni. Ez az ügyeletes szivar senkit nem engedett át a szoroson. Viszont hallottam, hogy Büyükdere felõl van forgalom. Ki ért ezt?
Tõlem is megkérdezte valamikor fél három körül, hogy sodródni akarunke a vízen, vagy horgonyt dobunk? Mondjuk, mi át szerettünk volna menni, de errõl szó se lehetett, sõt, még arra se tudott válaszolni, hogy hány óra felé kapunk révkalauzt?
Fel kellett a barbát imádkozni a kabinkájából, ami ilyenkor, amikor alszik, nem egyszerû feladat.
Nagyjából húszpercnyi kóma után annyira felébredt, hogy megértette: folyamatosan arra szeretnék választ kapni tõle, hogy horgonyt dobunke vagy driftelünke? Mert mindig azt válaszolta, hogy nem driftelünk, hanem átmegyünk... És ez egy villanás alatt történt ám! Kókadozik a székben, bagózik, kávézik, és azt hajtogatta, hogy azt kérdezzem meg, hogy a pilot mikor jön, hogy átmehessünk, mert nem akar driftelni... Egyszer csak villan a szeme:
- Mit kérdeznek?
- Hogy horgonyt dobunké, avagy sodródunk? - mondom neki tizenhetedszer.
- Horgonyt dobunk! - jelenti ki a leghatározottabban. - Mutasd a térképet. - Megnézte, hol a legcélszerûbb, aztán ránézett a radarra, ahol milliónyi hangya fénylett elõttünk: a sodródó, várakozó hajók. Azonnal levette a sebességet. - Jelentsd Kadiköynek, hogy elkezdtük a sodródást...
Jelentettem. Este hatkor azt mondja a forgalomirányító az egyik hajónak:
- Nem elõbb, mint éjfél indul a forgalom északi irányba.

Aki majd ciorba de burtát készít nekem...

Vacsorára paprikás krumpli volt!
Új szakács, új stílus, ez nyilvánvaló.
Cristian Vulcan Konstancán lakik. Szép darab ember, mosolygós, jól beszéli az angolt, és nemcsak szakács lesz, hanem társalkodó ember, mert azt hogy nõ, vagy tiszt mégse mondhatom.
Hamar kiderítettem, hogy tudja a ciorba de burta készítését (ezt egy román szakácsról megjegyezni annyi lehet, mint egy magyarról, hogy tud halászlét készíteni...), ami pacalleves. Olvastam, hogy Konstancán van egy étterem, ami messze földön híres a levesérõl. Már elõzõ este elkezdik fõzni a pacalt, ha másnap szerepel az étlapon. Krisztián (magyarul írom a nevét) azt mondja, hogy ma már erre nincsen szükség, mert jól tisztított és elõfõzött pacalt lehet kapni. Alig várom már, hogy fõzzön, mert amit elmondott, hogy tejfelesen készíti, ebbõl kiderült, nyilván más, mint a flaki (lengyel pacalleves), amit szintén szeretek.

Április 21. szombat, úton.

Éjfélkor a barba már lassan haladt Haydarpasa irányába, ahol a révkalauzt felvettük. Jól eldumáltunk, most azért ez a hosszantartó forgalomkorlátozás, mert tengeralatti alagutat fúrnak, és valami szerkentyû elzárja a hajózó út felét, így bizonytalan ideig csak egyirányú a forgalom. Ez nem is nagy baj, addig, amíg jó idõ van, de errefelé tud ám olyan ramaty lenni, hogy majd kiesünk a cipõnkbõl, és az ember alig várja, hogy bekerüljön a szorosba, nem pedig sodródjon...
Amint kiértünk a Feketére, elkezdtem a hídon, illetve a hídi szófában nagytakarítani. Kidobáltam, amit eddig gondosan õriztek: észak amerikai publikációkat, elavult szakkönyveket, az elõzõ cég kacatjait, mert számomra ezek nem lesznek késõbb sem jók semmire. Ugyanis az emberi gyûjtögetés hajtómotorja az, hogy "egyszer jó lesz valamire", tehát semmit se dobok ki. Így aztán vannak nekünk is otthon dobozkáink, és abban szépen rendszerezve a törött mártogatós tollhegyek, gémkapcsok, üvegfejû gombostûk, külön dobozban gyûjtjük az ûrállomás alkatrészeket (ezek olyan izék, amik valahonnan kiestek, letörtek, javítás utáni összerakáskor megmaradt picur alkatrészek), valamint nyomógombok, húzókarok, csappantyúk és gumitappancsok, és ezekbõl ha idõnk lesz, akkor az unokáknak készítünk ûrállomást, de se unoka, se idõ, így csak gyûlnek a mütyürök.
Szóval szépen kihajigáltam mindent a vízbe, így aztán lett egy kalap üres iratgyûjtõm, és hely a jövõ kacatjai számára, amit majd más dob ki.
Ha most én lennék Iván (az ukrán), akkor égne a pofám édes hazám miatt. Gondold el, miféle istenverte bürokrácia burjánzik ott, ahol nem tud kiszállni a hajóról egy ukrán állampolgár, és beszállni a váltója! Elmarad a váltás, mert "kevés az idõ" a lebonyolítására, ezt ímélte Vasoulla szombaton!
Dmitrij szerint az a módja, hogy a hajó megérkezik, akkor a vizsgálat kideríti, hogy: nahát, váltás lesz ezen a hajón. Akkor a vizsgálat után megírják a levelet a városi rendõrségnek, ez a járásinak, az a megyeinek, az pedig az országosnak, aki visszaüzen a hivatalos láncon, hogy lehet váltani... Persze, a váltás közben régen megtörtént a következõ kikötõbõl, de a váltás lemondása nem képes utolérni a váltási kérelmet, így aztán azok végiggyûrûznek a bürokrácián, munkát adva soksok elvtársnak.
- És az elvtársak által hátrahagyott rendszer természetesen mûködik. Mi az, hogy mûködik, még megtetézték, hogy ne az "örökölt rendszer" legyen , mondja a barba igen vehemensen. Mutatja az ímélt, ami tegnap ment el. - István hét oldal anyagot kellett elküldenem!
Mondjuk, ez nem lep meg, mert én nyomtattam ki az ügynökség üzenetét, amiben megadják, hogy érkezéskor mire lesz szükség, ez maga három sûrûn teleírt oldalas felsorolás volt. Ez a felsorolás nekem az alábbi munkákat adta:
Készítettünk egy teljesen precíz festékleltárt, mert literre egyezni kell az írott anyagnak és a valóságnak. Összegyûjtöttem a személyzet egyéni gyógyszerét, listát készítettem róla (hány doboz, ezen belül hány szem, szerencse, hogy a szemöblítõ folyadék esetében nem kellett megszámolnom, hány csepp...) A gyógyszereket beládázva és bezacskózva el kell zárni a gyógyszerszekrénybe! És magától értetõdik a világnak ezen a tájékán, hogy a hajónak van egy embere, aki majd a nap bármely szakában kiszolgáltatja az egy szem gyógyszert, és lekönyveli, amikor a páciens megjelenik, hogy aszondja:
- Kérem, az evés elõtt egy órási kapszulámat...
- Kérem az evés utáni pirulámat.
- Kérem a lefekvés elõtti gyógyszeremet.
Aztán készítettem egy kimerítõ leltárt a hajón található pornó kiadványokról és filmekrõl, és egy nyilatkozatot arról, hogy lakat alatt tartjuk, és senkinek nem mutatjuk meg. Sajnos erre nem tudjuk a párttitkár elvtárs pecsétjét ráapplikálni, lévén nálunk már régen más idõszámítás(?).
Most éppen izgalommal várjuk, hogy milyen tortúra vár ránk. És közben persze az ember fûnyírózik, és ettõl felmegy a pumpa, legszívesebben pofán vágnék mindenkit...
Ja, tortúra: készítettem egy fasza kimutatást, hogy a nap melyik órájában és a föld melyik poziciójában melyik ballaszttank vizét cseréltük ki, mert nem lehet ám egy patikatisztaságú ukrán kikötõbe mindenféle koszos, ócska, nem Fekete tengerrõl származó vizet bevinni a ballaszttankokban! És ehhez jön, hogy tilos kinyomni ballasztot! Ahhoz, hogy értsd: ballasztmenetben a merülést a tankokban levõ tengervíz biztosítja. Ha nincs ballasztvíz, nem elég a merülés ahhoz, hogy a propeller hatékony lehessen.
Tehát ha nem lehet kikötõben kiballasztolni, akkor menetben kellene, de akkor nem tud menni a hajó, hát a 22es csapdája lenne, ha az ukrán hatóság nem lenne nagylelkû: 200 euróért elszállítja a ballasztvíz 100 tonnáját (és 500 méterre a hajótól a tengerbe önti, nekünk 1500 tonna ballasztvizünk van). Szóval ez a rendelkezés arra van, hogy levágják a hajót (amit aztán az elvtársak, vagy utódelvtársak ellophatnak).
Na, ilyenkor kell témát váltani, és a méhecskék nemi életérõl társalogni, hogy lehiggadjunk.

Április 22. vasárnap, úton, horgonyon.

Hatkor teljes fegyverzetben álltam a VHF rádió elõtt, mert ekkor léptük át az iljicsevszki VTS határát, és be kell jelentkezni a forgalomellenõrzésnek. A fegyverzet azt jelenti, hogy minden adat a kezem ügyében van, nehogy a falhoz tudjanak állítani (a térképre az "elkeseredett elõdök" ráírták: a hajó minden adatát kérdezik - ez angolul jobban hangzik: ship's particulars, ez egy meghatározott tartalmú adatsor. Ami nincs rajta, és a nagy eszemmel elõre láttam, hogy kérdezhetik, azt is összegyûjtöttem, mert engem nem fognak a sarokba szorítani!
- Iljicsevszk VTS, itt a JohannaC! - jelentkeztem.
- Good morning captain! - jött az azonnali válasz. - Melyik az ügynökségük? - kérdezte a pasi.
Ó az édesanyád, hiszen az nincs felírva... rohanás a telexekhez, keresem, nem találom, kapkodok, meg minden, hiszen nem látok semmi kacifántos vicsiszkij vagy dorogovszkij végzõdésû szószörnyet a telexeken, íméleken. Végre megtalálom.
- Jsea... - mondom, és magam sem hiszem, hogy ez ki fogja elégíteni, de nyilván jót mondtam, csak a rossz angol kiejtésem korrigálja:
- Dzsíszí, jesz kepten, bon voájázs... - búcsúzik és nem hiszek a fülemnek, a szememnek, semmilyen érzékszervemnek...
Kilenckor arra ébredtem, hogy áll a fõgép.
Horgonyra álltunk, és holnap reggel hatkor folytatjuk ukrajnai kalandozásainkat.
Olvasom a "Várak, városok varázsa" címû könyvet apám csehszlovákiai utazásairól. Apa idéz benne Attila öcsém útinaplójából. Az egyik mondatot elolvasva egy órán keresztül vihogtam... Ez persze lehet, hogy másnak banális, de azért idézem:
"Az egyik tankolás közben megcsodáltuk a szép szlovák benzinkutak egyikét."
Hát én arra lennék igazán kíváncsi, hogy egy tizenegy éves gyereknek mitõl megcsodálni való és mitõl "szép" egy benzinkút... És ha tudod, hogy ez a szépség 1966ban történt, még inkább érdekelne. Persze ez valószínûleg ugyanaz a kategória és gyermeki látásmód eredménye, mint az én hétéves fiam esetében a "gyönyörû" óbudai tízemeletes kockaház, ami nem olyan randa, mint a belvárosi öreg házak...

Április 23. hétfõ, horgonyon, Nyikolajev.

A barba úgy döntött, hogy inkább alszik, mint a horgonyt huzigálja, így aztán csak akkor jött föl, (hatkor, az õrségváltáskor), amikor a pilot már a hajón volt, és túl voltunk egy blackouton, azaz "áramszünet" volt. Orron vagyunk, mert ugye a ballaszt... és ezt nem igazán szereti a gépüzemi ágazat...
Akkor most alszom egyet, mert tizenegy körül érkezünk, és utána... na, majd meglátom!
Megláttam. Tizenegykor arra ébredtem, hogy csend van. Hát persze, megint horgonyon álltunk. Csak most a kikötõ elõtt, a folyón. Azért nem kellett sokáig várni, hamarost megjött a pilot, és fél kettõre kikötöttünk.

Ömlesztett gyémántot viszünk

Csak ez lehet a rakomány, mert ekkora felhajtást nem lehet csinálni szaros 4000 tonna mûtrágya miatt. Kérem, itt megjelent három ellenõrzõ közeg, akik közül egy a raktárt vette szemügyre, egy ultrasonic készülékkel ellenõrizte, hogy vízzáróe a raktártetõ, fülhallgatóval a fején, mint a megszállott rohangált le, s fel a raktártetõn, a raktárkeret mentén, mindenütt, ahol beázási esélye van a hajónak. (A harmadik lent a raktárban rakosgatta az ultrahangadót, vagy mit...)
Aztán jött négy draft surveyor. A négy szakember összesen nem volt annyi idõs, mint én... (Jó túlzok, de hogy 25 alatt volt mindegyik, az hótt biztos. Állati kíváncsi lennék eme magabiztos urak hajózási gyakorlatára, ami alapján surveyori állást kaptak.) Egyet a javukra lehetett írni: nem voltak türelmetlenek.
- Chief, megkaphatnánk az érkezési üzemanyag mennyiségét? - kérdezte az egyikük úgy fél hét felé.
- Oké, mindjárt viszem - mondtam, de közben shiftelni kellett, aztán raktárt nyitni, aztán megint shiftelni, aztán elmentem megvacsorázni fél nyolc után. Utána a tûzoltó készülékeket kellett összegyûjteni és kiadni éves ellenõrzésre. Valamiért hívat a barba. Megyek fel, az egyik ifjonc surveyor elkap a lépcsõfordulóban:
- Chief, az érkezési bunker...
- Ja, még mindig várják? - kihalásztam a zsebembõl, odaadtam. Ekkor fél kilenc volt... Mondjuk Józsitól vagy a barbától 47szer elkérhették volna ezalatt.
Na, ki is volt még itt?
A vizsgálat: három rendõr, egy fekete ruhás tábornok, egy orvos, és az ügynök.
Késõbb megjött a környezetvédelmi surveyor is.
A vizsgálat elintézte a papírmunkát, aztán kaptak 150 eurót a zsebükbe, és nem büntették meg a hajót.
Hogy miért?
Semmiért!
Azért kapták, hogy ne keressenek, és mivel aki keres az talál, okot a büntetésre.
Azért 6 embert 150 euróért megvenni, megmondom õszintén, piti korrupció. Illetve nem, mert kaptak sört is amit azonnal beleöntöttek a fejükbe.

Bûnös vagyok

Aztán hívat a barba.
- Baj van chief! Megbüntetnek 27 euróra!
- Engem, miért?
A környezetvédelmi fõhatóság mutatja a szemétnyilvántartásunkat (mert ilyennek is kell lenni a hajón). Itt van három bizonyítvány, hogy kiadták a szemetet Valenciában, Fosban és Piombinoban, és nincs bevezetve a naplórészbe.
- De ott a bizonyítvány, hogy nem ettük meg a szemetet, hanem kiszolgáltattuk a kikötõi szeméthatóságnak...
- Ezt bizonylatozni kell duplán, mert ez az elõírás.
Lehajtottam a buksimat, mert éreztem a bûnöm súlyát. Bizony, ezt duplán kell bizonylatozni, ez még a Garbage Record Log kitöltési utasításában is benne van, angolul, hogy értsem. Sõt! Az elõzõ hajóimon így is csináltam, és most, tessék! Hát megérdemlem a büntetést, az hétszentség. Még jó, hogy a környezetvédelem ennyire éber itt, a világnak ebben a végében (de nagyon, nagyon végében)!
Bûnös vagyok.
Vétkeztem.
Beismerem.
Mea culpa.
Remélem, csak egyszer végeznek ki érte, nem duplán...
Na, errõl az iszonyatos vétekrõl, az Ukrajna tisztasága fölött éberen õrködõ hatóság kiállított mindenféle irkát, amit nekem vagy tizenkétszer alá kellett írnom.
Azért beszkenneltem ezeket az iratokat, és kiteszem az internetre, hogy mások okulhassanak belõle. Klikkelve nagyíthatóak.
A berakást állítólag holnap kezdik el, és mindössze 10 órányi munka. Meglátjuk.

Április 24. kedd, Nyikolajev.

Hajnali fél ötkor bekopog Iván, a bolgár, hogy adjak neki egy cargo plant, mert itt van a stivador, és azt üzeni, hogy shiftelni csak három óra múlva kell. Megmondtam, hol talál, és nekiálltam alvás helyett örvendeni, hogy shiftelni csak három óra múlva kell. Mert vissza már nem tudtam aludni, tegnap este lefeküdtem tízkor, hát négyig megvolt a hat óra, ami elég az alvásból.
Hajnalban nézem az íméleket, hát a cég üzeni a barbának, hogy a 24 tûzoltó készülék éves ellenõrzése 2700 dollárba kerül.
Ilyen olcsójánosok ezek errefelé.
Ja, találtak valami komoly adminisztrációs hibát, amihez nem adhatják azt a becsületes ukrán nevüket, de ennyiért már igen... (Vagy adnak valami új bizonyítványt.)
A rakodás ment, viszonylag zökkenõmentesen, este hatkor közölték, kész, be vagyunk rakva.
Ez igen derék, hiszen azt mondták, majd tíz körül végeznek.
Akkor jöhetnek a draft surveyorok.
Megjöttek, de most öten. Csatlakozott hozzájuk egy úr Kherszonból. Vele rögtön szóba elegyedtem, elmondtam, hogy 1974 januárjában voltam a városban. Hát igen csak kicsi fiúcska lehetett akkor. Nem járt még nálunk, de a fia igen!
- Chief, a fiam nagy autóbolond, bár még csak 12 éves. Iskolával volt Budapesten és egy másik városban, a nevét nem tudom. Autóbusszal utaztak, és a kölyök fényképeinek zömét a magyar utakról készítette! Csak úgy lelkendezett, amikor hazajött! És szomorúan kérdezte: "Apa, nekünk mikor lesznek olyan jó útjaink?". Tudja chief, nem tudtam válaszolni a srácnak, hisz reményünk sincs, amíg mélyreható változások nem lesznek. Itt még minden a régi rendszer szerint van, csak más a neve... És persze az emberek ugyanazok. Jobb országhoz jobb emberek kellenének, de honnan vegyünk? Maguknak jó lehet... - mondta.
Ehhez csak annyit, hogy ezek szerint a hírek cenzúrázása se változhatott sokat, ha nekünk jó az, hogy az elsõk voltunk, megelõztek és az utóbbi évek robogó gazdasága miatt az utolsók lettünk...
Nagy csinnadrattával megnéztük a merülést, és mondom Ivánnak (a bolgárnak), hogy csukhatja a raktárakat.
- Csak az elejét, a hátsó részt hagyd nyitva a biztonság kedvéért - mondtam, mintha elõre megéreztem volna a "vesztünk".
Mert kijött 3960 tonna, a 4080 helyett.
- Akkor rakjanak még 120 tonnát! - adta ukázba a fõsurveyor a fõrakodó fõmesternek.
Hamarosan jön a mester úr, hogy be van rakva a 120 tonna.
Akkor jöhet a következõ draft survey... és kezdtem csúnyán nézni rájuk, mert rosszat sejtettem.
Igazam volt. Már 4010 tonna volt bennünk.
- Még hetven tonnát! - rendelkezett, akinek hatásköre volt rendelkezni.
Kisvártatva jött a mester úr.
- Hetven tonna berakva!
Draft survey...
Már 4037 tonna volt bennünk!
- Na, már csak 43 tonna kell. - mondta, akinek mondani kellett, és ment, hogy elrendezze a végsõ berakást. Kisvártatva jött a berakó mester, hogy 43 tonna berakva.
Draft survey.
Már bennünk van 4074,723 tonna!
- Na, ezt az öt tonnát berakjuk, de utána már nincs több merülés ellenõrzés!
Hát... hiszem, ha látom, gondoltam magamban, és mit ad Isten, megláttam, hogy ezek a népek ilyen lazák, és nem volt a végén újabb kollektív merülési mustra.
Ja, és ebben a hülye szélben, amikor a víz hullámos, de úgy, hogy képtelenség egy hozzávetõlegesen pontos merülést megállapítani, akkor a három különbözõ surveyor társaság emberi azon vitatkoztak, hogy tíz vagy tíz és fél az adott leolvasandó érték...
Szóval arról adtak papírt, hogy 4079,408 tonna mûtrágya van bennünk.
Szerintem meg jóval több, de szívjanak gázt, nekem az a lényeg, hogy meglegyen a szállítólevélen feltüntetett mennyiség.
Tizenegykor eltûztek, mint aki jól végezte dolgát.
Közben, amit még nem is mondtam, napközben mázsaszám hordtam Vasoulla telexeit a barbának, akik váltás ügyben tárgyaltak. Csak úgy jöttekmentek, és ami a lényeg, hogy a végén beesett két ukrán tengerész, akik leváltják Tolját és Ivánt (az ukránt). Az öregebbik Kazahsztánban született, kissé vágott szemû, és Ruszlánnak hívják, mint a Ljudmilla pasiját Puskinnál. A fiatalabb, az egy nagyon fiatal szerzet, szerintem elsõ hajós lehet és Ilja, és azt mondta, hogy örül, hogy találkoztunk (nice to meet You) ahogyan az a brit etikettben elõ van írva.

Április 25. Nyikolajev, úton.

Teljesen tanácstalan voltam, hogy mit tegyek - ledõljeke és aludjake vagy "see" , de a probléma hamar megoldódott: alig estem végig a szófán, dübörögnek a lépcsõn, megjött a vizsgálat. Ilyenkor nekem is fent a helyem, hát felcihelõdtem (ez több percig tartott, mert fekvõbõl ülõbe kellett varázsolni magam, és ez idõigényes feladat ennyi trappolás és draft survey után.), és felmentem.
Na, ekkor átvedlettem pincérré, mert kávét, teát és szendvicseket rendelt nálam a rendõrség egyik alfõhadnagya, mit tudom én, milyen rangot jelentett a csillagdömping a vállapján. Mivel a barbát megmenekítették a pilotok (azzal lógott meg, hogy a hídon kell õriznie a két révkalauzt), rám bízta a dolgát végzett hatóságot. Az egyikük, egy fekete egyenruhás, egycsillagos, de az bazi nagy volt és fényes és arany, aszondja:
- Chief, nem lehetne a hatóságnak egy üdítõt?
- Megkérdem a kaftánt...
Fel a hídra, kérdés, kulcs, engedély megvan. A biztonság kedvéért, mivel hárman ücsörögtek az irodában, vittem hármat. Letettem az asztalra a hideg szõlõleves üdítõket. ("Sprit" betûvel kezdõdik, de nem reklámozom, ezért nem mondom meg, mire végzõdik.)
- Nem kellett volna, chief, egy is elég! - mondta a fekete fõnök, és mohón elmarta mindhármat, és mindjárt el is süllyesztette a táskájában. Lehet, hogy kívülrõl, lelki szemeivel, látta magát, hogy milyen visszataszítóan nyelte le a dobozokat, és (esetleg egy kicsit, na nem nagyon, csak egy picinykét) elszégyellhette magát szánalmassága miatt, mert kimagyarázkodott:
- Tudja, a kikötõi víz nagyon rossz. Nem tudom meginni, és beteg vagyok... - kocogtatta meg a mellkasát.
Akkor le kell szerelni barátom, gondoltam, meg azt is, hogy érdekes ez a kikötõi vízvezeték, ami a góré irodájába ihatatlan vizet szállít, meg még mást is gondoltam, csak nem írom le, mert minek megsérteni Ukrajnát, meg a becsületes népét emiatt, a tartás nélküli, egyenruhás izé miatt... És el tudom képzelni, hogy a fiatalokat hogy oktathatja az egyenruha becsületére...
A rendõrség megkávézott, a fekete vámos (mert az volt) elcipelte a három lónyálát, az ügynök elbúcsúzott, és akkor mehetünk!
Kirúgtam Józsit a pihepuha ágyikóból, hogy ébressze fel a lóerõket a gépházban, és kihirdettem a rendkívüli állapotot:
- Stand by! Indulunk!
- István, most hátul manõverezel, mert nincs Iván, ez az új fiú meg nagyon fiatal, talán azt se tudja, merre a kötél vége, és vontató lesz hátul... - mondta a barba hídon, amikor felmentem a rádiómért.
- Rendben...
Ja, mert Iván és Tolja, mégiscsak kihajóztak, hogy mikor, nem tudom. Csak Ivánnal találkoztam, õ lelkesen szorongatta a kezem és mondta, hogy jót hajóztunk együtt. Úgy legyen, gondoltam, kellemes szabadságot kívántam, meg minden jót, amit ilyenkor szokás. És bár igaz, hogy, most nincs két Iván, de van két Ivanov, mert a bolgár Iván is az, meg Iljának is Ivanov a vezetékneve.
Elõkészítettük a kötelet, megjött Krisztián is, vártuk a vontatót. Miután megérkezett, fél órát tekergett körülöttünk, sehogyan se tudott farral megközelíteni, hogy a vonóhorgába akaszthassa a kötelünket, így aztán orral jött.
De nem hozzánk, hanem nekünk.
Elgörbített egy lámpát, egy oszlopot, meg kicsit behorpadt a muráda, amúgy semmi baj nem történt. Megkötöttük, elindultunk, elengedtük a vontatót, és elégedetten vettem tudomásul, hogy Ilja igaz, hogy fiatal, de tengerésznek néz ki, úgy kezeli a köteleket, ahogyan kell. Mosolyogtam magamban az igyekezetén. Minden mozdulatából sütött a megfelelni akarás. Remélem, nem lesz baj vele.
Ugyi, ez az éjfél után õrség az enyém. Hát manõver után, gyerünk fel a hídra.
- István, menj feküdni, fáradt lehetsz, nekem meg kormányozni kell - mondta a kaftán, és nem kellett erõszakkal elzavarnia. Azonmód mocskosan, büdösen, zuhantam bele az ágyba, és arra gondoltam, hogy milyen jó is lesz... milyen jó is... milyen jó... milyen...
Fél ötkor dudált a barba, hogy elég volt az alvásból, menjek leváltani. Kiugrottam, és visszaültem. És arra gondoltam, hogy milyen jó lesz... mit is? Ja, megfürödni, ha letelik a szolgálat. Azért cicamosdásra volt idõ... Reggel nyolcig úgy tudtam ülni egy helyben, mintha muszáj lenne.
A fõnök magától feljött, és én meg estem le.
De még nem volt jó, mert még nem fürödtem, csak ájultam rá a Kisalföld nagyságú ágyra.
Tizenegy negyvenkor kidudált a mobil. Gyors ebéd. Szolgálat.
Utána le a hídról, és most, hogy írom a naplót, már jó, mert nagyot úsztam a zuhany alatt!
És bevettem az esti gyógyszereimet is. Be kell vallanom, hogy nem hagyhatom el teljesen (még) a vérnyomáscsökkentõt, de hát az is eredmény, hogy a napi másfél szemet félre le tudtam csökkenteni.
Na, várjál, mindjárt megmérem!
Hát mit mondtam? Máris 135/70, ami tökéletes.
Jóccakát!

Április 26. csütörtök, úton, Boszporusz.

Hajnalban 118/60 volt a vérnyomásom. Ezen kívül még mindig hideg van. És természetesen nem mentünk át egybõl a Boszporuszon, hanem este ötig sodródtunk, akkor lódultam neki, mert fél nyolcra kellett a Türkeli világítótoronynál lenni. Ott voltunk, addigra én is megvacsoráztam, pihentem egyet, és felmentem a hídra, hogy "ne féljen a barba". Gond nélkül átértünk, hiszen nincs szembeforgalom.
Most videóztam is, sajnos az esti átkelés fotózásra nem alkalmas. Ott volt a hídon Ilja is, hamarosan lement. Eléggé otthonosan mozgott a szerkentyûk között, kérdem a barbát:
- Nem akar ez a srác tiszt lenni?
- Dehogynem, már megvan az õrszolgálatos bizonyítványa, most gyakorlaton van.
Na, hát ezért nézett ki annyira tengerésznek a legény. Istenem, a fiú két évvel fiatalabb Szabolcs fiamnál!

Április 27. péntek, úton, Dardanellák, Égeitenger.

Hajnalra a Dardanellákhoz értünk, ebbõl egyenesen következik, hogy nem videóztam, mert sürgõs aludnivalóm volt, és annyit nem ér meg, hogy fél kilencig fent maradjak. Viszont ahogy felmentem, már volt görög mobilhálózat és így a passzport kedvezménnyel tudtunk beszélni.

Április 28. szombat, úton, Pireusz horgonyon, úton.

Nem mondtam meg a barbának, de éjfél után visszavettem a csavar lapátszöget, így aztán hat óra tízkor érkeztünk. Horgonydobás, hétre meg is vackoltunk, és már látszott az olajos bárka, amelyik a 150 tonna üzemanyagot hozta.
- Kellek még? - kérdeztem, kicsit mérges tekintettel, és szuggeráltam, hogy nem.
- Na, nézzük csak: a horgony tart, a ship to ship DoS megvan (ez egy security baromság, deklarálom a hajónk biztonsági szintjét, és a ránk kötõ hajóét is), Ivanov túlóra lapja kinyomtatva... nem, István, mehetsz aludni. És így esett meg, hogy kimaradtam a mai napra rendelt összes baromságból, fejetlenségbõl, dühöngésbõl, meg mindenbõl. Mert az olajos bárka összetört egy lámpát és a tartóoszlopát, az olajosoknak fogalmuk se volt, hogy mintát kell venni az üzemanyagból, lezajlott a váltás, és mire tizenkettõkor teljes életnagyságomban (majdnem teljesen kipihenve) megjelentem a hídon, minden lezajlott, indulásra készen álltunk, Józsi éppen a gépet ösztökélte indulásra, a fiúk (mindhárman) elõl a horgonynál.
Nagyszerû.
- Mehetek aludni? - kérdezte a barba vigyorogva midõn a horgony fent volt, és nekilódultunk a két és félezer mérföldnél is hosszabb útnak.
- Miért ne? Délután tartok egy familiarization meetinget! - mondtam, és õ sûrûn bólogatott. Ez az említett izé azt jelenti, hogy kávé után feljött az összes új személyzet, tehát öten, és elmondtam mindent, ami a hajóra, a biztonságra, a munkára, szolgálatra, szóval mindenre vonatkozik. És nekik alá kellett írni a cheklistet, és nekem is, és le kell fûznöm, és meg kell õriznem.
Az új matróz kísértetiesen hasonlít M. Bálintra, az asszony legelsõ keresztlányának bátyjára. Ami alapjában megkülönbözteti õket az, hogy Boriszláv bolgár, és nem tud magyarul, na meg az, hogy három fülbevalója van, ami viszont egy bolgár esetében sem jelent ugyanannyi fület, ezt le lehet ellenõrizni a Jankóról készített fényképeken is. Van neki egy pár vastag karikája, és egy darab szép, köves, csillogóvillogó picurka, beleágyazva a cimpájába. És ezek mellé még azt is tessék hozzávenni, hogy a Lys Chrisrõl szállt át.
Ott még mindig Liebe a barba, Kollár Péter volt a gépész, most Horkai Tibor, akit nincs szerencsém ismerni, és a matrózok Vito, Manu és Artur továbbra is.
Most megy szépen a hajó az Égeitengeren, én pedig aludni megyek.

Április 29. vasárnap, úton, a Földközitengeren.

A hajnali õrség úgy eltelt, mint a pinty! A dossziéimat rendezgettem, címkéztem, a szolgálati lapokat állítottam ki, és nyomtattam, szóval tettemvettem. És készítettem egy jó képet (remélem), amint egy böhöm tanker elmegy a felkelõ nap alatt.
A délutáni nap arra elég volt, hogy rövidnadrágot vegyek, de arra nem, hogy kellõen felmelegítse a levegõt, így aztán fáztam kissé. Amíg a ruhatáramat böngésztem megtaláltam... a nap kérdését. Aki megválaszolja, annak már biztos a másfél milliója:
"Minek egy tengerésznek szoknyaakasztós vállfa?"
Mert kettõ is van a szekrényemben, de nadrágtartós egy se.

Lassan kezd beérni a chilis mézem. A barba mézes fokhagymája már jó, és a felét meg is ettük. Nagyon finom! Ez utóbbi volt az ötletadó, ebbõl merítettem a chilis méz ideáját. Mert az édes és az erõs nagyon is passzol egymáshoz! És eléggé szükség van rá, ugyanis kezdünk kifogyni a kajából. Ez a barba nem az a típus, aki kimenne vásárolni, és az utóbbi kikötõkben meg nem vettünk semmit, mert a shipik rablók, így aztán Krisztián nagyon spórol. És beindul az, amitõl hízni szoktam: ha nincs kaja, és csak úgy juttathatsz valamit a gyomrodba, ha lekváros, vagy margarinos kenyeret eszel.
Most még jó, mert van sajt, szalámi és darálthús konzerv, és fõleg barna kenyér, ez az összeállítás még hozza a kilókat.
Az ukrajnai indulás után picit kétségbe estem, mert éjfélkor semmi se volt a hûtõben, Ilja gyerek mindent magába tolt, sõt, a szakács meg is jegyezte:
- Mister chief, ennek a gyereknek három gyomra van, és mindegyik duplája a normálisnak, annyit eszik, hogy az csuda.
Ebben csak az a tódítás, hogy Ilja csak enne, ha volna.
És ezért megegyeztem a szakáccsal, hogy nekem eltesz a konyhai hûtõbe egy kistányéron pár szelet mindent, hogy tudjak harapni éjfélkor.

Április 30. hétfõ, úton, a Földközitengeren.

Kora hajnalban elvagyok a hídon, mint a befõtt. Egyszer csak megszólal a VHF:
- Egy, kettõ, három, négy...
- Öt, hat, hét... - folytattam a sort, majd bemutatkoztam.
- Garay Béla volt az Alessiáról, egy Enzian (svájci cég, HMS hajó) hajóról. Hajnali hatig nyomtuk a sódert.
Azért ilyen sokáig, mert ráhúzott a szolgálatára. Náluk már hajnali hét van, mert mindig órát állítanak, nállunk meg ugye "megállt az idõ", mindig CETben vagyunk.
A chiefje, egy litván csoda, most csoda részeg, és nem lehet lelket verni bele. Megy is haza bolgáriából, ugyanis õk Burgaszbba mennek, éppen elhagyták Szicíliát, hát éppen egymás felé mentünk. - Ez egyúttal azt is jelentette, hogy kivételesen jó a terjedés, mert hetven mérföldrõl meghallottuk egymást! Az AIS készüléken csak fél hatkor, amikor 14 mérföldre volt, akkor tûnt fel. Nem vártam meg, hogy passzáljuk egymást, hanem idõben eljöttem aludni.
Pedig elég sokat forgolódtam, nehezen jött az álom.

Május

Május 1. kedd, úton, a Földközi tengeren.

Éjfélkor barátságos kézfogással fogadott Dimitrij. Látva csodálkozásomat, így magyarázta:
- Hát május elseje van!
Akkor legyen. Így a távolból is most meleg, baráti kézfogást küldök mindenkinek a Nemzetközi Munkásmozgalom Nagy Ünnepén, és satöbbi... De lehet, hogy csak a Munka Ünnepe, ki tudja manapság, amikor annyi mindent át meg vissza és oda meg keresztberendeztek a fejekben, a szívekben és a köpönyegekben!

Magyarok a Földközin

Hajnali egykor ráhangoltam a Béla által megadott frekvenciára. Hamarosan hallottam is, hogy hív:
- Pista! Pista!
- Itt vagyok, hallak...
És megindult a duma, csak úgy repült az õrség! Még tegnap megbeszéltük, hogy tegezõdünk. Az elsõ pillanatban megéreztem, hogy ismeri a nevem, mert úgy "kért elnézést a tegezésért", amibõl ez kiderült, hiszen a rádión azért csak a hang hallatszik át, az életkor nemigen látszik. Ami kissé elgondolkoztató, hogy idõsebb vagyok az apjánál is... Ez engem nem zavar, mert kimondottan utálok magázódni. És egy másik megnyilvánulásában az "öreg tengerészekrõl" beszélt, akiktõl a szakmát tanulta, és kiderült, hogy azok nálam egy tízessel fiatalabbak. Ilyenkor újra és újra elgondolkodom, hogy mit keresek én itt még?
Lehet, hogy a hajózás mostani módja nem is olyan "hülye", nem is olyan Istentõl elrugaszkodott módszereket alkalmaznak, nem is annyira antitengerészek hozzák a soksok adminisztrációs rendelkezést, hanem ez az, ami modern, és én nem tudok ehhez már alkalmazkodni? A begyöpösödött agyam nem látja át a mostani irányelveket, meg mit tudom én, hogy mi mindent? Hogy ami nekem idegi megterhelés, és marhaság, az egy fiatalnak teljesen természetes, és ez a hajózás, és már régen nem az, amiben én felnõttem és éltem?
Hát nem tudom. Csak azt, hogy egyre többet nyûglõdöm a korommal, nehéz beleszokni, hogy mások szemében "kezdek" öreg lenni.
Mert lélekben senki se öregszik. A kérdés az, hogy fizikailag milyen idõsnek érzi magát. A lélek nem érzi a kort. A lélek nem öregszik, csak bölcsebb lesz. A fizikai burka növekszik, tapasztalatot gyûjt, esetleg megbetegszik, de a lélek az állandó. Kortalan. Ennyit Béla tegezése kapcsán.
Aztán volt egy kérdése, amihez "külön engedélyt" kért, hogy feltegye. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet. Valami ilyesmit kérdezett:
- Nem te vagy az, aki Nagyszékely István néven jelensz meg?
- De, én vagyok.
Olvasta pár könyvem. A Jaminaországot meg a Bonzsúrt. Az is jópofa volt, ahogy kiderült, hogyan jutott hozzá. - Sokat járok könyvtárba, mert szeretek olvasni, a lakásunk kicsi, hát inkább kölcsönzöm, mint veszem a könyveket. És a könyvtárban meg lehetett venni a leselejtezett...
Elharapta a szót, kicsit zavarba jött, és arról kezdett beszélni, hogy egy másik tengerész író könyvét is megvette, aki nemrég halt meg. Juba Feri bácsiról van szó, aki természetesen nem irodalmár volt, mert aki szakmunkát ír, azt nem szokás írónak nevezni. Mosolyogtam magamban. Olyan volt, mintha egy "lelki traumától" akart volna megóvni. Hát még mindig jobb, ha eladják a könyvtárban a leselejtezett könyveket (köztük az enyémet), mintha kidobnák... És fõleg, hogy ha még gazdára is talált. A hiúság nem az én mûfajom. Az azokat gyötri, akik többre tartják magukat, mint a valós értékük. Azoknak meg úgy kell.
Aztán mesélt a cégrõl, amelyiknek most dolgozik. Valamivel komolyabb, mint ezek a német gittegyletek, amik a Marlowtól bérlik a személyzetet. Második tiszt nélkül nem hajóznak, mert az "elsõ a biztonság!" jelmondat nemcsak szöveg, mint a németeknél. Õ is második tiszt, most akarja megszerezni az elsõtiszti bizonyítványt.
Fél hatig csépeltük a szavakat, aztán megadta a telefon és íméles elérhetõségét.

A Birodalom szellemi maradványa

A Birodalom természetesen a Szajúz, a nagy, szovjet, "nemzetek nélküli" országkarikatúra. Ami a fejekben tovább él. És még sokáig!
Erre egy cukorka nyomán jöttem rá (sokadszor). Ezzel a cukorkával kínált meg Dimitrij, amikor délben feljöttem. A konfitûr ukrán nemzetiségû volt. Szépen becsomagolva színes zsírpapírba, rányomtatva minden információ, ami kell, és természetesen több nyelven. Ebbõl az egyik az "anyanyelv", az ukrán, és a másik az orosz. A címke szerint készült itt és itt, ebben a gyárban, Ogyesszában. Nos ez adta a konfliktus okát, aminek Dimitrij teljes mellszélességgel nekiütközött. Mert a város neve oroszul két szszel volt írva, viszont ukránul csak eggyel! És ez skandalum!
- István, magyarul hány szszel írják a nevét?
- Hosszúval, azaz kettõvel.
- Na, ugye, oroszul is, angolul is, hát ez a hivatalos, és az ukránok eggyel írják, nézd meg a cukorka csomagolását!
- És miért ez a hivatalos alak? - kérdeztem megütközve, mert a "mi vagyunk többen, nekünk van igazunk" nem állja meg a helyét a nyelvészetben, legfeljebb a szocializmusban, a demokráciában, meg a diktatúrákban.
- Mert így kell írni! Hiszen a kétnyelvû feliratokon is ott van: oroszul két sz! És ezek, csak eggyel írják! Na, kérem, tessék mondani, nem világraszóló botrány? Egy országban, a saját városuk nevét a saját nyelvükön nem "hivatalosan" írják. Próbáltam megmagyarázni, hogy talán hagyjuk meg az ukránok belügyének és nyelvtani problémájuknak a saját nyelvük írásmódját, de azt hiszem, hamvába holt az ötletem. Mert ahogyan már máskor leírtam, a nyelv körül hatalmas indulatokat lehet gerjeszteni, és senkit nem lehet észérvekkel meggyõzni. Olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá, mindenkinek megfellebbezhetetlen ítéletei vannak a tárgyban, bár csak kevesen mûvelik.
Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy ez az ukrán dolog nekem nem teljesen világos.
Ukrajnában vagyunk, ez biztos, mert a térképre ez van írva, ahova a rottát húztam, az ukrán címer van a helyi rendõrség, vámság sityakján, viszont intenzíven keresve az ukrán nyelvet, csak a televízióban tudtam felfedezni. Ez viszont érdekes volt: nem értettem, hogy mirõl volt szó, felõlem lehetett volna akár orosz nyelvû is a mûsor, de kéthárom perc alatt biztos megütötte a fülem egy "kochanie", "smaczny" vagy egy "tilko", vagy más, lengyelbõl ismert szó, amibõl kiderült, hogy ez a lengyelhez közelebb álló ukrán nyelvû mûsor. És ami groteszk: nyomják a híreket oroszul és feliratozzák ukránul. Meg a filmeket is. Iván (az ukrán) mondta:
- Chief, mi ukránok vagyunk, de oroszul beszél itt mindenki. Értjük az ukránt, de a mindennapi beszédre csak ország nyugati részének egy részén, Lviv (Lemberg) környékén néhány városban, faluban használják.
Lehet, hogy az ukrán nemzet nyelvcsere elõtt áll? Erõteljes nemzeti politika, és fõleg egységes akarat kellene ahhoz, hogy ezt megakadályozzák.
Kérdés, hogy mennyire akarják?
Hajnalban leesett a sebességünk 9 csomó körülire. Ugyanis megyünk szembe az áramlattal vitézül. Hiába mutattam a barbának, hogy a MAHART hajókkal hogyan használtuk ki az áramlatot, nem, nem és nem, megyünk, ahogyan õ elhatározta.
Hosszúhosszú évek tapasztalata: a magyar barbák és tisztek ismerik errefelé az áramlásokat, a helyi sajátosságokat. A németek, lengyelek és más nyugatiak csak játsszák az agyukat, és teljességgel hülyék a Földközitengerhez. Természetesen nem erõsködöm, nem magyarázom, hadd szerezze a tapasztalatokat Dimitrij a saját kárán. Bár azért csodálkozom rajta, mert az oroszoknak ugyancsak ismerniük kellene, bár õ ebben az esetben az északi tengerészek közé tartozik, lévén Karélia kétnyelvû, finnek - és oroszok lakta területén él, Leningrádban végzett, szóval ismeri az északi területeket és a Balti tengert.

Május 2. szerda, úton a Földközitengeren, az algíri partok elõtt.

Délután Bejaja elõtt hajóztam, Encsikével voltunk itt, amikor úton volt a Tatán. Az idõ szép, a tenger sima (egyelõre).
Délután olvastam, és kitaláltam, hogy az "igo" programmal meg tudom nézni térképen, hogy merre járt apa. Hát a Vörös Kolostor, a Cerveny Klastry, valóban csodaszép környéken lehet! Nyáron vagy harminc kilométerre tõle jöttünk át a Tátrán, amikor Lengyelországból hazafelé tartottunk. El kellene menni a nyáron oda pár napra!
Este a váltásnál a kaftán fülig érõ vigyorral jött a hídra:
- István, ez a chilis méz, amit kikevertél, valami fantasztikus! Én még ilyen finomat nem ettem!
Ebben az egészben csak az nem tetszett, hogy vacsoránál a szalonban búsan láttam, hogy valóban ízlett neki, ki is tunkolta a zömét. Na, nem baj, van chili, van méz, bekeverem a következõ adagot!
Miután a kaja már erõsen fogyóban, szegény Krisztiánnak össze kell magát szednie, ha enni akar adni. Ennek ellenére, nagyon finomat tálalt!
- Na, chief, találd ki, mi ez? - mondja, és látom, ravaszkásan hunyorít. - Senki se tudta megmondani, mit eszik! - mondta diadalmasan.
Kiskanalat vettem, megkóstoltam. Nem burgonya, nem kukorica, de püré állagú. Mibõl lehet még pürét készíteni?
- Babpüré - mondtam.
- Csak te találtad el! - és a szakács elégedetten bólintott, és a tányérra tett jó három kanállal. - Szereted?
- Mindent szeretek, mint azt annyiszor elmondtam!
A püré mellé sültszalonna került, vékony baconszalonna, és három kis kolbászka is jutott. És a kolbászfalatokat meg a szalonnát megkentem chilis mézzel, valóban különlegesen finom volt! Józsi is dicsérte, amikor vacsora után kiigazította a frizurámat, mert már kezdtem bozontos lenni, hát újra megnyírtam magam.

Május 3. csütörtök, úton, a Földközitengeren, az algíri partok elõtt.

Éjfélkor még látszottak Algír fényei. Váltás után az elsõ volt, hogy megnéztem a hídon bekapcsolva hagyott mobilt, jötte valami üzenet?
Aminek igazán örültem, hogy megérkezett a levelem, hát Jankóval elégedett vagyok. Azt is írta Encsi, hogy Szabolcs a sárga bõrzakómban ment esti programra és sikere volt... Azt hiszem, ezt hívják retrónak vagy mi a szösz. Errõl csak annyit, hogy 1976 kora tavaszán vettem Mersinben a németnél. Ennél több útbaigazítás nem kell, hisz aki volt Mersinben, tudja, hogy a német az egyik bõrös, és van egy másik is (elfelejtettem a nevét) és õk egymással állandó "háborúskodásban" álltak. De lehet, hogy ma már nehezen lehetne megtalálni a boltját ennyi információ birtokában. A ciprusi török invázió alatt és után a város lélekszáma alaposan felduzzadt.
Nos, ennyit a németrõl.
Ez az egy sárga színû bõrzakó (karcsúsított, még rám jött, sõt), nagyon szívdöglesztõ látvány lehettem, mert abban udvaroltam Enicinek, és õ nagyon szerette, ha azt hordtam! Meg én is, persze. Milyen jó, hogy eltettük nosztalgia darabnak, mert arról már álmodni se mertem, hogy egyszer még fel tudom venni (bár amikor a 90 napos kúrám véget ért, és több mint 20 kilót fogytam, titokban megpróbáltam felvenni, de még nem vagyok, voltam elég karcsú hozzá!) A délután egy üzenettel felborította a hajóbérlõ az "egész menetrendünket", mert nem Droghedába megyünk, hanem Greenoreban rakunk ki. Ez olyan beszéd Írországban, amit már ismerek. A Lys Carrierrel voltam ott, vasat vittünk Mo i Ranából. Az ír - északír határon fekszik, egy öböl választja el a két országot, egészen a bejáratnál van. (Ott van olyan, hogy délelõtt iskola, este meg kocsma, hogy reggel megtanulja a gyerek, hogyan kell este odamenni...)
(A "van olyan beszéd" családi szóhasználat, miután kisebb fiacskám a harmadik napja után az óvodában, kikerekedett szemmel, láthatólag meglepõdve, az alábbi kijelentéssel fogadott: - Apa, van olyan beszéd az oviban, hogy Bálint...
Innen datálódik és ered ez a családi kifejezésünk, miszerint: van olyan beszéd, hogy... - ma ugye Greenore..)
És nemcsak a fiam lepõdött meg azon, hogy Bálint, hanem hatkor a kaftán is kikerekedett szemmel jött a hídra:
- István, te etted meg a chilis mézet?
- Nem!
- Hát már csak az alján van egy kevés - mondta nagy búsan. Olyan szomorú volt, hogy vacsora után kivettem a kambúzából egy félkilós mézet, és alkotok egy újabb üveggel, aztán, ha hazamegy, adok neki szuvenírnek.

Május 4. péntek, úton, Földközitenger, Gibraltár.

Jó kis szembeszéllel megyünk, így aztán lecsökkent a sebességünk, és hiába számoltam ki, hogy az én õrségemre esik a szoros, "lekéstem". Fél nyolckor felmentem a hídra, beszéltünk is öt percet, aztán megszûnt a mobilhálózat. Azt hiszem, itt az a baj, hogy a marokkói, a gibraltári és spanyol hálózatok állandóan birkóznak a vevõért, és ezért a gyakori váltás miatt megszakad a beszélgetés. Ha ez hülyeség, akkor nem tudom, mi az oka.

Május 5. szombat, Cadizi öbölben Trafalgarnál.

Éjfélkor még volt vonal. Most is megszakadt 5 másodperc múlva ekkor manuálisan ráálltam a Vodára, és nyugodtan beszélhettünk.
Azt mondja az asszony, hogy túszejtõ rablótámadás volt abban az OTP fiókban, ahol valamikor a számlánkat nyitottuk. A rendõrök, hál' istennek lelõtték a disznót.
Azt is elmondta, hogy meggyalázták Kádár János sírját.
Tudom a tényeket.
Nem ismerem az otthoni okostojáskodásokat, a különféle kommentárokat, így nem állok semmiféle médium befolyása alatt, amikor azt mondom, hogy nyilvánvalóan politikai célú provokációról van szó. Mert az biztos, hogy Kádárt jogosan gyûlölték ebben az országban sokan, nagyonnagyon sokan. De egyéni "bosszú" ennyi idõ távlatából már szóba sem jöhet. Ez politikai tett, és a mozgatórugókat ott kell keresni, ahol az emberi és a politikai tisztesség hiánycikk és az eset nyomán fellobbanó, felszítandó, és ápolandó gyûlöletkampány, jól jön majd a politikai konyhán. Itt nincs helye semmi magyarázkodásnak, mert a tett megmagyarázhatatlan, sért mindenféle jó ízlést, minden emberi erkölcsöt és morált. Onnan ered, hol nincs se morál, se erkölcs, se jó ízlés.

Vulkán, kitörés elõtt

Egy kis hiba van a címben, és az helyesírási. Ugyanis Vulcant kellett volna írnom, mert aki mármár robban, az Krisztián, a szakács (vezetékneve a Vulcan). Jankó úgy adta át a munkakört Gemlikben, hogy kéthavi kaja van. És hiába mondta a román konyhamester a barbának, hogy kevésnek tûnik, ami raktáron van, Dimitrij nem vásárolt semmit. És most az a helyzet, hogy mindennek a végét esszük. Nincs csirke, nincs hal, ma ettük meg az utolsó sertéshús cafrangokat, marha még van egy kevés. Krumpli nincs, rizs egy kilónyi, száraztészta még akad, szalámi elfogyott, sajt nincs.
Vacsorára volt valami marhabõr aktatáska fülébõl készült szelet, a krumpli végével és kevés nyers káposztával és paradicsommal. Na, akkor tegyünk rá egy kis bazsalikomos olívaolajt. Hiába rázom, nem jön semmi. Na, akkor Tabascót. Dettó. Na, akkor sót. Az van. És hámoztam hozzá fokhagymát, bedörgöltem, leöblítettem tejjel, és kész. Elég volt, ezt örömmel mondom, mert keveset eszem, tartom a súlyom.
Ha valaki bejönne a kabinomba, és látná, hogy mit csinálok... A chilis mézet úgy tartom állandó kevergetés alatt, hogy az üvegeket leteszem a földre, és idõnként beléjük rúgok, ha nem billen eleget a hajó. Ugyanis pár napig állandóan kell forgatni, hogy a paprika oszoljon el benne egyenletesen.
Ezt az eljárást egészen este kilencig folytattam, miután háromnegyed kilenckor elaludtam. Akkor felébresztett a falon bõdületest durranó üveg. Felkeltem, eltettem, és éjfélig azon gondolkoztam, hogy a hülyeség és az életkor nincsenek egymást kizáró viszonyban... Szóval nem tudtam már visszaaludni.

Május 6. vasárnap, a portugál partok elõtt.

Így aztán az õrséget végig kóvályogtam, és büszke voltam magamra, hogy legalább a hídon nem aludtam el. Viszont ezt ellensúlyozandó délben úgy kellett kirúgnia a barbának az ágyból. Háromnegyed tizenkettõkor rohantam le ebédelni. Ez a Vulcan lehet, hogy ki fog törni, de csak odalent fortyog, mert arra nem volt esze, hogy feljöjjön félkor, hogy: chief, mi van, elkésik szolgálatból! Ugyanis ez afféle írásban nem rögzített gentleman agreement a szakács és a chief között, erre egy hajón se kellett felhívni a figyelmet. Finom kis gombakrém levest kaptunk pirított kockával.

Megváltottuk a világot

Ha nem látszana, akkor tessenek idejönni a hajóra, és meg lehet látni, hogy amiben mi mostan Józsival élünk, ez meg van! Nem volt egyszerû, mert bizony van mit rajta javítani, de délután négytõl háromnegyed kilencig ez úgy, ahogy összejött. Kezdtük a hídon, majd vacsora után a szalonban, és végül Józsi hozott egy doboz bort, és a kabinban folytattuk.
Mindenfélérõl beszéltünk, de legtöbbet a TMet jártuk körbe, mindketten a magunk szemszögébõl. (TM=transzcendális meditáció). Ez a TM kiválóan alkalmas mindenre, ami megjobbítja a lelket, az életet, meg minden. És akit érdekel, az megtalálja. Más út nincs, meg kell találnod, mert nem propagálják magukat. Viszont ez egy tömegmozgalom akar lenni (de ezt nem szabad mondani, hogy akar, mert semmit nem kényszerít, de hát valahogyan csak meg kell fogalmaznom a szándékot), olyan értelemben, hogy igen pozitív a társadalmi hatása, ha a lakosság legalább egy százaléka ûzi, ezért kívánatos lenne az elterjesztése.
Józsi szerint ez egy nagyon nyitott valami, az vesz benne részt, aki akar, meg minden, csak azért nem tudott igazán meggyõzni, mert nem tette az elején hozzá - csak miután rákérdeztem , hogy mindenki, aki eléggé gazdag, hogy a kezdõ tanfolyamra leperkáljon 150 ezer forintot. Ha ez igaz, akkor biztosan én is csak az érdeklõdõk (amúgy is) szerény csoportját fogom növelni, mert ennyi sok pénzt nem tudok a családtól elvonni, és sose tudhatom meg, hogy megérie kifizetnem, mert ahhoz, hogy megtudjam, ahhoz elõbb ki kellene fizetnem, és utána tudom meg, hogy megérie, de így nem éri meg megtudni, hogy nem éri meg, tehát nem fizetem ki, és nem tudom meg, amit meg kéne tudnom.
Remélem ezt világosan kifejtettem, ugye?
- Nem így van, Pista - mondta Józsi , mert vannak ismeretterjesztõ, ingyenes elõadások, ahol elmondják, hogy mit ad a tanfolyam.
Sajnos ez számomra nem elég. Ha megmondják, hogy mit fogok tanulni. Lásd a fenti mondatot a "megérie" tárgyban. Nagyon úgy tûnik számomra, hogy ez is ugyanolyan profitorientált üzleti vállalkozása Maharashinak, mint Németh Sándornak a Hit Gyülekezete, vagy Kovács András Táltos Egyháza.
A fél doboz bort eltettük holnapra.

Május 7. hétfõ, úton, Vizcaya.

Átlagos nap.
Gombakrémleves pirított kockával.
Józsi hozzáragadt a falhoz. Hát persze, mert festenek a fiúk bent a felépítményben, és rollázunk veszettül.
Boriszláv nem is hasonlít M. Bálintra, csak az útlevélképén.
Vulcan kétségbe van esve, ami egy tûzhányótól eléggé szokatlan. Ugyanis kaptunk egy ímélt, miszerint Greenoreba nem tudnak élelmiszert küldeni.
A barba nem esett kétségbe.
- A chief volt már itt, és mondta, hogy van üzlet, majd pár napra bevásárolunk.
Azt viszont Vulcan már tudta, hogy ebben a szatócsboltban láttam kávét, teát, ropit, meg chipszet és efféléket... Remélem, némi élelmiszerebb is akad.

Május 8. kedd, úton, Vizcaya.

Lityegünk, mint a radai... Aludni egy tiszteletreméltó bûvészmutatvány. Este nem is tudtam teljes sikerrel bemutatni, így aztán mindössze negyven percet durmoltam, a szolgálat így megint rettenetes volt. Nem is állítottam a vekkert tízre, csak negyed délben keltem fel.

Mentem ebédelni

Azért a címet nem úgy kell érteni, ahogyan holmi gyanútlan olvasó elképzeli, hogy: fogtam magam, lementem, és kaptam ebédet. Mert fogtam magam, és óvatosan ledülöngéltem a csigalépcsõn, attól rettegve, hogy kiszalad a lábam alól, és jól összetöröm magam.
Aztán az ebédrõl erõsen más fogalmak élnek a köztudatban, mint amiben részünk van.
Délben finom kis gombaleves volt. Azért ezt a mondatot úgy kell olvasni, hogy a sorok közt meglásd, miféle jelzõ a "finom". A "kis" az igaz. A "leves" csak részhalmaza az igazsághalmaznak, mert ez bizony lötty, amire csak egy multi képes a zacsekjával. És persze nincs gombakonzerv, amivel "feljavítsuk", mert gyárék csak az ízt tudják belekemikáliázni meg a sûrûséget. Most már oda jutottunk, hogy ma elfogyott a káposzta, megettük a végét. Dinsztelt, ízesített, nevenincs izé volt, ma Krisztián felhasználta az utolsó hagyma felét is, a másik részét eltette holnapra. A káposzta oly irdatlan sok volt, hogy nem gyõzte tapickolni, lapítgatni a tányéron, hogy mutasson valamit, azaz takarjon a tányérból. Most már, muszáj kenyeret is ennem, ha nem akarok korgó gyomorral felállni. Szerencsére a fekete rozskenyérbõl még van, egy szeletre ráfért (na, nem vastagon) az összes káposzta, és ehhez kaptunk kétkét sült kolbászkát (hogy fogalmad legyen a nagyságáról: Jankó 67 darabot adott belõle egy adagban, és még lehetett kapni, ha valaki azt mondta, ne, ez kevés!).
Az öt mandarinból nekem jutott egy, nyolcan vagyunk rá, Vulcan nyilván nem eszik, a barba sem, mert nem gyümölcsös...
Vacsorára jó száraz marhaszelet volt (ja, nincs már olaj), és hántolt árpa fõve. Én megettem, mert miért ne, de Krisztián vigyorogva mondta, hogy a legtöbben úgy öntötték ki, ahogyan elébük tette (a húst megették).
Este nem tudtam elaludni, a lityegés a rollázás nem hagy békében, és mivel tizenegy utánig aludtam délelõtt, igazából nem is vagyok álmos. Most kell a kétnapi kikötõ, és utána visszazökkenek a rendes kerékvágásba.

Május 9. szerda, úton, Kelta tenger.

Már itt vagyunk a kertek alatt. Nagy várakozással nézek a mai nap elé. Remélem, megtudjuk a következõ utat, már ki lehet számítani az érkezést, meg telefonálni is akarok.
Ebédnél, miközben kanalazom a gombakrémlevest, kérdem Krisztiánt:
- Sok van még ebbõl a gombaleves porból?
- De chief, ez spárgakrém leves! - oktat ki vigyorogva. Hát ki érti, ennyiféle leves van, õ meg sír, hogy nincs mit adnia. Az, hogy az ízérõl nem lehet rájönni, hogy mit eszel, az nem a szakásunk hibája. Utána babfõzelék volt kolbászkákkal. Úgy van, kettõt adott hozzá. Mi lenne, ha nem szeretném? Már régen unnám!
Azt is mondja a konyharádió, hogy a barba négy napos kis rendelés összeállítását kérte, tehát nyilván tud valamit a következõ útról (közeli kikötõbe mehetünk, mert négy napból kettõ ugye Greenore).
Nos, az útról semmi infó, viszont

Olyan, de olyan dolgokat tudtunk meg,

hogy az csuda! És minden a Marlowtól jött!
Pro prímo, elõször: a kaftánnak megjött a ciprusi másodosztályú géptiszti bizonyítványa.
Pro secundo, másodszor: captain Kovácsnak a máltai endorsmentjét futárral küldik Greenoreba.
Hát kérem, lehet gondolkodni, miként azt Dimitrij teszi, ugyanis mindent ért, minden rendben van, csak az okoz némi fejtörést, hogy minek neki ciprusi gépész bizonyítvány.
Aztán attól is aggódik egy picinykét, hogy ki fia borja ez a captain Kovács és netán, esetleg Greenoreban váltja? Még nem készül haza, annak ellenére, hogy készül, de csak a hónap végén.
Arra nem is merünk gondolni, hogy Cipruson bolyong valaki az erdõben, mert mint tudjuk, mindig a hajón levõk a hülyék, az idióták, az irodákban mindig észlények ülnek, akik termelik azt a soksok finom profitot, annak ellenére, hogy a hajók ebben csak hátráltatják õket.
Szóval, fel sem merülhet, hogy a kaftán és az én máltai bizonyítványainkról lenne szó, mert mi már nagyon várjuk õket, Józsiról nem is beszélve, mert õ aztán tényleg itt áll mindenféle máltai második géptiszti bizonyítvány nélkül!
Ami nem a Marlowtól való hír, hogy a kirakás minimum két nap, és a rakpartunk jelenleg foglalt.

Május 10. csütörtök, úton, Greenore.

Jól jött ki az érkezés: semmi esetre se tudunk megérkezni tizenkettõ elõtt, ezzel a jó érzéssel mentem le a kabinba.
Átöltöztem, amikor rájöttem, a telefon a hídon maradt. Úgy pizsamában felmentem.
A barba csak nézett, de megmondtam, erre ébredek.
- Én már telefonáltam... - újságolja. Persze õk elõbbre járnak idõben otthon. - Ma van a kisfiam tizenkettedik születésnapja! - dicsekedett örömmel. És elkezdte a sajátos nyelvezetén magyarázni az orosz iskolarendszert. Két dolog nem érdekelte:
1. Hogy engem érdekele így reggel fél hétkor, alvás elõtt
2. Úgy jöttem fel, hogy: felszaladok, és utána megyek vécére
Ezért aztán fél lábon, a fenekem szorítva hallgattam. Az elemi részletezése után elköszöntem, és egy lépést távoztam az ajtó irányába. A 10es vizsga után ki tudtam nyitni az ajtót, az érettségit már a folyosón hallgattam, de az egyetem elõtt lerohantam, ha nem akartam, hogy a lépcsõn menjek ki.

Románmagyar jó szomszédság

Ebédre, na, ki találja ki, mi volt?
Hát persze gombakrémleves helyett spárgaleves. De zsemlekocka már nincs ám! Utána kétféle rizs, nem azért, mert ilyen flancos dolgunk van, hanem mert Krisztián összesöpörte a rizses dobozt. És hozzá kolbászkák.
- Chief, találtam két mandarint. Nektek, magyaroknak adom. A captain, ha enni akar, akkor rendeljen idejében, de úgy egyétek Józsival, hogy a barba ne lássa.
Megígértem.
Aztán megérkeztünk. És kikötöttünk. És úgy eláztunk kikötés közben, hogy a víz csurgott az iparvágányomon is! És utána a stivador azt mondta, hogy el akarja kezdeni a kirakást, amikor lehet. Mivel esett, ezért jó két óra múlva nyitottunk.
Délután többször megáztunk, de semmi különös. Csukás, nyitás, csukás nyitás, ebben csak az a problémás, hogy minden esetben ott kellett strázsálnom, mert nincs az új matrózoknak gyakorlata, hát szemmel kell tartani õket. Fél nyolckor szerencsére elmentek. Hétkor a kaftán és Józsi úr kimentek, azzal, ha vége a mai munkának, várnak a kocsmában. Így fürdés után kocsmalátogatásra indultam. Nem volt nehéz megtalálni, mert tudtam hol van, és nincs ennél feltûnõbb épülete a falucskának.

Angol nyelvlecke

Guinesst ittam elsõnek, mert ugye Írországban vagyunk, utána Dimitrij akart vörös sört rendelni, mondom neki semmi gáz, látom kiírva, majd megrendelem.
- One pint of Smithwick's please - mondom a hölgyikének ékes angolsággal (Szmiszviksnek ejtve a sör nevét). Erre elkezd pardonozni, ami tudvalevõleg a nem értést jelenti ezeknél az angolszászoknál. Ettõl kezdve artikulálhattam, ahogyan akartam, nem értette. Viszont meg tudtam mutatni, mit akarunk.
- Hogyan ejtik a nevét? - kérdeztem, mert nem bûn nem tudni, de az, ha nem akarom megtudni a helyes kiejtést.
- Szmidiksz... - mondta egy kocsmalátogató kolléga, mert nem értettem, mit mond a hölgyike. - A wt nem ejtjük... - tette hozzá, és ebbõl láttam, hogy dokkmunkásnak álcázott nyelvésszel állok szemben.
Te is kérsz, István? - kérdezte a barba.
- Nem, én inkább cidert iszom - mondtam, és megkérdeztem a hölgyünket a pult mögött, vané szájder, ahogyan azt minden angol mondja.
Hát megint elkezdett pardonozni. Õrület, hogy itt nem értenek angolul! A nyelvészkollégához fordultam:
- Hogyan ejtik a "cider" szót? Nem szájdernek?
- Nem. Szider.
Hát ez jó. Úgy jártam ezzel, mint hajdanán az almával (apple) Dublinban. Nem értették az "eppl páj" kiejtésemet, õk apple pájnak mondták.
Szóval megittam egy üveg almabort (mert a cider az almabor, 4,5 fokos, inkább üdítõ, mint alkohol), ez arra jó, hogy amíg a többiek keményen szívnak, akkor úgy tûnik, hogy én is iszom velük, pedig...
A kocsmalátogatás után még két sört bedörgöltünk a kaftánnyal, megszakértettük a máltai bizonyítványainkat, majd jöttem alunni, mert ma tehetem!
Az azért érdekes, hogy nem jött ciprusi gépész papír Dimitrijnek, hanem egy parancsnoki endorsement.
Senki nem beszélt róla a Marlownál, de Józsi megkapta a chief engineer bizonyítványát.
Captain Kovácsi is várhatja a papírjait, helyette viszont megjött az enyém.

Május 11. péntek, Greenore (és nem biztos, hogy elmegyünk!).

Persze, ez reggeli hír, majd kiderül, de most nyolckor írom a naplóm.
A tegnapi aggódásom a matrózokat illetõen elmúlt, ami a raktárnyitást illeti, mindkét AB gyakorolta, és tudják már, csak Ilja maradt mára, õ tegnap fel se ment. Azt hiszem, kicsit tart a darutól. Egyébként aranyos kölyök a maga 22 évével, szolgálatkész meg minden, az a típus, ha szólok neki, hogy:
- Ilja, hozd ide a... - akkor azonnal rohan, eltûnik, és két perc múlva visszasomfordál:
- Mit is hozzak, chief? - kérdi vigyorogva.
Reggel a konyharádióban bemondta Krisztián, hogy baj van a fõgéppel. S mit ad Isten, valóban baj van! Józsi búsan, de fõleg idegesen jött:
- Fent van a barba? - kérdezte.
- Nyugi, Józsi úr! - nyugtattam. - Majd kilenc után, de lehet, hogy csak tízkor.
De a fõgép... tegnap este mondtam, hogy baj van, akkor reggelre hárított mindent... hát most hol van? - mondta, és láttam, hogy számára (és ez természetes), nagy gond.
- Korán van. Az angolok egy órával utánunk járnak. A németek legfeljebb kilenckor teszik le a feneküket az irodában, hát hova sietsz?
Persze mondhattam én akármit, ideges a gépész. Sajnálom, de én (hál' istennek) mást nem tudok tenni az ügyben. Az a kaftán feladata, hogy elmagyarázza a tulajnak, hogy mi a baj, annak meg az, hogy próbálja megérteni, amit Dimitrij angol nyelv gyanánt kienged a szájából... Aztán az elsõ telefonok után, amíg az okosok összedugják a buksijukat, mit látunk csak?! Megjött a Pommern, ez is magyarok által ismert hajó, többen is szolgáltak rajta, hát a barba gyorsan átment barátkozni. Én meg mehettem begyûjteni, amikor jöttek az ímélek a tulajtól. Capt. T. kisegített minket. Összeszedhette minden gépészeti ismeretét, és megmondta mi a teendõ: "a fõgépet ne indítsák el". Ezt írta. Egy kissé meglepõdtem, mert olybá tûnt egész nap, hogy az a bajunk, hogy nem tudjuk beindítani. Így aztán nem nagy kunszt szót fogadni. Õ meg elégedetten jelentheti a fõnökének:
- Megmondtam a lükéknek, hogy mit csináljanak...
Aki ért a gépekhez: a dugattyúfej megrepedt és víz folyik a hengerbe. Állítólag, ha hinni lehet Józsinak, márpedig én hiszek neki, mert igen fájintos gépésznek tartom. Dolgos, és ami igen ritka madárfaj manapság: lelkiismeretes!
Most a kaftánnal kalákában imádkozunk (õ intenzíven én sokkal kevésbé), de eddig nem sok sikerrel (ráadásul az EUban a kaláka tilos, mert nem adózik az ilyen munka), ugyanis a legutolsó információim szerint az Esõisten Mexikóban lakik, és a barba sírása addig nem ér el. Ugyanis azt szeretné, ha esõ miatt itt állhatnánk hétfõig, mert eddig senkinek nem jelentette a fõgép halálát, szeretné elsumákolni a kikötõ, de fõleg a hajóbérlõ elõtt. Márpedig fõgép nélkül nem vagyunk menetkészek. És akkor jönnek a gondok, meg a telefonok, meg a magyarázkodások, és én addig majd pihenek, és megmondom, hogy jelentsék, ha indulhatunk...
Mert ez most olyan kaki, amibe nem kell belenyúlnom (nagyon).
Négy körül kiderült, hogy Dimitrij igen kiterjedt rokonsággal rendelkezik. Szinte megrendelésre elkezdett esni, az Esõisten nagybácsi mindent úgy tett, ahogyan a barba elgondolta.
- Na, így jó lesz, István - mondja elégedetten. - A tulaj azt mondja, hogy Ipswichbe leküldi az új számítógépet meg a hengerfejet meg mindent, ami kell.
Irigylem a nyugalmáért. Én ezt nem tudtam volna így elrendezni. Arra gondolok, hogy eltitkolni a hajóbérlõ elõl, meg a hatóság elõl. Én erre alkalmatlan vagyok. Én meg tudom mondani az igazat, de nem tudom kozmetikázni, nincs diplomáciai érzékem, ezért nem is vágyom vissza parancsnoknak.
Józsi úr úgy hét körül esett be a szalonba, hogy megegye a vacsorát. Közben meg panaszkodik a barbára, szidja, mint a bokrot az elõzõ orosz fõgépészt, aki semmit nem csinált a gépházban, amit karbantartásnak, vagy szakszerû üzemeltetésnek lehetne nevezni.
Nem baj, Ipswichben megkapjuk a hengerfejet - nyugtatom meg Józsi urat. Erre, ahelyett, hogy megörülne, kigúvadt szemmel néz rám:
- Ezzel a fõgéppel hogyan induljunk el?
- Hát, ezt nem mondta - bizonytalanodtam el.
Végül úgy látszott, hogy minden nehézség ellenére Józsi megtalálta a módját, hogy szétszedjék, ami kell, és megcsinálják. Ruszlán és Boriszláv is segített neki, meg ott volt Razvãn, aki hallatlanul ügyes és jó segítsége, Pjotr, aki géptisztnek mondta magát (mert ugye vizsgázni fog a tiszti bizonyítványért) a nyomába se érhet. Leginkább munkamorál és teljesítmény tekintetében. Dumában viszont Pjotr jobb, hogy ne csak rosszat mondjak róla. Este tízkor a barba kiment, és valamit mondott, ami rám és Iljára vonatkozik. Nem értettem. Így aztán mentem feküdni. Ha azt mondta, hogy én adjam az õrséget, mert a matrózok a gépházban dolgoznak, akkor majd kelt Ilja éjfélkor, ha meg nem, akkor, nem érdekes, amit mondott.
Borzalmas, hogy nem lehet érteni, amit mond.
Azért ez a tény nem zavart az elalvásban.

Május 12, Greenore, úton.

Hétkor ébredtem az óracsörgésre. Olyan, de olyan finomat aludtam, nem emlékszem, mikor esett ilyen jól!
Reggelinél találkoztam Józsi úrral, aki nem aludt, egész éjjel Razvãnnal bûvölték a gépet, és annyira jutottak, hogy 11 körül kész lehet, ha minden igaz. Aki nem dolgozott hajón, gépházban, el se tudja képzelni azokat a rettenetes munkakörülményeket, amikkel itt néha találkoznak a gépészek. Mert menetet vágni egyszerû (annak, aki tud). De csináld meg ezt egy hengerfejblokkban, amelyik flasencúgon lóg, te pedig egy sámlin állsz fél lábbal, egyik kezeddel fogódzkodsz, a másikkal pedig menetet vágsz... Na, most a Józsi ilyeneket tud 30 órai fent lét után is, és nem alszik el közben. Õ egy ilyen gépész ám!
A kirakást befejeztük 10kor, a barba nagy ravaszul azt mondta, hogy két óra kell, hogy a hajót felkészítsük tengerre, így aztán fél egyre kérte a révkalauzt. Én közben kimentem az ügynökségre, az ügynök internethez engedett, megnéztem a leveleimet (több mint 2500 levél vár, ahogy láttam 98%a spam).
A végeredmény az lett, hogy 60 tonna a hiányunk, de ez nem gond, mert Írországban mindig 2 teherautónyi a rakományhiány, ez minden kikötõben így van, a kaftány már elõkészítette a protest levelet, amit mindig ír ilyenkor.
Ebéd, majd fél egykor pilot.
Révkalauz van, fõgép nincs.
Lent tátottam a szám az utolsó percekben, látni akartam, amint elindul a masina. De csak nem indult. Józsi úr varázsol (egy gépész nyilván értette volna, amit csinál, csak nekem varázslat), de nincsen csoda.
Újabb varázslat, de csoda nincs.
Még egy varázslat, semmi... illetve annyi azért történt, hogy közben a barba le, leszaladt, de õ sem tudta a jelenlétével megadásra bírni a fõgépet.
Fél kettõkor viszont történt valami!
Elment a révkalauz!
És innentõl hivatalos a mozgásképtelenségünk, be kell jelenteni a hatóságnak, a kikötõnek, és "sajnos" a hajóbérlõnek is. A tulaj nyilván tombol, de ez nem baj.
A baj viszont az, hogy hallom, hogy a barba a telefonon fûtfát ígér a németeknek, hogy persze, azonnal nekiállunk, meg minden. Hát normális ez? Harminc órája megállás nélkül hajtja magát az a két szerencsétlen, ez meg azt ígéri, hogy most azonnal nekilátnak új hajót építeni? Befejezte a telefont.
- Captain, van egy kis probléma - mondom.
- Mi? - néz rám értetlenül.
- A gépészeink harminc órája dolgoznak megállás nélkül, és nem hallottam, hogy arról beszéltek volna, hogy kellene egy kis pihenõ nekik. Most könnyen mellényúlhatnak, téveszthetnek a fáradtság miatt, és akkor majd igazán megnézhetjük magunk.
Dimitrij egy pillanatra meghökkent, s kigúvadt szemmel nézett. Ha lett volna nála egy kiskanál víz, talán bele is fojtott volna, hgy valaki ellent mer mondani neki... Aztán lassan felfogta, hogy mirõl is beszélek, s megtalálta a hangot:
- Így van, István! - mondta zavartan. - Ezek erre nem gondolnak! - majd rájött, hogy mi a megoldás , de én elküldöm pihenni õket, és csak utána folytatják, ha aludtak egyet! Mert õket nem érdekli, mert õk kialudták magukat, úgy mentek az irodába, mi meg nem aludtunk az éjszaka!
Mondjuk ez a mi csak Józsira és Razvãnra vonatkozik.
Kíváncsi leszek, mikor kerülnek ágyba Józsi úrék?
Így most számomra nyugi van, meg pihi, csak idõnként kell felmennem a hídra, hogy együtt szörnyülködjünk Dimitrijjel. Amíg videóztunk - megmutattam a hajón készített anyagot - Józsi ellenõrizte a hengereket, hogy mi a baj. Három körül jön, jelenti, hogy a hatból három hengerfej gázos (azért írom ezt, mert nekem kínaiul vannak ezek a beszédek, és hülyeséget nem akarok írni).
- Akkor igyunk meg egy sört! - mondta Dimitrij, és láttam Józsi úron, hogy igen értékeli a kaftán javaslatát. Amíg ittuk, telefon a tulajtól, hogy jelentést kérnek. Így most Józsi és a fõnök jelent, én meg írom a napló erre a két órájára esedékes részét. Késõbb lepihentem. Egy félórácskát kumtam, majd felbaktattam a hídra. Dimitrij a füléhez ragadt telefonnal fel, s alá járkált:
- ...és akkor holnap menjen ki és akkor a reptérre, és akkor Dublinba és akkor a tulaj érkezik, és akkor szedje fel õket és akkor 14.30kor és akkor érkezik a gép és akkor foglaljon és akkor szobát és akkor ha megjöttek vigye õket és akkor a szállodába és akkor... és akkor... és akkor...
Hát ki lehet kérem hámzani, hogy holnap estére tulajdonos várható és egy gépész is jön vele. A beszélgetés persze angolul folyt, az "és akkor" az én "értelemszerû" fordításom, mert neki minden második szava az, hogy this is, ami sehogyan se illeszthetõ értelmesen semmiféle szövegbe. És amilyen disznó (a barba) azonnal felhívta a szakácsot, hogy hogyan lehetne valami kajához jutni, mert ugye olyan sok töménytelen mennyiséget rendelt, hogy az holnap el fog fogyni, és nem tudunk mit adni a tulaj õfelségének.
Most már igazán kezd izgatni, hogy vajon mi történik velünk?
Este Józsi úr megjelent egy rakat mosatlannal a kezében, és megtámasztotta az ajtófélfát.
- Hát te miért nem alszol?
- Olyan fáradt vagyok, hogy nem tudok.
Aki munkásember, ismerheti ezt az érzést.
- Akkor gyere, megisszuk a másik üveg bort, amit Piombinóban vettem!
Nem kellett kétszer hívni. Kellemes, könnyû, minõségi bor, és amilyet még nem ittam, enyhén pezsgett. Frizzante, ez volt az üvegen. Azt hiszem, ez jelenti az enyhén gyöngyözõ bort. Tizenegy után végeztünk vele, addig jól kidumáltuk magunkat, beszéltünk mindenrõl, de Józsi úr minden tizedik percben elkezdett vitatkozni a tulajjal, aki szerinte, õt fogja okolni a bajokért.
- Ne fûnyírózz már annyit! - mondtam, mert tudtam, hogy ez rémálom, hiszen aki normális, az tudhatja, hogy egy fõgép nem romlik le a tökéletesbõl használhatatlanná két hónap alatt. Ez az elmúlt évek és gépészek sara, na, meg a tulajdonos(ok)é.
Éjfél elõtt még felmentem a hídra, naplót írni, kinyomtattam egy ímélt, miszerint Jürgen jön le a fõgép ügyében és még valaki. Na, tõle nem kell tartani, rendes szivar, jó tengerész (vagy a legjobb a világon, hiszen neki nem kellenek tisztek, egyedül képes elvinni egy hajót, és erre csak a legjobb tengerész képes, ahogyan az Isartalon nekem kifejtette, amikor együtt hajóztunk).

Egy szavazás tanulságai

Utána még lementem a szalonba, vesztemre, mert akkor volt az Eurovíziós Dalfesztivál döntõjének pontozása. Mivel a dalokat nem hallottam, ezért nem tudok mit mondani arról, hogy melyik dal volt a legjobb - még szubjektívet se, mert az "objektív" igazság kiderült a szavazás végén. Vagy ha nem, akkor is, a szavazás igen tanulságos volt! Mert megtudhattam belõle:
- melyik ország melyikkel szomszédos, és van jó viszonyban vele
- melyik országok tartoznak a volt Szovjetunióhoz
- melyik országok tartoznak a volt Jugoszláviához
- az adott országba honnan érkezett a legtöbb vendégmunkás
- az adott országban milyen nemzetiségû, jelentõs számú kisebbség él
Az elõre borítékolt és bejött tippjeim: Ciprustól Görögország, Moldáviától Románia, Németországtól Törökország, Norvégiától Svédország, Svédországtól Finnország, Lengyelországtól Ukrajna kapja és valóban kapta is a 12 pontos, legtöbb szavazatot. Biztosan lehetett volna több is, csak nem az elejétõl néztem a mûsort.
És ami röhej: a legjobb hatba nem jutott "európai" ország! (európai= az Eurovízió alapító országai)
Hát... ennek a "fesztiválnak" ennyi az értéke...

Május 13. vasárnap, Greenore.

Most nem írom le elõre, mint tegnap reggel tettem, hogy "úton", mert ha valaki megkérdezné az asszonyt, szerinte (és neki mindig bejön ám!) csak azért nem lett kész a fõgép, mert elkiabáltam, hogy elmegyünk. Viszont van valami, amit nem kiabáltam el:
Cseréljük meg a dátum napjának a számát, és lehet vele játszani: ma, 13án 31 éve, hogy megismertem Enikõt. És annak ellenére, hogy akkor este azt mondtam, hogy... ma már 31 éve együtt vagyunk. Szóval akkor este nem kiabáltam el!
Majdnem a szerzõdés felénél vagyok, hát kitakarítottam a kabint. A másik oka, hogy most nyugi van, és idõm is. Reggel fél kilencig aludtam. A legnagyobb meglepetésemre Dimitrij már fent volt, amikor felmentem a hídra, úgy háromnegyed tájt. Amikor megmondtam, hogy Jürgen jön le, és immár vagy huszadszor - de most úgy látszik, oda is figyelt arra, amit mondok - azt is, hogy tavaly még hajózó parancsnok volt, akkor megnyugodott.
- István, hosszú évek tapasztalata, hogy akik beülnek irodába dolgozni, azok három év alatt felejtik el, hogy tengerészek voltak, és válnak irodakukaccá, mert addigra teljesen elszakadnak a valóságtól. Így ettõl az embertõl nem félek...
Délben kitûzött a szakáccsal a carlingfordi szupermarketba, vásárolni kaját (mert nem tudnánk mit adni az érkezõknek, és ez azért zsenánt lenne, mert a német számit, a legénység nem). De mielõtt elment volna, elzavarta Józsi urat aludni, mert ha megjönnek, lesz dolga elég.
Délután raktármosást adtam a matrózoknak. Nos, mit mondjak, ezek közel se olyan jók, mint az elõzõ csapat, és ugye azok meg se közelítették a "színes" matrózaimat, hát el lehet képzelni. Azért az alapállás itt fordított: a bolgár a legjobb, a két ukránból az egyik gyerek, tanulja a szakmát, a másik meg nem ért angolul, de mindenre azt mondja, hogy yes, hát tele vele a hócipõm. Na, ellenõrzöm a csapatot, amikor feljövök, látom, a barba kávéscsészéket gyûjt a konyhában, meg cukrot, teát, kávét.
- Megjöttek? - kérdem.
- Igen! - mondta Dimitrij, és rohan fel.
Én is felmentem, üdvözöltem Jürgen captaint, nem lepõdött meg nagyon, mert ugye tudta, hogy itt vagyok, de nagyot vigyorgott, amikor meglátott:
- A szakállával együtt elvesztette a kilóit is?
Tudni kell, hogy amíg vele voltam az Isartalon, hatalmas és bozontos szakállam volt.
Most rajtam a vigyor sora.
Mivel nem hozzám jöttek ötórai teára, ott hagytam õket, a barba hadd bájologjon velük. Hamarost húztak le a gépházba.
Két óra múlva jön Dimitrij:
- Különös, nagyon különös. Elõször a 1es, 3as, 4es és 5ös henger folyt, késõbb meg a 2es, 3as, 5ös... Nem tudom, mi lehet. De majd õk megmondják, azért vannak itt. (A számsor tõlem, mert mit tudom én, hogy - a hengerfejek milyen sorrendben vannak bekötve a turbochargerbe.)
Hát itt voltak, hogy meddig, nem tudom, mert tizenegykor lefeküdtem.

Május 14. hétfõ, Greenore.

Hétkor keltem. Tegnap este Dimitrij azzal búcsúzott:
- István, ha felkelsz, kelts engem is... hánykor kelsz? Fél hatkor?
Meghökkentem. Mi a fenének?
- Fél hétkor... - mondtam, de biztos voltam, hogy hétnél elõbb nem.
- Feltétlenül ébressz fel.
Na, a parancs értelmében negyed nyolckor fel a hídra, és kidudáltam az ágyból. Úgy hittem. Pedig az interkom dudája olyan veszett hangon visít, hogy muszáj rá felébredni, és mégis, ez a fószer lazán ki tudja kapcsolni a dudaszót az agyából, és negyed kilenckor támolygott fel:
- Nincsenek még itt? - kérdezte.
- De igen, most jönnek fel , mondtam, mert akkor jelent meg a mérnök úr a lépcsõkanyarban.
Dimitrij arca kisimult, és beindult a nap.
Gépház, meg a híd, intézkedés, megbeszélés, kávédzás, cigizés, ímélezés, szóval ment a munka. Én is tettem a dolgomat. "Sajnos" megjött a Notice to Mariners, ráadásul egy rakás, nyolc darab. Kezdhetem feldolgozni. Elsõként beírom a számítógépbe, hogy melyik javítás melyik térképünkre vonatkozik. Ez nagyon szemfárasztó, pepecs, idegõrlõ munka, nagyon nem szeretem, mindig várom, hogy a végére érjek.
Szóval rögzítem az adatokat. A nyolc füzetbõl hét már kész, és éppen kávét készítettem magamnak, amikor jön Dimitrij.
- István, egy sürgõs ímélt el kell elküldenem, mindjárt folytathatod a munkád.
- Rendben - mondom, és rémültem láttam, hogy bezárja mentés nélkül az Excel munkalapot. Sírni tudtam volna. Kezdhetem elölrõl az egészet!
Az igazsághoz tartozik, hogy Dimitrij egész nap bûntudatos volt, állandóan sajnálgatott, csak éppen nem borzolta meg a buksi fejemet, és nem adott rá puszit, hogy kiengeszteljen... Szóval nem tudtam rá haragudni igazából. Mert az ember egy sok felhasználós munkahelyen ne hagyja a fájlait elmentetlenül az ebek - de fõleg Dimitrij , harmincadjára.
Megvan a repülõjegyük, holnap mennek vissza Németországba, nekünk meg holnapután jön meg a turbó feltöltõ, amit majd ügyesen beépít Józsi úr és a Razvãn gyerek.
Hát akkor jó éjszakát mindenkinek. Most elmenek aludni, és nem állítok be ébresztõt!

Május 15. kedd, Greenore, a szerzõdésem fele letelt.

Jelentem: cin, cin! Kilencig aludtam, a barba csak 11 után dugta elõ a képes felét. Elmentek a németek, megmondták, hogy mit és hogyan kell csinálni, leadtunk egy rendelést, megígértek mindent, most várjuk az alkatrészt. Minden szép lenne és jó, ha nem lenne itt ez a rakat Notice. Ez megkeseríti a napjaimat, de ne tessék azt hinni, hogy bármi gondot csinálok belõle. Dolgozom egy órát, aztán teszek, veszek, megint egy kicsit, aztán jobbrabalra lógok, megint munka, szóval elvagyok vele.
Délután kimentem az ügynökségre, javítottam a Poseidon honlapján, küldtem haza ímélt és fényképeket, aztán tevésvevés.

Vacsora után kimentünk Józsival egyet sétálni. Azt gondoltam, hogy egy órát tekergünk, csodálkozunk a környéken, élvezzük a természetet, de másképp alakult, mert mentünk egy órát de egyre csak elfelé, így ugyanannyit kellett vissza is megtenni.
Útközben szóba elegyedtünk egy lóval. Nagyon barátságos volt, látszott, hogy örül, hogy van kivel beszélni, mert ahogy megálltunk a kerítésnél, azonnal odatrappolt, és dugta a pofáját egy kis simogatásra.

Aztán van itt egy golfklub. A golfpálya 2/3át körbejártuk. Sokan ütötték a kis fehér, kerek bogyót. Nem hinném, hogy ez a felsõ tízezer kiváltságosainak a klubja lenne. Élveztük a sétát, a természetet, a zöld illatot, a sok szépen gondozott kert látványát, a soksok - kerítés mellé ültetett - dísznövényt, a sajátos épületeket, és az európaival ellentétes forgalmat. Fényképeztem, videóztam. Most nyílik az orgona (anyósom kedvenc virága), kihajlik az útra, és csodák csodája, nem lopják, nem szakítják le, meghagyják mindenki gyönyörûségére.
Hazafelé beültünk a kocsmába egy Smithwick's sörre, már tudtam, hogyan kell ejteni, nem is volt gond.
Bejöttünk, Dimitrij éppen nyomkodta a komputert és foglalta el az ellenség várát.
- Voltatok kocsmázni? - kérdezte.
- Nem, sétáltunk.
- De hát vagy két és fél órája kimentetek! Mi mást tudtatok csinálni?
- Nagyot mászkáltunk.
- Csak sétáltatok?
- Igen. Körbejártuk a golfpályát, majdnem elmentünk Carlingfordig. Mielõtt bejöttünk megittunk, egy sört.
- Na, ugye, hogy kocsmában voltatok! - mondta diadalmasan, és helyreállt a fejében minden, ami a hazai szocializációnak megfelelt.

Május 16. szerda, Greenore, Carlingford.

Kelés fél nyolckor. Szép az élet, hiszen ennyit aludni egy tengerjárón a luxus netovábbja! (Csak ki ne derítsem, hogy luxushajón vagyok!)
Laza délelõtt.
1., Cincogás.
2., Hajózási szakkönyvek javítása.
3., Várjáték.
Ez a napi program.
Az 1es pont közös, a 2es énrám, a 3as pont a barbára vonatkozik. Délután megjöttek az alkatrészek. Nekem ez a kifejezés egy kicsit durva, mert számomra ez a szó néhány hatos anyát, alátétet, bizgentyût és bizbaszt jelent, ez meg most négy marha nagy láda, és több száz kiló, kíváncsi vagyok, hogyan bandukolnak le majd a gépházba? Az alkatrészek után megjött két német gépész, mindkettõ neve Andreas, így nem lesz nehéz hívni õket, ha valamiért kellenek. Õk a turbófeltöltõ elismert szakértõi, és mint ilyenek, azonnal nekiestek a fõgépnek, és ami a legnagyobb rajta (valami irdatlan nagy, kerek dob), azt elkezdték szétszedni.
Én délben kitanáltam, hogy elmegyek orvoshoz, mert Fos óta fosok (csak a szójáték kedvéért írtam így, mert egyébként azt írtam volna, hogy baj van a székletemmel), de nem hasmenés, hanem valami... Azt üzente az ügynök, hogy 5re legyek kész, akkor megyünk.
Kész voltam, mentünk. Carlingford, orvosi rendelõ, akárcsak a Lys Carrierrel 2002ben, amikor az egész hajó viszketett, és négyen jöttünk. Vizsgálat (ugyanaz a doki, én megismertem, õ nem), vége. Gyógyszert írt, remélem, segít.

Most jön a kaland!

Aszondja az ügynök:
- Chief, elviszem egy közeli kocsmába. Mire megissza a kávéját, már jövök is magáért.
- Oké - mondtam. Az Anchor (horgony) névre hallgató kocsmahivatal elõtt tett ki. Kicsit sétáltam, elmentem a középkori városkapuig, és mivel állhatatosan esett az esõ, visszamentem a kocsmához. Benyitottam. Hát ez furcsa: parányi üzlethelyiségbe jutottam, ahol cukorkát, meg rágcsálnivalókat árultak, egy másik helyiségben tömény alkoholt lehetett venni. De hol az ivó? Egy ajtót volt közvetlenül mellettem, rajta, derékmagasságban, fényesre suvikszolt réztábla:

Saloon
Benyitottam. Na, ez az!
Kellemes helyiség, félköríves pult, sörcsapok, csillogó üvegek a polcokon, hajózási térképek a falon meg vitorlásokat ábrázoló festmények, és a terem végében kérem, nem akartam a szememnek hinni: kandalló, és lobogott benne a tûz! Nem neonfény, és hõsugárzó, hanem valódi, igazi, angolszász kandalló. A mellette levõ asztalnál foglaltam helyet, és elropogtattam egy pint Budweisert.
Jól éreztem magam. Nézelõdtem, figyeltem a betérõ népeket, hallgattam az idõs házaspárt a szemközti asztalnál. Az asszony keresztrejtvényt fejtett, a férje kóválygott a helyiségben, hol kiment bagózni (ugye, nyilvános helyen tilos a dohányzás), hol leült, és besegített az asszonynak. Aztán jött a kocsmárosné és szenet tett a tûzre (nem fatüzelésû kandalló), aztán olvasgattam, körbejártam, kiolvastam a falra kitett régi újságkivágásokat, mondókákat, rigmusokat, képeslapokat. Kinéztem az udvarra, a kerthelyiség közepén egy jókora horgony, nem volt érdemes lefényképezni, mert igaz, hogy üres asztalok voltak körülötte, de tele malteros vödrök és téglahalmok: a konyhát és az éttermet felújították.
Szóval elvoltam, de lassanlassan kezdett felmenni a pumpa.
Ugyanis már két órája ücsörögtem, és ügynök sehol. Közben sms haza, és már taxit akartam fogni, de a kocsmáros szerint ezt itt nem lehet megtenni, a szomszéd városból kell idetelefonálni, ha szükséges. Már ideges voltam, kiálltam a kocsmaajtóba, amikor megjelent az ügynök.
És akkor leesett a tantusz. Nyilván azért nem jött, mert végig arra várt, hogy megigyam a kávét, amit mondott, és én balga, pedig söröztem. No lám, hogy jár, aki alkoholizál!
Beültem, amíg visszavitt a hajóhoz szabadkozott, hogy Dundalkba kellett mennie, és nem úgy végzett, ahogyan számolta.
Na, de legalább meglett, még ha fél kilenckor is.
A hajón Dimitrij azzal fogad:
- Na, volt a listán?
Hû, azannyát, errõl teljesen elfeledkeztem, hogy a barba megint a szocializmusban hajózik, és azt akarta, hogy a gyógyszert ne írassam fel, hanem vigyem ki a hajógyógyszerek listáját, és a doki bökjön rá, melyiket szedjem. Ha most azt kérded, hogy lehet ennyire idióta, azt mondom, valószínûleg szovjet szisztem, amikor így akarták megspórolni a gyógyszer árát, illetve valutát. Ha a hajón lévõ orosz gyógyszert szedi a tengerész, az rubelért van, ha gyógyszertárban veszi, akkor a szovjet biztosító valutát kell kiadjon.
- Nem, dehogy volt! - feleltem, persze meg se kérdeztem, mert miért a tulajdonos költségére szedjem a gyógyszert, miért ne a biztosító terhére?
A barba meg csak csóválta a fejét. Én meg akkor, amikor tizenegy felé lementem, és benéztem a hûtõbe: totálisan, de teljesen üres, csak egy darab, üres, lekváros üveg hûlt benne nagy buzgón. Ez azért már több a soknál: kikötõben vagyunk, és nincs mit enni!
Holnap jön Jürgen, szólok neki, hogy ez tûrhetetlen.

Május 17. csütörtök, Greenore.

Gondolom, holnapnál elõbb nem indulunk. Így több mint egy hetet töltöttünk ebben a picurka kikötõben. Nekem kellemes élmény, de kéretik Józsi urat is kikérdezni, õ hogyan emlékszik vissza?

Elküldtem a leveleimet, a másodikat, még egyet (esetleg kettõt) küldök, és mehetek haza...
Délután azzal lepte meg a barbát Egyik Andreas, hogy este tízre készen lesznek. Fél tizenegykor még csak alarm volt, meg mindenki hulla, aki a fõgép tíz méteres körzetében található volt. Baromi munkát végeztek, az biztos! Hajnalban jön Jürgen, majd csak nézhet, hogy mit keres itt, mert indulunk majd...
Tizenegyig füleltem, hogy indulé a fõgép, de semmi zaj, így szóltam Dimitrijnek, hogy megyek aludni.
- Persze, menj csak, nekem meg kell várnom Jürgent.
Akkor megyek, jóéjt.

Május 18. péntek, Greenore, úton.

Reggel hétkor keltem, gyorsan a hídra, duda Dimitrijnek, de szokás szerint meg se moccant. Kikérdeztem a watchmant, mi történt az éjszaka, de semmi különös. Megjött Jürgen, és a gépet toldozzákfoldozzák. Hát, egyszer csak elkészül.
Éppen javítom a hajózási kiadványokat, amikor jön a szakács, hogy Jürgen kéri, ha lehet, valaki ébressze fel a barbát.
Na, kapsz a pofádra, gondoltam. De nem. Dimitrij kikászálódott, feljött, és nagyon álmosan duzzogott:
- István, kettõkor jött meg Jürgen, fél négyig szóval tartott, csak utána ment le a gépházba. Alig aludtam valamit!
Ja, akkor valóban elmarad a "kapsz a pofádra".
Fél tízkor beindult a fõgép (sokkal halkabb, mint korábban), megrendeltük a pilotot, és megkaptuk a viharjelzést: egész Írország körül tombol a 9es nyugati szél. A francba...
Fél tizenegykor elment Jürgen és a két Andreas.
- Cin, cin... - mondom Dimitrijnek.
- Mi az a cin, cin? - kérdezi.
- Hát elment a macska, cincognak az egerek!
Még most is ezen röhög, táncol és énekli: cincin... pedig itt a révkalauz.
Ahogy kiértünk, elcsendesedett a szél, az õrségemben végig elviselhetõ volt.
Hatkor viszont fordult, déli lett, és megfogta a hajót, a szembe jövõ hullámok hátán bukdácsolunk, ütünk, hogy az egész test beleremeg. A laptopomat betettem az ágy fiókjába, a biztonság kedvéért.

Május 19. szombat, úton.

Éjfélkor már dühöngött a kilences vihar, a barba mindössze 24 mérföldet tett meg hat óra alatt. Egyszerkétszer akkorát billentünk, hogy üvöltve repültem ki a székbõl! Minden félórában lejártam a lakótérbe, és ami kimozdult, kiszakadt, elrepült megpróbáltam megkötni, visszatenni. A kabinom tragédia. Az ajtót alig tudtam kinyitni, minden a földön. És lám, mire jó a sok kábel a laptophoz: minden, ami a környékén és alatta volt, megmaradt. Károm semmi, hát így aztán nem érdekel, ami történt.
Napközben mindenki kókadozott:
Krisztián két kavarás közben lerogyott a legénységi szalon szófájára és feküdt egy cseppet. Razvãn amikor csak tehette lekucorodott valahova a gépházban. Józsi úr lovag volt és elküldte az óljába, hogy vackoljon meg amíg tart a rossz idõ. A matrózok is kókadoztak, én reggel hatkor azon tépelõdtem, hogy elalvás elõtt kidobjame a taccsot, de aztán addig tépelõdtem, amíg fel nem kellett már kelni.
Este hat elõtt öt perccel fordultam be a Wolf Rocknál, keletre megyünk innen, teljesen hátulról jönnek a hullámok, mindenki kivirult.
Amikor lementem vacsorázni a tévében az FA Kupa döntõjét vívta két multi. Semmirõl se maradtam le, a hosszabbítás második félidejében a Chelsea rúgott egy gólt, ezt láttam, õk viszik a nagy pénzt. Elnéztem a két csapatot (a másik a MU): mi lett az angol futballból? Nagy multi vállalkozások, vagy egy milliárdos üzlete, akik úgy tesznek, mintha focicsapatuk volna. Az nyer, akinek több pénze van játékosokat vásárolni. Én persze a MUnak drukkoltam (volna), a matrózok meg nyilván a Chelsea pártján voltak, hiszen orosz zsebben van a londoni kékfehér klub. Én ez ok kapcsán szerettem volna, ha a MU nyer.
Egyre jobban aggaszt a lassan már másfél hónapja tartó székletproblémám, hiába szedem az orvosságot, nincs sok változás. Pedig napi egy zacskó Fybogel citrus granulátum helyett (ahogyan a javallat írja) kettõt szedek. De hát az igazsághoz tartozik, hogy láttam az orvoson, hogy dunsztja nincs, mi bajom lehet. Annyit tanultam én is (hajdan, a fõiskolán), hogy abból, amit el tudtam mondani, nem lehet biztos diagnózist felállítani, ehhez kivizsgálás kell. Motyogta is a doki: ha nem segít az orvosság, kórházba kell menni.
A magam megnyugtatására megkérdeztem Józsi urat, hogy nem fogyoke szemmel láthatóan? Megnyugtatott, hogy nem, és gyorsan elmesélt egy rémtörténetet, amikor õ fogyott le hajón a hasmenéstõl. Meg azt is, hogy ma délelõtt, a viharban, egy dosszié lezúgott a polcáról, és ráesett a laptopjára, végigszánkázott az LCD kijelzõn, a nyoma látszik, de nagyobb baj hála istennek nem történt.

Május 20. vasárnap, úton.

Nyugalom, csendes, normális forgalom a hajnali Angolcsatornában. Sok a hajó, de mind tartja a kijelölt útvonalat. Csak Dimitrij nem. Hatkor úgy kellett kirobbantani az óljából. Nem tudom, mit tud ilyenkor csinálni, mert mindegyik dudálásra válaszként megnyomta a gombot, aztán, gondolom, visszaaludt.
Ahhoz képest, hogy az elmúlt napokban végig sírtam, hogy nincs kaja, reggel benéztem a hûtõbe, és legnagyobb meglepetésemre két csirkecomb nézett velem farkasszemet.
Nem sokáig!
Csak egyet ettem meg, de az jól esett afféle korai reggeli helyett.
Más nincs. Van ilyen nap is.

Május 21. hétfõ, úton, Ipswich.

Ebben a kikötõben is elõször vagyok. Most "német" érkezésünk volt, mert hatra kérte a barba a révkalauz felvevõ helyre az érkezést, és lõn. Persze, amikor feljött pánikba esett:
- Itt vagyunk, jön a pilot? Hát miért nem... akkor meg mikor...
És habogott összevissza, mert persze megint elaludt, és meg volt zavarodva, hogy nem a szokásos reggeli õrségre jött, hanem megyünk be a kikötõbe. Szóval aludtam egy óra tíz percet nyolcig, akkor dudált ki, megérkeztünk a rakpart elé. Az ilyen alvás rosszabb, mintha nem is aludtam volna, mert fáztam, fájt a szemem, minden bajom volt, szédelegtem, tántorogtam, magam se tudom, hogyan kötöttünk ki.
Öt szállítószalaggal raknak, holnap lehetünk kész. Remélem, nem esik az esõ, mert a raktár teljesen ki van nyitva! És ez sokszor fejfájást okoz, mert az ég felhõs, szívszorongva sandítok az égre, aggódva kémlelem a távoli felhõket, s a túlparti városkát övezõ dombokat, esike? És néha jött pár csepp, amikor az ember tépelõdik, zárjone vagy se? Ez azért nagy gond, mert a csukáshoz kell legalább fél óra, s ha jön a zuhé, elázik a gabona. Szerencsém volt, egy csukással megúsztuk a napot. A rakományt mérlegelik (hitelesített hídmérlegen), tehát a súly biztos, ami bennünk van. De nem Dimitrijnek.
- István, csinálj draft surveyt, hogy ellenõrizhessük a mérlegelést. - mondta hatkor, amikor elmentek a rakodómunkások.
Szegény feje, draft surveyyel ellenõrizni a hídmérleget... Na, mindegy, az ember nem vitatkozik, hát megcsináltam. És jó, hogy így tettem, mert kiderült, hogy hiába mondta Razvãn, hogy üresek a ballaszttankok, van bennünk vagy 60 tonna ballasztvíz. A draft survey után elkészítettem az útitervet Barcelonába, és íme: félt tíz, és nincs több dolgom!
Közben Dimitrij, mintha megérezte volna az éjszakát, húzta a lóbõrt. Fél tizenegykor mondom neki, hogy megyek aludni.
- Én, meg kell, hogy várjam a kocsit Németországból - mondta, ugyanis várunk egy furgont, ami anyagokat hoz, és viszi a törött turbocharger alkatrészeket, amit bemutatnak a biztosítónak.
Na, én ezt nem vártam meg, hanem elköszöntem.
Dimitrij nem adott "jóéjtpuszit"...

Május 22. kedd, Ipswich, úton.

Hajnalban irtózatos "motorberregés" riasztott meg. Ha hallasz valamit, ami szokatlan, arra azonnal felébredsz. Irtó álmos voltam, hát elég sokára ébredtem fel annyira, hogy a mozaikokból összeállt a kép. Ez nem motor az ablakom alatt, hanem nyilván emelik - láncos emelõvel, magyarul flasencúggal, és ez kerregett veszettül - az alkatrészeket. Ezután el tudtam aludni.
Annak ellenére, hogy nyolckor kezdenek, fél hétkor keltem. Ezt is Dimitrijnek köszönhetem. Tegnap jön vissza a városból:
- István, beszéltem a hajóbérlõvel, és kellenek a raktár adatai, hol helyezkednek el a válaszfalak (bulkhead)?
- Te jó szagú, atyaúristen! , gondoltam magamban, ez a fószer nemcsak rosszul beszél angolul, de nem is érti, amit mondanak neki! Azért egy parancsnok esetében ez kész tragédia! Egyáltalán nem arról van szó, amirõl beszélt, olvastam az ímélt (azt hiszem, hogy a hajóbérlõ látta, hogy dunsztja nincs, mirõl beszéltek, ezért írásban megismételte a kérdést), miszerint kellenek a "rakodó lyukak" elrendezése, és helyzete. A lyuk angolul hole, a raktár hold, ezt érthette félre Dimitrij. És éppen most jöttem rá és tisztáztam magamban egy "dimitrijizmust": amikor arról beszél, hogy "én most nem - I not now" - és persze értelmetlenül használja - azt úgy kell érteni, hogy "nem tudom - I don't know". Borzasztó!
Persze, nehogy azt hidd, hogy nem tudok, vagy nem akarok róla jót mondani. Mert van, amit rettenetesen tud! De úgy, ahogyan senki! Soha nem láttam még ilyet, amit ez a parancsnok produkál! Te, ez úgy hegyez ceruzát, hogy az fantasztikus! Négy centis a faragott rész, és tûhegyes! Nem hittem a szememnek.
- István, harmadik tisztként mást se csináltam az õrségekben! Ez a harmadik tiszt kötelessége volt.
Megpróbált õ engem rávenni, hogy az õrség végre én is faragjam meg a cerka végét, de inkább a hegyezõt használtam.
Ja, azt nem mondtam, hogy a ceruzahegy az nagyon drága, azt nem veszünk, minek, amikor itt a hagyományos grafit.
Ez is egy nézõpont.
Megígértem, hogy reggel korábban kelek és készítek egy rajzot a lyukak elhelyezkedésérõl (nyilván a búza után cementet szállítunk majd), és az ügynökön keresztül elküldheti.
Szóval ma nyolckor kezdtek, állítólag napos és meleg napunk lesz.
Az volt.
Tiptop berakás, egy lábas fartrimm, nincs semmi dõlés. Elhúzódott a munka, mert a teherautók csak hébekorba jöttek. Így aztán volt idõm sokat beszélgetni a szállítószalag kezelõjével. Kedves, muris figura volt. Közvetlen, szeret beszélgetni, és állandóan jött, és mondta, mondta. Amúgy, mint egy díjbirkózó, úgy néz ki. Nem kövér, hanem vaskos, nagydarab, kopasz ember, sodorja a cigit, és kedvenc sportja a box, hobbija a horgászat. Ha ez felpofoz egy halat! Hozott egy Daily Start, és így adta át:
- Hogy menjen fel a vérnyomása, chief...
Nem kell megijedni, nem írtak semmit Magyarországról. Csak a címlapon van egy csaj, az itteni Barátok közt, jóban, rosszban egy sztárja, aki megmutatja a cicijét és a fenekét. Hát, ha egyszer ez van benne a mûvészi szerzõdésében, akkor meg kell mutatni, bizony, akkor is, ha elég ramaty az alakja (ahhoz, hogy nyilvánosan dicsekedjen vele).
Aztán beszélgettem a kikötõi lelkésszel.
Azért jött (egy méretes Land Roverrel), hogy meginvitáljon a tengerészklubba, de hát szokás szerint késõn jött, amikor már senki se tud kimenni. Így csak egy CDt adott, amin egy többnyelvû újság van, hírek olvashatók mindenfajta nyelven. Még moldávul és csehül is, de magyarul persze semmi.
Jó fej volt az öreg.
- Chief, még ma is nagyon hiányzik a tenger. Hajózni 1963ban kezdtem, egy óriás tankeren, két éves volt a szerzõdésünk! Parancsnokként hagytam abba, de a szívem visszahúz.
- Aki annyit hajózott, mint én is, az mondhat, amit akar, be van oltva a tenger szeretetével! - mondtam, és hevesen bólogatott. - Legfeljebb szidjuk az új módit, dühöngünk, meg minden, de amikor kint vagyunk a vízen... azt nem lehet elfelejteni. És igazán megérteni is csak egy tengerész tudja. Én is nagyon várom a nyugdíjat, mert már belefáradtam, de rossz rágondolni, hogy eljön az idõ, amikor ezt kell, hogy mondjam: vége, többé nem szállok hajóra. Az a világvége, az összeomlás lehet annak, akinek nincs olyan családi háttere, mint nekem. Nekem van hova hazamennem, és ez a legfontosabb! És kell lenni valaminek, ami elfoglaltságot ad majd, ha otthon kell maradni végleg. Nekem van, hál istennek, sokszor az a baj, hogy nincs idõm mindenre. Azt nem tudom elképzelni, hogy otthon üljek és unatkozzak!
Barátságban váltunk el, hamarosan befejeztük a berakást.
Csak a draft surveyt kellene megúsznom, de hiába, mert Dimitrij e nélkül nem tud élni. Hát azért nem nagy gond, csak addig kellett elhúznom az idõt, amíg meghozták a hivatalosan berakott mennyiséget, ekkor már nem volt gond egy számítást produkálni, ami 4,7 tonnával volt több, mint a szállítólevélen. Dimitrij nagyon örült az eredménynek. Én meg annak, hogy sikerült örömet szereznem, és végül is ez a legtöbb, amit adhatok neki, hát miért tagadjam meg tõle? Nem?
És amíg számolgattam, megjött a kaja, ettõl egy kissé kiakadt Dimitrij, és az én kis okos buksimba sem fért, de a tény az tény. Mert: a cég, amelyik a kaját intézi (a tulaj kiadta egy rostocki vállalkozásnak, de hogy miért, dunsztom sincs) Greenoreba írt, hogy ott nem lehet semmilyen körülmények között megoldani a kaja leszállítását. Itt megkaptuk. Tudod, honnan hozták? Hullból, ami 210 kmre van innen! Hát dögöljek meg, ha Dundalkból - 20 mérföldnyire volt - nem lehetett volna Greenoreba szállítani! Ráadásul az áru itt ronda, sok mindent nem hoztak, és az ára! Fontban többe került, mint Írországban euróért! Az 1 eurós tejet itt másfél fontért hozták be! Azt mondom, hogy dögöljön meg mindenki, aki bármikor is egy hajó kajapénzéhez hozzányúlt, ellopta, vagy a saját kis üzletét menedzseli belõle!
Beszéljünk inkább a méhecskék nemi életérõl...
Amikor kerestem valakit, hogy mondaná meg, mennyi rakományunk van a hajóban, elmentem a hídmérleghez. Megmértem magam, 100 kiló vagyok! Ez persze csak annyit jelent, hogy több, mint 80 és kevesebb, mint 120, ugyanis 20 kiló a pontossága.
Hatkor indultunk.

Május 23. szerda, úton az Angol csatornában.

Éjfélkor alig tudtam felkelni. Fájt minden csontom... Kellemes hajnali õrség, teljes szélcsendben hajóztunk. Ha tartjuk a sebességet (azaz nem jön közbe semmi csúnyaság), akkor 30án érkezhetünk. Az ügynök azt üzente, hogy 31e elõtt érkezzünk, mert erre a napra várnak egy hajót, és amelyik elõbb jön, azt rakják ki, márpedig egy óriás bulk carriert sokáig tart. És nem szeretném lekésni a cementrakományt, mert ha megyünk, akkor a Kanári szigetekre, Tenerifére szólna a fuvar.
Este meccs. Eszemben tartottam, mert a BL döntõ, azért már valami! Milan - Liverpool Athénból. Meg nem erõsített hírek szerint az olaszok gyõztek. Nem láttam gólt, mert az elsõ félidõ 40ik percében otthagytam, olyan unalmas volt. Nem tudom, melyik csapat gyõzelmét szerettem volna. A Liverpool mellett szólt, hogy Gerrard mellett volt másik tíz ismeretlen, "no name" játékos, és az ember mindig a kisebbnek drukkol. Az olaszok mellett az, hogy mindig szerettem az olasz focit, viszont ellenük hergel az, hogy ezek az olaszok végtelen nagyképûek, fenn hordják az orrukat. Így aztán tök mindegy, ki vitte a pénzt, úgyis csak az számít.

Május 24. csütörtök, úton, Vizcaya.

Hajnalban térképeket javítottam. Meg délután is. Ebéd után Ilját teljesen cserbenhagyta Dimitrij, így aztán a fiúval sokat beszélgettem a hídon. Ugyanis egy órára meghívta a kadétot, hogy a gyógyszerszekrényt tegyék rendbe, de hiába jött fel Ilja, a kaftány inkább mozizott a kabinjába bezárkózva.
Megmutattam a "gyereknek", hogyan javítom a térképeket, aztán kikérdeztem a tanulmányairól. Õ már, kérem, egy valódi batchelor. Vagy valami ilyesmi. Még kell másfél év, és megkapja a specialista képesítést. Aztán mehet tisztként hajózni.
Beszélgettünk a családjáról is. Ukrán állampolgár, de orosz nemzetiségû: az édesapja orosz, a mama fehérorosz. Ami feltûnõ Iljában, hogy a kiejtésén nem lehet egyáltalán érezni az orosz anyanyelvûséget. Tengerészfamíliából származik: hajózik a bátyja, nagybátyja, az unokatestvére.
Email a hajóbérlõtõl: egy panamex hajó érkezik 29én Barcelonába, így mi 56 napot kell, hogy várakozzunk kirakásra. Na, most az a kérdés, hogy hol? Kilencvenkilenc százalék, hogy horgonyon. Sajnos.

Sajtóhuba...

Elkezdtem olvasni a "Sors kiválasztottja" címû könyvet. Bocskai Istvánról szól a történelmi regény. Még az elején tartok. Az ifjú Bocskai Prága városában apródoskodik a császári udvarban, és több, kevesebb lelkesedéssel szívja magába a tudományokat, de a csillagjegyeket kívülrõl fújja, amikor Márton deákkal, a tanítójával, a csillagos eget bámulva beszélgetnek a sorsról, a jövõrõl. Mindet tudja magyarul és latinul is, csak - minõ balszerencse - a sajátját téveszti el. De nem az õ hibája, hanem Márton mesteré, mert ugye õ tanította. És õ készítette a császári udvar csillagászának a horoszkópjából a kivonatot kisura számára, és ott se Capricornusként szerepel, hanem Capticornus vagyon írva.

Május 25. péntek, úton, Vizcaya.

Jó sûrû köd fogadott éjfélkor, és más nem is történt volna, ha nem akasztjuk össze a bajszunkat a kaftánnal. Az egymás ébresztése úgy történik, hogy kidudáljuk egymást az ágyból. És ugye, amikor valaki rendszeresen elalszik - és ez minden esetben a barba, én soha, legfeljebb egyszer egy behajózás alkalmával, akkor is csak abban az esetben, ha én keltem magam a mobillal és elfelejtkezem róla , akkor a másik már minden esetben erõteljesen igyekszik ébreszteni. Így lehetett ma is, én már nemigen figyelek oda, milyen hosszan szól a duda lent a kabinjában.
- István, ez nem ködkürt! - jött fel hatkor a barba méltatlankodva. - Miért nyomod ilyen veszettül?
- Mert sose tudom, mikor nem alszik el - válaszoltam. Na, erre nincs igazán válasz, mert ugye még azt se mondhatja, hogy csak egyszerkétszer fordult elõ.
Most durcás lettem, és többé nem ébresztem, csak egy rövid dudával, és csak egyszer. Ennek az lesz a következménye, hogy legalább egyszer lehet, hogy órákat fogok ráhúzni, amikor õ majd édesdeden és felelõtlenül durmolni fog, de többször nem.
Vagy igen.
Majd meglátom, és a baj az, hogy biztosan meg fogom látni.
Kíváncsi lennék, hogy milyen ember oroszul, mert egyre inkább azt látom, hogy nagyon nem szereti a legénység, már nagyon várják, hogy tûzzön a fenébe, és tessék: ráhúz még egy hónapot.
Erre mit csinál este? Elnézte az órát, és engem fél tizenkettõkor ébresztett. Na, de nem nagyon ébresztett, mert 11kor hascsikarásra ébredtem. Aztán lementem enni valamit, Krisztián mostanában eltesz maradékot nekem éjfélre, hát csirkemell evés közben belenyilallt a fogamba, abba, amit behajózás elõtt "felújítattam". Nem tudom, mi lesz? Ha nagyon fáj, akkor én kihúzatom, nem érdekel, hogy az elsõ metszõfog! Van bajom elég...

Május 26. szombat, úton, Atlanti óceán a spanyol és portugál partok elõtt.

Kezembe került Hamvas Béla: A bor filozófiája címû írása. Hallatlan élvezettel olvasom. Olyanokat ír, hogy egyre mélyebb a meggyõzõdésem: ez az ember értette, és tudta élvezni az életet, de nem abban az értelemben, ahogyan az "életet" manapság elképzeltetik a plebsszel. Ilyet ír:
"Általában azt tapasztaltam, hogy még azok is, akik az ételek és a borok válogatásában elég nagy készségre tettek szert, a dohányösszhangzatokra kevesebb figyelmet fordítanak. Ennek a gondatlanságnak elõbbutóbb meg kell szûnnie. Ha bennünket helyesen kormányoznának, a különbözõ ételekhez és borokhoz való dohányok szívását már régen rendelet szabályozná. A jelen ateista kormányzatoktól persze az ilyesmit hiába várjuk."
Vagy:
"Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idõ, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég. Ma, sajnos, ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek. Hallottam, hogy valaki nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit ivott, és közben újságot olvasott. Ha nem szavahihetõ ember mondta volna, azt hinném, hogy hazudott. Nyáron alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit inni, ez az élet nagy ünnepélyes pillanatai közé tartozik. Ilyenkor az asztalt le kell takarni sárga vagy rózsaszín abrosszal, a vázába virágot kell tenni, éspedig cinfát vagy napraforgót, és egészen nagy költõt kell olvasni, Pindaroszt vagy Dantét vagy Keatset. Aki az ilyen pillanatokat nem ismeri fel, azt elveszett embernek lehet tekinteni.
Van még néhány ilyen kirívó eset. Ünnepi vacsorán, amikor a fiatal félkövér libához szekszárdit ittak, az egyik úr a fõispánt köszöntötte fel. Sajnos, ez ma a hihetõ dolgok közé tartozik. Az egyik faluban azt mesélték, hogy a jegyzõ kolbászos lecsóhoz ópannonhalmit ivott. Ha ez igaz, akkor a jegyzõ gyengeelméjû volt vagy ateista. Nekem az a gyanúm, hogy az utóbbi."
Reggel hat elõtt tíz perccel "ébresztettem" Dimitrijt. Aztán hat után tíz perccel, majd ötpercenként. Fél hétkor abbahagytam.
Nyolckor jött fel:
- Sorry, István, miért nem ébresztettél?
A tipikus és pofátlan kérdése azoknak, akikbõl hiányzik az emberi tartás. A sorryval persze el volt intézve minden. Szerinte biztosan.
Erre fel egész délután fûnyíróztam vele, és a legfondorlatosabb terveket fundáltam ki ellene, illetve a felébresztése érdekében. Végül a legegyszerûbb megoldás mellett maradok: hatkor elkezdem nyomni a dudát, addig, amíg fel nem jön.
Este nem volt rá szükség, mert a hat elõtti "ébresztésre" azonnal válaszolt, és hatkor valóban feljött.
Együtt mentünk le vacsorázni. Most én végeztem késõbb, mert végig csak nyammogtam, a rossz fogam óvtam attól, hogy hozzáérjen az étek, mert akkor a csillagok... az összes szentek... és mindenki le és felmenõje... Még jó, hogy nem nagyon kell harapni a metszõfogakkal: a sült krumplit bedugom az egyik pofazacskómba, a salátát a másikba, és a grillezett csirkemellbõl apró falatot vágok, és azt is eldugom valahova a számba.
Tízeket megyünk, harmincadika dél lehet az érkezés.
Az elmúlt napokban megnéztem a Gyûrûk Urát (azt hiszem 18adszor), most a werkfilmeket veszem sorra. Még mindig az a véleményem (sõt: egyre inkább), hogy a világ legszebb meséje, és az egyik legjobb filmje.

Május 27. vasárnap, úton, Atlanti óceán a portugál partok elõtt.

Éjfélkor éreztem, hogy frankón be vagyon gyulladva a fogam. Mondom Dimitrijnek, erre fél egyig kurkászott a gyógyszerek között, talált erythromycint, most azt szedem. Biztosan van hatásosabb gyógyszer, de nem a hajón...
Közben eszembe jutott, amit már tegnap is meg akartam írni, de föl voltam ajzva, fûnyíróztam a barbával, hát elmaradt:

GIANT4

Tudod, mi az a Giant4? Nem? Na, akkor elmondom.
Emlékszel ugye, a 2001es év elejének tragikus szenzációjára, a Kurszk orosz tengeralattjáró elsüllyedésére? Nos, egy holland cég nyerte el a mentési munkákat. A következõképpen szedték ki:
Építettek egy irdatlan nagy, óriási, valóban hatalmas bárkát. Ezen volt 24 darab hidraulikus emelõ, a tengeralattjáróba fúrtak 24 likat, 24 kötelet leengedtek, a likba bedugták, rögzítették, majd lassan, 8 óra alatt megmozdították (majd újabb 10 óra alatt 100 métert), felemelték egészen a bárka hasa alá, majd bevitték Murmanszk egyik úszódokkjába. Ennyi, de ezen infók alapján senki ne álljon neki egy kurszkkiemelõt barkácsolni.
Ezt egy DVDrõl tudom, amit tegnapelõtt láttam, és a tervezéstõl a kiemelésig mutatta a munkálatokat. És ami a nagy durranás: május 4én, amikor Gibraltár elõtt navigáltam, lefényképeztem a Giant4et, mert vontatták valahova a Földközitengeren. Akkor dunsztom nem volt, hogy mire jó egy ilyen furcsa úszó szerkezet, most már tudom.
És te is.
Ebédre fagyi volt a desszert. Ez azt jelenti, hogy egy hetet ki lehet pipálni a naptárban. A baj csak az, hogy ez a hét is család nélkül... mint annyi sok.
Ej, legyünk optimisták: egy héttel kevesebbet kell várni már csak, hogy megpusziljam az enyéimet!
Gibraltár a holnap délelõtti õrségben lesz, hogy biztosan tudjak telefonálni, egy picit megvariálom a sebességet, úgyse sietünk, horgonyra kell állnunk Barcelonában.

Május 28. hétfõ, úton, Gibraltári szoros, Alborántenger.

Éjfélkor boldogan ébredtem: azt hittem, hogy teljesen elmúlt a fogfájásom. Nem éreztem semmit! Hurrá! Használ a gyógyszer. A biztonság kedvéért megcsattogtattam õket. Rendben volt. Úgy belenyilallt, ahogyan az elõ vagyon írva.
Hajnali õrségben semmi különös, megint úgy érkezünk, mint múltkor, kilencre számítottam a szoros közepét, 9.10kor ébresztettem magam. Három sms is jött az asszonykámtól, és persze, amint megérkeztek, hamarosan csengett a telefon is. Közben felmentem a hídra, mert már elhagytuk a hatalmas sziklát, a barba 14 csomós átlagsebességgel jött át, az áramlás csak úgy repítette!
Hála istennek nincs semmi rossz hír, illetve így mondta az újságot:
- Kocsival elvittek I. temetésére...
- Micsoda? - kérdeztem hüledezve. Encsi leblokkolt egy pillanatra, aztán korrigált:
- Jaj, nem! A templomi esküvõre!
Na, így egészen másképpen hangzik!
Otthon kánikula, itt meg azt várom, hogy kicsit kimehessek a napra, hogy ne fázzak már annyit, hiszen még nem volt egy igazi nyári napunk, mindig csak annak tudtam örvendeni, hogy javul, melegszik az idõ, de a javulás mindig romlásba, lehûlésbe csapott. És azt mondja az asszony, hogy a nyugat Mediterránra erõteljes lehûlést jósolnak. Mondjuk a tizenöt fok is melegebb, mint Greenoreban a 1012.
Azért jó lenne egy kis nyár. Vagy nem. - Inkább otthon. Az kellene, hogy idõben mehessek haza, július közepén.
A barba szarvat növeszt. Már elég csinos, vörös és kék bütyke van a homloka bal oldalán. Az egészben az a csalás, hogy nem önszántából.
Amikor behajóztam, és megláttam az ajtókat, azt mondtam magamnak: ha ez rácsapódik valakinek az ujjára, azt úgy lecsapja, mintha ott se lett volna. Vasajtók, súlyosak, persze elég jól ki lehet rögzíteni õket. Ahol meg nem, ott gumikötelet és azon kampót alkalmazunk. Nos, a barbának ki kellett vennie a zoknit a szekrénybõl. A klotyóajtó ráhajlik a szekrényajtóra, és úgy rögzíthetõ. Rögzítés ki, zokni kivesz, azonmód felhúz, és az ajtó - egy billenés következtében - rácsapódott, fejjel állt az ajtónak, így a sarok a homlokán csattant. Azt mondja, ez történt fél hatkor, hatig próbálta magát összeszedni.
Úgy, ahogy sikerült is.
Most azon gondolkodom, hogy amikor kinyitotta az ajtót, miért nem zárta kilincsre a fürdõt? Ha megteszi, nincs csapódás.
A hajóbérlõ szerint még mindig Tenerifére lesz a menet. Ez nem baj. Hiszen még nem voltam ott. A baj csak az, hogy utána arab kikötõben fogunk berakni.

Május 29. kedd, úton, Földközitenger a spanyol partoknál.

Hajnalban úgy fölébresztettem a barbát, de úgy... jót röhögtem magamban. Háromnegyed hatkor nyomtam két rövid dudát. Két perc múlva két hosszabbat. Egy perc múlva két hosszabbat, majd kinyitottam a parancsnoki híd ajtaját, hogy halljam is, amint visít a kabinjában, és újabb kettõt nyomtam. A másodiknál nyílik az ajtaja, és üvölt valamit oroszul.
Rendben. Biztosan nem alszik el.
Feljött, dúlvafúlva, hogy miért nyomok annyit, miért ilyen vadul, meg mondta, mondta, én meg vigyorogtam a szemébe, de nem szóltam, és õ tudta, hogy ennek a helyzetnek az okozója egyáltalán nem én vagyok. Mondta azt is, hogy õ jelzett vissza, és jelzem, ebben lehet valami, csak én nem hallottam, ugyanis, ha egy kabinban megnyomják valamelyik kommunikációs gombot, az elkezd világítani, és az övé világított. De azt hiszem, csak az utolsó dudaszó alkalmával.
Egy a lényeg, hatkor lejöhettem aludni.
Délután jöttek az ímélek: nem kötünk ki, a NORt (hivatalos érkezési értesítés) jó lenne 12.00 elõtt leadni. Következõ: kikötünk. Következõ: nem kötünk ki. Következõ: kikötünk, de csak holnapután... és itt elvesztettem a fonalat, mert lejöttem vacsorázni.
Ilja két órát velem õrségezik, kettõt Dimitrijjel. Jó látni a buzgólkodását. Õ itt egészen másképp mozog, mint amikor hármasban "dolgoznak" a fedélzeten a matrózok. Nem azért mondom, de két zöldfoki matróz két nap alatt, fél kézzel, hátrafelé megcsinálja, amit ezek hárman öt nap alatt összekínlódtak! Az igaz, hogy szép lett a próva, de azért túlzás, hogy mennyit elszöszmötöltek, csinálták tesséklássék módon, közben nem mulasztva el az egészséges eszmecserét, lehetõleg hosszan...

Május 30. szerda, úton, Barcelona.

Éjjel befejeztem a térképek javítását, hála istennek. Utána felhoztam a laptopot, és most írom a naplót a hídon. Lehet, mert jól kilátok elõre, látom a radart is. Mikor cihelõdtem, arra gondoltam, hogy le kellene fényképeznem az asztalomat.

A technika "ára"

Azt hiszem, hogy korunkat a kábelek koraként lehetne jellemezni. Szegény Encsi néha idegbajt kap, amikor a számítógép mögé kell néznie, annyi a zsinór, drót, kábel, kiegészítõ micsoda... Most összeszámolom, mit hoztam magammal, illetve mi van nálam. Mert a technika ezzel jár. Szóval van nálam egy laptop, egy külsõ DVD író, mert a laptop régi, ebben még nem volt. Ha zenét akarok hallgatni (márpedig igen), akkor kell két hangszóró. Van egy Poket PCm, egy mobilom, egy videó kamerám és egy fényképezõgépem (illetve kettõ, mert a régi tönkrement). Nos, ezekhez a következõ kábelek és kiegészítõk szükségesek:
Laptop, DVD író, videó kamera, mobil, Pocket PC: hálózati csatlakozó.
USB kábelek tömkelege, amivel a laptophoz tudok csatlakozni: DVD író, fényképezõgépek, videó kamera, egér, Pocket PC, külsõ adattároló.
Mobil csatlakozó kábel a laptophoz
DV kábel a videó kamerához
PCMCI kártya, amivel csatlakozik a DV kábel
PCMCI WIFI kártya, hogy tudjak az internetre csatlakozni, ahol van ilyen hálózat
TV csatlakozó kábel a kamerához és a fényképezõgépekhez.
És egy akkutöltõ is kell a soksok tölthetõ elemhez
A sok USBvel csatlakozó bigyó miatt egy 4es HUB (USB elosztó)
És van egy fejhallgatóm is meg egy pár hangszóróm. Szóval kábelhegyek!
És ehhez vedd hozzá, hogy nem hoztam magammal a nyomtatómat, otthon hagytam a videó kamera USB kábelét. És a hangszórók elemesek, nem hálózati adapteresek, na, milyen eszem volt, amikor megvettem?
Délben azonnal jött a pilot, fél kettõre kikötöttek. Csak holnap kezdenek és pénteken leszünk készen.
Holnap reggel megyek fogorvoshoz. Dimitrij beszélt Krémersszel, aki azt mondta, hogy a kezelõlapra azt írassam, hogy húzás, és akkor nincs gond, azt fizeti a biztosító.
Most elõször, szokásommal ellentétben végig ácsorogtam, amíg az ügynökkel foglalkozott. Hát, ha a spanyol helyébe vagyok, lehet, hogy minimum ezernegyvenötször jól pofán vágtam volna! Hogy jön egy senkiházi orosz ahhoz, hogy megérkezik Spanyolországba, és akkor nagyképûen, persze szégyellni valóan gyatra angolsággal, elkezdi az országot, a spanyolokat cikizni az ügynöknek? Ez, akinek dunsztja nincs arról, hogy mi a civilizált viselkedés, kioktatja az ittenieket európaiságból, azért mert annyi papírt kérnek az érkezéskor, amennyit kérnek! Egy szovjetutód orosz! Õrület! Nem is bírtam végig, otthagytam.
Az ügynökkel kiment vásárolni, nagyon helyre legény volt, amint talpig bukósisakban - a koponyája hegyibe, mert nem tudta a fejére húzni , felpattant a 80 köbcentis motorka utas ülésére. Csak este ette vissza a fene. Akkor bejött a kabinomba, és kitette, amit hozott: egy üveg adzsikát (ez irtó finom grúz fûszerzagyik, ételízesítõ) és egy füzér erõs pirospaprikát. Nézem, ez jófajta chili, megtörtem, megnyaltam, erõs.
- Ez finom. De mihez kezdesz vele?
- Én semmit nem akarok csinálni vele, neked hoztam. Daráld porrá és tegyük a mézbe.
- Hát nekem nincs paprikamalmom - mondtam megrökönyödve. - És ez egyébként sem száraz még eléggé...
Így aztán itt maradt nekem a csokréta chili. Fogtam, és levittem a szalonba. Majd azt tesz vele, amit akar. Kávé után letettük a mentõcsónakot (nem az, mert rescue boat, de én mentõcsónaknak hívom, mert minek bonyolítsam, és ha valaki olvassa, annak oly tök mindegy!). Utána beült hozzám Józsi úr, és nem fogyott ki a panaszból, csak úgy szidta a barbát.
Úgy gondolom, hogy abban tökéletesen igaza van, hogy Dimitrij a mi fogalmaink szerint felér egy faltörõ kossal a bunkóság tekintetében. De ha megpiszkálnánk a dolgot, akkor nagyon hamar kiderülhetne, hogy ilyesfajta viselkedésre van szocializálva, és ami Európában bunkó, az Oroszországban nem az. Természetesen az intelligencia az nemzetfüggetlen valami, és vagy rendelkezik vele valaki, vagy se.
A kaftán: vagy se.

Május 31. csütörtök, Barcelona.

Legnagyobb meglepetésemre Dimitrij már lent volt a szalonban, amikor lementem reggelizni. Lazán felfalta az összes sajtot, amit Krisztián hármunknak tett ki. Ez is tipikus viselkedése: mindent neki, mindent felfal, és pazarol. Ipswichben kaptunk két hétdecis üveg olíva olajat, a legjobb fajtából. Amit ez mûvelt vele, nem igaz! Vagy másfél decit locsolt a salátájára, a rizsre és a rántott húsra! Hogy miért? Mert van. És fõleg: ingyér van, hát nyomás, belénk mindent, más nem számít. Na, mindegy. Azért én nem maradok éhen, két tükörtojás egy szelet barna kenyéren elég volt reggelire.
Az irodában ültem, büszkén hozta a szerzeményét: tegnap vett két hangszórót az új számítógéphez. Mert nem tudom, mondtame, hogy kijárta: lehessen egy új komputer az irodában. Ipswichben megkaptuk. Az elsõ dolga volt, hogy megosztotta (particionálta) a winchestert, és felpakolta magának az orosz nyelvû Windowst. A fent levõ Microsoft Officet is kiirtotta, rátette a magáét.
Így most van neki egy új játéka, mert hiába van a "mi" partíciónkon angol nyelvû Windows, ahhoz, hogy használhassuk, ki kell kapcsolni, újra indulni, és mikor, mert õ állandóan benne csücsül a komputerben. És persze állandóan cikizi.
- István, milyen ez a képernyõ, lassú...
Nos, ebben van valami, és azt hiszem az a baj a "lassúsággal", hogy nem lehet rajta játszani.
Na, föltette a hangszórót. Induljon a zene...
Hoppá! Azt mondja a Media Player, hogy nyet. Merthogy az is oroszul beszél. És innen Dimitrij küzd, harcol, derekasan, mintha csak várjátékot játszana, próbálkozik meg minden, de nem tud hangot facsarni a masinából. Most miért mondjam meg neki, hogy nincs hozzá a megfelelõ kártya, azért nem megy neki, és ahhoz meg lassú az esze, hogy meglássa a hardverlistán... Ez ugyanis irodai munkaállomás. És ehhez nem kell semmi, ami fütyöl, zenél, és bakot ugrik, mindössze egy angol nyelvû Word, meg Excel, egy képnézegetõ és kész. Õkelme azt hitte, hogy egy szupergyors játékgépet kap, de sajnos a tulajdonos se hülye.
Otthagytam, hogy manipulálja a hangszórócskáit, és lementem. Nekem ez a gép semmire se kell, mert ott van a hídon a régi, minden munkám benne van, nekem az a kézenfekvõ.
Kirakás indul reggel kilenckor.
Kilenc óra tízkor megjött az ügynökségi autó, hogy elvigyen fogorvoshoz. Indulás elõtt mosolyogtam magamban: mint gyerekkoromban, a fogorvoshoz indulás elõtt elmúlt a fájás. De mivel már nem félek, ez valóban másfajta "elmúlás" volt. Ez "igazi". Ugyanis elmúlt a gyulladás. És meg is mutatta a röntgen, hogy nem látni semmit. A fog "ép", azaz jól kezelt, nem lyukas, tehát a foggyökér gyulladhatott be, azt majd otthon kell kikezelni. Kaptam antibiotikumot, és erõs fájdalomcsillapítót, ha szükség lenne rá. A dokilányka szerint (semmiképp nem néni...) kibírja hazáig. Ha nem, visszajövök, és elfenekelem.

Hogyan ne mérjük magunk?

Utána gyógyszertár. Az ügynökségi tag kiváltotta a piruláimat, addig én lelkesedtem, mert találtam egy mérleget, hát gyorsan megmértem magam. Afféle, ma már persze általános, mindentudó mérleg volt.
Ráálltam.
Beledobtam a 20 centet. Látom, valamit jelez, és villog, a pénz meg leesett. Kivettem, újra bedobtam. A kijelzõ csak villog.
Lehajoltam, hogy elolvassam, ugyan mi a baj?
Nos ezt írta ki: "Álljon egyenesen, amíg megmérjük a magasságát".
Ezért aztán 104,3 kiló vagyok és 165 centi magas, mert amíg görnyedten olvastam, megmérte a magasságom... A súlyból le kell vonni a ruházatot, és az MBT cipõ másfél kiló ám! Úgyhogy mínusz két kiló. És a BMIm (a testömeg mutatóm) is kissé elszállt (a ticketen: I.M.C.). Viszont a cipõtalp az két és fél centi vastag, hát akkor még alacsonyabb vagyok! Jesszusom!
Megkaptam a gyógyszert, és elvitettem magam a La Rambláig. Aki volt Barcelonában és nem látta, nem is volt itt!

A Rambla a régi

Elõször 1974 decemberében láttam, aztán 197677ben rendszeresen jártunk ide, sok hétvégét eltöltöttünk itt, hosszú lassítások és mindenféle trükkök árán biztosítva a péntek kora délutáni érkezést, amikor is már nem dolgoztak a kikötõben.
Aztán késõbb is többször kikötöttünk, de olyan hosszan sose idõztünk.
Utoljára 1999. december 16án sétáltam itt. (Lásd: Napló a Clipper Caraibesrõl vége és a Petra 2. eleje) Akkor nem volt ilyen nagy forgatag. Most tele van turistával. És persze a kávéházak, bárok kerthelységei, az éttermek asztalai, mindmind várják a vendégeket, akik nézelõdnek, képeslapot vesznek, meg mindenféle csicsás bóvlit szuvenír gyanánt, és bámulják a virágárusokat, a madárkereskedõk kalickáit, és lefilmezik a papagájokat, kanárikat, de van itt kokas és majom is. És ami nem hiányozhat: a csepûrágó, a mutatványos, az utcai zenész. Most az a módi, hogy a pantomimosok, akik pózba merevedve állnak a fényképezõgépek elõtt, befestik magukat egyszínûre. Sokan fémszínû festéket használnak, bronzot vagy ezüstöt, ezáltal olyan, mintha szobor lenne. És a turisták fényképeznek, nevetgélnek, melléjük állnak, megcsipkedik õket, és örülnek a látványosságnak. Láttam egy "szobrot", nem tudtam eldönteni, hogy éle vagy szobore valójában? A kérdést az döntötte el, hogy mondjuk egy Lenin szobor elõtt sose láttam perselyt. Itt pont van, nem kell a gondolatot tovább fûzni!
A séta során a piacot kerestem. Találtam egy élelmiszeráruházat, ott vettem Milkát és három palackot, olyat amiben a rozé és a vörösborokat árulják. Nem voltak üresek! Majd Józsi úrral leteszteljük, mert a beszélgetés közben jól tud esni egy kis borocska, ha az nem lõre.
A Milkát azért vettem, mert Józsi úr megkért, hogy hozzak, de ha már vettem neki, akkor vettem magamnak is. Ám bejõve, megettem két csíkot, és a többit levittem a legénységi szalonba kávéhoz. Legyenek õk cukorbetegek, nem igaz?

Mégis lesz ciorba de bruta!

Aztán a piacra értem. Nekem a barcelonai, a Rambla melletti piac marad egész életemben "A PIAC". Kezdõ tengerészként ezt láttam, az itteni árubõség a szocializmusból szalajtott hajósinasnak maga volt a csoda, az isteni bõség, a hallatlan jólét megtestesülése. Minden a régi: a pultok roskadoznak, mindent kapni, mindenbõl csak szépet kapni, csudálatos még mindig! Célirányosan mentem, a húsosok pultjait böngésztem. Az egyiknél láttam valamit, ami hasonlított arra, amit kerestem:
- Ez mi? - kérdeztem a fiatalembert. Megmondta. Dunsztom nem volt, mert ennyire nem terjedt ki a nyelvtudásom. - A spanyol azt mondja, hogy trippa (pacal)? - kérdeztem. Heves bólogatás, és szóban is megerõsítette. - Hol árulják?
Megmutatta, a piac túlsó felén, természetesen. Nem bántam. Átverekedtem magam a tömegen, lefényképeztem a halasok pultjait, a csodálatos gyümölcshegyeket, a színpompás zöldséges árudákat. Végül megtaláltam, ahol a belsõséget árulták. Hegyekben állt a pacal. Kinéztem, vettem egy kilót (a drágábbikból, ez nem fehér, hanem barna volt, és az ára is 2 euróval magasabb) összesen 4,50et fizettem egy kilóért. Még négy fej fokhagymát is vettem, mert a hajón nincs, és nagyon szeretem a sültekhez, húsokhoz harapni.



Lassan bandukoltam a Rambla végéig, ahol kedves és nagyhírû kollégám, Kolombusz Kristóf szemléli magasból az érkezõ hajókat. A szobor is megunhatatlan ám! Körülötte az oroszlánok kedves ismerõseim, egy 1976ban készült dián együtt vagyunk megörökítve. És persze aki teheti, ma is odaáll, hogy a férjuram, vagy a csoporttárs fényképezze le.
Nyújtogattam a nyakam, hátha meglátom a Santa Mariát, de nem voltam szerencsés, és annyira már nem akartam elkóricálni, hogy felkutassam.
Egyre keveredtem be a hajóra.
Dimitrij kissé zokon vette:
- István, ha máskor gyalog jössz be, elõtte szólj. Már nagyon vártalak...
Azt hittem, hogy most komoly tárgyalásokba bocsátkozunk, vagy mond valamit, vagy mutat, vagy mit tudom én, de nem. Mondott valamit a komputerrõl, az idõrõl, aztán elbocsátott, bement a kabinjába.
Hogy miért, az csak késõbb derült ki, amikor hajlékony angolságával a következõket bírta kifejezni a fejébõl:


István, I came promenád... (István, jöttem promenád...)
Az angoldimitrij nagyszótár szerint ez annyit tesz, hogy: - István, I go for a walk... (sétálni megyek).
Vacsorára valami csuda finomság volt: muszakát készített Krisztián. Megmondom az õszintét, még sose ettem, de ez felséges volt. Persze, ez nem az eredeti görög recept szerint készült (ha lehet egyáltalán görögnek hívni, mert a balkánon, minden keresztbekasba van, de a neve görög, ez talán biztos), hanem tett még bele egy kis rizst, ami felszívja a kisült szutyákot, meg azt hiszem a gomba is hiányozhat ha Athén környékén teszik eléd. Ott viszont biztosan kaphatsz hozzá egy fél liter redzsinás fehérbort, a hajón csak lónyál van: narancslé. Megkaptam a receptet is, és remélem, holnap elkészül a ciorba de bruta is, amire Ipswichben már keresztet vetettem.

Navigáció a Fehértengeren

Nyolc után megjött Dimitrij a promenádból, megint hozott mindenfélét. Többek között heringet, egy kis vödör paradicsomot sós lében, meg valami ukrán istenátkát, amit inni kell. Fõzött krumplit, és az irodában megterített szépen, újságpapírral.
- István! - harsogta odaföntrõl. Próbáltam elsumákolni, de nem lehetett. - István meddig várjak? - hallottam, hát mentem.
A halat szépen megpucolta, tetejébe lilahagymát vágott, gõzölgõ fõtt burgonya, kész második vacsora.
Megkóstoltam, hát valami észveszejtõen finom volt! Nem lehetett ellenállni. És nem is akartam.
- Akkor töltök! - nyilatkozta ki.
- De nem nekem! - emeltem fel a mutatóujjam. - Ugyanis antibiotikumot szedek! - mondtam, ellentmondást nem tûrõ hangon. Na, erre mit talált ki? Úgysem fogod elhinni! Megbontotta a sós paradicsomot, és a levébõl töltött a pálinkás pohárba.
- Proszit! A családra!
Ittunk a családra.
Õ szokás szerint a fülcimpáját húzogatta utána, nekem meg a fenekem is összehúzta, nemcsak a szám, olyan savanyúsós volt az "italom".
- Proszit, a tengerészekre! - közölte azon nyomban, hogy gallér mögé küldte az elsõ pohárral.
Ittunk. És ettünk. Hát, kérem, ez igazán finom volt! És jobban esett újságpapírról (persze kistányér volt!), mintha a Hiltonban terítettek volna.
Próbáltam kideríteni, miféle halat eszünk. Ízre hering volt, de ha az lett volna, biztosan mondaná, mert ez közismert halfajta.
- Mi a neve ennek a halnak?
- Oroszul szegy... - mondta, legalább én ilyesmit hallottam, és ez alapján lehet bármi...
- Angolul hogy hívják?
- Nem tudom (I not now) - mondta , de megnézem.
Megnézte.
- Valami hering - üvöltötte a kabinjából.
Aztán mesélt, mesélt, szórakoztatta magát, mert ugye érteni csak foszlányokat lehetett. De felvillanyozódtam, amikor elmesélte, hogyan navigáltak a Fehértenger halászai, illetve hogyan tanultak. Itt nem volt pardon: amit nem értettem, arra rákérdeztem, mert érdekelt a téma. Szóval, a családi hagyomány szerint (õ negyedik generációs tengerész), a közeli monostorban tanították a környék ifjait a halászmesterségre. (Tehát még a cár idejében volt így.) Amikor úgy gondolták, hogy elég a tudományból, jött a vizsga, imígyen:
A vizsgázó szemét bekötötték, és elõvezették. Egy hosszú asztalon poharak álltak. A "vizsgabiztos" egyet odaadott a növendéknek. Az belekóstolt, és azt mondta, hogy "Krasznaja gutyimutyi" öböl, majd a következõbe ivott, ez a "Kavarszkoje juzsnoje" félsziget keleti oldala, a harmadik a "Visszárijonovics Razmoncsuk" sziget és így tovább. A növendékeknek ízrõl meg kellett tudni mondani, melyik terület tengervizét kóstolják! Ezen kívül a talajmintákat is fel kellett ismerniük. Gondolj bele: a múltban a hat hónapos éjszaka idején, amikor villanyáram és világítás nuku, hogyan tudtak volna tájékozódni? Az ég borult, nem látnak az orrukig se. De ízrõl és azt a talajmintával kombinálva halál pontosan meg tudták mondani hol vannak. A vizsgán egyszer lehetett hibázni. A második esetében újabb egy év tengervízkóstolásra volt kárhoztatva a delikvens.
Ez az, amit úgy hívnak: népi bölcsesség és tapasztalat. Amit aztán a gyakorlatban tökélyre visznek, egy icipicit mindenki hozzátesz, és a tudást továbbadják. És eszembe jutott a ma elterjedõben levõ mondás: az életkor nem érdem, hanem állapot.
Pedig nem az állapotnak van élettapasztalata, hanem a kornak! És a tapasztalat igenis érdem. Csak a mai világ igyekszik tagadni, mert ez is eszköze a múlt teljes és totális lerombolásának, a modern rabszolgagyártás egyik rafinált eszköze.
Késõbb Józsi úr is megkockáztatott egy kérdést:
- Captain, mióta isznak az oroszok?
- Nem értem, József, miért gondolják azt, hogy az oroszok ivósak. Ez egy óriási tévhit! Nézd, én például, tudom a mértéket, és általában egy üveggel iszom csak.
És ezután hosszasan fejtegette, hogy miért nem isznak az oroszok, és hiába próbál rájönni, hogy miért ez a félreismerés, nem tudja megfejteni.
Én meg elvesztettem a magyarázata fonalát, mert azonnal tudtam, honnan ered ez a tévhit. Bár még mondott érdekeseket, hogy a vodkát nagy Péter cár hozta be Európából Oroszországba, addig az oroszok csak mézsört ittak (na, ezt nem tudom elhinni, mert minden nép megtalálja a módját a gyors lerészegedésnek, és nem szabad az oroszokat ennyire élhetetlennek gondolni!).

Június

Június 1. péntek, Barcelona, úton.

Tegnap este háromnegyed tizenegykor meglógtam, szegény Józsi úr éjfélig szórakoztatta a kaftányt, pedig annyira hiányzott neki, mint a púp a hátára. Mielõtt eljöttem, azt mondja Dimitrij:
- Reggel szólj Iljának, hogy hordja le innen a szennyes edényeket.
Mivel szerintem a tengerész nem szolga, ezért a reggeli villanyoltás után levittem õket. Akkor már Krisztián feltette fõni az ebédet, mert:

Ma ciorba de burtát, román pacallevest eszünk!

Egy nagy lábasban rotyogott a pacal. Annyi vizet tett rá, hogy ellepje, mellé két fej negyedekbe vágott hagymát és két sárgarépát darabolt fel. Nem sózta! Héttõl fél tizenegyig rotyogott, a vizet pótolta, majd a pacalt kivette, apró csíkokra vágta, a fõzõvizet leszûrte, a hagymát és sárgarépát kidobta. A felcsíkozott pacalt beletette egy lábosba, majd jött a sûrítés: személyenként három tojást vett, csak a sárgájára van szükség. Belecsepegtetett kevés ecetet (ez azért kell, hogy ne álljon össze a tojás majd a levesben, egy evõkanálnyi volt), jól elkeverte, majd tejfölt adott hozzá, nyolc személyre fél litert számolt. Simára keverte, és lassan belemerte a levest, szintén állandóan kevergetve. Na, most lehet megsózni, és ráönteni a pacalra. Közben elkészítette az "arcot": egy sárgarépát finomra reszelt, olajon megdinsztelte, a répát kidobta, és a színes és ízes olajat majd a kimert leves tetejére önti, ezzel "arcot kap" a leves.
Összeállított egy fokhagymás lét: egy fej fokhagymát összezúzott, megsózta, vizet engedett rá, egy kiskanálnyi ecetet adott hozzá, elkeverte. Ezt a leves mellé adja, és kiki annyit használ, amennyit szeret, akar, amilyen az ízlése! Az asztalon volt még borecet és bors az ízesítéshez. Azt ajánlotta, hogy készítsek hozzá pirítóst, és azzal egyem.
Úgy ettem. Te jó ég, hogy ez milyen finom! Valóban kell bele az ecet és a fokhagyma is, meg is borsoztam, és két leveses tálkával bedörgöltem belõle. És tanultam valami mást is, de azt nem árulom el, mert azt otthon majd elkészítem. Aztán Krisztán "bevallotta", hogy ez "csak 75%ban" valódi kaja, mert hiányzik belõle a borjúláb. Azt is kellett volna belefõzni, akkor az igazi! Hát kérem, csak tessék azzal is kipróbálni.
Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Dimitrij nem volt túl lelkes, amikor jött föl az ebédlõbõl.
- Van valami furcsa íze - mondta, és errõl nincs véleményem, mert ez totál szubjektív igazság. Az biztos, ha kihajózik, nem hívom meg hozzánk pacalt enni.
Hagyjuk a kaját.
Kérdés jött a hajóbérlõtõl, mennyi üzemanyag kell az Alcanar - Tenerife - Setubal - Bassens útra? Szóval megvan a programunk, nagyjából június 2025ig, és utána már azt mondom, hogy hamarost megyek haza! Jaj, de várom! Ilyen az élet. Hiába van most két hónappal rövidebb szerzõdésem, nem számít, a hazautazást az ember várja. Mert sose visszafelé tekintünk, hanem elõre: nem azt nézem, hogy még "csak" két és fél hónapja vagyok hajón, hanem azt, hogy hat hét van a hazamenetelig, és ilyenkor az ember már kezd türelmetlen lenni. Hol vannak azok az idõk, amikor majdnem sírtam, mert kilenc hónapra leváltottak, holott eszem ágában se volt hazamenni (a Hévízrõl, az elsõ hajómról)!
A kirakás végén megint alkottam egy draft surveyt Dimitrijnek, ami 2 tonnával kevesebb volt, mint amit Ipswichben adtam át. Ugyanis ott többet írtam 4 tonnával. Hallatlanul boldog volt, hogy milyen jó kis eredményünk van, és dörzsölte a kezét, hogy majd a stivador orra alá dugja, mert majd reklamálnak rakományhiány miatt.
Megjött az ügynök.
- Captain, a mérlegelésünk szerint 350 kilóval többet raktunk ki, mint a szállítólevélen volt. - mondta elégedetten.
És ezért kell nekem itt draft surveykodnom, na, mindegy. A boldog parancsnok a jó parancsnok, még akkor is, ha a boldogsága az együgyûek boldogsága...

Június 2. szombat, úton, Alcanar.

Isten éltesse a nagyobbik kisfiamat a születésnapján! Ami majdnem lehetetlen, sikerült: olyan lassan jöttünk Barcelonából, hogy a 9 órányi utat sikerült 13 órára megnövelni, és így nem kell a révkalauzért külön díjat fizetni, mert reggel héttõl van szolgálat, akkorra érkeztünk.
Éjjel csináltam egy "harci kunkort", tettem egy kört, mert nem tudtam olyan lassan jönni, hogy ne érkezzünk korábban, mint hét.
Fél nyolckor dudált Dimitrij, hogy manõver. Na, ez volt egy manõver! Mint a gyorsvonat érkezett a rakparthoz, üvöltött, hogy fogjuk meg a hajót a springgel, de az nem arra való, hogy a félerõvel vágtató hajót megfogja. Kétszer megugrott, végül úgy tudtam csak megkötni, hogy a kötél másik végén lévõ hurkot rádobtam a bitára.
Jó reggelt Alcanar, megjött a Johanna C!
Aztán jöttek az illetékesek, megtudtam, hogy dél és egy között kezdenek, és holnap reggel leszünk kész. A rakomány súlyát nekem kell meghatároznom draft surveyyel. Na, most érkezett el az idõ, amikor az ember nem duzzog, hanem bólint, mert most nem a hülyeség rendelte el. Ilyenkor az ember nyilván odafigyel, és alaposan, körültekintõen végzi, és nem hasal a számításnál.
A rakodást háromnegyed egykor kezdték, utána közöltem Dimitrijjel, hogy megyek aludni.
Mentem.
Mobil négyre beállítva, és háromnegyed négykor ébredtem, magamtól. Felnéztem, a parancsnok úr természetesen játszik, veszi befelé a várat.
- Minden rendben, István - mondja elégedetten. Aztán négy óra öt perckor teljes menetfelszerelésben megjelent a kabinajtóban és közölte, hogy:
- István, I came test sea water. (István, jöttem megkóstolni - kipróbálni, letesztelni? - a tengervizet) Mit lehet ilyenkor tenni? Az ember bambán vigyorog, helyesel, no meg bólogat (és közben esz a fene, hogy ez most vajon mit akarhat?). És ugye bennem rögtön a sztori jött elõ, hogy ugyebár a Fehértengeren régen...
Dimitrij elégedetten el.
Én meg teszem a dolgom, megnézem a merülést. És ahogy körülnézek, az öböl túloldalán látom ám, hogy a kaftány éppen fürdõgatyára vetkezik... De hiszen akkor megvan! A fõnök úr fürdeni ment, ezt jelenti a tesztelés. Én meg nem vettem a humort!
Így most kint van és tesztel.

A legnagyobb öröm

Mi az egyik legnagyobb öröm a világon? Ugye az, ha az ember büszke lehet a gyerekére, nem? Ha a gyerek okot ad a büszkeségre, az örömre. Én legalább is így vagyok vele. És látom, Krisztián is hasonlóképpen érezhet.
Találkoztam vele a folyosón, éppen smst írt, és közben vigyorgott, de veszettül.
- Mi van, Krisztián? - kérdeztem mosolyogva.
- Írok smst az asszonynak. A fiamnak el kellene utazni Bukarestbe, hogy megvédje a tavalyi országos karate bajnoki címét. És emellett õ nyerte a román tanulmányi olimpiát matematikából és román nyelvbõl! Ilyen az iskolájában még nem fordult elõ: egy diák szerzett harmadik helyet valamikor, most a fiam két tárgyból is az ország legjobbja a korosztályában! És ehhez hozzájön még a sport! Most engedélyt kérnek, hogy a srác kísérõ nélkül mehessen (illetve a csapattal) Bukarestbe, mert ugye még csak nyolc éves!
Mit lehet erre mondani? Nagyra nõj kis Razvãn Vulcan! És persze gratuláltam a büszke papának.
A berakás rendben ment, a nüanc csak annyi, hogy nem mehetek el aludni. Na, majd holnap!

Június 3. vasárnap, Alcanar, úton.

Azért az élet mégsem olyan egyszerû, mint az ember gondolná. Éjjel kettõre jutottam odáig, hogy az utolsó ballaszttankokat kiürítettük. Szegény Razvãn mondogatta, hogy nem lesz jó, mert a barba...
Hát nem lett jó, mert a barba...
Mondtam a gépésznek, hogy ne aggódjon, ha kicsit megdõlünk, akkor majd a rakománnyal kiegyenesítem, gondoltam én, a balga. Razvãn lement, kinyomta a kettes bal szárnytankot, és kilenc fokot megdõltünk! Persze, ez még nem veszélyes, csak kellemetlen, de a baj az, hogy abban nem voltam biztos, hogy a cement nem kezde el megfolyni, mert akkor térdre, imához! És persze hiába raktam a hajó bal oldalát, a cement nem hülye, az nem folyik felfelé! És ilyenkor kapnak jelentõséget elejtett félszavak. Mert amikor tegnap azt mondta ez az idióta balfasz, hogy minden rendben, hozzátette, hogy a ballaszttal állandóan egyenesen tartotta a hajót. Hát én azt gondoltam, hogy egyszer az egyik oldalon, másszor a másikon, de nem! Ez az agyalottyant vadbarom a jobb oldalt rakta csak, és a baloldali tankkal tartotta egyensúlyban! Hát behívok az utcáról egy analfabéta vécépucolót, az is jobb szakmai hozzáállással berakja a hajót. És ez parancsnok! Édes Jó Istenem! Vidd már a jó büdös francba ezt a kártékony hatökröt!
És persze már nem sok rakomány kellett a befejezéshez! Muszáj hívni újra a román gépészt, hiába feküdt már le, és megmagyaráztam, mit akarok:
- Betöltjük a tankot, addig, amíg nem dõlünk az ellenkezõ oldalra. Akkor elkezdem rakni a bal oldalt. Ezáltal még jobban dõlünk, és te kezdd el kiszivattyúzni, és tarts állandóan egy foknyi dõlést balra. Majd szólok, ha le kell állni. És mit ad Isten? Razvãn tökéletesen megérti, pontosan ezt is teszi, nem kell állandóan rájárni, magyarázni, kiabálni, idegeskedni. Aranyat ér ez a gyerek! Mennyivel jobb, mint Pjotr volt! Legalább Józsi úrnak nem kell panaszkodni miatta, van egy készséges, és igazán jó segítsége a gépházban, szegénynek a kaftány miatt úgy is fõ a feje eleget!

A matróz, aki nem "nyelvzseni"

Az utolsó 200 tonnát hátra kellett tenni. Mondom Boriszlávnak:
- Átállunk hátra, nyisd ki a rakodónyílást.
Boriszláv vigyorog.
- Hátra jövünk... - mondom neki.
Ez a szivar újra csak mosolyog. Mi van vele? Hiszen máskor ugrik az elsõ szóra!
- Na, menjünk, hátraküldtem a rakodóberendezést! - sürgettem.
De csak vigyorog.
- Chief, ugye azt mondja, hogy hátrajövünk? - kérdezi, és hozzátette: - gondolom, ezt mondja, de sajnos nem tudok magyarul.
Hát, bizony istentelenül fáradt voltam már. Nemcsak fizikailag volt kimerítõ az éjszaka, de idegileg is kész voltam. Milyen jó, hogy nem tud senki magyarul a szolgálatban levõk közül, így nyugodtam szentségelhettem, szidhattam a hülyéjét. És az is jó, hogy a hajam még rövid, nem tudom még tépni. Ez volt az egyetlen örömöm a mai éjszaka.
És mire sikerült egyenesbe hozni a hajót, addigra éppen márkán voltunk. (Mi tagadás, ennek is tudtam örülni magamban.) Megcsináltam a draft surveyt, letettem az irodában az asztalra, és lementem a kabinba, zuhany és ájulás bele az ágyba, reggel hét óra volt. Még eszembe jutott, hogy ha fölébreszt, mert nem írtam oda neki, hogy mikor volt vége a berakásnak, hát megölöm. De nem kellett, mert képes volt felmenni a hídra, és kiolvasni a naplóból. Na, milyen kis talpraesett, nem igaz?
A telefont nem állítottam ébresztõre, mondván addig alszom, ameddig csak tudok. Nos, tizenegy tízkor, hajszálpontosan akkor, amikor csengetni szokott a mobilom menetben, felébredtem. Kinéztem, a fiúk zárták a rakodónyílásokat, a hídon senki, a kaftány ajtaja zárva.
Délben megjött: napszemüveg, hátizsák, rövidgatya, trikó...
István, megnyitottam a fürdõszezont - mondta. Kicsi szívemet melegség járta át, mert igazán örvendtem a jó hírnek. Még mindig jobb, mintha rakodik!
Fél háromkor elindultunk.
Felkóvályogtam a hídra manõver után, kijöttünk a csatornán, irányba álltunk, beírtam a naplót, és leültem. Aztán negyed hatkor felébredtem. Addig az õrangyalom vitte a hajót. Jelzem egész jól csinálta, mert végig a kijelölt útvonalon jöttünk. Úgy aludtam, mint akit letaglóztak.
Szolgálat után le a kabinba, az esti tevésvevés: orvosság, Naplóírás, és alvás...
Rám fért.
Tizenegy elõtt ébredtem. Nagyon finomat aludtam. Érdekes, arra ébredtem, hogy vitatkozom Dimitrijjel. Ennek az elõzménye az, hogy egy félbeszakadt beszélgetés így zajlott le:
- István, mi a véleményed Iljáról?
- Gyerek! Egy nagy gyerek - mondtam mosolyogva.
- Igen, fiatal, de akkor is, így nem lehet viselkedni... - mondta, és itt félbeszakadt, valami közbejött, és nem folytattuk. Tudom, a barba arra utalt, hogy még nem tengerész. Még nincs tengerész szeme, még nem látja, hogy mi a teendõ, mit lehetne csinálni, mit kellene csinálni. Mondhatjuk, hogy elbambul, mindig arra vár, hogy megmondják neki, és azt akkor maradéktalanul végrehajtja. És attól tartok, hogy a barba "valamire készül" Ilja ellen, ami nagyon ellenemre való lenne. Mert mindent el tudok képzelni errõl az emberrõl, csak azt nem, hogy pedagógiai érzékkel áldotta volna meg az oroszok istene, belátása lenne, és a jóindulatáról se vagyok meggyõzõdve. Viszont el tudom képzelni róla, hogy jó szocialista ember, aki jelentést ír a barátjáról, aki a pitiáner hatalmát rosszra használja, mert annyi nincs neki, hogy jót tehessen vele, és senki se tanította meg arra, hogy a jóság tartást ad. Azt elhatároztam, ha a fiú jellemzését rosszra írja, akkor nem írom alá, illetve odateszem a megjegyzésem, hogy nem értek vele egyet.

Június 4. hétfõ, úton.

Eseménytelen hajnali õrség. Délelõtti ébredés után úgy éreztem: kipihentem a berakás fáradalmait. Könnyû ám megmondani: akkor múlt el, ha már nem fáj a lábam, a bokám.
Aszondja Krisztián, hogy ez a verseny nem bajnokság, hanem kupa volt, és a fia harmadik lett. Az a bajuk ezeknek a bronzérmeknek, hogy mindig a nagy vereséget követõ kis gyõzelem után adják. És a kis kölök most fél!
- Apa, hogy menjek be az iskolába holnap, hogy csak bronzot szereztem? A tavalyi arany után ez szégyen!
Ugye, milyen relatív dolog a dicsõség és a szégyen? Hányan, de hányan örömmel szégyenkeznének egy bronz miatt! De így van jól, mert ez hajtja majd a kis Razvãnt a további gyõzelmek felé.
Egyébként, ha összehasonlítom Jankót és Krisztiánt, akkor a mérleg nyelve a bolgár szakács felé billen. Õ könnyebb ételeket és fõleg változatosabb leveseket készített. És a második fogásokban is sokkal fantáziadúsabb volt, mint most a román. Most a húsokat legtöbbször grillezve kapjuk (ami persze nem rossz, mert így teljesen zsírtalan az étel!) és a krumplipüré meg az egyféle zöldsalátát elég hamar meg lehet unni. Persze Jankónak nem voltak alapanyag gondjai.

Június 5. kedd, úton, Ceuta, úton.

Éjfélkor a barba úgy adta át a szolit, hogy délelõtt tízkor érkezünk. Na, gyorsan levettem a fordulatot, hogy ne menjünk többet 8 csomónál. Akkor délre érkezünk, ugyanis. Fél óra múlva nézem a sebességet, hát hattal megyünk. Vissza teljes erõre. Nyolc csomó, minden rendben.
Délben érkeztünk.
Azt mondja Dimitrij:
- István, dupla õrséget tartunk, mert sok innen a potyautas. Ott ülnek sorban a...
Hogy hol ülnek, azt nem értettem, de egész biztosan ott ülnek sorban. Így Ilja, ahelyett, hogy kiment volna, az orrban strázsált. Viszont a barba az ügynökkel kiment. Szépen, elegánsan, ahogyan egy parancsnokhoz illik: mûanyag papucsban, egy ócska sortban, és ehhez egy atlétatrikó.
Így délután négyig elvoltunk. A barba bejött, kérdezem:
- Muszáj a dupla õrség? Hiszen itt aztán senki sincs a három melóson kívül.
- Persze, hogy kell, hiszen láthattad, amikor bejöttük: a mólón ott ülnek sorban, akik hajóra várnak!
Jaj nekem! Ezért kellett dupla õrség! Hiszen azok a kikötõn kívül voltak, lehetõség semmi a beszökésre, mert magas, a tetején éles drótsövény. Lehetetlenség bejönni.
Viszont beszéltem az asszonnyal.
Még az õrségemben kijöttünk a szorosból, hát ránk szakadt a 8as vihar! Szerencsére teljesen hátulról jön majd, ha befordulunk a Kanáriszigetek felé.
Este behívtam Józsi urat, megszakérteni az egyik üveg bort. Hát kérem, elmondhatom, hogy igazán jól választottam! A Canals & Rubiola pince rozéja finom volt. Enyhén kesernyés, üde, fiatal bor. Fél tízig beszélgettünk, jól éreztük magunkat, ekkor kirúgtam, mert ugye nekem aludni kell.

Június 6. szerda, úton.

Tegnap beüzemeltem a honlapomon az internetrõl letöltött "rádió" szoftvert. Ez persze csak egy hangfájlokat lejátszó program, de hasznos. Egy új menüpontot hoztam létre "Rádióm" néven, és feltettem az Ezer arc, ezer talentum klubdélutánok hanganyagát, az apával készült beszélgetést, és elkezdtem felolvasni az írásaimat. Az elsõ a Tengerész szimfónia. Most hallgatom vissza. Hát... úgy látom, hogy ez alapján nem választanak meg az év elõadójának! Azért azt gondolom, hogy elviselhetõ, egyszer meg lehet hallgatni.

Június 7. csütörtök, úton.

Mint tegnap. A különbség annyi, hogy amiket most mondtam számítógépre, az úgyahogy tetszik. És nemcsak a saját írásaimmal foglalkozom, hanem megvágom Reményik Laci hanganyagait. Megkaptam tõle egy CDn az elsõ két Ezer arc klubdélután anyagát, és még jó pár eseményrõl készített felvételét. Nagyon, nagyon nem tetszenek, illetve nem így igaz. Az nem tetszik, hogy ahogyan kiadja a kezébõl. Élvezhetetlen. És az se tetszik, hogy ezt senki nem mondja meg neki. Nyilván azt mondják: az õ játéka, minek haragítsam meg? Azt hiszem, én meg fogom. Mert ha hazamegyek, mindenképpen megtalálom a módját, hogy elmondjam, és megmutassam, hogy mik a hibái, szerintem. De hát egy olyan "hanganyag", amit nem lehet érteni, azt minek hallgassa meg valaki? Gondolj bele: mennyire élvezhetõ az a hanganyag, amit egy halk szavú férfi mond szalagra a HÉVen, menet közben? És az, amikor két ember suttog, mert nem akarják a többieket zavarni a hangos beszéddel? Az ilyen felvételt ki kell dobni, nem való a kézbõl kiadni.
Sajnos délután "rossz hírt" kaptunk. A hajóbérlõ azt kérdezte, mikor lehetünk Setubalban, ha holnap este nyolckor kezdik a kirakást, és szombaton 15.00kor el tudunk indulni? Hát... nem örültem, amikor elolvastam!

Június 8. péntek, úton, Santa Cruz de Tenerife (Tenerifeszentkereszt).

Éjjel ugyancsak felolvastam. És visszahallgattam, amit megvágtam és megszerkesztettem. A velem készült beszélgetés kimondottan jó lett, az egy órányi anyagból maradt ötven perc, meg se látszik rajtra a vágás, csak élvezhetõ. A sallangokat kihagytam, amikor valaki azért beszél, mert nem múlhat el egy "elõadás", hogy ne szóljon hozzá. Az ilyennek nincs helye a hanganyagban.
A hajnali õrség után, már a kabinban voltam, elkezdtünk rollázni. Néha majd kiestem az ágyból, akkorákat billegtünk! Pedig teljesen sima vízen hajóztunk, majdnem olajtengeren!
Délután háromkor hívott Tenerife Rádió, hogy telefonhívásunk van. Fel kellett keltenem a kaftánt. Valahogyan, háromszori dudával kirobbantottam a kabinjából. Amit ez elõadott a telefonnál, az felháborító volt! Nyegle, nagyképû, utálatos, és persze csak mekegmakog, mert angolul nem tud, hát nem csoda, hogy nem értik a vonal másik végén. És a végén dunsztja se volt, hogy mirõl beszéltek, mert azért vagyok annyira gonosz, hogy rákérdeztem, mit akart az ügynök? Mit válaszolt? Lehülyézte, idiótának nevezte, de hogy mirõl beszéltek, arról fogalma se volt. Pedig a spanyol mindössze annyit szeretett volna tudni, hogy nem tudunke délután háromra megérkezni? Ha megérkezünk, akkor a délutáni mûszak megvárja a hajót és elkezdik a kirakást, ha nem, akkor csak este nyolckor kezdenek.
Így aztán, ahogyan az érkezési táviratokban is megadtuk, este hatkor érkeztünk a Kanári szigetekre. A fejemet tenném rá, hogy ezt a szépséget, amiben nekünk itt, a cementrakodó környékén részünk van, nem sokan élvezték eddig a magyarok közül.
Érkezés után draft survey, aztán keresem a barbát, hát nincs. Hol van?
- Kint a városban , mondta Boriszláv.
Azért ez úgy van hajókon ám, hogyha a barba kimegy, akkor illik a chiefnek szólni. Ha másért nem, hogy ne keressem hiába. Kilenckor kezdték a kirakást, óránként 200 tonnát raknak ki, hát így 23 óra lesz a kirakás, aztán itt se voltunk...
Vacsora grillen sütött csirkemell, krumplival mellé paradicsom és hagyma. Mivel az ital narancslé volt, hát nyolc után beültünk a kabinba Józsi úrral, és kibontottam a második üveg boromat. Ez Ramón Roqueta pincéjébõl származó 2005ös Cabernet Sauvignon volt. Igencsak ízletes, testes, sûrû, halvány édeskés stichje van, de ugyanakkor valami nehéz, gyümölcsöz ízt is érzek (mintha szilvára emlékeztetne). Egy szóval: ízlik. Bõvebben: nagyon ízlik. A kaftány akkor jött haza, amikor már csak az üveg alján lötyögött. Felkínáltam, ha nehéz szívvel is.
- István, az nekem nem elég, hiszen csak egy pohárnyi, igyátok csak meg - hárította el.
Egyem a kis zúzáját... Hát tõlem nem fog kapni annyi bort, ami neki elég, az biztos, mert a keresetem másra fordítom...
Amikor elköszönt, közölte, hogy könyvet megy cserélni egy másik hajóra, ahol oroszok vannak.
Szerintem a könyvet vodkára cseréli...

Június 9. szombet, Santa Cruz de Tenerife, úton.

Annak ellenére, hogy Dimitrij semmi effélét nem említett, azért éjjel egykor lefeküdtem, és fél ötig aludtam. Mire fölkeltem, addigra háromméteres volt a fartrimm, de szerencsére ment a hátsó szelvények nyitása, nem lett botrány. Különben is úgy intéztem, hogy a spanyolok kértek elnézést, amiért nem rakták ki a hajó hátulját.
Tegnap, illetve már ma volt, mert amikor Ilja leadja a szolgálatot, az éjfél után van, fogta magát, és kerékpárra pattant, és kiment a városba. Mint én hajdanán, kezdõ koromban. Erre én már nem vagyok alkalmas, és nem is hiányzik, de azért itt kimentem volna, hiszen elõször, és könnyen lehet, hogy utoljára is voltam a Kanári szigeteken. Dimitrij szó nélkül húzott ki, a szakács is kirohant, Boriszláv is, Ilja is... Na, nem baj. Viszont hamarosan Budapestre megyek, és oda Józsi úron kívül senkit nem viszek!
Ja, azt üzente Kremers a fõnöknek, hogy sajnos hó vége elõtt nem tudja váltani. Lehet, hogy együtt megyünk haza? Pedig már nagyon el kellene mennie, mert egyre idegesítõbb. Teljesen úgy viselkedik, mintha õ a törvények, és a rend felett állna.
Tíz után megjött a vizes ember, hogy meghozta a vizet.
Nem értettem, hogy minek, hiszen bõven van vizünk. Felmentem a barbához, hogy megkérdezzem, de nem lehetett felébreszteni. Elküldtem a vizeseket.
Fél tizenegy körül megjöttek az új barátai a másik hajóról, becsörtettek hozzá, hát erre fel kellett kelnie. Késõbb megjött az ügynök, attól is megkérdeztem, hogy rendeltünke vizet?
- Igen - volt a meglepõ válasz. Megfogtam, és mentünk fel Dimitrijhez.
Katasztrófa volt, mire vagy ötödszörre megértette, hogy mi a probléma. Már egyszerûen nem tudom, hogyan fogalmazzak, hogy ez a tökkelütött megértse, legalább annyira, hogy arra válaszoljon, amit kérdezek! Amikor rájött, hogy mi a gond, akkor nagy hangon kijelentette:
- István, tegnap este beszéltünk róla, hogy Setubálban drága a víz. Tele vesszük az édesvíz tankot.
Hát beszéltél a jó kurva nénikéddel a vízrõl, de nem velem! Nem vagyok hülye, ha szóba került volna, akkor értettem volna, hogy miért hozzák!
Amikor az ügynök elment, érezhette, hogy most nem a szívem közepében foglal helyet, mert véreres szemmel (az irodalomcsere úgy látszik megviselte tegnap este) próbált valami magyarázatot összehozni, de hiába, mert úgyse értettem, hogy mit dödög, motyog, makog angol beszéd helyett.
Érdekes, azt viszont pontosan meg tudta mondani, hogy:
- Istvan, I am dead, I am not here... (meghaltam, senkinek nem vagyok itt...)
Mondjuk, azt nem kívánom, hogy meghaljon, de hogy ne legyen itt, azt tiszta szívbõl.
Fél kettõ felé húzták el a belüket az új barátok, de csak azért, mert jött értük a chiefjük, hogy indulnának, és elég zsenánt parancsnok és fõgépész nélkül kifutni.
És, nyilván azért, hogy eloszlassák azt a tévhitet, miszerint az oroszok isznak, ezért bezárt ajtó mögött tartózkodtak, de ez nem mentette meg õket az indulástól, és a véreres szemektõl, a rogyadozó lábaktól, a falnak dõléstõl, a dadogástól, meg hogy az ajtófélfa ne verje orrba a másik hajó gépészét.
Én meg továbbra is benne vagyok a tévhitben, és nem értem, miért nem tudok belõle kigyógyulni.
Aztán délután állok a járónál, én voltam az õrséges, mert a matrózok (külön díjazásért) cementet lapátoltak a raktárban, és figyeltem a rakpart forgalmát. Az van nekije, mert mögöttünk három óriás orosz halászhajó (halgyár) áll, és a legénység jár ki a városba. A bejövõk nemegyszer hercig kis dobozt tartanak a kezükben, és megmeghúzzák, mert ugye abban ócska, dobozos bor van, és az intelligenciához hozzátartozik az utcán vedelni. Más.

Szabad így beszélni?

Az asszony nagyon csúnyán beszélt ma velem. Azért egy férjjel ez nem engedhetõ ám meg! Fõleg ennyi év házasság után! Tudod mit mondott a telefonba? Azt, hogy zöldborsóleves! Idei zöldborsóból, és utána almás karaj is van a tûzhelyen, és abból vehet a kisebbik fiam. Szóval ilyeneket mondott, oly szemérmetlenül, hogy én is halljam! Pedig olyan, hogy idei zöldborsóleves nem is létezik, még a mesékben sincs, nemhogy az asztalra kerüljön. Zsíros húsgombóc leves az igen, Meg almás hús? Úgy, ahogyan Encsi készíti? Népmese! Olyan messze van, mint az Óperenciás üveghegyek kurta farkú malaca! Abból meg lehetne, mondjuk, egybesültet készíteni pezsgõs vöröskáposztával, resre sütött krumplival, és lehetne inni mellé egy kis rozé bort, vagy valami könnyû vöröset. És ami a mai hajózási tudományok fejlettségi szintjén elképzelhetetlen, mondjuk melegen tálalva! Hogy forrón, arról nem is álmodom, mert nem hiszek a fantasztikumok idõ elõtti megvalósulásában. Mert ma a vacsora grillen sütött (száraz) karaj, krumplipürével (mindez hideg) és paradicsom és hagyma volt karikázva hozzá. És az ital tej.
Nem a szokott idõben vacsoráztam, mert fél ötkor eldõltem, és hétig aludtam a szófán. De ami azt mutatja, hogy mégis van némi demokrácia az, hogy mindegy mikor jövök enni, fél hatkor vagy hétkor, az étel egyformán hideg.
A kirakás még mindig tart, nem lehet kész este tíznél elõbb, gondolom éjfél elõtt indulunk, hogy enyém lehessen az indulás utáni õrség is.
Hû, de tele van a tököm!

Június 10. vasárnap, úton.

Még szerencse, hogy aludtam azt a két és fél órát (a draft surveyor ébresztett fel), mert ugye éjféltõl jöhettem õrségbe. Azt be kellett látnom, hogy semmit nem lehetett tenni, mert a méltóságos parancsnok úr nagyon elfáradt a délutáni promenádban. Na, mindegy. Kibírom.
Indulás elõtt volt alkalmam gyûjteni egykét igazán szép dimitrijizmust.

Angolul tudóknak:

Lehet kérem találgatni, hogy a: "we are musted" mit is jelenthet? Vagy egy másik gyöngyszem: "salled report". Ez utóbbi különösen tetszik ám! Mert ez magyarul a "sailing report" azaz az indulási jelentés, az elsõ pedig azt jelenti, hogy "nekünk kellett"! Mert a must segédige így ragozandó Present Perfect Dimitrij esetben.
Aztán annak is tudtam örvendeni, amikor kiderült, hogy amit úgy mond, hogy: "fet", az nem a fat fõnév, hanem... na, ki találja ki? Itt egy példamondat: Istvan, make a photo about coils on shore, because theay are loadad "fet" condition. Mer ugye a fat (kövér) itt hülyeség, azaz dimitrijes. Két és fél hónap alatti kutatómunkával tegnap világosodtam meg: ez a wet (nedves) fõnév.
Majd még gyûjtök. Sajnos ezt megígérhetem.
Amit viszont az indulásnál még nem is sejtettem, hogy sajnos olyan fáradt volt a barba, hogy nem állt módjában reggel hatkor feljönni, még volt némi aludnivalója hat után is. Ekkor berágtam, és elkezdtem nyomni a dudát, és amíg ki nem jött nem engedtem el.
Ettõl aztán egész nap durcás volt.
Mehet a jó büdös francba, nem érdekel.
Este bedörgöltük (félig) az utolsó boromat Józsi úrral. Õ az egyetlen jó most körülöttem. Néha leülünk és eldumálunk, mindegyikünk mondja a magáét, és szidjuk a fõnököt, meg mindent. De azért nem a szidás a fõ mûsorszám, mindketten békés alaptermészetûek vagyunk, és eléggé egy húron pendülünk. Van témánk bõven. Csak most nagyon ki vagyok akadva a barbára, és ezért nálam központi kérdés... És ugye én most naplót írok, amiben az foglaltatik benne, ami engem foglalkoztat. És az emberek pontosan ezért olvasnak Naplót, hogy ezeket az apróságokat megtudják, ami személyiség pontosabb megismeréséhez tartozik, szerintem ez adja ennek a fajta olvasmánynak a savaborsát.
És aki írja, annak teljesen "szabad keze" van, nem köti semmi, mert nem szól bele senki, hogy mit írjon, mit ne, hiszen a naplót az ember magának írja. Az hogy mások elolvashatjáke, az mindig attól függ, aki írja. Én ugye kiteszem az internetre a tengeren írott részeket, de nyilván nem azért, hogy "hozzászóljon" bárki is. Dicsérni lehet, és dicsérik is, hál' istennek. Az is gyönyörû ebben a mûfajban, hogy azt se dörgölhetik az orrom alá: "nem így volt, nem így történt", mert a válasz: én így éltem meg, és passz...
Milyen érdekes: annak ellenére, hogy köztudottan szubjektív mûfaj, mégis mily hatalmas forrása a történészeknek, íróknak a hajdani naplóírók kötetei. Persze akkor más idõket éltünk, mások voltak a hírforrások, más az emberek mentalitása.
Szeretek naplót írni, és nem lehetek elég hálás az édesapámnak, amiért rávett.

Június 11. hétfõ, úton.

Valamelyik nap felhívott Gáspár Gyula, és rossz hírrel szolgált: Nagy Laci (Tirpák) meghalt. Amikor kezdõ harmadik tiszt voltam, akkor hajóztunk együtt a Tatán. Csendes, rendes gyerek volt. Állítólag családi problémák miatt vízbe ugrott valamelyik hajón a hídról.

Azért ez a cementrakomány nem az álmok netovábbja ám! Indulás után éjjel lemosták a matrózok a hajót, hajnali háromig spriccelték, locsolták. Azt mondták, hogy szépek lettünk.
Ja, a sötétben. Mert reggel látható lett, hogy minden csupa cement.
Így aztán nekiestek nappal is, de most sikamika a kefével, súrolták, meg minden, így most kevésbé vagyunk cementesek. Kíváncsi vagyok, megkapjuke a cementoldó kemikáliát? Mert az lehozza.

Mi durrant?

Hajnali három óra felé egy jókora durranást hallottam az orr jobb oldalánál, és a hajó egy pillanatra "megingott". Nyilvánvaló, hogy valamivel ütköztünk. Hiába rohantam ki és kémleltem a vizet, nem láttam semmit. A hold még nem kelt fel, az égbolt felhõs, valójában az orromig se láttam. Dunsztom nem volt mi lehetett. Hullám nem, mert olajtengeren jövünk, alig fodrozódik a víz felszíne. Az biztos, hogy nem egy elszabadult, vízben lebegõ konténer volt, mert annak kicsi volt az ütés, ha meg üres, és úszik, akkor látnom kellett volna, és nagyobbat szólt volna. Nem hiszem, hogy egy kivilágítatlan vitorlás lett volna, mert a vitorláját láttam volna. Legvalószínûbbnek gondolom, mivel a döghullámok vihart mutattak a közelmúltban, hogy egy farönköket szállító hajóról elszabadulhatott a fedélzeti rakomány, és egy farönknek ütköztünk. Ez az ütközés nagyságának is megfelelt.
Persze mondtam hatkor a kaftánnak. Délben elõrementem megnézni, semmit se láttam, ami friss sérülés lett volna, nem utalt semmi az ütközésre. Ettõl farönk még lehetett.
És valahol ide kapcsolódik, mert ugye azt is gondoltam, hogy egy kivilágítatlan csónak is lehetett volna. Két napja az MRCC Las Palmas (felkutatási és mentési központ) adja a vészhívást: egy fa csónak 40 emberrel 35 fokos irányban sodródik a nyílt óceánon, az áramlás viheti õket, és szerencséjükre a Kanáriszigetek irányába, bár mire odaérhetnek... Nem sok esélyt adok nekik, bár az ember hallatlanul szívós állat.

Teremtés és a nyelv

Egy kis figyelmet kérek, mert most egynehány sorban megoldom az emberiség egyik alapvetõ gondját, néhány sarkalatos kérdésre megadom a választ, már ami a teremtést és az emberré válást illeti, utána mindenki mehet, és kávézhat nyugodtan...
Ugyanis olvasom Gósy Mária: Pszicholingvisztika címû kötetét. Ebbe is sikerült "beletenyerelnem", mert olvasás közben derült ki, hogy a fiam egyetemi jegyzete, tankönyve, én meg csak úgy szórakozásiból, mert érdekel... Vizsgázni nem vagyok hajlandó belõle.
Amúgy hallatlanul érdekes, hiszen arról ad "mély, egyetemi szintû ismereteket", hogy hogyan mûködik a hallás (a nyelv szemszögébõl), a megértés, a beszéd. Mi a módja a szavak, mondatok megfogalmazásának, kimondásának, milyen az agymûködés nyelvi modellje, a szemantikai szótárunk felépítése és mûködése az aktív, a passzív és az aktuális szókincset tekintve. Hogyan sajátítjuk el az anyanyelvet, és hasonló dolgok, amikbe senki se gondol bele, ami a világ kétségkívül legnagyobb csodája, és mindenki a birtokában van, és használja.
Beszúrás, miközben újraolvasom: az elõbbi bekezdésben zárójelbe tettem azt, hogy "a nyelv szemszögébõl", de ez butaság, mert hallás csak "nyelvi szemszögbõl" létezik. Az akusztikai jel feldolgozása a nyelvi megértés része, mert elõbb az agy eldönti, hogy a jel mi a csuda: ha beszéd, akkor nyelvi feldolgozás következik, ha zene, akkor megrángattatja a lábat, vagy befogatja a fület... Beszúrás vége.
Minél tovább olvasom, és minél inkább felfogom, és megértem, hogy hol áll a tudomány e téren, egyre inkább az a meggyõzõdésem, hogy a teremtés kulcsa itt van, és nem a természettudományok kezében, hiszen bármilyen fejlettségre jut a tudomány, életet lehelni soha nem tud majd, és amíg ez nem sikerül, addig hiába minden, az anyagelvûek nem arathatnak diadalt a szellem elsõbbségét hirdetõ elképzelés felett. A nyugati civilizáción alapuló tudomány materialista képviselõi arra kárhoztattak, hogy csak és kizárólag részsikereket mondhassanak maguknak, de soha ne gyõzhessenek. Mindig tehetnek egy lépést elõre, csakhogy az út végtelen, és az õ bizonyosságuk csak annyi, hogy a végsõ bizonyíték az út végén van.
A marxista meghatározást, hogy a munka tette emberré, emelte ki az embert az állatvilágból, megint csak sutba lehet dobni, mint ideológiailag ki és elhasznált csacsiságot, mert egyértelmû: a nyelv, a nyelvhasználat az, ami az emberiséget hordozza, és itt a szónak két értelme van: mint az emberek összessége, az emberiség, és az összes tulajdonság gyûjtõszava, ami az emberséget adja. Addig, amíg a másik emberállatnak nem tudom elmondani, hogyan készítsen szerszámot, addig csak utánzás van, állati szintû "tevékenység", és az nem produktív munka, tehát a munka csak másodlagos, bár így is fontos elem, az emberré válásban.
A nyelv a lényeg.
És az, ahonnan a képességünk kaptuk, a nyelv megtanulására.
Olvastam valahol, hogy ez a képesség mutációs adomány.
Vagy a kozmikus hatoslottón nyertük, az is éppoly hihetõ, mint a mutáció címkéjû tudományos varázsige.
Mert a mutációval az a bajom, hogy nem hiszek a tömeges mutációban, azaz olyanban, hogy egy idõben a Föld különbözõ részein bekövetkezzen egy és ugyanazon egyforma minõségi változás.
Ha mégis mutáció, akkor pedig csak egy "lény" volt, aki megkapta, aztán továbbadta, és ezt a lényt ismerjük, tudjuk, úgy hívják, hogy Ádám, és innentõl nincs vita. Mindegy, hogy Istent istennek, vagy mutációnak hívjuk, vagy egy UFO, mindegy, hogy Ádámról beszélünk, vagy egy asszonyról és három férfirõl, mint az emberiség õseirõl (Kaliforniai Egyetemen Allan C. Wilson, Mark Stoneking és Rebecca L. Cann kutatása). Akkor Éva az elsõ ember, és õ az, aki mutálódott és továbbadta a nyelv befogadásának képességet.
Nem tudom itt elhinni a mutációt. Mert azt nyilván tudja mindenki, hogy ezt a "tudományos" tényt HINNI kell, mert bizonyíték nincs rá. Arra persze van, hogy a mutáció létezik, csak arra nincs, hogy a nyelvi képesség mutáció eredménye.
Persze, hogy én mit hiszek és mit nem, az egyedül az én bajom.
De amit ebbõl a hallatlanul érdekes könyvbõl kiolvastam az, hogy nagy erõfeszítéseket tesznek a nyelvhasználat tudományos feltárásra, a polcokon halomban állnak - egyelõre fizikai tények, bizonyítékok nélküli , hipotézisek, a különbözõ modellek, aminek az értékét az adja, hogy a tudomány képviselõi közül kik tartják elképzelhetõnek, kik fogadják el. Vannak szép modellek, amit vagy elfogadunk, vagy se. Aztán jön valaki egy újabb, szebb modellel, amit elfogadnak, vagy se vagy kiegészíti. És aztán következik az újabb, még szebb modell, mégkiegésztõbb. Amit... vagy se... És ehhez számtalan érdekes, érdekesebb és hallatlanul érdekes kísérlet, ami újabb következtetéseket generál, és ez újabb modell felállításához vezet. És minden tudományos megállapítás így kezdõdik: úgy gondoljuk, hogy... vagy: minden jel szerint... vagy: a legvalószínûbb elképzelés szerint...
Magyarán: dolgozunk tisztességgel, tudunk is sok mindent, illetve azt tudjuk, hogy hogyan képzeljük. De hogy jól képzeljüke, arra csak utalások vannak, de biztosat nem tudunk (eddig).
(Egyet azért ne tessék kiolvasni a fejtegetésembõl: lekicsinylést, gúnyt, vagy lenézést, mert igenis tisztelem akik ebben dolgoznak, szükségesek, a munkájuk hasznos, és minden megbecsülésem az övék, és csodálom, hogy milyen módszereket találnak a feltételezéseik alátámasztására. Tehát csak éppen egy kicsit karikírozom a dolgokat, és nem sértõ szándékkal.)
Az az érzésem, hogy ezzel a tudománnyal jutunk legközelebb Istenhez. Ha itt valami eredményt egyszer elérünk (kézzelfogható eredményrõl, és nem valóságértékû modellrõl beszélek) elmondhatjuk, hogy megértettünk valamit az Isten, az istenség lényegébõl.
Aztán van még egy gyanúm: jelesül az, hogy amit ma a kutatók tesznek, még mindig csak valamiféle sötétben való tapogatózás. Ugye tudjuk, hogy a francia akadémián tudós professzorok kijelentették valamikor a 18. század végén, hogy márpedig repülni sose fog semmi, ami a levegõnél nehezebb. Ez akkor tudományosnak volt mondható. Amit a mai nyelvészek gondolnak az egész problémáról az ma tudományos. Nyilván.
De mi van, ha az egész totálisan másképp mûködik? Mert amit felvázolnak, az túlságosan bonyolultnak tûnik ahhoz, hogy így mûködhessen. Mert a mai gondolkodásunk leragadt a mi általunk épített számítógépeknél, ezek modelljénél, és nincs elképzelésünk, ami ezt felülírhatná. Mi a helyzet akkor, ha létezik egy teljesen másképp mûködõ "számítógép", egy "gondolkodógép" amit el lehetne a természettõl tanulni?
És van egyvalami, ami eléggé elkeserít engem, a számítógép hívét, a fantasztikus irodalom hajdani lelkes olvasóját: beszélgetõ robot akkor lesz, ha a nyelvészek teljesen feltárták a beszédértés és a beszéd teljes mechanizmusát. Azaz soha. Sajnos.
Ugyanis olyan mechanizmust építeni, ami az ember teljes értékû "beszélgetõpartnere" lehet, ahhoz személyiséget kellene kreálni, azaz a teremtést megismétléni, és ez az ember lehetõségeit enyhén szólva meghaladja.
Hát ennyi, tessék, el lehet menni vagy pihenni, esetleg kávédzani. (Hoppá, tengerész szleng! Be kell írnom a gyûjteménybe!)
Este befejeztük Józsi úrral a maradék üveg bort. Mert tegnap annyit vedeltünk, hogy az üveg fele megmaradt.

Június 12. kedd, úton, Setubal horgonyon.

Kérem szépen, lehet, hogy hamarosan elkezdek mea culpázni? Mert mit láttam tegnap délután Dimitrij asztalán!? Egy könyvet! Ez semmi! De a címe: Ucsebnyik universzalnij anglickava jazüka. Azaz: univerzális angol nyelvkönyv! És már a negyedik oldalnál tartott!
Tegnap ímélek jöttek, és ebbõl az derül ki, hogy csütörtök reggel kezdik a berakást, ami két nap, megkaptuk a La Gironde árapály idejét, és azt is, hogy két és fél nap a kirakás.
Délután négykor álltunk horgonyra.
Videóztam a bejövetelt a horgonyhelyre, mert szép a környék. Azt hiszem, egyedülálló cementgyárba megyünk rakodni, mert egy vár közvetlen szomszédságában van. Így nem is egyedülálló, mert várralálló... juj...
Beszéltem az asszonnyal, édesapámék meglátogatták, és így lasagne volt vacsorára, hát, ha még egyszer ilyet mond Enikõ, akkor nem tudom, mit csinálok! Skandalum! Már rohadtul unom ezt a monoton kaját. Most majd kapunk zöldségeket, meg talán némi felvágottat, szalámit, sajtot és egy kicsit változatos lesz. Mert most éppen az a helyzet, hogy aki napközben éhes, az ehet mustáros kenyeret vagy majonézes pirítóst (ha talál kenyeret!). Aztán elfogyott a mosópor is, és hiába mondtam a kaftánnak, motyogott valamit a spórolásról, kíváncsi vagyok, rendelte? Mert neszkávét nem, azt biztosan tudom, mert megnéztem a leadott rendelést. A szalonban már nincs kávé, a hídon még két napra való van, aztán kész... Ilyen se volt még!

Június 13. szerda, Setubal horgonyon.

Éjfélkor meglepett a barba. Mentségemre legyen mondva, hogy az álmos, éppen hogy felébredt embert könnyû csõbe húzni. Rendelésrõl kérdeztem, hogy a gázdetektorból egyet rendeljünke? Hogy miért ezt válaszolta, nem tudom, nekem már rég nem szocializmusra jár az agyam:
- Nem baj, úgyis félév van, majd a júniusi hajóleltárnál kiderül, kelle több.
Mondom, hogy jó. Aztán amikor elment, kezdtem el csak gondolkodni, hogy efféle baromsággal magyar hajón találkoztam utoljára. Az évente kétszeri leltár csak a szocializmusban dívott, én meg azzal tizenöt éve "leszámoltam". Dimitrijnek pedig maga a keserû valóság a mai napig, mert ugye õ elõször van nem szovjetorosz hajón. Ezek szerint, a ruszkik a mai napig csinálják. Hát ez jó vicc! Nyilván benne vannak a lendületben, és senki nem meri vállalni a kockázatát, hogy abbahagyja, és félévente csinálják, és senki se tudja, hogy minek?
Csak még azt nem tudom, hogyan védem ki. Persze Dimitrijt ismerve, õ is szívesen elsumákolja, mert lusta mint a dög. És mivel nem fogják rajta számon kérni, örülhet...

Június 14. csütörtök, Setubal, cementgyár.

Ahogyan az megígértetett, hajnali háromra révkalauz, és gyerünk, kikötni. Persze, egy kikötés nem úgy megy, hogy gyere ide, hamm bekaplak... Ahhoz idõ kell. És ha menne minden simán, akkor a portugálok gondoskodnak a csúszásról! Vagy egy órát sodródtunk a rakpart elõtt egy mérföldre, mert a hajó, amelyik indult nem indult... Persze, indult volna, de ehhez vontató kellett, mert egy elég veszélyes hely, tele a meder mindenféle forgókkal, erõs áramlás és minden, ami ilyenkor nem kellene. Nos a vontató skipperje (kapitánya) tegnap avanzsált a mooringboat kormányosból, és most ott állt, minden gyakorlat nélkül, egy negyven éves vontató, elavult, nehéz manõverezni, hát nem csoda, ha idõbe telt, amíg összejöttek a dolgok. És némi anyagi áldozatot is kellett hozni, úgy mind egy elszakadt heving line (dobókötél) és egy elszakadt vontatókötél, ami a "finom" manõverezés eredménye. Azonban elmentek, mi kikötöttünk egy viszonylag laza manõverrel és szerencsénk is volt, mert idejövet zuhogott, de a kikötéskor nem esett.
És ami felettébb jó, hogy délig csak szerelik a csöveket, addig tudok aludni, hát jó éjt mindenkinek.
Persze tízkor felébredtem arra, hogy valaki kopog, de senki.
Az esõ zuhogott. Ez jó lenne, ha nem lehetne esõben is rakni, de lehet, mert vízmentesen lezárt csõvezetéken jön a cement. Illetve: lementem a raktárba megnézni, mennyire vízmentes a szerelés, hát az egyiknél befolyt az esõvíz, kijavították, ellenõrzés, jó. El lehet képzelni, hogy mennyire cementes lettem, amíg végigjártam a raktárt. És ugye ennek akkor kezd jelentõsége lenni, ha felidézed magadban, amit korábban írtam: nincs mosóporunk. Persze nem érdekel, mert van mosogatószer, kimosom azzal, vagy vécéöblítõvel, mindegy...
Kettõkor csatlakozott az elsõ cementtartályos autó a csõvezetékre.
És amikor 25 perc múlva elment, elkezdtem aggódni. Az aggódásom tárgya: saját magam. Ugyanis ha ilyen ütemben jön az anyag, és halad majd a rakodás, akkor nem 30 óra, hanem 60 is lehet a berakás. És addig nincs alvás. Mert a fõméltóságú parancsnok elvtárs szarik besegíteni. Így aztán aggódom, de mást nem tehetek, mert aludni nem lehet, ha az emberben van némi felelõsség a hajó és a rakomány iránt. Majd valamit kitalálok.
Ahogyan az egy kezdõ tengerészpalántához illik, Ilja kiment egykor. Kivitte a bringát, mire "partot ért" majdnem bõrig ázott, de ez nem zavarta.
Aztán kiderült. Aztán esett. Aztán felszakadozó felhõzet. Késõbb esõ. Késõbb kiderült, majd zuhogott. Aztán kiderült, hogy mi is ez az erõd mögöttünk: velünk ellentétes oldalon egy sárga épület csatlakozik hozzá. Az kórház.
Délután azt mondja Krisztián:
- Sajnos nincs burgonya a csirkemájhoz, így rizst készítek.
- Hát miért nem készítesz krumplipürét rizsbõl? - kérdeztem, humornak szánva. És õ úgy is vette, mert jót mosolygott.
Aztán kaptunk némi élelmiszert. Az új módi szerint, nem Setubalból hozták, hanem 400 kilométerrõl. Nem értem.
Viszont Krisztián se mehet a szomszédba egy kis hülyeségért, és hogy "megviccelhessen" képes volt újrafõzni a vacsorát: este a frissen érkezett élelmiszer jóvoltából krumplipüré volt a májhoz.
- Ahogy kérte chief, készítettem rizsbõl pürét , mondta és teli szájjal vigyorgott.
Azért megoldottam, hogy egy kicsit pihenhessek. Amíg Ilja volt õrségben, kilenctõl éjfélig eldõltem a szófán, és sikerült valamit aludnom.

Június 15. péntek, Setubal.

Ma három hónapja indultam otthonról. Az elõzõ hajómon azt mondtam ilyenkor: letelt a szerzõdésem fele! Most meg azt, hogy már csak egy hónap van hátra, mennyivel úribb dolgom van most! Kíváncsi vagyok, el tudunke ma indulni? Bár, lehet, mert úgy néz ki, hogy az éjjeli mûszakban sokkal gyorsabban forognak a kocsik, mint nappal.
Ilja éjfélkor leadta az õrséget, és tûzött ki. Háromra bejött. De nem feküdt le, hanem bagózott egy sort.
- Nem mész aludni? - kérdeztem.
- Még nem , mondta és rejtélyesen mosolygott. Aztán negyed négykor megint a bringán ült, és tépett ki a városba.
- Talán valami barátnõt talált? - kérdeztem Ruszlánt.
- Arra nincs pénze, ma is kölcsönadtam neki egy tízest. Internetezik, és jó kapcsolat csak éjjel van. Így mondta - adta meg a magyarázatot az ukrán matróz. Ez igaz lehet, mert nekem is azt mondta a kölyök, hogy csak éjjel van használható kapcsolat. Azt hiszem, a használhatón azt kell érteni, hogy tud ICQzni Ukrajnába a barátaival.
Attól függetlenül, hogy tele a hócipõm azzal, hogy nem számít, milyen hosszan rakodunk, az exellenciás úr nem hajlandó kijönni a deckre, azért élvezem a berakást. Ilyenben még sose volt részem, és érdekes. Arról nem is beszélve, hogy van bennem egy kis félsz, és egy kevéske frász is, mert a rakpart teljesen nyitott a tengerre, és ha elkezdenek jönni a hullámok, azok megmozgatják a hajót, és akkor nagy baj is lehet, mert a cement vízként viselkedik rakodás közben, tehát arra folyik, ahova dõlünk, és ha elkezdenénk billegni, abból gubanc lehet. Hát jobb, ha állandóan jelen vagyok.

Aki pihent, és aki nem

Azt szoktuk mondani, hogy egy ötlet "pihentagyú", vagy a tengerész szóhasználat szerint: - Nem vagy már fáradt, öreg...
Nos ma Krisztián és Razvãn az, aki "nem fáradt...". Kitalálták, hogy halat fognak (mintha nem lenne így is épp elég!). Ehhez a gépész fabrikált egy szigonyt, dobókötél a végére, és indulhat a "pecázás". Nagyon hamar megették a halak az elsõ szigonyt, amikor mind a három ága letört, Krisztián idõlegesen feladta. Csak addig, amíg Razvãn nem alkotott egy újabbat, most már csak kétágút.
És láss csodát: Egy tûcsuka "horogra" is akadt. Megörökítettem a büszke halászt. Estig egy levesre való halat összeöldökölt. A helyiek nagyon ferde szemmel nézték, és mindenki ingatta a fejét, mert ez nem sportszerû halfogás.
Aztán volt, aki nem pihent (hanem igencsak tette a dolgát):
Õ Ruszlán õrangyala volt, aki megóvta a matrózunkat. A raktártetõn bóklászott, figyelte, hogyan rakodnak, hogyan nyomják a cementtartályos kamionok az anyagot a hajóba.
Egyszer csak óriási robbanás!
Az ötös tömlõnél szivattyúzó autó tartályából kirobban a tetõ, és Ruszlán feje felett besüvített a tengerbe. A tömítõgyûrû a lábához esett.
A tartályba kompresszorral levegõt nyomnak, és ejektor elven kiszívják a tartályból a levegõvel felkevert cementet. Nos, ha kiömlõnyílás valami miatt elzáródik, akkor a tartályban a nyomás nõ, nõ, amíg valahol megtalálja a gyenge pontot. Itt a rakodónyílás fedelét sikerült kirobbantani a helyérõl. És szerencsére Ruszlán megúszta.

Józsi úr, aki mindig megszívja...

Szegény feje, ha úgy dönt, hogy kimegy, és vesz valamit a gépházba, akkor mindig megjárja. Valenciában kidurrant a bicikligumi, most újólag úgy járt, csak most Setubalba menet, a város elõtt 68 kilométerrel. Mert ugye csak a nevünk az, hogy Setubal, mert jól kint vagyunk a prérin. Szóval vehetett külsõt, belsõt, és bejárhatta a várost egy Bosch nyavalyáért, ami csavar és lyukas, meg furat, ráadásul emelkedik benne a menet, meg minden. Hajókat járt végig, üzleteket, szervizeket, végül talált olyat, ami nem 1es, hanem 0,8as menetemelkedésû, de jó lett oda, ahova Józsi úr gondolja, mert oda, ahova én gondolom, ott nem kell menet, csak fel kell dugni...
És ez persze idõbe telt. Szegény Ilja már ment volna, de nincs bicikli. Közben én azért aggódtam, ha Ilja nem tud kimenni, nem lesz mosóporom, mert Tükör ablakpucolóban mégse moshatom ki az overallomat. Szóval Józsi úr megjött. És fél óra múlva már magából kikelve szidta a kaftánt, mert ahelyett, hogy megköszönte volna a fáradozását, bunkó módon ledorongolta, hogy nem kellett volna kimenni, mert meg lehet rendelni, és mit képzel, hogy ilyen sokáig kint volt. Szegény Józsi, Valenciában is így járt, amikor akkut vett a csónakmotorhoz. Nem lenne szabad törnie magát, mert ez az istenverte, idióta, emberszabású orosz fel nem tudja fogni, hogy lehet úgy is dolgozni, hogy az ember felelõsséggel végzi a munkáját, és kényes arra, hogy ami rá van bízva, az mûködjön is.
Mint a szép szocialista idõkben: nem baj ha rossz, ha nem mûködik, küldd el a megrendelést, és innen a felelõsség azé, aki nem küldi le az alkatrészt (hónapok múlva). Ez az, ami az embert dühíti.
Miközben mondtamondta, adott egy tábla csokit tíz percre. Boros üzlet közelében nem járt, de egy tábla vásárfiát hozott nekem is. Megköszöntem, és tíz perc múlva csak az üres papír volt az asztalon.

Kinek van igaza?

Jó, nekem mindig (mert ugye "Egy oroszlánnak mindig igaza van..."), de azért most felmerült bennem a kérdés, még ha haloványan is. Történt ugyanis, hogy elkészítettük a draft survey alapján a rakomány súlyának a meghatározását, és ha azt mondom, hogy elég nagy a különbség a gyári adatok és a mi számításunk alapján, akkor még nem mondtam semmit.
Mivel hullámos idõben olvastuk le a merülést érkezéskor, a konstans nyilván nem egyezet, de azt a javaslatomra korrigáltuk. Innen minden korrekt, szerintem 4506 tonna van bennünk, a gyár szerint 4427 tonna. A baj csak az, hogy ha tévedek, akkor a feladó javára teszem, mert fordítva szokott lenni a gyakorlatban: a feladó többet mond, a hajó kevesebbet. Mondhatnám, hogy ez is csak Dimitrijjel fordulhat elõ, de akkor nem volnék korrekt. Nekem is gondot okoz. Mert fel kell venni a lehetõ legtöbb rakományt, ami 4500 körül van, és a merülés alapján bennünk van, hát többet nem lehet már berakni, hogy a gyári adatot felnöveljük 4500ra... Nem ragozom, mert ez csak nekem érdekes. Majd Bordeauxban (Bassens) kiderül minden.
Este fél tizenegyre végeztünk, és most mindjárt megyek aludni, a manõverhez reggel fél hatkor nem kellek, hát délig aludhatok (persze erre nem vagyok képes, de arra igen, hogy egy jót pihenjek)! Most gondolom a kaftán önérzete durrog az önbálványozástól, hogy: nicsak milyen helyre legény is, fél órát helyettem lesz reggel, nem kelt manõverre, hát csak merjek is egy szót szólni, mert õ mindent megtesz a tisztje érdekében...

Június 16. szombat, Setubal, úton.

Persze felébredtem arra, hogy menetben vagyunk, de nem esett nehezemre visszaaludni, és végül hol az álom és az ébrenlét mezsgyéjén, hol ébren, de álmosan és csukott szemmel, hol beleájulva az alvásba, de fél tizenkettõtõl délelõtt tizenegyig aludtam! Csak éppen mindenem fájt, amikor felkeltem. A derekam, a lábam, a vállam...
Az õrség igen jól telt. Az iGo programmal tervezgetem a nyári rostocki utazásunk útvonalát. Arra gondoltam, hogy kétszer megalszunk valahol, az ezerkétszáz kilométert három napra osztom fel, és így lesz idõnk nézelõdni is. Nyolckilenc megállót terveztem be, közöttük van Murány, Fülek vára, Lomnic, és a Vörös Kolostor Szlovákiában. A Három Koronát nézzük meg elõször Lengyelországban, ez a Vörös Kolostorral szemben van a Dunajec túloldalán. Utána Kaliszig nincs betervezve semmi, ezen a szakaszon valahol megalszunk. Kalisz a lengyel Fejérvár, az õsi fõváros. Innen elmegyünk, és megnézzük a Miniaturt, ez Poznan mellett van (de elõbb utánanézek, mi is ez, mert csak feltételezem, hogy valami makettváros lehet, vagy valami hasonló, ugyanis a programban nincs semmi, ami csak utalna is rá). Innen Szczecin, itt sok a látnivaló, és utána már Rostock következne.
A barbán már látszik az idegesség a hazamenetel miatt. Tegnap este volt egykét normális pillanata, és leültünk egy kis beszédre. A bátyjának a lánya tegnap ment férjhez, õ is hivatalos volt a lagzira, de ugye nem váltották le.
Ma vacsoránál viszont teljesen búskomor volt. Ezért a tepsiben sült (amúgy is zsíros) krumplira rálocsolt vagy másfél deci olíva olajt.
A hosszas éjszakai alvásnak meglett az eredménye, mert igaz, hogy hétkor annak rendje és módja szerint elálmosodtam, mentem feküdni, de fél kilenc után felébredtem arra, hogy elkezdtünk rollázni, aztán már nincs alvás, hát inkább felkeltem...

Így sokkal egyszerûbb!

Ez a barba szavajárása, bár annak, amit mond, csak az értelme ez, mert kitekeri a szavakat, ember legyen a talpán, aki elsõre megérti, hogy a "this is too semple" ezt jelenti.
Nos, van minden hajón egy bazi nagy tábla, amit Fire Plannak hívnak, nevezzük tûzvédelmi tervnek. A hajó tervrajza, és ezen feltüntetve minden, ami a tûzvédelem és mentõfelszerelés tárgykörébe tartozik, a tûzoltóvíz vezetéktõl a légzõkészülékig mindent. És ezeket helyre kis szimbólumok mutatják.
Hát kérem, kaptunk két EEBD névre hallgató készüléket, amit fel kell tenni a tervrajzra. És e célból lehet venni öntapadós címkéket. Na, ki találja el, hogy...? Na...? Na...?
Hát persze. Nem rendeltünk. Drága.
Meg lusta, akinek a dolga lenne elküldeni. Ettõl függetlenül fel kell rakni azokat a nyavalyás mütyüröket.
- Be kellene szkennelni, és kinyomtatni - mondtam a fõnöknek - csak nincsenek képeim...
- Dehogyis, István! Sokkal egyszerûbbet tudok. Szólsz Iljának, õ megrajzolja, nagyon egyszerû, készítesz egy 5x5 vonalból álló rácsot a mintaképre és a papírra, ahova lerajzolod, és nagyon egyszerû bemásolni. Kézzel megcsinálja, nagyon egyszerû.
Ja, meg sarlóval és kalapáccsal, galvanizált drótból ûrhajót is egyszerûbb fabrikálni, mint a korszerû technikát felhasználni...
Így aztán hatra elkészítettem. Az egyik katalógusban megtaláltam a képet, beszkenneltem, kinyomtattam. Szép, 1x1 centis képecskék lettek, gondold el, ebben a méretben 5x5ös rácsra másolni, megáll az ész! Ilja kivágta õket.
Most már van mit felragasztani. Mutatom hatkor a kaftánynak.
- Hm... - vakarta meg a fejét, és hogy a manufaktúra ne sorvadjon el a csúcstechnológia mellett, ezért egy zöld cerkával gyorsan kiszínezte az egyiket. - Most már jó! - nyilatkozta magából kifelé.
Tipikusan az a fajta ember, aki ki nem ejtené a száján azt, hogy: "jól van, öreg...". Csak az lehet jó, amit õ követ el a felséges mancsaival.

Június 18. hétfõ, úton, Vizcaya.

Éjfélkor volt vonal. Gyorsan küldtem egy smst az asszonynak, hamarosan megkaptam az övét, ami nem válasz volt, hanem õ is írt, amikor látta, hogy megérkezett az övé. Aztán egy csengetés. Õ lehetett csak. És mintegy öt perc múlva csöng a mobil. Nézem a számot, ez nem Encsi.
Furcsállottam, de azt találtam ki hamar, hogy próbált hívni, de közben lemerült az akkuja, és kölcsönkérte egy szobatársától a telefont, ezért az ismeretlen szám. És amíg ezt így kitaláltam, lemerült az én akkum is! Mire megszereztem a töltõt, és feltettem, a vonal elment...
Ilyen kalandom volt az éjjel.
Dimitrijnek másfajta lehetett. Mert volt, annyi biztos, ugyanis el van tévedve. Egy teljes órával másfelé kóricál, mint mi, a hajóval. Ugyanis a franciáknak úgy adta meg az érkezést, hogy egy óra különbséget vett alapul a hajó és a francia idõ között, holott azonos zónában vagyunk. Mi sose állítunk órát, bárhol is vagyunk. És azt igazán tudhatná, hogy a kontinensen csak a Portugálok esnek ki a CETbõl, õk az angol idõt használják.
Délelõtt mostam. Aztán egy kávéval a kezemben felmentem a pupára, ott ült Razvãn és Krisztián.
- Chief, ma ukrán borscsot készítek! - fogadott a szakács. Innentõl megvolt a téma, kitárgyaltuk, ennek az ételnek minden "csínját és bínját", már amennyi "csín és bín" két olyan fõzõember rendelkezésére áll, kiknek a hazájában nem nemzeti eledel. Az alapvetõ különbség az volt köztünk, hogy a román szerint meg kell mosni a céklát, ám szerintem nem (és a lengyel szakácsoknál nem is láttam). Az után, hogy azt kezdte ecsetelni, hogy a lusta szakács nem mossa ki a céklát fõzés elõtt, lassan rávezettem, hogy ahány nemzet, ahány vidék, ahány háztartás, ahány szakács, annyiféle recept. Ezt kézséggel megerõsítette, és abban maradtunk, hogy a lengyel az orosz és ukrán ételek különbözõek, mert a lengyel barszcznak hívja, a másik kettõ borscsnak.
Így viszont ma már kíváncsian várom az ebédet.
Hát kérem, megmondom az õszintét, nekem ízlett. Megkérdeztem Ilját, õ azt mondta:
- Chief, ez ukrán borscs volt, és finom.
Megkérdeztem a kaftányt.
- Hát, István, ez nem az igazi! Az eredeti orosz borscs vörös a céklától, és a legjobb marhahúsból készül. És olyan sûrû, hogy megáll benne a kanál! - ezt természetesen nem mondta, hanem mutatta!
Ebbõl azt vonom le, hogy ahány ház, annyi borscs, barszcz, meg céklaleves. És emlékszem Viktor bátyó borscsára, amit a Lys Carrieren készített. Na, az aztán bûn rossz volt! Semmi hús, csak egy szekérderék répa, krumpli és cékla... Ide teszem emlékeztetõül a fotót, amit a Lys Carrieren készített rólunk Leszek, a gépész.

Június 19. kedd, Vizcaya, BordeauxBassenes.

Éjjel hatalmas villámlások fogadtak, de semmi más. Annyi erejük nem volt, hogy videózhassak.

Sütike és ötvenegy

Van a barbának egy rossz szokása. (Azt hiszem, most finom voltam...). A kajapénz terhére vesz egy csomó süteményt, de azzal a felkiáltással, hogy a pilotnak kell.
Már megbocsásson a világ: a pilot ne lagzizzon a mi pénzünkön, nem? Õ vigye a hajót, és örüljön, ha kap egy kávét. Még hogy süteményt! És kérem, ezek megeszik! Nem utasítják vissza! Hát ez nem a legjobb költése a kajapénznek. Nos, hogy ne menjen pocsékba (a révkalauzba) ezért az õrségben mindig rájárok. Ez viszont nem tesz jót a cukromnak (ami nincs, de majd lesz...), nem tesz jót a súlyomnak, ami van, csak egy kissé sok... Viszont, amit én eszek meg, arra senki nem szólhat semmit, mert a kajapénzbõl van, és így én igazán jogosultabb vagyok a nassra, mint a révkalauz.
Hát most mondja valaki, hogy nem gonoszság a barba részérõl ez az állandó sütike vásárlás...
És kérem, nem fogja senki elhinni, "javul az angolhoz való hozzáállása"! Így igaz, mert ha valaki kijavítja magát, az azt mutatja, hogy tudja... vagy nem tudja, vagy mit tudom én, mert ennél a pasasnál az élet speciális vágányon halad.
Mert történt az, hogy a válasz arra, mit kérdeztem, az volt, hogy ötvenegy. Tehát a barba aszondja, hogy:
Fifty one (fifti van)... ööö... - és gyorsan kijavította: - fivety one (fájvti van).
Na, mit tetszik szólni? Kijavította, mert kijavította, mert õ ezt így tudja: az ötven az fivety neki és nem fifty, ahogyan mindenki másnak! És ha véletlenül jól mondja, akkor azt javítani kell, mert másképp nem dimitrijizmus!
Ebben csak az a borzasztó, hogy annyiszor hallottam már ezt a marhaságot tõle, hogy lassan én is bizonytalan leszek benne, még jó, hogy ha látom leírva, akkor a szemem is görcsbe rándul, hát még nem tudott megfertõzni vele.
Pontos érkezés, fél tizenegyre kikötve, és Encsikének elment az sms, amiben megírtam, hogyan jártunk a múlt éjjel.
Csöng a telefon.
- De Isti, én nem hívtalak! - mondta az asszonykám. - Valaki más lehetett! Beszélgetés után nézem a mobil híváslistáját: Máltáról kerestek! Te ó ég! Nekem senkim sincsen ott! És jött egy sms, ugyanarról a máltai számról, M. Imó küldte, akivel a Pancon3 hajón együtt húztunk le egy hatost. Az SLC Bernen van, most Máltán javítanak, és még két és fél hónapig ott lesznek! Fúj, de utálom... Mert az hagyján, hogy ott van, de legalább ne dicsekedne vele! (MSC = Maffia Shipping Company, ha a tengerészhumor szerint mondom, de Mediterranean Shipping Co. ha a valós nevére vagy kíváncsi.)
Lekötötte a hajóbérlõ a következõ utat: Plymouth - Castellon. Nem hangzik rosszul, csak a rakomány! China clayt viszünk, azt hiszem, ez a kaolin, ezt papírgyártásnál fehérítésre használják, és a porcelán nyersanyaga is ez a fehér, agyagszerû anyag. Ez annyiból nem jó, hogy a raktáraknak gyönyörû tisztának kell lenniük.
Délután jött a zápor, szerencsések voltunk, be tudtuk idõben csukni a raktárt.


Cementrakodó Bordeauxban
És akkor egyik pillanatra rám tört valami hallatlanul mély utálat. Mert kérdem én, hol vagyunk? Már megint Bordeauxban, ami biztosan szép város. És mit látok belõle? Ugyanazt, mint Alcanarból, Tenerifébõl, Carbonerasból, Valenciából: cementrakodót. Ocsmány szürke betonsilókat, koszos, mocskos szállítószalagot, cementporos szivornyákat, ócskaság, rondaság, én meg hülye veszem a fényképezõgépet, és lefotózom: cementrakodó, szállítószalag, cementet rakunk kinekfelé, cementet rakunk benekfelé, tessék jól megnézni, itten voltam, én marha! És persze nincs egy perc szabadidõd, mert a méltóságos kaftánt máris kiette a fene, most három napig alig látjuk majd, én meg itt figyelhetem, a mûvészi kivitelû cementszívókát, amint hol a raktár elejébõl, hol a végébõl hörpöli a rakományt. Unom már. Rohadtul unom. Mennyi sok értelmes dologgal lehetne ez idõ alatt foglalkozni!

Június 20. szerda, Bassens.

Fáj a fejem meg tele a hócipõm, meg utálok mindent... Tegnap este megjött a kaftán a városból, hozott a hajónak szép mosóport, alufóliát, meg kávéfõzõhöz szûrõpapírt. Meg magának egy szál kolbászt, és egy borsos gömböcöt. Az utóbbi kettõt felszeleteltette a szakáccsal, és elkezdett harsogni:
- István, József!
Persze errõl még nem tudtam, csak miután felmentem az irodába, már kikészítve a whisky, meg poharak, meg szalámi, meg kolbász... Már csak mi hiányoztunk a barba szórakoztatására. Ha most azt mondod, hogy: "whisky, ez igen!", akkor azt mondom, hogy nagyon tévedsz. Mert ez valami okádék ócska, egy eurós szemét, hát mondtam is: - Köszönöm, nem kérek.
- Akkor van vörösbor! - harsogta Dimitrij diadalmasan, és én hatökör bementem a csõbe.
- Az jöhet... - mondtam.
Józsi az elsõ pohár "whisky" után gyorsan átváltott borra. Megittunk fejenként egy litert. Mi bornak nevezett papírdobozos spanyol ócskaságot, a fõnök úr meg whiskyt.
Ami jó volt a tegnap estében, az a borsos gömböc. Egyrészt, mert hallatlanul finom volt, másrészt, mert hallgatott, nem úgy, mint a barba. Szemmel látható volt, hogy a kaftány jól szórakozott, de nekünk kínszenvedés az efféle baráti poharazgatás. Több okból is! Ha baráti társaságot akarunk, akkor ahhoz csak a Józsi úr kell, meg én. Ha poharazgatni akarunk, akkor veszek 58 eurós bort, és az bizony finom, s egy hét decis üveg elég egy estére (vagy kettõre). És akkor tudunk beszélgetni, mert tegnap este a barba beszélt, be nem állt a szája, mi meg próbáltuk megfejteni. Aztán valamiért feljött Boriszláv, gyorsan ott fogtuk, így aztán vele már lehetett szót váltani, õ viszont elég hamar eltûzött, arra hivatkozva, hogy reggel szolgálatban kell lennie.

Kellemetlen este lehetne, mert nem eszes,
nem megy bele e nyelv!
Egy csepp eszperente...
Este hegy levet nyeltem de nem vele,
s fejembe ment szesze.
Ez esettel persze nem rettentelek el.
Legyen neked kellemes mese,
s nevess ez esetlen emberen, mert lehet!

Józsi úr megkérdezte a kollégákat, milyen a magyar nyelv, milyennek találják, amikor hallják, hallgatják? És innen nagyon hamar eljutottunk az eszperente nyelvhez. Nem nagyon akart leesni a tantusz se Dimitrijnek se Boriszlávnak, hát mondtam, mondjon egy szót, mert ugye ezen a "nyelven" bármit ki lehet fejezni.
- Számítógép... - mondta valamelyik.
- Ez egy szerkezet mellyel leveleket lehet szerkesztened, merevlemezre esetleg netre teheted... - valami ilyesmit mondtam, amibõl Boriszláv azonnal megértette, és készséggel elismerte, hogy ez valami nagyon sajátos lehetõsége a magyar nyelvnek.
- Ezt oroszul is lehet! - mondta a barba, és látszott rajta, rettenetesen fel van háborodva, és most meg kell menteni az orosz nyelv becsületét, mert hogy jön ez a két magyar ahhoz, hogy olyat tudjon, amit a cár atyuska meg lenin anyuska leszármazottai nem!
- Hát akkor mondd a számítógépet oroszul, de csak e betûvel.
- Eto! (Ez) - vágja ki diadalmasan, pedig ez megint csak magyarul elégíti ki a feltételeket!
- Nem jó - mondtam, és újra elmondom a feltételeket, de most õszintén, ki feltételezi róla, hogy tudja, mi az a wowel (magánhangzó)? Hát, ha úgy mondanám, hogy "fofel", talán... Dimitrij begõzöl egy kicsit. Mivel nincs kéznél egy T34es tank, hogy meggyõzze a rebellis magyarokat, odaült a számítógéphez, és elõvarázsolja a szótárt.
- Nézd meg, István, hány orosz szó kezdõdik e betûvel! - mondja, és nem veszi észre, hogy Boriszláv is úgy kiröhögi, hogy a könnye is csorog.
És nem jön rá, hogy nyelvészkedni nem, csak verekedni lehet az erõ pozíciójából, mert nem számít, hogy legyõzték a németeket, a természetet, a magyarokat, és az afgánokat, ja, azokat nem... itt, ebben a kérdésben hiába az erõfitogtatás, mert itt nincs, és nem is lehet nyerõ. Ez egy olyan verseny, amiben ugyan részt lehet venni, de senkit nem lehet legyõzni. És aki megpróbálja, az szánalmas, de nagyon. Martin, a Lys Chrisrõl is akkor lett nevetséges, amikor elkezdte nekem a nyelveket felosztani fejlett és primitív nyelvekre, s az elõbbibe a németet, s a másodikba az olaszt sorolta. Innen kezdve nem lehet szellemi partner semmiben.
És a tegnap este eredménye, hogy most fáj a fejem, meg minden. Azért az is galád gengszter, aki bornak nevezi az ilyen moslékot! És a spanyol és olasz üzletek tele vannak efféle papírdobozos vacakokkal. Azon nagyon csodálkozom, hogy ez elfogy! Akkor miért mondják õket borivóknak, ha ennek a lõrének piaca van? Az persze igaz, hogy borízû, és e miatt megtévesztõ, de a bortól nem fájdul meg az ember feje, csak a pancstól.
A tegnap este miatt a fõnök úr úgy alszik, mint akit letaglóztak, persze neki nem gond.
Na, megyek én is, mert a Jó Isten megsegített, és a cementszivornya bedöglött, most pár órát nyugtunk lesz!
Délig nem volt rakodás. Aztán háromkor jöttek, hogy shiftelni kell, mert elfogyott a rakomány a szivornya hatókörzetébõl.
Nem részletezem, fél hétig tartott az ökörködés, a bolondokháza, a hülyítés, a kiabálás, az idegeskedés, még egy kikötõkötelet is el kellett vágnunk, mert rátekeredett és szorult a csörlõ tengelyére. Hét után rogytam le vacsorához. Fizikailag és idegileg is teljesen kikészültem. Haza akarok menni!
Aztán kis esõ is esett, így elõbb befejezték a melót, nyolckor elmentek. Nem hiszem, hogy kiraknak 22én délutánig, ha így haladnak.
Este negyed kilenckor Ruszlán megjelent a decken, szépen "kiöltözve". Ezt valójában tisztelem benne. Leadja a szolgálatot, megfürdik, és felöltözik a szép ukrán farmerjébe, felveszi a farmerdzsekit is hozzá, és így jön ki sétálni, vagy megy tévézni.
Józsi úr is kiment egyet biciklizni, amikor lefeküdtem, még nem jött vissza. Vacsoránál boldog volt, mert amióta a hajón van, most tudott fél órát zavartalanul meditálni.

Június 21. csütörtök, Bassens.

Tegnap sikerült ágyba kerülnöm tízkor, így aztán ma reggel fél ötkor már kukorékoltam, de felkelni csak fél hatkor. Hát tegnap nem túl sokat raktak ki, de ettõl most nem vagyok feldobva, mert utálom a kilátásainkat.
Nem is érzem magam valami jól, annak ellenére, hogy úgy tûnt kialudtam magam, egész délelõtt álmos voltam, húzott (volna) az ágy, szédültem, remegett kezemlábam. Azért sikerült túlélnem. Azt hiszem, kezdek valóban besokallni. És még 25 nap van hátra a szerzõdésbõl!
Tizenegykor becsuktuk a raktárt, mert elkezdett szemerkélni. Jó két és fél órát zárva tartottuk, mert hátha esik. De nem. Akkor kinyitottuk. Fél óra múlva nyolc csepp, hát újra bezárni. Nem szeretem az ilyen akciókat, mert vagy essen, vagy ne. De nem, ma ilyen borús, nyomott néhanéha szemerkélõs nap van. De az azért nekem gyanús, hogy mennyire rajta van a fõnök a kirakás hátráltatásán! Amikor felmentem hozzá, mondom:
- Az a gyanúm, hogy próbálod elhúzni az idõt, hogy Plymouthba minél késõbb érjünk.
Vigyorog. Akkor bingó.
- Persze. A kalinyigrádi irodában 2627én lesz az audit, utána Levcsenko már tud jönni!
Na, hát akkor ezért. Akkor vállvetve küzdünk a közös célért, mert nincs hõbb vágyam, minthogy minél elõbb le lehessen váltva. Aztán az lesz a leghõbb, hogy minél elõbb le lehessek váltva.

Szegény Ilja gyerek

Azt hiszem, a fõnök úr teljesen rászállt. Ilja tehet, amit akar, a kaftány nem szereti, állandóan cseszegeti. Azt hiszem, a barba érzi a gyereken, hogy sokkal értelmesebb, mint õ, és ezért piti hatalmát kihasználva mindig kikezdi. Tipikus "nyilas házmester" viselkedésforma. Van egy kis hatalmam, ezért aki nálam értelmesebb, azt feljelentem, kikezdem, belerúgok.
Az egészben az a rossz, hogy ugye minden oroszul folyik, hát érteni nem értem, csak néha, amikor "kifakad" Iljára, hogy használhatatlan. Az persze tény, hogy hajlamos az elbambulásra. De ki nem? Kíváncsi lennék a huszonkét éves Dimitrij elvtársra, milyen málé lehetett! Lehet, hogy most azt adja vissza, amit akkor kapott? Nem tudom.
A baj az, hogy egyegy ilyen barom teljesen tönkretehet egy kezdõt. Én mást nem tudok tenni, ha módom van rá, a barbának megdicsérem a gyereket. Persze ilyenkor nem veszi a lapot, nagyon úgy néz ki, hogy elengedi a füle mellett.
Aztán, sajnos, este beütött a balhé! És ebben Ilja nagyon is sáros. Övé a 812es szolgálat, õ volt a wachman. Kilenc elõtt pár perccel egy durranást hallok a fedélzetrõl. Kinézek az ablakon, nem látok semmit, és ez gyanús volt, mert a járót látnom kellett volna. Rohanás a deckre, hát az alumínium lépcsõ a hajó oldalán lóg, bele a vízbe. Ugye az egyik vége a parton van, a másik a hajón, így aztán lehet rajta közlekedni kifelé és befelé is. Ilja éppen elõl volt, amikor annyira kicsúsztunk a part mellõl, hogy a járó potty, lezuhant a part felõli vége. Szerencsére, a másik oldala a hajón meg volt kötve, így aztán csak ott lógott. Kiáltottam Iljának, és rohantam le, Dimitrij már ott volt, és együttes erõvel próbáltuk felemelni, de ehhez nem voltunk elég erõsek. Ki kellett hívnom Ruszlánt is, hogy adja az erejét az akcióhoz, így aztán már fel tudtuk szedni a raktártetõre. Szegény kölyök, hiába szaladt és próbált segíteni a barba durván üvöltve elzavarta, Ilja többször is próbálkozott, de mindig megkapta a beosztását. Nem értettem, mert ugye oroszul kiabált, de el tudom képzelni, miket vághatott a fejéhez. Nekem csak annyit mondott, hogy Iljának a mai napja nem munkanap. Ha ehhez ragaszkodik, akkor nagy marhaságot csinál.
A gyerek meg most odakint szomorkodik sápadtan, és gondolom, emészti magát, fûnyírózik a kaftánnal, rágódik az eseten. Neki is jól fog jönni, ha hazaeszi a rosseb a barbát.

Június 22. péntek, Bassens.

Reggelre arra ébredtem, hogy vizes a raktártetõ, de sajnos addigra már elállt az esõ. Persze nem baj, mert ami késik, nem múlik. Ha pedig múlik, akkor teszek róla, hogy ne múljon.
Szóval az úgy van, hogy egy kicsit el kell húzni a kirakást, hogy ugye a barba hazamehessen Plymouthból, tehát ez ellen nekem sincs kifogásom, és szívvel lélekkel az ügy mellé álltam. Ezért amikor fél nyolckor három esõcsepp pöttyent a fedélzetre, azonnal bezárattam a raktárt, és fél óráig az eget kémleltem, hogy mindenki lássa, mily mélyen aggódom a rakomány miatt.
Fél óra múlva kinyitni, de ugye a nyitás maga vagy húsz perc.
Fél kilenckor megint pár csepp, észveszejtve csuktunk.
Negyed tízkor nyitás.
Fél tízkor egy csepp, Ilja már tudta, hogy rohannia kell csukni. És milyen jó volt! Mert három perc múlva zuhogott, tizenöt perc múlva, mintha dézsából öntötték volna, és ugye még nincs húsz perc, tehát az utolsó szelvény most került csak sorra, hát alatta úgy elázott a cement, ahogy az elõ vagyon írva a nagykönyvben! És Ilja! Az ázott egér, meg minden ide alkalmas szólás összeadva se mutatja meg mennyire szarráázott szegény feje. Természetesen, amikor hátrajött, akkor jól kinevettük a szakáccsal.
Ez a nagy esõ oly annyira megviselt, hogy háromig nem nyittattam ki a raktárt, bár egy csepp se esett, de mindig kémleltem az eget, és a távoli felhõkre mutogatva ingattam a fejem, hogy lássák, lelkiismeretes vagyok. Háromkor nyitottunk, de mivel fél négykor két csepp leesett, bezártunk.
Négykor megjelent az ügynök, és megkérdezte, hogy nem lehetnee nyitott raktár mellett kémlelni az eget, merthogy hétágra süt a nap, és ki is kellene valamit rakni. Lehetett.
És mivel a szivornyakezelõk megígérték, hogy hétkor elmennek, már nem is zártuk be többet, csak amikor végeztek.
Fél kilenckor shifteltünk, holnap reggel hatkor kezdenek.

Június 23. szombat, Bassens.

Ez egy nem esõs nap volt, hiába volt a fedélzet reggel is nedves. Így nem kellett nyitogatni, meg csukogatni a raktárakat. Azért volt dolog elég, mivel a végén jártunk, egész nap talpon voltam, mert a legénység nyomába kellett járnom, hogy teszike a dolgukat, mert ezek olyanok, hogy inkább nem, csak ha muszáj, de azt hogy muszáj, valahogy nem képesek felfogni.
Sajnos, Ilja egyre több okot ad nekem is a mérgelõdésre, elég szerencsétlenkedõ, és ha igaz, amit Dimitrij mondott - és miért ne lenne az? , hogy ez a harmadik szerzõdése, akkor valóban jobb tengerészviselkedés várható el tõle. Ma a raktártakarításkor 55 percen keresztül tépelõdött azon, hogyan menjen le, mert a kettes raktárban sötét van.
- Kérdezd meg a többiektõl, akik lent vannak - mondtam, mert ez azért valóban túlzás! A barba persze megint kiakadt rajta, de most igazat adok neki.
Négyre elkészültek, elmentek, mi meg a dagállyal indulunk majd, hajnali fél háromkor.
Fáradt vagyok, álmos vagyok, kakilni kell... hát persze, rájöttem, mi okozta a széklet gondjaimat! Szedem a Lenkei vitaminokat, és attól görcsöl be a hasam, és híg a széklet. Azért, hogy kipróbáljam, egy hete és két napja bevettem egyegy adagot, tehát nem naponta, és ma megint rám jött a gyors nyavalya.
Este fél kilenckor már húztam a lóbõrt.

Június 24. vasárnap, Bassens, úton.

Még három hetem van! Úgy várom a hazamenetelt, mint még soha. Kora hajnalban sikerült megint egy gyöngyszemre akadnom! Hát persze, újabb dimitrijizmus. Aszondja nekem hajnali fél háromkor, hogy az irodában van az asztalon a "fast" receipt, amit az ügynök hozott be az este. Persze nézek, mint az idióta, mert mit jelent a gyors elismervény? Mert a fast reportnak, "gyors jelentésnek" még úgy ahogy lenne értelme, de ilyet se hallottam, hogy az ügynök ilyennel rohangáljon hajóra. Mi a fene lehet a "fast"? És ugye az ember nem bunkó, hát illedelmesen kérdem:
- Pardon?
- Az ügynök behozta a fast receiptet... - mondja, és látom, hogy látja, hogy nem értem. - A szemétrõl - teszi hozzá. Jaj istenkém, akkor megvan. Ez a szivar nem képes esetleg szó elején kimondani a "w" betût? Persze még akkor se jó a kiejtés, mert nem vast, hanem "véjszt" a waste szónak a kiejtése, de semmi esetre sem "fast". Ebben az ám a rettenetes, hogy muszáj valami módon megértenem, amit mond! Mert ugye az alapállás az, hogy a hajón mindenki lehet hülye, csak a barba nem.
Jaj, de nem lehet igazam, mert azt, hogy whisky, tökéletesen ejti...
Manõver elõtt lementem a szalonba, hogy egy falatot egyek, mert kávét akartam inni. Hát a hûtõszekrény olyan üres, hogy annál üresebb legfeljebb az ûr, bár az tele van rádióhullámokkal. Ez azért felháborító ám! Nem is miattam, mert egye fene, nem eszem, de a srácok, akik nehéz munkát végeznek, még egy szelet kenyeret se tudnak megkenni. Mindenesetre lefényképeztem, és szükség esetén elküldöm Mr. Kremersnek.
Délutánra kissé elkezdtünk lityegni. Este váltáskor azt kérdi a barba: - István, miért vettetek neszkávét? - ugyanis Józsival hozattam magamnak tegnap, és õ is vett magának.
- Mert hamarosan elfogy - mutattam az üveget a hídon levõ kis pulton. - Van a kabinomban - mondja, és ettõl nem lopódott a szívembe. Ugyanis a legénységi szalonban már vagy tíz napja elfogyott, és tetszik, nem tetszik, én is a legénység tagja vagyok, nem igénylek különleges elbírálást, külön kaját, meg semmit, amit a matrózok nem kapnak meg. - Az, hogy a hídon van még, annak köszönhetõ, hogy kevesebben isszuk.

Június 25. hétfõ, úton, Plymouth.

Csendes hajnal, délelõtt csak jelei mutatkoztak annak a viharnak, ami úgy három óra körül ránk zúdult! Még jó, hogy pár óra, és takarásba érünk. Ami rossz:
Telexezett az ügynök, és ebbõl kiderül: érkezés után kikötés, kezdés holnap reggel hétkor, és még holnap el is mehetünk. Kár volt a kirakáskor annyi idõt elvacakolni, mert csak magunkkal szúrtunk ki. Dimitrij csak Castellonból mehet haza valamikor másodika körül. Viszont azt is mondta, hogy két hónap múlva jön vissza. Ezt nem tudom, honnan szedte. Mert semmiféle táviratban nincs nyoma. És még egy valami, ami azt mutatja, hogy gonosz a lelke ennek az embernek. Vigyorogva mondta:
- Ha visszajövök, Ilját azonnal hazaküldöm!
Tehát nem számít, hogy hogyan fog a gyerek viselkedni, ez már elhatározott tény, mert a kapitány elvtárs tudja, hogy hatalmában áll, és lehetõsége lesz rá, hogy bárkit kicsináljon, és ezt igazi, a kommunizmusban edzõdött szívvel és jellemmel meg is teszi majd!
Kikötés, mire minden lecsengett és lecsillapodott, éjfél volt. Még megcsináltam a draft surveyt, aztán megyek csicsikálni.

Június 26. kedd, Plymouth.

Viszonylag nyugi lenne, ha nem... mert ezen a hajón mindig kell valaminek történni! Most megint szegény Józsi úr van a szívóágon, mert valami gebasz van az izével, ami nagyokat durrog, és amikor levesszük a terhelést, alábbhagy. Ha jól tévedek, a turbófeltöltõ után lévõ levegõszûrõ dugulhatott el, amikor a csavar kijön a vízbõl, felpörög a hogyishívják... szóval kérdezd meg a Józsit, szegényt, de ne most, mert kész ideg. Így aztán telefon Jürgennek, aki azt mondta, hogy Józsi írja le a bajt és küldjük el ímélben. Egy intelligens ember így mondja meg az idiótának, hogy:
- Bazmeg, egy szavad se értem!
Nekem most éppen semmi bajom, mert a rakodás megy, a súlyra ne legyen gondunk - mondta az ügynök , a raktárban 4506 tonna agyag van, amennyit be tudunk rakni. Persze én már rutinosan befejeztem a kezdeti draft surveyt, hogy a késõbbiekben ne legyen gondja a kaftánynak a rakomány súlyával.
Mert a nevével aztán van!
A berakási utasításban az van: china clay. Ez állítólag porcelánföld (a szótár szerint, bár én ezt nem hallottam még, én kaolinként ismerem, ám ezután használni fogom, mert tetszik a magyarítás), az viszont hófehér, nemcsak porcelángyártáshoz használatos, hanem papírgyártásnál fehérítenek vele.
Nos, amit berakunk, azzal lehet sok mindent, de fehéríteni biztosan nem, mert szürkésbarna agyagot rakunk be. És ez Dimitrijnek nagynagy fejfájást okoz.
- Ez miféle rakomány? - kérdezte az ügynököt.
- Ball clay, azaz fazekasagyag - volt a válasz.
- De mi china clayt kell, berakjunk! - mondta a kaftán, és vészjóslóan nézett a nyüzüge ügynökre.
- A porcelánföld fuvarozási szerzõdése magában foglalja a fazekasagyagot - mondta az ifjonc.
- Az nem úgy van! - mondta a barba, és felhívta a hajóbérlõt. Az ügynök meg csak forgatta a szemét, vonogatta a vállát, mert rohadtul nem értette a helyzetet. Csak a számat formázva mondtam, hangtalanul:
- Orosz , bár szívem szerint szovjetet mondtam volna. Az ügynök megértette, legyintett, és megnyugodott.
- Írásban kérem, hogy fazekasagyagot rakunk be - mondta közben a barba a hajóbérlõnek, és azóta is várjuk az ímélt, s aki ki akarja várni, az boldogan éljen, amíg meg nem hal.
Amikor a Vizcayán hajóztunk, Dimitrij azt mondja:
- Beszéltem oroszokkal, akik Bilbao elõtt horgonyoznak. Nem tudnak váltókat kapni. A beosztottak igen, de tisztek nincsenek. A Marlow szóba se áll velük!
Hát ez meglehetõsen idegesítõ hír, de hihetõ. Sajnos nagyon is. Nekem pedig már nincs három hetem se hátra a szerzõdés végéig. Így elkezdtem a barba fülét rágni, hogy táviratot akarok küldeni a Marlownak, hogy lejár a szerzõdésem és a fogam miatt nem tudok semmiféle halasztást elfogadni.
A reakciója, azt hiszem tipikus volt.
- Hát persze. Természetesen - mondta tegnapelõtt.
Tegnap nem válaszolt, illetve mára halasztotta.
Ma megint mondom, hát harmadszorra nagy kelletlenül felmegy a hídra. Ott elõveszi a cég ûrlapját, és elkezdi magyarázni, hogy minek távirat, amikor itt negyedévenként megadjuk, ki mit szeretne a szerzõdését tekintve. A marhája, nekem magyarázza, aki '95 óta dolgozom ennél a cégnél? És a vadbarom, leadta, amit ez az ûrlap tartalmaz, de semmit a fogamról, ami a lényeg. Egy hülye idióta.
Na, akkor hol is folytassam?
Mert közben elindultunk. Szóval megy a rakodás, a Józsi úr meg szegény varázsolja a fõgépet, meg minden. A barba kiment telefonyozni, és amikor visszajött, jó hírekkel szolgált: Józsi váltója Castellonba érkezik, és õ a berakóból utazhat haza. Remélem, az én váltóm is hamarosan megérkezik. Irtó gyorsan berakták a hajót. Két irdatlan nagy billenõplatós Volvo munkagép hordta az agyagot a közeli raktárból. Olyan gyorsan, hogy nem volt idõnk rendesen kiballasztolni. Így aztán, amikor végeztünk, jócskán túl voltunk rakva, vagy 13 centivel, de a víz nem 1,025 sûrûségû, és a maradványvizek tették ki a különbséget.
Mondom a barbának.
- Két hüvelyk, kétezer font a büntetés... - mondta és napirendre tért az eset felett. (Most nem hülye ám, mert a 13 centibõl levonta a vízsûrûség miatt engedélyezett különbséget és a maradék a két hüvelyk túlmerülés.)
A berakás vége elõtt megjelenik az ügynök. A hóna alatt egy térkép van, biztosan a másik hajóra viszi, gondoltam, mert nekünk minek?
- Chief, mindjárt berakják a hajót, meghoztam a térképet Dartmouthról.
- Minek? - kérdeztem, mert valóban minek nekünk egy ilyen térkép, nem igaz?
- Hát, mert ott javítanak. - mondta a pacák nyugodtan.
Kiköhögtem magam, meg kicsodálkoztam mindent a fejembõl, és néztem rá, mint egy bocika.
- A fõgépet javítják majd - világosított fel a hajó ügyeirõl, elvégre én vagy másfélórája beszéltem a kaftánnal, és ennyi minden tud ennyi idõ alatt történni! A Józsi úr kitanálta, hogy mi a hiba, és erre azt mondták az okosok Németországban, hogy nosza, ki kell javítani, jön majd Jürgen, hozza az izét amit ki kell cserélni, és máris mehetünk. És remélem, a barba is haza tud menni innen. Ha nem ismerném Józsi urat annyira, amennyire, azt gondolhatnám, hogy:
1., Összebeszélt a barbával, hogy így mehessen haza.
2., Megmachinált valamit, hogy a barba így hazamehessen.
De õ nem olyan, hogy bármelyik is felmerülhessen, hát azt hiszem, igaza van Maharasi jóginak, aki a Csend hatalma - The power of silence , címû bölcsességgyûjteményében azt mondja, hogy a gondok legegyszerûbb megoldása, ha nem veszünk róluk tudomást, mert úgy is megoldódnak. És íme, a Jóisten velünk van, megoldotta a gondunkat, és a kaftány haza tudhat menni, és lesz nekünk is így néhány kellemes napunk, mielõtt elesz a fene innen.
Nyolckor elindultunk, és négy óra múlva megérkezünk.
Megyek aludni, addig, tessék megemészteni a híreket!

Június 27. szerda, úton.

Visít a duda, fel kell kelni, pedig fáradt vagyok, azért a rakodás kivette belõlem az erõt. Sok volt a rohangálás, és abban bíztam, hogy mivel horgonyra megyünk, ezért negyed egy felé érkezünk, és csak akkor ébreszt Dimitrij, miután megérkeztünk. De nem. Háromnegyed éjfélkor szólt a duda. Elhúztam a függönyt, hogy megnézzem, mennyire vagyunk a parttól, hát ez az oldala teljesen lakatlan, mert fény egy szál se. Leszédelegtem a szalonba, hogy valami harapás után nézzek az elsõ kávé elõtt, hát kivel találkozom, mint Józsi úrral, ami teljességgel szokatlan ebben az idõben. Tõle tudtam meg, hogy Castellonba megyünk, és nem javítani. Hát így bízzon meg az ember bárkiben is. Teljesen felelõtlenül mennek itt a dolgok. Hûbelebalázs módjára, gyerünk, nem számít, hogy az elsõtiszt mit akar... fel vagyok háborodva.
Délelõtt tízkor keltem, mert muszáj, ha este aludni akarok. Kávé, és jön Józsi úr a gépházból.
- Pista - áll meg az ajtóban felháborodottan , voltál te olyan hajón, amelyik állandóan teljes sebességgel ment?
- Nem, mindig volt mintegy 15 százaléknyi tartalék.
- Na, ugye! Itt meg állandóan full speeden járunk, most egy picit visszavetettem, és rögtön nem tetszik ennek, már pufog érte. Pedig elõtte megint kezdett "pufogni" (a fõgép), most pedig szépen jár (nem a kaftán, a fõgép). A hõfokok is tökéletesek. Inkább azzal foglalkozna, hogy nincs kenyér reggelihez, és amikor kértem, a szakács azt mondta, el kell zárnia, mert a fiúk megeszik!
Hát kérem, most szóljon hozzá valaki! Ez egy olyan hajó, hogy a legénység megeszi a kenyeret! Botrány! Ahelyett, hogy a takarékba raknák, mindig csak megzabálják! - Hát így aztán nem érdemes ezeknek venni semmi kaját!
Tessék mondani ez most koncentrációs tábor, vagy egy német tulajdonos által fenntartott, EUs munkahely, mert még azt se lehet mondani, hogy a lobogó... mert az is máltai! És a cég, amelyik alkalmaz, ciprusi, tehát dettó uniós. Ehhez csak annyit, hogy idejövet azzal szédítette a szakácsot, hogy itt kapunk némi élelmet, amivel július elsejéig kihúzzuk, és mit tett: odaadta az ügynöknek a listát, hogy ez a rendelés, faxolja el Rostockba, és persze indulás, nincs kaja, viszont ezt kapjuk meg Castellonban, és utána majd ki tudja mi lesz? Természetesen nem lesz elég élelem ezután se! Valamit tenni kell, mert ez nem fordulhat elõ még egyszer.
Délután negyedóránként megjelent a hídon Józsi úr, és aggódott az õ kedves levegõszûrõje miatt. Vissza kellett venni a fordulatból állandóan, mert akkor a hõfokok úgy álltak be, ahogyan azt Józsi úr arany szíve szereti. Hozzám meg Ilja jött föl negyed hat felé, hogy javítana térképeket. Éppen jókor, mert most vezetem fel a július elsején életbelépõ változásokat.
Na, az idióta hatkor följön, rátámad a gyerekre, és valami ordenáré hangnemben elzavarta. Nem értettem, csak annyit, hogy látni se akarja a hídon. Szegény kölyök ijedten elhúzott.
Vacsora után szegény Józsi jön nagy búsan, hogy a hülyéje feltette tíz csomóra a sebességet, és most neki odalent a gépházában az izé csak pufog, durrog, és nem tetszik semmi most a levegõszûrõnek. Ráadásul jelentést írat vele, mintha a gépész tehetne mindenrõl. Sose megy már el? A jó kurva nénikéjét az állatjának! Csoda, hogy a vérnyomásom 171/107 volt vacsora után? Legalább tíz perc relaxálás kellett, hogy visszaálljon a normális 135/75re!
Normál idõben, hét húszkor mentem feküdni, tízkor arra ébredek, hogy nem hallok semmit. Mert ugye a fõgépet hallani kellene, de nem. Megálltunk, és nyilván sodródunk. Lementem, körülnézni. A szalonban tévéztek, Ilja és Ruszlán utaznak, mint a kuffer, nem tudnak semmit. Krisztián akkor jött ki a gépházból, s mint jó szakács, azonnal használható hírrel szolgált, miszerint a gépészek légszûrõt mosnak. Szegények, próbálnak várat építeni a szarból. Visszafeküdtem, és még tudtam aludni.

Június 28. csütörtök, úton a Vizcayán.

Józsi úr éjjel kettõig fent volt, s amikor nem gépet inspiciálta a pincében, akkor a hídon volt és úgy szidta a barbát, ahogy csak tudta. Segítettem neki, persze, mert szolidárisak vagyunk egymással, és ilyen alkalmakkor használatos jelzõk garmadájával szolgáltam, nehogy elakadjon.
Többek között aszondja:
- Te István, ez azt akarja, hogy a kirakó kikötõig ne aludjak, hanem állandóan figyeljem a gépet odalent. Hát normális ez?
Egy szóval nem mondom, hogy az lenne. Ilyen ötlet milyen ember agyában foganhat meg, ezt mondja meg valaki nekem!
Éjjel a naplóban találtam egy pár példány confidential reportot, ez a negyedéves jelentéshez kell, (confidential - bizalmas). Reggel rákérdezett, hogy milyen nyelvet beszélek az angolon kívül, ennek a jelentésnek van ilyen rubrikája. Kíváncsi lennék, hogy miket ír rólam, mert amit a fedélzetiekrõl ír, azt tudom majd, mivel alá fogom írni, azt hiszem. Senki más nem íratta eddig alá, ez afféle III/III jelentés EUs szabványa, adatgyûjtés és nyilvántartás a delikvens tudta nélkül, és természetesen abszolút szubjektív, köszönõ viszonyban sincs az igazsággal, mert van, aki arra használja, hogy elvágjon másokat, aztán van, aki a kedvencét akarja elõretolni vele, és igen kevesen vannak, akik megpróbálnak igazságosak lenni. És a röhej, hogy rendszerint az õ jellemzésüket nem veszik figyelembe, mert "nagyon eltér a többitõl".
És ugye meg is láttam. És ugye tökéletesen igazam van. Mert Ilja angol tudása négyes, megfelelõ, Ruszláné hármas, azaz átlagos, és adja az a véleményt, aki...
És mi a valóság? (Az én szubjektív véleményem szerint!): Nem akarok szerénytelen lenni, de utánam Ilja beszél legjobban, és magasan a sor végén kullog Ruszlán. Õ annyit tud, hogy yes és yes, mert azt, hogy no, sose hallottam tõle. Bármit mondok, arra a válasz yes, és utána csinál valamit, de eddig sose találta el, hogy mit akartam tõle. Dunsztja nincs a nyelvrõl, és õ átlagos!
Most, amikor délelõtt írom a naplót (tízkor keltem), éppen nagy dérreldúrral, piffelpuffal megálltunk, és megint sodródunk. Józsi úr elõzõleg valószínûleg elég kékítõt oldott az ég vizében, s most aztán elkezd mosni, mosni, mint egy modern Ágnes asszony, csak éppen levegõszûrõt, és nem a patakban áll térdig, hanem a szantinában, s vállig egy nagy büdös likban, amin keresztül megpróbálja a szutyákot levarázsolni a finom szûrõcsövekrõl, ami persze lehetetlenség, hisz nem látja, amin dolgozik, a "nagynyomású" mosófej is egy vízcsapra szerelt szórófej, és a tisztítóvíz olyan mocskos, amilyet egy hajón tudnak itatni az emberrel. Szóval esély nem sok van arra, hogy többet, mint tíz órát mehessünk, ilyen körülmények között, mert ez a barom, megint felteszi majd teljes erõre, és nem érti, hogyan lehet, hogy megint bemondja az unalmast, ha egyszer a párt azt mondja, hogy menni kell, akkor egy nyavalyás szûrõ hogyan dugulhat el!
Ebédkor gyanútlanul benézek a legénységi szalonba, hát szépen megterítve, ahogyan az elõ van írva az elsõ osztályú helyeken, kés, villa, kanál, és az asztal közepén egy tekercs WC papír, mert ugye a legénységnek ez jó szalvéta helyett. Na, most erre fûzzél gyöngyöt! Mert nekünk a tisztiben van szalvétánk. Most mond, hogy nem tisztán szovjet rendszer, ahol a melós nem számított! Mert a lényeg csak az volt, hogy legyen vodka és jól be tudjon rúgni, azt kellett biztosítani, mert akkor a szerencsétlen azt hitte, hogy jól él, megvan mindene, ami az élethez szükségeltetik...

Mert ha nem szovjet, akkor német szabvány a keleteurópai rabszolgák számára, ami ezen a hajón van!

Délután leszaladtam a kabinomba, kinyitottam a fiókot, és hirtelen az jutott eszembe, hogy ezeket a kacatokat mind haza kell vinnem. És itt van ez 200 grammos neszkávé, amit megbontottam, de nem iszom, mert a kaftány elõvette hídon, amit a legénység elõl eldugott. Mi legyen vele? Mert haza nem fogom cipelni, túl sok, értékes helyet foglalna a bõröndben. Levittem a legénységi szalonba, hiszen õk több mint tíz napja nem látnak rendes kávét. Gondold el, a szakács mossa a használt kávészûrõpapírokat, mert különben fõzni se tudna! Krisztián azonnal lecsapott rá, mert rögtön nekiestek a srácok.
- Elteszem - mondta a szakács , kávékor kiteszem, hogy tovább tartson, talán elég lesz a spanyol kikötõig!
A többiek, ha morgolódva is, de belátták, igaza van.
Vacsora után idõrõlidõre megjelent Józsi úr, és szakított pár pillanatot arra, hogy mondjon pár keresetlen szót a fõnök elvtársról.
- Józsi úr, gyere, igyuk meg a muskotályos bort, amit Bordeauxban vettél nekem! - invitáltam, és csak kétszer kellett, igaz, az elsõ meghíváskor lerohant a gépházba, mert az õ muzsikus füle kihallotta a gépzajból a pufogást... Másodszorra bejött.
Kibontottam a bort, ami Muscat de Rivesaltes névre hallgat, és nekem gejl. A képen másik van, de ezt majd otthon iszzuk meg. Túl édes, és túl alkoholos, mert 15,5%os, ami szememben gyanússá teszi, hogy meg vagyon pancsikálva. Józsi úrnak tetszett, ízlett, akkor meg minek rontsam el a kedvét, nem igaz? Úgyis magába van roskadva, mert a fõméltóságú házmester úr elrendelte, hogy adjanak õrséget ketten a gépházban, így most négyóránként váltják egymást Razvãnnal, aki egyre ferdébb szemmel járkel, s csak Schumachernak hívja Dimitrijt. Amin igazán felháborodott a fõgépész úr, hogy azt mondja a kisnyilas:
- József, gyere vissza a hajóra, most megismerted, a következõ behajózás már üdülés lesz!
A baj ezzel a hozzáállással, hogy nem ismeri Józsit. Õ nem tud pihenni, nem tud megülni a valagáján, neki dolgozni kell, és ami rohadt, az, hogy ezt senki nem látja, és mindig szegény húzza a rövidebbet, mert a vadbarom neki szegezi a kérdést: - mit csináltál eddig, ha ez is elromlott? - s erre nincs válasz, mert hiába mondja el, jön a visszaszúrás, mert a barom az mindig barom, teljesen mindegy, hogy mi a címe, rangja, beosztása.
Lefekvés elõtt kaptam ötven eurót, amit a cementtakarításért kaptunk. Ez már a negyedik ötvenes, idejét nem tudom, mikor kaptam ennyi bónuszt!
A matrózok szorgalmasan sikamikálják a raktártetõt, ez egy végeláthatatlan és befejezhetetlen munka, mert a következõ cementrakomány után ugyanilyen mocskos lesz...

Június 29. péntek, úton a Vizcayán.

"Ne csendelj már annyira, mert nem tudok aludni!" valami ilyesmit kellene kikiabálnom a kabinból, amikor arra ébredek újólag este háromnegyed tizenegykor, hogy áll a fõgép, Józsi úr átlényegül mosóemberré, a hajó meg a nagynagy csendben billeg, mint a franc. Na, mi lenne, ha rossz idõ lenne? Most ez az alapállás: megyünk tíz órát, akkor egy órát mosnak a gépészek, mert az lett kiszámolva, hogy gyorsabban megyünk, mintha folyamatosan, de csökkentett sebességgel haladunk.
A hídon azt mondja Józsi úr:
- Tudod Pistám, mi volt jó a tegnapi napban? Az a két pohár bor, amit együtt ittunk meg este. Utána a barba nyolc körül elküldött aludni, de negyed kilenckor már felzavart, és attól kezdve nincs megállás! Õrület!
Az úgy van, hogy az ember nehezen bír ki tizenhat órát étlen. Márpedig a vacsorától másnap délig ennyi idõ telik el. Ha nincs mit harapni az éjjeli szolgálatban, akkor nehéz. Mivel nem nagyon akarok kenyeret enni, szalámi, sajt nincs, így aztán megegyeztem a szakáccsal, hogy elteszi nekem az ebédbõl vagy a vacsorából a maradékot. De úgy gondolom, hogy egy kicsit többet fõz, mert itt nincs maradék. Még sose hangzott el ezen a hajón:
- Kuki, ez finom volt, van egy kis repeta? - ugyanis sosincs annyi, hogy bárki is kérjen másodszorra.
Nos így jutok éjjel némi kajához, hogy Krisztián fenntart valamit számomra. És ezt a srácok is respektálják, mert meghagyják, igaz, a konyhai hûtõben van.
Éjfélkor lenéztem, Ilja videózott. Körberakva lekváros bödönnel, majonézzel, mustárral és kenyérrel, teával, mert más kaja nincs. Fél kettõkor lementem, hogy a kajámat megegyem. Ebédrõl való maradék volt, két virsli valami káposztával, hasonló a székelykáposztához, csak hús nélkül.
Az egyik virsli hiányzott. Valahogy nem tudtam haragudni Iljára. Azt hiszem, a legénység keményen éhezik. Az a rohadt ebben, hogy nincs kaja, de ami van, nekem elég. Amit kapok ebédre, vacsorára megeszem, nem maradok éhes. A minõsége olyan, amilyent az alapanyagok megengednek, nem változatos, mert nincs mibõl azzá tenni, engem csak ez zavar. De aki hozzászokott a többszöri étkezéshez, annak bizony felkopik az álla. Józsi úr kisebb étkû, mint én, de többször enne, így õ sokkal többet éhezik, és sokkal többet is szentségel.
És persze naphosszat fûnyírózom, és nem tudom, hogy mi lesz az eredménye? Mit tegyünk? Mert az tarthatatlan, hogy ez a fasz visszajöjjön parancsnoknak. De hogyan védjük ki? A beosztottak általában behúzzák fülüket farkukat, nem mernek szólni, és érthetõ, ha féltik a kis pénzüket, az állásukat,mert ehhez szoktak a szocializmusban (már amelyik, mert lassan csak mi, két öreglegény magyar vagyunk, akik ott húztuk le a többet.). Na, mindegy. Az biztos, hogy féktelenül gyûlölik a srácok is Dimitrijt, de a kérdés az, hogyha én kinyitom a számat, mellém állnake? Mert azt már eldöntöttem, hogy én kipofázok mindent a Marlow és a vállalat felé, de ennek lehet az eredménye az, hogy én nem jövök ide vissza, de a barba igen, és akkor, akik maradnak, azok újra vele kell, hogy hajózzanak! És egyik se érdemel a sorstól ilyen büntetést.
Nem tudom, hogy hogyan indítsak? A következõ barbának szóljunke, vajon karakán embere, vagy elsumákolja, elmismásolja a gondokat? Ha barátja Dimitrijnek, akkor lehet, hogy mellé áll. És a távirat amit írt neki, arra enged következtetni, hogy barát(ságos) viszonyban vannak. De lehet, hogy ez Levcsenko intelligenciájának a tükrözõdése az ímélben. Mert az lenne a legjobb, ha kipanaszkodnánk magunkat neki, és õ, mint parancsnok eljárna a Marlownál és a cégnél is. De vajon megteszie?
A másik lehetõség, hogy leírok mindent, és mindenki aláírja, és átadjuk, hogy hivatalosan küldje el a két céghez. - De ki tudja, mit tesz a borítékba mellé? Nagyon tanácstalan vagyok! Azt hiszem, ki kell várni az elutazását, és akkor beszélek a fiúkkal.
Sokat gondolkozom ezen az egészen, és ahogy próbálok egyenesbe jönni magammal, azt látom, hogy legjobban az dühít, ahogyan Ilját kezeli. És arra is rájöttem, hogy azért, mert magamat látom a kölyökben, azt, ahogyan el kellett viselnem a számomra megalázó helyzeteket az elsõ hajóimon, mert voltak ám bõven, csak az ember igyekszik elfelejteni a rosszat.
A szegény gyerek akar, hajt, és ahogyan az már lenni szokott, ilyenkor mindig beütnek a gikszerek, a szerencsétlen "véletlenek", amik mindmind csak súlyosbítják a helyzetet, s kiteheti a lelkét, változtatni nem tud rajta.
Délután szépen jöttek az ímélek. Legtöbbször Jürgen küldte, mindig az "utolsót". Megadta, a két szerelõ nevét, és útlevéladatait, akik Castellónba jönnek kicserélni a levegõhûtõt. Aztán megint jött egy ímél, hogy reméli, ez az utolsó változás. Aztán megint kifejezte ebbéli reményét, amikor újabb nevet adott. Viszont az is megjött, hogy jön az új barba és gépész, így Józsi úr, kezdhet lélegzeni felfelé.
Vacsora után felment a hülyéje, és azonnal rátette teljes sebességre, és most Józsi úr cirkulál a gépház és a híd között, ami testvérek között is hatvanhét lépcsõfok! És amikor a gépész kérte, hogy: - Captain, egy picit vissza kellene venni... - ez a bugris durván belevágott az állítókarba, hogy majdnem letörött.
És mondanom se kell, hogy a tízperces ténykedésének az eredménye, hogy most megint állunk, a gépészek mosnak, csak tudnám, hogy miért? Hiszen amit lehetett kimostak. Most már csak úgy tesznek, mintha mosnának, mert már nem segít. Mintegy tizenöt centi mélyen kimosták, most már valóban nagynyomású vízsugár, de még inkább több napos vegyszeres fürdõ kellene, ha javítani akarja valaki. Lehet, hogy most már csak szórakozik Józsiékkal, mert kényúri hatalmánál fogva teheti, õ a kis piszkos, pitiáner vörös cár.

Június 30. úton, portugál partok elõtt.

Lehet ám fokozni! Amit mi úgy mondunk, hogy valaki lelketlen, azt az angol úgy mondja, hogy

Black heart

A jó rohadt életbe, hogy valakinek ennyire sötét legyen a lelke, és ennyire igyekezzen megkeseríteni mások életét, az már több mint sok, és több mint elviselhetõ!
Egyértelmû, hogy most már rászállt Józsi úrra, és igyekszik ott betartani szegénynek, ahol tud. A pitiáner disznaja! Délután jött egy kérdés a hajóbérlõtõl, miszerint sok volt a gázolajfogyasztás. Miért? A kérdés jogos, ha valaki lusta utána nézni a kacatjai között, ez általában az irodakukacokra jellemzõ eljárás. A MAHARTnál mindennapos volt. Egyszerûbb egy táviratban igazoló jelentést kérni a hajótól, mint négy oldalról kigyûjteni az asztalán lévõ papírokból.
Hogy ebben mi a szemétség Józsi úrral szemben?
Hát az, hogy ezt éjfélkor kell átadni, azzal, hogy reggel kell a válasz. Miért nem lehetett ezt este hatkor megtenni? Mert esetleg a szegény barom, aki húz, mint az ökör, dolgozik látástól mikulásig, esetleg beájulhatna az ágyába és alhatna pár órát. Nem, így most vagy két órát böngészheti a gépnaplót, hogy összeszedje az adatokat az alávaló gazember számára.
Miután fentebb írtam, miszerint úgy döntöttem, hogy kipakolok a Marlownak, ezért elkezdtem megfogalmazni a levelem. Még nem tudom, hogy milyen formában írom meg. Lehet, hogy a legénységgel aláíratom, de lehet, hogy csak otthonról küldöm el, még nem tudom.

Július

Július 1. szombat, úton, Ceuta, úton.

Megette a jó fene. Egész nap nyugodt voltam, még a vérnyomásom is rendben volt, a levelem megfogalmazása jó hatással volt rám. Még mondja valaki, hogy a napló nem alkalmas arra, hogy levezessük a feszültséget! Igen, alkalmas. De most meg az a baj, hogy kezd lelkifurdalásom lenni, mert... mert... egyszerûen azért, mert a lelkivilágomtól fényévnyi távolságra van a "jelentésírogatás", nem vagyok se III/IIIas, se tartótiszt, se senki, akinek köze lenne ilyesmihez.
Csakhogy, ha nem küldöm el, akkor visszajön garázdálkodni. Ha nem küldöm el, akkor folytathatja a basáskodást, mások megalázását... De ha elküldöm, akkor nem? Dehogynem, csak nem ezen a hajón. Visszamegy az oroszokhoz, ahova való, és ott éli világát. De hát egy ilyen orosznak ott a helye.
Persze, van idõm, meglátom milyen lesz az új parancsnok, lehet, hogy tudok vele beszélni.
Nem értem, miért büntet így az Isten, hiszen milyen jól meglennénk ezen a hajón, ha nem lenne ez az ütõdött északészakkeleti kényúr. Néha elborozgatnánk Józsi úrral, megbeszélnénk a világ legfontosabb dolgait, és lenne nagynagy nyugi, mert mindenki más normális, mindenki örül, hogy luk van a fenekén, senki nem zavarja a másikat, jó lenne. És akkor ezzel az izével kellett három és fél hónapot lehúzni.
Éjfél után viszem le az ágynemûmet mosni. Meglát Boriszláv, aki tévézett a szalonban.
Chief, megint nincs mosópor, hiába megy, én is sima vízben mostam ki az overallomat.
Megemeltem a mosóporos dobozom, amit nem láthatott.
Rutinos! - mondta és kesernyésen vigyorgott.
Most látom hasznát annak, hogy annyi fehérnemût hoztam magammal, hogy elég 810 naponként mosnom.

Azt hiszem, elkezdtem hízni. Teljesen hihetõ, ha egyszer nincs kaja, és ha éhes az ember, akkor ugye rájár a hídon pilot süteményére, a szalonban meg majonézes kenyeret eszik, mert tegnapelõtt óta se vaj, se margarin. Lementem a kambúzába, kutattam valami ehetõ után. Tudod mit találtam? Még két megbontatlan doboz sütikét a "pilotnak". - Mert erre volt gondja, hogy egy teljes kartonnal rendeljen. Hát a rohadt kurva nénikéjét az ilyennek!
Józsi úr a napokban rákapott, hogy feljár a hídra lagzizni, és magába dörgöl kéthárom sütikét. Igaza van.
És akkor mindezekhez add hozzá, hogy eszi a fene (persze nem Józsiról van szó, találd ki, kirõl), hogy Ceutában kimehessen vásárolni, mert 470 euró körüli, úgymond megtakarítás van. Ez persze nem az. Két eset lehet: nem tudja hogyan ellopni, vagy késõn eszmélt, és már nem lesz rá lehetõsége. Ugyanis olyan nincs, hogy megtakarítás, a kajapénzt elvileg kötelezõ az utolsó fillérig elkölteni, mert ez biztosítja az emberi ellátást. És az a helyzet, hogy az állandó leállások miatt (tegnap este fél nyolctól kilencig mosott Józsi úr) egyre tolódik az érkezésünk, most már este fél tizenegy. Kíváncsi leszek, milyen üzlet lesz neki nyitva, és hogyan adja be az új barbának a megtakarítást.
Éjjel egyeztettem a rendelést, amit elküldött, és amit a szakács összeírt. Mindent megrendelt, kivéve a marhahúsokat. A szakács teljesen kiakadt ezen. Az idiótája alapvetõ élelmiszert kihúzott! Aztán Krisztián röhögve mesélte:
- Chief, felhívatott a captain, és leadta az "ebéd rendelését". Készítsen nekem két halat hagymával és krumplival, mondja, mire azt válaszoltam, hogy rendben, de szerezzen valahol krumplit és hagymát, mert napok óta nincs. A barom néz, mint akinek valami nem tiszta. De hát nem tett félre a parancsnoknak? Más hajón a szakács el szokott tenni mindenbõl, mondta, és láttam rajta, hogy nagyon nem érti a helyzetet. Akkor megmagyaráztam, ha azt mondom, hogy nincs valami, akkor nem viccelni szoktam. És tudja, hogy mit válaszolt? Hogy orosz hajókon meg szoktak állni és pecáztak, ha már nem volt kaja.
Hát, most mit mondjunk erre? Semmit.
Végül is semmit nem tudott vásárlani, mert este fél tízkor érkeztünk és éjfélkor már indultunk is.

Július 2. vasárnap, úton.

Hát már csak két hetem van a szerzõdésbõl. Jaj de nagyon várom a végét! Tegnap sikerült az asszonnyal beszélni, ez megnyugtatott.

Hogy mûködik a szocializmus?

Természetesen a hajókon úgy, ahogyan itt is. A jó parancsnok kinézi a legénységbõl azt, akit valamivel meg lehet fogni, és hagyja, hogy ûzze a kisded játékait, ennek fejében feljár a hídra és...
Mivel itt most dühöng a szovjetkommunista rendszer, természetesen megvan nekünk is a kis senkiházi, szerencsétlen helyi III/IIIasunk. Nem mondok nevet. De a szalonban mindenki elhallgat, ha bemegy, frankón megfagy a levegõ. És persze nem tudja, hogy tudja mindenki. Mert az is nagyon fontos, hogy a tégla vagy nagyon buta legyen, vagy nagyon intelligens. Jelen esetben a butaság esete forog fent. Mindenki látja, mindenki tudja, mivel tartja a markában a barba.
Ugyanis keveset dohányzik.
Ugyanis a hajón nincs üzletelés a cigivel.
Ugyanis a kantinban nincsen üdítõ, vagy sör.
Ugyanis kizárólag tömény, whiskynek nevezett filléres, ócska szemét.
És legugyanisabb, hogy a havi kantinszámlája úgy 130 euró körül van. Ezt cigiben és töményitalban veheti csak ki, és csendes magányában, a kabinban elszívogatja. Nos, ennek a barba "falaz", engedi, és ugye a delikvens elvtárs minden nap ballag szorgalmasan felfelé a hídra és sosem az én õrségemben...
Neked nincs hányingered?
Ma megint elsõ nap van! Elsõ, amikor nincs fogpiszkáló, de nem kell aggódni, nem az utolsó, mert nem is lesz, mert ugyan minek? Hiszen nem rendelt semmit, se szalvétát, se mosóport, semmit!
És ami felettébb aggasztó, hogy jele nincs annak, hogy kapunk valamit, mert ez az idióta nem nyüzsög. Ilyenkor már meg szokott jönni a válasz a rostocki cégtõl, hogy megkapjuke vagy sem az élelmiszert. Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha nem, mert akkor az érkezõ parancsnok kitérne a hitébõl, és õ intézkedne ez ellen a komplett idióta ellen.
Megvan a következõ út: Carboneras - Vigo. Természetesen, a matrózok "legnagyobb örömére" cement. Milyen érdekes: lehet, hogy ez lesz az utolsó(elõtti) utam, és ugyanabból a kikötõbõl indul, amelybõl az elsõ ezen a hajón.
Délután Józsi úr feljött a hídra, és ott szentségelt, szidta, no, most nem a barbát, bár mindig, mindenkor és minden irányból megérdemli, hanem Juzsmanovot, az elõzõ fõgépészt, aki ennek a baromnak a párja volt, csak alagsori kiadásban. Valami excel formulát elbarmolt az idiótája egy fontos kimutatáson, persze nem készített biztonsági másolatot, és most Józsi úr folyamatosan szív, mint a torkos borz. Hogy lásd, milyen állatsággal kell itt szegény Józsi barátomnak foglalkozni: üzemanyagfelhasználás percre lebontva! És decire! Hát normális az ilyen cég, amelyik ezt megköveteli? Megáll az ész, és egyhelyben ácsorog!
Azért sikerült kicsit megnyugtatnom, miközben persze nekem ment fel a pumpa. És este meginvitáltam egy kis vörösborra, amit örömmel fogadott el, de mivel a Bordeauxban vásárolt bordói eléggé száraz volt, így számára az egypoharas meghívás - valóban egy pohárkát jelentett, míg nekem marad még holnapra is, na meg õt is meg tudom még kínálni másfél decivel.
Ötödikén megy haza Dimitrij. Józsi úr nem egy vérengzõ fajta, de õ is azt mondta, hogy muszáj, hogy egyszer nagyon megüsse a bokáját ez az agyilag toprongyos kényúr.

Július 3. kedd, úton, Castellon.

Éjfélkor megyek le, semmi nincs a frizsiderben. Józsi úr undorral majszol egy majonézes kenyeret, mert arra fanyalodott, ugyanis ez a pöffeszkedõ vörös mandarin elrendelte, hogy tartsanak éjszakai szolgálatot, és nézzék a fõgépet. Ha azt mondod, hogy nem igaz, akkor pofán váglak, engem ne hazudtolj meg, mert ezek sajnos kõkemény tények. Azt hiszem, Razvan ehette meg a konyhai hûtõbõl, amit eltett nekem a szakács, és nem tudok rá haragudni, mert jár neki a kaja, ha fõgépnézõ szolgálatot ad (ha nem, akkor is járna, de azt még elviselik valahogyan), és mivel nem volt a legénységi hûtõben semmi, ezért megette, amit a konyhaiban talált. Gondolom, hogy így lehetett, mert õ egy kicsit pukkancs és egy kicsit rebellis típus. Viszont az ember megéhezik szolgálatban. No, mit lehet ilyenkor tenni, mert kaja egy szál se. Az ember lemegy a kambúzába és körülnéz. Addigaddig nézelõdtem, míg találtam egy halkonzervet. Azt magamhoz vettem, fel a hídra, ott van mindig sütike, és így már teljes a lakoma. Szardínia, vajas, lekváros dán aprósüteménnyel: még a legínyencebbek se kóstolták, lefogadom. Én se nagyon ezután...
És akkor, hogy teljes legyen a kép, este mondtam neki, hogy nem nyüzsög a rostocki cég, ilyenkor már meg kellene jönnie a visszaigazolásnak, hogy megkapjuke az élelmiszert.
- Érkezéskor megjön - mondta a legnagyobb lelki nyugalommal, és csodálkozva hozzátette: - és különben is, mi a baj, hiszen van még kajánk...
Ehhez most a jelen lelkiállapotomban, hadd ne tegyek semmit, hadd ne fûzzek hozzá semmiféle magyarázatot, mert nem bírná el a képernyõ...
Na, beszéljünk a méhecskék nemi életérõl!
Szép nyári éjszaka van. Az elsõ az idén. A tenger sima, telihold van, a hõmérséklet 23 fok, ideális, csak ez a barom ne volna... ja, méhecskék... jól megyünk, este megérkezünk, és holnap elmegy a marhája... ja, nemi élet... hát akkor bassza meg!
Szóval méhecskék...
Lehet, érzi a vesztét? Mert ma már ébresztenem se kellett, hanem háromnegyed hatkor szépen jelezte, hogy föl méltóztatott ébrednie, és kérem hatkor pontban a hídon volt! Mi lett volna, ha ezt mondjuk, következetesen végrehajtja? Leesett volna a korona az ujjáról? Igaz, tegnap is pontos volt, azaz pontosan hat óra kilenc perckor jött föl... Szóval teljesen hangulatember, aki bármit megenged magának.
De én nem engedem meg neki!
Megint átírtam a levelem. Kíváncsi leszek, még hányszor, és mi lesz a végleges formája! Igyekszem belõle az indulatot kiszûrni, és az ilyen jellegû mondatokat újra fogalmaztam. És csak olyan marad benne, amit más is bizonyíthat, ha kérdéseket tennének fel. Viszont belevettem, hogy május 26án nyolc óra öt percig voltam a hídon, mert ezt bizonyítandó ott van a naplóbejegyzés a nyolc óráról, és azt kitörölni nem tudja!
Más.
Kezdenek a farkastörvények uralkodni (mégse nem más...). Aki elõbb megy vacsorázni, az kap kenyeret a fél merõkanál rizshez és a fél szelet húshoz, aki késõbb ér, az éhesebb marad, mint aki tud szerezni. Tehát most bennem van két szelet kenyér pluszban, így viszont megette a fene, mert hizlal. Bár a szardíniás sütemény se kimondott fogyókúra. Amikor a kókuszos keksszel kitunkolod a dobozból az olajt, az meg kimondott hízókúra. Viszont ehetõ, csak az elején furcsa.
Tudod mit eszek otthon? Gombás sajtlevest, sárgaborsó fõzeléket, és rántott csirkét, meg zöldborsót és spenótot és becsinált levest és sajtos, tejszínes pulykamellet és eszek hozzá félbarna kenyeret, amit harapni lehet és tejfölös csirkepaprikást, és az asszony készít nekem lazannyát. Azannyát! Ti, akik otthon vagytok állandóan, nem is tudjátok, milyen eszméletlen jó otthon!
Délután Józsi úr többször megjelent a hídon, azzal az ürüggyel, hogy a hó végét nyomtatja, de mindig az lett belõle, hogy jót szidtuk a kaftányt. A gépész úr jól fölhúzta magát, én meg nem gyõztem hátba veregetni, nyugtatgatni, még az a jó, hogy legtöbbször jó hatással tudok rá lenni!
Este meghívtam egy pohár borra, kulcsra zárkóztunk, amíg ittuk, nehogy meglepjen. Aki kitalálja, hogy ki ne lepjen meg, az kaphat tõle egy puszit jutalmul!
Hatra érkeztünk, de a rakpart még foglalt (most más!). Így drifteltünk, sodródtunk egy órácskát, s csak hét után álltunk part mellé, nyolckor már el is felejtettük a manõvert. A révkalauzállomás mellett vagyunk kikötve. Most már csak az kéne, hogy tudjunk valamit. Az ügynök nem keresett, nem hívott, és tojik a fejünkre. Pedig tudnom kellene, mikor kezdik a kirakást! Aztán az úgy van, hogy minden megoldódik, ha nem elõbb, akkor késõbb.
A német szerelõk megjöttek, jól beosztották maguk között, az egyik beszél spanyolul, ez természetesen bõbeszédû, a másik angolul, ez a kukamatyi. Õk fogják Józsi úr durrogó pufogóját kicserélni.
Most már csak két embert várunk. Az egyik a barba, a másik az új fõgépész. Dimitrijt kihajóztam (kinyomtattam a szolgálati lapját), isten áldja, akkor lássam, amikor a hátam közepét.

Július 4. Castellon.

Korán, fél hatkor ébredtem, negyedóra múlva fel is keltem. Kérdem Boriszlávot, a watchmant:
- Na, megjött az új captain?
Erre elkezd röhögni.
- Te jó ég, mi történt? - néztem rá, szintén vigyorogva, mert nyilván semmi komoly, csak...
- Megjött. És Ruszlán nem volt a járónál, hanem WCn. Legalább is ezt mondja. Dimitrij megígérte neki, hogy ma kinyuvasztja.
A marhája! Tudja, hogy jönniük kell a váltóknak, és nincs a járónál. Na, mindegy. Ha egyszer van szolgálat, akkor sajnos ez nem engedhetõ meg, még akkor sem, ha ez a "tárgyak gonoszsága" kategória. Arra gondolok, hogy minden esetben olyankor jön valaki, amikor a szolgálatosnak el kell mennie, vagy valóban csak egy kávét fõz magának, hogy el ne aludjon. Tudom, mert én is voltam. Tudom, mert sokszor jártam én is így. Tudom, mert nem gondolom, hogy a kollégám hazudik (még akkor se, ha feltételezhetõ). Mert amit nem tudok bizonyítani, azt ugye nem is gondolom. Azért az jópofa ám, ha két ember leáll beszélgetni ezen a hajón, a harmadik mondat már az, hogy "ez egy idióta..." és lehet találgatni, kirõl lehet szó.
És az is kiderült, hogy Ilja örült, hogy a kabinjában aludhatott, mert mint említém volt, a német szerelõknek nem kellett a kabin. Mert magától értetõdik, hogy szállodában alszanak. Csak ennek az ütõdött kommunistának természetes, hogy valakit kizavar a kabinjából, mert egy "senkiházinak" kell a kabinja. Ez nyilván így volt a szocializmusban, ahol a tengerésznek csak kötelességei voltak, minimális jogokkal. Mert Iljának át kellett hurcolkodni a szakácshoz, hogy átadja a szerelõknek a kabint.
Más...
Tudod ki nem éhes? Aki letolt egy tábla mentolos csokikát, jelesül én! Sikerült kimennem, mégpedig úgy, hogy az átadásátvétel kellõs közepén ott tébláboltam a hídon.
- Rám vár, chief? - kérdezte az új barba.
- Ki kell mennem, nagyjából két órára - mondtam.
Dimitrij már éppen felháborodott volna, amikor Szergej azt mondja:
Hát persze. Végül is két parancsnok csak tudja helyettesíteni az elsõ tisztet két órára!
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy egy parancsnok és Dimitrij esete forog fenn, nem két parancsnok.
Zuhany, rohanás, kimentem, internet egy szál se, sehol a környéken. Bementem egy élelmiszeráruházba, vettem egy negyedkilós francia kenyeret, egy darab kecskesajtot, egy szál kolbászt és egy kis duci borsos szalámit. Na, és két üveg bort. Egy fehér félédest, hogy Józsi úr is örömét lelje benne, meg egy üveg vöröset. Mivel az élet itten elég keserû négy tábla csokikával szándékozom kissé megédesíteni, kettõt nekem, kettõt a gépész úrnak. Késõbb internet is lett, de sajnos nem olyan, amilyet szerettem volna, mert lebutított gépek voltak, semmi nem volt rajta csak IE, nem tudtam feltölteni a honlapjaimat, amit akartam, nem tudtam javítani a MATE honlapon se. Azzal egyébként valami gubanc lehet, mert nem érhetõ el. Ki tudja, vajon miért? Majd otthon kiderül.
A mentolos csokoládét bedörgöltem rögvest, mert mégse rohangálhatok a kezemben sajttal és kenyérrel, az meg elfér a zsebben, megmelegedni úgy sincs ideje.

Az új barba szép egy ember. Attól tartok, hogyha onnan fentrõl lehajol, és megsimogatja a buksimat, leég a hajam. Vagy esetleg rákönyököl a fejem búbjára, és összerogyok alatta, mert én egy kis 110 kilós vézna semmiség vagyok hozzá képest. Többet ne essék szó róla. Majd késõbb.
A gépészrõl se beszélek, mert nincs mit. Józsi úr áradozik az angol tudásáról, mert az kiderül az átadásátvétel közben. A kávénál ékes angolsággal szólott a magyar szaktársához:


- Davaj cigarett. - ennyire telik neki, mert nyilván szem elõtt tartja, hogy ahány nyelvet beszélünk, annyi embert érünk. Most már "tom", miért nem válaszolt reggel a kérdésemre. Egyébként a legtöbb, amit érdemes róla elmondani, az, hogy Mihail a neve. És mégis, egy ilyen embernek is hogy lehet örülni! Mármint Józsi úr örülhet, mert kíváncsi leszek Jürgenre, amikor majd megáll a gép, és értekezni akar a fõgépésszel. Késõbb az orosz, hogy megmutassa, nem egy elveszett ember, ahelyett, hogy agyonbeszélné magát angolul, inkább feljárt Józsi úr kabinjába bagózni, azaz szó nélkül kivett egy cigit, és hangtalanul kiosont... Sajátos viselkedés, sajnos nem áll módomban kommentálni, mert a szövegszerkesztõ állandóan pofázik, hogy olyan szavakat nem illik a képernyõre vetni. Õ tudja. Ha nem, hát nem. Így most vélemény nélkül marad mind, aki olvassa a naplóm, de te azért mondhatsz és gondolhatsz, amit akarsz! Ez a francos - Józsi - képes lesz, és itt hagy engem hamarost, mert láttam a táviratok között, hogy megadták a carbonerasi ügynökség adatait a Marlownak, tehát onnan megy haza. Azért ez disznóság. Nincs benne annyi kollegalitás, hogy megvárjon.
Viszont fél hatkor megjött az örömhír:
- Itt a taxi! - harsogták a folyosón boldogan, hogy viszi már elfele az ördög a párját.
És öt negyvenkor mindenki fellélegezhetett, mert elment. Még kifejezte abbéli reményét, hogy visszajövök, mondtam, minden a Marlown áll, és ebben egyetértett.

Július 5. úton, Carboneras.

A körülményekhez képest pihenten jöttem szolgálatba, mert fél kilenckor elküldött az új kaftány aludni. Elõtte hárman megittunk egy üveg muskotályos, édes fehérbort, amit Józsi úr vett Bordeauxban. Az új gépészt azért nem hívtuk, mert úgyse érti, hogy hova hívjuk, és esetleg oda megy, ahova gondoljuk. Borozgatás közben a barba kifejtette, hogy indulás elõtt sose iszik. Ezt persze el is hiszem, mert én se, csak most, és ez inkább afféle halotti tor, mert meghalt a cár, éljen a barba. Szóba kerültek a kalinyingrádi tengerészek, akikkel hajóztam, Viktort, az elsõ orosz barbát ismerte, Vlagyimirt nem, de Edut, a gépészt a Lys Chrisrõl nagyon is jól. Õ most éppen árulja a házát, valamiféle gondjai vannak.
Elég sokáig forgolódtam, de a fõgép indítását már nem hallottam. Éjfél elõtt öt perccel keltett.
Átadásátvételnél néhány dolgot elmondott, aminek a kvinteszenciája: azt csinálok a hídon, amit akarok, csak ne aludjak. Hát persze. És kérdem én, minek, ha tudok aludni elõtte? Aki nem fáradt, az nem alszik el. Ilyen egyszerû. Nem kellenek ilyenolyan figyelmeztetések, fenyegetések, hanem pihenni kell hagyni az embert. Kész. Így aztán nem is aludtam el.
Viszont lagziztam! A konyhai hûtõben találtam egy adag salátát a vacsoráról, azt felhoztam, meg egy vajat, és a kolbászt meg a baguettet, és dõzsöltem! Rohadtul nem érdekel, hogy hízlalé vagy se nemé...
Közben a matrózok mosták a raktárt, egészen hajnali négyig "szórakoztak" vele. Van ez így, amikor rövid az út a kirakó és a berakó kikötõ között, ilyenkor nem lehet semmire se hivatkozni, muszáj menni és csinálni. Persze csak valamikor délután kell elõbújniuk a kabinkából.
Délelõtti kávénál azt mondja Krisztián:
- A parancsnok kért szalvétát a hídra... - és vigyorgott, mint aki megveszett. - És persze az volt az elsõ reakciója, hogy írjam össze, mire van sürgõsen szükségem, azonnal megszerzi. Nem azt mondta, hogy odaadja az ügynöknek, hogy faxolja el, hanem, hogy megveszi. Na, kíváncsi vagyok...
Én is.
Ugye a matrózok hajnali négyig mosták a raktárt. Hatkor a barba azt mondja:
- Rendben van. Aludhatnak tizenegyig, mert hét óra elég.
És barátom, tizenegykor felkeltette õket, ezek meg nem értették, hogy miért kellett negyed tizenkettõtõl ülniük a szalonban, a déli ebédre várva, és miért nem aludhattak még negyven percet. Azt hittem, Dimitrij hazament.
Az ebéd finom volt: töltött padlizsán, töltött gomba, párolt brokkolival és burgonyával. Csakhogy: 3 kis fej gomba, és egy fél padlizsán. Egy kettévágott krumpli, és két darab brokkoli (péppé fõzve). Szóval a két szelet kenyér mellett is éhesen álltam fel az asztaltól. Nem baj. Még kilenc nap és lejár a szerzõdés.
Este horgony, holnap megyünk csak be.
Horgonyzás után megittuk a fehérbort, Józsi úr és Mihail voltak a vendégek. Józsinak rettenetesen ízlett a kecske Gouda sajt, amit vettem hozzá harapni. Igaz, inkább vöröset kellett volna inni, mert a sajthoz az jobban ment volna, de hát ez legyen a legnagyobb gond a hajón!

Július 6. péntek, Carboneras.

Ez a horgonyõrség maga volt az õrület! Nagyjából 56os szél fújt és keltette a hullámokat, ez a hülye hajó meg billegett, de olyan veszettül, hogy kétszer "sokkot" kaptam, és hisztizve visítoztam a senkivel, azaz azzal, aki tehet róla, és azzal, aki segíthetne a helyzeten, de mindegyikük cserbenhagyott.
Hajnali hatra ígérték a kikötést, öttõl hatig hívtam is õket, de válasz nem volt. A barba szerint az ügynök azt mondta, hogy lesz abból hét óra is. Mielõtt elhagytam volna a hidat, azt mondja Szergej:
- István, ha elindultunk Vigóba, elkezdek nyüzsögni a Marlownál, hogy váltsanak, mert tudom a problémádat.
A gondom az, hogy a rostocki út elõtt (ha összejön, és el tudunk menni Achim barátomhoz) gyökér kezeltetni kell a fogam. Most úgy érzem, a gyulladás betokosodott, van egy góc, ami nyomásra érzékeny, de nem fáj.
Az õrség végeztével azon tépelõdtem, érdemese arra a kis idõre lefeküdnöm, de azt mondtam, egy óra is egy óra, hát még a vérnyomásomat se mértem, a laptopot se vettem elõ, hanem zutty, az ágyba. Háromnegyed tízkor ébredtem. Átnéztem a gépészkabinba, ott füstölgött Józsi úr és Mihail. Kérdem, mi van?
- Semmit nem tudok... - mondja a magyar mozdonyvezetõ. - Éjjel összecsomagoltam, és azóta várom, hogy mi lesz?

(Az elõzõ mondatban az van, hogy mozdonyvezetõ, és úgy is hagyom, mert ezt most így "aranyosnak" találom. A szövegszerkesztõn be van állítva az idegen szavak szûrése opció, és azt ajánlotta, hogy a masiniszta helyett ezt is használhatom. Az igazsághoz tartozik, hogy ott volt az ajánlatok között a gépész is, de épp azért használtam a masiniszta szót, hogy elkerüljem a gépész szó újbóli leírását.)

- Mi a helyzet? - kérdem az orosz engineert, mert õ nyilván tudja, hogy mikor állunk part mellé.
- A jegyet a Marlow áttette holnapra, holnap reggel megy el Jozef. - mondja. A Józsi úr csak néz. Ez itt ül, szíjja a cigijét, birtokában minden tudás, és semmit nem mondott el. Az jópofa.
- De mikor állunk parthoz? - érdeklõdtem, mert akkor nyilván azt is tudja.
- Délután.
Szóval ez a helyzet. Illetve az, hogy Krisztián szerint a cementgyárban robbanás volt négy vagy öt halottal, a tévében látta. Elképzelhetõ, hogy ez hátráltatja a rakpart mellett álló hajó berakását, és ezért késünk. Amikor elmondtam Szergejnek, emlékezett:
- Igen, István, emlékszem, reggel volt valami durranás, és fekete füstöt is láttam a rakodó hajó irányából.
És aztán ennek még más következménye is lett:
A hajóbérlõ Angliában a tévébõl értesült a balesetrõl, felhívta az ügynököt, aki szerint hétfõnél elõbb nem kezd a gyár dolgozni, addig tart a vizsgálat. Ezért törölték ezt az utat, és megadták, hogy Pozzallo lesz a berakó Cartagena mellett. Ez nekem egy pöttyet gyanús volt, ugyanis egyszerûen nem állt rá a szám, hogy ezt a nevet spanyolnak mondjam, egyszerûen nem találtam megfelelõ spanyol kiejtési módot. De azért tûvétettük egész Spanyolhon keleti partját, de Pozzallo egy szál se, valószínûleg a bikák megették bosszúból a sok viadalért. Tehát távirat Angliába: hol van Pollazzo, aki tudja, tegye közkincsé. És mit ad Isten, hamarosan megjött a rendelkezés, hogy menjünk ide és ide, megadva szépen a koordináta. Ránézésre Olaszország. Kicsivel komolyabb ránézés Szicília. És ha alaposan megnézem, akkor bizony kiderül, hogy Józsi úr szegény holnap hajnalban biztosan nem utazik, mert holnap hajnalban a Földközi közepén darálunk majd, mert fúj a keleti szél, mint a jófene, alig megyünk 8 csomóval, hát majd 10e körül esetleg megérkezhetünk.
Viszont a két gépész kabint cserélt, ez azt jelenti, hogy Mihail teljes felügyelete mellett hajózunk, a magyar kápó meg elvan a tulajdonoskabinban, mint egy hajókoffer.

Persze amíg van, aki vigyáz ránk, addig van remény is, még arra is, hogy elmúlik a rossz idõ. Valaki feltett a mágneses tájoló periszkópjára egy ortodox stílusú képeslapot a madonnáról és a kisdedrõl.
A kaftán szerint holnap kellene egy ökörsütést rendezni. Na, itt már közbeléphetne az égi felvigyázónk, hogy olyan legyen az idõ, hogy megtehessük.

Július 7. szombat, úton.

Azért az látszik, ha valaki intelligens, és Szergej, az új parancsnok az. Lassan kezdem oltani Dimitrij viselt dolgaival. Tegnap már visszaprotezsáltam Ilját a hídra, mert ha nem írtam volna, az idióta kitiltotta onnan, csak takarítani jöhetett fel az utóbbi napokban. Vacsora után mondtam is neki:
- Jöhetsz vissza a hídra.
- Mikor?
- Hát négytõl nyolcig.
- Jaj, de jó! - vigyorgott a kölyök.
Azt még nem mondtam, hogy az utolsó adag térképet megtartottam (igaz nem neki, de most azt mondom, hogy igen) hogy javíthasson, gyakorolhassa.
Egyre inkább úgy van, hogy a tengerész, ha tiszt, akkor nem tengerész, ha nincs laptopja. Ez ma már szükséglet, egyáltalán nem fényûzés. Mindenki hordja a megszokott hivatalát, a "puskákat" a hasznosabbnál hasznosabb és a lopottnál lopottabb programokat (fõleg az oroszok, elképesztõ, hogy mi van náluk, milyen kiforrott piaca van a kalózprogramoknak, fillérekért megveszik...). Persze nem azokról beszélek, akik itt vannak, hanem azokról, akik kihajóztak. A barbának vadonatúj Acerje a gépésznek Toshibája van. Most szereztem egy jó pontot Szergejnél, mert gondja volt a navigációs program illesztésével, és összehoztam neki a GPSt a bluetoothon keresztül. Most boldog.
Délelõtt jön Józsi úr:
- A barba "levizsgáztatta" Ilját angolból, hajózásból, nem érti mi volt a baja Koledának. Megmondom Pistám, igyekszem egy kicsit befeketíteni ezt az embert, hogy érezze, õ nem tehet meg mindent korlátlanul. - és ha Józsi úr ilyet mond, az õ totálisan békés, csak a szeretetet igénylõ és adó lelkületével, az azt mutatja, mennyire megbántotta, milyen mélyen megsértette önérzetében.
- Teljes egyetértésem.
És hogy nem a levegõbe beszéltem, ezért zuhany után felmentem a hídra. Ám hiába, mert a captain a raktártetõn végezte egészségügyi sétáját. Most könnyen megteheti, hiszen itt aztán nincs forgalom, nem vagyunk VHF parti állomás körzetében, és ha jön valami, azt a séta közben ugyanúgy látja, mintha a hídon lebzselne.
Délután Ilja fel is jött, és nekiállt térképeket javítani. Váltáskor, amíg a fiú vacsorázott, azt mondja Szergej, hogy nem igazán érti Dimitrijt, mert Ilja értelmes, és az ilyeneket segíteni kellene. Hamarosan megkezdem az irtóhadjáratot a köz érdekében.
Este Józsi úr segített Mihailnak laptop ügyben. Nem sok sikerrel, mert... de hadd ne mondjak semmit, mert tudod, a szövegszerkesztõ olyankor nemtetszését fejezi ki. Ugyanis a laptopja csillogvillog, meg Toshiba, meg széles képernyõ, és szuperfényes a kép, és ezer euró volt, meg minden. És akkor ez az ember (juj, de mondanám, hogy milyen!) az eredeti angol nyelvû Windowst lecseréli oroszra. De nem jogtisztára ám, mert nincs, és sajnál még 100 rühes dollárt, hanem kalózpéldányra 150 rubelért, ami nem igazán akar mûködni. Józsi segít, de hamarost elmegy. Én meg nem fogok, mert aki ilyen, az megérdemli, hogy álljon fejre a szuper gépe! És még azt mondja, nem baj, majd lecseréli Vistára, mert az árban benne volt, biztosítékot kapott rá, meg egy kódot. Ja, ha Vistára, akkor Vistára. Vagy detektoros rádióra. Mert a jótállást nem arra kapta, hogy kalózváltozatot frissíthet...
Beszéljünk inkább a méhecskék nemi életérõl...
Józsi úr rávett, hogy hallgassak bele a U2 (jutu) számaiba. Nem volt kedvem hozzá, mert ezeket elvbõl sose hallgattam. És fogózz meg, jók! Aztán kérem azt is megláttam, hogy ezek nem is olyan agresszív barmok, mint amit a nevük sugall. Mert én a miatt utasítottam el, mert rögtön a német tengeralattjárókra asszociáltam, és ez eleve meghatározta az elõítéletem, hogy agresszív, szegecsekkel kivert, pirszinges hülyék, trágár és vad, ricsaj és csörömpölés, amit elõadnak.
És most itt állok meglepõdve. Mert egyáltalán nem olyanok, amit a név sugall. Mi több! Határozottan tetszik a zene és a stílus. Azannyukat!
És elkértem Józsi úrtól a számokat. Azt hiszem, idióta névválasztásuk volt. Lehet, hogy nem tudják, hogy az U102 mit jelentett? Na, mindegy. Végül is semmit se vesztettem, minden pótolható.
Végül nem lehetett megúszni, hogy ne szálljak be a "komputerélesztésbe", mert a barba is lejött, és õ hívott segíteni, neki meg nem mondhatom, hogy "bammeg, vegyé mán egy mûködõ rendszert elõbb..." Valamit sikerült összehozni, ami azt jelenti, hogy úgy, ahogy mûködik a gép.
Mindketten "megjutalmaztak". Szergej hozott egy sört, persze mindenkinek. Mihail, pedig, mivel beszélgetni nem tud, bemutatta, hogy milyen pornó van a laptopján. Vajh, miért van az, hogy bizonyos hímnemû egyedek azt hiszik, hogy ez a mûvészet alfája és omegája? Valamint azt, hogy erre mindenki vevõ, aki nadrágot hord? Persze, van nagyon jó pornó, nyilván, de ritkább, mint a fehér holló. Van sok elviselhetõ, de a zöme kritikán aluli "húskimérés"... És miért hiszik, hogy mindenki vadul érte megfele? Ne tessék félreérteni, nem a szexrõl beszélek, hanem a primitív, sokszor beteges képi ábrázolásáról. Mert hiszem, hogy a pornó csak primitív igényeket elégít ki. Itt nincs mellébeszélés. Van egy fajta "férfiúi" magatartás, amit sose értettem, amelyik válogatás nélkül vevõ erre. Nos, hogy is fogalmazzam... amit Mihail mutatott, az olyan, hogy... hogy... a harmadik után megköszöntem, és eljöttem, úgymond feküdni.
Azt mondja a Józsi úr, hogy most már jó lenne, ha Mihail hagyná a fenébe, és ellátná egyedül a munkáját. Isten bizony nem tud bejönni hozzám fél órára, mert állandóan nyaggatja, hogy segítsen neki hol a laptopjában helyreállítani valamit, vagy a gépben.
Nem akar az idõ javulni, és így mikor lesz kerti összejövetel, azaz bbq, azaz ökörsütés, azaz pupabuli? És nincs faszenes grillsütõ!

Július 8. vasárnap, úton a Földközitengeren az algériai partok elõtt.

Még egy hét, mindössze egy hét, ennyi van hátra a szerzõdésembõl. Attól tartok, hogy a váltóm csak Cartagenába jön, s egykét nappal tovább leszek, de azt már elviselem.

Megáll az ész, és egyhelyben ácsorog...

De mondhatnám azt is, amit Rákóczi írt az egyik levelében: csudálkozom, és csudálkozásomat elhagyni nem tudván... Történt az, hogy a barba újságot olvasott a hídon. És mit? Eldobtam magam! Komszomolszkaja Pravdát! Ez számomra mindig is a kõkemény kommunista ideológiát jelenti, hiszen megboldogult ifjúkoromban ez a Szovjet Kommunista Ifjúsági Szövetség - a Komszomol - Központi Bizottságának hivatalos lapja volt. (Csak zárójelben: e szovjet politikai szervezet magyar megfelelõje - a KISZ - nevelt a jelenlegi miniszterelnök urunkból politikust.)
De azért ha megnézem a címlapot, az feltûnik, hogy a Pravda írása eltér a megszokottól: Prav da! Így íródott. Hát akkor szedjük elõ a megmaradt orosz tudásunkat az ántivilágból: a prav nem jelent semmit (de hogy szerintem ez így van, ez aztán abszolúte nem jelent semmit!) viszont a prava jelentése jog. Így esetleg úgy lehetne fordítani a "prav da!" kifejezést, hogy: "jog igen!" és akkor semmi baj se nincsen vele. Azzal viszont igen, hogy: "Komszomol jog igen!". Mi a francot akarnak a komszomolisták a joggal? Hiszen õk (és a párt) tiporták lábbal és sárba mindazt, ami nem "elvtársi" volt! Most egyszerre rájöttek, hogy ez valami fontos? Menjenek a büdös fenébe! Mert mondhat mindenki azt, amit akar, nem hiszem, hogy a régi cím vadonatúj minõséget, más politikát és tisztességes hozzáállást jelent. A helyzet ugyanaz, mint a Népszabadság esetében. Ki az az idióta, aki elhiszi, hogy a pártlap "független"?


Az a baj, hogy nagyon sok mindenen felkapom a vizet. Már fáraszt a sok becstelenség, elvtelenség, az érdek vezérelte felejtés, a köpönyegforgatás. Nem nekem való ez a világ. Kevés az olyan ember, mint a Józsi úr is, akivel õszintén lehet beszélni. Akik nem a pénzt hajhásszák, és nem adják el a lelküket, a becsületüket részvényekért, a látszólagos jólétért... akiknek fontos még az, hogy... na, mindegy. Nem akarok megsérteni senkit.
Inkább beszéljünk a méhecskék nemi életérõl!

Ebéd elõtt hívott Krisztián a kambúzába:
- Chief, elég lesz délutánra? - mutatja vigyorogva a húsokat. Készített mindenkinek egy nyársat rablóhússal és három szelet sertéshúst. Egy csirkemell és egy kicsontozott comb is jut majd a tányérokra, no meg egy hal, ha valaki a könnyût szereti, vagy a sok kaja után enne egy kis fogyókúrásat is.
- Azt hiszem, elég.
Ezért aztán az ebéd viszonylag gyenge volt, borscs és csirke szárny rizzsel és gombamártással.
Fél háromkor már lobogott a tûz az alkalmi grillsütõben. A tengerész találékony, és amíg van szerszámosláda, addig lehet készíteni grillsütõt belõle, nem igaz? Csak lábat kell eszkábálni, a két felét összefogni csavarral, rácsot a tetejére, és kész. Csak szerintem, kicsi lesz kilenc ember kajáját megsütni rajta.
Majd valamikor fél négykor kezdünk, gondoltam én. De nem, majdhogynem rendes idõben. Öt után pár perccel Krisztián feltálalt. Jót ettünk, biztosan jót ittak, mert nekem nem kellett Dimitrij szemete, amit whisky gyanánt vásárolt, és a vörösbora sem, ami ugyebár legalább hatvan cent literenként, így maradtam a sörnél. A San Miguel viszonylag jó sör, és ilyen körülmények között kiváló.
Ment a beszélgetés, ment a duma, ment a tósztolás.
Elõször a hajóra, aztán megtanultam, hogy ez elsõ és a második tószt között alig szabad idõnek eltelnie, így aztán a világ összes tengerészére ittak, késõbb az orosz halászokra, mert ma nekik van az ünnepük. Kicsit jobban ünnepeljük, mint a piti szovjet cár alatt a kereskedelmi tengerészek napját.
Végig lent voltam, illetve negyedóránként felcaplattam a hídra, kinavigáltam magam, és lejöttem. Hat után Szergej tette ugyanezt.

Az emberek vidámak voltak, jól éreztük magunk. Kíváncsi lennék, Dimitrij regnálása alatt mikor lenne ilyen jó hangulat? Mert a baromja Piombinóban belemart Iván a bolgár önérzetébe, az meg eligazította. Innen az ellentét köztük. A szalonban népzene volt DVDrõl, a bunkó orosz félrészegen elkezdte magyarázni, hogy ez nem is bolgár népzene, hanem török. Iván - mivel õ is kapatos volt már - kiokította, és ezt a primitív állat túlburjánzott beteges egója nem tudta elviselni. Ettõl kezdve ahol tudott belekötött.

Július 9. hétfõ, úton, Földközitenger a tunéziai partoknál, Pozzallo horgonyon.

Egészen jól jövünk, majdnem tizenegy csomó az átlagunk eddig!
Édes jó istenem, éjjel lementem a szalonba, és volt kaja dögivel! Persze ezt most a barbeque "rovására" kell írnom, mert a maradék húsok, a maradék hal, a zöldség és a bor ott volt. Jellemzõ, hogy a spanyol dobozos "bor" nem fogyott el, mindkettõbõl, a rozéból és a vörösbõl is maradt! Gondold el, milyen finom lehet, ha ilyen alkalmakkor se tudja magát itatni, pedig vannak olyanok, akik minden gond nélkül bedörgölnek belõle jócskán...

És maradt az ebédrõl borscs, na, azt éjjel mind megettem! Hallatlanul finom volt, és van hozzá tejfelhez hasonló szutyák, igazán élveztem! Jó sok hús van benne, legalább az adag fele az volt. És ugye mindehhez hozzá lehet venni: ez egy történelmi pillanat, mert elõször fordult elõ ezen a hajón, hogy maradt fõtt étel, ott állt a tûzhelyen, az vehetett magának, aki akart!

A lázadás napja

Ami késik, nem múlik, ugye ezt mindenki tudja, és ma volt az alkalom, hogy kipanaszkodjam magam Dimitrijt illetõen. Azt már nem is tudom, hogyan jött szóba, talán azért, mert Szergej mutatta a tulajdonos íméljét, hogy minden rendelést így adjunk le, és ne faxon, a hivatalos ûrlapot használva. Ezt használtam ki, hogy elmondjam, semmit se volt hajlandó elküldeni drótpostán, csak az ügynökségen keresztül, ezért minden elkeveredett. Aztán az angoljára tértem rá:
- Captain, ez az ember õrület, hogy mit csinál angol ürügyén. Nem az a baj, hogy gyengén beszéli, hanem az, hogy nagyon rosszul. Fogalma sincs a nyelvtanról. Nem angolul beszél, hanem egy érthetetlen pidgin nyelvet, amihez angol jellegû szavakat használ. Hatvan százaléka a beszédének töltelékszó: this is, this is, this is... - amikor ezt mondtam Szergej vigyorgott és hevesen bólogatott. - Az persze nem az õ hibája, hogy logopédushoz kellene mennie, mert képtelen tisztán ejteni nemcsak az angol, hanem az orosz szavakat is, ha igaz, amit Ivan Tarelin mondott.
- Kétségtelen, furcsa az orosz beszéde, de hamar meg lehet szokni - mondta a barba.
- És ehhez jön, hogy rosszul megtanult, illetve nem megtanult kiejtéssel beszél, rossz nyelvtant használ. Mit jelent az "I not now?" - kérdeztem, és meg se vártam, hogy mit mond, folytattam. - Nem tudom, I not now szerinte nem tudom... ez nonszensz. Nem azért vagyok a hajón, hogy a parancsnok nyelvezetét tanulmányozzam, és senki nem kötelezhet rá, hogy azzal kínlódjam, hogy megpróbálom kihámozni a mondanivalót...
Nekem csak egy életem van - folytattam , nem hagyom egy hülye kezében, mert vészhelyzetben ez nem képes vezényelni a hajót, ha a legénység nem orosz anyanyelvû. A manõver amúgy is veszélyes, de életveszélyes volt vele, mert csak sejteni lehetett, hogy mit mond. Én ezzel az emberrel nem vagyok hajlandó többet hajózni.
Ez egy diktátor, ez egy pitiáner cár.
Nem tudok rá tanút hozni, de amikor kettesben voltunk, mosolyogva mondta, hogy ha visszajön, Ilját azonnal hazaküldi. Most, hogy elment, meg kell nézni a fiút, milyen vidám. Nem kell semmi indok neki, mert õ korlátlanul mindent megtehet! Az a típus, akinek kell valaki, akit állandóan rugdalhat és üldözhet. Az elõzõ legénységbõl Iván (a bolgár) volt.
- Igen, errõl tudok, és még sok másról is - mondta Szergej, cseppet se vidáman , ugyanis Andrej Voropaev (akit én váltottam), Pjotr Sztaskov a wiper és Tolja Loktyionov is beszámolt arról, hogy milyen ember. Tulajdonképpen akkor rájöttem, hogy nem kellett volna behozni a Marlowhoz, ez sajnos az én hibám is.
- Már megírtam a levelem Mr. Kermersnek és a tulajdonosnak, és ha Dimitrij marad, én nem jövök vissza. De mi lesz a legénységgel? Kellene valami garancia nekik is, hogy nem jön vissza.
- Igen kellemetlen helyzetben vagyok, mert mint parancsnok, megtehetem, hogy beszámolok a Marlownak, de mint a kalinyingrádi iroda vezetõje sajnos én is sáros vagyok abban, hogy ide kerülhetett. A Janett C (testvérhajó a Held vállalaton belül, és építésre is ugyanaz) parancsnoka ajánlotta, akinek az elõzõ kaftán a barátja, hogy megfelelõ ember lesz számunkra, és az irodának elég volt ez az ajánlás... a másik gondom, hogy nem fogok senkit találni, aki szeptember közepén leváltson.
- A másik súlyos gond az élelmezés - váltottam témát.
- Igen, látom - mondta lemondóan.
- Megtettük a hosszú utat FosGemlikNyikolajevGreenore között és egy gramm élelmiszert nem szerzett be. Ráadásul Greenoreban egy hetet voltunk, és nem kaptunk semmit a vállalat által szerzõdött SVR nevû rostocki gittegylettõl.
- Hány napot? Hetet? Ez nem lehet igaz!
- Pedig az. Nem voltak képesek Dundalkból beszerezni, ami 20 mérföldre volt a kikötõtõl, de Ipswichben 250 kilométerrõl, Hullból hozatták.
- Nem igaz! - röhögött elõször jókedvûen Szergej.
- Sajnos az.
- Ez a cég a Marlowval áll kapcsolatban és õk ajánlják a partnereiknek.
Nyilván ebben is van Marlow pénz, gondolom én.
Most inkább beszéljünk a méhecskék nemi életérõl, mielõtt felkapom a vizet megint!
Józsi úr megy haza. Már tudnivaló, hogy valamikor délután indulhat Cataniából, elmegy MXPbe, és onnan Budapest. Szerintem ez az MXP Milánó lehet, de ez nem biztos, és nem is igazán lényeges. A lényeges, hogy kikössünk, mert anélkül lehet ám akármilyen jegye, ha megint elrohannánk, fújhatná.
Délután jót sétáltam a raktártetõn. Félmeztelenül, megtettem vagy nyolc kört, az több mint egy kilométer! Aztán feljöttem a hídra, oszt itt ragadtam.
Háromkor feljött Szergej. Õ kezdett Dimitrijezni. Elmondta, hogy Andrejt sokat tanítgatta, fõleg arra, hogyha kiad valamit a kezébõl angolul, arra legyen igényes, és elõbb ellenõrizze le a szavakat. És amikor Andrej hazament, "elborzadva" mesélte, hogy ez a víziló sose tette. Amikor megkérdezte, hogy miért nem, akkor önérzetesen felelte:
- Nem kell, mert én tudok angolul!
Ezt a borzalmas egót, õrület!
Aztán Szergej folytatta:
- Amikor megláttam, hogy mit ad ki a kezébõl az ügynökségeknek, elhûltem! Warning Messagenek hívja, és tele van helyesírási hibával. Kijavítottam, és ha visszajön, megmutatom neki.
- Óriási az önbizalma, és az fordítottan arányos a tudásával! - mondtam, és ezen Szergej jót derült.
- Tudod István, ez az ember jellegzetes szovjet parancsnok. Õ az Isten a hajón, mindenki fogja be a száját, azt tesz, amit akar, de ez legtöbbször semmit jelent, azaz halálra lustálkodja és unja magát, és uralkodik. És unalmában jönnek a hülyébbnél hülyébb ötletek, és az idegeire megy a legénységnek.
Hát, emberek, nem én mondtam!
Viszont gyakran gondoltam, és korábban mondtam is, de amit két ember mond, az csak erõsíti egymást.
Délután Boriszláv feljött az olasz lobogóért, és beszélgettünk. Nem fogod elhinni, de Dimitrijrõl. Szegény feje megpróbál hazamenni, ha a medveszar agyú vadállat visszajön.

This is the seamen's life!

Este sikerült beszélnem az asszonnyal. Ez jó.
A barba nem tudott beszélni az ügynökkel, ez rossz, de a világnak ebben a végében ez teljesen normális.
Viszont tudott beszélni a kikötõvel. Ez jó.
De nem tudják, mikor lesz szabad a rakpartunk, ez rossz.
A tanulság?
Szegény Józsi úr... ugye érted? Hiába van meg a jegye. Ha nem tudunk kikötni, akkor az ügynök nem tudja intézni az utazását, és meges meg csúszik.
Erre mondjuk, hogy: ilyen a tengerészélet, és egyikünk megvonja a vállát, másikunk kitér a hitébõl és hisztizik, a harmadik jól berúg, hogy taknyanyála egybefolyik... és senki se tud semmit tenni.
Példát lehet venni Józsi úrról: õ azt mondta, hogy akkor megy egy nap múlva. Én azzal vigasztaltam, hogy egy nappal több lesz a fizetése, és meghívtam egy kis vörösborra, amit el is fogadott. Meghívtuk Mihailt is, de õ csak annyit tud angolul, hogy bedörgölte a bort, és mondta, hogy elmegy kurityni. Ezek szerint angolul iszik, és oroszul dohányzik, ilyen sokoldalú. Aztán Józsi úr is vette a sátorfáját, én meg mindjárt megyek aludni, mert gyereknek nyolc elõtt ágyban a helye.

Július 10. kedd, Pozzallo, horgonyon.

Kétségtelen, hogy a hajózás egyik legkellemesebb része, amikor horgonyon vagyunk. Persze az õrséget adni kell, de nincsenek olyan szigorú kötöttségek, mint a tengeri szolgálatban. Az ember lófrálhat, mehet ideoda, persze tudni kell, mikor. Éjjel, amikor tudjuk, hogy nem történik semmi, akkor kaszinó a szolgálat. Most éppen egy orosz filmet nézek, persze oroszul, és nem igazán értem, de Szergej ajánlotta, hát be kell fejezni mindenképp.
Éjfél után Józsi úr visszaadta a fényképezõgépem, mert elkérte, hogy úgymond, néhány képet készítsen a gépházban.
- Tudod Pistám, minden hajón készítek párat. Elteszem magamnak.
Ez tiszteletreméltó. Ott álltam mögötte, amikor a kameráról átszippantotta õket a laptopjára. Elhûlve láttam, hogy a mindössze néhány az nem kevesebb, mint 124 fénykép! Szép egy kollekció! Amikor átvettem magamnak, én ügyesen le tudtam redukálni tíz körülire, mert nagyjából annyi képrõl tudom megmondani, hogy mit lát rajta a gyanútlan szemlélõdõ. Leginkább az tetszik, amin a fõgép (a fotón zõd az alja és hat fényes kupakja van közte meg káosz) és a lépcsõ van, ez biztos fogódzó, mert amúgy csövek, szelepek, olajos izék, motorok, bizgentyûk és soksok titokzatos bizbasz...
Hatkor azzal jött a barba, hogy meglátjuk mi lesz, ha hívnak, válaszolunk. Abban bíztam, hogy tízig nyugtunk lesz, de tovább, mert csak délután négykor kötöttünk ki. Ha igaz, akkor holnapután leszünk csak kész. Ma semmi mást nem csináltak, mint felszerelték a rakodócsöveket, ez jó, mert tiszta marad a hajó, amennyire lehet. Ugyanaz a módszer, mint Setubalban, csak több autóval lehet egy idõben rácsatlakozni a hajóra!
Krisztiánnak nem a legsikeresebb napja volt. A kaftán megtalálta, mert ellenõrizte a kabinokat, és a szakácsé volt a legrendetlenebb. Így elküldte takarítani. Fent kávéztam a hídon, amikor jött jelenteni Krisztián, hogy elkészült. Lehet, hogy most a fõnököt kizárta a szívébõl?
Az emberjogi ombucman nem tudom, mit szólna, de a higiénés szakember biztosan egyetért azzal, hogy ahol sokan laknak, ott egy bizonyos tisztasági színvonalat tartani kell, és ennek legfõbb õre a barba. (Arról nem is beszélve, hogy vannak társaságok, ahol a hajót hetente végigjárja egy bizottság: parancsnok, gépüzemvezetõ, elsõtiszt és együtt ellenõrzik a kabinok rendjét. És ez nemcsak a szocializmusra jellemzõ ám! Igaz, leginkább ott dívik, ahol... hogy is mondjam... meglehetõsen eltérõ kultúrák találkoznak a hajón, mondjuk európai tisztek és afrikai, indiai legénység.)
Most Józsi úrnak megvan az elsõ lehetõsége, hogy kihasználja a telepített repülõjegyét. Holnap háromnegyed hétkor kell indulnia a hajóról, este fél ötkor lesz otthon. Nem baj, de a következõ én leszek! (Remélem!) Az a baj, hogy 16án reggel érkezhetünk Cartagenába, és ez bizony már idõtúllépést jelent majd a szerzõdésben!

Július 11. szerda, Pozzallo.

Reggel egy kis összezördülésem volt a stivadorral, de itt ez a jó munka és a jó kapcsolat kezdete. Ha nem teszem, a fejemre nõnek. Így viszont, remélem szót tudunk érteni a továbbiakban.
Józsi úr úgy itt hagyott, mint szent Pál az oláhokat. A kocsit reggel hat negyvenötre ígérték, tehát háromnegyed nyolckor érkezett, és így nem volt idõ arra, hogy lejöjjön a szalonba, mert ugye már sietni kell. A nénikéjét a sok szavahihetetlen dél olasznak!

Gazdasági számítások á lá hajóbérlõ

Tessék mondani érti valaki a hajóbérlõk lelkivilágát? Mert én nem! Lehet utána számolni:
Ma szerda van, és elkezdtük a cementberakást. Ehhez ide kellett jönni, eltüzelni 20 tonna üzemanyagot. Ugyanis azért nem vártunk Carboneras elõtt, mert ott csak hétfõn kezdték volna el a berakást! Tehát ha maradunk, valószínûleg úton vagyunk a kirakó kikötõbe.
Szóval, ki tud olyan számítást, ami azt mutatná, hogy amire cserélték, az gazdaságosabb? Mert ugye igaz, hogy Vigo ötnapi járásra van, de Carboneras - Pozzallo - Cartagena majdnem hét nap.
Na, mindegy, nem az én dolgom észt küldeni Angliába.
A rakodás ugyanazzal a rendszerrel történik, mint Setubalban, tehát csöveken jön az autókból, nem koszos, és nem kell állandóan rohangálnom.
Elment Józsi úr, megjött az elsõ gond, valami akkumulátor teljesen száraz, szerintem Mihail nem értette, amikor Józsi elmondta, hogy mit kell tenni, mert nekem valamit említett, de a gépész dolgok iránt nem fogékony a kicsi szívem, magyarán tojok bele magasról, ez a barba és a gépész közös biznyákja, fõleg, ha oroszul beszélnek róla, s engem, mintegy kirekesztenek a társalgásból!
Azt írta az Alina - õ új operátor a Marlownál , hogy a váltóm neve a hajótulajdonosnál van elfogadásra. Szergej szerint ez nesze semmi fogd meg jól, mert ilyen nincs, ezt már régebben el kellett volna intézni. Ha nem váltanak idõben, akkor én nem is tudom, hogy mit teszek!
Fent vagyunk a hídon, beszélgetünk a barbával. Õ hozta szóba az egri várvédõket és Dobó Istvánt (valami Istvan Dogo volt a kapitány, mondta!), és érdeklõdött a török idõkrõl. Aztán elmondta, hogy persze nekik is megvan a maguk Egerje, Kozelsk a neve a piciny várnak, amelyik hónapokig ellenállt Dzsingisz kán hadának, és legyõzni nem, csak kiéheztetni tudták a védõket. Ezért, amikor megadták magukat az oroszok, a mongolok mind egy szálig legyilkolták õket dühükben.
Aztán feljött Mihail, és váratlanul beszélni kezdett, és Szergej éktelen kacajra fakadt és elküldte a gépészt. Az lement, s a kaftán mesélni kezdi:
- Azt mondja a gépész, menjünk le kávézni. Minek, itt is van, mondtam neki - magyarázta a barba , de nem, menjünk le, erõsködött. Miért, kérdeztem megint. Mert odalent halva van a kávéhoz válaszolta Mihail - nevetett a fõnök. - hát leküldtem, hogy hozzon fel nekünk is.
Így aztán nem néztem, hogy hizlale (mert amúgy persze, nagyon is!) bedörgöltem egy szeletet!
Irtó ideges vagyok.
Nagyon félek, hogy nincs váltóm, mert különben kellene valami érdemleges táviratnak jönnie. Most, hogy Józsi úr elment, teljesen magányos lettem, és nincs, aki lelket öntsön belém. Együtt kellett volna hazamennünk. Bár az igazat megvallva, ha annyit kellene ráhúznom, mint neki, akkor elégedett lennék, csak annyi kellene, hogy tudjam. Mert a bizonytalanság ilyenkor gyilkolja az idegeket. Hát igen, ez is az a kategória, amire azt mondjuk: "this is the seamen's life!", azaz ilyen a tengerészélet.
Más!
Na, nem emlékszem, hogy mikor történt velem ilyesmi! Azt mondja Szergej, hogy:
István, mikor mész ki?
- Hát... nem is tudom.
- Szerintem a vacsora után a jó, mert nincs már õrült hõség. Majd szólok az ügynöknek, vigyen ki, elég messze vagyunk a várostól.
Na, tessék hozzászólni, és ímélben elküldeni nekem!
A dimitrij címû tuloknak eszébe nem jutott volna feltételezni se, hogy az elsõ tisztje ki szeretne menni! Bassensben mindenki kint volt, õ persze többször is, csak én nem tudtam.
Tudod mit? Azért is kimegyek, pedig most nincs is igazán dolgom! Csak járok egyet, esetleg veszek megint két üveg jó kis bort, és a kaftánnal megisszuk. Ja, õ megérdemli, mert jó borivó, és megbecsüli, amit iszik! Elmesélte, hogy a Kaukázus az otthona, ott nõtt fel, aztán Szocsiban laktak, mindkét terület igazán híres a borairól, és ezért õ inkább borivó, mint sörös. Vett is magának, õ is két üveg borocskát. Istenem, õ nagyobb ember (jóval), mint én, hát két ötliteres üveggel vett. Az egyik még jó is! Amelyiknek másfél euró literje.
És az ügynök kivitt. Arra kértem, hogy internet közelben tegyen le, el is magyarázta, hogyan jutok oda, és elment. Magától értetõdik, hogy az utasításait pontosan követtem, és ott nyoma nem volt a világhálónak. Viszont mondták, hogy menjek vissza száz méter, ott van.
Vissza százat.
- Nem, nem itt van - mondták , hanem menjen arra százötven métert, és ott van. A patika után.
Jó, akkor vissza. A patika után azt mondták, hogy... ne mondd, hogy ezt már olvastad, az nem lehet, mert Valenciában mindig át is kellett menni az úttesten, itt meg nem. Szóval a patika után feladtam. Nem azt mondom, hogy nem akartam, hanem kérdezõsködni volt már elegem. Ezért elindultam, és módszeresen kiolvastam a cégtáblákat, míg teljesen váratlanul, ahol senki se mondta, ráleltem a nekem való bárra. Internet, elintézve minden (majdnem), és jöhetek haza.
Majd hülye leszek megkérdezni, merre van a szupermarket!
Nem igyekeztem be a hajóra, végigbandukoltam a tengerparton, megtaláltam a tengerészek emlékmûvét, utána lementem a plázsra és a homokban caplattam egy keveset. Erõsen sötétedett, mire a kis öblöt megkerültem, és a kikötõkapuhoz értem. Az út a kikötõben ugyanolyan hosszú, mint a központból a kikötõig. Jó alapos séta volt.
Este hétkor leálltak, és holnap folytatják a berakást.
Amikor bejöttem, Szergej meginvitált egy pohár borra. Miért ne? Jót dumáltunk, aztán jöttem feküdni.

Július 12. csütörtök, Pollazzo, úton.

Megvan a következõ út. (Nem tudom, hogyan kell írnom: utunk, vagy útjuk?) Carboneras - Vigo. Ebben van jó is, meg rossz is. A jó az, hogy megint cement, tehát nem kell a raktárakat takarítani. A rossz az, hogy megint cement, és a kirakás után megint csupa mocsok lesz a hajó.
Délelõtt kirohantam a bringával, internet, megcsináltam, amit tegnap nem tudtam, megkerestem az élelmiszer áruházat, vettem két bort, két csomag sajtot, és bejöttem. Jó dög nehéz volt a válltáska, mert vittem magammal a laptopom, mert arra számítottam, hogy tudom használni, mert az internetes bárban ki volt írva, hogy wifi, de ez azt jelentett, hogy a tulaj úgy csatlakozik a netre.
Délután kettõkor indultunk, semmi hír a váltómról.
Mielõtt lement volna Szergej a hídról, feltette a kérdést, ami azóta nem hagy nyugodni:
- István, nem akarsz parancsnok lenni?
Ez egy túl késõi kérdés (ami az életkoromat és a megmaradt ambícióimat illeti.)

Július 13. péntek, úton.

Este nem tudtam aludni egy szemhunyásnyit se. Ennek nyilvánvaló oka a barba. Így aztán a hajnali õrség igen hosszú volt. Hogy ne kókadozzak, megnéztem a Tüskevár tévéfilmsorozat felét.
Öt után virradt, s a hajnal színpompás volt. A felhõk rózsaszínben ragyogtak, de ezt a fénykép sajnos nem adja vissza teljes szépségében. Ahhoz, hogy élvezni tudd, itt kell lenni, felnézni az égre, és fürkészni az állandóan más felhõket, mert ahogyan átváltozik autóból nõi fejjé, úgy változik a színe, a megvilágítása, nem lehet betelni a látvánnyal. Csak nem tart túl sokáig, mert a napfelkelte véget vet minden színjátéknak, s a napsütés letörli a felhõarcról a sminket, s maradnak a nappal megszokott színek. Persze abban is lehet órákat gyönyörködni, de a hajnali varázsát az adja, hogy ritkán van benne részem.
Az elalvás egyáltalán nem jelentett gondot. Még gondolkoztam azon, hogy az ébresztõt átteszem tizenegyre, de így is felébredtem tíz elõtt tíz perccel. Hiába, a beidegzõdés nagy úr!


Most egy nagyon fontos bejelentés következik, kéretik kellõ méltósággal meghallgatni, illetve elolvasni!
Hát kérem, senki ne aggódjon tovább, én se teszem!
Õrségváltás után csörög, csattog, zakatol a Globe Wireless vevõje (ezen vesszük az íméleket, és rohadt drágán, fõleg akkor, amikor az idióták idézik az összes levelezést, és 6 oldalt visszaküldenek információ nélkül, mert az, hogy "Thanks, well noted" nem tartalmaz semmi érdemleges információt, amiért érdemes lenne 150 dollárt kifizetni, mert ennyibe került egy ímél, ami 6 oldal A4es papíron!). Szóval csattog, és kiadja a várvavárt üzenetet: 15én érkezik a váltóm. És majd eldobtam magam a meglepetéstõl, mert a fõiskolai évfolyamtársam B. Miki vált! Magadták szépen a repülõjáratokat, amivel érkezik. Természetesen nem a Marlow lenne, ha fél óra múlva nem jött volna újabb ímél, az újabb utazási változattal.
Aztán azt is sikerült kiimádkozni belõlük, hogy 17én Carbonerasból megyek haza. Erre csak azt lehet mondani, hogy: derék dolog! Bár már ott tartanánk, mert én azért emlékszem olyan dolgokra, hogy Józsi úrnak háromszor át kellett íratni a jegyét, oszt mégse onnan röpült haza.

Öt óra elõtt pár perccel tûzriadót és "ember a vízben" gyakorlatot tartottunk.
A tûzriadó a szokásos, Razvan beöltözött sárgába és tûzállóba. Felvette a légzõkészüléket, Ilja elzárta a csapját, Razvan kékült, vörösödött, a szokásos hülyéskedések...
Az ember a vízben már érdekesebb. Egy papírdobozt kidobtunk, és a barba megcsinálta a Wiliamson fordulót, aminek az a lényege, hogy pontosan arra a vonalra kell visszaérkezni, amirõl eljött, csak ellenkezõ irányban. És kérem megtaláltuk a dobozt, ami azt jelenti, hogy az embert. Ehhez azért tudni kell, hogy kétszáz méterrõl már csak véletlenül látod meg, ha szem elõl veszíted!
Milyen érdekes, ha az ember akarja, akkor lehet gyakorlatokat tartani. Jelen esetben az ember Szergej, a nem ember az elõzõ izé... aki parancsnoknak hívatta magát.
A doboz egébként ott látható a hajó orra mellett, és ez kinagyított kép, mert az eredeti nagyságban alig lehetett látni!
Utána letettük a csónakot, de azonnal vissza is vettük, mert nem akartunk ladikázni. A víz picit hullámos volt, nem akartam megkockáztatni, hogy egy kötél elszakadjon, vagy valami megsérüljön feleslegesen. A csónakázás helyett inkább a barba fürdést rendelt el tizenöt percben.
- Tudod, István, ahol tehetem, elrendelem a fürdést, hiszen olyan ritkán van benne részünk!
Ez igaz.
És jó volt föntrõl nézni, ahogyan Ilja lubickolt, mint egy csikóhal, Krisztián a narancsszínû Marlow overallban ment a tengerbe, és Boriszláv egy szép csukafejessel vetette bele magát a vízbe és az úszás élvezetébe.
Én a hídon fürödtem, mint ügyeletest tiszt úr.

Július 14. szombat, úton.

Akkor, azt hiszem, lehetne már órákban számolni a hátralévõ idõt, hiszen kevesebb, mint száz.
Csak azért nem teszem, mert elõttem lebeg Józsi úr példája, mi van, ha õ is... és tudjuk hogy õ hogyan... de persze reméljük, hogy csak õ... és én nem! Hajnalban megnéztem a Tüskevár hátra lévõ részeit, megy egy amerikai filmet (Crash), amit a barba adott, hogy nagyon jó, és érdekli a véleményem.
Valóban jó. Érdekes, ahogyan a filmet összehozták, de engem nagyon tudnak idegesíteni a mindennapok krimijei, és a mozit elzárom, s nem nézem tovább, mert vannak idegeim, amit szántszándékkal minek tönkretenni. Hogy egy példát mondjak, egy akciófilm az rendben van, az mese, semmi köze az élethez, Svarc a néger mindenkit lelõ egy pecsétnyomóval kétnapos körzetben, aki mozog, ez rendben van. De amikor a primitív állat, amerikai, rendõrruhába bújt szadista barom, motozás címszó alatt megtapizza a gyanútlan autós feleségét, az olyan iszonyatos gyûlöletet ébreszt bennem, hogy képtelen vagyok tovább nézni. Ugyanis tudom, hogy mindennap megtörténik, és meg is fog, és az ártatlannak nincs védelme, esélye sincs, hogy jogorvoslatot kapjon. Az életben. Mert a jog a demokráciában a bûnöst, a bûnözõt, az agresszívat védi, legyen az egyszerû gengszter vagy akár rendõr.
Mert ez élet nem film. Ott persze van.
Na, ilyenkor szoktam kikapcsolni a tévét, vagy csatornát váltani. Hiába jó a film. De most végig kellett néznem, mert Szergejnek megígértem.
Tegnap eljöttünk egy szép vitorlás mellett. Ilja mesélte, hogy az akadémiának is volt hasonló, de most éppen a hajdani igazgató, a melldöngetõ kommunista tulajdonában levõ vendéglõ.
Van valaki, aki érti, hogyan történhet ilyen?
Délután aktív voltam: kimostam a padlószõnyegem (az is hatökör, aki egy chiefnek padlószõnyeget tesz a kabinjába, feltéve, ha a chief dolgozik, mert akkor ugye kibe rohangál, és nincs idõ cipõt levetni minden alkalommal.) Nem strapáltam magam. Most mostam elõször szõnyeget, hát ne tudd meg, milyen mocskos volt!
Aztán rendbetettem a térképeimet, meg az adminisztrációmat, készülök az átadásra, jaj de jó nekem!

Isten éltessen Boriszláv!

Ma ünnepelte a születésnapját, a krisztusi kort, mert harminchárom éves. Ennek tiszteletére, ha nem is pupapartit rendeztünk, de ott vacsoráztunk, és volt némi ital is, meg whisky. Azért írom külön, mert ez még Dimitrij szemete, megkóstoltam, valami ocsmányság.
Azért jót ettünk, jót ittunk, én leginkább sört, volt dinnye is, megh sütike is, meg sajtocska is a hús után, szóval kellemes volt, kellemesen elbeszélgettünk, háromnegyed nyolckor eljöttem, mert a szolgálat ugye az szolgálat.
Mindössze három tósztot hallgattam meg, egyet Boriszlávra, egyet a családra és egyet mindenkire, aki tengerész és hajón van.

Azt hiszem, ez megint olyan legénység, akiket a szívembe zártam, mert egy dolog, hogy vannak náluk dolgosabbak, de rendes gyerekek.

Július 15. vasárnap, úton, Cartagena.

Hát kérem, letelt a szerzõdésem, és ha minden igaz, este már találkozom Mikivel, aki lesz oly kedves és levált. Én ezt már kétszer tettem vele, egyszer a Dinán 1988ban, egyszer a Csokonain 1992ben, ideje, hogy törlesszen. Éjszaka rendbe raktam minden iratot, az átadás átvételi formanyomtatványt is, remélem, semmit nem kiabálok el ezzel. Viszont a túlóralapom nem, így aztán nem mondhatja senki, hogy mindent elõre elintéztem! Még az elõzetes utazási tervet is kinyomtattam magamnak, és idõnként gyönyörködöm benne:

IB8593 17JUL LEIMAD  0940 - 1045
IB7364 17JUL MADBUD 1420 - 1730

Hát nem szép?
Igazából ma van Boriszláv születésnapja, és ebbõl az alkalomból Krisztián kitett magáért! Gyönyörûséges és finomságos leveles tésztába göngyölt hústekercset készített. Nem bízta magát a véletlenre, ezért megkért:
- Chief, legyen szíves és hozza a fényképezõgépet - mondta, és eltûnt az élelmiszerraktárban, kisvártatva megjelent egy tortával. - Ezt fotózza le addig, amíg kiveszem a sütõbõl a roládot.
Az "utasításnak" megfelelõen cselekedtem. A tortáról készült elsõnek kép, majd amikor a hústekercset szeletelte, és amikor kitette tányérra, azt is lefényképeztem. A tányérra került még burgonya, sárgarépa és brokkili köretnek, hát nagyon mutatós kaja lett. (Az persze nem látszik, hogy a zöldség majdhogynem pép, annyira megfõzte, de ezt már nemigen veszem fel.) Elhiszem, hogy a jó szakács ilyenkor boldog, amikor van alapanyag és alkalom jót készíteni és tálalni.

Az ebédnél köszöntötték megint, a barba átadta a tortát, ez nyilván így volt, mert én ugye a hídon adom az õrséget, nem a szalonban, de Krisztián lefotózta az eseményeket, így van képem és fogalmam a dolgokról. És vacsorakor is remekelt, mert "szerencsére" elromlott az elektromos grillsütõ, és ezért "kénytelen volt" faszenes grillsütõn megsütni a kicsontozott csirkecombokat. A barba percekig áradozott, hogy mennyivel más így az íze!
Este hatkor meghívtam a kikötõt. Sajnos fél nyolcnál elõbb nem jön a pilot, így Mikinek minden esélye megvan rá, hogy a rakparton várjon érkezéskor. Megírtam az sms-t az asszonynak, de "megelõzött". A HMS-tõl tudja már, hogy kedden utazom haza, ezért aztán egyáltalán nem bízom benne, mert szerintem ezt most otthon kiabálták el. E miatt fogunk horgonyra állni Carboneras elõtt, és nem kötünk majd jól ki, mint Józsi úrral.
Irgum-burgum, de mérges vagyok!

Kísért a salled report

Nézem az í-méleket, hát Pozzalóból indulás után Szergej is salled reportot küldött. És én ezt a szót annyiszor láttam leírva, hogy elkezdtem attól félni, hogy esetleg én nem tudok valamit, és ez bizony valami anglicizmus, amit Dimitrij csak úgy kirázott a kisujjából. Ami bizonytalanná tett, hogy ugye, lám csak Szergej is, õ pedig mindig leellenõrzi a szavakat az üzenetekben, amit kiad a kezébõl.
Gyerünk, nézzük a szótárt. Ami nekem van (az pedig három különbözõ, és mindegyik külön-külön is jó) egyik se ismeri ezt a formulát. Fel a hídra, megnéztem az orosz szótárt (abiword a neve, fenemód jó, kifejezés gyûjtemény, példamondatokkal, magyarázatokkal), de ebben se volt.
- István, mit keresel? - kérdezte Szergej.
Elmondtam. Hogy már attól tartottam, hogy én tudom rosszul.
- Dehogy, csak én nem is figyeltem az í-mél tárgy mezejére, különben el nem küldtem volna. Rettenetes, hogy ez az ember mit összehordott angolnak!
- Ezek szerint a salled a to sail ige negyedik, dimitriji alakja! - mondtam, és ezen jót vigyorogtunk.
Nem hittem a szememnek, amikor a pilot csónakja a hajó mellé kanyarodott. Ugyanis pontosan fél kilenc volt, és ez Spanyolországban majdhogynem lehetetlen: éppen akkor jönnek, amikorra ígérték, egy perccel se késõbb!
A révkalauz szerint nagy rondaságot csinálnak velünk, mert holnap országszerte megáll az élet a kikötõkben, mert ünnepelnek. Csak a tankereket rakják, még a konténeres hajóknak is el kell vesztegetniük egy napot rakodás nélkül. Csak a mi hajóbérlõnk oly bõkezû, hogy érkezéskor elkezdik a kirakást. Nos, azt is mondja a pilot, hogy minimum két nap a kirakás! Akkor hogyan érem a repülõm?
Irgum-burgum!
Amikor közel értünk, azt láttam a rakparton, amit leginkább vártam: Miki ott cepekedte az irdatlan nagy bõröndjét. Gyorsan lementem a raktártetõre üdvözölni, aztán kikötés után partra ugrottam, hogy megöleljem.
Innen a szokásos: bejött, bepakolt a tulajdonos kabinba, majd néhány dolgot megbeszéltünk, aztán beültünk Szergejhez. Õ adta a poharakat, és én a bort, amit Szicíliában vettem. Nem az a chianti volt, amire számítottam, gyengébb, de azért még az iható bor kategóriája.
Tízkor elkezdték szívni a cementet, azt mondja a szívós szivar, hogy 28 órára van szüksége a teljes kirakáshoz.
Meglátjuk.
Legnagyobb meglepetésünkre, amikor elmentünk csicsikálni, megjött az ügynök. Egy hallatlanul közvetlen ember, de azt hiszem, dunsztja nincs a dolgokról, mert szerinte holnap délután, úgy hét-nyolc körül elmehetünk.
Legyen igaza, majd meglátjuk!
Sikerült Encsikével is beszélnem, nagyon-nagyon várnak otthon.

Július 16. hétfõ, Cartagena.

Hajnali négykor ébresztettem magam, mert szemmel kell a rakodást is tartanom. Minden rendben ment, hát bepakoltam a nagy bõröndöm, megírtam a naplóm, oszt... oszt... várok. Kicsit felmentem a hídra, lejátszottam két passziánszt, ezzel felállítottam a saját rekordomat, mert 43-as gyõzelmi sorozatom még nem volt.
No, ez is valami...
Erre is csak azt tudom mondani, hogy milyen jó, hogy elment a buta barba, mert õ mindig hozzáadta az eszét, és az õrségeket 3-as, 4-es vesztes sorozattal kellett átvennem. Viszont õ is tart rekordot, az is látható a képen, tizenkét vesztett partival gyõzött. Csoda, hogy nem kezdett el piszkálni, mert az efféle kényurakat az ilyen tények hallatlanul fel tudják háborítani. Azt gondolom, az volt a szerencsém, hogy a statisztikát sose nézte, így aztán dunsztja nincs arról, hogy más is értesült a dicsõségérõl.
Ha gonoszkodni akarnék, azt mondanám, hogy jó hogy Szergej még nem kezdett el játszani vele...
Nyolctól átadás-átvétel.
Aztán a legújabb hír: szerdán, azaz 18-án utazom, mert biztosabb, mint ha átíratják a jegyet egy közelebbi reptérre, és este szállodába mennék. Hát, azért ehhez pofa kell, hogy ez a biztosabb megoldás. Na, mindegy, nem a Marlow lenne az ügyintézõ, ha nem így tennének.
Átadás-átvétel.
Ebéd után rettentõ álmos lettem. Szóltam Mikinek, hogy elmegyek alunni.
- Keltselek valamikor? - kérdezte.
- Ha nem bújnék elõ négyig, akkor. - mondtam. Ruszlánt eligazítottam, hogy Mikit riassza, ha valami van, és eldõltem. Háromnegyed négyig édesdeden aludtam. A hátsó csörlõ nyikorgására ébredtem. Kinézek, hát shiftelnek.
Naccerû!
De a legnaccerûbb, hogy nélkülem!
Kávé, tébláb, jön a barba, mutatja az í-mélt: holnap utazom, mert a carbonerasi ügynök szerint gond nélkül elérem a repülõt. Adja a jó Isten!
Este felhívtam az asszonyt, kész ideg szegény, mert a HMS-tõl jönnek az információk, de ugye én tudom, hogy azok nem megbízhatók (amit a magyar iroda kap, az a megbízhatatlan). Remélem a legjobbat...
Azt mondja Encsike, hogy kánikulariadó van, tartósan 40 fok fölötti a hõmérséklet péntekig.
Hát meztelenül nem utazhatom, de sortban igen.
Utoljára még lefényképeztem, amit oly sokat láttam, a cementrakodást, meg azt, amit a tengerész, aki dolgozik, Cartagenából lát: a cementrakodót és környékét. A révkalauz szerint naponta három hajót fogadnak cementrakománnyal, irtózatos mennyiséget használnak fel a környéken, mindenütt építkezések, kell az anyag, annyira, hogy egy cementgyár is épül, de még nincs kész.
Ha az ember tárgyilagos igyekszik lenni, akkor nyilván nem volt ez egy rossz hajó (nekem) még akkor se, ha Dimitrij uralkodott is rajta hosszú ideig. Nem tudott mindent elrontani.
Úgy érzem, hogy a beosztottak kedveltek. Itt volt Józsi úr, akivel barátságban váltunk el, és otthon keressük egymást. A hajón köttetett ismeretségek többnyire a kihajózással meg is szûnnek. Azt hiszem, vele nem így lesz. És ha õszinte akarok lenni, jó visszagondolni arra az esti egy-két pohárnyi, és soha nem több borocskára, amit megiszogattunk Józsi úrral. Mert azok kivétel nélkül minõségi, jófajta borok voltak, ahol az szóba se jöhet, hogy jól berúgunk, hanem élveztük a minõséget. (Teljesen zárójelben: azért e gondolatok, mert most iszogatom a palack végét, amit megbontottam Pozzalo után.) És ez most segít majd elaludni, mert elvállaltam, hogy átviszem a hajót Carbonerasba, hadd aludjon a barba és Miklós, nekik lesz úgyis dolguk a berakás folyamán, ha meg lekésem a járatot, semmi nem történt.

Július 17. kedd, úton, Carboneras.

Hajnali háromnegyed kettõkor keltettek, igaz öt perce félálomban voltam, és morgolódtam magamban, hogy ha ilyen lükék, hogy nem ébresztettek, akkor csak adják az õrséget, én meg jól alszom majd idelent. De aztán hamar kiderült, nem lükék voltak csak manõvereztek. Szóval elindultunk, és fogalmam sincs, hogy mi lesz velem, mert egyelõre nem látok sok esélyt arra, hogy elérjem a repülõt. Hét elõtt pár perccel érkezünk, kikötés, vajon hány óra lesz, amikor partot fogunk? El tudok-e indulni azonnal? Nem tudom. Nem tudom, nem tudom.
Most berekesztem a naplóírást. Ha el tudok menni, akkor otthon folytatom majd este. Ha nem, akkor még itt a hajón megírom, hogyan történt a micsoda.

Folytatás a madridi repülõtéren.
Próbáltam hívni a carbonerasi pilotot, de hiába. Úgy gondoltam, hogy a hazautazásnak annyi. De azért azt megtettem, hogy befejeztem a csomagolást, hogy aztán rajtam ne múljon az utazás! Érkezés elõtt egy órával, ahogyan a barba mondta, felhívtam az ügynököt.
- Öt perc múlva visszahívom, chief - mondta. És úgy is tett. - A pilot reggel nyolc és kilenc között lesz a hajón, kikötnek és azonnal kezdik a berakást.
- Akkor ma nem tudok hazamenni - mondtam letörten.
- De hát a jegye holnapra szól.
- Dehogy. A holnapit törölték, és megerõsítette Ciprus, hogy ma megyek.
- Várjon, megnézem az í-méljeimet - mondta, és tudtam, hogy õ a hunyó, mert trehány, és nem érdekli, hogyan jutok haza.
Irgum-burgum!
Tíz perc múlva cseng a mobil.
- Chif, a révkalauz érkezésre jön, kikötnek, magáért fél nyolckor megy a taxi. Jó utat.
- Köszi - mondtam, magamban szélesen vigyorogva.
Ilyen se volt még! Glancba vágva, a fedélzeten videózva néztem végig a manõvert! Kikötés elõtt mindenkitõl elbúcsúztam, nem hagytam az utolsó pillanatra. Megérkeztünk. Tíz perc múlva a taxiban ültem, és elindultunk az almeriai repülõtérre.
Innen nem érdekes.
Madridban kivártam az idõm, a gépen videóztam, klassz volt az Alpok, de a legjobb, amikor megláttam a Balatont, a Tihanyi félszigetet, Székesfehérvárt, a Csalai kastélyt, a Velencei tavat és a nadapi utat, majd a Hûvösvölgyet és a vitorlázó repteret, meg a Virágos nyerget, ahova gyakran járunk sétálni az asszonnyal. De mégis, a legnagyobb öröm, hogy ráláttam a házunkra, és arról is tudtam felvételt készíteni!
Este a család együtt ünnepelt.
Az ünneplésre az adott okot, hogy megint újra együtt voltunk.

Így örültem, amikor megtudtam, hogy megyek haza!