Honlapverzió
v11.00
A honlapon található minden anyag szerzői jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerző előzetes engedélyével történhet.
© Székely István 1997-2016

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA:



M/V ISARTAL


2002. DECEMBER 1. - 2003. JÚLIUS 7.




November 27. szerda. Attilával a Benczúr klubban voltunk. Ha a névmemóriám jó lenne, megmondanám, melyik együttes játszott.
Megbeszéltem Skippel, hogy marad a gépen a SuSE, mert sikerült annyira helyrehoznom, hogy a medialejátszókon kívül minden ok.
Vasoulla felhívott.
Nimród vette fel a telefont. Amikor hazajöttem a következőképpen adta elő:
- Apa, valami nő hívott Ciprusról a vasárnapi behajózásod miatt.
- Biztosan Vasoulla volt - mondom.
- Nem. Mondom, hogy nő volt. Biztos Vasoulla titkárnője. - mondta a fiam.
Aranyos, még viccnek is elmenne. Persze ha figyelne a beszélgetéseinknél, tudhatná, hogy csaj az emlegetett "ILLETŐ".

November 28. csütörtök. Egész nap komputereztem. Készültem elő a behajózásra. Este fél ötkor érkezett meg Skip. Rendberakta a Linux nem müködő dolgait. Kapott egy jó vacsorát.
Vasoulla írt.

November 29. péntek. Készülődés. Felhívtam Katona Miklóst, megbeszéltük, hogy amíg hajón leszek, addig átolvassák a naplóimat, kidolgozzák a koncepciót, és amikor itthon leszek, megbeszéljük, képeket szerzünk hozzá. Megadtam a neten levő oldalt, ahova felpakoltam neki a kéziratokat.
Megnéztem az oldalam vendégkönyvét.
Egy bizonyos Mészáros Ferenc írt bele. Ott volt a saját honlapjának a címe, hát megnéztem. Ennek a pasasnak is ott lett volna a helye az Életbajnokok címü kötetben.
Születés közben agyvérzést kapott. Ennek következtében egyik fülére süket, a másikra nagyothall. Beszédét alig lehet érteni. Mozgása koordinálatlan, kacska.
És ez az ember nem hagyta magát, újságíró lett belőle!
Letöltöttem a neten megjelent írásait. A hajón majd elolvasom őket.

November 30.szombat. Búcsúvacsorát főztem, a receptjét kitettem a netre, még Orlovics Jenőtől tanultam a Paduán.
Minden szálat ellvartam itthon, a neten is, felhívtam mindenkit, akit tudtam

DECEMBER


December 1. Vasárnap, Budapest, Antwerpen. Korán keltem. Az óra hatra volt állítva, de mint mindig, most is felkeltem előbb, hogy leellenőrizzem: ébreszt-e idejében. Mindenki megnyugodhat, pontos volt.
Elsőre sikerült a bal, harmadikra a jobb kontaktlencsét berakni...
Hajnalban kijelentkeztem az összes levelezőlistáról, elküldtem még egy-két í-mélt. Egyet Vasoullának. Megköszöntem a szerződést, és boldog ünnepeket kívántam. Reggelit készítettem, kávét, felkeltettem az asszonykámat, s szép kényelmesen elkészültünk.
Indulásra Nimród,a nagy fiam is kidugta az orrát a szobájából.
Rendesen indultunk, időben kint voltunk.
Betekertettem a csomagjaimat müanyagfóliába. Nagyszerü találmány. Ezek a zipzáras szerkezetek úgy vannak megdizájnolva, hogy pár év alatt a zip már nem zár.
Na, jó. Nem zár, rendesen.
Ilyenkor igazán jó ez a ketyere, nem kell attól tartanom, hogy a repülő csomagterében kiszakad, és kiszóródik minden belőle.
Eseménytelen repülőút a Schipholra. Jó dolog a repülés, mert az ember hipp-hopp a rendeltetési helyén van. Ha most ide jöttem volna, lám, már itt is lennék. De én Antwerpenbe utazom, hát van három és fél órám, hogy kivárjam, amíg a gépmadár elindul velem Brüsszelbe. Ezt jól kitalálták Cipruson.
Nem baj, van lábam, tudok sétálgatni, nézelődni, és azon aggódni, hogy ezek az árak bizony hozzánk is beköszöntenek az Európai Unió eljövetelével, bezzeg a fizetések... Na, ne legyünk rosszmájúak, lehet, hogy azokat is közelítik.
A brüsszeli gép pontosan indult. Felemelkedett, és onnan elvesztettem minden tájékozódó képességem.
Belementünk a felhőbe, csupa szürkeség, csupa seszín. Ha a pilóta tudja, hogy hol vagyunk, akkor semmi baj. Már régen ereszkedtünk, és nekem mindenféle hülye amerikai film jutott eszembe, mert ötven-hatvan méternyire magas házak tetejét láttam, és aggódva figyeltem, hogy előbukkan-e a reptér betonja?
Hála Istennek, csak az érzéki csalódás rajzolt a szemem elé felhőkarcolókat, mert hirtelen megszünt a nyák, és megláttam a talajt biztonságos távolságban.
A brüsszeli reptérrel nem vagyok kibékülve!
Nem igazán érthetőek az útbaigazító táblái, vagy hárman is megkérdeztünk egy kedves kisasszonyt egy pult mögött, nekem már magától mondta:
- A csomagokhoz kövesse a kijárat táblát.
Baromi messze van az érkezéstől a sok-sok végtelenített szállítószalag. Hat után, negyed hét felé keveredtem ki.
Egy taxisofőr várt.
Elrobogtunk Antwerpenbe. Útközben azzal traktált, hogy az immigration emberei sztrájkoltak az utóbbi két hétben. Persze a fizetés miatt. És hogy hatig vannak szolgálatban.
Hat után egy perccel érkeztünk, fogadtak.
Az ügyeletes officér nagyban forgatja a vadonatúj útlevelem.
- Hát ebben hol a pecsét? - vonja fel a szemöldökét.
- Milyen pecsét? - kérdezem ártatlanul.
- Ahol bejött az Európai Unióba! Nincs az útlevélben, ha akarom hazaküldhetem...
Lehet, hogy megyek haza?
- Tudja, hogy van ez. Amikor a kisnagysád visszaadta az útlevelet összecsukva a Schipholon, egyáltalán nem néztem meg, hogy belepecsételt-e? Ez automatizmus...
Elfogadta az érveimet, kiadta a hajóralépési engedélyt.
Az Isartal tök üresen állt a rakpart mellett.
Felcepekedtem a két gurulós bőröndöt, bementem, végre előbújt egy magas, szőke fazon.
- Új chief - nyújtottam kezet.
- Régi chief - vigyorgott rám.
A kabinom üres, tiszta.
A hajó hasonló a Priwallhoz, de nem Szlovákiában épült, hanem Németországban. Ezért jobb. Kényelmesebbnek tünik.
A parancsnoknak bemutatkoztam, fiatalabb, legalább öt-nyolc évvel, egyelőre szimpatikus. A szakács szép, kerekded ember, nyilván szeret enni, kérdés, hogy főzni is?
Van három fekete matrózunk. Kettő a szalonban volt, a harmadikat így hívták:
- Bokassa, gyere, megjött a chief...
Jaj Istenem, remélem, nem szereti a magyarokat. (Az újszülöttek kedvéért: Bokassa közép-afrikai császár volt a hetvenes években. Magamagát nevezte ki császárnak, őrmesterből, és állítólag néhány politikai ellenfelét feltálalták ünnepi vacsorára, ha lehet hinni a mendemondának...)
Elrendezkedtem, közben hívott az asszony. Szegényke, nehezen viseli, hogy lejöttem. Igaz, én se repesek az örömtől.
Egész nap szorított a farmer, fogyni kéne.
Senki nem bagózik a hajón. Ilyen rendesek vagyunk?

December 2. hétfő, Antwerpen. Szeretem nap a mai. Nincs rakodás, nyugi van, reggel háromnegyed nyolckor kezdtük végigjárni a hajót Mihaillal, az orosz elsőtiszttel. A barba teljesen meg volt rökönyödve, hogy miért ilyen korán, van időnk bőven.
Vannak különbségek a szlovák építésü hajókhoz képest, de nem sok. És főleg nem jelentősek. Bizonyos dolgok régebbi, s ezért nehézkesebb rendszerüek, mint pl. a raktárnyitás, vannak dolgok, amik máshol találhatók, de azért nem fogok elveszni.
Ami barátságosabbá teszi, hogy van a hajóban fa. Ez lehet, hogy nevetségesnek hangzik, de más dolog megérinteni, megfogni egy fából készült ajtót, mint egy famintázatú tapétával bevont fémet, vagy müanyagot.
Valami nem egészen stimmel: ha megkérdezem, hogy hol a napló, a válasz:
- Kikötőben a parancsnok vezeti.
- Hol a szemétkiadási napló?
- A parancsnok vezeti.
- Ki készíti az úti jelentést?
Már kezd unalmassá válni a válasz:
- A parancsnok.
Ez nem német hajó? Vagy a barba csak németnek álcázza magát? Esetleg: ilyenek is vannak? Mert úgy néz ki, hogy ez a parancsnok nem csak jelen van a hajón, hanem dolgozik is.
Tizenegy órakor safety meeting van az irodában. A lényege, hogy a chief kivesz a hütőből két sört, és megisszák a barbával. Ma hármat vett elő az orosz, holnap én kettőt.
Mindig okosodik az ember. Ma megtudtam, hogy a három matrózból csak Joseph zöldfoki szigeteki. A másik kettő ghánai. Hát, meg kell mondjam, mindketten jóval többet napoztak, mint a Dzsozi.
Ezen kívül az történt, hogy hideg van. Téli zimankó, öt fok, és szél teszi kellemesebbé a hideget...
Este söröztünk Mihail kabinjában. Bemutattam a digitális fényképezőgépemet. Mihail azonnal közölte, hogy ez lesz, amit legközelebb venni akar.

December 3. kedd, Antwerpen. Korán keltem, nem azért mert csörgött az óra, hanem, mert kialudtam magam.
Reggeli után árbocot döntöttünk, a hátsót próbáltuk ki, hogy müködik-e, hosszas keresgélés után kiderült,hogy a hajó orrában levő hidraulika motorról üzemel, onnan minden rendben volt. De amíg ez kiderült,addig rájöttünk: nem müködik a radarantenna emelő és a hídemelő hidraulika.
Nem baj, a barba úgyis gépész, szép feladat lesz számára megreparálni.
Ám igazságtalan lennék, ha nem mondanám el, hogy az árboc hidraulika csövei közül egy a szétrobbanás határán volt, nem sok hiányzott, hogy a nyakunkba zuhanjon a szerkezet. Rögtön megrendelte a parancsnok a javítást.
Tíz harminckor manőver, átálltunk egy másik rakpartra. Elől manőverezem, és itt se szebb az élet, mint a Lys Carrieren: dög vastagok az első kötelek, a vincs lassú, így kézzel kell beszedni.
Egész délután azzal fárasztottak, hogy mindjárt jönnek rakodni, így várakozásban telt el az idő, egészen fél ötig.
Közben a vámmentes üzlet furgonja a hajó mellé kanyarodott, s a barbának meghozták a rendelését.
Széles vigyorral mutatja:
- Digitális fényképezőgép! - és boldogan megveregeti az új játék dobozát.
Milyen dolog, hogy nekem van, és neki nincsen!
Egyébként szimpatikus pasas, három évvel fiatalabb mint én. Michael Oltmanns a neve.
A berakást is elkezdték, beraktak 500 tonna alumínium ingotsot, meg 100 tonna furnérlemezt. Persze a parancsnok negyedóránként kiszaladt a fedélzetre:
- István, gyere, ezt nézd meg -, hívott, és mutatta, hogy mire jött rá a kamerával. Az egészben az a szép, hogy én is tanultam pár beállítást, amit eddig hiányoltam...

December 4. szerda, Antwerpen. Reggelire van minden, ami szem szájnak ingere, és Jan a szakács azt készít, amit kér az ember. Ma nem kértem semmit, mert palacsintát sütött, és voltam olyan kedves, és elfogadtam. Kossi és Edmond tejbepapit reggeliztek, majd mindig ezzel kezdik a napot. Kossi jó sok cukrot tesz a tányérba, arra sürített tejet önt, elkeveri, és jöhet bele a tejbegríz, ami itt semolina névre hallgat. Ennek azt hiszem, nem sok köze van se az angol, se a német nyelvhez, de úgy tünik, mindenki érti, és használjuk, így elmondhatjuk magunkról: mi vagyunk az angol nyelvújítók...
Mivel azt ígérték, hogy ma nem dolgoznak, délelőtt a barbával beszélgettünk a hídon.
Világ életében ilyen kis hajókon szolgált, egyszer, még megboldogult matróz korában volt egy nagy hajón, és Ausztrália - Szingapúr vonalat jártak. Volt tíz év megszakítása: a katonaságnál intézett szállítási ügyeket, ezalatt az idő alatt megtanult mindenfajta jármüvet vezetni. Ennek később hasznát vette, mert kamiont és buszt is vezetett a hajózási szabadságai alatt.
Volt belvízi hajón is. Egy kotrón, később egy cementezőn. Erre nem találok jobb szót, mert ezen a bárkán volt egy hatalmas cementkeverő, és megállás nélkül nyomták a híg cementet a víz alá, ahova irányították őket. Hol egy elsüllyedt hajót cementeztek le, miután telehordták kővel, nehogy felússzon, máskor egy hullámtörő építésében vettek részt.
Aztán visszajött hajózni a tengerre.
Akkor éppen kiribati matrózok voltak a decken. Ki tudja, merre van Kiribati? Én se nem tudtam, és a fővárosát mind ez ideig nem találtam meg. Mondjuk nem is igen kerestem, mert ha megtalálom, a szakács akkor is csak egy szelet rántott húst ad vacsorára...
Amiket mesélt, a szokásos történetek: 17 hónapos szerződéssel jönnek a hajóra, de jóval többet maradnak, és dúsgazdagon mennek haza.
Az egyik bevásárolt Rotterdamban: vett két tévét, két videót, vagy ötszáz videokazettát, egy generátort, és nyitott a szigeten egy videós mozit. A generátor azért kellett, mert nincs villany a világnak azon a táján (a hír 1990-ből való, ha valaki nem hiszi, járjon Kiribatiba utána).
Egészen kávéig mesélt a barba. Ami számomra fontos, hogy barátságos fickó, nem kekec, nagyon jól ki lehet vele jönni.
Miután reggel azt ígérték, hogy ma nem raknak, tehát logikus, hogy ötkor szóltak: 425 tonna alumíniumot hoznak, és berakják. Háromnegyed nyolcra végeztek.
Edmond volt velem. Na, vele is többen voltam csak. Elküldtem, hogy kapcsolja be a raktárhidraulika szivattyúját. Fogalma se volt, hogy mit kell csinálnia. Nem baj, majd beletanul, elvégre ez még csak a második szerződése ezen a hajón... Viszont most nagyon ideges, és csak úgy számolja a napokat, mert szombatra van az asszony berendelve a kórházba, ahol Edmond szerint az a dolga, hogy két lány után végre fiút szüljön! Semmi család az nálukfelé, ahol csak lányok vannak! Szorítok én is, nem kerül semmibe.

December 5. csütörtök, Antwerpen. Nem kellett korán kelnem, mivel tegnap berakták a mára tervezett adagot. Illetve a ma hajnalit, hatra jöttek volna.
Egész nap arra vártunk, hogy a szemközti rakparton álló Gearbulk hajó (ugyanez a norvég cég bérli a mi hajónkat is) végezzen, s átálljon az alumínium rakodóra. Ez fél kettő felé következett be. Végre mi is manőverezhetünk, rájuk kötünk, s a 7-es raktárukból átvesszük a rakomány egy részét. Ezzel mi tele leszünk, rajtuk meg se látszik.
De szívesen lennék rajta elsőtiszt!
De nem én vagyok, hanem egy ukrán. A fedélzeten filippinek vannak. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindent megtesznek, és nem fárasztják magukat azzal, hogy belegondoljanak a dolgok mélyére. Amikor rájuk kötöttünk, el is játszották...
A feladat az volt, hogy mi átadjuk a köteleket, ők pedig felteszik a hajójukon található kikötőbakra. Ez nyilván túlságosan komplikált feladat, mert mindegyik úgy sunnyogott a fedélzetükön, mintha észre sem vennék, hogy mi éppen közeledünk. Rekedtre kiabáltuk a torkunkat, a barba már szinte folyamatosan nyomta a kürt gombját, minden zengett a környéken, mikor a filippin második tiszt "észrevett" minket.
- Jé, itt egy hajó... - olvastam le a pofikájáról a csodálkozást, pedig már kora reggel tudták, hogy ezért állnak ide, és mi azonnal rájuk kötünk.
Valahogyan kirimánkodtam tőle, hogy szervezze meg, jöjjön egy csapat matróz, aki elveszi a kötelünket.
Jöttek, átadtam, elvették, és olyan ijedten néztek rám, mintha most láttak volna először kikötőkötelet életükben. Láttam a tekintetükön, hogy ezt elvettek, de mit csináljanak vele?
- Tegyétek egy bakra... - kiabáltam.
Behúzták, és ha már mondtam, akkor kétségbeesetten keresni kezdtek egy bakot a decken. Pedig nincs. Ezt ők tudták, én nem. Végre megmutatták, hogy a murádára hegesztett kis kötélszarvakon kívül semmi sincs, a hajó teljes hosszában, amire rátegyék.
- Te jó ég! - kapartam meg magam, elvettem a kötelet, és felséges kezeimmel rátettem a hozzám legközelebb levő szarvra. Barátságosan vigyorogtak, és bólogattak, hogy nicsak!, megoldódott a helyzet.
Az orrkötélnél már rutinosabb voltam, és mutattam, hova tegyék. Azonnal a megfelelő helyre került.
Innentől kezdve nem érdekes, mert elkezdték a berakást, és raktak, raktak, megállás nélkül.
Amikor megmondták, hogy 24 órában dolgoznak, jött a barba:
- István, déltől tengerizünk.
Azaz nemcsak az enyém a teljes rakodási idő. Úgy látszik, tök civilizált hajóra kerültem.

December 6. péntek, Antwerpen, úton. Hajnali fél ötkor kijött a deckre a parancsnok, végigjártuk a hajót, és ötkor elküldött aludni. Úgyis felkelt ha kész a rakodás, mondta.
Ez fél tízkor következett be.
Átálltunk egy várakozó rakpartra, mert a Gearbulkhoz jött egy másik hajó rakodni. Ja, Brazíliából hozták az alumíniumot. Ilyenkor jó ott lenni, nyár van...
Tizenkettőkor indultunk a zsilipbe. Kikötöttünk, és jó sokáig bent ragadtunk, valami baj volt a zsilipkapuval.
Fél kettőkor már a Scheldén hajóztunk.
Azért ezek a ghánaiak nem egy maritim népség. Amikor Edmond meglátta, hogy a merülésünk 5,60 m. majd a frászt kapta. Azt mondta, hogy nem tud aludni, ha ilyen közel van a víz az ablakához. Egészen egyszerüen félti a kis életét. Fél délután fogta a fejét, óbégatott, s állandóan a vizet leste az ablakon. A barba persze állandóan cukkolja.
Ja, a Mikulás nem tojt semmit a cipőmbe.
Viszont egy nadrágom eltört, miközben Dzsozinak segítettem a rakományt kötözni. Törnie kellett, mert csak egy reccsenést hallottam, és éreztem, hogy friss szellő lengi körül a popsimat.
Majd elaludtam a hídon a délutáni szolgálat alatt.
Viszont a barba negyed hatkor leváltott. Gondolom nem lesz ez mindig így, most azért jött föl korán, mert Vlissingentől ő viszi a hajót, pilot nélkül.
Mindjárt hét óra, megyek aludni.
Jó éccakát gyerekek.

ViharbanDecember 7. szombat, úton - Angol csatorna. Felkelek a hajnali őrséghez, kilépek a kabinból, a cipőm és a kinti papucsom lágyan ringatózik az Északi-tenger vizén, mely meglátogatott minket a felépítményben. Az irodában tizenöt centis víz hömpölygött, ahogy a hajó billegett, a lépcső aljában levő ketrec tele, onnan átcsapott, és a folyosót áztatta, még a szalonba is benézett, pedig a küszöb 5-6 centi magas, a konyhába már én vittem be a papucs talpán.
A matrózokat gyorsan kirúgtuk az ágyból, ha már a páncélajtót nyitva hagyták, akkor takarítsanak.
Reggel hatkor jön a barba:
- A szakács a bünös! Ő volt kint levegőzni, és nem zárta be maga után! Na, kap majd, ha felkelt - mondta vigyorogva. Gondolom Dzsozi és Edmond nem vigyorogtak, amíg összeszedték a vizet.
Délben a szakács:
- A pilot hagyta nyitva az ajtót!
Logikus. Aki a bünös, az régen kiszállt már...
Bár lehetségesnek tartom.
Randa idő van, de egyelőre kibírható, mert most van azon ritka alkalmak egyike, amikor a 7-8-as szél hátulról jön. Majd ha kimegyünk a Vizcayára, akkor billegünk majd másfél napig rendesen.
Ismerkedem a hajóval, a számítógépes adminisztrációmat alakítom az ittenihez.
Amíg vacsoráztam a matrózok a folyosón viháncoltak. Sürün kattogott a fényképezőgép, nagyokat röhögtek, egyszer Kossi kilépett a takarásból, igen mutatós volt, valami kalap volt a fején, fehér sál, szivar a szájában, valami lila zakó... Amint meglátta, hogy észrevettem, visítva rohant a fal takarásába, és hallottam, hogy szívből röhögnek mindhárman.

December 8. vasárnap, úton - Angol csatorna, Viscaya. A hajnali őrségben elkezdtem olvasni, javítani az Isten hozta Panamában címü kéziratomat. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik. Közhely, de igaz: úgy olvasom, mintha nem én írtam volna, jó közelítéssel elfelejtettem a nyolcvan százalékát. Nem a történetet, hanem azt, hogy hogyan írtam meg. A párbeszédeket. Az apró sztorikat. Visszaemlékezve arra, amikor írtam, most másként látom a főszereplőt, az elsőtiszt feleségét. Igaza volt az apámnak: egy dög, kellőképpen antipatikus. Jól van megírva, most látom csak igazán, hogy immár elfelejtettem, hogyan is rajzoltam meg. Sikerült amit akartam: egy utálatos nőszemélyt alkotni. Persze ott van ellentéteként a harmadik tiszt felesége.
Délben kiértünk a Viscayára. Nem is billegünk úgy, ahogyan feltételeztük.
Ebédre paradicsomleves, sült csirkecomb, főtt burgonya, egy kevés hagymás, párolt gomba, saláta, végül fagylalt.
A szakács átlagos. Semmi különös. Illetve ilyen paradicsomlevest nem ettem még, minden volt benne, ami nem kell: sárgarépa, káposzta, zöldborsó, a hézagokat elázott csillagtészta töltötte ki, és az egész sürüre berántott, gyengén paradicsomos csuszpájzban csúszkált...
Csirkecomb: mivel nincs más szárnyas a hajón, csirkének kell lennie. Negatív rekord javított, ami a C/T lefedettségi mutatóját illeti (csirkecomb/tányér, ami annál ember közelibb, minél inkább tart az egyhez). Azt hiszem, úgy a tenyerembe tudnám venni, hogy nem deformálódna a comb, és nem is lógna ki oldalt a markomból...
Viszont a kávéhoz püspökkenyeret kaptunk, de ez bolti volt.
Kezdem megszokni a Linuxot. Azt hiszem, ha jól be van lőve, akkor felhasználóbarát ez is, és mint minden rendszernek ennek is vannak olyan meglepő szolgáltatásai, ami a Windowsból hiányoznak. Persze van hiányérzetem is, de azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy nem ismerem olyan alaposan a programokat, mint a Windowsban.

December 9. hétfő, úton - Viscaya. Elkezdtem olvasni Katona Miklós: Csingtau 1914 címü könyvét. A cím alatt ez áll: történelmi regény.
Számomra ez furcsa meghatározás. De a kötetre illő. Nem tudom úgy olvasni, mint egy regényt. A valóságot tartom a kezemben, az első világháború egy apró szeletét, azt, amit nagyon kevesen ismernek itthon, s aminek a szerző alapos ismerője. Katona Miklós sajátos stílusban írja "regényeit". Az ember néha azt hiszi, hogy dokumentumkötetet olvas, s nem is hibázik: az író alapos munkát végzett, a felsorolt irodalomjegyzéket bármely, tudományos alapossággal megírt, száraz és unalmas tanulmány is megirigyelhetné. De ez a kötet nem unalmas, ellenkezőleg: izgalmas, érdekes olvasmány. Azok számára, akiket érdekel a történelem, és azok számára is, akik "mindössze" I. Világháborús regényként veszik kezükbe.

December 10. kedd, úton, Pasajes. Hajnali fél egykor érkeztünk. "Captain, maguk lesznek az elsők, akiket beviszünk" mondta a Pasajes, a kikötőbejárat bal oldalapilotállomás. Tíz perc múlva halljuk, hogy egy másik hajónak mondják: negyedóra múlva beszáll hozzájuk a révkalauz.
- És velünk mi lesz? - kérdezte a barba.
- Várjanak egy órát - hangzott a nem túl szívderítő válasz. Fél háromra kötöttünk ki. Gyorsan kellett aludnom, hogy fél hétig kialudjam magam.
Fél tízkor kezdték a kirakást, azt mondják, csütörtökön lehetünk kész. Ahogy este elnéztem, lehet, hogy holnap befejezik.
Felháborító: Edmondónak még nem szült meg a felesége.
Encsike este negyed kilenckor hívott. Ekkor indult haza az iskolából. Túlfizetett, alig dolgozó tanár.
Amikor hazaért, akkor is felhívott.
Jól van.

December 11. szerda, Pasajes. Nézem a tévét. Új spanyol szót tanultam, és jól megtanultam, a voluntarios szóról van szó. Azt jelenti: önkéntes. Számomra a voluntarios olyan embert jelent, aki fehér overálban dolgozik a parton, a tengeren sárga vízhatlan ruhában. A voluntarios, viseljen bármilyen színü védőruhát, onnan ismerszik meg, hogy tetőtől talpig feketéllik a nyersolajtól. Sokan vannak. Zömmel spanyolok, de több ezren jöttek az EU tagállamokból, és gondolom máshonnan is.
Számukat körülbelül 9000-re teszik.
Az önkéntes reggeltől estig dolgozik. A tengerből kimerik az úszó olajat, és tartályokba gyüjtik. Nem nagyok ezek a bárkák, de mindegyikben hét nyolc önkéntes dolgozik. Könyékig turkálnak a mocskos vízben, emelgetik a nehéz, mocskos vödröket.
A parton dolgozó voluntarios lapátolja a homokon összegyült, sok helyütt tíz centi vastag, megdermedt fekete mocskot. A lapátost két vödröző szolgál ki. Cipelik a teli vödröt az alkalmas helyen parkoló gyüjtőtartályba. De még ők a szerencsésebbek.
A nyugati spanyol partok mentén sok a sziklás, köves partszakasz. Itt az apró köveket egyenként megfogják, és lefejtik a rádermedt olajat, és vödrökbe gyüjtik. Minden követ meg kell fogni, megemelni, hogy az alatta levőt is megtisztogathassák. Sziszifuszi munka. Nem látni a végét. De a voluntarios teszi a dolgát.
A sziklák között dolgozók letérdelnek a nagyobb kövekre, és a repedésekbe benyúlnak, marokkal merik ki a mocskot, könyékig vájkálnak a fekete masszában, hajlonganak, amíg valamit is vödrökbe tudnak gyüjteni. Akik a vödröt cipelik, sokszor messzire kell bukdácsolni a köveken, veszélyesen billegő sziklákon egyensúlyoznak, de teszik a dolgukat, mert ők a voluntariosok.
De dolgozik mindenki, akinek számit a part, az élővilág, az otthona. Bombeirosok, azaz tüzoltók dolgoznak látástól vakulásig, a halászok építenek védőgátat a kis halászkikötők elé.
Ők a legnagyobb vesztesei a környezeti katasztrófának.
Ők a tengerből éltek, most hosszú évekig nem halászhatnak a partok közelében. De egyelőre ki se futhatnak. A spanyol partok előtt 150 kilométer hosszú és 80 kilométer széles sávban terül el az olaj. persze ez nem összefüggő réteg, apró olajszemcsék, nagyobb lebegő darabok, és a fenékre lemerült hurkányi, gyurma keménységü olaj szennyezi a vizet a fenéktől a felszínig.
Borzasztó.
A halászok napi negyven euró támogatást kapnak az államtól. Többen a hajójukat szépítgetik, bíznak benne, hogy kifuthatnak még a tengerre, és zsákmánnyal megrakva térhetnek haza.
Megtörtént a rettenetes: megint elromlott a laptop képernyője, nincs világítás, ugyanaz a hiba, mint amivel már oly sokszor volt szervizben.
Még szerencse, hogy az adminisztrációmat tudom kézzel csinálni, olyan kevés. És nincs igazán szükség komputerre hozzá, bár igazán utálok monoton munkát végezni, szolgálati lapokat vonalkázni, brrr...
És tegyük hozzá: még mindig sokan vannak, akik így tesznek a mai napig is.
Délelőtt, amikor még volt laptopom, elkezdtem írni, ami a környezeti katasztrófa kapcsán kibukott belőlem.
De mielőtt folytatnám, elmondom, hogy most (december 15-én este) a hajó "hitelesített" számítógépének a monitorát használom, ami egy kissé kényelmetlen. Valami kalandból kifolyólag nem kezeli rendesen a laptop, ezért van három képem, frankón egymásra csúsztatva, és egér legyen a talpán, amelyik kitalálja, hogy az ikonok közül melyik a klikkelhető...
Tehát a katasztrófa:
Mindenki teszi a dolgát: az önkéntesek és a többi, ezzel a munkával megbízottak, gyüjtik az olajat, a kormány nyilatkozik, a média ontja a híreket. Egyébként honnan tudnám magam is?
Képeket közvetít a tévé a 3600 méter mélyen pihenő tankhajóról, látni, hogy vastag csíkban kígyózik fel az olaj. Megállíthatatlanul. A kormányszóvívő szerint napi 125 tonna szivárog ki a roncsból. Mindenről beszélnek, csak egyről nem: a főbünös tulajdonosról. Ő valahol jó messze elbújik a névtelenségben, felveszi a biztosító által fizetett summát, és mossa kezeit. Ő nem tehet arról, hogy a Prestige állóhajó volt másfél évig, olajtartályként üzemelt. Öreg volt. Elsüllyedt. Most aztán előveszik a görög parancsnokot, hogy rosszul rakták be a hajót? Lehet. De az biztos, nem ő az egyedüli felelős.
Pasajes - baszk tannyelvu iskola
A rakodással nem lettek kész estére.
A domboldalon, szemben a hajóval van egy érdekes és modern épület. Lábakon áll, a tetőzete három egymásba csúsztatott háromszög. Megkérdeztem az ügynököt, miféle épület. Kesernyés mosollyal mondta: baszk tannyelvü iskola, elemitől az egyetem kezdetéig tanulhatnak itt a fiatalok. Bentlakásos intézmény.

December 12. csütörtök, Pasajes, úton. Még félkarú óriás se vagyok a laptop nélkül. Nagyon hiányzik. Nem tudom, mit csinálok nélküle, de biztos vagyok benne, hogy valamit kitalálok, mert ez nem állapot: a könyvek, az olvasnivaló benne van. Hiába töltöttem volna le a MEK-ről? A naplóm hozzáférhetetlen, nem beszélve a betervezett munkákról: az eddigi naplóim rendbetevéséről, a kézirat (Isten hozta Panamában) átolvasása, húzása, toldása...
Nem tudok így levelet küldeni, mert ha még nem írtam volna le - de biztos, hogy utaltam rá -, a napló megy haza levélként a családnak, aztán van aki elolvassa, van aki belenéz, van aki a kezébe se veszi, mert ez minden írás sorsa.
Fáradt vagyok.
Ez a fáradtság azért minőségében más, mint például a Lys Carrieren volt: nem tudom idejét, mikor másztam ennyit a raktár oldalán lévő létrán, hogy fentről nézzem a rakodást.
Flushingba megyünk, onnan van rakomány Montrose-ba.
Antwerpen - Pasajes 799 mérföld volt.
A tévében új sorsjegyet reklámoztak (a spanyoloknál nem lottó, hanem loteria, sorsjegy van): Galíciáért. (A Prestige a galíciai partoknál süllyedt el). Becsületére legyen mondva a spanyoloknak, veszik, mint a cukrot.
Indulás után mondta a barba, hogy elsüllyedt egy tanker Klaipeda előtt. Kijött a kikötőből, és egy kanyarodás helyett meg se állt a fenékig. Ez így történt, ha jól értettem a barbát, mert elég sok németet kever a beszédébe...

December 13. péntek, úton. Dühöngök, hogy nincs mivel írnom. Mondjuk éjszaka nem is tudtam volna, annyira lityegtünk. Először jobbra fordultam 30 fokot, cikkbe, majd cakkba hatvanat.
Kérdés jött a hajóbérlőtől, hogy fel tudunk-e venni 2 fajta ócskavasat, 500 és 2900 tonna bontásban. A jó hír: igen. A rossz: ehhez bulkheadet kell állítani.
Délelőtt úgy tíz óra lehetett, amikor megriadtam, s amolyan félálom féle állapotban leledztem, s közben kitaláltam egy novellát, aminek ideiglenes címe Munyóka hallhatatlansága.
Ha most lenne komputerem...
De nincs, hogy a fene egye meg!

December 14. szombat, úton. Éppen azon elmélkedtem hajnali kettőkor a hídon, hogy kell valahogyan szereznem egy monitort, amikor cseng a mobilom. Teljesen véletlen, hogy be volt kapcsolva. Az asszony hívott:
- Isti, te voltál? - kérdezi, mint szokásos, de őrült álmos hangon. (Tudnivaló, hogy ha beszélni akarok a családdal, akkor felhívom az asszonyt, megvárom, amíg egyet cseng a telefon, és bontom a vonalat. Ekkor Enicinek hívni kell, és ilyenkor a szokásos kérdés: Isti, te voltál? Ezt az eljárást azért fejlesztettük ki, mert így harmadába kerül a beszélgetés, mintha én hívnám külföldről. Külföldre készülők, lehet utánozni...)
- Nem - válaszolom az asszony kérdésére.
Kiderült, hogy a kincsem azt álmodta, hogy egyet csöngettem, és altató ide, mély alvás oda, felkecmergett, és "visszahívott". Jó tíz percet beszélgettünk.
Ebédre eintopf volt, de nem is ez a lényeg, hanem az a finom, friss buci, amit Jan alkotott mellé.
Délben a barba újságolja a hídon, őrségátadás közben: reggel a ködben egy autószállító és egy konténeres összeütközött az Antwerpenből kijövő és az északra menő szeparáció kereszteződésénél. A felborult és elsüllyed hajóban 3000 autó volt! Drága ócskavas, azannyáját nekije! A legénységet kimentették, és Dunquerke-be vitték.
Mi lehetett az összeütközés oka?
Egy a biztos: semmi okosat nem tudok kitalálni...
Ahhoz nem kell nagy ész, hogy tudjam: ha nem szedik ki gyorsan, akkor ebből is kifolyik az üzemanyag, nagy valószínüséggel nehézolaj, s akkor nézhetnek, akinek a partjaira sodorja a tenger és a szél az újabb adag olajmocskot...
Mi nem mentünk fel annyira északra, hogy láthattuk volna a hajót, vagy a roncsot.

December 15. vasárnap, úton, Vliessingen. Ebédelek. Beront a szalonba Edmondo:
- Pilot... a pilot... helikopter... a pilot helikopterrel érkezik! - hadarja, és csillog a szeme, gyerekesen örül a nagy kalandnak!
A belga légiero SAR egysége mentési gyakorlatot tart.Gyorsan hozom a fényképezőgépet, mert ilyenben még nekem se volt részem. A decken látom, hogy a Belga Légierő helikoptere "áll" felettünk, és éppen mentési gyakorlatot tartanak. Leengedtek két embert, egyenként, majd elment, s mintegy öt perc múlva visszatért az égi szitakötő.
Leengedte a kötelét, és a mentést gyakorolták. A "katona" magára kötötte a "civilt, a tengerészt", és úgy emelkedtek magasba a himbálódzó kötél végén.
Szolgálatban kikérdeztem a pilotot, mit tud az összeütközés körülményeiről? Hát semmit nem tudott. Illetve annyit, hogy a két hajó egymás mellett ment, az egyik előzte a másikat, de túl közel voltak, és a csatornahatás miatt történt a baleset (ha két hajó túlságosan közel halad, akkor a közöttük levő vízben a víznyomás hirtelen lecsökken, és a túlsó oldalon a normális víznyomás menthetetlenül egymásnak csapja a két tehetetlen testet. Lehet, hogy ez történt).
De az is elképzelhető, mondta a révkalauz, hogy a bal oldali hajó Németországba tartva a jobb oldali elé vágott, s felborította.
Mire otthon gépbe írom, addig biztosan többet tudunk, sőt el is felejtettük az egészet, hisz mindenki jól járt: a tengerészeket kimentették, a tulajnak fizet a biztosító és a P&I, az autóipar "kénytelen"' újra legyártani a 3000 gépkocsit.
Fél négyre kikötöttünk, beszéltem az asszonnyal.
A híradóban láttam, hogy a M/V Tricolor (ez az autószállító neve) oldalára dülve pihen a vízben. A légi felvételben persze tökéletesen látszik a test, ami alacsony víznél egy méterre kiemelkedik a tengerből, de magasnál mindenestül víz alá kerül.
Este hétkor kiment a szakács és két matróz a tengerészklubba.
Én a barbával próbálgattam a hajón található összes monitort a laptophoz. Két régi meg se nyikkan, de az ő kabinjában levő képernyőjét gyönyörüen kezeli.
- Chief, venni kell egy használt monitort Montrose-ban. - ajánlja, amit más két napja forgatok a fejemben.
Nyolc után letópláltam a szalonba. Dabla Kossi videózott. Nem akármit nézett. A kezdő képsorokon egy embléma, s rajta a felirat: Church of all nations. Ez a minden nemzetek egyháza, nagyjából az ENSZ szerepét töltheti be a vallásos Afrikában.
- Tagja vagy te is? - kérdem Kossit, mert izgat a kérdés.
- A rotterdami szervezetnek - válaszolja a legnagyobb meglepetésemre.
A videón Joshua próféta - természetesen afro-afrikai - tart beszédet a nigériai zsinagógában, aztán csodákat müvel.
Laza bevezetésként meggyógyít egy paralízises hölgyet. Csak rá teszi a tenyerét, megmasszírozza a bokáit, és lám, megtörténik a csoda, az 58 éves hölgy felkel a kerekesszékből, és bizonytalan léptekkel megindul.
Ezután nehezebb feladat következik: egy világéletében süket, holland kisfiú szeme előtt hadonászik, markolássza a térerőt, energiát ad, és megkérdezi a gyermektől:
- Hány éves vagy?
- Kilenc - jött a válasz, ami csoda, mert eddig ugye a kisfiú nem hallott.
- The God is great! (Az Isten hatalmas!) - mondja Kossi, és nem vitatkozom vele, mert ez valóban így van. Kossi mélyen átéli az egészet, együtt énekelé a meggyógyultakkal, együtt tapsol a gyülekezettel, és szurkol a prófétának, akin látszik, nincs szüksége rá, mert tutira megy.
A következő betege egy ajak és vaginarákkal megvert ifjú asszonyka. A nő szája valami borzalmas. Kisebesedve, képtelen beszélni és képtelen enni. A rák egy éve gyötri, ha hinni lehet a feliratnak, amit maga előtt tart. Ja, és képtelen közlekedni, mert ugye a hüvely is, és ha olyan, mint az ajka, akkor nincs semmi csodálkozni való.
Joshua köröz a nő fölött, az Úr áldását kéri, és persze az asszony "kihányja" a rákos gócot magából. Ezután hangosan közli, hogy már tud beszélni, és megmutatja, hogy enni is.
Egy későbbi felvételen az asszonyka mutatja az ajkát, fogdossa, hogy láthassuk: nem fáj. Sőt, mutatóujjával megböki magát alul is, hogy bizonyítsa: már ott se fáj.
Hát ilyen kérem ez a próféta.
Hinnék én is neki, szívesen, mint Dabla Kossi, de elrontja a hitemet, hogy a paralízises nő (akinek az egész teste béna három éve), milyen szorgalommal tartja, és igazgatja a kezében a táblát, amin minden le van írva.
Örülnék annak is, hogy a kilenc éves kisfiúnak megadatott a hallás képessége, ha...: ha a bevezető képsoroknál amikor amikor a próféta kérdezi, hogy:
- Ugye nem hallod amit mondok, kisfiú? - akkor a nem halló kisfiú nem rázná meg a fejét egy picit.
Nem értem ugyanis, hogy a csoda után, amikor megkapja a hangok csodálatos világát, honnan a francból tud angolul? Ugyanis azt meg kell ám tanulni! Meg kell az agynak tanulni feldolgozni a sok-sok addig totálisan ismeretlen zörejt, fel kell ismerni a beszédet, és tudnia kell egy idegen nyelvet is (angol), csak úgy kapásból.
Azt vártam volna, hogy a füléhez kap, és mint az eszelős mered mindenkire, az zajok és hangok rettenetes világában... Ehelyett ott volt a kisfiú önelégült mosolya, ami azt mutatta (nekem): na, milyen voltam?
Persze elfelejtem, hogy csodáknak vagyok szemtanúja, és a csodatevő mindezt nyilván elrendezte az egyik kézmozdulatával...
Hinném az ajakrákot is, csak ne lett volna olyan jó húsban az az asszonyka, aki már egy éve nem tud enni...
És amikor a csoda folytán már ehet, akkor mint a kiéhezett vadállatnak kellett volna rávetni magát a tányérnyi rizsre, nem unottan turkálni, és ímmel-ámmal legyürni két falatot.
Szóval egyelőre nem lépek be Joshua próféta egyházába.
Pedig három mozdulattal milyen tök egészséges tengerészt faraghatna belőlem! Nem kellene Ravára járnom, és aggódnom, hogy kiszuperálnak a vérnyomásom miatt!

Cellulózt rakodunk VlissingenbenDecember 16. hétfő, Vliessingen, úton. Fél nyolctól kettőig tartott, amíg berakták a hajót. A tízórás hírekben újabb hajóbaleset:
A Tricolrra ráfutott egy hajó, pontosan derékba kapta. Négy vontató kellett, hogy leszedjék a roncsról.
Na, azért ez már hülyeség!
Az M/S Nicol, mert ez az olasz coaster neve, tisztje nem veszi a Navareát? Hiszen minden órában leadják a Tricolor pozícióját, és kérik, hogy biztonságos távolban hajózzon el mindenki. Ha pedig levették, akkor nem tették fel a térképre?
Érthetetlen!
Nem tudni a pontos idejét, de még nem volt világos. Fél kilenckor még félhomály van, így aztán nem tudom megmondani, kinek az őrsége volt. De ha a tiszt úré, akkor a barbát nagyon hatékonyan ébresztette!
Szerencse, hogy ballasztban voltak, mert így fel tudtak az ütközés után csúszni a roncs tetejére. Ha le vannak rakva, akkor most a Tricolor mellett ék is a hullámsírban lennének!
Ráadásul, az őrhajó többször is hívta őket, de nem válaszoltak. Vagy aludt (bóbiskolt, szunyókált, csukott szemmel gondolkozott) vagy nem volt a hídon az ügyeletes. (Ha szundi volt, akkor a tiszt őrsége volt, ha senki nem volt a hídon, a barba lent pofázott a szakáccsal...)
Este a pilot meséli: nem tudni, mi lesz a Tricolor sorsa, mert amikor elsüllyedt mindenki azt hitte, hogy francia vizeken történt, és a gall kakasosok fogják kiszedni a roncsot, illetve állják a költségeit.. De most úgy tünik, hogy nemzetközi vízen van, illetve víz alatt, és akkor senki nem fizeti a kibányászást, hát ott is marad! Pedig igencsak el kellene vinni a fenébe, mert nagyon a hajózó útban van az a roncs!

December 17. kedd, úton. Eseménytelen nap. Az idő igazán jó, tekintettel a decemberre. A reggeli hírek szerint egy német tankhajó ment neki a Tricolornak. Meg aszondja Vas István Zoltán, hogy szakértők szerint félő, hogy többezer tonna üzemanyag kifolyik az Északi-tengerbe.
Ezek szerint szakértő vagyok, mert a hír hallatán pontosan ezt írtam le. A többezer tonnát nem érzem szakértői véleménynek. Ezer körülre teszem...
Egy sztori Katona Miklós könyvéből:
Azon elmélkedik, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnél szolgáltak kiváló magyar orvosok, és ennek illusztrációja az eset:
A hadihajó a Vörös-tengeren hajózott. Egy altisztnek egy balesetből adódóan begyulladt a szeme, és begennyesedett a szemgolyó, így szükségessé vált egy kisebb mütét: vágást kell ejteni a szemgolyón, hogy a genny eltávozzon. De napok óta viharos tengeren hajóztak, és a hajó veszettül himbálózott. Hogy a kis mütétet elvégezhesse, az orvosnak elképesztő ötlete támadt: a beteget felültették egy függőágyra, az orvos vele szemben helyezkedett el, így az ágy együtt hintázott velük, de egymáshoz viszonyítva nyugalomban voltak.
Egy alkalmas pillanatban az orvos megejtette a vágást, és ezzel megmentette az altiszt szeme világát.
Miért írtam ezt le?
Csak egy apróság miatt. Ez az eset dr. Gáspár Ferenccel esett meg a XIX. század végén. Valószínü, hogy szerepel a könyvében.
És nyilván olvasták sokan, és senkinek nem tünt fel, mert nyilván nem olvasta tengerész, vagy ha igen, nem akarta, nem volt módja elmondani, hogy mennyire szükségtelen "virtuskodás" volt, amit az orvos tett.
Azt hiszem, egy hadihajó parancsnokának fontos minden embere épsége, és ez elegendő indok lett volna arra, hogy megkérjék, változtasson ugyan irányt, nem több időre, mint negyed órára. A hullámokat farból kell venni, és akkor egyszeriben megszünik a hajó billegése, nem fog bólogatva ütni se, hanem a farát riszálva szépen halad majd, bár jobbra balra "csúszkálhat", de ez semmi esetre sem heves, a beavatkozásra mindenképpen lett volna nyugalmas pár perc.
Nos csak ennyit akartam elmondani az eset kapcsán.

Montrose - a világítótorony télenDecember 18. szerda, úton, Montrose. Reggel érkeztünk, de éjjel visszavettük a sebességet, mert nem tudtak bevinni, csak a magas vízzel. Még ki se kötöttünk, de a daru már felettünk volt, persze mit se értek, kezdeni csak akkor lehet, ha kinyitom a raktárt, és azt csak azután lehet, ha már nem kell a horgonygép az orrkötelek meghúzásához.
Elkezdték. Hátrajövet látom, hogy a parton sok jég van. Itt már tél van, a javából, éjszaka erősen fagyott. És a környező hegyekben hó van.
Jan és Joseph kimentek a Tescoba, a barba kiküldte őket bevásárolni. Nekem is volt húsz fontom, hát kimentem én is. Egy komputer bolt mellett elmentem, de csak játékokat és szoftvereket láttam a kirakatban, ezért nem kérdeztem be monitor miatt. A skót kikötő a navigációs térképen
A Tescoban körülnéztem, aztán hagytam a szakácsékat, hadd böngésszenek.
Mégis bementem a komputerboltba, elsírtam a bánatom, és elküldtek a másik üzletbe, azok foglalkoznak használt monitorral, mondták.
Ki is néztem egy jónak tünőt, de nem vágtam bele hübelebalázs módjára a vásárlásba, Megmondtam, hogy kihozom a laptopot, és kipróbáljuk. Ebbe a kiszolgáló készségesen bele is egyezett, gondolom azért, mert mást nem tehetett.
Bementem, elmondtam a barbának, kölcsönadott tíz fontot, mert 25-öt kóstált a monitor, elővettem a nagy bőröndömet (jól táguló, zipzáras, szóval reménykedtem, hogy belefér).
Vissza az üzlethez.
Montrose - foutcaNem volt időm gyönyörködni a kisváros - 15 ezer lakosan van a skót városkának, a közeli nagyvárosok: délen Edinborough északon Aberdeen - főterében és a templomban. A városháza árkádjai alatt siettem az üzletbe. Kipróbáltuk a monitort, hát kiderült, hogy jobb, mint a hajóé. Ugyanis ezen nem hármas átfedésü volt a kép, hanem négyszeres...
Rögvest lelombozódtam.
A fiatalember hozott egy másikat, azzal kiválóan müködött.
Aszondja, mert ez nem csak bót, hanem service is, hogy ennek semmi baja, csak a képernyő beállítását kell megváltoztatni 800 x 600-ra.
Nosza rajta, nekiálltam ott helyben, mert azt nem kockáztattam meg, hogy a hajón kezdjek varázslani, azt ott állok a csoda közepén, egy nem müködő szerkezettel..
Csak nézett kifelé a szakértő fejéből amikor meglátta a Linuxot. Most találkozott először ezzel az operációs rendszerrel. Közben megjött a tulaj. Nézi ő is, kérdezi:
- Ez milyen nyelven beszél?
- Magyarul... - mondom, ami igaz is.
- Hát nem sok magyar fordult meg ebben az üzletben - mondja.
- Két éve volt egy orvos - helyesbít a fiatalember (úgy döntöttem, hogy a fia).
- Ennyi - mondja. Akkor 100%-kal megnyomtam a magyarok forgalmát!
Beállítom a képernyőt, de hiába, a négyes átfedésen nem segít.
- Vigye ezt el... - mutatja a nagy monitort. - Húsz fontért odaadom. Nincs meg az állványa, amin forgatni lehet, meg beállítani.
- Hát, az nem nagyon kell nekem... - mondom, és nem mutatom, hogy ennek örülök is, mert így jobban elfér a polc alatt a kabinasztalon. Megegyeztünk. Húsz font, hazai fogalmakat tekintve kilencezer forint körül lehet. Ám én azt számolom, hogy két karton LM nem volt tíz euró se, azaz gyenge kétezer forint. Ha hat hónapra megoldja a monitor gondomat, akkor megéri.
Előveszem a bőröndöt, hát nem megy bele, bár ezen nem csodálkoztam, amikor megláttam. Ami a röhej, jobb mint ami otthon van az asztali gépemhez, és ki kell dobnom (illetve egyszerüen itt hagyom a hajón, ha hazamegyek). Valahogy beletuszkoljuk, úgy, hogy a húzózárat félig fel tudom húzni, szerez a fiú egy drótot, azzal átkötjük.
- A kikötőbe be lehet menni kocsival? - kérdezi a férfi. - Beviszem, ne gyalogoljon ezzel a böhöm csomaggal...
Bepakoltunk a furgonjába, és bevitt a kikötőbe, egészen a hajóig.
Nekem aztán ne mondjon ezentúl senki skót (zsugori skót) viccet!
Hogy jobb kedvre derítsem, a focira terelem a szót.
- A Montrose még a skót liga negyedosztályában játszik? - kérdezem.
Bólint. Meg legyint.
- Kivel játszik legközelebb? Az East Stirlingshire, a Dumbarton, az Arbroath lesz az ellenfél?
Néz rám, mint aki nem látott még fehér embert.
- Maga magyar, honnan ismeri a skót foci legutolsó vonalában játszó csapatokat?
- Berewick Rangers, Ross County... - folytatom.
- Nana! A Ross a Division 2-ben játszik. - mondja, és örülni látom, hogy megfogott.
- Akkor feljutottak... - mondom, hogy némi igazam nekem is legyen. Nem folytattuk, mert megérkeztünk a kikötőbe.
Elköszöntünk egymástól.
- A fuvar a karácsonyi ajándékom - mondja.
Kellemes karácsonyt kívántunk egymásnak, s bejöttem. Mondanom se kell, hogy azonnal beállítottam a monitort.
Vacsora után beállítottuk a bulkheadet, hát nem volt egyszerü, már régi, és a szigetelő gumilemez mindig begyürődött a dőléstől, merthogy közben rakodtak.
Beszéltem Encsikével, írt Merczel Ági, osztálytársam volt a gimiben, a hír rossz: meghalt Toldy Babi, ő már a negyedik az osztályunkban, aki hiányozni fog a további találkozóinkon: Mati Jenő, Tóth Pista, Bazsonyi Gyuszi után most már ő is fentről figyel minket.

December 19, csütörtök, Montrose . úton - Inverkeithing. A pilot kilencre ígérte magát. Fél kilenctől lestük, ami nem nagy észre vall. Ott ácsorogtunk a pupán, és dumáltunk. Kétségtelen: a két ghánai beszél legjobban angolul, de ez érthető, hiszen angol nyelvü ország. Bár ez az angol kicsit más, mint amit Európa-szerte beszélnek.
Ha Edmondo elkezd dumálni, akkor úgy kell a száját befogni, ha valaki más is szóhoz akar jutni. Röpke tíz perc alatt beszámolt a ghánai aranybányászok sanyarú sorsáról, akik mindössze egy sisaklámpával szállnak alá az egy kilométeres mélységbe, s van, hogy a tízből csak hat jön fel.
Gyémánthoz Ghánában a falusiak jutnak olcsón: az eső után mindenki gyékénykosarat ragad, és lapátolják a homokot, ami csillog a sok apró gyémánttól, és kimossák amennyit csak tudnak. Miután száj tátva hallgattuk, ezért nem jutott érkezésünk megkérdezni, hogy ez a tengerpartra vonatkozik-e vagy Ghána szerte érvényes?
Edmondo itt nagyon él: érkezés után kerékpárra kapott, felkereste az összes barátját, a Kikötőkapitánytól a lottóárusig. Nagy lottójátékos. Állandóan veszi az egy font darabja szelvényt, és izgatottan várja a húzás napját. Vett egy mobilt. Na nem azért, hogy a családjával tartsa a kapcsolatot, hanem hogy a montrose-i lottóirodát felhívhassa az eredményekért. És a hívás után egy picit csüggedt, de hamar kivirul:
- Chief, a jövő héten a jackpot 18 millió font lesz! - újságolja csillogó szemmel, és máris arról tart kiselőadást, hogy mit csinál majd a rengeteg pénzzel. De a beszámoló mindig úgy kezdődik, hogy:
- Úgy itt hagyom a hajót, hogy öt perc múlva el is felejtem örökre! De titeket meghívlak egy italra, ha addig adsz kölcsön! - mondja Kossinak, és teli szájjal röhög.
S hogy nem a levegőbe beszél, kiderül, amint megjelenik a Kikötőkapitány.
- Hello, Harbour Master! - üvölti teli szájjal.
A pasas meglátja, hogy ki kiabál neki, felemeli mind a két kezét:
- Hello, how are you? - köszönti. Váltanak pár szót, nem értem, amit Edmondo mond, mert a beszéde olyan, mintha egy golyó lenne a nyelve alatt, s beszéd közben arra ügyelne, hogy az előre meghatározott helyen maradjon. Szóval jól beszél, de meglehetősen erős ghánai akcentussal, szokni kell, hogy értsem.
Fantasztikus, hogy mennyire technikafüggők lettünk. Minden komputer, s ha bedöglik, akkor itt a világvége! Most este például a mobilom feldobta a talpát. Nem lehet bekapcsolni, amikor utoljára láttam, akkor majdnem fel volt töltve az akkumulátora, legközelebb kikapcsolt állapotban láttam. Valami baja lett, nyilván a nyaka véres. Nincs más hátra, mint valahol kivinni szervizbe, mert csak ők tudják, hol a mobil nyaka...
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a barbának van egy használaton kívüli telefonja, és amint meghallotta az artikulátlan felkiáltásomat, azonnal hozta, hogy tegyük bele a SIM kártyám, és használjam. Ezzel az a baj (mert mindennel van valami...), hogy brit konnektordugója van, így a hajón nem tudom feltölteni. Kell vennem hozzá egy "travel adaptert", ahogy errefelé hívják.
Megérkeztünk Inverkeithingbe. Délután kettőre, ahogy azt elterveztük.
De azt már nem terveztük, hogy le kell dobni a horgonyt, mert olyan őrületes köd van, hogy a pilot nem vállalta a kikötést.
Nyilván ment a purparlé, mert végül négykor kijött értünk a révkalauz.
Ha nem égett volna a pozíciós lámpánk, akkor nem láttam volna, hogy hol a felépítményünk.
Azért kikötöttünk.
Megjött a draft surveyor, a barba kissé ingerült volt vele, persze érthető, a manőver megviselhette, és ugye nincs gépész, mindenki lót-fut, akkor ráadásul még ő is kiszolgáltatná magát, mert nem hitte el, hogy a tele tankok valóban tele vannak, túl akarta folyatni (ami persze érthető).
Nagy mérgében a barba elküldött vacsorázni, a draft surveyor meg szabadkozott, hogy semmi baj, ő ráér.
Hétre mindent befejeztünk, fogom a telefonomat, és akkor derült ki, hogy oda van.

Ócskavasat rakodunk InverkeithingbenDecember 20. péntek, Inverkeithing. Azt ígérték, hogy holnap leszünk kész, és íme: estére berakták a hajót.
Kiderült, hogy autószállító hajó lettünk. Beraktunk 2900 tonna autót. A bibije az a dolognak, hogy darálva. Magyarul autóaprólék, vagy ha így jobban tetszik: darált autó, esetleg gépkocsidara a rakományunk.
Itt állnak a rakparton, szépen felschlichtolva, a tömbökbe összepréselt autóroncsok. Ezeket szépen belerakják a darálóba, végigmegy egy hosszabb gépsoron, és a szállítószalagról, mint granulált gépkocsi potyog le. Ezt aztán két daru gyorsan belénk lapátolta.
Érdekelt, hogyan készítik, mert ami a hajóba került, az elég tiszta fém volt, vajon hogyan választják el a fémet a többi anyagtól? Azt hiszem, valami mágneses frincfrancon megy keresztül, mert oda nem engedtek be, idegeneknek "no entry", így csak azt néztem, hogy kijön az autóaprólék a szállítószalagon. Be egy bódéba, az alatt meg szépen konténerekbe hullt külön-külön a réz a müanyag és a gumi. A kosz pedig külön.
Ez aztán a technika!
Ezt meg kell nézni, mert tanulságos lehet, hogy milyen szerkezet van a bódéban.
Hát, izé... négy pasas válogatta ki a nem odavalót a fémtörmelékből.
Végül is, az is technika.
Hogy ki legyen a rakomány, még 500 tonna más, hétköznapi ócskavasat is beraktunk, bulkheaddel elválasztva.
Kávénál a barba kért süteményt. (Tegnap kaptunk a hajóbérlőtől két láda karácsonyi édességet, sütikét, csokikát, gyümölcsöt, pudingot...)
Hát, mintha a fogát húzták volna Jannak, és volt pofája, csak a főnök elé tenni két szeletet.
- Hát a többiek? - kérdezi.
- Nekik nem mondta, captain... - válaszolta Jan. A parancsnok jól kiröhögte, és beküldte, hogy adjon mindenkinek (köztük nekem is).
Jan egyébként kissé sóher. Ha kolbászt süt, csak egy szálat számol mindenkire, ez kb olyan hosszú, mint a debreceni, és fele vékony. Nos, ehhez az irdatlan mennyiségü kolbászhoz ad köretet is, mert ugye valamivel jól kell lakni a dolgozóknak. De hogy miért sárgarépa főzeléket készített, azt a jó isten se tudná megmondani.
Fáradt vagyok, megyek aludni, hajnali kettőre jön a draft surveyor, és háromkor a révkalauz.
Zuhanyzás közben valami nagyot durrant a fedélzeten. Amikor kijöttem a kabinba, látom, hogy éktelenül ferdén állunk, legalább húsz fokot dőltünk. Elszakadt az egyik farkötél (ráadásul ez volt dublinba kiadva, persze ez rövid volt, nem csoda, ha ez nem bírt megtartani), a hajó kicsúszott, a többi kötél megfogta, de olyanok, mint a hegedühúr.

December 21. szombat, Inverkeithing, úton. Az ügynök már fél kettőkor itt volt a draft surveyorral. Elvégeztük a munkát, 3047 tonna autódara van bennünk, meg 510 tonna egyéb ócskavas. Utána, fél háromtól vártuk a pilotot. Az persze négyre jön. Ettől hülyét fogok kapni, a barba hol helyi időben, hol hajóidőben beszél. Mi ugye tartjuk a közép-európai időt, a britek meg egy órával korábban járnak.
Kijövet olajtenger várt. Ez nem jellemző az évszakra.

December 22. vasárnap, úton. Igazi téli idő van. Mindenüvé viharjelzést adnak, és be is jön, sajnos.
Bevégeztetett: nincs több olvasnivalóm, meg fog enni a fene a hídon délutánonként, meg az unalom. Ez azt jelenti, hogy elolvastam apa történelmi regényét, a Kígyó a koronánt. "Szokás szerint" ez is tetszett. És megint csak olyan témát dolgozott fel, amiről a halandó magyar nem sokat tud, de nem árt, ha tisztában van vele, mert a gyökereinkhez ez is hozzá tartozik.
Nevezetesen gróf Kéry Ferenccel ismerkedhetünk meg, aki nagy névnapot akar tartani, de senki nem jön el a meghívottak közül. Hát persze, ki akarna egy asztalhoz leülni az árulóval, aki a grófi cím reményében császári kézre adta a menekülő Zrínyi Pétert és Frangepánt.
Olvasmányos. És persze izgalmas, mint a kor, amiről már annyit írt apa: a két Tökhöli regény, Kemény János erdélyi vajda regénye, az Ezüstkard.
Szeretem a könyveit, és ez is azon kevesek közé tartozott, ahol nem azt éreztem, hogy az apám írását tartom a kezemben. Persze ismerem a fordulatait, a jelzőit, a tipikus megfogalmazásait, nem is regénye, amiben nincs sütős cserge ami alá a szerelmesek bújnak, vagy terített asztal főtt tehénhús nélkül. De nem látom a szöveg mögött őt, az írót, aki püföli a szövegszerkesztőt, és ez nyilván annak az eredménye, hogy magával ragad a cselekmény, az ember csak lapozna, hogy minél közelebb jusson a végkifejlethez, ám szegény tengerész szeme előtt az is lebeg, hogy "jaj, ha elolvasom, nincs több könyvem", hát nem sietek vele. Leteszem, sétálok a hídon, és gondolkodom. Próbálom megérteni Kéry Lászlót, a feltörekvő nemes urat, próbálok a fejével gondolkodni, de nem megy. Próbálom beleélni magam a korba, de nem tudok a mai magammal mit kezdeni őseink között. Sok, nagyon sok a három és fél évszázad. Irigylem az apámat, aki ennek az évszázadnak, a tizenhetediknek avatott ismerője.
Ha menekülni akar, akkor elmerül benne, belebújik egy főúr bőrébe, vagy Széchy Máriává válik, és elfelejti a mellettünk egyre inkább elrohanó korunkat.
De azért van mit olvasnom ám, csak nem a hídon, szolgálat közben, hogy kitöltsem az üres negyedórákat. A számítógépemben itt a kézirata, az Aphrodité bikiniben, aminek az elolvasására külön felkért.
Ez nem szokása.
A fiai is csak nyomtatva vehetik a könyvet a kezükbe. Persze, amióta szövegszerkesztője van, sokszor szorul a segítségünkre, de ezek a feladatok hamariak, nem engedik meg a beleolvasást.
Persze megvan ennek a magyarázata: a könyv tengerészregény, tengerészekről szól, mert ismeri az öregem az életünket, már amennyire egy utas belelát a tengerjáró mindennapjaiba. Két hónapot volt a Hungária fedélzetén, s élményekkel telve tért onnan haza. Meg is írta őket, szokás szerint jó címet is talált neki: Hajóablak a nagyvilágra. Hazajöttem a második hajómról, s ő boldogan adta át:
- Itt van, fiam, olvasd el, mi minden esett meg velem a hajón.
Én átvettem, és nem olvastam el. Három hét múlva azzal adtam át, hogy:
- Nem volt időm elolvasni.
Ez nyilván igaz volt az akkori magam szemével, de a mostanival látom, hogy mennyire megsérthettem, amit aztán évek múltán el is ismert. Itt az ideje, hogy megkövessem. Tudom, nem lehet meg nem történté tenni, de meg lehet bocsátani (mint ahogyan én is tudom ezeket a kegyeket gyakorolni, bizonyos személyekkel kapcsolatban). És ehhez még az is hozzátartozik, hogy "nekem adta" a napló címét: Hajóablak a nagyvilágra. Azóta is ezen a címen írom a hajón töltött napjaim krónikáját.
Szóval olvasom a tengerészregényt. Minden este a szolgálat után. Merthogy benne van a számítógépben.
Eljátszom a gondolattal: milyen érdekes lenne, ha egy kötetben adnánk ki a két tengerészregényt, apáét és az enyémet. Már csak azért is, mert az övében is, az enyémben is szerepel egy-egy Mirjam. De míg Takács Tibor egy istennőt álmodott e mögé a név mögé, az enyém maga a túlszárnyalhatatlan rondaság...
Felhívtam az asszonykámat, kellemes ünnepeket kívánni, mert többé nem lesz telefonvonal, legalább is Karácsonyig. Ez azért olyan morbid: azt mondani a feleségemnek, hogy kellemes Karácsonyt kívánok, holott milyen lehet, ha nem vagyok otthon?

December 23. hétfő, úton. Ma is olvastam, persze csak délután.
Mosolygok magamban. Ugyanazt hozza ki belőlem apa kézirata, mint az Atlantic Star belőle (első irodalmi próbálkozásom): azt mondta, nincsenek benne negatív szereplők. Mindenki rendes, meg jó... Most ezt mondom én is, nála is ilyenek a szereplők. Még a kápó is egy nagy, szeretni való marha...
Még Erzsi is, a megcsaló feleség viselkedése is érthető, főleg az indokait hallva, olvasva.
Haj, de sok tengerész hallhatta ezeket!
Egy valami azért nekem kicsit "erős". Soha nem hajóztam ennyi elvált tengerésszel egy hajón. Nyilván a regény cselekménye kívánja meg, hogy mindenki példa legyen, mindenkinek legyen egy-két hasonló példája, de egy biztos: soha nem volt ennyire központi kérdés, hogy ki hányszor vált el.
Persze a regény által sugallt "igazságokkal" sokban nem értek egyet, de ezekkel vitatkozni felesleges, mert ez egy ilyen hajó, ahol így, és ezek a dolgok történtek meg. Erről az író nem tehet, mert mi ketten biztosan tudjuk: a regény magát írja, az író csak "interfész", hogy papírra vesse a megszületni akaró könyvet, "irodalmi szülész", hogy világra segítse a regényt.

December 24. kedd, úton. Rossz kedvem van. Dühöng a vihar, nincs karácsonyi hangulat, késünk, már karácsony másnapját se töltjük Spanyolban, valamikor 26-án érkezünk. Vánszorgunk. 5-7 csomó között van a sebességünk.
Leadtam a szolgálatot, leviszem a kávéscsészéket, látom, hogy senki sincs ünneplőben, azért átveszem a nadrágom és az inget.
A szentesti ünnepi menü: egy, azaz egy darab főtt frankfurti. Passz. Ennyi. Kicsit hosszabb, mint a virsli. Volt hozzá krumplisaláta, és kitette a szakács a szokásos hidegtálakat, ami minden este jár.
Kapott mindenki egy tányérnyi édességet.
Ki nem ejtette volna valaki, hogy Merry Christmas. Még a barba se. A müanyag karácsonyfának se illata, se hangulata. Szaloncukor nélkül milyen?
Nyilván Ghánában mások a szokások, de a Zöldfoki Szigetek és Lengyelország katolikus országok.
Valami videó ment, megnéztük, és mentem feküdni. Elalvás előtt a családon járt az eszem, hétkor vajon már megvolt-e a gyertyagyújtás? Mi volt a menü? A fiaim, bár nagy lovak, még mindig élvezik a szentestét, az ajándékozás és az együttlét örömét, Az idén nem vehettem részt benne, hát el is marad számomra a karácsony.
Megette a fene az ilyen ünnepeket.

December 25. szerda, úton. Ma érkezünk, bár ez lehet, hogy átcsúszik a holnapba, mert éjfél körül saccoljuk. Lehet, hogy nem fogok egy jóízüt enni ezen a hajón? Nem azt mondom, hogy rossz a kaja, mert tisztességes. Még a tegnap este se maradtam éhen, mert bár valóban egy frankfurti volt, de sokféle, és finom hideget tett fel az asztalra Jan.
A baj az, mint a mai ebéd is: a pulykasült a tipikus német generálszósszal. A sült jó volt, de a generálszószt már kezdem unni, mert minden húshoz, de még a rántott csirkéhez is ezt kapjuk. Mondjuk az az előnye azért megvan, hogy a krumpliba keverve nem olyan száraz. Meg friss saláta is van mindig, szóval mondom, a kaja tisztességes, de nem változatos.
A barba leteremthette Jant, mert két hete vasárnap ebédre mindenki egy fél csirkét kap, igaz, az se lóg le a tányérról, hogy hol gyártanak ilyen pinduri jószágokat, el nem tudom képzelni. De a szakács örömmel adta egyik vasárnap a combokat, másikon a mellét, de a parancsnok megelégelte. Nem annyira spórolós, mint a lengyel. Pedig Jan nem is "igazi" szakács. Nem tudom, hol tanult főzni, arra még nem tért ki, de ez a pasas is volt már minden, az biztos, ha hinni lehet neki.
Közgáz érettségije van, egyébként az angolt tudja, csak győzzük kivárni, amíg megfogalmazza, amit ki akar mondani...
Dolgozott az indiai lengyel kereskedelmi kirendeltségen, aztán a Lengyel Gőzhajózási Társaságnál (ez a szczeczini tengerhajózási vállalat) mint külkereskedő, de több mint tíz évet. Aztán, ahogy a meséiből kivettem, következett a halászflotta, de ott már szakácsként tevékenykedett. Gyüjtőhajón volt, amelyik összeszedi a zsákmányt a mélytengeri halászflottától, és feldolgozza a halat. Gondolom nem egyedül volt, mert 160 főre sütöttek-főztek. Kedvenc sztorija ebből az időből, amikor a Falkland szigeteken volt a váltás, onnan jött haza. Nyilván sok-sok halat megehetett. Hála istennek nem sokat gyárt most, de azt viszont változatosan: volt már citromos mártással, meg generálszósszal, meg valami besamelhez hasonló kenyőccsel is.
Jobban is ki tudnék vele jönni, mert beszélgetni szeret, de nem szeretem a fennhéjázó pasasokat, meg azokat, aki a másikat semmibe veszi. mert a kedvenc mondása, hogy "ezek most jöttek le a fáról". Nem szeretem az ilyet. Sose tudtam tisztelni azokat, akik így különböztetik meg magukat a másiktól.

December 26. csütörtök, Bilbao, horgonyon. Hülye idő van, megveszekedett déli szél fúj, a hőmérséklet 20 fok éjszaka!
Délben felhívtam a családot. Encsike röviden beszámolt a szentestéről. Amikor gyertyagyújtás volt, Szabolcs elővett egy papírzsebkendőt, mondván:
- Anya, én készültem. - magyarán Encsike nyugodtan bőghet.
Szép karácsonyuk volt.
Felhívtam apát is, köszöntöttem, éreztem a hangján, hogy örül.
Hiába ígérték a bemenetelt, marad holnapra. Állítólag a hajó, amelyik a helyünkön áll, még nincs kész. Ez nem különösebb baj, csak az, hogy az időjárás-jelentés 8-as erősségü észak-északnyugati vihart jósol, s ez itt nem jó, nincs hova elbújni előle, mehetünk vasalni. (Le-fel járkálni...)
Sajnos ez azzal is együtt járt, hogy este nem aludtam. Vártam a bemenetelt, aztán már késő volt lefeküdni.

December 27. péntek, Bilbao. A hajnali őrséget lenyomtam, négykor hallottam, hogy egy hajó kijön a kikötőből. Elképzelhető, hogy ennek a helyére jöttünk, mert még nem volt nyolc óra, amikor a barba keltett horgonyt húzni.
Na, ez az egy dolog az, ami egyelőre hülyeség ezen a hajón, s én vagyok a szívó ágon. Ugyanis mi a francnak kell a hajó legénysége felének ott lenni a horgonygépnél? Edmondo kezeli a vincset, Joseph az elemlámpát, én meg figyelek, de marhára. S időnként megmondom a hangosanbeszélőn a barbának, hogy mi a helyzet.
Ezt a müveletet minden kis hajón a matrózok elintézik. Itt nem.
Végül is nem gond, ha nem az alvási időmből vennének el ezzel egy csomót. Mert negyed kilencre érkeztünk oda, ahol Gáti Lucó szokott kelteni.
Bilbao - hajnal a folyónA lényeg, kikötés után azt mondja a barba:
- Egész nap, 24 órában raknak. A két matróz lesz szolgálatban, mi pedig készenlétben. Ha valami van, akkor szólnak.
Magyarán: nem kell hatórázni, éjjel alhatom.
Ennek örömére tizenegykor ledőltem a szófára, egy órácskát aludni.
Megcsináltam a hóvégémet.
Este hétkor beszólt a nyitott ablakon a barba:
- Lefeküdni, lehet, hogy éjfél után kelni kel!
Szófogadó gyerek voltam világéletemben, ezért tíz perc múlva aludtam.

December 28. szombat, Bilbao. Negyed ötig aludtam egyhuzamban. Alaposan kipihentem magam. Raknak, úgy tünik éjszaka sem álltak, szerintem el is mehetünk ma.
Egyre jobban szeretem a Linuxot.
Igaza volt Szalai Lacinak Szegedről, amikor rábeszélt. Ugyanis minden olyan program megvan, ami kell ahhoz, hogy kellemesen használhassam a gépet.
Van egy Winamphoz hasonló lejátszó, most például, amikor a Naplót írom Cseh Tamás énekel Branyiszkóról.
Van egy profi szövegszerkesztője, egy ingyenes, OpenOffice.org nevü programba integrálva. A beépített Mplayerrel lehet videót, DVD-t nézni, és még a kamera képeit is tudom kezelni, bár valamiért nem ismeri fel a Nikonomat, nincs gond, mert mágneses adathordozóként megjeleníti, ugyanúgy, mintha floppy egység lenne, csak 32 MB-os, és a fájlkezelővel ki tudom másolni. A képekhez egy profi képkezelő is van.
Van beépített profi szótára.
Mi kell még?
Pasziánsz is van benne.
És nem fagy le, mint a Windows.
És a szövegszerkesztő nem akad ki azzal, hogy "nincs több memória", s nem veszett még el egy betüm se, nem úgy; mint a Worddel.
Reggel bokafájósan ébredtem, egész nap nyilallt.
Délben sétáltam egy kört, megnéztem, hova hozzuk az ócskavasat Egy hatalmas "pléhdoboz" a gyár, de ez egy komplett acélgyár. Készítettem pár fényképet.
A kirakás végén aki élt és mozgott, gyerünk le a raktárba, söpörni, mert a gyár csak buldózert adott, nekünk kellett kiszolgálni. Ezután, hogy éjfélkor ne kelljen elmennünk, előreshifteltük a hajót jó ötven métert. Kész, nosza rajta bulkhead állítás, raktármosás, szóval tízre teljesen kikészült a lábam. Holnap reggel nyolckor indulunk.

December 29. vasárnap, Bilbao - úton. Manőver után gyorsan elpakoltam a kabinomat, mert gale warning, viharjelzés: 8-9-es dél-délkeleti, van érvényben az egész Vizcayán. Kijövetel után már szépen rolláztunk. Kellemes szilveszterünk lesz, remélem a barba megduplázza, vagy megtriplázza a karácsonyi italadagot. Bár, ha matematikus ésszel gondolkodom, akkor azt hiszem, szorozhatom a nullát én amennyivel akarom, nem lesz abból még féldeci sör se... Nem azért, mintha hiányozna, de a szilveszter nem szilveszter pezsgő nélkül. Ha nem kapunk, akkor megtartjuk júniusban a szilvesztert, ha hazamentem.
Rollázunk, mint az őrült. Nekem általában nem szokott számítani, sőt, ilyenkor sokkal jobban tudok aludni, de ma nem tudtam. Este héttől próbáltam elaludni, de az állandó "fejreállás" (az ágyam keresztben van) miatt képtelenség volt. Illetve sikerült: fél tizenkettőkor, így magától értetődik, hogy jól elaludtam, a barba éjfélkor keltett, és úgy látszik, elég nehezen viseli a késést.

December 30. hétfő, úton. Alig tudtam fent maradni az őrségben. De azért sikerült. A délutáni őrség hozta meg a megkönnyebbülést. Ahogy három lépésben befordultam az Angol-csatornába, elmúlt a vad dülöngélés, most már a hátulról jövő hullámokon szép lassan csúszkálunk.
Felhívtam az asszonyt, boldog új évet kívántam, de azzal a megjegyzéssel, hogy elképzelhető az is, hogy 31-én éjfél után tudok telefonálni (valahol Dover közelében leszünk).

December 31. kedd, úton. Elérkezett ennek az évnek is az utolsó napja. Ahhoz képest, hogy szilveszter estének ígérkezik, meglehetős lelki nyugalommal, és egykedvüen várom, tanulva a karácsonyi "ünnepek" megrendezéséből. Ha tudnék beszélni az asszonnyal, az igazi ünneppé tenné az évzáró estét. Meglátjuk, hogy mi lesz, írom ezt a nap első órájában, hajnali 00:55-kor.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz a következő év?
Két dolog izgat:
1., Mennyit tudok majd hajózni, azaz mennyi pénzt kereshetek, mennyit tudok félretenni a nyugdíjtalan évekre?
2., Hogyan jelennek meg a könyvek a Navigare Press kiadónál?
Na, majd meglátjuk.
Vacsorára izé volt. Olyan, mintha brassói lenne, de sült krumpli helyett makarónival.
Alkohol szilveszterre: amennyi alkoholtartalma van a citromos teának.
Hétkor elmentem aludni.
Éjfél előtt lementem a szalonba, hátha ott dorbézolnak a fiúk.
Biztosan megártott a tea, mert mindenki aludt, legalább is a szalon üres volt.
Boldog Új Évet Mindenkinek!

2003. JANUÁR



Január 1. szerda, Vlissingen. Új év, új kötete a Naplómnak, hányadik is? Az első, ami nem teljes, azt 1995 nyarán kezdtem, tehát most kezdem a kilencedik évfolyamot, és a nyolcadik teljes év lesz, ha be tudom fejezni.
Teljesen az életem részévé vált, nem tudok meglenni nélküle, hogy ne írnám, és egyre többet sajnálkozom, hogy nem előbb kezdtem el. De azt hiszem, így a "normális". Amíg az ember fiatalabb, ne adj Isten: fiatal, nem érzi szükségét. Hiába noszogatom a kisebbik fiam, mert ugye ő szintén ír, hogy később sajnálni fogja, s nem lesz pótolható, látom, hogy milyen jól megvan a nélkül, hogy lejegyezné élete történéseit.
Folytatom a "hajónaplóm" szerkesztését, kiadhatóvá tételét, és igencsak sajnálkozom. Ugyanis a napló egy bizonyos fajta biztonsági szelep is, amit nem mondhatok el máshol, azt itt nyugodtan:
Kedves naplóm, ma megint... és hü, és ha... és azt mondta, és így, meg úgy...
Sajnos meg kell húzni.
Senkit nem sérthetek meg, pedig ha nem húzok belőle, akkor...
Az a napló - ami valószínüleg megjelenik - a hajózásról, a tengerész-életemről szól, nem pedig a politikai nézeteimről. Pedig hát...
Húzni kell.
Vannak bizonyos, a magánéletemmel kapcsolatos gondolatok: húzni kell.
De azért így is érdekes.
Vajon "meg-e jelenik-e" valaha is húzás nélkül?
Nem hiszem.
Többek között azért is jobb, hogy egyedüli magyarként hajózom, nyugodtan megírhatok mindent, és a véleményem is a személyzetről. Nem kell kozmetikáznom.
Azt hiszem, ezek a naplóim érdekesebbek is!
Boldog Új Évet kívántam a barbának, ezzel mindenfajta koccintást lerendeztünk. Végül is, ha menetben szesztilalom van, akkor mindegy, hogy milyen nap van. Hétfő, karácsony, vagy névnap, nincs alkohol. Most ez a nyavalygás olybá tünhet, mintha nem tudnék meglenni szesz nélkül.
Meg tudok, amint az ábra mutatja.
De az embernek kellenek az ünnepek.
És azok az ünnepek, amiket saját magának csinál.
A pezsgő csak a koccintás miatt hiányzott, meg hozzá tartozik az évbúcsúztató hangulathoz.
Nem baj. Nem vesztettem semmit. Egyszer így is kell "ünnepelni".
Hatra kikötöttünk, bár egykor a Wandelaar forgalomirányítás a frászt hozta rám. Ugyanis minden hajót horgonyra küldtek, mert nincs pilot.
Ébresztem a barbát, az meg úgy elkezdett sájzézni, hogy csak kapkodtam a fejem. De a forgalomirányítóknak is azzal kezdte:
- This is a big sájze... - mondta, és leteremtett mindenkit, hogy 24, 12 és hatórás értesítést küldött, mindhárom telexben 02:00 órát adott érkezésre, itt vagyunk pontosan, olyan nincs, hogy nem visznek be! Mi az, hogy nincs pilot?
És mit ad Isten?
Lett pilot.
Azzal érveltek a kiabálni kezdő, már horgonyon levő hajóknak, hogy mi Hollandiába, Flushingba megyünk, és holland révkalauz van, de belga nincs.
Azért újévi hangulat van. Nikolaus Harnoncourt karmester olyan újévi koncertet adott a Bécsi Filharmonikusokkal, hogy az csuda! A belga tévé is adta, így ebéd után meghallgathattam a Kék Duna keringőt és a Radeczky indulót. A közönség jó volt, igaz, Harnoncourt úr vezényelte őket is!

Január 2. csütörtök, Flushing. Korán keltem, megyek le reggelizni, nézem a hétórás híreket, hát mivel kezdik? Egy török tanker - Antwerpenből kijövet - telibe kapta a Tricolórt. Ha elsüllyed, akkor 7000 tonna kerozin kerülhet a tengerbe. További hírhez a nap folyamán nem volt alkalmam hozzájutni, így nem tudom mi lett a hülye törökökkel?
De nagy az Isten állatkertje! Hiszen amikor jöttünk fel, hallottam, hogy egy francia járőrhajó hívja a hajókat, és rákérdeznek, hogy tudják-e a roncs helyzetét? Már amelyiknek az útvonalából nem derül ki, hogy nagy ívben elkerüli a Trikolórt. Szóval erre mondja az angol, hogy: no comment.
A rakományunk két helyre megy: Figuera da Foz (Portugália) és Villagarcia (spanyol kikötő Galíciában, a barba majrézik, hogy össze leszünk olajozva kívülről).
Két helyen raktunk be. A reggeli rakodóbrigáddal jött egy csinos hölgy is. Igazán jól állt neki a vasalt bakancs és az overall. Nem vagyok én ellene a női egyenjogúságnak, de azért ez egy nagy marhaság. Vannak melók, amire a hölgyek alkalmatlanok, egyszerüen azért, mert alkalmatlanok. Ha most ezt az igazságot valaki melldöngetve megerőszakolja, akkor az lesz az eredménye, mint ma. A rakparton fel kellett akasztani a rakodó-berendezés kötelét a daru kampójára. A dög melósok addig sündörögtek, amíg hagyták, hogy a csaj kerüljön oda. Az egyik oldalát természetesen egy férfi, fél kézzel felakasztotta, a hölgyike viszont majd hasra este magát, amíg összejött a felemelés, de hogy a daruhoroghoz felkínlódja, arra már gyenge volt. A melósok meg vihogtak, mint az eszement kamaszlányok. A berakott árukötegek 1,70 m. magasak. Erre egy rakodómunkás, ha férfiből van, természetesen felugrik. Az ötvenéves is, egyik lábával támaszt keres, majd ugrik egyet, felnyomja magát kézzel, elfordul, térde fel, és fent van. Na, ezt a hölgyike mintegy fél órán keresztül próbálta kivitelezni, de csak az lett belőle, hogy a melósok jól kiröhögték, meg mutogattak egymásnak a háta mögött, hogy hol kell megtartani a hátulját, és hogyan. Nem volt kétértelmü, á, dehogy: abszolút egyértelmü volt. Ha ez kell az emancipunciank, ám legyen hajórakodómunkásnőmelós. Amikor rosszalva néztem az egyik rakodóra, odajött, és csak annyit mondott:
- Chief, ugyanannyit keres, mint én!
És azt hiszem, igaza van. Nem itt kell bizonyítani.
Ő a második nő, akit hajórakodó brigádban láttam. A másik norvég volt.
Fél tizenegykor volt a manőver, negyed egykor jöttek folytatni, jó esős idő van, állandóan nyitni-csukni, jól elfáradtam. Persze déltől tengerizünk, így este negyed hatkor leléptem, mert esett, mit esett, zuhogott az eső. Vacsora, fürdés, gyógyszerek, naplóírás...
Éjfél körül indulhatunk.
Ha így lesz, kb. fél hatkor kerülöm ki a Tricolórt.

Január 3. péntek, Flushing, úton. Szerencsésen sült el számomra a nap. Ugyanis éjfélkor, amikor megjelentem a decken, tették be az utolsó emelést. A barba rohangált a parton, csak futtában mondta:
- Csak reggel hétkor indulunk, mert a pilot... - nos, hogy mi van a pilottal, azt nem értettem. Ugyanis a barba néhány szót speciális jelentéssel használ, mint például az "urgent", ez nála fontosat (important) jelent. Szóval szerinte a "pilot bent", ezért nem tudunk elindulni. Erről halvány dunsztom sincs, hogy mit csinál a pilot, amikor "bentel" vagy "bentik", mert bend, bent = hajlik, görbül, görnyed, stb.
Mindegy. Nekem elég annyi, hogy mehettem vissza aludni fél egykor.
Hatkor keltem, a belga pilotok még mindig "bentnek", ezért holland visz ki Steenbankhoz, ez egy kis kitérő északi irányban, de még mindig jobb, mint megvárni, amíg a belgák nem "bentnek". Ki tudja, ez meddig tart? (A bent, mint kiderült: suspended, csak a német kiejtés, ugye, sokat félrenyelnek a beszéd közben...)
Pedig kint viszonylag jó idő van.
A délutáni őrséget élveztem. Az elsüllyedt Tricolor mellett fél négykor mentem el. Egy francia járőrhajó vigyázza, s minden kijövő hajót megkérdez, tud-e a roncsról és tudja-e a pozícióját.

Január 4. szombat, úton. Csendes nap, jó időben megyünk, már persze az évszakhoz viszonyítva.
Kikérdeztem Jant, hogyan lett a külkereskedőből szakács? Persze a szocializmus alatt kezdett hajózni, mert a fizetés nem volt versenyképes a tengerészekkel összehasonlítva. A szczecini halászflottához került, először kétkezi rakodómunkás volt, a kartonokat stócolták a raktárban. Innen kiemelték, először éjszakai pincér lett, mert annak bizonyos kajákat is tudni kellett készíteni. A hajón 160-an voltak, éjjel nappal ment a nagyüzem, minden négy órában etették a szolgálatosokat. Néhány hónap múlva már purcer officer lett, ez magyarul gazdasági tiszt. Ő volt a főnöke a kiszolgáló-személyzetnek. A főzés tudományát itt-ott csípte fel. Amikor érezni lehetett a változás szeleit, akkor valami isteni ötlettől vezérelve a maga tengerészkönyvébe nem gazdasági tisztet írt be, hanem szakácsként szerepeltette magát.
És igaza lett.
A lengyel halászflotta ugyanúgy elsorvadt, mint az állami tengerhajózás.
Nem volt szükség gazdasági tisztekre, hát szakácsként hajózott tovább. Igaz, ehhez le kellett vizsgáznia, de az könnyen ment, hiszen a tengerészkönyvében ott ált: hajószakácsként dolgozott.
Könnyen megszerezte a főzőpapírt.
Most szakács.
Szerintem, tud legalább hat-hétféle kaját, ha a halat nem számoljuk. Azt, amióta itt vagyunk, még nem készítette kétszer egyformán. Hja kérem, a halászhajós múlt...

Viharos tengerenJanuár 5. vasárnap, úton. Ránk tört a fergeteges rossz nyavalya. Olyan időben hajózunk, hogy az csuda. A hajnali őrségre totál fáradtan ébredtem, kikészültem az alvásban, az állandó "készenlétbe", mert hol az egyik lábam feszítem meg, majd a karomat, hogy kitámasszam magam, borzadály. A hajnali őrség még istenes volt, el is telt, de a délelőtti alvás még rosszabb volt az éjszakainál, alig voltam képes elaludni, mert a raktárban mindenféle hekemukik és hóbelevancok meg hékulák mozogtak, kattogtak, csettentek, zakatoltak... Fáradtabban keltem, mint ahogyan feküdtem.
Megyek a WC-be, hát azt hittem elhányom magam. Azt a penetráns büzt, tömény, szemet is szúró ammóniumbüzt kibírni nem lehetett. Felemelem az ülőke fedelet, hát szépen tele van hintve finom, izé..., szóval olyan permettel, ami a csőből ki tud jönni... Nem tudom, hogyan voltam képes pisilni? Zuhanyról ugye szó se lehet, menekültem ki... A kagylóba beleöntöttem vagy négy vödör vizet, hátha segít valamit.
Az őrség idejére kinyitottam a kabinajtót, az emeleti folyosót, reméltem, kiviszi a büzt.
A hídon kitámasztottam magam, oszt ücsörögtem, s figyeltem a hullámokat.
Negyed négy felé megjelenik a barba.
Na, ez a tag nekem öt perc alatt olyan hisztit kivágott, hogy még én is iparitanuló vagyok hozzá képest, pedig ha én elkezdek hisztizni... Tessék csak megkérdezni az asszonyt!
A szája tele volt sájzéval meg egymillió "Mann"-nal, és azt akkor eregette. Csapkodta a térképet, összegyürte az időjárás-jelentést, mert más volt amit adtak (jobb) mint a valóság.
Szép csendben meghúztam magam a szófa sarkában, és hallgattam, hogy "sájze Biskay", meg sájze wetter, aztán amikor megdőltünk, de Istenesen, akkor meg visított, hogy sájze, de ezt már mondtam. Azt hiszem, a német nyelv igen szegényes, ha a dühkitörésekkor előadott nyelvi szóvirágokat vesszük figyelembe.
A lengyel már sokkal változatosabb.
Ezt is volt alkalmam ma meghallgatni, mert a barba azt mondta, marad hídon, mehetek le, minek legyünk ketten fent, úgysem tud aludni, se pihenni. Viharban hajózunk
Szóval a lengyel nyelv változatosabb, Jan egy mondatával túlszárnyalta Oltmanns kapitányt, amikor a vacsorára kitett tojássaláta lezúgott a legénységi asztalról. A miénkről azért nem, mert ráterpeszkedtem mindenre.
Jött ám Janból a kurwa, meg a pierdole, aztán a huj, tetézve a nyelvtudással: a sájze, meg a shit, meg amit nem értettem! Aki érti, érti, aki nem, nem, fordítást nem adok, de a magyar nyelv is van olyan változatos, mint a polyák, tessék képzelődni.
A következő littyenésnél szegény csak legyintett, amikor a terpeszkedésem alól kivonta magát a zöldséges tányér, és a paradicsom, hagyma és uborkaszeletek mind a barba helyére zuttyantak.
Az egészben az volt a legaranyosabb, hogy amikor Dabla visszajött, mert négytől együtt videóztunk, Jan úgy leteremtette a ghánai gépészt, hogy az csak nézett:
- Egész délután itt mereszted a segged a videó előtt, amikor meg kellenél, hogy megfogd a kaját, eltünsz!
Dabla Kossi csak nézett, mint a lőtt medve.
Nem értette, hogy miről van szó. Csak akkor kezdte kapiskálni, amikor a fenekéhez nyúlt, és az ujja tojásos lett. A marhája nem nézte, hogy mibe ült bele!
Éjfél előtt lemegyek a szalonba, hát Kossi békésen szunyókál a szófán. A földön mellette mentőmellény, feje alatt egy táska. Azt hiszem, ő se csípi a rossz időt...

Január 6. hétfő, úton. Enyhült az idő, bár a délkeleti átfordult délnyugatiba, nyilván azért, mert tudja az idő, hogy hamarosan a part alá mehetünk "telefonrottára", ami egyúttal véd is a délkeleti hullámok ellen. Egy napot késtünk.

Január 7. kedd, úton. A barba kezd átmenni hülyébe. Minden apróságon felkapja a vizet, üvöltözik, csapkod, ideje lenne megérkeznünk.
Azt hiszem, benne van a frász, mert a hajó megdőlt 10 fokot ez azt jelenti, hogy a rakomány átcsoportosult a raktárban a jobb oldalra. Meg minden romlik elfele: egyszerre égett ki a jobb- és baloldali pozíciós lámpa, és csak egy égőnk van, ma délután aztán újabb kettő, de az árbocon legalább az alsó égők égnek.
Meg úgy gondolom, menne haza is. Úgy számolta, hogy január első hetében otthon lesz.
Ma megtudta Edmond, hogy háromszoros apa. Úgy jött fel a hídra:
- Chief, sájze, megint lány, szombaton született, pedig már gyerek is kellene!
- Hát csinálj -, mondtam, mire legyintett.
- Mit fognak szólni a barátaim! - ingatta a fejét.
Sajnos az esti bemenetelt lekéstük, így éjszaka le-fel járkálunk a kikötő előtt, várva a holnap reggeli dagályt.

Január 8. szerda, úton, Figueira da Foz. Hajnalban le-fel bandukoltam a kikötő előtt, és már nagyon tele volt a hócipőm a dőléssel. Tizenegy fokra nőtt, ez már igazán kényelmetlen. Hatkor elmentem aludni, nem hívtam az asszonyt, bár megígértem, de a jel olyan gyenge volt, hogy nem is kísérleteztem.
Fél kilenckor kelt a barba, hogy megyünk be.
Öt perc múlva rám szól, hogy siessek, menjek fel a hídra, szüksége van rám. Sietek, a kezembe nyomta a VHF telefont, hogy tárgyaljak a pilottal.
Már közel jártunk a kikötőkapuhoz, hát..., mit mondjak? Nem egy leányálom bemenni, amikor a pilot ott dekkol bent, nem tud kijönni, olyan ramaty az idő, ráadásul nyugatról görögtek a négy-ötméteres hullámok. Aki tengerész, és ismeri a kikötőt, az tudja, hogy ez mit jelent.
Figueira da Foz - kikötoFigueira da Foz egy folyópartra épült, mely keletről nyugatra folyik, ilyen irányban ömlik a tengerbe. A rakpart a folyóparton van, magyarán nyitva a tenger felé.
Nos, amikor egy hajó hátulról kapja a hullámokat, a kormányképessége jelentősen leromlik. A fara jobbra-balra csúszkál a hullámokon, sok esetben több mint harminc fokot is eltér az egyenestől.
Mi miért tettünk volna másképp?
Csúszkáltunk, a barba alig tudta az irányt tartani.
És minden egyes elsiklás alkalmával olyan dühkitörést produkált, hogy az már valami csodálatos volt. Jajgatott, visongott, a fejét fogta, amikor a hajó orra megtüzte a hullámtörő sarkát, és ehhez még hozzá kell adni, hogy a pilot közben mondta, most 85 fokot, most 75 fokot tartson. Ezt meghallotta, hát olyan sájzeözönt zúdított a révkalauzra, hogy csuda! Még jó, hogy én tolmácsoltam. A barba üvöltözött, hogy mit képzel, mit csinálunk, ha nem a bejáratot próbáljuk becserkészni, mert a pilot a csónakból kérte, hogy a két hullámtörő között jöjjünk be.
Megmondom, viszonylag jól szórakoztam.
Tipikus esete, amikor a csalánt a máséval verem...
Természetesen sikerült beevickélni.
Sikerült kikötni.
Sikerült a raktárt kinyitni. Na, ez a másik: nekem ettől a raktártetőtől borsózik a hátam, amikor nyitni kell. Az eszem tudja, hogy biztonságos, de a lelkem tart tőle, hogy egyszer kiugrik a vezetősínből, és lezuhan. Most meg ugye megdőltünk 11 fokot. A barba azt mondta, nyugodtan nyithatom, nem kell aggódni.
Azért én aggódtam, és a raktárkeret alá álltam, mert biztos, ami biztos.
Nyitás után rögtön becsuktam, mert eleredt az eső.
Tíz perc múlva kinyitottam, s elkezdték a kirakást.
Amíg dolgoztak, mi megerősítettük a kikötőköteleket. Elől hat orrkötéllel, és három springgel, hátul négy farkötél és három spring, a fedélzetről középen két előre-, két hátratartó kötelet adtunk ki. Mondjuk ennyi kikötőkötél nincs a hajón, de a parton ott van egy csomó, mert erre itt szükség van, hiszen a nyugati holthullámok bejönnek, és a hajót stigóztatják.
Közben megeredt az eső, elmentem becsukni a raktárt, öt perc múlva elállt, kinyitottam.
Van az úgy, hogy az ember csak bámul, néz, és nem lát. A pupánál van egy fender, amire fehérrel fel van festve egy hosszabb szöveg. Megpróbáltam elolvasni, persze az ember szeme rögtön az angolra áll, tehát valahogy így olvastam:
A Borsodi az élet habos oldala felirat a kitámasztóbakon"Borszodáj esz ilit héjbösz ol..."
Állj!
Valami nem stimmel! Ha az ember jobban odafigyel, akkor könnyebb az olvasat így: Borsodi az élet habos oldala.
Valaki volt itt magyar tengerész, aki unalmában itt hagyta a névjegyét.
Megyek raktárt csukni, mert esik az eső. Mire bezárom, lehet nyitni, mert ragyogóan süt a nap, meleg van, csak az esővíz hülye hideg.
Ebédelni volt időm, mert szépen sütött a nap, amikor lementem. Mire feljöttem, koromfekete gomolygó felhők közeledtek, a foreman mutatja, mennek már, csak beakasztják az emelést. Mire kikecmeregtek a raktárból, zuhog az eső.
Vacsoráig nem volt eső. Illetve csak utána esett. De mire megérkezett, már becsuktam.
A felhők meglehetősen alacsonyan jönnek, és olyan feketék, hogy Edmond fehér embernek látszott mellette. A barbával figyeltük, hogy egy angol coaster jött be. Elől két fazon. Csak úgy. Legényesen. Két perc múlva nem láttuk őket. Csak az esőt, ami teljesen eltakarta a manőverező hajót, és a jég kopogása hallatszott mindenütt körülöttünk. Mire elmúlt a jég, és kissé átlátszó lett az esőfüggöny, látjuk ám, hogy a másik hajón a két fószer öltözködik. Veszik fel a sárga viharkabátot. Na, itt az illusztrációja az "eső után köpönyeg" mondásnak.
Este hatkor leléptem, innen a barbáé a hajó, holnap reggel kilenckor indulunk a dagállyal.

Kilátás a város feléJanuár 9. csütörtök, Figueira da Foz - úton. Urasan keltem, fél hétkor, házmesterség, reggeli, kilenckor megnéztük, ahogyan egy hajó bejött, a pilot átszállt, mi indultunk. A köteleket beszedtük, majd a barba felhívott a hídra.
Kicsi sájze, pici mencs-mencs-mencs, néhány mann-mann-mann, és máris kint voltunk a nyílt vízen. Az idő jobb volt, mint gondoltuk.
Ebéd után viszont hülyére bedurrant, volt: jonge-jonge-jonge, meg sájze, mert a szél nem onnan fújt, ahogyan az időjárás-jelentésben megadták, azaz északnyugati volt, északkeleti helyett, mert az utóbbi elől part közelbe lehet húzódni.
Este kilenckor már nem bírtam tovább. A barba felől valami kattogott, mint a rossz nyavalya.
Felmentem a hídra, hogy szóljak, szüntesse meg.
Felérek, nézek be, sehol senki. Illetve ott fekszik a szófán, édesdeden szundikált. Jól zörögtem az ajtóval, hogy legyen ideje felkelni, elmondom mi bajom van.
Lesietett, de nem nyugtatott meg:
- Ez a borzalmas kattogás nem tőlem jön, valami csapszeg... - mondta. - Ez évek óta így zörög.
Jó kis hajó.

Január 10. péntek, úton, Vilagarcia, úton. Alvás után meg kell ám fésülködni! Olyan kócos volt a barba háromnegyed éjfélkor, meg amolyan "hol vagyok, mi történt?" tekintettel nézett körül, hogy egyértelmü volt: most ébredt.
Szépen kimanővereztem az időt, így aztán hatra pontosan ott voltunk, amit a barba kért. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy kilencre érkeztünk.
Ébresztő fél kilenckor, fel a hídra, hát nem akartam hinni a szememnek. A radar tele apró pöttyökkel, középen egy szabályos fél mérföld széles átjáró.
A parancsnok vigyorgott.
- Először jár erre, ugye chief?
Kagylótelepek a vilagarciai öbölban- Igen - mondtam, és csak néztem a képernyőt megbüvölten.
- Kagylótelepek. - adta meg a magyarázatot a barba, meglehetősen szükszavúan.
- Idényjellegüek? - kérdeztem.
- Nem, egész évben itt vannak. Mindegyik telepről drótköteleket lógatnak a vízbe, a kagyló azokra telepszik, s ha megnő lehet szüretelni.
Kikötés, raktárnyitás, azonnal kezdték a kirakást, délután háromra kiraktak. Mehetünk Flushinba, ahonnan a captain hazamegy. Teljes rakomány woodpulpot viszünk Montrose-ba.
Vacsoránál Jan megint alakított. Hogy, hogy nem, szóba került az idegenlégió. Ennek kapcsán jegyezte meg:
- A hatvanas évek végén, 69-ben, az amerikai hadseregben, Vietnamban harcoltam!
Döbbent csend.
- Nem hiszed? - kérdi Bokassát. - Itt az állam, látod, ott sérült meg! - mutatja felháborodva a sebhelyet, mely az állától a nyakáig húzódik, s Edmond bizonytalanul bólogat.
- És hogyan intézted el? - kérdezte Dabla Kossi. - A szocializmusban legfeljebb a szovjetek oldalán harcolhattál - mondta, s ebből is látszik, hogy a gépész az agyát gondolkodásra használja, s nem hisz el mindent válogatás nélkül.
- Ó, sok lengyel harcolt az amerikai hadseregben, akik kiszöktek Lengyelországból - mondja szinte megfellebbezhetetlenül.
Én meg zárójelben kérdezem: akkor hogy a francban volt később Indiában kereskedelmi kirendeltségen? Meg később külkereskedő a hajózási cégnél. Mert ez nem fér ám össze! Mondom ezt a szocializmusban szerzett tapasztalatok alapján. Mondjuk van egy megoldás: Jan barátunk nyakig benne volt a lengyel III/I, III/II, III/III, III/IV és minden létező "trzy per"-ben, bár ez csak elmefuttatás...
Olyan típusú pasasnak látom, aki minden volt már az életben - volt ilyen önkontrollját elvesztett kolléga a Mahartnál is -, akinek, ha a különböző munkakörökben eltöltött idejét összeadnánk, akkor már 287 éves lenne. Engem különösebben nem zavar, szórakoztatnak az ilyen mulatságos alakok.
Négykor indultunk.
A pilot fél órát késett, mert előbb kivitt egy speciális hajót, amelyik az olaj mentesítésben vesz részt. Most nem a galíciai szennyezés a vezető hír: az ország nagy részén hatalmas mennyiségü hó esett. Grenadában, Madridban, és több nagyvárosból jöttek a híradások, a képes beszámolók, hogyan küzdenek a szokatlan hideggel, közlekedési körülményekkel. Még jó, hogy a tengerparton nem esett. Ha belegondolok, hogy ebbe az öbölbe is bejöhetett volna a kőolaj, és akkor annyi a kagylótelepeknek... Mert amikor kifelé mentünk, akkor láttam csak, hogy az öböl két oldalán megszámlálhatatlanul sok van, hosszú mérföldeken keresztül hajóztunk közöttük (15 mérföld hosszú az öböl).
Encsike felhívott, persze meg kellett szakítani a beszélgetést, mert közben megjött a pilot. Hiába mondtam, hogy öt után hívjon, nem tudta kivárni.

Január 11. szombat, úton. Jó ramaty idő van, a barba sájzézik, hogy az időjárás nem felel meg az előrejelzésnek, a hajó üresen üt, hogy majd kirázza az agyunkat. De van ám ennek ellenszere! Vissza kell venni a fordulatból. Visszavettük. Déltől hatig 3,1 csomós sebességgel jöttem.
Vacsoránál kiderült, hogy Jan 1969-ben egy külker cégnél dolgozott, ahol kocsikkal foglalkozott. Ezek szerint egyik kézzel Vietnamban harcolt (ezt mesélte nemrég), akkor nyilván a másikkal importált.

Január 12. vasárnap, úton. Hajnalban kicsit hülye volt a barba: miért nem tettem rá a fordulatot, kérdezte. a gond ezzel az, hogy tegnap délután az volt a baja, hogy nem elég hamar vettem vissza, s ütöttünk. Szóval azért nem tettem rá, mert akkor a hajó hülyén elkezd bólogatni, s belevágja az orrát a szembe jövő hullámba (ezt hívjuk ütésnek). Ilyenkor aztán minden rázkódik, lekívánkozik a magasból a földre, a fiókok önként előbújnak, sőt, ki is esnek. Szóval elkerülendő, nem gyorsítottam.
Lefeküdtem, tíz perc múlva akkorát ütöttünk, hogy majd kiestem az ágyból.
Délutánra minden szép lett: 61 mérföldet jöttem, az előrejelzés szerint délnyugati szél várható, ami végre segít bennünket (ha bejön).
Készülünk Flushingra.
A barba a hazamenetelre, mi pedig az új captaint várjuk.

Január 13. hétfő, úton. Hát ilyen is megtörténik: az idő olyan, amilyet az előrejelzés mondott, és ez segít minket, nyugati 5-6-os szél van, szépen megyünk, holnap délben érkezhetünk. Utána jön a bolondokháza.
Remélem, túlélem...

Január 14. kedd, úton, Flushing. A hajnali őrséget túléltem. Kicsit hisztiztem, de nem számít, mert egyedül voltam. Ugye a Doveri szoros nem egy egyirányú utca. A hajókkal tulajdonképpen nincs is baj, de a Jóisten rogyassza az eget az összes elmeháborodott halászra. Úgy grasszálnak a legnagyobb forgalom közepette, mintha az égen-földön se lenne senki kívülük. Ha pedig valamelyik hajó zavarja őket, akkor felkapcsolja a szemét állatja a két piros lámpát, ami ugye azt jelenti, hogy kormányképtelenek (magyarul: not under command), ergó minden hajó kötelezve van a kitérésre. Persze ettől még vígan viselik a zöld lámpát, miszerint vonóhálóval halászik, akkor meg hogyan lehet a két pirosat viselni?
Úgy, hogy megteszik.
És persze franciák.
Szóval hiába voltam kitérésre kötelezett egy tankernek, és a másik oldalamon a nem kormányzó halász, azért a lassítás mindig segít.
Mostantól bojkottálni fogom a francia halkonzerveket. Ugyanúgy megjárják velem, mint a Danone. Az ő terméküket se veszem, amióta be akarták zárni a Győri Keksz és Ostyagyárat.
Tizenegykor érkeztünk, nagy ügyesen ki tudtunk kötni.
A rakodást délbe kezdték.
Egykor megjött capt. Teichgräber, a számomra új barba és hozott egy elektrikust, aki megjavítja a pozíciós lámpáinkat, mert felzabálták az összes égőt, és a pirosat meg a zöldet csak úgy tudtuk mutatni éjszaka, hogy stecklámpát raktunk be a színes üveg mögé.
Azt mondja Edmond, hogy ennél a barbánál nem lesz ám hatkor nyomás aludni, ha éjfélig raknak, akkor éjfélig vagyok, s utána őrség. Nem érdekes, hogy reggel érkezünk, kelni kell, és éjfélig nyomni az ipart.
Meglátjuk, milyen forrón eszik a "teichbekását".
Felhívtam az asszonyt, kissé el volt tévedve, mert azt hitte, hogy három napja Flushingban vagyunk, és nem értette, miért nem tud hívni. Huszonegy percet beszélgettünk. Csupa jó hírt mondott, megérkezett a levelem, a fiúk vizsgáznak (eddig sikerrel), csak a dollár van a béka popsija alatt.
Vacsora után a parancsnok (az új) elküldött aludni. Hoppá!
Oltmanns elbúcsúzott azzal, hogy valószínüleg még találkozunk (májusban esedékes). Nem valami vidáman megy haza, mert 23-án be kell hajóznia a Lys Chrisre. Jó neki, mert két hónap, egy hónap rendszerben hajózik. Bár sokszor az egy hónap kevés (mint most is, amikor két hét se jön össze).

Január 15. úton. Háromnegyed éjfélkor felkelek, hát valami nem kerek. Szokatlan zajok vannak a kikötőben. Kinézek az ablakon, való igaz, hogy a kikötőben vagyunk, de a parttól vagy száz méterre! A nemjóját! Ez a barba el tud nélkülem indulni? Ugyanúgy, mint Gáti Lucó? Nahát, hogy mik vannak?!
Nem unatkoztam az őrség alatt. Toronyiránt mentünk Steenbanktól. Át a Noordhinder kereszteződésen! A tengerészek tudják, hogy ezen az úton a Rotterdami ki- és bejövő szeparációs zónát kereszteztem, ráadásul a Noordhinder a rotterdami és az észak-európai kikötőkből jövő hajóutak kereszteződése. Szóval itt srégen, toronyiránt északnyugatnak. Volt kinek kitérnem, sokan engem kerülgettek, mire nyugodtan hátradőltem a széken fél hat volt.
Na, akkor jobbról és balról megjelent a radaron egy hajó, ráadásként szemből is. Mindegyik 18 csomó körüli sebességgel.
Komphajók voltak.
Behúztam fülem-farkam, kiplottoltam őket, mindegyik elmegy mellettem, ha semmit se teszek, hát, uzsgyi.
Az új barba dohányzik. Annyit, mintha mind a hatan szívnánk.

Január 16. csütörtök, úton, Montrose. Mindegyre riogattak a rádiók időjárás-jelentései, hogy vihar jön, csak nem akart bedurranni az idő. Háromnegyed négykor jelentem a kikötőnek, hogy egy óra múlva érkezünk, öt perc múlva olyan szél kerekedett, hogy az csuda! Vissza is fogott, késtünk is fél órát egy órányi úton.
Azért kikötöttünk.
A barba név szerint köszöntötte a pilotot, mert megismerte a hangját.
- Hello Derek, itt az Isartal.
- Captain Jürgen? - kérdezte a révkalauz.
Kikötés után a targoncavezető nagy hangon köszöntötte. Az ügynök is harsányan hellózott, amint meglátta, de a melósok is szorongatták a kezét. Úgy látom, szeretik. Úgy látom, mindenki ismeri.
Egyébként vidám fickó. Az a típus, aki szeret nevetni. Csendes. Még nem emelte meg a hangját (bár Oltmanns is csak két hét után kezdett hisztizni), de Mihail, az orosz chief is azt mondta, hogy abszolút nyugodt, csendes, semmi gond vele, ha megy a munka, ahogyan kell. A hajnali őrségem után vagy fél órát beszélgettünk, a téma a kiribati matrózok voltak.
Hétkor elkezdtek a kirakást.
Fél nyolctól kilencig a szalonban beszélgettünk a barbával. Oltmanssal összesen nem dumáltam ennyit. Pedig normális pasas ő is, de az a típus, akivel nem tudok "kapcsolatot" teremteni. Ez nyilván az én hibám.

Január 17. péntek, Montrose. Esőre ébredtünk. Időben folytatták a kirakást. Reggeli után a barbával beszédbe elegyedtünk, úgy jó tízig. Ilyenkor általában (ismerkedésként, amikor új kollégák kerülnek egy hajóra) így megy a duma:
Esti kiköto: Montrose- Nálunk, Németországban ez, meg az van.
- Magyarországon meg ilyen-olyan, amolyan...
Végeredményben mindenki azt mond, amit akar.
Én biztosan, mert a barba annyit tud Magyarországról, hogy puszta, paprika, Plattensee.
Jól elvagyok vele. Szeretem a stílusát, ahogyan előadja a dolgokat. Azt hiszem, azon igen kevés német közé tartozik, akinek a kiejtéséből nem lehet felismerni a nemzetiségét. Dajcséknál ritka ám!
Ma sokat mesélt az itteni, angliai élményeiről. A hajóbérlő kapcsán mondta, hogy mint minden angolnak, a velünk foglalkozó menedzsernek (Ricky) is két "álma" volt, amit sikerült is megvalósítani: tudott venni egy valódi, igazi, régi, ódon házat. Mert állítólag jól menő körökben az a sikk, ha valakinek van egy régi háza, lehetőleg nemesek, de még jobb, ha arisztokraták birtokában volt valaha az épület. A másik "álom" a hétvégi ház Franciaországban, az Angol-csatorna másik oldalán. Rickyé kissé délebbre, a Vizcaya partján van.
Nos, Ricky nemrégen vett egy megfelelően ősi épületet, gyönyörüen rendbe hozta. A ház valamikor annak a tulajdonában volt, aki a dél-afrikai vasutat építette, és onnan hozott magának feleséget is, egy igazi, hamisítatlan, fekete királylányt. Így a pasi, ha nem is származik, de lakik királyi házban. És fenemód boldog a királyi házával, mindenkinek mutatja a fényképeket.
Persze egy ilyen házban lakni igen költséges mulatság. A hőszigetelése szinte a nullával egyenlő. Lehet füteni, mint a barom, akkor is hideg van a terméskőből épült falak egyáltalán nem hőszigetelők!
- Szvetterben vagyunk... - mondta Ricky, amikor a barba megemlítette.
Na, és az alapozás: ezeket az épületeket itt a földre építették, mindenféle alap nélkül. Nincs a "padló" alatt szigetelés, a nedves homok hüti alulról az épületet. Ha szőnyeget terítenek a földszinti szobában, akkor magába szívja a talaj nedvességét, és penészedik. Viszont marhára elegáns egy ilyenfajta lakás, és valóban költenek rá, gyönyörüen meg is csináltatják.
Délután kaptam a barbától egy 2003-as naptárt. A fedőlapon a német sarkkutatóhajó van. Ez azért érdekes, mert "családi" hajó: a nővére valamiképp benne van a buliban, valami logisztikus izé a csaj, de innen elvesztettem a fonalat, mert ez a szó számomra nem mond túl sokat. Afféle nemszeretem szakszó, amit beerőszakoltak a köztudatba.
Lényeg, hogy a hajó kutatásokat is végez, meg kiszolgálja az anktartiszi német tudományos bázist, és kutatók bérelhetnek helyet rajta, már egy évre le van kötve minden hely. Valami ilyesmi szervezésben dolgozik a leánytestvér. Azt többször is kiemelte a barba, hogy három és félméteres jeget képes megtörni. Ezt olyan fontoskodó képpel mesélte, mintha ő maga törné a jeget. Ez mondjuk azért se igen képzelhető el, mert vasággyal együtt lehet úgy negyven kiló. Ám azt meg kell hagyni, hogy a hideget úgy bírja, mint egy jégtörő. Hozzá képest én borzasztó fázós vagyok. Odakint hat fok van, és fúj a szél, mint veszett mennykő, ez meg egy szál ingben jön föl a hídra, és az ajtót tárva nyitva hagyja, alig győzök befüteni utána.
Ötkor indultunk, viszonylag jó az idő, legalább is ahhoz képest, amit az időjárás-jelentés mondott.
Beszéltem az asszonnyal. Még mindig nem érkezett meg a decemberi fizetésem Ciprusról. A barba megreklamálta.
Azt mondják, úgy kértem a behajózáskor, hogy a januáritól kezdve küldjék haza...
Püff neki, az én saram...

Január 18. szombat, úton. Nyugis nap, annak ellenére, hogy viharjelzést ad a rádió. Két óra alatt végeztem a notice-okkal. Van összesen 88 térképünk, 3 List of Lightsunk, 5 kötet ALRS és 6 Sailing Direction, azt hiszem, irigylésre méltó helyzetben vagyok, hiszen nem voltam még hajón, ahol ilyen kevés térkép, és szakkönyv lett volna. Két NM érkezett Montrose-ba, és már túl is vagyok rajta. Hiába utálatos munka a javítás, ilyen kevésnek örömmel állok neki, és mindent kijavítok, még a pilotkönyveket is, pedig azokra sose vettem a fáradtságot.
Meglepetésként felhívtam az asszonyt, mivel jó vonal volt délben, közel voltunk a parthoz.
Megnyugtattam, hogy nemhiába nem érkezett meg a fizetésem, hiszen másként rendelkeztem. Nem örült, de legalább megnyugodott, hogy nem kell a Marlowban csalatkozni, mert a fizetések ügyében maximálisan megbízhatók, pontosan és korrektül fizetnek, míg ugyanezt egy másik cégről (mondjuk ABS, amióta a görögök vették át a rémuralmat) nem igazán lehet elmondani.
Ha minden jól megy, akkor lesz egy nyugis vasárnap délutánunk Flushingban, hétfőn beraknak, és vissza Montrose-ba.

Flushing - a város a tenger felol, a "vasalóház"Január 19. szombat, úton, Flushing. Éjfélkor megyek fel őrségbe. A barba úgy hagyta meg, hogy ne menjek 7 csomónál gyorsabban, mert akkor pont 11-re érünk a pilotállomáshoz.
Ehhez tartottam magam, annyira, hogy sokszor alig mentem két és fél csomóval. Tíz perc alatt jól bedurrant az idő, így aztán délután kettő volt, amikor felszállt a révkalauz.
Vacsora előtt kikötöttünk.
Innentől kezdve nem tudtam a barbától szabadulni. Fél nyolcig téptük a szánkat. Kitárgyaltunk mindent, a hajózás vitorlás korszakától a német szemétgyüjtési rendszeren keresztül az amerikai elnökökig. Abban egyetértettünk, hogy a jelenlegi elnök a legbutább az eddigi összes között, a barba csak annyival bővítette az ismereteimet, hogy elmondta, köztudottan totális alkoholista.
Nem lehet haza telefonálni, mert valami vonalhiba van.
Fél óra múlva sikerült.

Január 20. hétfő, Vlissingen, úton. Az azért mégsem állja, hogy a parancsnok tartson fel a munkámban. Ugyebár felkelek fél hétkor, hogy legyen időm szép nyugiban megkávézni raktárnyitás előtt. Hét előtt megjelenik a barba, elkezd pofázni, és negyed nyolckor azt veszem észre, hogy ott rihegünk-röhögünk a szalonban, a melósok meg már kezdenek gyülekezni.
Azért fél nyolc után öt perccel nyitva volt a raktár.
Fáj a derekam. Illetve csak "húz", azaz azt érzem, hogy bármikor "bekattanhat".
A pilot háromra a hajón volt, a berakást csak fél négyre fejezték be. Azt mondta a révkalauz, hogy nincs mit tenni, várni kell. Hallatlan éleslátásra valló megállapítás volt.
Déli szél van, ami segít.

Január 21. kedd, úton. Megyünk. Valószínü, hogy horgonyra állunk. Az elmúlt napokban sok eső esett, és ezért a hajók "bennrekedtek" a kikötőben.
Valamilyen barom megint nekiment a Tricolórnak.
Kettőkor megszállta a hajót a RAF (Királyi Légierő), helikopteres mentési gyakorlatot tartottak. Már nem "szám", természetes, hogy gyakorlatra jönnek a brit partoknál. A franciáknál még nem láttam.
Valamikor kigyüjtöttem az internetről Kálló Róbert által közreadott sorozatot a történelem levelezőlistáról. Most ezzel dolgozom. Összeszerkesztem, kijavítom a hibákat. Érdekes. A címe: Honnan jöttünk, kik vagyunk, és a magyarság történelmével foglalkozik. Idéz különböző korabeli dokumentumból, olyanokból, ahol írnak az őseinkről. Hérodotosztól kezdve az Orkhoni feliratokon keresztül a Képes Krónikáig. Idéz a Nesztor-krónikából, amely az Orosz évkönyvek legrégebbi szerkesztése. Az orosz történelem eseményeit 1110-ig mondja el, s közben ír rólunk, magyarokról.

Január 22. szerda, úton, Montrose. Éjfélkor a barba a frászt hozta rám:
- Nem kell kelteni a matrózokat, majd ledobja maga a horgonyt. - mondja.
Nézek rá, mint aki az imént ébredt, pedig igen.
- Ja, horgonyra állunk - , mondja, és nagy hangon teszi hozzá: - tíz éve járok ide, ez a második alkalom, hogy nem visznek be azonnal!
Én eddig ötven százalékos vagyok itt, de nem mondtam neki. Nem örültem, mert a GPS-re nézve láttam, hogy több mint hatvanhat mérföld van hátra, nem lesz ebből hatra érkezés. És mehetek majd fagyoskodni az orrba. Disznóság...
Az őrségben javítottam és ezzel együtt olvasom is a Kálló féle szöveget.
Kettőkor jól bedurrant az idő, a sebességünk visszaesett 8 csomóra, ezzel együtt láttam már, hogy nem eszik olyan forrón a "teichbekását", mint az éjfélkor látszódott.
Nem is. Hatkor aludni mentem, és hétkor dobott horgonyt.
Délután kettőkor kötöttünk ki.
Miután már van ötven skót fontom, gondoltam, elég lesz egy mobilra. Derek, a pilot, azt mondja, hogy a Woolworthba menjek, az jóval olcsóbb, mint a Tesco. Nos, vacsora után kisétáltam. Innen, a déli rakparttól jó messze van a központ. És őrült hideg tud lenni, amikor esik az eső, és fúj a szél.
A Woolworthhoz pontosan zárásra érkeztem. Hogy a francba lehet egy áruházat bezárni fél hatkor? Ez teljességgel elüt minden európai normától!
A város foutcájaUtána irány a Tesco, mert azok 24 órán át nyitva vannak, nem úgy, miként a többi üzlet a városban, mert mindegyik bezár ötkor. Korán fekvő népek lehetnek ezek. A Tescóban azt mondják, hogy éjjel töltik fel a polcokat, tele van az áruház dolgozókkal, akkor miért ne lennének nyitva? Ez jogos, mert ugye, ha valakinek a szomszéd faluban éjjel kettőkor kell egy tegnapi Scottish Daily Mirror, akkor csak kocsiba ül, átdönget Montrose-ba, és máris megveheti.
A legolcsóbb maroktelefon 69,99 font volt, ezt vegyék meg az itteniek hajnali háromkor, ennyiért. (Könnyen morgolódik az, akinek ötven fontja van. Ha lett volna hetvenem, akkor most lenne telefonom is.)
Fentebb említettem, hogy skót font van a zsebemben.
Nem elírás. Ezeket a pénzeket a The Royal Bank of Scotland plc bocsátja ki, és érvényes Nagy Britannia szerte. (Fogalmam sincs, hogy mit jelent a "plc" a bank nevében.) Csak külföldön nem szeretik, és nem váltják. Legalább is a szakács erre panaszkodott, hogy nem fogadják el a lengyel bankok. Jelzem nem egyedül van ezzel a problémával, már más polyák is panaszkodott rá, hogy rettenetesen tudnak utálkozni, ha be akarta váltani. Még nem próbáltam, de azért lehet, hogy rászánok egy tízest, és megörvendeztetem vele a bankom pénztáros kisasszonyait.
Nem lehet tudni, hogy mi lesz velünk. Az elmúlt napok folyamatos esőzései miatt a raktárak tele vannak, nem volt szállítás, nincs hely a kirakásra. Lehet, hogy holnap átállhatunk az északi rakpartra, de hogy elkezdik-e a kirakást, azt csak a Jó Isten tudja. A vasbetonból készült hidat azóta sajnos lebontották...

Január 23. csütörtök, Montrose. Reggel elintéztem a házmesteri teendőket, kinyitottam az ajtókat, "megkonstatáltam" az időjárást, még mindig szél van és hideg. Le a szalonba.
A szakács elém tette a sült löncshúst, lejött a barba, megreggeliztünk, aztán beszélgettünk. Fél tízkor azt mondja:
- Megnézem a gépet, mert mindjárt kávé van...
Én a deckre vittem elzsibbadt fenekem. Tízkor kávé, duma. Fél tizenkettőkor azt mondja: - megnézem, jött-e valami a hajóbérlőtől.
Nem jött.
Azt mondja a szakács öt perc múlva a szalonban volt, de engem nem talált ott. Előrementem az orrba, mert Edmondóék ott dolgoztak. Két perc múlva ott a barba.
- Megnézzük a tüzoltószivattyú motorját? - kérdeztem, elvégre én vagyok a biztonsági tiszt is.
Megnéztük.
Ez egy egyszerü diesel motor, de olyan egyszerü, hogy nincs rajta indítómotor, hanem be kell kurblizni, valamilyen eszement GL előírás miatt nem lehet elektromos indítást alkalmazni. A hajó már nincs a GL alatt, de a tulaj nem cseréli ki, minek költeni, nem igaz? Nos, a megnézés sikerült, de beindítani...
Kurbliztuk, tekertük, nyögtünk, szentségeltünk, nem indult. A barba leüvöltötte a matrózokat a motorhoz, kurbliznak, kurblizunk, nem megy.
Dél múlt tíz perccel, amikor a barba kiadta az ukázt: - megyünk ebédelni, egykor visszajövünk, és tekerjük, amíg be nem indul.
A két matróz még egy utolsót tekert.
Gyönyörü szépen beindult! Hát nem voltam szomorú, hogy nem kell egykor visszajönnöm.
Az ebédtől negyed háromkor álltunk fel, mert fontos megbeszélnivalónk volt.
Kávé előtt jött az ügynök, hogy fél hatkor átállunk az északi oldalra.
Ezt vacsoráig megbeszéltük.
Vacsora, manőver, átállás. Két óra múlva végzett a mögöttünk álló hütőhajó, és mivel annak a helyén rakunk be, ezért még egy shiftelés várt ránk. Ez nem nagy dolog, hipp-hopp végeztünk. Megyek hátra, a pupán van mindenki, a barba is akkor érkezett.
Jan, a szakács kérdezi a parancsnoktól:
- Captain, ez a két farkötél elég hosszú?
- Igen... - mondaná a barba, amikor Edmondó kitör:
- Idefigyelj Baja! Megmondtam kikötéskor, hogy elég hosszú. Most minek kell kérdezősködni? - és sértődötten bevonul a felépítménybe, a többiek meg röhögnek rajta. A matróz meg kiabál: - Megmondtam, hogy jó, Baja meg a barbát kérdezi...
Edmondo a szakácsot a könnyebbség kedvéért Bajának hívja (Bajdan a vezetékneve Jannak).
Ezzel vége a napnak. Holnap reggel hétkor kezdenek.
Jót dolgoztunk ma.

Január 24. péntek, Montrose, úton. Korábban keltem egy órával, mint kellett volna. Ugyanis többször összekeveredik a hajóidő és a helyi idő, ha nem hangsúlyozzuk ki, hogy melyikről beszélünk. A barba is bizonytalanul nézett, amikor kérdeztem, hogy a hét óra hajó, vagy helyi idő-e, amikor kezdik a kirakást? Helyi volt.
Délelőtt kimentem a Woolworthba, a mobil ugyanolyan drága, mint a Tescóban, így egy travel adaptert vettem, amit a britek Európában használnak, ha az elektromos ketyeréket be akarják dugni a konnektorba. A kölcsön mobil töltője brit szabvány.
Ötkor indultunk Sheernessbe, ugyanezt a rakományt, woodpulpot hozunk Montrose-ba.

Január 25. szombat, úton. Csendes napunk volt. Szép az idő, a viharjelzés ellenére. Kicsit takarítgattam a hídon, ugyanis délután sütött a nap, és az a randa megvilágította a port mindenütt, így rám jött a lelki kényszer. Haren Ems
Haren Ems címere - fakitányér a hajó folyósójánAz a helyzet, hogy bár nem voltam a kisvárosban, elég sokat tudok róla. Biztos vagyok benne, hogy érdekes lenne összeszedni mindazt, amit a magyar tengerészek itt-ott, a különböző hajókon felcsipegettek.
A németek, akik nem odavalók, sokat emlegetik, és mesélnek róla.
Meglehetősen speciális városka.
Az egy főre eső hajózási vállalat itt a legmagasabb egész Németországban, de lehet, hogy világviszonylatban is az első helyen áll.
Mint nagyon sok mindennek, közvetve ennek is a II. Világháború az oka.
Haren Emsben mindig is voltak hajósgazdák, de századokon keresztül minden különösebb jelentőség nélkül. Ám amikor a szövetségesek megfosztották Németországot a háború után a hajóparkjának döntő hányadától, akkor az itteni 2-400 tonnás hajócskáknak megnőtt a szerepe, hirtelen azt vették észre, hogy őrült nagy a kereslet a hajóik iránt. Ez megalapozta a hetvenes évek végi fellendülést, addigra tőkeerősek lettek, és elkezdték építtetni a mostani coasterek elődeit.
Persze a faluban, aki tehette beszállt az üzletbe.
Mindenki ismer mindenkit, egymást segítik, kívülálló csak ácsingózhat az üzlet után, nem vesznek be senkit. Még házasodni is egymás között "lehet", idegen menyecske, vőjelölt szóba se jöhet!
Nagyon sokan hajóznak is, persze mindenki a saját hajóján.
Én is ilyen társaságnál kezdtem a pályafutásomat, a Wessels River-Lines GmbH haren emsi vállalat, a President is a cégé. Az öreg Wesselsnek már van vagy harminc hajója.
Amikor a Paduán voltam, akkor a két hajót (Pandora volt a másik) szintén a haren emsi illetőségü Lohmann vette meg. Kíváncsi vagyok, most hány hajója van? Az apja nem akarta fejleszteni a "flottáját", elég volt az egy hajó. A fia nagyobb részt akar a hajózási üzletből. Kölcsönt vett fel. A bankban a haren emsiek könnyen megkapják a pénzt. Biztosíték a lakhely, a környezet a pénzintézet számára.
A barba azt mondja, hogy nem nagyon lehet látni a településen a lakóinak gazdagságát. Nem hivalkodnak a pénzzel, ugyanazokban a házakban élnek, mint a szüleik. Nem épülnek kacsalábon forgó paloták, s nem ritka, hogy a hajótulajdonos bizony kopott ruhában bicajozik az utcán.
Hát ez a "legenda"...

Január 26. vasárnap, úton, Sheerness. Délben gyorsítottunk, mert az ügynök hívta a hajót, hogy estére van rakpart. Ez nyolc órát jelent hajóidő szerint.
Sunknál a barba feljött, és sunyiban átvette a szolgálatot. Ez annyit jelent, hogy a Barrow deepen ő navigált.
No problem, ha ez a stílusa, tegye. Később mutatta a bizonyítványát, megvan az egész Temzére és Sheerness kikötőjére, nem kell pilotot vennie, mehet egyedül. Ez nyilván akkor jó, ha a hajóbérlő fizeti a megtakarítás egy részét. Ez persze szokás.
Nyilván volt időnk beszélgetni. Szó volt mindenről az égvilágon. Valamit azonban el kell mesélnem. Valamilyen beszélgetéskanyar után felbukkantak a mesterségek, a tischler-asztalos, a zimmermann-ács foglalkozások. Ezzel kapcsolatban kezdte a barba:
- Valamikor voltak az XYZ-k (mondta németül, amit angolul se tudott), ezekbe tömörültek egy adott szakma mesterei.
Stimmel, a céheket mondta németül.
- Az asztalosok (ácsok?) fekete kordbársony ruhát viseltek, hatalmas, széles karimájú kalapot, talán az egyik fülükben fülbevaló is dukált. Amikor egy tanonc elvégezte a tanulmányait, akkor vándorbotot fogott, batyut vetett a hátára, és nekiindult a nagyvilágnak. Három évet vándorolt, majd hazajött, mestervizsgát tett, és felvették a céhbe. Ezeket a vándorlegényeket walznak hívták.
- Ebből ered a walzer? - kérdeztem.
A barba a fejét rázta: - fogalmam sincs... - mondta vigyorogva. - De azt tudja-e, hogy a mai napig érvényben van a szokás Németországban, de csak az ácsoknál (asztalosoknál?). Ugyanazt a korabeli öltözéket viselik, a tanulás után felkerekednek, és elmennek az ország más részébe a szakmát tanulni. Annyi a könnyebbség, hogy a nagy távolságokat vonattal tehetik meg, de a falvak között gyalogolniuk kell! Ha bekopognak valamelyik mesterhez, annak, muszáj munkát adni a walzoknak. Persze azért kapnak szülői segítséget - és mutatja a parancsnok a pénz nemzetközi jelét, a nagyujjal dörzsölt mutatóujjat.
Azért ez fantasztikus! Itt van, lehet olvasni, hiszi aki akarja, ellenőrizni nem tudom, de én hiszem, mert hinni akarom, annyira kedves a szívemnek a tradíciók megtartása.
Este tízre kikötöttünk.

Apálykor SheernessbenJanuár 27. hétfő, Sheerness, úton. Ilyen koszos kikötőben régen voltam. A rakpart végében van vagy négy konténer, tele szeméttel, úgy néz ki, ha az egyik megtelt, hoztak egy másikat. Mellettük három leállított daru rozsdásodik, mi meg melléjük vagyunk kötve, így aztán nincs hely a hajójáró elhelyezésére. Az apály hihetetlen, a rakpart alá került a kémény teteje is!
Reggel megjött Ricky, a hajóbérlő cég menedzsere. Átvette a portugál küldeményt, a söröket és a borokat.
A palackok nyilván a gyüjteményébe kerülnek, mert ő maga nem sokat iszik (a barba szerint). Milyen brit az ilyen? Ez nyilván a szigetországi hóbortosság egyik megnyilvánulása, az ódon házakhoz hozzátartozik a borospince, állványokkal a palackok számára, s most ahol teheti, ott bort kunyerbál, s feltölti a készletet.
Azt hiszem, bajba lennének a melósok, ha az oxfordi diplomát kérnénk bármelyiküktől. Ám ahhoz, hogy felfogják: az egyik sort jobbról kezdjék, a másikat balról berakni a hajóba nincs szükség díszdoktori címhez! Ám ehhez is hülyék voltak (vagy lusták), így aztán mire felértek négy magasra, már alig tudtak megállni a rakomány tetején, úgy megdőltünk. A barba ballaszttal kiegyenesítette, de azért nem ez az igazi eljárás.
Fél nyolckor, este, már úton voltunk Montrose-ba.
A reggeli hírekben mutatták, hogy a Tricolor folyatja az olaját. Szép helyzet: a franciák dolga a roncs kiemelése, és a hajózóút biztonságossá tétele, a belgák meg most kapják az olajszennyezést a tengerről.

Január 28. kedd, úton. Tegnap, ha találkoztam Kossival, mindig valami rezet fabrikált. Ma délben megyek fel a hídra, hát a térképen egy picike rézből készült hajó volt. A barba vigyorogva mutatja, ezután ezzel jelezzük, hol járunk.
Semmiség. De akinek van ideje, és kedve ilyesmivel foglalkozni, az rossz ember nem lehet.
Délután egy vicclista jött a Gearbulktól: Montrose - Flushing - Montrose - Inverkeithing - egy spanyol kikötő - egy francia - egy angol, erre az útra kell a barbának megadni a gázolajszükségletet, és mindegyik mellett ott a dátum is, ezek szerint ez február huszadikáig kitart.
Az ilyen hosszú "pozíciós listát" hívtuk hajdanán a Mahartnál vicclistának.
A hullámzás átrendezhette a rakományt a raktárban, mert meg vagyunk dőlve vagy öt fokot.

Január 29. szerda, úton. Éjfélkor a barba nem volt valami vidám. Az idő bedurrant, én már nem érkezhetek meg. Kiszámolta, hogy legalább 5,5 csomót kell mennünk, ha estére ki akarunk kötni, ugyanis ő csak 21 mérföldet ment hat óra alatt.
Ehhez képest én 18 mérföldet teljesítettem reggel hatra.
Éjjel kettőkor ránk tört az ítéletidő. Arra lettem figyelmes, hogy kint zörögni kezd valami. Kimentem megnézni, hát a szél emelgette a lépcsőt. Ehhez tudni kell, hogy a híd emelhető, tehát az alumínium lépcső csak fent van rögzítve, az alsó része kerekeken gurul. Nos, a szél belekapott, felemelte, majd szépen leejtette. El lehet képzelni, milyen erős lehetett a vihar! A sebesség lecsökkent 2-3 csomóra. Akkor azt hittem, hogy rekordot javítok, de délben rájöttem, hogy a lassúsági csúcsot a barba tartja, hat óra alatt 11 mérföldet vánszorgott. Ehhez képest én délután száguldottam, 12 azért egy teljes egésszel több, mint a 11!
Így aztán arról lemondhatunk, hogy belátható időn belül Montrose-ban lehetünk. Este hatkor 81,5 mérföld volt hátra.
Halvány dunsztom sincs, mikor érkezünk.

Január 30. csütörtök, úton, Montrose. Végre felgyorsultunk, délelőtt tízre meg is érkeztünk. Azt egy szóval se mondom, hogy vége volt a rossz időnek, de a pilot kijött értünk, és a negyedik nekifutásra el is találta a kikötőbejáratban a keskeny csatornát, ahol be tudunk jönni. Közben kellemesen süvített a szél a mínusz két fokot jóval többnek éreztük.
Valami nem volt teljesen kerek a manőver alatt, mert valahogy nem oda álltunk, ahova akartak. És az egész valahogy furcsa volt, nem olyan könnyed, amilyet megszoktunk a parancsnoktól.
Persze megvolt az oka: a kikötő közepén elromlott a telegráf, nem lehetett hátrát kérni.
Kikötés után hamar jöttek dolgozni.
Kinyitottam. Mire mindegyik raktártető függőleges volt, elkezdett zuhogni a hó. Akkor csukjunk be... Mire becsuktam, ragyogóan sütött a nap. Ám engem nem olyan fából faragtak, hogy bedőltem volna az időjárásnak.
- Miért nem nyit, chief? - kérdezte az egyik melós vigyorogva. A háta mögé mutattam. Fekete fellegek tornyosultak. Igazam volt, öt perc múlva nem láttunk, olyan hóvihar tombolt. Minden szürke volt, hideg, vizes, ráfagyós...
- Ebből nem lesz ma rakodás - gondoltam. De lett. Fél óra múlva már a tavaszt vártuk, olyan szépen sütött a nap, ragyogtak a háztetők, a frissen hullott öt centis hó hófehérré varázsolta a raktártetőt, csak az nem tetszett, hogy a vasúti híd fölött sötét volt az ég, súlyos felhők rohantak az öbölre, hogy percek múlva újra zuhogjon...
Egy borzadály volt a nap.
Ezek az őrültek, meg mindenképpen dolgozni akartak, így aztán csiki-csuki egészen este hatig. Illetve fél hatkor bezártam, és azt mondtam, hogy olyan hóesés van, hogy már nem nyitok ki. El is mentek, igaz tíz perc múlva nyoma sem volt a havazásnak.

Január 31. péntek, Montrose, úton. A tévé tele van az Irak ellen indítandó háborúval. Minden tévéállomás agymos a háború és Tony Blair érdekében, de a nép nem hülye, még itt sem, és 86%-ban ellene vannak. Ez persze semmit se jelent a politika vezetőinek, a szavazók csak akkor kellenek, ha a hatalomért megy a harc. Bárkit kérdeznek meg az utcán, a válasz: nem! Illetve nem. A fiatalok egyértelmüen ellene vannak, az a 14%, akik támogatják - a tévéinterjúk alapján úgy látszik, az öregek közül kerülnek ki. Na ja, őket nem vihetik már vágóhídra az amerikai finánctőke érdekében!
Mert ugye az teljesen világos, hogy a harc az iraki olajért megy, a terrorizmus csak maszlag. Az amerikai készletek rövid időn belül kimerülnek, és az USA nem lehet meg a világ legnagyobb készlete nélkül, amin pedig Szaddam csücsül. Mesél a barba
Amikor nem a decken voltunk, akkor dumáltunk a barbával. Ma sokat nosztalgiázott, emlékezett a kezdeti évekre, amikor elkezdett hajózni.
Ugyanabban a cipőben járt, mint én. Az édesanyja nem engedte hajózni, amíg nem szerzett egy "normális" szakmát, és ugye akkoriban a nagykorúság csak huszonegy éves korban köszöntött be, ezért szülői aláírás kellett a tizennyolc éves fiatalembernek, ha munkát akart vállalni.
Hajógyárban szerzett szakmát, aztán uzsgyi, a tenger! Kadéthajóra került. Ezt nem az állam tartotta fent, hanem a hajózási cég. A cégnek megvolt a maga szociális rendszere, a nyugdíjazástól kezdve, az oktatásig. Egy 15 ezer tonnás tankhajón volt kialakítva 12 kadét és a tanáraik számára hely, tanterem, szállás, és egy évet töltöttek rajta, utána mehettek az akadémiára. Megtanulták az alapokat, elkezdték az angolt, de tanultak matematikát, németet is. A kadétok heti váltásban 6-6 fős csoportokban elméleti képzést kaptak, majd cseréltek, és tanulták a fedélzeti munkákat, valamint szolgálatot adtak.
Nyilván csibészek voltak, ami az el is várható tizenkét egykorú fiatalembertől. Egy alkalommal éjszaka, a hátsó, legvastagabb kikötőkötelet szépen a tüzhely köré tekerték, reggel a szakács csak nézett kifelé a fejéből, hogy mi történt az éjszaka. Hogy-hogy nem, de az oktató rögtön tudta, ki az az öt fő, akit el kell zavarni, hogy állítsák vissza a konyha eredeti állapotát.
Egy másik "tréfa" eléggé tengerészes, kissé kemény:
A fedélzetmester igen kemény legény volt, két méter magas, bivalyerős, erre még rá is játszott a kadétok előtt, állandóan megfeszítette a bicepszét. Voltak hülye dolgai, ilyen, hogy a festéket állandóan kézzel keverte, mindig mutatta, milyen sürü az alja, azt jól el kell dolgozni, az ujjaival morzsolgatta, csöpögtette vissza a festékes vödörbe.
Nos a kadétok egyik kora reggel a festékeslatát telerakták, khm, hogy is mondjam, szóval toalettnek használták nagydolgaik intézésére. Ezután festéket öntöttek rá. Reggeli után alig várták, hogy a bosun mutassa, milyen sürü a festék a tartály alján.
Az igazsághoz tartozik, hogy a fedélzetmester jól megdobálta őket saját termékükkel, viszont a tisztikar napokig röhögött, ha meglátták a bosunt.
Elismerem, hogy "kemény vicc", de hát a hajó se leánynevelde.
A parancsnok keményen fogta őket. Vasfegyelem volt a hajón. Az egyik kadét szolgálatot adott, és a parancsnok "rajtakapta" őket - a tisztet és a watchmant -, hogy beszélgettek szolgálatban a hídon. Ugyanis az előírás szerint a szolgálatos matróz csak a szabadban tartózkodhatott (bármilyen időben!), tehát semmi keresnivalója nem volt a kormányállásban. Azonnal értesítette a vállalatot, hogy a kadét a következő kikötőből iskolára akar menni. Emberség volt, mert nem rúgatta ki a "vétkeseket", de azonnal eltávolította a hajóról őket.
Ugyanakkor dúlt a hajón a fedélzet-gépész ellentét. Ebben az elsőtiszt partner volt, így a gépészeknek egyszerüen nem lehetett oda belépni, ahol bármelyikük (barba, chief) tartózkodott. Ez ugye a hatvanas évek végén volt, és mindkét tiszt vitorláson kezdett hajózni. A németek az utolsó kereskedelmi, gép nélküli vitorláshajót 1929-ben építették!

FEBRUÁR

Február 1. szombat, úton. Először fordul elő, hogy "öko-sebességgel" megyünk, azaz lassítva, olajat spórolva. Időnk van bőven, így vasárnap délután megérkezhetünk Vlissingenbe.
Délután felhívtam az asszonyt. Meglepő hírrel szolgált:
Szabó Peti keresett, mert egy német cég megbízásából port captaineket keres. Igazándiból érdekelne a dolog, de hát itt vagyok, és nem otthon.
Elmeséltem a barbának.
Azt mondja, ha érdekel, akkor csak jelentkezzem, mert előbb a cégnek kell azt mondani, hogy egyáltalán hajlandó foglalkozni velem. Ugyebár a kor. Bár ebben a beosztásban a fiatalok nem rúgnak a labdába, mert itt a gyakorlat a mérvadó.
Azt hiszem, holnap kioktatom az asszonyt, hogy mit kérdezzen meg Petitől.

Katasztrófa

Este a hírekben katasztrófáról tudósítottak. A Columbia ürrepülő leszállás közben megsemmisült hét emberrel a fedélzetén, közöttük két nő és az első izraeli ürhajós. A kommentárokban csak találgatnak, talán felrobbant az üzemanyag... Felvételen azt lehet látni, hogy az ürhajó "elhagy valamit" kivenni egy laikus nyilván nem tud belőle semmit. Mindenesetre látszik, hogy több darab ég az atmoszférában. Abban egyetértettek a kommentátorok, hogy megint több évre visszaveti az amerikai ürprogramot.
Tizenhét éve volt az előző, a Challanger katasztrófája, 1986-ban, amikor szintén hét ürhajós és az első "civil" - egy tanítónő - veszett oda, akkor a felszállás után robbant fel az ürsikló.

Tévé

A mindenesti programunk (menetben, és hétköznap) a tévében - a BBC 2-őn - két müsor. Először a Steady, ready, cook, azaz a Vigyázz, kész, főzz! címü, ahol 10 perc alatt kell elkészíteni a menüt. Több receptet leírtam, alig várom, hogy elkészíthessem! Ezután jön a Leggyengébb láncszem. A briteknél élvezetes a vetélkedő, mert 95%-ban valóban a leggyengébbet ejtik ki a többiek. Ami meglepett: a "nehéz" kérdések között ilyenek vannak: mennyi 300-72? Mennyi 250 osztva öttel. És a legtöbbször elcsúsznak rajta a játékosok!

Február 2. vasárnap, úton, Vlissingen. Azt hiszem, már nincs visszaút, kirobbantják a háborút Irak ellen.
Kettőre kikötöttünk.

Még mindig a Tricolor

A pilot, aki a Steenbanktól behozott, elég beszédes volt. Elmesélte, hogy a franciák tendert írtak ki az európai hajómentő társaságok számára, melyik, milyen áron szabadítja meg a hajózóutat a Tricolor roncsától.
Szükséges is, mert az emberi felelőtlenség, hülyeség és korlátoltság hallatlan nagy!
A roncsot őrző járőrhajónak 21 esetben kellett a készenlétben álló katonai helikoptert riasztani, amelyik a roncshoz közeledő hajókhoz egészen közel szállt (10 méterre lebegtek a parancsnoki híd előtt), és videózták a hidat, üvöltöztek a VHF rádión, persze senki nem volt fent! Szerencsére mindegyiket sikerült az utolsó pillanatokban eltéríteni az útvonaluktól, ami egyenesen a roncsra vitte volna őket.
Ez elképesztő!
Hogyan lehet egy huszonezer tonnás hajó hídját (egyébként bármelyikét) felügyelet nélkül hagyni a hajózóutak kereszteződésében!
Hiszen a szeparációs zónában még WC-re is félve megyek le, mindig az a rémkép lebeg előttem, hogy amíg a klotyón vagyok, bedöglik a kormány, és a mögöttünk levő hajó elé kanyarodunk, vagy éppenséggel egy előttünk levő hajó kanyarodik elénk. Ezeken a hajókon meg a lehető legveszélyesebb forgalmi helyzetben nincsenek a hídon!
Egyébként a múlt héten is elsüllyedt egy hajó, valahol északabbra, kívül esik a mi kereskedelmi körzetünkön, még a térképünk sincs meg, de azért a jelentés ott van a térképasztalon, ha szükséges, akkor rá tudom vezetni a térképre.
A pilot egyébként jól ismeri mindkét parancsnokot. Jürgenről kimondott jó véleménye van. Oltmannsra legyintett, aztán helyesbített:
- Nem rossz ember. Ki lehet vele jönni, amíg a hajó meg nem közelíti a rakpartot 50 méterre. Akkor elkezd sájzézni, kiabálni, hogy mit keres a vontató előttünk, vagy miért mögöttünk van, miért nem megy el a pilotcsónak, miért nem segít a pilotcsónak, a mooringmen miért előre megy, vagy miért hátra, meg miért van piros sapkája és miért nincs piros sapkája... Amikor kikötöttünk, mintha mi se történt volna, megint kedves, szívélyes.

Gyerekszáj

Vacsoránál szóba került a takarékosság. A barba sztorija a kisfiáról (aki ma már húsz éves, kétméteres, százötkilós kisfiú):
A nagymama ajándékba adott a srácnak 50 márkát, és rávette, hogy nyisson takarékkönyvet. Az apja el is vitte a bankba, de a srác gyanakvó volt.
- Ez a papír ér ötven márkát? - kérdezte, amikor a megkapták a könyvecskét.
- Hát persze - mondta a pénztáros.
- És vigyáztok a pénzemre?
- Vigyázunk.
- Nagyon? A tévében mutatták, hogy kirabolják a bankokat...
Valami vezető hallhatta a párbeszédet, mert kijött, kézen fogta a srácot, és elvitte a trezorba, megmutatta a páncélajtót, és a sok pénzt.
A kölyök elégedett lehetett, mert már elindultak, de az ajtóból visszafordult, úgy mondta a pénztárosnak:
- Az ötven márkámat add oda neki - mutatott a vezetőre -, majd leviszi a pincébe. Abban jobban bízok, mint benned.

Ez lopás, vagy se?

Este kérdem a barbát, hogy mikor adja ki a cigimet?
- Kiadtam délben. Nem kapta meg?
- Nem.
Keresték, nem lett meg. Az eddigi eljárás az volt, hogy a barba kitette a szalonba, mindenki elvette a magáét. Most valaki eltette az enyémet. És nem lett meg, hogy ki vitte el.
Na, most erre mit mondjak?

Február 3. hétfő, Vlissingen, úton. Ma váltás volt esedékes. Jose ment haza, helyette ugyancsak Cabo Verdéből érkezett matróz.
Pár napja távirat jött Mrs. Vasoullától, hogy az új rendelkezések értelmében a cabo verdeieknek és általában minden tengerésznek azonnal haza kell mennie, nem tartózkodhatnak Hollandiában, de azt hiszem, ezt a rendelkezést most csak a színes bőrüekkel szemben alkalmazzák szigorúan. A be- és kihajózást mindig Rotterdamból és Rotterdamba intézik. Eddig ez azt jelentette, hogy elment a távirat a Zöldfoki Szigetekre. Mondjuk Jose megérkezett Rotterdamba. Itt mehetett szállodába, vagy ismerősökhöz, persze saját pénzen, miként a repülőút otthonról Hollandiába is az ő zsebét terhelte. Itt aztán az ügynökség "pihentette" a delikvenst. Általában pár hétig, s amikor már nem volt semmi pénze, akkor bármilyen hátrányos szerződést aláírt, amit elé tettek. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy nem AB (kormányosmatróz), hanem OS (matróz) szerződést kapott, ami persze alacsonyabb fizetést is jelent.
Most azt kéne írnom, hogy no comment. Ugyanis minden ország szíve joga, hogy azt engedjen be, és azt tiltson ki, akit akar. Nem is ezzel van a gond. Hanem azzal, hogy ezek az emberek azok, akik tisztességesen dolgoznak, a családjukat tartják el a távoli hazájukban, eszük ágában sincs Hollandiában a szociális háló segélyein élni. Nem ők tehetnek arról, hogy az ügynökség hetekig Rotterdamban tartja őket. Ők mennének rögtön a hajóra, utaznának azonnal haza. Persze, ha kihajóznak, és maguknak kell fizetni a jegyet, akkor várnak két-három napot, hogy a legolcsóbb járattal mehessenek. Nem bünöznek. Nem drogoznak. Azt hiszem, rossz helyen kezdték el Hollandia "megtisztítását". Persze, mindig a legkönnyebb rúgni egyet a tisztességesen dolgozókon, a becsületes embereken, a bünözőkkel szemben már nehezebben megy a dolog. De a statisztika nagy úr, el lehet mondani a rendőri jelentésben: ennyi és ennyi fekete elhagyta az országot...
Délután háromkor indultunk. Megyünk Montrose-ba.

Február 4. kedd, úton. Lehet, hogy jól érkezünk Skóciába. Ez azt jelentené, hogy lesz egy éjszakánk.
Jól elkiabáltam.
Olyan ramaty időben küszködünk, amilyen csak lehet. Az éjszaka meglehet Montrose-ban, csak nem ma.
Este a barba odaadott egy karton cigit.
- Nem a kezedbe adtam - mondta - az én károm.
Beszéltem Encsivel. A telefon este fél kilenckor csengett, abszolút véletlen, hogy be volt kapcsolva, illetve az igazság az, hogy elfelejtettem kikapcsolni nyolckor. Még nem feküdtem, néztem a tévét, a BBC híreit.
Jellemző, hogy az asszony most ért haza a suliból. Persze, mert a tanárok alig dolgoznak, és ott van nekik a sok szabadság, felháborító!
Mindkét fiam sikerrel vette a félévet. Szabolcs kicsit kelekótya volt, mert a pszichológiát elfelejtette a félév elején beíratni az indexbe, így aztán csak tanulta, látogatta, vizsgázni nem tud belőle, így lőttek a magasabb ösztöndíjnak, nincs meg a szükséges kredit. Mondtam is neki, hogy csak az okos tanul más kárán. Remélem lükének megfelel, és ezen az eseten tanult.
Nézem a híreket, Tony Blair mindenütt intézkedik, lobbizik a háború mellett, de a németek és a franciák hajthatatlanok. Jelzem az egyedül ésszerü hozzáállás a német "NEM", vagy a francia: háború csak ENSZ határozat alapján. Mutatták Európa térképét, szépen pirosra színezve azokat az országokat, akik támogatják a háborút. Szégyenkeztem, hogy ott van Magyarország is.
Meg akarják reformálni a Lordok Házát, hogy oda is választás útján lehessen bejutni (80% választott, 20% kinevezett(?), appointed, ezt a szót használja a sajtó). Ismerős pofát láttam a női lordok között, de nem hiszem, hogy Margaret Thatcher lett volna.

Február 5. szerda, úton, Montrose. Hajnalban elállt a rettenetes szél, felgyorsultunk, este megérkezhetünk.
A pilot azt mondja, hogy a hatos rakpartra állunk. Ez nem jó. Egy kis beugróban van, a hajó nem fér el, kilóg a fara, vagy az orra, attól függően, hogyan kötünk ki.
A manőver közben a barba szól, hogy dobjam le a horgonyt.
Miféle új módi ez? Persze ledobtuk. Tíz perc múlva már húzhattuk fel. Szépen part mellé állunk, de nem a hatosra, hanem ott, ahol voltunk, ügyesen beslisszolva két hajó közé.
A telegráf manőver közben elromlott, nem lehetett a gépet a hídról vezérelni, csak a gépházból, ezért kötöttünk ki ott, ahol éppen voltunk.
Jürgen egész nap dolgozott a javításon, meg is csinálta.
Elvégre ő a gépész is.
A barba teljesen ki van akadva Oltmannson. Miért vállalta decemberben a bulkhead állítást az ócskavas szállításánál, most nem utasíthatja vissza, mondta, pedig mindig megbeszélik: a hajóbérlő mondhat, amit akar, válaszfalat csak gabonához állítunk. Most nem utasíthatja vissza, innen Inverkeithingbe megyünk, a Gearbulk már nem is kérdezi, hogy berakható-e a kétfajta ócskavas, megadta a két típus adatait. Pechünkre a kétfajta ócskavas súlyeloszlása olyan, hogy két válaszfalat kell állítani, a raktár közepére.

Michael Jackson

Az összes tévécsatornán Michael Jacksonnal foglalkoznak. Valami filmet mutattak be róla, s most az visszhangzik az összes csatornán. Nyilván beteges hajlamai vannak a pasinak, de amúgy se tiszta agyilag. Pszicháterek, ideggyógyászok nyilatkoznak, persze óvatosan, ám a felvételek szerint ez a manus nem normális. Idegbeteg, vibrál, cumiztatja a gyereket az ölében, közben vitustáncot jár a lába. Gyerekekkel veszi magát körül, a hálószobájába viszi őket, ahogyan nyilatkozta: ha a gyerek akar, akkor szülői engedéllyel jöhet.
A marhája!
Mert a gyerek olyan szerzet, hogy mind az ő hálószobájába akar menni magától...
Azt hiszem, sajnálatra méltó áldozata a pénznek. Amikor az egyébként bizonyára tehetséges, de amúgy amerikai mértékkel mérve sem túl intelligens néger hirtelen meggazdagszik, s nem tudja jó dolgában, mit csináljon a hirtelen jött vagyonnal.

Február 6. csütörtök, Montrose, úton. A szokásos montrose-i nap. Hétkor kezdtek, hatra kirakták a hajót.
Nézem a BBC-t és megemelem a kalapom a britek előtt. A közszolgálati tévében olyan kezeket kap Tony Blair az eszelős háborús politikája miatt, hogy öröm nézni. A baj csak az, hogy lepereg róla. Nem érdekli a közvélemény.
Azt hiszem, ha az Európai Unióba tartunk, akkor a németeket kellene követnünk (meg a franciákat), nem az amikat.

Híd a Forth felett úton InverkeithingbeFebruár 7. péntek, úton, Inverkeithing. Lassan jöttünk, hogy ne kelljen horgonyt dobnunk. A pilot ötre ígérte magát, és pontosan ötkor szállt be. Kérdeztem, hogy jól láttam-e, Margaret Thatchert a Lordok Házában?
- Igen, chief, tagja a Háznak.
Jé! Lady lett belőle?
Hatra kikötve, draft survey, raktárnyitás, fél kilenckor estem az ágyba.
Délben kelés, este nyolcra a hajó berakva.
Ekkor megjött

Alain

az ügynök. A pasi egy jelenség, egy önálló helyi brit intézmény, ha nem volna, ki kellene találni, de ilyet úgyse lehet, tipikus példa arra, hogy az élet túlszárnyalja a legvadabb elképzeléseket.
Alain megérkezik a hajóhoz, hozza mind a százötven centijét, halál elegánsan, és a parton kényeskedik, hogy ha belelép a pocsolyába, akkor koszos lesz a cipője, tegyük a járót fél méterrel arrébb. Ebben nyilván igaza van, de egy kikötőbe a megfelelő öltözékbe kell jönni. Hát még egy ócskavas rakodóra!
Alan bejön az irodába.
Zsebkendővel letörli a szófát. Összehajtja a zsebkendőt, elővesz egy másikat, megtörli a homlokát.
Leül.
Nem. Alain sose ül le hebehurgya, hányaveti módon.
Akkurátusan helyet foglal.
Maga mellé helyezi az aktatáskát.
Felteszi az asztalra az aktatáskát.
Kinyitja az aktatáskáját.
Előveszi a MAPPÁT. Kinyitja. Kivesz belőle három borítékot. A borítékokból előkerülnek az elintézendő papírok.
Elkezdi rendezni. Az asztal sarkához illeszti, aztán beljebb húzza félhüvelyknyit. Gondosan megvizsgálja, hogy a sarkukra oda vannak-e erősítve a nélkülözhetetlen emlékeztető a sárga cetlik.
Oda vannak...
Kiveszi a táskából a tolltartóját. Előveszi a tollát, firkál vele egyet, ellenőrizendő, hogy müködőképes-e, majd visszateszi, s bezárja a tolltartót.
Aranykeretes szemüvege mögül ekkor a barbára néz, jelezve, hogy rendelkezésére áll, kezdhetik az érdemi munkát. Ápolt, fertőtlenítőszagszínü kezével megsimogatja kopasz homlokát, csuklóján megcsillan az arany karkötő, hozzákoccan az aranyórához. Lassan kezdi el mondókáját. Halkan beszél.
Óvatosan nyúl a papírokért, mert hátha lépfenével mérgezte Bin Laden.
Manikürözött ujjaival elegánsan előhúzza az első iratot.
Leveszi a rátüzött cetlit. A cetlit elolvassa. Megvizsgálja, hogy a gemkapoccsal összetüzött papírok olyan sorrendben követik-e egymást, ahogyan a cetlire feljegyezte a titkárnője. Az igazság az, hogy nem tudok magamtól annyi "emlékeztetőt" összehordani, mint ő, ezért itt közzé teszem a cetlik tartalmát:
"Cetli No. 1.: súly, törlések, parancsnok aláírása, surveyor aláírása, ügynök aláírása (ez ő).
Cetli No. 2.: kérem levonni a 893 tonnát a teljes rakományból, ami a surveyor szerint az "OA scrap" (darált gépkocsi) mennyisége.
Cetli No. 3.: Mennyiség, G. Dumm vagy D. Gonzales aláírása, a kirakás dátuma.
Cetli No. 4.: Box 35, Box 38
magyarázatul: az iratokon a rubrika sorszáma, amit ellenőrizni, vagy
amivel valamit csinálni kell.
Cetli No. 5.: Parancsnok aláírása
Cetli No. 6.: kérem levonni a 893 tonnát a teljes rakományból, ami a surveyor szerint a OA scrap mennyisége. Parancsnok aláírása.
Cetli No. 7.: Box 1, box 12, box 15, napi munkaidő, általános megjegyzések, parancsnok aláírása."
Na már most: a dokumentumokon szépen végigmegy, megnézi, hogy a cetli szerint mit kell tartalmaznia, kinek kell aláírni, s ami megvan, azt kipipálja.
A kipipa után diadalmasan végignéz a jelenlévőkön, s enyhe mosoly (afféle: hát igen, ez én vagyok, Alain, a brit alattvaló, precíz munka tekintetében nem ér a nyomomba senki, a virágot az öltözőmbe kérem! Isten óvd a királynőt!) kíséretében veszi sorra a következő pontot.
Amint egy cetlivel (és az irattal) végzett, akkor előveszi a cetliösszesítő dokumentumot. Megvizsgálja, hogy a cetli és a cetliösszesítő-dokumentum egyezik-e, és ha igen, akkor az összesítőn kipipálja a megfelelő cetlit. Diadalmas tekintet... mosoly... brit vagyok...
Szerintem az irodában van még egy cetliösszesítő-dokumentum-összesítő dossziéja, valamint egyheti, és havi kimutatása a cetliösszesítő-dokumentum-összesítőkről. Meg egy tükör, ahol a birodalmi mosolyt gyakorolja.
Amikor mindent kipipált, akkor előveszi az utolsó papírt:
Cetli No. Utolsó: köszönni, elhagyni a hajót, visszamenni az irodába.
Nem vártam meg, amíg az utolsó cetliig jut. Lerogytam a kabinban, a barba vagy jó húsz perc múlva végzett Alainnel.
Amikor megszabadult tőle, rávigyorogtam. Intett, hogy menjek vele. Visszamentünk az irodába. Kirámolja a szemetesvödröt, és mutatja a cetliket, közben röhög...
Aztán szépen kisimítja a papírkákat, és elteszi a fiókba.
- Ezt meg kell mutatni Montrose-ban mindenkinek, hadd legyen egy vidám napjuk.
Ezért tudom most a naplómban időzni őket.
Beszéltem Szabolccsal. Összeállította a következő félévi órarendjét. Ha sikerül is így jelentkeznie az órákra, akkor hétfőn és kedden reggel 8-tól este 8-ig lesz az egyetemen, utána pedig jön az ötnapos hétvége.
Ügyes.
Encsi nem hívott. Nem tudom, miért nem, pedig a fiamnak meghagytam, hogy ma este beszélhetünk. Nem tudom, holnap leszünk-e part közelben annyira, hogy jó vonal legyen.

Február 8. szombat, Inverkeithing, úton. Reggel hétkor indultunk. A pilot pontos volt. Fél nyolckor már ettem a reggeli palacsintámat.
Most jön egy hosszú, 4,5-5 napos menet. A hajó Inverkeithingben, megdolve apálykor

Scrapyard

Azt azért tudni kell erről az ócskavastelepről (scrapyard), hogy nem akármilyen kóceráj ám! Ez is afféle brit intézmény, múltja van! A múlt században, 1924-ben alapították, a második világháború után itt vágták szét az elsüllyedt és kiemelt csatahajókat. A legismertebbek a Scapa Flownál fenékre küldött német hajók. Itt vágták szét a legtöbb leállított angol személyhajót is.
Szóval van történelme. Mondjuk, a berendezéseit azért már lehetne modernizálni, nem kellene az 1924-es hi-tech-et alkalmazni. Még rendes világítása sincs! Ha érkezik egy hajó, jelesül az Isartal - akkor beindítanak egy generátort, és felgyújtják a LÁMPÁT a rakparton. Rakodáskor a sötétben botorkáltam, illetve elemlámpával segítettem magamon.

Edmondo főz...

Szombat lévén az ebéd a német hajókon szokásos eintopf lesz. Nem nehéz elkészíteni - a mai lencse, burgonya, sárgarépa, hússal és virslivel -, és a szakácsok általában sütnek valamit a sürü, kolbászos leves mellé. Jan zsömléket készít, és igen finomat.
Ám mindez hiába, mert Edmondo nem szereti a német levest.
Délelőtt a konyhában tébláboltam, amikor megjelent a matróz, és közölte, majd ő készít valami finomat magának, ha már Baja nem tud...
A recept (nem vagyok biztos benne, hogy eredeti afrikai specialitás, amit készít, és benne van a legjobb tíz ghánai étel között):
Valami afrikai pépes füszer, ami finom lehet, mert gyömbért, fokhagymát, vöröshagymát, erős paprikát, olajat, tartalmaz. Erre rátette a háromnapos sült löncshús maradékát. Erre ketchup, curry, és vöröshagyma jött. A tegnapi saláta (uborka, zöldpaprika, fejes saláta, paradicsom) adagját is beleöntötte, mert: "full vitamin, chief!" mondta. Végül kinyitott egy paradicsomos halkonzervet, beleöntötte, felengedte vízzel az egészet, és hadd rotyogjon délig (ez történt tízkor). Kíváncsi vagyok, mi lesz a köret ehhez a trutymóhoz.

Brit sportok és egyebek...

A BBC közvetítette a Wembley stadion bontásának kezdetét.
Az utolsó válogatott meccset a németek nyerték, ezt Jürgen közölte vigyorogva.
A 100 éves jubileumi meccset pedig mi, az emlékezetes meccsen 6:3-ra. Érdekes, itt nem túlzottan tartja nyilván a szurkolói emlékezet. Tudnivaló, hogy Sir Stanley Matthew-val készítettek interjút a 70. születésnapján, és ő se "emlékezett" erre a meccsre, pedig játszott is rajta!
Az új stadion fantasztikus lesz, a külleménél csak beruházási költség fantasztikusabb.
Ma este a snooker világbajnokság döntőjét nézem. Hunter, akinek a selejtezőktől kezdve drukkoltam 3-2-ről 5-3-ra vesztett Williams ellen.
A krikett válogatottnak Zimbabwéban kellene szerepelni, de a csapat halálos fenyegetést kapott (hogy hányan, és kik, nem tudom), és a hetek óta húzódó vita eredménye az, hogy ma döntöttek: nem utaznak el.
Azért tudok ám nyugodtan aludni!
A szombati Leggyengébb láncszem a legérdekesebb, mert hírességek, közéleti szereplők vesznek részt benne, múlt héten tévés személyiségek állták körül az utálatos müsorvezetőt, aki egyébként nem is olyan utálatos. A pénzdíj ötszöröse annak, amit a hétközi játékokban lehet nyerni s elvinni. A szombati nyereményt nem illik zsebre tenni. Múlt héten a 17.560 fontot a rákellenes alapítványnak ajánlották fel. Ma este - egy írónő (vajon miért mondjuk, hogy írónő, de nem mondjuk, hogy íróúr) - 10.750 fontot nyert az egyedülálló nőket segítő alapítványnak.

Február 10. vasárnap, úton. Jó időben hajózunk - egyelőre... Valami különleges haljárás lehet, mert ezernyi halászhajó akadályozza a hajózást.

Izlandi "hírek"

Éjfélkor a barba vigyorogva mesélte, hogy beszélt a haverjával, Izlandra mennek, az útvonalat a partról kapják, az időjárásnak megfelelően. Most Orkney szigete felé tartanak, onnan irány a szigetország, most nem rossz az idő, csak hétméteres hullámok vannak.
Hamburgban kukoricát, Lübeckben kukoricalisztet, Koppenhágában búzát raktak be. A hajó hasonló kapacitású coaster, mint a miénk, tehát két válaszfalat is kellett a legénységnek állítani. A baj csak az volt, hogy a berakás végeztével másfél méterre orra voltak bukva, ezt ballaszttal sikerült 80 centire csökkenteni. Most így indultak neki az útnak.
Először az északi partra mennek, ott kirakják a rakomány felét, felvesznek konténereket Reykjavík számára, majd a fővárosban kiraknak. Ezután berakás: tizennégy kikötőben, mindenütt hallisztet! Tudni kell, hogy Izlandon rettentő sok "kikötő" van - csakúgy, mint Norvégiában - legtöbbször két kikötőbak a sziklás parton.
Nem irigylem őket!
Mondjuk nem is nagyon vágyom Izlandra - hajóval.

Február 11. hétfő, úton. A barba azzal fogadott a hídon éjfélkor, hogy a belgák is beintettek az amiknak, nem kell se a háború, se a török határ védelme. (Állítólag Törökország ígéretet kapott az iraki határa védelmére.)
Délelőtt volt három óra tavasz, amikor őrségbe léptem, összekuszáltam mindent, és most randa február van megint, déli széllel, hullámos tengerrel.
A franc, aki megeszi.

Február 12. szerda, úton, Bilbao. Ez az ügynökség nem áll a helyzet magaslatán. Ugyanis sose ad meg semmit, mindig, mindent érkezés után kell összeszedni a pilotállomástól, a Kikötőkapitányságtól.
Horgonyra álltunk, azt mondják éjfél körül mehetünk be, holnap reggel nyolckor kezdenek kirakni. Sajnos a gyári rakpartra megyünk.
Hiányzik az angol tévé... Most, hogy sokat járunk, és nézem a különböző adókat, egyre jobban értem, s élvezem.

Hírek otthonról

Beszéltem Encsivel. Ő hívott. Jó híreket mondott:
Megjelentem a Jelben, a Hitélet Jaminában címü írásommal. Majzik Pista elküldte az Isten hozta Panamában regényem kefelevonatát. Már nem is reménykedtem benne. Így lemondhatom Katona Miklósnál. Az igazsághoz tartozik, hogy azt terveztem, hogy egy kissé átírom, de valójában maradhat, mert azt szokták mondani, hogy az első megérzések mindig a legjobbak.
Apa tizenhat verssel szerepelt a C.E.T.-ben. Ugyanis felhívtam, hogy kikérdezzem a Bába miatt, mert persze a család nem tudott biztosat mondani. Persze ez a legjobb, mindent első kézből.
A kéziratot holnap Szabolcs elhozza, kijavítja, a nagyapja megtanítja, hogyan kell egy kefelevonatot javítani. Utána Nagy Péterhez kerül, aki szereti átböngészni apa kéziratait is, és jó is a szeme a hibák észrevételére.

Február 13. csütörtök, Bilbao. Most nem a gyári rakparton állunk. Ócska, régi darvak a parton, az egyik nem dolgozik, nem tudni, hogy lerobbant, vagy a darussal vannak gondok. Amelyik dolgozik, az is lassú, mint egy száz éves tetü. A munkaidő 08:00-18:00, két óra ebédidővel. Szóval nem megyünk el ma.
Ég a hajóban a rakományAz ilyet szeretem. Nincs hajtás, nem kell éjszakázni, nyugi van. Francba a technikai fejlődéssel...
Mögöttünk egy hajó autógumiból való acélgyürüt rak ki. A gumik két szélén van egy-egy acéldrót, hogy megtartsa a felniben. Ezt valahogyan "kivarázsolják", és feldarálják. Természetesen egy csomó gumi rajta marad a felaprított acéldróton. Az egész úgy füstöl, mintha égne a hajó. Na, meg a rakpart. Odamentem, megtapogattam, nem melegebb, mint harminc-negyven fok. Már ami a rakparton van, hosszabb ideje.
Ebéd után mondom a barbának, hogy kimegyek megnézem az üzleteket, az volt a szándékom, hogy ha találok megfelelő árú mobilt, akkor veszek egyet.
Mielőtt elmentem volna zuhanyozni összekészítettem a dolgaimat: a fényképezőgépet, a szemüvegem, majd a pénztárcám után néztem. Nincs a szófán, ahol hagytam. A polcon is nézem, a szekrényben is, nincs. Kezdtem ideges lenni, mivel lassan-lassan rájöttem, hogy

Kiraboltak

Nem is tévedtem. Kipakoltam mindent, minden fiókot, szekrényt kiürítettem: nincs.
Benne volt 260 euróm, hatvan angol font, némi magyar pénz, úgy 2000 forint. Na, meg a két bankkártyám.
Nem tudtam, kire gyanakodjak.
Az ember nem akar senkit se igaztalanul gyanúsítani, de óhatatlanul sorra vesz mindenkit a hajón.
Akinek szóltam, az a barba volt.
- Behívjuk a black ganget? - kérdezte. Ezek szokták átkutatni a hajót, és semmi nem marad rejtve előttük.
- Nem, nem kell - mondtam, mert nem akartam elhinni, hogy bárki a hajóról lopott volna.
Utána felhívtam az asszonyt. Szabolcs volt otthon, mondtam mi történt, ha Encsi hazaért, azonnal hívjon.
Négy körül hívott az asszony. Elmondtam mi történt, és mondom, biztonság kedvéért tiltassa le a kártyáimat. Szegénynek fájt a lába, nem volt ereje elmenni, de telefonál, ígérte, és visszahív.
Idegesen vártam a hívást. Így kezdte:
- Légy erős... - és máris tudtam, hogy lenyúlták a számlát. - A te számládról levettek XX ezret. - Ezen volt, amit az interneten kerestem, meg ami a könyveimből, írásaimból bejött. - Az OTP számlát azonnal letiltattam.
- De nem néztél utána, hogy ahhoz nem nyúltak-e? Járj utána, és hívj vissza.
Visszahívott.
Az a számla YY ezerrel kevesebb.
Ma XX+YY euróval lettem szegényebb.
Sírni tudnék dühömben.
Biztos, hogy a partról jött be a tolvaj, mert senkinek nem volt alkalma a hajóról kimenni és levenni a bankkártyáról. Azért az ilyen embernek hallatlan hidegvérrel kell rendelkeznie, mert bármelyik pillanatban lebukhat.
Ha most megkérdeznének, minden rablót és tolvajt, aki más tulajdonához nyúl kíméletlenül felkoncoltatnék... Meg a gyilkosokat... Semmi szüksége rájuk a társadalomnak. Tüzre velük.
Úgyis az a baj, hogy a Föld túlnépesedik.
Tanulságot nem vonok le, mert csak magamat okolhatnám, ahhoz meg túl mérges és elkeseredett vagyok.
Bedarálni mindegyiküket, s beolvasztani az ócskavassal.

Február 14. péntek, Bilbao, úton. Egész éjjel azon törtem az agyam, hogyan kellene miszlikbe vágni minden gazembert, aztán csak elaludtam...
A parton is füstölA mögöttünk álló hajó rakománya kigyulladt a rakparton. Jöttek a tüzoltók, vagy három rohamkocsival, locsolóval, és buzgón spriccelnek. Mi meg olyan hallatlanul mocskosak vagyunk, ahogyan egy olyan hajó lehet, amire a szél közvetlenül ráfújja a gumihamut, a kormot, az oltóvizet és a kikötő minden mocskát...
Este hatra végeztek, a barbáék a válaszfalállítással is, én meg a kárjelentéssel. Ugyanis Jürgen azt mondta, nem kellek a bulkhead állításhoz, írjam össze milyen károkat okoztak a kirakásnál, és készítsek egy listát.
Nagyon maritim hozzáállás, ugyanis utálok a raktárkereten mászkálni, meg fel, meg le... Sokkal inkább nekem való a kárjelentés.

Február 15. szombat, úton. Kitakarítottunk. Borzalmas mocskos volt minden, le kellett mosnom az összes cipőm talpát, mert mindenütt ott volt a fekete lábnyomom (és mindenkié). Most már minden tiszta, ennyi történt ma.

Február 16. vasárnap, úton. Hajnalban a barba a tíz órás hírekkel fogadott: Berlinben félmilliós tüntetés volt a háború ellen, és az angolok is kivonultak az utcára, nem kevesebben, mint egymillióan, Londonban. Tony Blair nyilatkozott valamit, amiben némileg visszakozott, de megmarad a háború leglelkesebb támogatójának.

Jan Bajdan, a szakácsok gyöngye

Mostanában Jannal dumálunk sokat.
Okos pasas. Müvelt. Több nyelven beszél: angol, orosz és német. Mindenhez hozzá tud szólni, lengyel történelem tekintetében sokat tanultam tőle. Általában mindent jobban tud, nem másnál, hanem a főzésnél. Azt azért meg kell mondani, hogy amit elkészít, az mind ehető, nem csinál sokfélét, de amit elénk tesz az tisztességes étel, a maga nemében finom is, csak unalmas.
Azonban ma főztünk. Az apropó, hogy "speciális" lengyel levest készített. Hát elég speciális volt, amíg el nem árulta, addig fogalmam se volt, hogy mit eszek: daragaluskát, vagy szétfőtt krumplit?
- Ilyet készítenek nálatok? - kérdezte. - Semolina - mondta magyarázólag.
Szóval a csirkeragu levesben tejbegríz volt a levesbetét. Csak nem tejjel, hanem vízzel készítve, s nem lágyra, hanem vágható keményre.
- Tudom, hogy van egy speciális magyar tészta, a csepite - folytatta a gasztronómiai megbeszélést, és elrohant a kabinba.
Sorra vettem, hogy milyen pitéről lehet szó, de nem találtam elfogadható megoldást. Talán a cseresznyésről van szó?
Hozza örömmel a receptes könyvét. Kinyitja a wegierski gulasznál. Hát "czipetke" az ominózus tészta, azaz csipetkét ír a recept, ami ugye elég távol van a csepitétől is, de még a cseresznyés pitétől is. Viszont, ahogyan láttam, a recept meglehetősen "magyar", tehát most már egyáltalán nem értem, hogy amikor gulash az ebéd, miért főtt krumplit ad hozzá és párolt zöldbabot, és egyáltalán: miért nem levest készít, hanem tokányt - de bors nélkül (azért nem pörkölt, mert paprika nélkül gyártja).
A főtt krumplival egyébként teljesen tele vagyok. Túllépett minden határt, amit éhes embernek lehet adni. Csak (95%-ban) ezt a köretet ismeri. Jó száraz, másfél burgonyát ad a sült csirke mellé és a sült kolbász mellé is. A csirkéhez gombafőzeléket, a kolbászhoz sárgarépa főzeléket is ad. De nem holmi párolt zöldségre kell gondolni, amúgy lengyelesen, hanem rendesen behabarva, mint azt otthon megszoktuk.
Mit csinál tehát akinek herótja van a száraz, főtt krumplitól? Összekeveri a sárgarépa főzelékkel! Vagy a gombával. Vagy a zöldbabbal, és máris nem száraz, máris ehető, és a kolbász mellé sem olyan furcsa íz a karotta. Például meg lehet enni a dinszteltkáposztásszárazrafőttkrumplit is, amit a főtt csülök mellé szervíroz (de a csülök nem füstölt, tehát ízetlen, mint a sótlan bébikaki)

Február 17. hétfő, úton. A barba haverja most megy Reykjavíkba. Észak Izalandon végeztek, most kellemes, 12-es szél van, persze szemből, mert úgy az igazi. A rakomány felét kirakták, de nem egyengették el a gabona felszínét, ahogyan azt a berakó kikötőben megígérték.
Mi meg nem tudunk olyan lassan menni, hogy ne korán érkezzünk. Ilyenkor, persze van sebesség... A hajóbérlő azt akarja, hogy kedd reggel kössünk ki, a barba este nyolcra szeretne part mellett lenni. Én is.
A hajóbérlő mindenféle frászt hozott ránk, mert hol kikötünk, hol horgonyra állunk, ezek voltak a kétóránként érkező hírek.
A legutolsó szerint kikötünk, és csak holnap reggel nyolckor kezdik a berakást.
A legeslegutolsó (ez este hatkor érkezett telexen) a berakást csak délután kettőkor kezdik, mert az árut kirakó hajó még nem végzett. Ha kikötünk, akkor ez jó hír.
Este nyolcra érkeztünk Wandelaarhoz, negyed tizenkettőkor már elöl álltunk, és vártuk, hogy kikössünk. De csak hiába álltunk, a hajó önállósította magát, és szépen elzúgott a szokásos rakpart mellett, s csak ment, amíg a barba azt nem üvöltötte, hogy:
- Dobd le a horgonyt!
Ledobtuk.
- Tart? - kérdezi a barba idegesen a hídról. Kihajolok, de látni nem lehet semmit, viszont a tizenöt méterre várakozó legelő nem jön közelebb, valószínüleg megfogta a hajót a horgony. Vagy félórányi várakozás után felmentem a hídra. A barba rohangál, mint a töketlen kutya (ugye, ő a gépész is), a pilot meg okosan néz.
- Ugyanaz a hiba, mint Montorse-ban - mondja két rohanás között a parancsnok. Azaz a telegráf nem telegrafál, vagyis nem közvetíti a parancsot a gépbe. Átállt kézi vezérlésre, s azzal szépen kikötöttünk, de mire végeztünk, már holnap volt jócskán, így ez a részlet nem ott van, ahol dátum szerint lennie kellene.

Február 18. kedd, Vlissingen. Itt kellene lennie. Késő volt, mire lefeküdtem. Ugyanis az ügynök bejött, behozta apa levelét, azt még el kellett olvasni, csak utána mehettem csicsikálni.
Kutya egy hideg van! Minden megfagyott, a kikötőkötelekről jégcsapok lógnak, a deck csúszik, mint a jégpálya. Kemény ez a tél. Állítólag otthon is.
Jürgens telegráfot javít.
Edmondo és Octavio a decken dolgoznak. Le fogják festeni, tehát most a ghánai rozsdátlanít, a másik pedig melegvízzel felmossa, és szárazra törli a fedélzetet. Elnézem, hogyan csinálják: egy gyorsvágóba befognak egy drótkorongot, és azzal tisztára csiszolják a rozsdás részeket. Azzal együtt is, hogy kábel kihúzása, meg szerszám előkészítése, meg új korong beszerzése, már többet megcsináltak, mint én hajdanán egy nap alatt, amikor a Hévízen voltam kezdő matróz. És ketten az egész fedélzetet megcsinálják az alapozással és a színrefestéssel együtt, persze, ha az idő engedi. Márpedig a nap kilenckor kisütött, mindenütt olvad, délutánra festhető lesz a deck.
Hajdanán minimum egyheti munka volt a fedélzeti csapatnak ez, de hozzá kell tenni: a deck jóval nagyobb volt! Itt alig van egy-egy méter a raktár két oldalán, a Hévízen meg táncolni lehetett. Ott "pikettáló kalapáccsal" vertük a rozsdát, aztán kaparóval (raskéta) szépen leszéleztük, utána jött a drótkefézés, s csak ezután lehetett alapozni. Általában délután négykor kezdtük az alapozást, amit aznap letisztítottunk a rozsdától, egy óra alatt kényelmesen le lehetett festeni egyszer.
De nehogy azt gondolja valaki, hogy ezt jobban szeretem! Az igazi hajó volt. Ez ahhoz képest gombnyomásra müködő, unalmas-modern gyártelep.
Este Kossi jön egy szőke nővel:
- A látogatóm... - mutatja be. A csajszi lekezelt mindenkivel, aztán eltüntek Dabla kabinjában...
A barba szerint a hölgynek fura ízlése van. Egyetértek.

Február 19. szerda. Vlissingen. Nyugis nap volt a tegnapi, a mai pont úgy kezdődött: nyomorult hideg van odakint, a napos oldalon délelőtt tízkor is mindössze nulla fok volt, csak a kutyákat meg a tengerészeket zavarják ki ilyenkor. Éjjel megjött és mögénk kötött Ali Baba, de nem látom a 40 rablót, ha azokat is hozta, akkor őrt kell állni a kabinajtó előtt.
Reggeli után a szokásos szájtépés a szalonban. Azt mondja a barba:
- Nem szeretem Magyarországot!
Csak nézek, mint a lőtt medve.
- Háromezer irakit képeznek ki egy amerikai bázison, hogyan lehet ennyire háborúpárti egy szocialista kormány, hogy erre engedélyt adott?
Azért remélem, hogy csak viccelt, mert olyan pasi. Ami pedig a kormányt illeti, ebben a kérdésben azt hiszem, mindegy, hogy szoci vagy polgári, irtózatos nyomás alatt vannak, nem a maguk urai teljesen.
Késő délután bújt elő a látogató Dabla Kossi kabinjából. Azt nem mondanám, hogy bányarém lett volna, de az biztos, hogy fiatalságát elég régóta konzerválhatja.

Február 20. csütörtök, Vlissingen, úton. Mint tegnap reggel: deres már a határ, csak a vén betyár (én) nem akar jobban őszülni... Vannak mínuszok, de nincs szél, így elviselhetőbb. Azt hiszem, igen kemény az idei tél, szokatlan az ilyen hosszú hideg errefelé. Bár még mindig jobb a pár mínusz napsütéssel, mint az öt-nyolc fok, szemerkélő esővel és süvítő széllel.
Kilenckor csukom be a raktárt, hát csak csuknám, mert egy jó két centi vastag, húsz centi hosszú stift nem megy a helyére. Hogy hogyan görbült el, a jó ég tudja, de az biztos, hogy a barba kivirult, és azonnal nekiállt gázzal kimelegíteni, aztán nagykalapáccsal kiegyenesíteni. Látszott rajta, hogy élvezi a munkát.
Először is, megtettünk minden szükséges biztonsági intézkedést:
1., Nem értesítettük a Harbour Mastert, hogy lánggal dolgozunk a fedélzeten.
2., A nyitott raktár mellett folyt a munka, a raktárban ugye meg cellulóz, hogy az hogy tud égni...
3., A palackok két méterre voltak a munka helyszínétől.
4., A kézi tüzoltó készüléket nem készítettük elő.
5., A barba nem viselt fekete szemüveget a munkához, meg amúgy semmilyent se.
6., Viszont úgynevezett "filippin safety shoes" (filippinó munkavédelmi cipő) volt rajta, azaz papucs (de nem igazi, mert azok állítólag vietnami papucsot viselnek, gumi, egy szalag a az ujjak között és gyerünk, lehet rohangálni a a magasban...).
Amíg melegítette a vasat a barba a korlát tetején ácsorgott, a semmibe fogózkodva. Ilyenkor nekem a hideg futkároz a hátamon, de úgy látszik Edmondónak is, mert odament a főnökhöz és gyengéden átölelte a lábát, még az arcát is hozzászorította, gondolom azért, hogy tartsa. Ettől viszont a barba úgy elkezdett röhögni, hogy majdnem belesett a vízbe. Edmondo meg riadt, szégyenlős pofival mutatta, hogy csak vigyázni akart rá.
Mire befejezték a berakást, addigra kész lettünk mi is, a pilotok is megjöttek, indultunk.
Ebédre lencseleves (finom) és csülök volt (ízetlen, nekem). A szakács felhozta a pilotoknak. A lencselevesre úgy néztek, mint aki még nem látott fehér embert, pedig ők is azok. De bedörgölték jó étvággyal. A csülköt nézték, forgatták, és megkérdezték: ezt kell megenni?
- Bizony, ezt... - mondom nekik.
Hát a pasi kikaparta a kevés húst, a kövéret, a csontot és a bőrt otthagyta. Később a maradék krumplival és káposztával kiöntötte a tengerbe.
Ezt pedig Jan meglátta.
Este hatkor jön a barba dúlva-fúlva:
- Ezek a holland pilotok kiszedik a moslékot is a szemetesvödörből, csak hogy ne otthon egyenek, ezek meg kiöntik a finom kaját! Na, legközelebb nézhetik, mikor kapnak egy falatot is!
És morog a barba, mint a bolhás kutya:
- Ezek ebédre két szelet üres, barna kenyeret esznek, olyan fukarok, hogy sajnálják kajára költeni. Ha van szegényes konyha, akkor az a holland! - mondja, s ez különösképpen tetszett.
Ehhez azért hozzátenném, hogy ha elvesszük a volt gyarmatok ételeit, mert azok jók.
Álmos vagyok, mint a kutya, ezért nem írok többet ma.

Február 21. péntek, úton. Délelőtt indultunk, mínusz negyven óra, az hajnali három. Így számoljuk az érkezést Montrose-ba. Nyilván lassítás lesz belőle, hajóidő szerint úgy kilenc körül köthetünk ki. Persze majd kiderül.
Most egy pöttyet gondban vagyok, mert Katona Miklósnak most milyen kéziratot adok az Isten hozta Panamában helyett? Azt hiszem, írni kéne egy másik tengerészregényt, két fő motívum már régen megvan, csak keretbe kellene foglalni, s megírni. Igaz, valamikor elkezdtem, megírtam belőle vagy száz oldalt, de amikor elkezdtem felolvasni Encsinek, kinevetett, hogy ez egy lányregény... Valahogy másképp kellene kezdeni a sztorit...
Este a barba lelassított.

Február 22. szombat, úton, Montrose. Ki a lassabb versenyt rendeztünk egy másik hajóval. Mi nyertünk, nem bírta szuflával, lassan megelőzött és eltünt a radarról. Csökkentett sebességgel megyünk, hogy hétkor érkezzünk Montrose-ba.
Fent maradtam a barbával, mert ugye egy gyenge órára nem érdemes lefeküdni. Fél hétkor a szakács hozza a kávét.
- Mikor érkezünk, körülbelül... - kérdezi.
- Nem körülbelül, hanem pontosan hétkor pilot, és hét óra harmincháromkor part mellett leszünk.
A szakács el, de közben somolyog.
Amikor hátrajöttem, megnéztem az órám: 07:33 volt.
Ezt csinálja utána valaki! Pedig olyan ködben jöttünk, hogy a hajó orrát alig lehetett látni. A híradóban "fog warningot" (ködveszély) adtak, Aberdeenben a láthatóság maximum 50 méter. Itt nincs hideg, de helyeként útjegesedés is van, az aztán hab a tortán.
Valami van a horgonygéppel, furcsa, csikorgó hangok jönnek belőle, ha dolgozik.
Kezdem nyitni a raktárt. Hát olyan nyári zápor kerekedett, hogy az csuda! Természetesen a raktárban. Nyilván nedves a rakomány, és melegebb, mint a kinti hőmérséklet, a pára lecsapódott a raktártető belső felén. Ahogy megmozdult a tető, elkezdett "esni".
Nyolckor feküdtem, délben keltem.
Négyre kiraktak, utána átálltunk a berakó rakpartra. A horgonygép most sokkal rondábban csikorgott. Mondom a barbának, majd holnap megnézi. Kikötés után senki nem jött, hogy mondjon valamit, hogy mi lesz velünk. Még az ügynök se dugta ide a képes felét. Ez azért nem az, amit megfelelő kiszolgálásnak neveznek. A pilot szerint hétkor, vagy nyolckor kezdenek.
Hogy kompenzáljam a spanyolországi anyagi veszteségem, vettem lottót. Hátha a szüz kéznek szerencséje lesz.

Who wants to be a millionair, azaz akar Ön is milliomos lenni?

Aki tudja, hogy a Stroganoff szelet milyen nemzetiségü grófról kapta a nevét (magyar, román, lengyel, orosz), az jelentkezhet 64,000 angol fontért a Ki akar milliomos lenni müsor vezetőjénél, ugyanis 32,000 font után ez volt a 11. kérdés, és elcsúszott rajta a versenyző, aki lengyelt mondott.
A következő versenyző szerint száz méter 100,000 centiméter, ő kétezer fontért vérzett el. Hiába a britek még mindig csak tanulják (ha tanulják) a metrikus rendszert. Nincs a vérükben. Na, és a "szőke nő" valóban szőke volt, mert azt se tudta, hogy Anchorage melyik USA államban van (New Mexico, Alaska, Hawaii, Ohio). Jelzem, nem tudom, hogy milyen biológiai csoda folytán született a hölgy, mert amikor felhívta a papát, kiderült, hogy az még szőkébb nő. Fogalma se volt a válaszról. Lehet, hogy állami iskolába járt a papa is? Aztán a leányzó felhasználta az 50%-ot is, majd találgatott, és mákja volt Alaszkával.
Azt mondják, ha valakinek nincs pénze privát iskolára, akkor a gyereknek semmi, de semmi sansza az életben a kitörésre, s mert állami iskolából jött, lehet melós belőle, ön-alkalmazott, aki sohase tudhatja, hogy holnap lesz-e mit enni? Ez az ön-alkalmazott (self employed) Thatcher asszony nagy találmánya, aki szétrombolta a szakszervezeteket, és a cégek azt csinálhattak, amit csak akartak a melóssal. Itt Montrose-ban a Rix and Piggins (ők az ügynökünk - agent - és a kirakást is ők intézik - stevedore) egyik napról a másikra kirúgta az összes rakodómunkást, csak a darusokat és villástargonca-vezetőket tartották meg állományban. A melósok mehettek ön-alkalmazotti státusba. Azaz ha van munka, hívják őket öt fontos órabérért, ha nincs, mehetnek. A keresetből fizethetik az adót, a nyugdíjat, a TB-t, és tarthatják el a családot. Ha nincs valakinek három-négy munkahelye, ahol időnként munkát kaphatnak, akkor nyomoroghatnak. Az ilyen aztán hiába áll sorba a banknál, nincs fedezete a hitelkérelemre. Ördögi spirál, nincs belőle kiút. Azt hiszem, ez a modern rabszolgaság, ahol a cél csak a munkaerő újratermelése, és semmi más. S ez a rendszer kitermeli a nemtörődöm melósait - ugyanúgy, mint a szocializmus -, és beépítenek a metró sínek közé félméternyi keményfa darabot, amin kisiklik a földalatti Londonban, és csodálkoznak.

Február 23. vasárnap, Montrose. A reggel hétórás kezdés nem jött össze, már csak egy sansza maradt a pilotnak.
Nézzük a reggelit a barbával (nem tévedés, mert a BBC reggeli müsorát Breakfast-nek, azaz reggelinek hívják), s megjegyzi:
- Azért ez nem lesz egy tisztességes háború. Előbb elmennek Irakba, kiderítik, hol mennyi tankja, fegyvere, csapata van Szaddamnak, aztán amikor már mindent tudnak, akkor jól megtámadják. Nem fair, nem fair...
A nyolcórai kezdést is lekésték, de tíz perc múlva megjött a darus, és elkezdte rakni a fragmentet (darált ócskavas). A szél fúj rendesen, így finom rozsdapor borít már mindent, s mi lesz még itt!
Délelőtt a parancsnok kinyitotta a horgonygépet. Belenéz, és felkiált:
- Big sájze! A főtengely csapágya darabokra van törve.
Ha meg akarjuk javítani, akkor le kell venni a csörlődobot, a féket, és csak akkor lehet a csapágyhoz férni. Hát ezt nem csináljuk meg kávéra! Tipikusan hajógyári meló, nem tudom, mikor kerül rá sor. Ebből kifolyólag visszalépünk néhány évtizedet: kiadjuk majd az orrkötelet, közben a far nincs a part mellett. Megkötjük, és ezután viszi a hajó végét part mellé, ezáltal az orrkötelek megfeszülnek. Meg mi is, akiknek azért csak-csak meg kell fogni a köteleket, és amennyire lehet kézzel meghúzni.
Encsike felhívott, hogy elkezdte az adóbevallásomat kitölteni.
Fél óra múlva hívott, hogy ez, meg az, meg amaz hogyan van?
Húsz perc múlva csöng a mobil, az asszonyka kért néhány tanácsot a kitöltéshez.
Elmeséltem a barbának, hát pár perc múlva csöng a telefon, ő is elkezdett vigyorogni.

Valami, ami brit...

Este tévéztem. Későn kapcsoltam át a BBC 1-re, a müsor elejét elmulasztottam. Különböző népek különböző tárgyakat mutattak, és szakértők elmondták, hogy mi az, ami a tulajdonukban van, és mi a piaci értéke. Volt ott porcelántányér a XVII. századból, cserép háztartási eszközök a 20-as évekből, múlt századi, pardon, XIX. századi kínai faragványok, picinyke szekreterek, melyek egy vagyont értek, mert a XV. századból valók, és ki tudja mi még.
Egy hölgy behozott pár iratot, rajzot, mappát.
Nem akármit ám!
George Lucas Csillagok háborúja eredeti forgatókönyvét. Itt még nem Skywalker, hanem Starfinder a neve a főhősnek.
És rajzok, jelenet vázlatok, meg minden.
Természetesen minden tárgy mellé tartozott valamilyen magyarázat, sztori, történet. Hogy ez az illatszeres üvegcse az Agatha tantié volt, akinek a férje hozta Indiából, amikor... stb... stb... stb.
Egy valami azért feltünt: a brit tévében igen sok a színesbőrü. A tévések és a közönség között is, itt meg valahogyan hiányoztak. Attól tartok, a britek kifelejtették őket bevonni a gyarmatosításkori harácsolásba... Vagy a másik oldalon voltak...
Amikor a szakértő megszakértette a tárgyakat, és kimondta az árat, általában meglepődtek, mert jóval kevesebbre taksálták a tulajdonosok a "kacatjaikat".
A legérdekesebb számomra egy tojás alakú izé volt. Belül üreges, hogy legyen hol tartani a gyémántokat vagy a mentolos cukorkát. Volt kis állványa, és kívül - szerintem - tüzzománc díszítés, de ez annyira biztos, amennyire régiségszakértő vagyok. Mindenesetre valami gyönyörü tárgy volt. Valamilyen fémből készültek a motívumok határai - virágok, madarak és hagymakupolás templomok -, és fényes színezék töltötte ki.
A szakértő bólintott, amikor a kezébe vette. Szeretettel simogatta. Megmutatta a müvész névjegyét a tulajnak, akin látszott a jómód, visszafogottan elegáns, selyemsál a nyakban, szivar, meg elegáns szemüveg, és hallatlanul vidám volt. A monogramja mellett a szentpétervári mester az évszámot is belevéste a tojásba: 1894. Több mint 100 éves. Azt mondja a szakértő:
- Az értéke 8-9000 font... - hatásszünet, majd folytatja: - lenne, ha valódi lenne. Ám így is megér 1500-1600 fontot.
Az ember azt hinné, hogy a tulaj elkettyedt, vagy valami, de nem, derüsen mondta:
- Pontosan annyiért, 1550 fontért vettem. És tudom, hogy hamisítvány. De olyan szép...
Aztán a szakértő megmutatja, hogy a színezék, amit a zöldnél használtak olyan, amilyet akkor Oroszországban nem... A motívumokkal is volt valami baj... Meg a belseje túl fényesre volt polírozva, akkoriban ilyet nem tudtak...
A tulajnak igaza volt. A tojás nagyon, nagyon szép, igazán gyönyörü volt.
Ha angol lord leszek, veszek egyet Encsike őlédiségének.

Február 24. hétfő, Montrose, úton. Ilyen szép reggelünk régen volt. A tenger felőli dombok tetején megjelent a napocska, igazi napfelkelte volt kilenckor. Szépen sütött, bár már adhatna egy kis meleget is. Azt hiszem, erre még várni kell itt Skóciában.
A tulaj nem akart senkit lefejezni a horgonycsörlő miatt, nem keres "felelősöket", és ki akarja cseréltetni mindkét csapágyat Flushingban, bár a barba szerint erre nem lesz idő. Az alapvető baj az, hogy a papenburgi hajógyár, ahol a hajót építették, már bezárt, tehát meg kell keresni azt a céget, amelyik ismeri a hajót. Biztosan van ilyen.
Ezek az itteni népek is megérezték a tavasz első leheletét. Én még meleg dzsekiben, kesztyüben, kötött sapkában lófráltam a rakparton, ők meg egy szál pólóban, rövid ujjú ingben élvezték az összes 11 fokot.
A berakást befejezték négykor, de a vízállás miatt csak este hatkor indultunk. Nagyon szeretem az ilyen vízállásokat, amikor az én őrségem végén indulunk és mehetek csicsikálni. A két óra alatt a matrózok lemosták a felépítményt. Hogy milyen ordenáré mocskosak vagyunk!

Február 25. kedd, úton. Olyan ködben vettem át a szolgálatot, hogy az csuda. Csak hajnali kettőre tisztult ki az idő. Akkor meg elkezdett fújni a szél.
Még nem múlt el egy hónap se a Columbia katasztrófája óta, de már senki nem beszél róla, elfelejtették az emberek, a média se tartja számon, már nem újdonság... Ez most jó vagy rossz?
Felhívott az asszony, elkészült az adóbevallással. Egy kollégája leellenőrizte, most már átadható a magasságos hatóságnak.
RAF mentési gyakorlatDélben SAR gyakorlatot tartott a RAF. Egy helikopterrel jöttek, két embert tettek le a fedélzetre, az egyik a másikat behordágyolta, majd "felvitte" a helikopterbe.
Kossit leváltják Vlissingenből. Nem kérte, de Galkin, az orosz matróz-gépész készen áll a behajózásra. A barba ma ki is akadt a ghánai viselkedésén. Azt tudni kell, hogy Dabla Kossi nagyon vigyáz az egészségére. Magas a vérnyomása, meg mindenféle bajai vannak. A tejet csak forró vízzel hígítva issza, mert úgy nem árt. Nem kávéz, csak teáz... Nem eszi a kövéret, a barna kenyeret, mert egészségtelen, a krumpli ártalmas, a kolbász mittudomén, de valami baja attól is van. Ma a barba le akarta küldeni a raktárba, hogy fessen Edmondóékkal. Visszautasította, mert egészségtelen a levegő.
- A gépház egészséges? - kérdezte a barba.
- Nem, de nem akarok valami bőrfertőzést kapni... - mondja a ghánai.
Szóval a barba egy percig nem ellenzi a leváltását, de Kossi csodálkozni fog, mert szeretne tovább maradni, mint hat hónap.
Kitakarítottam a hidat, kimostam a koszos gönceimet.

Február 26. szerda, úton. A barba elpanaszolta, hogy a tulajdonos úgy tartja őt, mint egy szuperintendánst. Mindent a nyakába sóz, sokszor szabadsága alatt is riasztja, hogy baj van ezen a hajón, vagy a másikon...
Egy kicsit az az érzésem, hogy úgy panaszkodik, hogy közben kidülleszti a mellét, és élvezi a helyzetet... Csak a német lelke könnyebben elviselné a dicsőséget, ha mellé egy kis pénzmag is járulna, bár lehet, hogy kap időnként valami kompenzálást a tulajtól, s ezt minek kötné az orromra?
Most is, ellentétben a szokással, nem a partról intézik a horgonygép javítását, neki kell a hajóról, és még itt Bilbaóban. Azért ez egy kicsit meg van csavarva, ellenkezik minden szokással, de a haren emsieken nehéz eligazodni. És az a helyzet, hogy a cégnek nem csak egy, hanem három tulajdonosa is van, akik irtó féltékenyek egymásra, így aztán Jürgennek óvatosan kell lavírozni közöttük.
Délben Jan felháborodva mondta, hogy a feketék Szaddam pártján vannak, nem az amerikaiakén. Mondtam, mondjon csak egyetlenegy érvet, amiért egy ghánainak amerikai és háborúpártinak kellene lennie? Hát igazából nem tudott. Ugyanis a szakács teljes mellszélességgel "támogatja" a háborút, és mindent, ami amerikai piedesztára emelne, ha nem állítanám le egy-egy rosszmájú megjegyzéssel.
Vasoulla telexet küldött, hogy nem kapta meg a decemberi hó végét. Ez Oltmanns sara, mindig ilyen lazán veszi a papírmunkát. Ezt én is tudom tanúsítani. Jürgen méltatlankodva mondta, hogy ő aztán nem küldi el még egyszer, nem dolgozik senki helyett. Mondjuk a túlóralapokat ki tudom nyomtatni, ha szükség lenne rá. Válaszolt Ciprusra, hogy Oltmanns most a Lys Chrisen van, oda küldje a táviratot. A másik, hogy Vassoulla mindig Oltmannsnak címezi az ide jövő táviratokat, és Jürgen állandóan morgolódik. Van némi igaza, mert mindig megküldik, ha váltás volt, így a ciprióta csaj észben tarthatná, hogy ki van éppen a hajón parancsnok.

Február 27. csütörtök, úton. Kész vagyok a hó végével, ha már Ciprus így figyelmeztetett rá.
Az ushanti bejelentkezésnél egy hajó a következőképpen adta meg az adatait: merülés 15 méter, rakomány 128 ezer tonna.
- A rakomány mennyi, ezerkétszáz...
- Nem, százhuszonnyolcezer. Le Havre-ból Montrealba szól.
Szép kis hajó lehet! És nem tankhajó!
Beszéltem a nagyobbik fiammal. Az interneten csomó í-mél jött a startlapjaimmal kapcsolatban. Most nagyon hazamehetnékem van. De azt hiszem, ebben a fő szerepe annak van, hogy "félidős" vagyok, ilyenkor egy kicsit mindig rám jön.
Ninó mehet az USÁ-ba, a szállodából kapott értesítést, hogy fogadják áprilisban.
Szép az idő. Szélárnyékban több mint 17 fok. Ilyenkor nyilván kint vagyok a külső hídon, és élvezem a napocskát.
Így tettem a váltáskor is.
Látom, a barba jön föl este hat előtt öt perccel, és nagyon szemléli, amit a srácok festettek délután. Feljön, be a hídra.
Látja, hogy nincs senki, az ajtók tárva nyitva...
Mögé léptem, és megköszörültem a torkom.
Erre egy hatalmasat ugrott, a teát eldobta csészéstől, a térde berogyott, azt hittem, ott alél el nekem... De nem. Rám nézett, a szívéhez kapott, és elkezdett nevetni.
- Régen ijedtem meg ennyire... - mondja. - Elgondolkodtam, néztem a matrózok munkáját, azon törtem a fejem, mit adjak nekik holnap. A híd üres, az ajtó tárva nyitva, már azt hittem, valami bajod történt... Erre a frászt hozod rám.

Február 28. péntek, úton. Képtelen voltam aludni az őrség előtt. Szerencsére nem sokszor fordul elő, ez a második három hónap alatt.
Ennek a napnak a végén elmondhatom, hogy letelt a szerződésem fele!
Akkor most elmondom: letelt a szerződésem fele!

MÁRCIUS


Hallatlanul szomorú vagyok.
Ma március 31-én este hét óra van, most indultunk el Flushingból. Délután kiderült: elveszett a teljes márciusi naplóm. A szövegszerkesztő nem tudja megnyitni, amit előzőleg elmentett. Most szívem szerint a Linuxot kellene hibáztatnom, de azt hiszem, a laptop a hibás. Hibás hardveren egy programrendszer se futhat jól. Kicsit vissza kell vonnom azt a sok rosszat, amit a laptop kapcsán írtam eddig a Windows Millenniumról.
Pótolhatatlan a veszteség...
Ennyi maradt, a 17.-i, és csak azért, mert ezt egy külön filébe írtam:

Március 17. hétfő. Már megint összeomlott a rendszer. A billentyüzet keveri a kis és nagybetüket, nem lehet váltani a kettő között. Ezek szerint nem a Win Millennium a hibás, hanem a laptop. Azt hiszem, kapok a notebookdoktor kft ajánlatán, és kicserélem egy másikra. Az a baj, hogy megint használtat kell venni, és egy jól müködő gépet senki nem ad el. Könnyen befaraghatok megint, és akkor tele lesz a hócipőm. Persze nem tudtam aludni, ideges vagyok, nem tudom, hogyan tudom megmenteni a munkámat?
Kész. Ennyi maradt a márciusi munkámból.
Még megpróbálok valamit kideríteni, hátha el lehet olvasni belőle valamit, de nincs sok remény. Az Open Office filéi egyáltalán nem olvashatók más alkalmazással.
Megpróbáltam a Windows Commanderrel (csak azért is!, nem Total Commander!), az pedig azt mondja, hogy hiba van a csomagolt fájlban. Ezek szerint ezért ilyen kicsik a OO adatállományai! Nem tudom, mit lehet csinálni, mert az ilyen filék visszaállításáról nem tudok.
Azt hiszem, véglegesen le kell mondanom róla...
Majdnem elsírtam magam, annyira elkeseredtem. Több mint 18 oldal volt a hónap. Olyan jó kedvvel írtam, és szerintem is nagyon érdekes volt! Képtelen vagyok felidézni. Annyi minden kommentár volt benne a háborúval kapcsolatban, és ne felejtsük el: én "csak" a BBC híreit tudom, illetve amit a parancsnok elmondott a Deutschewelle adásaiból. Bánatomban betettem a mantra felvételeimet, fantasztikus hogy a Shri Krishna és a Hare Rama Hare Krishna, meg a Govinda-Gopala a maga kicsit monotonságával, és mégis fülbemászó dallamával mennyire meg tudja az embert nyugtatni.
Már megint eszi a fene a billentyüzetet, ilyenkor így ír:
PERSZE meg kellene PRÓBÁlnom felidézni, HOGY MI MINDEN TÖRTÉNT EBBEN A HÓNAPBAN. Ehhez szerencsére itt van a hajónapló, minDEN napnak UTÁNA tudok nÉZNI, Hogy Merre voltunk, mi történt, de csak a hajóval.

A kikötőkről

Sajnálom az elveszett naplóm, nagyon.
Szokás szerint benne volt napi bontásban, hol, merre jártunk.
Elsején Bilbaóba érkeztünk, nos, most nem raboltak ki, de másik rakparton is álltunk, a gyárban voltunk. Nagyon nehezen jött össze a következő rakomány.
A caeni csatornaInnen Caen, francia kikötő, persze semmit nem láttam a városból, az messze van, nekünk csak az ócskavas-rakodó rakpartja jut nézelődésre és sétára, jó tizenöt kilométernyire a várostól. Rozsdamentes ócskavasat vittünk Algecirasba.
A spanyol kikötőből egy másik spanyol következett: Garrucha. Innen gypsumot vittünk az angliai Sittingburne-be. Ez a gypsum egy izé és valamit készítenek belőle. Leginkább valami kristályhoz hasonlít...Sittingbourne - kirakás az elevátor végén
Sittingburne rekord: 10 órára vállalták a kirakást. A rakpart, illetve a móló mindössze ötven méter hosszú, az elejünk és a hátuljunk kilóg, egy-egy bójához kötve. A város, mint Caen, csak nem tizenöt, hanem harminc kilométer. A tizenegy órába belefért az ebédidő, és két kávészünet. Maga az út érdekes, a folyócska rettentő kanyargós, és nem túl mély. A móló egy szállítószalaggal van a parti rakodó-berendezéssel összekötve. Itt egy teljes napot vesztettünk, mert horgonyra kellett állnunk szombaton, az előző hajó még nem volt kész, és a folyón csak nappali navigálás van. Így aztán induláskor is meg kellett várni a nappali magas vizet, csak délután háromkor indultunk. Érkezéskor azt hittem, hogy a szemem káprázik, de nem: épeszü angolok a kilenc-tízfokos vízben fürödtek, úsztak, március 26-án, igaz, a nap hétágra sütött.
A következő kikötő bolondokháza volt, Flushingban Germanischer Lloyd surveyor jött az éves ellenőrzésre, közben rakodás, két tulajdonos is boldogított, nem tudtam, hol áll a fejem, de túléltem. Innen a szokásos Montrose, majd vissza Flushing.
Az egyik surveyor egy hölgy volt. Viszonylag jól bírta a strapát, pedig eléggé próbára tettem az idegeit. Csak a végén fakadt ki egy picit:
- A chief folyton elrohangál, így nem lehet befejezni az ellenőrzést. Kérek egy matrózt, aki a hátralévő ellenőrzésnél segít.
Nos ez Edmondo volt. Később én is csatlakoztam hozzájuk, épp nagyban beszélgettek, Edmondo dicsérte, hogy milyen csinos, a hölgy pedig mosolygott (rajta). Később a matróz komolyan mesélte, hogy milyen jó volt a "csajnál", csak kis idő kellett volna, és a kabinjába ment volna...
Egyébként a nő elsőtiszt volt egy tankeren, így nem ez volt az első hajó az életében. Ez valahogy nem fért Edmondo kerek fejébe, amikor arról beszéltek, hogy a nő volt Ghánában.
- Mivel volt nálunk? - kérdezte a matróz.
- Hajóval - mondta a nő.
- Turistaúton?
- Nem, dolgoztam.
- Hol?
- A hajón.
- Mint pincér?
- Nem, mint elsőtiszt.
Erre Edmondo majdnem a lábára ejtette a kalapácsot, amit a kezében tartott.
Lám, alig pár sor felsorolni, pedig mennyi minden történt, és mindet papírra, illetve számítógépbe vetettem. De így bizony más.

Az időjárásról

Sajnálom az elveszett naplóm, nagyon!
Bár nem vagyok brit, azért néha valóban említésre méltó az, amit a természet produkál. Garruchából jövet a Gibraltári szorosban irtózatos orkán tört ránk. A szél 11-12-es volt, szerencsére keleti, így hátulról kaptuk. A szorosban pedig nem tud igazán nagy hullámokat kavarni. Egy tanker bejelentkezett Algecirasnak, hogy üzemanyagot vételezne és személyzetváltás is lesz.
- Sajnos captain az öbölben olyan rossz idő van, hogy az üzemanyag-szállító bárkák nem tudnak kimenni...
- Akkor nem állunk meg. Majd veszünk olajat az USA-ban.
Püff neki!
Sajnálom szegény hazautazókat, akik már átöltözve várhatták a csónakot, amivel egy óra múltán partra szállhatnak, s utána irány: haza! Most várniuk kell pár hetet...
Ilyenkor kerül elő a whiskys üveg, s mészárolja le magát a tengerész amúgy Istenigazából...
S hogy mi lesz azokkal, akik Algecirasba utaztak, hogy beszálljanak? Majd elmennek az USA-ba, persze ha van vízumuk.
Másnap is kísért a rossz idő. Sokszor úgy éreztem, hogy a hullámok betemetik a hajót. Délután Edmondo feljött a hídra:
- Chief, a hullámok beborítják a pupát, ilyen magas a víz - s mutatja lelkesen a mellmagasságot - believe me, believe me chief (higgyen nekem chief, higgye el...) - s nekem nem volt semmi okom kételkedni. Edmondo leszaladt, s a csónakfedélzet végéből nézték Octavióval, hogyan forr, zubog a víz az alsó fedélzeten. A hullámok kissé megemelték a hajót, de aztán lassan átbuktak a habvédlemezen, s pillanatok alatt feltöltötték a hajó hátulját. A hullám előrement, s a víz fél méteres vastagságban zuhant ki a hajóról. Amit a habvédlemez visszatartott, az zubogott, fortyogott, fehér habot kavart, összetörte magát a kötélcsörlőn, a kikötőbakok között bukdácsolt, míg lassan-lassan kicsorgott a lemez és a fedélzet közötti résen. Persze kiürülni nem tudott, mert jött a következő hullám, s folytatta a szemet igéző színjátékot. A két matróz vagy fél órán keresztül bámulta csillogó szemmel. Edmondo időnként felnézett a hídra, s felemelt hüvelykujjal mutatta, hogy klassz, tetszik a tenger játéka...
Persze a természet nemcsak vihart küld. Amint eljöttünk Flushingból beködölt, és Montrose-ig totál sürü ködben jöttünk. És ez folytatódott a visszaúton is. A barba attól félt, hogy nem lesz pilotszolgálat Stenbanknál. A félelme alaptalan volt. A hollandok magánkézbe adták a révkalauz-szolgálatot, nem is függesztik fel a munkát olyan sürün, mint a belgák Wandelaarnál, persze ők állami cég. Csak ma, 31-én délután sütött ki a nap, s szívta fel a napok óta tartó sürü ködöt.

A telefonomról

Sajnálom az elveszett naplóm, nagyon.
Benne volt a telefonom története. Időközben teljesen "megtelefontalanodtam", ugyanis a barba beejtette az övét a fenékárokba a gépházban (ott gyüjtik a szennyvizet és szennyolajat), így aztán beázott, tönkrement, s nekem vissza kellett adnom azt a készüléket, amit Oltmanns olyan rendesen kölcsönadott.
Montroseban megpróbáltam venni egyet. Mindenki azt mondta, hogy magától értetődik, hogy a telefonok kártya függetlenek, olyan SIM kártyát teszek bele, amilyet akarok. Az eladó is meg-nyugtatott, hogy mit képzelek én, persze, hogy használhatom a kártyámat a készülékben.
Naná, hogy nem! Nem is lehet kapni telefont másmilyent, csak szerződéssel. Persze miért tudná a hétköznapi fogyasztó, hogy milyen lehetőségek vannak, amikor nem is akar venni kártya független telefont, lévén drágább, mint a szerződéssel.
Befelé jövet a gyomrom biztosan nézett, hogy miféle csodálatos világnap ez a mai, négy hónap szárazdokk után egy kocsmában egy egész pohár sört bedorbézoltam a szervezetbe. A baj csak az volt, hogy a hajón derült ki, hogy nem használhatom a telefont, mikor elkezdtem tölteni, és összeszerelni a készüléket. Tehát volt még egy utam, vissza a Woolworthba, ahol reklamálásomra természetesen visszakaptam a pénzt.
Most aztán nézhetek, hogy mikor jutok hozzá egy mobilhoz!

Egy tévémüsorról

Sajnálom az elveszett naplóm, nagyon.
Írtam benne az elmúlt szombati (29.-i) Ki akar milliomos lenni müsorról, amelyik "különkiadás" volt, lévén vasárnap a briteknél Anyák Napja, csak anyák játszottak, de aki bekerült adásba, vihette magával a nézőtérről a csemetéjét. Amikor bekapcsolódtam, egy hölgy éppen 64.000 fontnál tartott. Amikor megnyerte, akkor úgy örült, hogy majd elsírta magát.
- Megváltozik az életünk... - motyogta.
A következő kérdést biztosan válaszolta meg, egy angol festményt kellett a festővel párosítani. Amikor kiderült, hogy jól válaszolt, a müsorvezető - igazán szimpatikus, kedves, jó humorú pasas - felugrott, és átölelte, úgy gratulált neki. Persze mentek tovább.
Milyen nemzetiségü volt Pablo Neruda, ez volt a kérdés, immáron 250.000 fontért.
- Mexikói, spanyol, portugál, chilei - voltak a válaszlehetőségek.
- Úgy emlékszem, valahol láttam egy fényképet a szülőházáról, ami Chilében van, és ma múzeum - mondta a hölgy, de remegett a szája széle, idegesen kapkodott az arcához, a fia tanácstalanul nézett, talán még Neruda nevét se hallotta...
- Végleges? - kérdezte a játékvezető.
- Igen, chilei - mondta a nő, hatalmas sóhajtás kíséretében, és a fia mellére borult, nem merte nézni a játékvezetőt.
- Adja ide a csekket - kérte el a 125 ezerről szólót, és eltépte. - Volt 125 ezer fontja asszonyom, sajnálom, de most már 250.000 van!!! - emelte meg a hangját, és hatalmas tapsvihar tört ki a nézőtéren, én is felugrottam, úgy örültem a nő sikerének.
Persze mentek tovább.
- A madarak melyik családjába tartozik a közismert rajzfilmfigura, a "Roadrunner"?
Felsoroltak négyet, a nő is, a fia is feladta, eltették a csekket.
- Versenyen kívül? - kapta a kérdést.
Az asszony "auk"-ra szavazott, azt hiszem, jól írom, a fia szerint talán kakukk.
Mi, otthon, persze tudjuk, hogy a Gyalogkakukkról van szó, és ez természetes, hogy a kakukkfélék családjába tartozik, ám ez a rajzfilmfigura angol nevéből nem derül ki (Roadrunner = útfutó kb.)
Persze ezzel a pénzzel is boldogok voltak, bár így lehetett volna 500.000 fontjuk.
Szeretem a vetélkedőket, kvízeket nézni, mert sokat lehet tanulni belőle (a nyelvet).

A háborúról

Sajnálom az elveszett naplóm, nagyon.
Mert sokat írtam benne a háborúval kapcsolatban. Azt hiszem, március 20-án támadta meg az USA Irakot.
Bush az ENSZ jóváhagyása nélkül, teljesen önkényesen, figyelmen kívül hagyva minden nemzetközi jogot, lerohan egy független államot, 250 ezer katonát küld ártatlan civilek gyilkolására, s ehhez szövetségest is talál: Blair, angol miniszterelnököt, aki nem törődik a választópolgárok, és a támadás előtti napokban már a parlament felháborodásával se, az amerikaiak mellé áll, és 50 ezer katonával belépnek a háborúba.
És természetesen nem megy olyan könnyen, ahogyan elképzelték.
Nincs villámháború, bármit is ígértek a népnek, egy hét múltán már Bush is hebeg-habog, magyarázkodik, hogy nem ígért gyors sikert, pedig igen, csak hazudik. Nem ígérte, hogy amerikai katonák nem halnak meg...
Jó ürügy: homokvihar van, késlelteti a támadást...
Meg az áramlás is szemből jön, gondolom én, mert mifelénk, tengerészeknél így kezdik a magyarázkodást, és ugye ők is bevetették a tengerészgyalogosokat...
Persze mindenféle káröröm nélkül: elhiszem, az elektronika és a precíziós mechanika igencsak érzékeny a homokra...
Hamarosan jöhet az újabb kifogás: rohadt meleg van, így nem lehet igazán háborúzni, várjuk meg a telet...
Érdekes, amikor átjöttünk Flushingba, akkor a holland tévében mintha más háborúról beszéltek volna. Itt - Hollandiában - valahogy nem szereti az iraki nép annyira a briteket és az amerikaiakat, mint a BBC-ben.
Ja, egy jópofa müsort láttam Channel 4-en. Élő konferenciabeszélgetés: a stúdióban a müsorvezető, Washingtonból egy közel-keleti szakértő és Jordániából a tájékoztatási miniszter, korábban londoni nagykövet volt.
Stúdió: hogyan látják az iraki helyzetet?
Washington: a 30-as, hallatlan magabiztos külügyi szakértő, elemez, érvel, győzködik, és a végén diadalmas: na, hogy megszakértettem a helyzetet?
Amman: ex nagykövet úr, hatvanöt körüli, úgy kiröhögi az amerikait, de úgy, hogy annál jobban nem lehet... És szinte mindenben az ellenkezőjét mondja. Neki lehet hinni, mert az amik elvesztették az arab államok bizalmát. Egy dolog, hogy nem szeretik a Szaddam rezsimet a többi arab országban, de más dolog megtámadni, és gyilkolni őket, ezt már nem viseli el - abszolút természetesen - az arabok öntudata. A háború egyre népszerütlenebbé teszi Amerikát, mondhatnak bármit is Washingtonban.
Gyors szétkapcsolás következett.
Sajnálom, és szégyellem magam, hogy Magyarország támogatja az agressziót. Nem okolom a kormányt érte, jó alkalom lenne, hogy kígyót-békát kiabáljak rájuk, de ebben a helyzetben azt hiszem minden kormány kényszerhelyzetben cselekedne, és nincs semmi választási lehetőségük. Csak attól tartok, hogy meglesz a böjtje ennek.

A családról

Sajnálom az elveszett naplóm, nagyon.
A családban is történt egy és más, és ezekről nap mint nap írtam. Nimród fiam megkapta a vízumát, és már a jegye is megvan, megy Coloradóba egy szállodába dolgozni. Persze átesett egy s máson, amíg ide jutott.
Encsi elmesélte, hogy milyen kérdések (is) vannak a vízumkérő lapon:
Tagja-e valamilyen szervezetnek, amelyet az Egyesült Államok kormánya terrorista szervezetnek tart? Igen: Nem:
Szándékozik-e tilos exporttevékenységet, vagy bármilyen más tiltott kereskedelmi tevékenységet folytatni az Egyesült Államokban? Igen: Nem:
Istenem, de amerikaiak! Hát ki az a marha rajtuk kívül, aki az ilyen kérdésre igennel válaszol?

A személyzetről

Sajnálom az elveszett naplóm, nagyon.
Ugyanis írtam benne a legénységről. Kossi kihajózott. Vele kapcsolatban volt egy kis zür, még rám is megorrolt a parancsnok.
Kezdődött azzal, hogy Hónap elején kaptunk egy táviratot a Marlowtól, hogy Kossi megy haza, mert Galkin behajózásra kész. Aztán Flushing előtt, amikor megjött, hogy mikor és hogyan megy haza, és a barba közölte vele, jön a szakács, hogy mindenki azt mondja, hogy a parancsnok kirúgta Dablát.
- Egy frászt! - mondom felháborodva. - A Marlow már három hete intézkedik, mert az orosz gépész jönne már vissza.
Na, éjjel megyek fel őrségbe, a barba nekem támad, hogy miért mondom el, hogy mi jött a táviratokban, most mindenki azt hiszi, hogy ő rúgta ki a ghánai gépészt. (Mondjuk oka lett volna rá, arra biztosan, hogy ne marasztalja.)
Persze hiába mondtam el, hogy mi volt a helyzet, ha nem azzal jön Jan, hogy a gépész ki lett rúgva, akkor egy szólok, úgy láttam, nem akarta megérteni a helyzetet. Duzzogva ment le. Persze másnap már jó kedve volt, együtt szidtuk az amerikaiakat a háború kapcsán.
Kossi el is ment, 27-én, a bolondok napján hajózott ki Flushingban. A Marlow megerősítette, hogy nem maradhat Rotterdamban, menni kell haza Ghánába. A repülőjegye is Accrába szól, igaz, négy nap múlva, addig lehet, hogy őrizetben lesz, az immigration officer szerint. Szegény pasas, mit fog tenni, ki tudja, mert ugye 12 éve él a holland nagyvárosban, az igazat megvallva illegálisan, engedély nélkül, és a törvények ellenére. Időnként átruccant Belgiumba, Németországba, hogy vízumot kérjen, és élt tovább távol az elvált feleségétől és gyerekeitől, mint Marci hevesen, bár lehet, hogy Ghánában azt mondják, hogy mint Umbala hevesen.
Galkin orosz. Tipikus, Arcra ezer méterről megismerszik. Engem oroszul köszöntött, aztán amikor csak néztem, és a szakács mondta, hogy nem vagyok orosz, akkor váltott csak át az angolra, de azért mindig megpróbál behúzni a csőbe, és oroszul kezdi a mondókáját.
Abban is tipikus orosz, hogy mielőtt gondolkozna, azelőtt cselekszik. A parancsnok szerint az orosz tengerészek tipikusan ilyenek. Gennagyij is szétszedte a toilet szivattyújának a kapcsolóját, aztán ment a barbnához, hogy most hogyan rakja össze?
- Hol a rajz róla, amit a szétszedéskor csináltál?
- Nincs, nem csináltam.
- Hányszor mondtam, hogy egy elektromos szerkezet szétkapcsolása, a kábelek kiszerelése előtt készíts rajzot, hogy vissza tudd kötni.
Kedves mosoly, vállvonogatás, karok széttárva...
- Még ha mondtam volna, hogy nézze meg, de nem, magától barmolta szét! - mondta a barba kicsit dühösen. Persze még így is sokkal használhatóbb, mint Dabla Kossi volt.

A komputerről

Sajnálom az elveszett naplóm, nagyon.
Írtam benne Jürgenről és a számítógépről, annak kapcsán, hogy ő mindenhez ért, és a történeteinek visszatérő refrénje: én voltam a legjobb, én tudtam csak megcsinálni, nálam jobban senki nem ért hozzá...
Jürgen lehet, hogy mindenhez ért, de egy dologhoz biztosan hótt buta: ez a számítógép. Ügyes felhasználó, semmi más, abszolút nincs semmi fogalma arról, hogy miért és hogyan.
Ugyanis amikor a rendszerem összeomlott, mondom, hogy készítenék egy indítólemezt, mert meg kell formáznom a laptopot.
- Hah! A fiamnak semmilyen lemezre nincs szüksége, ha valamit akar a számítógéppel csinálni, minden programot megír magának!
Szóval így állunk! Amiben nem ő a hyper-szuper, abban a fia, vagy a felesége, de mindenképpen a családban marad.
Felőlem!
De szeretném látni azt a vadmarha programozót, aki egy hard disk formázás után elkezdi fabrikálni a command.com-ot, és nem használ indítólemezt.
Szóval az lett a vége, hogy:
- Sajnálom chief, nem lehet. Ki tudja, hogy mit hozol be a komputerbe a lemezeddel.
Ennyire érti, hogy miről van szó.
Persze szó nélkül elfogadtam, mert ad 1. nem tudok mit tenni, ad 2. minek vitatkozzak azzal, aki nem tudja, hogy miről van szó? Majd Montorseban megcsináltatom.
És így is lett, amikor 27-én itt voltunk, bementem egy szoftver üzletbe, és egy hölgy igen készségesen készített egy lemezt.
Szóval a lemez elkészült, de ekkor másik meglepetés ért: hiába formáztam meg a merevlemezt, a Linuxot nem irtotta ki.
Azannyát!
Persze bizonyos mutatók megváltoztak, minek következtében a Linux rendszert is újra kellett telepítenem. Ezután szomorúan tapasztaltam, hogy nem igazán segített a formázás. A billentyüzet továbbra sem müködött jól. Ezért a hóvége elkészítése egy kínszenvedés volt, de megcsináltam.
Később, amilyen váratlanul felmondott a klaviatúra, olyan hirtelen váltott vissza normális müködésre.
Amit az is bizonyít, hogy tudok írni.
Ezért most:
Dolgozom
De nagyon sajnálom, hogy elveszett a naplóm.
Ugyanis beszámoltam benne, hogy írom az új könyvemet.
Az egyik délutáni őrségben ülök a radar előtt, és gondolkoztam. Eszembe jutott egy furcsa ötlet. Elkezdtem rajta filózni, és egyszer csak beugrott: ez lesz a legújabb könyvem. És nem kellett hozzá több mint fél óra, kitaláltam az elejét, a végét, és a főbb eseményeket.
Még aznap este nekiálltam.
A következő napokban, a délutáni őrségben, fejben írtam a könyvet, de azonnal le is jegyeztem, amit kitaláltam papírra. Már óriási rakás összegyült. Hol az elejéhez, hol a végéhez írok hozzá.
És akkor jön ez a szerencsétlen számítógép gond.
Persze abbamaradt minden.
Ki tud úgy írni, hogy közben a betük keverednek, Hol kiSBETü, hOl nagyBETü kerÜLT a képernyŐRE, s a pont helyeTT "KettŐSPONt".
Az ilyen szöveget legfeljebb emlékeztetőnek írtam le, és az lett az alapja ennek a március 31-i naplónak.
Az biztos, hogy nem tudom a hajón befejezni, mert bizonyos részekhez hozzá kell olvasnom, és utána kell néhány dolognak járnom.
Az ideiglenes címe: Két életem, egy halálom.
Eddig negyvenhárom flekket írtam a számítógépbe. Okulva a sok kudarcon meg bosszúságon, most több változatban is el van mentve, különböző helyekre.

ÁPRILIS


Április 1. kedd, úton. Reggel néztem a BBC-t. Galloway parlamenti képviselő kijelentette, hogy Tony Blair és Bush hazugok, mert tudatosan vezették félre népeiket a háború előrelátható időtartamára nézve. Na, ezt szépen kimagyar fejeztem... Később se vonta vissza a kijelentését.
Ha hinni lehet a barbának, és nem áprilisi tréfa, hogy Bush szerint a háborút "égi sugallatra" indította, akkor kórosan klinikai eset, mielőbb zárt osztályra kell küldeni.
Maradjunk inkább annál, hogy megettem az április elsejei tréfát, bár a parancsnok szerint nagyon is komoly...

Április 2. szerda, úton, Montrose, úton. Jól bedurrant az idő, de azért a kitüzött érkezésre csak egy órát húztunk rá. Ez viszont azt eredményezte, hogy délben érkeztünk, s én végigaludhattam a szokott időt.
Manőver, raktárnyitás. Csak egy gang rakodik. Őrült szél, s egy izé belement a szemembe. Mutatom a parancsnoknak.
- A szemhez nem nyúlok, ha nem muszáj. Menj ki orvoshoz.
Montrose - városközpont

Gyengélkedőn


Így nem volt mit tenni, irány az ügynökség. Zuhany után éreztem, hogy már nincs benne, de most már nem visszakoztam. Még jó, hogy itt van a hajótól 70 méterre az iroda, s két hölgy kíséretében nyomás az ambulancia. Nincs kórház, csak valami gyengélkedő - idevalósiul: infirmary, azt hiszem ez kisebb kórházat is jelenthet -, pár ágy, és egy doktor. Nem értem: az Egyesült Királyságban és Írországban még sehol nem találkoztam fehér köpenyes orvossal, mind utcai ruhát visel. Jó, igazi, nagy kórházban nem voltam még, szerencsére.
A nőket elengedtem, mondván, gyalog bemegyek, hiába szörnyülködtek, hogy az nagyon messze van. Még be akarok menni a Tescóba, mondtam, erre megnyugodtak. A kisváros anglikán temploma
A doki megnézte a szemem, üres, nincs benne semmi, mondta. Kenőcsöt kaptam, valami löttyöt, és egy tubust a hajóra, hogy négy napig szorgalmasan kezeljem a szemem. Valami azért kapar, nyilván felsértette a hámot, és amíg meg nem nyugszik, úgy érzem, hogy van benne valami...
A doki el, de a nővér felvette az adataimat. Mindenfélére szüksége volt, még azt is megkérdezte:
- Are you from (maga) Hundzsiéjarwáj(ba való)?
- Hogy mi? - kérdeztem, mert valami nem smakkolt a kérdésben.
- Az ország, ahol lakik, az Hun G, A, R, Y?
Ez valami fantasztikus, hogy mennyire rááll ezeknek a népeknek a fülük a betüzésre. Az más kérdés, hogy az "a" miért ""éj" és az "er" bötü miért "ár"? A másik, hogy a néninek fogalma sincs, hogy mi az hogy Hungary, és hogyan írják.
Utána a Tesco: nem kaptam vekkert, pedig az volt a fő cél. Így vettem egy dezodort, és három tábla csokit, mert a tengerész mit vegyen? Rumot?
A Woolworth-ban se kaptam ébresztőórát...Keskeny utca a templom mellett Montrose-ban
Ilyenek ezek a skóciai áruházak. Na, most tessék hozzászólni!
Viszont szemben van egy "fontos" bolt, ott kaptam, 99 pennyért. Ja, minden árucikk egy font, azért fontos bolt. Most kicseleztem a telefonokat, ugyanis eddig arra ébredtem, és Flushingban a szakácsot kellett megkérnem, hogy ébresszen.
Edinburgh kikötőjébe, Leithbe megyünk, ócskavasat rakunk be, a kirakó még nincs meg.
Este veszettül szúrt a szemem.
Hétkor már aludtam, negyed kilenckor arra ébredtem, hogy egy ajtó veszettül csapkod, így aztán már nem tudtam aludni. Kénytelen voltam megnézni a Litvánia - Skócia 1-0 meccset és az Anglia - Törökország 2-0 meccs második félidejét.
Nem tudom se a Lengyelország, se a Svédország elleni meccsek eredményét. Borzasztó!

Április 3. úton, Leith (Edinburgh). Lassú menetben jövünk. Az esti indulás nem a legszerencsésebb, ha a berakó kikötő 5 órányira, azaz 50 mérföldre van. Most ezt a távolságot kell beosztani este nyolc és reggel háromnegyed hét között.
Most megyek, és visszafordulok, utána folytatom.
Visszafordultam.
Ma már tudtam folytatni a könyvemet is. Nem írtam sokat, de fontosat.
Úgy érkeztünk, ahogyan kellett: 06:45-re voltunk a révkalauz beszállóhelyen.
A leithi kiktöto térképeEgy zsilipen keresztül lehet bemenni Leith kikötőjébe, annyi már biztos, hogy nem kell az árapállyal foglalkoznunk.
A legelső kikötőmedence a komp- és átkelőhajóké, s az utascsarnok előtt ott áll kikötve a királyi család jachtja. Illetve a valamikori, mert mára már múzeum. Ahogy eljöttünk előtte, láthattuk, hogy a part felől állandó hídon lehet felmennie a látogatónak. Állítólag a belépő 14 font. Királyi...

A birodalom maradványa


Nem volt valami könnyü bejönni a kikötő legbelsejébe. Két elforgatható hídon is keresztüljöttünk, mire beértünk. A rakpart mindössze hetven méter hosszú, a hátuljunk jól kilóg.
Mellettünk van egy szárazdokk.
Szeretem a régi épületeket, építményeket. A szivattyúház homlokzatán az évszám: 1881. Nem mai. A szárazdokk kapujáról még fényképet is készítettem. Kíváncsi lennék, milyen régi? Mert nem vas, hanem félméter vastag facölöpök vannak összeillesztve, megvasalva, a vasalások szépen besüllyesztve, összecsavarozva. Jó ránézni, már annak, aki szeret a mestermunkákban gyönyörködni. A hatalmas kapuszárnyak tetején átvezető keskeny út korlátjai biztosan egy idősek az épülettel. A 19. században készítettek ilyen kecses, tetszetős, öntöttvas munkadarabokat.Egy osrégi dokk-kapu
Ez az egyik oldal.
A másik, hogy a valamikori ipari forradalom bölcsője mára itt áll megfürödve a bölcsőből származó és mára többszörösen elaggott építményeivel, piciny kikötőivel (melyek hajdanán nyilván nagyok voltak, de ahogyan a hajók nőttek, úgy lettek a csatornák, átjárók egyre keskenyebbek), félkarú óriásként szomorkodó, ócskavasminőségü daruival, melyek hajdanán a technika csúcsát jelenthették, a modernség csimborasszója lehetett a maga 3 tonnás teherbírásával, a táncterem méretü darufülkéjével. Ezek szerencsétlenek hogyan vehetnék fel a versenyt egy hetventonnás Liebher vagy egy száztonnás Gottwald autódaruval? És ott állnak elhagyatva a rakparton, a sínjét benőtte a gaz, nem törődnek vele, rontja a környezetet, a rozsda hullik róluk, a darusfülke ablakai kitörve, szomorú látványt nyújtanak.
Elnézem a valamikor szép de mára már lepusztult, senki által nem karbantartott raktárépületeket, nagy valószínüséggel egerek táncpalotái, mert nincs pénz a felújításukra. Illetve egy pilot mesélte, hogy eladják a régi gyárépületeket, olcsón, de azzal a kikötéssel, hogy kívül helyre kell állítani, benne meg azt csinálnak, amit akarnak, így aztán vannak, akik lakásnak használják az óriási csarnokokat...
És akkor ez a szerencsétlen (ahogyan az ügynök mondta), valamikori birodalom, pechjére még megnyeri, illetve a II. Világháború győztesei között van, s ennek jogán elvihették a szovjetekkel karöltve Németországból az összes, már akkor elavult gyárat, gépet, berendezést, lehetőséget adva ezzel a németeknek a fantasztikus iramú fejlődésre, hogy Európa vezető ipari és minden vonatkozásban első számú hatalmává váljanak.
Ha nem is teljesen igaz, hogy Anglia a mai napig használja a Krupp és a Siemens 30-as évekbeli technikáját, s nem tudják, hogyan szabaduljanak meg tőle, addig Németország csúcstechnikát alkalmaz, s nem kétséges, a britek nem rúghatnak labdába mellettük.
Még azt is el kell mondjam, hogy Anglia semmiben se marad el Magyarország mögött az elhanyagolt ipari területek kinézetében. Sőt! Azt hiszem, nálunk már nem lehet ilyen lerobbant, s magára hagyott, elgazosodott, koszos ipari udvarokat, telepeket látni. Mára inkább a volt szovjet utódállamokkal kell összehasonlítani. Ventspilsben volt hasonló káosz a valamikori szovjet hadikikötőben.
Ez a rakpart is jobb sorsa lenne érdemes. Míg más ócskavas telepeket lebetonoznak, vagy hatalmas acéllapokkal fedik be a talajt, addig itt a földre öntik, s innen markolják fel. Nyilván a talaj porhanyós már, nincs ideje kőkeményre döngölődni, az ócskavas között több a föld és a por, mint a vas. És mindent beborít ez a kosz, a szél pont ránk hordja... Körülötte a gazos fü magas, ahhoz túl sok benne a szemét, hogy le lehessen vágni, és túl magas a gaz ahhoz, hogy a szemetet össze lehessen gyüjteni.
Hatra beraktuk mind, ami a rakparton volt, s egy kikötő-medencényit előre, illetve visszamentünk, s a következő pici rakparthoz jöttünk, hogy kiegészítsük a rakományt. Itt már európaibbak a körülmények, betonon van a rakomány, legalább nem lesz olyan kosz. De a beton repedezett, közötte felveri a gaz, sok az aszfalttal betömött lyuk, ilyet nem látsz nyugat európai kikötőben! Aztán szép vaskerítés, mögötte gyönyörüen leaszfaltozva, modern irodaház, mellette raktár, szépen karbantartott parkoló...
(Az a baj, hogy az ilyesfajta elmefuttatásokat hetek múltán már nem lehet ugyanúgy megírni. Ez az elveszett naplóm kapcsán jutott az eszembe, mert még mindig mérgelődöm miatta. De már nem akarok sírni!)

Április 4. péntek, Leith, úton. Egyelőre nem tudjuk, hogy hova megyünk, de ahogy a hajóbérlőt ismerem érkezés előtt ez is kiderül.
Délelőtt térképet javítottam. Az ushanti szeparációs zónát kijjebb helyezték 15 mérfölddel, ez azt jelenti, hogy a jövőben, hiába lesz telefonom, nem tudom hívni az asszonyt, amikor itt vagyunk. Ilyen családellenesek ezek a franciák.
Szép, napos időnk van.

Gennagyijról


Valamire rájöttem a délelőtti kávé alatt. A barbával arról beszélgettünk, hogy Németországban jelenleg kétféle orosz van: az egyik dolgozik, hajt, húz, és hamar egyről a kettőre jutnak. Házat építenek, jól tartják a családot. A másik nem dolgozik, nem tanul németül, a szociális háló nyakán él, nem iskolázza a gyerekeit, esélye nincs, hogy ember legyen belőle vagy a gyerekeiből. Legyen meg a napi 500 gramm vodka, és kész. Felőlük indíthatnak számukra német tanfolyamot nappal, vagy este, nem tanulja meg a nyelvet, legfeljebb ökölharcba keveredik a török fiatalokkal.
Szóval erről beszélgettünk, Gennagyij meg kedvesen mosolygott. Halvány dunsztja nem volt róla, miről volt szó. Ezek szerint nem a szakállamtól fél, hanem az angol tudása kivételesen szegény. Akkor miért nem tanul? Annyi ideje lenne, hogy sok is...
Nyilván nem szokott ahhoz, hogy oroszul nem tudja magát megértetni.
Erről a birodalmi magaviseletről le kellene szokniuk. Mára Európa szegényei közé tartoznak, vége annak, amikor a világ vezető hatalma voltak, saját bevallásuk szerint, és e szerint is viselkedtek.
Nem azt mondom, hogy Oroszország csóró, mert természeti kincsei és lehetőségei vannak, de az orosz népnek, úgy ahogy van, befellegzett, sose lesznek európaiaik...
Az csak álom.
A maffiához tartozók, lehet, hogy Európában fognak lakni.
A nép meg mindig szegény lesz, európai szemmel elképzelhetetlenül szegények. Az uralkodók kordában tartják őket, mindegy hogyan hívatnak: bojár, párttitkár vagy maffiózó.

Szerencsém lesz


Egy ilyen jó kis ócskavasrakodón előbújik az emberből az ősember, és neki kezd gyüjtögető életmódot folytatni. Szerencsére nekem semmire nincs szükségem, csak szerencsére, és azt találtam is, mert egy lópatkóval lettem gazdagabb. S mint tudjuk, az szerencsét hoz, s hogy így van, az abból is látható, hogy találtam egy lópatkót, ami szerencsét hoz.
Ám Gennagyij sokkal többet gyüjtött be. Egy ócska heverőnek a kerekeit kiszerelte, kiszedett belőle valami kerek furnért, hogy abból milyen frankó asztal lesz, meg valami csöveknek is boldog gazdája lett. Talált egy izét, amiből sok drótot ki tudott szedni (kíváncsi lennék, hány szakadás van benne).
Edmondónak nincs ideje, meg kedve se gyüjtögetni, ő állandóan kiszalad a városba. Most fél egykor azzal jött vissza, hogy:
- Chief, gyorsan, találtam egy telefonboltot, és egy open mobil 60 font!
Adtam neki ötvenet meg a SIM kártyát, mert nincs több pénzem, elrohant, de fél óra múlva búsan jött vissza:
- Megette a fene. Az a telefon nem open. De egy másik, amiben müködött a kártyád, az 90 fontba került, annyi pénzem meg nem volt. De olyan szép Samsung, volt benne kamera, és hatalmas display, lehet vele képet küldeni... Legközelebb veszek, ha ide jövünk!
Na, azt várhatjuk!
De akkor én is veszek!
És hogy végül is milyen szerencsés napom volt, az abból is látszik, hogy az ócskavasban sétálva találtam még négy lópatkót! Így most van a pótkerékre is.
Kérdem Edmondót, tudja-e ez micsoda?
- Hogyne tudnám, chief - bólint, és mondja: - lócipő.
Persze az igazság azért az, hogy angolul a patkó bizony "lócipő", azaz horseshoe.

Meglepődtem


Teljesen megilletődtem, amikor vacsoratájt kijöttünk a kikötőből. A hajó mellett két gyönyörü hattyú úszkált, méltóságteljesen, kecsesen, aztán amikor megunták, hogy olyan lassúak vagyunk, felszállt az egyik. Megelőzte a hajót, és a zsilip közelében landolt.
Na, most fogózkodj meg!
Pontosan úgy tette, ahogyan a KLM reklámfilmben lehet látni. Repül, szárnyait legörbíti, fejét felemeli, lábát előre, és elkezdi a sarkát a víz felszínén "szánkáztatni", és amikor elveszti a sebességet, akkor letoccsan.
Teljesen paff voltam! Ezek szerint a reklámfilmben semmi trükk, csak egyszerüen egy szuper jó felvétel a hattyú vízre szállásáról.
Odakint fantasztikusan szép idő fogadott, hétágra sütött a nap, a láthatóság eszményi, a skót hegyeket lehetett látni, a Forth végéig beláttam az öblöt.

Kimaradok valamiből


ami megint olyan nagyon brit. Nézem a tévét. A beharangozó filmben Livingstone család feje, John előre dörzsöli a kezét. A fia benne lesz a vasárnapi nyertes csapatban a Temzén rendezendő Oxford - Cambridge evezősversenyen, és én sajnos nem láthatom. Ugyanis az egyik fia az oxfordi, a másik a cambridge-i egyetem hallgatója, és mindkettő csapattag. (Ez azt mutatja, hogy a papa eléggé tehetős.) Ilyen még nem fordult elő a két egyetem hagyományos küzdelmében! Nem az, hogy tehetős papa fiai üljenek az evező mögött, mert gondolom csak azok...

Április 5. szombat, úton. Éjfélkor azt mondja a barba, hogy azt mondja a Deutschewelle, hogy azt mondja Bush, hogy az nem is Szaddam volt a bagdadi utcákon. Viszont az al-Dzsazíra, az arab hírtelevízió szerint az összes arab állam ellene van az USÁ-nak. Nyilván nem Szaddam mellett vannak, hanem az amerikai politika ellen.
Az iraki tájékoztatási miniszter szerint a bagdadi repülőteret a Köztársasági Gárda ellenőrzi. Viszont a tévé mutatta, amint ami katonák kószálnak a check-in környékén, hát nem sok gárdista kérte a jegyeket kezelésre.

Április 6. vasárnap, úton. Olyan napot szeretnék, mint a tegnapi volt. Eseménytelent, szép időset...
Borult ég, 10 fok, enyhe északkeleti szél, sose legyen rosszabb.
Az ilyen napokon jól lehet olvasni. Az ember leül a radar elé, felteszi a lábát a müszerpult sarkára, s féloldalanként körülnéz...

Holmi


Hát olvasom a Holmit. Benne Gábor Miklós Naplóját, abból is az 1986 nyarán írottat, amikor a Kútvölgyi és az Érsebészeti Klinika lakója volt, váltakozva, s a végén boldog lehetett, mert nem kellett levágni a lábát.
Természetesen nagyon élveztem.
Bár nem azt adta, amit vártam, amikor megláttam a tartalomjegyzékben. Ugyanis a napló szubjektív, és arról szól, ami éppen az íróját foglalkoztatja. Ezért nagyobb hangsúlyt kap benne, hogy tudott-e aznap pisálni és szarni (az ő kifejezései), mint az, hogy mi újság a színházban, a színészek világában. (Kicsit túlzok ám!)
Persze szó van benne arról is. Meg Jóskáról, Feriről és Pistáról. Jó lenne tudni, hogy kiket takarnak a becenevek. Mert Márkus Laci egyértelmü. És Latinovits is. A szerkesztő, aki sajtó alá rendezte, lábjegyzetelhette volna.

Április 7. hétfő, úton. Irakban még háborúznak. Mikor akarják befejezni?
Nem érzem jól magam. Nem fizikailag, nem érzem betegnek magam. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg. Rossz érzésem van. Nem tudom, miért, nem tudom, mitől. Afféle oka nélküli búvalbéleltség.
Továbbra is olvasok a délutáni őrség alatt, a két Holmi hallatlanul érdekes, egyik jobb, mint a másik. Az első számban Kosztolányi Dezsőné Schlesinger Halmos Ilona naplója, igaz, manipuláltan, mert ezek nem igazi naplók, hanem visszaemlékezések, még akkor is, ha voltak vonalvezető korabeli jegyzetek. Mindez nem von le semmit az értékéből. Hallatlanul érdekes.
A zsidó kislány hogyan találkozik a kirekesztéssel, és a világra csodálkozó értetlensége, sértettsége... A keresztény lányokat a gimnáziumban keresztnevükön szólítják, engem meg csak a vezetéknevemen. És nem is barátkoznak vele, ő meg a zsidó lányok közeledését utasítja el. Nyilván azt hiszi, akkor talán befogadják.
Érdekes látni az alsó-nagypolgári család elszegényedését a kislány szemével, akinek addig nem volt szabad beszélnie a pénzről: ne kérdezd az árát, mindent megkapsz, amire szükséged van, s ettől aztán az a kényszerképzete támad, hogy a pénzről beszélni ugyanolyan illetlenség, mint a pisilésről, és nem érti, hogy fatelep tulajdonos apja halála után miért hallja állandóan: erre sincs pénz, arra se...
A korszakra csak egy utalás van, az egész napló dátumozatlan:
Van egy nagynéni, bizonyos Karolina néni, aki nem szereti a gyerekeket, csak a papagáját. Mégis, rendszeresen kell látogatni. Karolina néni a spórolás megtestesülése. A köménymagot és a borsot kiveszi a levesből, kiszárítja, és még egyszer kifőzi. Só alig fogy náluk, míg Ilonáéknál kilószámra (kilenc testvér, szülők, Fraulein, cseléd). És mégis, Karolina néni a három háza egyikének legfelső emeletéről leveti magát, amikor a Tanácsköztársaságban elveszik tőle a bérházait. A kislány kommentárja:
- Miért? Hiszen olyan kevés só, bors és köménymag kellett neki...
A napló akkor ér véget, amikor 16 évesen bekopog egy akkor híres színészhez, és az a Színiakadémiára küldi.
Mint tudjuk, színésznő lett belőle, később írt is, de Kosztolányi mellett "nem rúghatott labdába"
És utána a szerkesztő, Borgos Anna elemzése is élvezetes.
Ugyancsak élvezettel olvastam a két folytatásban közölt Tolnay Károly naplórészleteket és levelezését. Ezek afféle kukucska a kulcslyukon igényeket elégítenek ki, azzal együtt, hogy remek korrajz az egész összessége. Pletykákat, magánéleti intimitásokat kapunk, elcsodálkozunk: jé, ezt is ismerte?
Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy átrágjam magam a két Esterházy könyvön, a Harmonia Caelestisen és a Javított kiadáson. Azzal nem áltatom magam, hogy élvezetes és gördülékeny olvasmány lesz, azok után, amit a kritikák írnak. De legalább adnak bizonyos támpontot az értelmezéshez...

Április 8. kedd, úton, Pasajes. Hát, nem semmi nap volt, mondhatom, hogy a meglepetések napja!
Kezdődött rögtön éjfél után, amikor megírtam a naplóm, és hiába akartam elmenteni, nem tudtam. Kiderült, a szövegszerkesztő valami miatt feldobta a talpát! Nem volt mit tenni, újra kellett telepíteni a Linuxot, és benne a szövegszerkesztőt, így most tudok dolgozni.
Már hatvankét oldalt írtam. Ez a szövegszerkesztő alkalmas arra, hogy A5-ös formátumban úgy írjam, hogy a majdan nyomtatott oldalak szerint tördel. Így kell a 62 oldalt érteni, nem flekkben.
Reggel a másik meglepetés, hogy bekapcsolom a Kossuthot, és ragyogóan jön!
A következő nem várt hír: meghalt Szaddam.
Ezt az amerikai tévéállomások üvöltik, így aztán nem kell ám rögtön elhinni, a Magyar Rádióban figyelik az arab adókat, egy sem erősítette meg.
A következő meglepetés: ebédre töltött káposzta volt főtt krumplival és uborkasalátával.

Április 9. szerda, Pasajes. Nagy nap a mai! Reggel megjött az ügynök, aki eddig le se tojta a fejünket, és elmondta a menetrendet: kettő után kezdik a kirakást, este kilencig dolgoznak, majd holnap reggel folytatják. Ha egy picit késtünk volna, akkor úgy jártunk volna, mint az utánunk jövő hajó, azt hétfő reggel kezdik kirakni!
Így aztán jó alkalom volt, hogy kimenjek, és megpróbálkozzam megint egy telefon beszerzésével.
Egy utcát eltévesztettem, és ezért egy teljes dombot megmásztam, kikeveredtem Pasajes egyik lakótelepébe, de a dombtetőről legalább beláttam a várost, és így kiszúrtam a vásárlós utcákat.
Hát mondjam, hogy nem akadt utamba egy telefonbolt se?
Már kezdtem kiakadni, amikor egy vegyesboltban (elektromos készülékek, vegyesen) megláttam a kirakatban két készüléket. Arra jó volt, hogy az eladó elmagyarázta, hogy merre keressem a szaküzletet.
MoviStar volt. Bementem.
- Open, libero telefon kell - mondom. Egy kedves kis hölgy kotorászik a katalógusban, aztán megmutat egy Alcatel készüléket.
- Ez 169 Euro.
- És biztos, hogy müködik a kártyámmal? Addig nem lehet szó az üzletről, amíg ki nem próbáltam! - Okultam a montrose-i esetből.
- Ha félóra múlva visszajön, addigra kiveszem belőle a blokkoló kódot - mondja.
Kezet rá!
A fél óra séta alatt találtam egy Vodafone-t, egy Alcatel és egy másik MoviStar üzletet. A Vodafone-nál egy telefon 360 Euróba került volna, de köszöntem szépen, olyan pici volt, hogy nem férfi kezébe való. Jó, tudom, a férfiak ebben versenyeznek, hogy kinek van kisebb, de engem ilyen sznobságok sose érdekeltek. A másik két üzletben nem volt nem szerződéses telefon.
A félórába egy sör is belefért (nocsak, már megint!).
Vissza az üzletbe, ami igazából nem csak üzlet, hanem szerviz is (szerintem ezért tudták kikódolni), kipróbáltunk egy Nokiát, és csodák csodája, müködött. Ez is 169 pénzbe került.
Nézem a hajón a dobozát: Made in Hungary.
Jól eljöttem érte ide Európa egyik végébe, igaz?
Feltöltés, és azonnal akartam telefonálni, de az asszony megelőzött. Szegényke telesírta a mobilt, ugyanis akkor ért haza a reptérről, Nimródot kísérték ki. Még Szabolcskám is elsírta magát. Hiába, no, egy évig nem látja a bátyját!
Szabolcsról van több jó hír is. A Polisz pályázatán valamit nyerhetett, mert meghívták az eredményhirdetésre. Ugye egy apának ilyenkor az a gondolata támad rögvest, hogy Tandorit, Kukorellyt, Bella Istvánt, Nyilas Attilát megelőzve első lett a fia. Az eredményre holnap este 5-kor derül fény.
Készül felvételire a Színmüvészeti színháztudományi szakára, és meghívták a Magyar Napló színházi rovat szerkesztőjének. Nem semmi. A holnap húszéves egyetemista számára csodálatos lehetőség!
Este még felhívtam apát. Jól van, a lába fáj, hamarosan megjelenik a Bábánál a Liszti grófról írott könyve, utána a reggeli útravalók, csak úgy ontja a könyveket...
A háború: az amerikaiak Bagdadot elfoglalták, nem találják se Szaddamot se a kormányt. Ledöntötték Szaddam szobrát. Nem akar ez a faszi a hatalomból menni, ezt a ledöntés is mutatta, mert csak vízszintesbe hajolt, és úgy maradt! Úgy látszik, még kell egy kicsit ráncigálni.
Azt hiszem, most már mernek örülni az irakiak, most már biztosnak látják Szaddam vereségét, a nagyvilágban nyilván kétség nem férhetett hozzá.

Április 10. Pasajes, úton. Ma húsz éve született a kisebbik fiam. Megköszöntöttem, de itt is kívánok neki sok sikert az irodalomban és a színház kapcsán. Csak gyüjtse az elismeréseket, mert minden sikere az édesanyja és az én büszkeségem! És a nagypapáról se feledkezzünk meg. Persze a boldogság se hiányozzon az életéből. Kívánok neki sok pénzt, és anyagi gondatlanságot, bár azt mondják, hogy a pénz nem boldogít, de sokan hozzáteszik: csak ha van. Kívánom, hogy legnagyobb meglepetésére váljon valóra egy évekkel ezelőtti kijelentése:
- Apa, én leszek Magyarországon az első költő, aki megél a költészetből!
És mindezt élje meg egészségben.
Annyit hadd említsek meg, hogy nem küldött emilt, a pályázat eredményéről. Na, na, kisfiam!

Tengerészovi


Reggeli után bejön a szalonba Edmondo:
- Captain, ez a Genaj (ez lenne Gennagyij) elrontotta a biciglim. Nem kérte el, és lukas kerékkel hozta vissza. Nem tudom így használni. És nem akarja megcsinálni. Bizony!
- És, menjek, csináljam meg? - kérdezte a barba csodálkozva.
- Nem, csak mondtam Genajnak hogy a parancsnok tudomására hozom.
Amikor a matróz elvonult a barba rám néz csodálkozva:
- Most mit csináljak? Jó, hogy az orrát nem kell megtörölni.
Öt perc múlva jön Gennagyij kérdi, hogy mi a dolga ma.
- Mi van azzal a kerékkel? - kérdi a főnök?
- Semmi.
A barba kiadja a munkát, kilenc körül a raktár végében látom, hogy hiányzik a kerék. Fél óra múlva megjavítva.
Hát ilyenek tudnak itt történni.

Hidegzuhany


Délutánra a barba kitalálta, hogy a fedélzeti lefolyókat ki kell tisztinai. És mivel eléggé eldugultak, ehhez a tüzoltóvizet kellett használni. A cső végét be a likba, a barba rányitotta szivattyút, Edmondo meg teljes súlyával rátehénkedett. Ahogy volt, úgy lett vizes. A cső kivágódott, és telibe kapta a matrózt.
Ezután megérkezett Gennagyij, hogy kisegítse a matrózt. Meg is lett az eredménye. Most már ketten voltak vizesek, mint az ázott ürge.
Én csak a zuhany közben, de akkor hosszasan, amíg pormentesítettem magam. Borzalmas, hogy mennyi port hoztunk az ócskavassal.
Este beszéltem egy picit a fiammal, kikérdeztem foci ügyben, bár ne tettem volna. A válogatott nem jut ki az EB-re. Most már csak porhintés az a duma, hogy van esély, ugyanis két meccsen egy pontot szereztünk, hát mi keresnivalónk lenne akkor Európa legjobbjai között. A magyarok helyzete nagyjából az a világ labdarúgásában, mint a Vasasé a magyar fociéletben. A kedvenc csapatomat kizárták az NB-ből, most állítólag a Budapest bajnokságban szerepel. Valamit hallott a fiam arról, hogy Várszegi valami MTK-Vasas fúzión töri az agyát, de ez a Vasas halála, mert ugye mit keresnék én egy MTK meccsen? Viseli a csapat VM Közért nevet? Hiszen valamikor a 80-as években egyesültek, és MTK-VM néven futott egy ideig. A Vasas is így járna. Azt hiszem, ki kell rúgni a teljes analfabéta vezetést, és kell venni egy kisebb csapatot, és jussanak oda fel, amit ki tudnak maguknak harcolni. Megmenteni csak azért, mert nagy múltú "munkáscsapat"? Ugyan, kit érdekel? Még engem se... Ebben a randa-ocsmány világban ezek a kategóriák megszüntek. A Vasas nem munkás, az Újpest nem rendőr, a Kispest nem katona... Mindegyik egy-egy üzleti vállalkozás.
Vége a focinak, de világviszonylatban. Mára labdarugó show-bizniszipari szakmunkások csak a focisták. És a mérce bizony olyan magas, hogy egy olyan focikócerájban dolgozók, mint a magyar focivilág is, teljes napos elfoglaltságban üzik kisded játékukat, tehát úgy kell megfizetni őket, hogy ha kiöregednek, akkor valamihez kezdhessenek a spórolt pénzből. Ebben változott a véleményem, elismerem. Mert eddig azt mondtam, hogy fizessék úgy, ahogy teljesítenek. De az igazából nem várható el, hogy más melóshoz hasonlítsuk őket, még akkor is, ha csak egyszerü betanított munkások a focibiznisz világában, valóban.
A háborúról nincs hír, a spanyol nyelv nem olyan alkalmas a hírek meghallgatására, mint az angol.
A rakodás befejezése előtt, mint ócskavas kirakásnál általában, kárjegyzéket készítettem, itt megkarcolták, ott megnyomták a raktár oldalát... Egyúttal kinyomtattam a délután megírt fülszöveget az Isten hozta Panamában-hoz. Gyorsan megcímeztem, odaadtam a kárjelentéssel a barbának, ő meg jól nem adta át az ügynöknek.

Buta madár, a hídon keresett menedéketÁprilis 11. péntek, úton. A hajnali őrségem alatt megszállták a hajót a madarak. Szegény buták, ahelyett, hogy leültek volna a deckre, és kipihenték volna magukat, csak röpködtek a navigációs lámpák és a világos híd körül. Nem vagyok teljesen biztos, hogy milyen fajta, de azt hiszem, ilyeneket láttam sokat a trieszti hajógyár környékén, és akkor vagy a feketehátú kavélia de az is lehet, hogy szürke boszkorinák, és most költöznek északra.
Reggelre több tíz döglöttet szedtek össze Edmondóék.
Háború hírei a barbától: harcok vannak északon, Szaddam és a minisztereinek nyoma sincs.
Bagdadban fejetlenség, anarchia, fosztogatnak, a boltosok fegyverrel védik a kis kócerájaikat, az ami katonák unottan nézik, mintha semmi közük nem lenne hozzá.

Április 12. szombat, úton. Bagdadban tovább tart a fejetlenség, most már kórházakat, köztük gyermekkórházat, fosztogatnak és rombolnak, de hogy mi az értelme, fel nem foghatom. Hiszen az orvosra mindenkinek szüksége van. Az utcákon temetetlen hullák, senki nem hajlandó elvinni őket. Semminek nincs gazdája, csak az olajnak: az elfoglalt városokban szigorúan őrzik az olajkutakat a támadók. Minden mást elvihet az ördög. Máshol az amerikaiak nem avatkoznak be, nem hajlandók ott fenntartani a rendet, ahol pedig ők az okai a fejetlenségnek, pokolnak. Ugyanis ők nem ezért jöttek. Amit akartak, az olajat, és semmi mást, már ellenőrzik. Mr. Ramsfeld tombol Washingtonban, az újságírókat hibáztatja, amiért a világ tudomást szerez arról az állapotról, ami az iraki fővárosban van.
Szabolcs nyerte a Polisz verspályázatát az 50 ezer forint kíséretében. Külön tapsot kapott, mert a huszadik születésnapján vette át a díjat. Amikor Encsit hívtam, akkor ért véget a Kossuthon egy beszélgetés, ahol Bella István mellett Szabolcs is ott volt. Persze most nem volt otthon, valahol verset olvasott fel. Elfoglalt a fiú.

Április 13. vasárnap, úton, Vlissingen. A Kossuth szerint (éjfélkor hallgattam) a népszavazás érvényes, de csak 46,7 %-os volt a részvételi arány, igaz, a szavazók több, mint 86 %-a mondott igent. Ezt nem értem. Sajnos a reggel hatórást nem tudom fogni, mert akkor a holland adó kezdi bődületes erővel sugározni a frekvencián. Ezzel kapcsolatban a barba véleménye:
- Szégyen a magyarokra az alacsony részvételi arány! Nem értem, a saját sorsukról döntenek! Hogyan lehet, hogy nem mennek el szavazni? Másképp nem müködik a demokrácia. Aki nem megy el szavazni, annak nincs is joga beleszólni az ország életébe, nincs joga kinyitni a száját, akkor, ha olyan dolgok történnek, amivel nem ért egyet. Az ilyen mindig a "másik oldalra szavaz"!
Ebben teljesen egyetértek vele.
Reggeli hírek szerint az amik kérik Szaddam rendőreit, hogy jöjjenek elő - és az esti hírek szerint jönnek is -, mert szükség van rájuk a rend fenntartása érdekében. Érdekes, ez valahogy nem ment a barba fejébe. Hogyan támaszkodhat rájuk az amerikai haderő, hiszen ők tartották fenn a szaddami elnyomást. Hiába, no, ő nem Kelet és Közép Európában nőtt fel. Mi pontosan tudjuk, hogyan is megy az ilyen.

Bejelentkezés


A hajózás biztonsága érdekében az Angol csatornában a hajóknak be kell jelentkezniük. A két végében: Ushant traffic a délnyugati bejáratnál, és Dover Coast Guard a keleti, ha délre, és Griz Nez traffic ha északra tart a hajó. Középen van Jobourg traffic, ott kell keresni, valahol Cherbourg környékén. Ezek figyelemmel kísérik a hajókat a radarjukon, s ha kell segítséget is adnak.
Hallgatom a hajókat. Néha érdekes dolgokat mondanak. De újabban egyre többet dühöngök.
- Dzsoooobul tlaaa pppi - hallom a VHF rádióban, és tudom, hogy egy szerencsétlen kis kínai birkózik a számára borzasztóan nyelvtörő angollal, próbálja kimondani a pokolian nehéz "Zsobur trafik" szavakat. És kínlódik a szerencsétlen, ő nyilván tudása legjavát adja, de ez egyszerüen a nullánál is kevesebb. Tessék mondani, ha ez a hajó bajba kerül, hogyan kommunikál a mentőegységekkel? Mert akkor nincs lehetőség szótározni, és kiejtési gyakorlatot, illetve kísérletet tartani. A hajózás nyelve az angol az olcsó lobogó alatt, és megengedett, hogy úgynevezett "munkanyelvet" használjanak, ha mindenki érti a hajón. Ezek a kínait nyilván munkanyelvnek használhatják, de a hivatalos nyelvhasználatnak nem felelnek meg. (Nemzeti lobogó alatt nyilván a nemzeti nyelv a hivatalos.)
Nyilvánvaló, hogy ezeket a hajókat le kellene állítani a személyzet alkalmatlansága miatt. De nem teszik, mert van egy hallatlan nagy előnyük az európai legénységgel szemben: elképzelhetetlenül olcsók, és ez fontosabb szempont, mint a biztonság, és most itt nem az ő biztonságukról, hanem a többi hajóéról van szó.
- De ezek a hajók hogyan tudnak végigmenni a csatornán, átkelni a Doveri szoroson ilyen körülmények között? - kérdezhetné bárki.
- Sehogy! - ez a válaszom. Ezek (általában nagy, többtízezer tonnás hajók) a csatorna közepe előtt, valahol Jobourg környékén úgynevezett mélytengeri révkalauzt vesznek fel helikopterről, s az viszi a hajót Rotterdamba, Antwerpenbe, Hamburgba.
Azt hiszem, az, hogy a hajózást nem árasztotta még el a kínai legénység annak az oka az angol nyelvtudásuk. De ha egyszer megtanulnak... Remélem, addigra nyugdíjas leszek. Azt mondják, a Marlow ugrásra kész, hogy megnyissa az irodáját Kínában, s akkor érzékeny búcsút vehet minden európai tengerész tőlük.
Vége, mára már visszavonhatatlanul megszünt a klasszikus hajózás.
Ez ipar, ez rohanás, ez ámokfutás, csak papírmunka, és spórolás, meg a személyzet kiszipolyozása, egyre lejjebb adják a színvonalat, amellett, hogy egyre magasabb követelményeket támasztanak. Lassan-lassan gombnyomogató tisztek lesznek, nem is kell majd olyan tengerész, aki navigálni tud a klasszikus módszerekkel. Azt hiszem, ha ma egy harmincéves tisztnek szextánst nyomnánk a kezébe, szívszélhüdést kapna, ha egy helyzetpontot kellene számolnia. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára szextáns a kezemben. De hiába is venném, nincsenek meg a hozzá szükséges táblázatok a hajón, akkor meg minek a szextáns? (Hogy be lehessen mutatni a Port State Controlnak! Másra ugyanis nem lehet használni...)
Ha egy hajó véletlenül egy vasárnapot nem a tengeren tölt, akkor a tulajdonos vagy hajóbérlő kiütéseket kap a méregtől, mert egy napot vesztett. Ritka, mint a sátoros ünnep, ha egy-egy napot kifogunk valamelyik kikötőben. Persze ez csak ott számít, ahol ki tudok menni, Vlissingenre ez egyáltalán nem vonatkozik. Ugyanis ott a város olyan messze van, hogy reménytelen, még az álmodozás is a kimenetelről. Néha Montrose és Pasajes vagy Bilbao. Kész. Ennyi a partra lépési lehetőség. Hogy egy napra elmenj valahova? Nevetséges! Nekem ez utoljára a Priwallon, 2001 nyarán adatott meg, amikor Sharpnessből elmentem Berkely-be Gáti Lucó jóvoltából.
Ezek a nyavalygások a coasterrel történő hajózásra értendők. A konténeres hajók még nagyobb rohanásban vannak, legyenek bármekkorák. Talán egy ömlesztett-áruszállító hajó még kivétel, de ők meg a térkép szélén állják le a pár napjukat a kikötőben. Arról nem beszéltem, hogy az új, modern kikötőket a városok kiparentálják jó messze a központtól.
Hol van a hetvenes évek kényelmes, kellemes hajózása? Amikor három-négy nap minden kikötőben kijárt, nem volt az embernek 250 túlórája egy hónapban, a rakodás normális mederben, reggel nyolc és este öt-hat-nyolc óra között volt, s leginkább a szovjetek dolgoztak 24 órán át megállás nélkül. Ha akkor egy tisztnek azt mondták volna, hogy kétszer hat óra az őrség, egy hétig egyfolytában félrebeszélt volna! Persze ehhez hozzátartozott a Vörös-tenger légkondicionáló nélkül, és általában sokkal "mostohább" élelmezési körülmények között voltunk.
Örülök, hogy a részese lehettem még az igazi, klasszikus hajózásnak.
Ötven év múltán vajon min fog keseregni egy akkori tengerész?
Lesz-e neki mire nosztalgiával emlékeznie?
Én persze nem látom azt, amire a mostani kezdő tengerész majdan jólesően emlékezhetne. Pilotmesék
Fél kettőkor vettem fel a révkalauzt. Ismeretlen, idős úr jött. Érdekes, más-már ismerem a pilótokat, legalább is látásból. Hamar beszédbe elegyedtünk.
És egész úton beszélgettünk, volt is miről, volt közös téma bőven, hiszen a fia barátnője magyar, immár három éves a kapcsolat, s házasság nem lehetetlen. Mindketten személyhajón szolgáltak, onnan az ismeretség.
Volt egy érdekes kérdése:

Innen a naplóm helyreállított, nem változtattam, nem bővítettem, nem írtam hozzá, mert így tükrözi a "történelmi" valóságot. Csak a billentyüzet okozta olvashatatlanságot javítottam ki:

Vlissingen - móló- Chief, tudja-e mi Vlissingen magyar vonatkozása?
Hát persze, hogy nem tudtam.
- Nos, a mólón áll egy tengerészkapitány, bizonyos Michiel de Ruyter szobra. Csatában megverte a spanyol hajóhadat, s kiszabadította...
- ...a gályarabságban szenvedő magyar protestáns papokat! - fejeztem be, mert biztos voltam benne, hogy csak erről lehet szó.
Igazam volt. Ők azok, akiknek Debrecenben emlékmüvet emeltek. Vajon rajta van-e a hollandus "kollégám" neve?
Érdekesség, nekünk magyaroknak: a hollandok azt mondják: hollandul beszélünk. Ugye mi azt tartjuk, flamand a nyelv, amit beszélnek, aki hollandot mond otthon, hát... Szerintük a belgák beszélik a flamandot.
A Holland egy terület a Németalföldön. Csak a Rotterdam környékiek hívják magukat hollandnak, a többiek németalföldiek (nederlandse). A pilot szerint.

Április 14. hétfő. Vlissingen, úton. Normál nap. Semmit nem tudok dolgozni, mert megint elhagyta magát a billentyüzet. Pedig lenne dolgom elég. Megkaptam apa levelét, és azt hiszem, át kellene dolgoznom az Isten hozta Panamában címü kéziratot. De így nem tudok dolgozni. Kezdem gyülölni ezt a rohadt komputert.
Isten éltesse apát, ma van Tibor napja, sajnos nem volt alkalmam, hogy felhívjam. Na, majd Montrose-ból, a nyolc napba belefér.

Április 15. kedd, úton. Otthon tüntetés volt, az amerikai hegemónia ellen a követség előtt. A hatalmas tömeg tizenöt főből állt. Bokor W. György most azt találta ki, hogy Szíria rendelkezik vegyi és bakteorológiai fegyverekkel.

Április 16. szerda, úton. Háború: gyakorlatilag véget ért. Most jönnek az igazi gondok, legalább is az amerikaiak számára. Ugyanis az a faramuci helyzet állt elő, hogy azok a fránya irakiak nem akarják megváltoztatni a rendszert.
Transzparens: Bush és Szaddam neve között egyenlőségjel, és mindkettő áthúzva.
Ezek képek a Channel 4 híreiből.

Április 17. csütörtök, úton, Montrose, úton. Érkezés délben, optimális. Kirakás kezdete délután kettő, optimális. Befejezve nyolckor, optimális. Aludni mentem hétkor: optimális. És délután kimentem a Tescóba, vásároltam egy-két ruhanemüt, megtehettem, hiszen már van telefonom, nem kell vigyáznom a pénzre, gyüjtögetni. Beszéltem Encsivel, apával, őt köszöntöttem is, Szabolccsal. A kisebbik fiam azonnal újságolta: megnyerte a Polisz pályázatát.
- Nagyra nőj - köszöntöttem.
Nagy nap a történelmünkben: aláírtuk az Európai Unió belépési nyilatkozatát másik kilenc állammal közösen, Athénban. Kint volt mindenki, aki csak számit a politikai életben: a pártok vezetői, az eddigi miniszterelnökök, s a jó ég tudja, hogy még kicsoda?

Inchkeith szigete útban InverkeithinbeÁprilis 18. péntek, úton, Inverkeithing. Érkezés hajnalban. Hétre part mellett, majd draft survey, raktárnyitás, kilenckor kerültem ágyba, jó álmosan ébredtem délben. Hatra bennünk a 2400 tonna ócskavas, shiftelés, vagy ötven métert hátra. Kilenckor felültünk, és elkezdtünk dőlni, vagy tizenkét foknyit. Komolyan mondom, hogy nehezemre esett a közlekedés a decken. És le se mertem feküdni, mert fél tíz felé egy durranás, a hajótest zökkent egyet, kimentem megnézni, mi történt, hát egy kötél elszakadt. Csak akkor feküdtem le, amikor apálynak vége volt, és már biztosnak tünt, hogy a kötelek megtartanak.

Április 19. szombat, Inverkeithing, úton. Délután kezdtek, ötre kész, manőver, indulás.
Valóban vége az iraki háborúnak? Az amik már csak civileket lődöznek le, akik nem szeretik őket: meglehetősen egyedi módja a szívekbe való lopózásnak.

Alain


Indulás előtt Alain tiszteletét teszi. Előbb ide nem dugta volna azt a birodalmi orrát. Elegánsan papírozgat, gondosan ügyelve, hogy be ne "koszoshajózza" az ápolt kezét, s rám néz:
- Dzsárgen, please.
Nézek, mint a hülye:
- Pardon?
- Dzsárgen, please... - és úgy néz rám, mint egy marék hernyóra a kontinensről...
Még hülyébben nézek:
- Pardon? Sorry, nem értem!
A draft surveyor megszán:
- A captaint, legyen szíves - mondja.
Hát igen, a briteknél mindenütt Jürgen, csak Alainnak Dzsárgen:

Április 20. vasárnap, úton. Éjfélkor a barba mutatja a mellettünk levő hajót:
- Ők is Bilbaóba jönnek, de Leithből...
Versenyezhetünk egy jót.

Április 21. hétfő, úton. Borzasztó, hogy ezzel a dög komputerrel nem lehet dolgozni!
Hajnalban egy hatalmasat pereceltem lefelé jövet a hídról. Csontom nem tört, csak a popsikám fájt vagy fél óráig.
Mondjuk, az igazsághoz tartozik, hogy nem sok történt, de kiolvastam az alföld januári számát, és érdekes volt, bár a felét nem értettem.
Kezdek megőrülni: már bejelentkezni se tudok a Linuxba: vagy fél óráig kell próbálkoznom, mire sikerül.
Mi lesz velem? Nem tudok semmit se dolgozni!

Április 22. kedd, úton. Ez egyszerüen őrület! Az áprilisi naplóm is tönkrement, de legalább nyomtatható állapotban van. Így amit írtam közben, az marad olyan, amilyen, illetve lehet, hogy átírom ide, ha lesz időm. A másik gondom az, hogy ma tettem be a nyomtatóba az utolsó kazettám, nem nagyon merek nyomtatgatni passzióból...

Helyreállítás vége. Istenem, vajon hányszor kényszerülök még erre a hátralévő időben? Remélem, nem kell már javítanom...

Április 22. kedd, úton. Ma este váratlanul "megjavult" a billentyüzet, de nem írtam naplót. A délutáni őrségben olvasgattam, és teljesen a hatása alá kerültem. Valami hallatlanul érdekes állapot volt. Amolyan izgalmi, járkáljunk, dolgozzon az agyunk..
És ahogy filózgatok beugrott, hogy mit is akarok. Este a kabinban azonnal nekiültem, és megírtam hat oldalban.
Khm..., hát izé... az igazsághoz tartozik, hogy Kukorelly "Has.Csont." címü írását olvastam újra, kétszer is. Amiből kialakult a hozzávaló hangulat: Kukorelly szöveg, egy videofelvétel, még decemberben láttam a hajón, az Alföld egyik tanulmányában közölt vers, és este gospelt hallgattam. (Gospel, aki nem tudná: vallási ihletésü modern zene, jellegzetes számok: Oh Happy Day, I Will Follow Him, többnyire ezeket lehet hallani ha közvetítenek a Hit Gyülekezetéből. Elvis Presley-nek van sok ilyen száma. Magával ragadó zene, lelkesítő hangulat, lüktető ritmus...) Az írás - szöveg - címe: Kapcsolatok.
Ami kijött belőlem az teljesen más, mint a Szuburbánus Dekameron, de mégis van benne hasonlóság (elvégre tőlem való mindkettő, nem igaz?).

Április 23. szerda, úton. Délután jött a telex: ötödikek vagyunk Bilbaóban a kirakásra várakozó hajók között. Vasárnapra fejezhetik be, írta Rick. Utána valahova Franciaországba megyünk és napraforgómagot, és kukoricát viszünk Imminghambe, a Humber egyik kikötőjébe.
Este javítgattam az írásaimat.
Miért van, hogy úgy éreztem az írás után, hogy "kimerültem"? Mintha lemerevedtem volna. Nem volt lelkierőm utána folytatni a naplóval.
Ma viszont az őrségben nekiálltam, az "elromlott" naplómat feldaraboltam, új néven kimentettem, újra összeillesztettem, és ez az eredménye.
Most gondolatban megrovom a kisebbik fiam. Februárban megbeszéltük, hogy elküldi az irodalmi lapokat, és kértem, később küldje a márciusiakat is meg a többit, kérés nélkül. El is küldte, a 2003. második számokat - legalább három hetes késéssel -, de a többire már nem volt érkezése. Tudom, hogy elfoglalt, tudom, hogy sok a dolga, de ennyit azért megtehetne. Ez a kérésem olyan, mintha egy magatehetetlené lenne, ebben én nem tudok semmit tenni, rá kell, hagyatkozzam. Sajnos...
Úgy látszik, nekem ahhoz, hogy "jót" írjak, az kell, hogy ezeket a lapokat forgassam. A Szuburbánus is úgy keletkezett, hogy az "Irodalom visszavág" lap két számát olvastam... (és felment a pumpa!)

Április 24. csütörtök, úton, Bilbao, horgonyon. Érkezés reggel fél hétkor, horgonydobás, nyugodt alvás.
A délutáni őrség alatt olvasgattam. Mivel mindenből kifogytam, így újra az Alföldet vettem kézbe. Parti Nagy Lajos debreceni előadását böngésztem. Egy mondat után: katt.
Délután telex jön, hogy Octavio megy haza, jön Jose vissza. Már Rotterdamban van, és e hónap 30-ig érvényes a schengeni vízuma, hol vagyunk, mikor érkezünk Vlissingenbe?
Már megint hülye a Marlow.
Miért nem lehet úgy csinálni, ahogyan a Priwallon, ott nincs váltás, csak ha a hajóról kérik. Itt meg a hülye Tsaggiris intézkedik, önfejüen, aztán nézhet, hogy jól nem érünk fel amíg José vízuma érvényes. Mert nagyon úgy néz ki, hogy innen valami francia kikötőben rakunk be gabonát Imminghamnek.
Persze minden változhat. Octavio jól pofára esik, mert novemberig szeretne maradni (bár a szerződése csak három hónapos).

Április 25. péntek, Bilbao, horgonyon. Csendes nap, remek idő, beszéltem az asszonnyal, mi kell több?
Beszéltem a kisebbik fiammal is, ő hívott, hogy elmondja, megvette a folyóiratokat, és holnap feladja őket. Na, azért!

Irodalomtudomány


Kérdem tőle, ismeri-e Kulcsár Szabó Ernő nevét? Na, erre elkezdett ömleni belőle, hogy persze, hiszen ő tanítja az irodalomtudományt.
Ezen felbuzdulva újra elkezdtem átrágni magam a tanár úr előadásán. Meglepő volt, hogy voltak 100 %-ig érthető mondatok is, bár az igazsághoz tartozik, hogy ezek zömmel idézetek voltak.
Azonban volt egy kétségkívül igaz idézete, egy valaki mondta, hogy a müvészi alkotások az osztálytársadalom felsőbb rétege számára készültek, nem biztos, hogy túlélik a demokrácia elterjedését.
Jaj, szegény irodalom, és a többi müvészet, sajnos látom a megállapításának realitását, bár azt hiszem, hogy a demokráciában nem a "gazdagok", hanem az egyre csökkenő számú műveltek kiváltsága lesz a művészet élvezete (míg a többiek kiütést fognak kapnak tőle). S nekik lehet lilázni. Azt már most látjuk, hogy a tömeget nem érdekli a kultúra, csak ahogyan a tanár úr említette, az Anettka és Lagzi Lajcsi féle tömegkultúra termékeire vevők.
Ma hajnalban akartam írni, hát megint elhagyta magát a billentyüzet. Most gyorsan pótolok mindent, mert ki tudja, meddig tart a jó világ.
Azért egy mondat az előadásból:
"Mert míg a reális, fiktív és imaginárius tirádájában az imaginárius úgy válik materializálhatatlan és hozzáférhetetlen, mégis nélkülözhetetlen médiumává az irodalmi kommunikációnak, hogy diffúz és strukturálatlan "alakja" a (befogadó) képzetekbe átvezetve válik valóságossá s így a "fikcionált szövegekben csak közvetve artikulálódik", addig a szöveg ezekben a müvekben elsősorban materiális médiumként vonja magára a figyelmet."
Ez egy ilyen tudományos alapossággal megalapozott ennyire tudományos tudomány!
Délután beszélgettem Jannal, feljött a hídra, leborotválta a fejét most haj- és szakálltalan, új fiú, új fiú. Azt írtam róla, hogy okos, művelt. Az biztos, hogy mindenhez hozzászól, mindenről van véleménye, ismeri a lengyel történelmet (ennek kapcsán tettem róla a megállapításomat), de saját bevallása szerint nem olvas. Illetve de:
- Újságokat olvasok. Egy lengyel klasszikust se tudtam elolvasni, a Kislovagot háromszor elkezdtem, de nem tudtam befejezni, a modernek meg...
Azért Proust nevét ismeri és Sienkiewicét is.
Miloslaw Cieslaw? Az ki?

Április 26. szombat, Bilbao, horgonyon. Hát nem jobb horgonyon, mint bent a rakpartnál? Ott is hatórázunk, ott zaj van, itt szép csend, ott dög meleg és megrekken a levegő, itt meg jár a kellemes szellő, és a hőmérséklet is csak húsz fok.

Április 27. vasárnap, Bilbao, horgonyon, kikötő. Hajnali őrség alatt megint összeomlott a gép.
Nagyon kezd tele lenni a hócipőm vele! Ilyenkor nem is merek hozzányúlni már fontos dokumentumokhoz, mert elrontja, nem tudja kimenteni. Ezt a "hó végi" naplót is harmadszor írom, a romlás utáni elveszett, de lényegében semmi fontos nem volt benne.
Csak írni kéne! De nagyon, és nem tudok.
Tegnap délután, mivel a nappali őrségben nincs nálam a komputer, ezért olvasgattam. Mit? Hát Kukorellyt. Na, ja...
Azt hiszem, kezdek ráérezni, és ez a lényeg.
Oly annyira, hogy egy mondat után, katt... és kész volt fejben a következő "érzés", "feeling", nevezzük, ahogyan akarjuk. Este leültem, gépbe vittem, akkor még tudtam dolgozni, kész lett, kimentettem, és amikor akartam javítgatni, kész. Oda a billentyüzet. Azóta nem merek hozzányúlni, nehogy menthetetlenül elromoljon a file.
Ma a hajnali őrségváltáskor a barba felhívta a révkalauzokat, mik a kilátásaink?
Hajnali négy körül, vagy délután háromkor kötnek ki, mondja Maria, a kedves hölgy a forgalomirányítástól. Természetesen délben kezdtük a horgonyt húzni, s egyre kikötöttünk. Sehol senki. Kettőkor ügynök:
- Captain, minden a szokásos. Fogalmam sincs, mikor végeznek. Minden a gyártól függ! Egy darujuk nemrég elromlott (a középső a három közül, nyilván azért, hogy a másik kettő se tudjon szabadon közlekedni a sínen).
Délután olyan levert voltam, húzott az ágy.
Fél hétkor lefeküdtem, féltem, hogy felébredek, és akkor nem pihenem ki magam, de éjfélig húztam a lóbőrt.

Folyékony acélszállító kocsi a bilbaói gyárbanÁprilis 28. hétfő, Bilbao. A barba elment aludni, senki nem rakodik, bekapcsolom a gépet, most jó, hát gyorsan pótoltam a naplót. És nem tudtam elmenteni! Ez már a harmadik változat!
És javítgattam az írásaimat.
Azt hiszem, van köztük igazán jó is!
Hagytak aludni. Mert sokszor vagyok úgy, hogy írok valamit, és utána nem megy az alvás. Forgolódom, nyüglődök, kételyek gyötörnek, jó-e amit írtam? Nem kellene-e átírni? Ez a legutóbbi hagyott békében pihenni. Óvatosan jegyzem meg: talán a legjobb, amit eddig írtam.
Persze minden változik, a fenti megállapításom is, nem a legjobbra vonatkozik, azt fenntartom, hanem a "hagyott aludni"-ra. Ugyanis ma este hiába feküdtem le, nem hagyott a dög. A végével van bajom, már a harmadik változatot agyaltam ki, akkor persze jónak látom, de most tudom, hogy nem jó. Szószátyár. Drasztikusan le kell csökkentenem. Hát felkeltem, és csinálom.
Ma biztos nem megyünk el, lévén most fél tizenegy este.

Április 29. kedd, Bilbao. Valami nagyon nem kóser! Valami történt velem, na, semmi komoly, a család jól van, a gyerekek rendesek, a hajón minden oké, Bilbaóban vagyunk és most még csak ki se raboltak, nem, ezek a dolgok mind-mind rendben vannak.
Valami elromlott, vagy megjavult, vagy esetleg felrepedt, nem vagyok képes megfogalmazni, nem tudom, csak érzem, hogy a dolgom nem ugyanaz. Megy az írás, és nem megy. Kényszerem van, írnom kellene, de nem tudom, hogyan a mit. Meg a mit hogyan. Meg tulajdonképpen semmit se tudok. Valamit akarok, de nem tudom, hogy mit. Egy biztos, valami mást. Nem mást akarok, hanem érzem, hogy valamit máshogyan kellene, mint eddig. Nem áll kézre úgy a billentyüzet, mint máskor. Ez nem azt jelenti, hogy összeomlott a rendszer megint, hanem nem akarózik azt és úgy írni, mint eddig.
Ez nem lehet igaz! Megint elromlott a billentyüzet! Írom, veszettül írom a naplómat, és tessék. kész, nem lehet folytatni...
Hát hogyan lehet ilyen körülmények között "dolgozni", írni?
A rakodás sehogyse áll, alig raktak ki tegnap valamit. Gondolom majd ma.

Április 30. szerda, úton. Igyekszem minél hamarabb megírni a naplót, ezt az elfuserált áprilist befejezni, már nagyon tele van a hócipőm az elvesződésekkel, az újraírásokkal, a billentyü összekeveredéssel.
Szóval tegnap este elindultunk, ma ronda nap a Vizcayán, nyugati szél hullámok, üresek vagyunk, és veszettül billegünk. Éjfél előtt elérjük az ushanti szeparációt, ez azért lényeges mert UTC (GMT) 00.00-kor kijjebb helyezik 15 mérfölddel, és akkor van a nagy nemzetközi gubanc, ki hova menjen, ez a hajó még éjfél előtt, az már éjfél után ide, oda, amoda, gondolom a zabszem nem, fér a seggükbe, nyilván dupla szolgálatot tartanak a forgalomirányításnál.
Sajnálom, nincs több időm a naplóra, írnom kell...

MÁJUS


Május 1. csütörtök, úton. Kezdek teljesen kiakadni, lassan nem bírom ezt a "lelki terrort", amit a komputer jelent: ha lejövök a hídról, sose tudhatom, hogy mi vár, írhatok-e vagy unalomüző pasziánszra leszek kárhoztatva?
Most ugyebár az a helyzet, hogy sajnálok minden leütött billentyüt a Naplóban, mert az írás rovására megy...
Megírtam a Bolondot, majd három nap múltán, azaz ma a Bolond 2-őt, és megnyugodtam, bár nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán így, ilyet megírni? Nyilván lehet, mindent lehet, de azért érdekelne majd az apám véleménye is, meg Szabolcsé is, meg az asszonyé is ennek az írásnak a kapcsán. Jónak tünik, nem szívesen hagynám ki. (Jaj nekem, a sorrend!!!)
Tegnap szétszabdaltam a Szuburbánus dekameront részleteire, azaz minden írás egy-egy file, így könnyebben lehet vele játszani, és nincs az a veszély, hogyha egy megsérül, akkor az összes odavan. A szabdalással együtt jár az is, hogy elolvastam, hát, mit mondjak, jobbra emlékeztem...
Lehet, hogy bizonyos témákat újra írok, úgy, hogy az eredetit is benne hagyom? Vagy egyszerüen írjam át azt, amelyik a jelen állapotában nem tetszik? Persze mindegyik tetszik. Na, most mi van?

Tengerészjünk is egy kicsit:


A barba megy haza, most Vlissingenből kiszáll, jön vissza (jonge, jonge, jonge) Oltmanns, gondolom egyelőre nincs hiszti, most a szabadság után feltöltve energiával, munkára-harcra kész. A röhej, hogy ha a Marlow megadja az egy hónap hosszabbítást, akkor jó esélyem van rá, hogy Jürgen még visszajön, s csak azután megyek haza. Akkor pedig egy szerződés alatt négy parancsnok...
Hogy mi lesz Octavióval és jön-e Jose, nem tudjuk, a Marlow nem válaszol.
A barba szerint, ha vissza kellett küldeni a Zöldfoki Szigetekre, akkor is bevasalják rajta a költséget.
Teszek egy kísérletet: senkinek nem mondjuk el (a barba meg én), hogy Flushingból nem Montrose-ba szól a cellulóz, hanem Aveiróba. Kíváncsi leszek, mikor veszik észre a tengerészek, hogy nem északnak hajózunk, hanem dél-délnyugatra megyünk...
Szemét vagyok, mi?
Kimentem a deckre, hogy valami vonalat facsarjak ki a telefonomból, hát nem sikerült, így telefon csak holnap lesz (délután Szabolccsal beszéltem másfél percet). Visszafelé jövet a folyosón egyszerre léptünk egymás elé a barbával. Majd a frászt hoztuk egymásra. Percekig dültünk a falnak, legyeztük magunkat és röhögtünk...

Május 2. péntek, úton, Vlissingen. Siettünk, a lehető legjobban érkeztünk: mindenféle lassítás nélkül is reggel kilencre értünk Wandelaarhoz, s a pilottal három óra után kikötés dél után fél órával. A melósokat fél négyre rendelték, ma el kell mennünk, mert holnapra senki nem jön be dolgozni.

Május 2. péntek és 3. szombat, Vlissingen, úton. Mondjam, hogy megint nem jó a billentyüzet? Hát mondom, hogy a fene egye meg! Gyülölöm, gyülölöm, utálom ezt a komputert!
Nem is merem a tegnapi napot beírni az eredeti naplóba, legfeljebb, ha megjavul, akkor majd bemásolom.
Délre kikötöttünk, az ügynök hozta az irodalmi lapokat: Holmi, Jelenkor, Mozgó Világ, Hitel, Ezredvég. Hál' istennek, megint van olvasnivalóm. Azt persze nem értem, hogyan lehet 2400 forint a díja, szerintem a posta átvágja a fiamat. Azt hiszem, már régen megszünt a tisztesség ott is. A legendás hírü posta, amelyik a két háború között még a keresztrejtvényben elrejtett címet is hajlandó volt kinyomozni, és a brahiból hiányosan címzett levél címzettjét is megtalálta.
Örömömben, hogy ilyen gyors, a tapasztalatokkal ellentétben, a holland posta, ezért éjfél után kinyomtattam a májusi naplóm, és elküldtem. Lehet, hogy ez az utolsó levelem hazautazásom előtt.
Délután kettő körül megjött két tulaj (tudjuk, hogy hárman vannak), és hozták magukkal Oltmannst. Jürgen négykor ment el, lehet, hogy még ezen a hajón találkozunk...
Megjött Jose is. A Marlow egy másik, a kikötőben levő hajóra "behajózta" arra a két napra, amit késtünk a hó végéhez képest. Octavio kap egy másik hajót, szintén coaster.

Az ítéletidő


délután ötkor tört ránk. Addig is volt kisebb szél, pár átfutó eső, de ötkor borzalmas szél kerekedett, mire becsuktam a raktárt, bőrig áztam, de védett helyre vonulhattam, mielőtt a jég elkezdett kopogni a fedélzeten.
Utána mi volt, nem tudom, mert a barba elküldött aludni. A rakodás végét éjfél utánra jelezték. Muszáj berakni a hajót, mert szombatra nincs munkás, hát nem számít a túlóra.
Éjfélkor szél, eső, hideg fogadott. Húsz perc alatt kész voltunk, a munkások úgy elhúztak, mint a vadlibák, a pilot kettőre ígérte magát. Meg is jött.
Elől vagyunk, várjuk az indulást.
- Reggel nyolckor indulunk! - hallom a hangosanbeszélőből.
Jobb is...
A parancsnok gyorsan elhúzott aludni, mert ugye éjfélig volt, aztán kettő előtt keltettem, amikor az ügynök jött a rakománypapírokkal.
Amíg a taxira várakoztunk a pilóttal, elmondta, milyen trükkök szerint függesztik fel a révkalauz szolgálatot. Steenbank már nem dolgozik, ők déli szél esetén már nyílt vízen vannak, Wandelaar csak akkor áll le, ha nyugatira fordul.
Most déli a szél.

Léptek az éjszakában (krimi két felvonásban)


Fél háromkor feküdtem. Persze ilyenkor nem megy olyan könnyen az elalvás, már hozzászoktam az éjfél utáni fennléthez. Minden apró zajra felkapom a fejem.
Mintha valaki járkálna a fedélzeten. Nincs oka, mindent bezártam, ki lenne? Elhessegetem a gondolatot.
Megint. Kipp-kopp-kopp, pont az ablakom alatt.
Kinézek, persze senki. Lefekszem.

(Második felvonás)


Megint hallom. Most határozottabb a léptek zaja, ez egészen világosan kivehető a szél zúgása, és az apró hullámok csobbanása közül.
Nincs mit tenni, ki kell menni, ki az, megnézni, és kérdőre vonni, mit keres a hajón?
Azért felfegyverkezem, az egyik kezemben viszem a lópatkót, hátha szerencsét hoz most is.
Hozott.
Ugyanis az ablakom alatt állok, nézelődök, és megint kipp-kopp-kopp. De senkit nem látok, én se mászkálok, hát a spring (előretartó kikötőkötél)! Feszes, mint a hegedühúr, és amint a hajó picit eltávolodik a rakparttól, megfeszül a kikötőbakon, kipp-kopp-kopp: recseg a kötél...
(Függöny, ruhatár, tolongás, hazamenet nem kell taxi!).
Innen már nyugodtan alszom, nem érdekel, ki járkál továbbra is az ablak alatt.
Reggel nyolckor pilot, annak ellenére, hogy délnyugati szél van, Wandelaar dolgozik. Jó ramaty időnk lesz, a parancsnok már kezdi a mensch-mensch-mensch-t, meg a jonge-jonge-jongét. És sájze is akad a szótárában...
Kinézek az ablakon, már kint vagyunk a parti vizeken, hát minden koszos-fehér, az iszapot is felkavarja a szél, a sötétszürke, de a napfényben inkább fekete hullámok taraja fehér, a szél vízszintesen hordja a permetet, amit lelopott a felkorbácsolt vízről.
Most mi a franc ette a billentyüzetet, hogy tudok folyamatosan írni? Be is másoltam a naplóba.
Mindenféle szörnyüséget kitaláltam elalvásig a könyvemmel kapcsolatban, hogyan fogom megírni. Teljesen át kell dolgozni, meg kell hozzáolvasni, nem lesz könnyü. De meg kell próbálnom.
A délutáni őrség alatt olvastam. Az Ezredvéggel kezdtem. Az első írás, egy novella Tabák Andrásé. Hallatlanul kedves, és emberi.
Az első mondatok furcsák. Nekem, mivel tengerész vagyok, és úgy tünik, hogy "tengerész" sztori, és ugye az ember nem tud a szakmájától elszakadni...
A végén kiderül: az unokájával játszik tengerészest, nagyon tetszett! Egy dolog elmaradhatott volna: nem vagyunk gyerekek és a tanulságot le tudjuk vonni. Bár lehet, nem tudom... Nincs is nagyon levonva.

Május 4. vasárnap, úton. Na, nem az "én kedves komputerem" lenne, ha itt nem döglött volna be a billentyüzet, s ki kellett hagynom teljes 16 órát.

Május 5. hétfő, úton. Most megint azzal kezdem, amivel a múltkor, a billentyüzet természetesen feldobta a talpát. Mikor tudok majd írni?
Délután Jan röhögve jön a hídra:
- Gennagyij az utolsó! Ma kérdezi, hogy miért megyünk ilyen hosszan Montrose-ba?
Ehhez tudni kell, hogy kijöttünk Flushingból, és Edmondo azonnal megjegyzi:
- Úgy látszik, Sheernessbe megyünk. Mert nem északnak, hanem nyugatnak tart a hajó...
Ő azonnal észrevette. Pedig borús volt, még csak nem is lehetett a napot látni. Ki tudja, hogyan lehet megállapítani az irányt, ilyen időben?
Fogós ravasz kérdés, és persze ez a fekete matróz úgy látszik még elég közel áll a természethez.
Na, senki?
Hát akkor elmondom: ki kell nézni a partra. Ha jobbról van, akkor Steenbank felé megyünk, ha balról, akkor nyugatra. Persze ha tudod a szélirányt, akkor csak a hullámokra kell vetni egy pillantást. Most délnyugati a szél...
Olvasom a Hitelt.

Május 6. kedd, úton. Gyülölöm, rettenetesen gyülölöm ezt a rohadt komputert, fel kéne négyelni, kerékbe törni, elégetni, halálnak halálával halatni!
Nem lehet így dolgozni!
Elkezdtem írni a Munyókát, hát negyed oldal után bedöglött, nem lehet folytatni. Pedig öt hónapja hordom magamban az ötletet, nem tudtam kiírni magamból, most végre megvan, hogyan s miként, s akkor, tessék. Ez egyébként érdekes: nem tudok semmit megírni azon melegében, ahogy kitalálom! Az Aranka piros autója is hónapokig érlelődött, a Bolond vagy tíz hónapig, Munyóka ötlete pedig karácsony táján jött. Megpróbálkoztam többször is vele, de abbamaradt. Persze egészen más lett, mint amilyennek az ötlet jött, de persze jobb, sokkal jobb lett. Kitaláltam, hogyan nem kell szószátyárkodni.
Aztán vannak pár sorosaim, ezek meg: pakk!, és kész. És ezek minél többet szórakozom velük, annál inkább "kínja-írások" lesznek.
Este úgy ahogy helyrejött a billentyüzet, hát befejeztem a Munyókát. Nem "úgy" akartam, ahogy mostanában írok, de végül rákényszerültem, mert a billentyüzettel nem lehet ilyenkor írásjelezni, hát írtam, írtam, aztán áttettem "kisbetüs" formára. Ez persze így nem sokat mond, ismerni kell, ahhoz, hogy tudd, miről van szó. Nem tudom, honnan vettem a "Munyóka" szót, csak úgy jött. Egyébként "ő" egy fakanálbaba... Lehet, hogy a "Mutóka" ihlette? (Ő Encsike keresztmamájának az anyja, vagy anyósa volt...) Persze az egészet nem tudom, honnan veTtem, Na megint beszart A billentYüzET hOGY a fene essen bELe!

Május 7. szerda, úton, Figueira da Foz, úton. Jó viharos időben érkeztünk, szerencsére északi, északkeleti szél volt, és így a kikötőben nem jönnek be a hullámok, mert ugye a decemberi naplóban leírtam, hogy milyen viszontagságos akkor a helyzet.
Megérkeztünk, kikötöttünk, volt sájze, meg jonge-jonge, de azért minden OK.
Na, most tessék leülni, és megkapaszkodni, mert különben...
Kimentem a városba!
Na?!
Persze csak egy órára, mert mindjárt indulunk (jó ha késő este), de nem is kellett több idő, mint másfél óra, az alatt el lehet intézni a bevásárlást és a fodrászt.
Megvettem egy halom üdítőt, aztán kerestem egy fodrászüzletet. Találtam is. Bemegyek.
- Bom dia - köszönök, bólintás.
Leteszem a cekkereimet, és kérdem, hova ülhetek, mert mindhárom fodrászszék üres. Az egyik fazon a középsőre bök.
Leültem. És ültem. És tévéztünk, és elvoltunk. VÉGE valaMILYeN MecCSneK MegKérdiK: mIT AKAR? LOVaT PakTOLTATNI MONDanÁM ha tudnéK annyira portugálul de nEM igy kIOLVaSOM a TudomÁNYT AZ ÁRJEgyzékRŐL: corte simples EZ eGYSZeRŰ HAJVÁGÁst jeleNt tÉvÉZÜnK olvasnak almát esznek, jól elvagyunk ám!
Végre az egyik odajön, miután megette az almáját és igazán helyre frizurát rittyentett.
Mindezt tette nyolc euróért.
AnnYIÉRT LEHET IS.
HA valaki nem vette volna észre, megint a billentyüzet...
Beszéltem Szabolccsal és Encsikével is. Nimród nagyon belopta magát az anyja szívébe (lehet-e egyáltalán beljebb? A válasz nyilván nem, de mégis lehet...) szép csokrot küldött Anyák Napjára, és telefonált is, már minden rendben van, holnapután (a naplóíráshoz képest) költözik át a bérelt házba heted magával. Így nyilván elviselhető a bérleti díj.

Május 8. csütörtök, úton. Jó ramaty időben hajózunk éjfél után, az üres hajó nem szereti a hosszú hullámokat, hát le kell venni a sebességet.
Délután befejeztem, kiolvastam a Hitel áprilisi számát. Érdekes, de egy verseskötet kritikája (Szikora János: Ablakomban kutya ugat) alatt jött a katt. Három Szuburbánus dekameron téma, majdnem nekiálltam a hídon, de most, hogy írom a naplóm, látom, hogy hagynom kell még érni majd mindegyiket...
Azért egyet megírtam, a Krétai vagyok címüt. Pedig nem is akartam. És persze egészen másra sikeredett, mint amilyenre akartam. Öt perc alatt kirobbant belőlem, nyilván ki akart jönni, ilyen elementáris erővel még nem írtam semmit.

Május 9. péntek, úton. Az idő megjavult, de azért az északnyugati holthullámokon szépen billegünk.
Kiolvastam a Mozgó Világ áprilisi számát. Inkább társadalmi-kulturális, mint irodalmi folyóirat, persze azért van benne vers, Horváth László Nagypapa verse jópofa, azért érdekes, mert a pasi veresegyházai tanár. Két tanulmány foglalkozik a kormány viselt dolgaival, enyhe kritika mellett megelégedéssel szólnak. Az egyik viszont sok ötletet adott a tervezett könyvemhez.
Ja, és megírtam a Sivatag címü szuburbánust.

Május 10. szombat, úton. Azt mondja a barba, hogy egy német turista buszt elgázolt egy vonat a Balaton közelében, 39-en haltak meg.

Május 11. vasárnap, úton, Flushing. (20 nap van hátra a szerződésemből) Elkezdtem írni a Szemétember címü novellámat és fél oldal után oda a billentyüzet! Sírni tudnék... Ez már így megy majd? Borzasztó!
Fél hétre kötöttünk ki Vlissingenben holnap kezdik a berakást. Ennyi, nem tudok többet ma írni.

Május 12. hétfő, Flushing, úton. (19 nap) Fárasztó nap volt. Hattól egész nap talpon, de mondjuk nem telt el "haszontalanul", egész nap a Szemétemberen morfondíroztam. Egyre jobban kezd kialakulni. Milyen lesz? Meglátjuk...
Az a pilot jött, hogy kivigyen Steenbankig, aki a múltkor este itt volt, és csak reggel nyolckor indultunk. Szimpatikus pasas. A környékről beszélgettünk. Én hoztam szóba van Ruyter kapitányt, és innen már könnyen ment a beszélgetés.
A Tengerészeti akadémia VlissingenbenElmondta, hogy régen a Schelde régi torkolatán folyt a hajózás, és Middelburg volt a vámszedőhely, ha a hajók Antwerpenbe igyekeztek. A város ebből gazdagodott meg. Middelburg ma (ahogy a neve is mutatja) a földnyelv közepén van, hajózásnak nyoma sincs. Egy nagy földrengés, majd szökőár elzárta a folyótorkolatot, de ugyanakkor megnyílt a mostani, és Vlissingen került a torkolatba, s kezdett fellendülni a hajózás a városban. Ez pedig történt 1240-ben, a XIII. században! Flushing volt a keletre induló hajók kikötője, Indonézia, és a Holland Indiákba. A Társaság is itt székelt.
Megmutatta a II. Világháborús emlékmüvet Westkapelle mellett, ahol szövetségesek szálltak partra ott ma egy tank áll.
Készítettem pár fotót a városról, mert lehet, hogy már nemigen lesz alkalmam, ha május végén, június elején hazamegyek. Pedig napsütésre vártam eddig, és most se volt.
A dünék, a beach felkészültek a nyárra. Tizenkét kilométer hosszan megtisztították a piszoktól, már kint vannak a bungalowk és a szezonra bérelhető öltözőkabinok. Hideg volt ma, így csak páran lézengtek, egy horgász anorákban, combigcsizmában fagyoskodott a vízben állva.
Terrorista támadás érte Rijadban a külföldiek kolóniáját, a halottak számáról ellentmondó hírek érkeznek, de a brit sajtó szerint 91.
Ki kellene belezni az összes terroristát. De hadsereggel egy országra támadni, mert terroristákat feltételezek ott, lehetetlen. Az ugyanolyan törvénytelen akció. És akkor nincs megállás, mint ahogyan ez ma kiderült.

Május 13. kedd, úton. (18 nap) Ma egy éve adtam át a szolgálatot a lengyelnek a Lys Carrieren! Hamarosan, azt hiszem, sor kerül itt is rá.
És ami sokkal fontosabb: Ma huszonhét éve ismertem meg az én Encsikémet! Teledumáltam az agyát a kelet-afrikai felszabadító mozgalmakkal... Meg is lett az eredménye! Hál' Istennek.
Megyünk, és holnap érkezünk. Délben mentési gyakorlatot tartott a RAF mentőegysége. Két embert leeresztettek a deckre, és később kimentették őket.
Fáradt vagyok, agyilag is.
Az írás se megy, pedig délután kitaláltam valamit, nem tudom, hogy mit, csak írni lehet. Nincs erőm belekezdeni. Most a Szemétembert se folytatom. Persze aggodalomra semmi ok. Azt hiszem, túl álmos vagyok, már teljesen hozzászoktam az este hét-nyolc órás fekvéshez, már ragadnak le a szemeim, nem forog az agyam...

Május 14. szerda, úton, Montrose. (17 nap) Hatra kikötöttünk, utána mentem aludni, délben már alig volt bennünk rakomány, négyre ki is raktak, holnap hajnali fél kettőkor indulunk, így a kirakás után kimentem a Tescóba. Üdítő, gatya, joghurt, és jöttem is be. A Figueira da Fozban vásárolt hat doboz sörből még négy van, így azt most nem vettem.
Beszéltem Encsivel is, megérkezett - ma - a levelem, amit Flushingból adtam fel az érkezéskor. Milyen gyors most a posta Hollandiából.
Húz a derekam, nem merek vitézkedni, meg ok sincs rá.

Május 15. csütörtök, úton, Inverkeithing. (16 nap) Hajnali indulás, déli érkezés, este hatkor elmentek, és megint dőlünk, mint a hülye.
Álmos vagyok, fáradt vagyok, fizikailag is, agyilag is, időm lenne, és mégse tudok írni. Nagyon mennék haza, hiányzik a család.

Május 16. péntek, Inverkeithing, úton. (15 nap) Egész nap be se kapcsoltam a komputert. Ramaty idő, erős dőlés, rakodás, délutáni indulás.
Ez így azért nem igaz. Reggel hatkor keltem, hogy kinyissam a raktárt, éjszakára az erős dőlés miatt zárva tartottuk, és reggel hatkor még nem dőltünk, akkor kinyitottam. Utána megírtam a Szemétembert, s később már nem kapcsoltam be a laptopot.
Távirat jött Vassoulától, azt hittem, hogy a váltásom miatt, de nem, valahova ITF inspektor jön, ezért kell a menetrendünk.
Hát jöjjön.

Május 17. szombat, úton. (14 nap) Reggel hatkor nézem a BBC híreit, Casablancában több robbanás 24 embert ölt meg. Borzasztó. Ki tudja, mit lehet tenni? Attól tartok, semmit. Az Al Khaida visszavág. És teljességgel kiszámíthatatlan, hogy hol! Persze mindenütt az idegen kolóniák, most klubok, zsidó közösségi ház ellen támadnak.
A Channel 4 riportere emlékeztetett Hoszni Mubarak, egyiptomi elnök üzenetére, amit Bushnak címzett, mielőtt megindította volna az amerikai hadsereget: ha támadás éri Irakot, fennáll a veszélye annak, hogy több száz "új" bin Laden jelentkezik.
Késő este bedurrant az idő.

Május 18. vasárnap, úton, Ghent. (13 nap) Bár csak valóban 13 nap lenne vissza! Már nagyon mennék haza. Délelőtt fél tízkor keltettek, a zsiliphez érkeztünk. Alig mertem dolgozni a kötelekkel, húzott a derekam, attól féltem, hogy megroppan, és akkor nézhetek! Ráadásul nincs horgonycsörlő, a hidraulikamotor biztosítéka állandóan kiég, hármat cseréltünk, és nem lehet beindítani. Még jó, hogy holnap érkezik egy elektrikus, remélhetőleg megjavítja.
A zsilip után még két órát hajóztunk a csatornán.
Csendes nap délután, csak az a baj, hogy a barba kiment, én voltam a házörző.
Tévémüsor nem volt ma, mert mindenhonnan a parlamenti választás folyt. Hát még a pártok nevét se tudom értelmezni, talán az, amelyikben CD van, az kereszténydemokrata lehet. A Vlamm block talán flamand tömörülést jelenthet. Passz. A többi megfejthetetlen.
Bár nem hiszem, hogy valaki sokra menne az FkgP, vagy a Fidesz megnevezéssel, és az SZDSZ se mond semmit annak, aki nem beszéli a nyelvünket, így egy szó se érheti a derék belgák házatáját ezért.
Ezek képesek úgy szavazni, hogy egy komputerbe írják a szavazatukat, mert lusta dögök, hogy megszámolják. És úgy hogyan lehet belefirkálni a szavazólapokba, mi? És hogyan lehet követelni az újraszámlálást? Nem európai módszer. De nem is amerikai!

Május 19. hétfő, Ghent. (12 nap) Ronda, esős idő. Úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. Volt elektrikus, megcsinálta a hidraulika motort (kiiktatta a biztosítékot, magyarán áthidalta, mert kábelszakadás van valahol a gépház és hajóorr között. Fel kellene bontani a kábelcsatornát, és kicserélni, minimum egy napos meló).

Egy kis bel(ga)politika


A draft surveyor 11-kor érkezett, fél háromkor ment el, egy csomót beszélgettünk. Tegnap volt a parlamenti választás Belgiumban, ennek kapcsán kikérdeztem a választási rendszerről.
Egy fordulós.
Ami igazán érdekes: bevezették az öt százalékos küszöböt, és ennek az áldozata az egyik koalíciós párt lett, a zöldek. Valószínü, hogy abba buktak bele, hogy kiálltak a drogfogyasztás mellett (és egyéb marhaságaik is voltak). Nem rám tartozik a belga választók döntése, de amelyik magyar párt hasonlót akarna, az biztosan nem számíthat a voksomra.
Azt hiszem, az egy főre jutó kormány Belgiumban a legmagasabb. Van nekik: szövetségi kormányuk, a vallon nyelvterület, és a vallon tartománynak külön-külön. A flamandoknak is jár, de ők összevonták, ez már öt. A 60 ezres német kisebbség is rendelkezik saját kormánnyal. A brüsszeli területnek szintén jár egy. A pasi mindegyikre a government szót használta, és nem helyi önkormányzatról beszélt.
A flamand-vallon ellentét tovább él, legfeljebb csendesíteni lehet, megszüntetni nem. Meg kell, hogy mondjam, a szövegéből nem azt vetten ki, hogy keblére ölelné a vallonokat. Nem tudom, a belgákkal mi a helyzet? Azon meglepődött, hogy rákérdeztem, mi volt az oka a hatvanas évek végi zavargásoknak? (Pár helység, talán négy hol a vallon, hol a flamand területhez tartozott, és a másik fél mindig "zavargott", ez dióhéjban - égő házakra, emlékszem a híradókból, azért hagyhatott bennem mély nyomot, mert először figyeltem fel ilyen külföldi eseményre -, nyilván sokkal többet el lehetne mondani róla, de ahhoz, hogy megértsük, minimum belgáknak kellene lennünk, ha nem is flamandnak vagy vallonnak.)
Érdekesség: régebben a flamand és vallon szocdem párt két elnökkel rendelkezett, mára valahogy összevonják magukat. Északon (flamand terület) a kereszténydemokraták az erősebbek, a délieknek szükségük van rájuk, ha parlamenti párt akarnak lenni, délen a szocdemek erősebbek, rájuk a flamandoknak van szükségük, hogy felvehessék a politikai kesztyüt.
Erős a csak északon létező flamand blokk, ők azt hiszem erősen nacionalisták, délen meg van egy Le Penéhez hasonló pártocska, egy parlamenti hellyel.
Azt mondja a pasi, a helyhatósági választások jövőre lesznek (6 évenként voksolnak), ezen kívül az Európa Parlament képviselőire is külön választások vannak.
- Több választás nincs - mondta Mr. J. Geeroms, a draft surveyor - a királyt nem választjuk, elnökünk meg nincs.
Pedig milyen demokratikus lenne. Minden párt jelölhetne királyt, és hol szocdem királya lenne az országnak, hol kereszténydemokrata, de még kommunista is lehetne... (Szabadság, király elvtárs!)
Kaptam tőle egy rahedli internetcímet, persze mind-mind hajózási, lehet szépen bővíteni a www.hajo.lap.hu lapomat. Sok olyan oldalt kaptam, ahol hajók fényképei vannak, meg olyanokat, ahol a hajók mozgását lehet figyelni. Alig várom, hogy kipróbáljam a linkeket.

Május 20. kedd. Ghent, úton. (11 nap) Hajnali négykor keltem, fél hétre beállítottuk a válaszfalat, hétre kész a kirakás.

Felnézek a matrózokra


Meg a parancsnokra, meg mindenkire, aki képes rá, hogy a raktárkereten rohangásszon, amikor a bulkheadet állítjuk be. Én helyettük is szédülök.
Pedig erről az oldalról nézve csak két méter és húsz centi magas, de a másikon! Több mint nyolc méter! Már attól a frászt kapom, hogy nézem őket (közben a hidraulikát kezelem, a raktártetővel visszük a bazi nagy válaszfalat, a mozgatás a feladatom), ezek meg a magasban légtornásznak - Teichgraeber mindehhez még papucsot visel! - és közben persze dolgoznak. Nem is olyan könnyü kihajtani a billenő kereket a bölcsőjéből, valamiért beragadt, most éppen kétemberes feladat, és pajszer is kell hozzá.
Na, mindegy.
Csak az a baj, hogy ilyenkor rémképek gyötörnek, hogy valamelyik leesik, vagy véletlenül rosszkor nyúlok a hidraulika karhoz, és lazán lekotrom őket a magasból, ezért aztán ilyenkor jól eldugom a kezem a zsebemben, és rátámaszkodok.

Közirigység


tárgya vagyok! Mondjuk, az lenne szép, ha az eszemért irigyelnének, de sajnos csak a bögrémért. Van egy szép, hasas bögrém, van vagy négy decis, éppen kávé méretü, az alja jó széles, a pereme keskenyebb, hát éppen ideális a hajón, letehetem bárhova, sose billen fel, még rossz időben se.
Nos, tegnap kiderült, ezt irigylik tőlem!
Tegnap Edmondo vigyorogva jött be a free shopból:
- Chief, már nekem is van olyan bögrém, mint neked! - s veszi elő a nylon szatyorból. Valóban, pontosan olyan, még a hagymaleves receptje is rajta van. - Ez volt az utolsó darab, s én vettem meg! - dülleszti a mellét a pasas.
Na, most már ketten vagyunk szépbögrések!
Jön le a ghánai a járón, a szatyor koccan a korláton...
Mégiscsak egyedül nekem van ilyen klassz bögrém!
Reggel kilenckor indultunk. Amíg a zsilipre várakoztunk, meg amíg bent voltunk, azalatt háromszor totálisan bőrig áztam. A köztes időben szép nyár volt, meg kellemes, de enyhe tél, hatalmas széllel. Kint a folyón aztán egyenletesen fújt, nyugatról, jó erős, olyan, hogy kiszívja az ember agyát az orrán keresztül, ha kint áll a szélben. A hollandok becsületére legyen mondva, nem függesztették fel a pilotszolgálatot Steenbanknál (Wandelaar és Maas már nem dolgozott).
A pilot kiszállt, mi irányt változtattunk, és kezdődött a keljfeljancsi. Olyannyira, hogy az őrület! A vége az lett, hogy négykor feljött a barba, és leküldött. Úgyse tud pihenni, majd jöjjek egy kicsit előbb.
Azt mondja, reggel beszélt Kremersszel, ő hívta, hogy mi van velem, most akarok-e maradni még egy hónapot, az a baj, hogy nem tudtam pontosan kivenni a barba hebehurgya mondataiból, hogy mi i s történt valójában, de a lényeg, azt hiszi, hogy Osokin másik hajóra megy, én meg maradok június végéig. Akkor is haza akarok menni (ez persze csak elméleti abajgás, afféle apu, vegyél fel...).

Gennagyij a bünös


Mondjuk nekem nem került semmibe, hogy elaludjak vacsora után. Még akkor is, ha valami veszettül csattogott valahol, egy évek óta meg nem határozható helyen. A kabin közepén úgy hallom, mintha hátulról, kintről jönne. A WC-ben, mintha a felépítményben futó hidraulikaoszlop belsejéből, az ágyamban, mintha a raktár végéből. A lényeg: valami fémes vacak csapódik jobbra-balra, valahol, lehet, hogy az asztrálvilágban, csak kihallatszik.
Fél tízkor valami sivít kegyetlenül.
Kiugrom az ágyból, hol vagyok, mi történt, hány óra van, hogy... mi... ki?
Végre elrendeztem agyamban az információkat, eltelt vagy egy perc, amíg rájöttem, hogy még van egy bő órám aludni, kinyomtam az alarmot a riasztó panelon (az is marha, aki a kabinomba tette), s mentem vissza alunni.
Sikerült.
Illetve majdnem, mert pár perc múlva, újra visít az a francos riasztó. Ki a jó fene szórakázik velem? Már a barba is lejött, mondja, nem tudja, ki csinálja az alarmot. Még nem volt fél tíz, visszafeküdtem. Úgy elaludtam, mint a sicc!
Tizenegykor váltottam le a parancsnokot.
Az alarm Gennagyij büne. Nem a parancsnok kabinjába, hanem hozzám kapcsolta a gépházi riasztást. Jön húsz dollárral.

Május 21. szerda, úton. (10 nap) Éjfélre teljesen elmúlt a rossz idő.

Munyókáról


Most jutott eszembe, hogy amikor Encsikével beszéltünk, kérdezte, honnan van a Munyóka ötlete? Vajon saját élmény? Vagy Szabolcs adta, amikor egyszer egy fakanalat kiszínezett? Ez utóbbira én nem emlékszem, de ez érthető, mert sok-sok mindenből kimaradtam a gyerekek életében.
Azt hiszem, az alap onnan jött, hogy egy gyereknek is megvannak a pici titkaik, és Ninóka az ötletadó, a "fattony"-nyal. Soha nem tudjuk meg, hogy mit jelent! A saját bevallása szerint ő se tudja, hogy mire használta ezt a szót kétéves korában. És a másik, hogy azon filóztam, ha lesz egy lányunokám, akkor majd készítek neki fakanálbabát... És a harmadik, hogy emlékeztem egy második osztályos korombeli betegségre, amikor a paplan alatt villanyvasútat játszottam építőkocka vonatokkal, két-két u-szöggel füztem a vagonokat szerelvénnyé, s tintaceruzával rajzoltam ablakokat rá, s hetekig megvolt a játékom! Mert a gyerekek kaphatnak bármiféle játékcsodát, sokkal jobban tudnak örülni a maguk eszkábálta pici randaságoknak (játékgyáros-szemmel randaságok ezek, mert nekik gyönyörüek!)
Hát ez lenne Munyóka nagy titka!

Gyerekszáj (vagy inkább tindzserszáj?)


Hallgatom reggel a Kossuthot. Határok nélkül címü müsort. Megemlékezés a nagyságos fejedelem vezette szabadságharcról. Riporter kérdezi az egyik (nyilván határon túli) kislányt:
- Ha akkor éltél volna, és férfi lettél volna, mit csináltál volna?
A (kissé együgyü, rávezető) kérdés eléri célját:
- Ha férfi vagyok, akkor elmegyek harcolni, mert engem is zavart volna a jobbágysors.
Aranyos, nem? Mivé lettek a hajdani fegyverre késztető, élet-halál kérdése ellentétek!

A váltásomról


Délután kérdem a barbát, mit is mondott pontosan Kremers?
- Osokin nem jön vissza, mert egy orosz hajóra száll be parancsnoknak, különben elveszti a parancsnoki képesítését. Viszont sok elsőtisztje várakozik behajózásra. Így aztán nem biztos abban, hogy maradhatok június végéig. - mondja barba, de hozzáteszi, hogy szerinte maradok.
Készpénznek is venném, ha ő lenne Kremers. Így csak arra van lehetőségem, hogy figyeljem a telexet, mikor jön az ukáz: haza kell menni. Ez úgy nagyjából minden kontinensre érkezés előtt érvényes, illetve Hollandia és Belgium jöhet szóba, mint váltó kikötő. Spanyolország és Portugália nem. Anglia meg nem a kontinens. Na, még csak az kéne a brit öntudatnak, hogy lekontinensezzem őket!
Este hatkor ágyba zuhantam, de az órát beállítottam, pardon a mobilt, fél kilencre. Akkor kezdődött a Porto - Celtic UEFA kupadöntő. A skótok mintha meg lennének őrülve! Nyolcvanezren utaztak el, csak azért, hogy a helyszínen nézhessék a kivetítőn a meccset.
Elbuktak. A második hosszabbításban a Porto belőtte a győzelmet jelentő harmadik gólt, így 3-2 lett az eredmény. Viszont a kép nem volt valami jó a kabinban, és a meccs se ígérkezett túl jónak az első negyedóra után, inkább az alvást választottam.
Nem kellett ringatni.

Május 22. csütörtök, úton, Inverkeithing. (9 nap - már egyszámjegyü a centi!) Hajnali egykor horgonyt dobtunk, fél kilencre kötöttünk k. Utána csicsika.
Annyi sírós pofát még nem láttam, mint a mai déli híradóban, amikor a tegnapi meccs kapcsán felvételeket játszottak, amit különböző kocsmákban készítettek!
Beraktuk a nehéz ócskavasat, a baj csak az, hogy 5,1 méteres a merülési korlátozás, és a fenéken ülünk. Na, most mondd meg, mikor elég a rakomány, de úgy, hogy holnap ezer tonna fragmentet kell még hátra berakni.
Holnap meglátjuk mi lesz.
Beszéltem az asszonnyal, Nimród telefonált az Újvilágból, jól van, és ez a lényeg. Na, meg az, hogy az asszony megnyugodott. Persze a telefon nem ment könnyen. Négytől hívtam folyamatosan, kilenc után Szabolcs visszahívott, hogy most ért haza, de az édesanyja még nincs itthon. Kilenc óra húszkor hívott, eddigre végzett 85 tanmenet és napló egyeztetésével. Mert ezek a tanarak letanítják az öt órát, és rohannak haza semmit tenni...
Csókótassuk a kormányt.

Május 23. péntek, Inverkeithing, úton. (8 nap) Reggel hétre jöttek dolgozni, háromnegyed tízkor már lezuhanyoztam. A berakás többé-kevésbé sikeres volt, száz tonnával vettünk fel kevesebbet, mint a lehetséges.

plc


Valahol, a behajózásom után írtam, hogy a skótoknak önálló pénzük van, kiadja a The Royal Bank of Scotland plc, és nem tudtam, hogy mi az a "plc". Nos, ma megkérdeztem az ügynökünket (nem Alaint, mert ő szabadságon van, s a helyettese ráér ilyen piti ügyekkel is foglalkozni), tehát a plc: Public Limited Company, azaz káefté. Érdekes, hogy nemcsak ez a bank nyom pénzt, hanem például a Clydeside Bank is, és gondolom, még mások is. Ez nyilván megint valami brit specialitás, mert az Jantól tudom, hogy Jersey szigetének is saját pénze van.
Na, milyen okosak lettünk?
Most nem megy az írás, illetve a Szemétembert befejeztem, azt hiszem, végleges formába ráztam. Nem rossz...
Meg fejben fogalmazgatok, de hiába olvasok, nem jön a katt. Igaz, ezekben a számokban nincs is olyan eget-földet megrázó írás, vers. Bár a Jelenkor közli Tolnai Ottó verseit, azok nagyon tetszenek, gördülékenyen olvasom, és élvezem, de nagyon, bár más lehet, hogy hülyének nézne. Valami lelki rokonságot érzek vele és kicsit hasonló kifejezésmódja, mint több új írásomnak, úgy gondolom, valamiképp hasonlóan foroghat az agyunk. De "katt" tőle se jött. Egyelőre...

Május 24. szombat, úton. (7 nap) Csendes idő, sok esővel, felhővel, és kabátos hideg van. Hajnalban átdolgoztam a Postás címü írásomat. Azt hiszem, jobb lett.
Délelőtt nem tudtam aludni. Azt hiszem, tegnap este túlzottan kialudtam magam: 18.00-23.40-ig.
Kezdem a dolgaimat rendbe tenni, készülök a hazautazásra, majd jól pofára esek, és június végén keveredek ki erről a hajóról. (Most úgy vagyok, hogy minden megoldásnak örülök.)

Május 25. vasárnap, úton, Ghent. (6 nap) Tegnap este tízre érkeztünk Steenbankhoz, így éjfélkor már a pilotcseréhez készülődtek. Vlissingennél jött a belga révkalauz.
Megbeszéltük az irányt, a sebességet, aztán elkezdi szidni a törököket.
Valahogy nem állt össze a kép, még nyilván álmos voltam, mi köze a sebességünknek a törökökhöz. Persze hamar megoldódott a rejtély:
- Chief, a török énekes egy ponttal előzte meg a belgát, mi 12 pontot adtunk a törököknek, mert sok Belgiumban a török vendégmunkás... - És mondja, mondja, mondja.
Kiderült, tegnap este volt az Európai Dalfesztivál Rigából. Hát ez is kimaradt az életemből. Sokan nem tudják, hogy azért teljes értékü életet élek...

A legszebb városról


Apropó, Riga. Ennek kapcsán kiderült, mennyire más a nézőpontunk, mennyire másként nézzük a világot Jannal. Azt hiszem, fölösleges is vele bármilyen vitába keveredni, ez ok miatt. Az angol tévé adott két rövid tudósítást a lett fővárosból. Jan:
- Voltam Rigában, vagy százszor. Egy randa orosz város, semmi különös.
Én pedig a rövid képsorokban egy gyönyörü, történelmi városközpontot láttam. Ilyen hozzáállással teljesen érthető a legelső "összekülönbözésünk", amikor kijelentette, hogy a világ legszebb városa San Francisco. Hiába hoztam neki a példákat: Krakkó, Velence, Isztambul, Párizs, Sevilla - Budapestről most ne beszéljünk - mindegyikre csak legyintett.
- És ki állítja? - kérdeztem, mert érdekelt honnan az információja, ha ő se járt az amerikai városban.
- Egy amerikai újságíró... - volt az igazán meghökkentő válasz.
Nem az volt elképesztő, hogy egy patrióta amerikainak Frisco a legszebb, ezt el is fogadom, hanem az, hogy egy világlátott ember ezt el is fogadja, csak azért, mert "egy amerikai" újságíró mondja. Azt hiszem, Jan barátunknak Amerika-csodálat rögeszméje van.
És tegyük hozzá: ilyet állítani enyhén szólva nevetséges, mert a szépség kizárólag szubjektív kategória, ahány ember, annyi "legszebb" város létezik. És mind elfogadható, ha ez nem a többi lekicsinylését jelenti.
Sokkal boldogabb tengerésznek érzem magam, mint a lengyel szakács. Én rengeteg gyönyörü helyre eljutottam. De Rigába nem, még akkor se mertem kimenni, ha volt öt óra várakozási idő, a reptéren tavaly.
Hajnali fél ötre kötöttünk ki. Utána mindenki húzott aludni, én is, bár én voltam a legfrissebb, mert én hattól éjfélig aludtam, a többiek dalfesztiváloztak, aztán tízkor pilot, fél egykor pilotcsere, negyed háromkor zsilip, negyed ötkor kikötés.
A tízórai kávénál csak a barba és én voltunk, Jan reggel hattól a konyhában unatkozott, senkinek nem kellett a reggelije.
Délután szabad, hát leültem a szövegszerkesztő elé és elkezdtem írni, és csak úgy ömlött belőlem, minden előzetes elképzelés nélkül, ez azért is érdekes, mert napok óta azon töröm a fejem, mit kellene írni. És erre egyáltalán nem gondoltam. Főcím: Ami a naplómból kimaradt. Alcím: Készülődés a tengerre, s megírtam, hogyan lettem tengerész. Csuda jó! Valóban! És apa még azt mondta, hogy nem kell többet írnom a tengerészetről! Pedig lesz, az biztos, mert ezt folytatom, bizony! Sose gondoltam, hogy így, ilyen formában fogok írni, és ezt a formát kimondottan élvezem! És teljesen kimerültem az írásban, olyan vagyok agyilag, mint egy mosórongy... Csak ülök, ülök, és nem tudok semmit csinálni.

Május 26. hétfő, Ghent. (5 nap) Ma többször be-beszúrtam a tegnap megírt szövegbe. Élvezem olvasni...
Délután kezdték a kirakást, csak holnap lesznek készen, dél körül mehetünk el. Sheerness - Montrose az utunk.
Ide írom, ahogyan befejeztem a Hogyan lettem tengerész címü szöveget:
Amikor ezt a szöveget megírtam a belgiumi Ghent város kikötőjében rakodtunk. Skóciából hoztunk ócskavasat, és azt rögtön bárkába rakták.
A bárka kimondottan gyönyörü volt. Jókora példány, 110 méter hosszú, 12 méter széles, és 3064 tonna hordképességü. Szépen lefestve, minden csillogott villogott rajta, szép volt a szemnek, jó lehetett rajta hajózni. Kérdem a bárkagazdát:
- Hány éves a bárkája?
- Régi ez chief, 1973-ban építették, már harminc éves - válaszolja.
Tehát akkor gyártották, amikor hajózni kezdtem.
Este a barba kiment a matrózokkal a free shopba és a tengerészklubba.

Május 27. kedd. Ghent, úton. (4 nap) Reggel mögénk állt egy hajó. Egy rozsdatemető. Mint amilyen manapság egy orosz hajó. Igaz, a lobogó kambodzsai, de a legénység orosz. A hajó 1988-ban épült a DDR-ben, ezt a barba a következőképpen mondta: Deutsche Dunken Republik. Ha-ha-ha. Jó vicc. Előbb ki kell szótáraznom...
Persze nem ez a lényeg.
Ez a folyam-tengerjáró batár, mindössze 3,5 méter merülésü, hozott írd és mondd 1200 tonna ócskavasat, na honnan? Phnom Penh-ből, Kambodzsából! Hihetetlen!
Ha nem maffia pénzmosoda, akkor nem tudom, hogy mi.
És ami szintén hihetetlen: Gennagyij kérdése:
- Kambodzsa hol van? - ilyet kérdez egy tengerész! Fantasztikus!
Ja, a Devla rágja ki a komputer máját. Tegnap este összecsinálta a betüket, és nem tudtam írni, pedig lett volna mit, összeszedtem egy csomó mindent az agyam rejtett zugából a Hévizzel kapcsolatban, de ezeket úgyse felejtem el, később is megírhatom. Most pedig jó fáradt vagyok, ezért nem tudok, de nem baj, mert holnap sokkal fáradtabb leszek, és akkor majd azért nem tudok írni.
Nagyon vágyom a családom után!

Sheerness - berakásMájus 28. szerda, úton, Sheerness. (3 nap) Fél egy volt, amikor kikötöttünk. Jóval hamarabb érkeztünk, mint számítottunk. De legalább megvolt az éjszakánk.
Szép, meleg nap, rövidnadrágos idő, a helyiekkel semmi másról nem lehet beszélni, csak hogy milyen fájintos egy idő van itt a ködös Albionban. A barbára egy kicsit a frászt hozta, mert reggel kilencre, lévén Albion ködös, szépen beködölt. És miután neki is van engedélye, hogy egyedül jöjjön be Sheerness kikötőjébe, hát egyedül is kell kivinnie a hajót, hát volt sájze, meg jonge, meg mencs, de azért délre híre hamva se volt a ködnek.

Cricket ügyben offé vagyok

Meglátogatott minket a hollandnál is skótabb Ricky, persze, mert megint hoztunk bort Portugáliából és Spanyolországból. A babra vagy negyedórára magunkra hagyott, ezalatt megemlítettem, hogy a cricket az valami nagyon kínai játék a számunkra (persze nem csak úgy a levegőből szoptam a témát, az apropó az volt, hogy Ricky szomszédja egy profi cricket játékos).
- Na, majd én elmagyarázom, chief - virult ki a pasas, és nagy beleéléssel előadást tartott.
Szóval a következőkről van szó, a cricket lényege és a szabályok kvinteszenciája: a játékot két tizenegy fős csapat játssza. Többet nem tudtam megjegyezni. A szavakat értettem, de hogy mi is ez az izé, azt azért nem. Annyi azért megmaradt bennem, hogy hallatlan firnyákok vannak benne, mert például a dobó játékos a labda egyik oldalát megzsírozza (szabálytalan!) és ezáltal a pörgő labda falsot kap, s az ütővel felszerelt ellenfél csak néz, hogy az a fránya labda nem úgy pörög, pattan, ahogyan várja. És ami egy brit játéknál elengedhetetlen, hogy meglepje a gyanútlan kontinentális birkákat, engem meglehetősen megrázott az, hogy van egy, kettő, és ötnapos játék. Azaz a meccs öt napig is eltarthat. Ez valami olyan szituáció, amikor az egyik csapat olyan nagyon, de nagyon, rettenetesen nagyon vezet, hogy a másiknak már nincs esélye arra, hogy befogja, akkor elkezd sumákolni, és a labdát nem ütik el a francba, hanem csak izélik, szóval Ricky mutatta a mesterfogást, hogy a két kézzel markolt ütőt függőlegesen tartja, közben felveszi a kérdőjel jellegzetes pózát, és a labda lepattan róla valahova, és akkor nincs pont, és ez így megy napnyugtáig, aztán napkeltétől napnyugtáig (na, jó, nyilván meghatározott ideje van a napi adagoknak), és megint, öt napon keresztül, és akkor a végén amikor minden brit kivan már az unalomtól, mert úgy látszik az ő türőképességük cricket ügyben valahol az öt nap határán van, akkor a bíró azt mondja, hogy döntetlen, és mindenki boldog, hogy milyen hü de jót játszottak.
Hétkor jöttünk el.
Kivártam a Juve-Milan meccset, megnéztem az első félidőt, és úgy döntöttem, hogy egy unalmas BL döntő nem ér annyit, hogy fáradt legyek az őrségben, hát lefeküdtem. Egyébként döntetlen, büntetőkkel 3-2 arányban a Miláné a kupa. Igaz volt a hatalmas transzparensre írt szöveg, amit a Milan szurkolók hoztak: riconquistiamola, azaz visszahódítjuk.

Május 29. péntek, úton. (2 nap) Azért éjszaka még nincs rövidgatyás idő a tengeren. Elkezdtem írni az első hajóm, a Hévíz történetét.

Egy kis lap- (és TV-)szemle

A leggyengébb láncszem ma este. Kérdés:
- Mennyi 7 x 7?
- Nem tudom.
Később:
- Mivel foglalkozik?
- Egyetemista vagyok.
- És utána?
- Bankban akarok dolgozni.
Ehhez nincs mit hozzátenni...
The Sun:
Óriási, 12 centis betükkel hozza: Vége a brit nemzetnek! Ugyanis Tony Blair csatlakozni akar az euróhoz. A The Sun szerkesztőségi cikke felelősségre vonja, mert nem veszi figyelembe a nemzet érdekeit és a nép véleményét. Ezután Brüsszelből dirigálják majd Nagy Britanniát. (Most húzzák a levágott brit oroszlán fogait, mondom én.) Egy karikatúra is van a lapban: Blair egy iratot ír alá: Én, Tony Blair kijelentem, hogy átvettem az országomat. A háttérben a francia és a német nemzetet szimbolizáló alakok dörzsölik a kezüket, a Blair feje feletti képen Churchill eltakarja a szemét.
Egyébként a BBC se a régi. Ez az adó volt "maga a megtestesült igazmondás", legalább is így tudom. Mára a kormány szócsöve, az iraki háború érdekében iszonyú agymosást végeztek, most meg kezdik átvenni a szenzációhajhász kereskedelmi tévék mocskos, semmit se tisztelő stílusát.
Egy hadiözvegy tiltakozott levélben Tony Blairnél, és kérte tegyen valamit az ellen az ocsmány eljárás ellen, ahogyan a BBC mutatja elesett férje meggyötört holttestét.
Délután nagytakarítottam a hídon.

Május 30. péntek, úton, Montrose, úton. (1 nap). Június másodikán érhetünk Flushingba, kíváncsi vagyok, megyek-e haza? NEM VAGYOK valami boldog a billentyÛzetnek megint annyi és azzal se vagyok elégedett Amit ma addig irtam amig jó volt A laptop: AZ ISTEN VERJE meG EZT A ROHADT KOMPUTERT! EZ MÁR másnap irom? de egyúttal azt is jelenti? hogy több napos mosolyszünetet tart a billentyÛzet:::

Május 31. szombat, úton. (Lejárt a szerződésem) Reggel nem tudtam igazán aludni, így felkeltem, összeállítottam a laptopot, bíztam benne, hogy tudok írni. S lám: valóban! Gyorsan megírtam, amit tegnap délután kiötlöttem.
A teljes napfogyatkozás végeA hajnali őrség végén kelt fel a nap. Ezen nincs semmi meglepő, az azonban már igen, hogy előbb néztem, mint a lőtt medve, hogy valami nem stimmel: holdfelkelte van? Ráadásul újhold? Nagyon keskeny a sarló. De nem ezüst, hanem vérvörös! Hirtelen eszmélek! Elő a hajózási almanachot, megnézem május 31-ét: részleges napfogyatkozás, látható észak Angliában, stb. stb. Kilencven százalékban takarta a Hold a Napot!
Délután beszéltem az asszonnyal, biztosítottam, hogy június közepénél előbb nem számíthat rám, mert Flushing után megint Montrose, majd Inverkeithing, onnan valószínüleg Bilbao lesz utunk.
Este folytattam a Hévíz történetét.

JÚNIUS



Június 1. vasárnap, úton. Érkezés Steenbankhoz: reggel öt óra, part mellett vagyunk nyolckor. Végre, valahára megkaptam apa levelét. Sok mindennek örültem: a verseinek főleg, a jó híreinek, az Isten molnára jó fogadtatásának, hogy a barátok, akik számítanak, szeretik. Hogy Bartis Feri jobban van, legalább is látszólag, ezt kérdezni is akartam telefonon, de elfelejtődött.
Ír Nimród elutazásáról. Azt mondja, véletlen ajándéka ez a sorsnak. Milyen furcsa: ami az egyiknek kemény, évekig tartó küzdelem, bukások, remények, visszautasításokkal teli évek leküzdése, hogy megvalósítsa az álmát, az a másiknak, aki csak a végeredményt látja, "véletlen szerencse". Nagyapa nem irigykedik, ő boldog, nagyon örül, hogy unokája megfogta az Isten lábát, és nyilván szerencse is kellett hozzá, hogy pont az USA-ba, hogy éppen Coloradóba jusson, ám az a fránya szerencse olykor-olykor segíti azokat is, akik nem restek tenni az álmaik megvalósításáért. Ha nekem annyi akaraterőm lett volna, mint a nagyfiamnak! De nyilván, sokan mások, akik a "véletlen szerencsét" látják csak, és "hogy nekem miért nincs ilyen mázlim?" szöveggel jönnek, azokat nyilván megeszi a sárga irigység.
Hát egye. Jól van ez így!
Ma huszonhét éve, hogy eljegyeztük egymást Encsikével.
Tizennyolc nappal előbb ismerkedtünk meg, s 73 nap múlva esküvő.
Szép, meleg nap, igazi nyári idő, rövidnadrág, trikó este tízkor így sétáltam a parton. A barbával vagyunk a házőrzők, a többiek a tengerészklubban.
Írom a Hézíz történetét. Bejrútot már befejeztem, Alexszal is végeztem, igazából még három nagyobb egység lesz: Pireusz, Réni, majd Velence.

Június 2. hétfő, Vlissingen, úton. Délelőtt a barba beszélt a Lys Chris parancsnokával. Érdekes híreket mondott: egy másik Lys Line hajó, a nevét nem jegyeztem meg, bement La Corunába, révkalauz nélkül, tett három kört, mire egy vontató befogta. Az orosz parancsnok merev részeg volt. Tizennyolcezer euró büntetést kaptak.
Bornholm szigeténél, ragyogó láthatóság, sima tenger és két hajó összeütközött. A mütrágyát szállító elsüllyedt, totálkáros volt a legénység. Nem kell találgatni a nemzetiséget: orosz. A másikon lengyelek, senki nem volt a hídon.

Június 3. kedd, úton. Hajnalban folytattam az írást. Már huszonkilenc oldalt írtam, hallatlanul élvezem. Még mindig a Hévízen töltött idő emlékeit bogozom.

Egy ajándékbolt Montrose-banJúnius 4. szerda, úton, Montrose, úton, Inverkeithing. Hatra kikötöttünk. Ritka alkalom: a négy testvérhajóból három összejött a kikötőben. A Dürnstein éppen rakodott, a Wachau pedig délután érkezett. Még a Maria D. hiányzott, és akkor ebből a típusból épült összes hajó itt lett volna. Egyébként a hajógyár e négy hajó felépítése után eladta a Rostocki Hajógyárnak a licencet, ott kettő épült belőle, majd Komáromba került a licenc, és Szlovákiában sorozatban gyártották.
Hat előtt tíz perccel kész volt a kirakás, dobj el mindent, irány Inverkeithing, fél tizenegykor horgonyt dobtunk.
Délután kiszaladtam, hogy valami innivalót vegyek, ha lemegyünk Spanyolba akkor kell majd napközben a folyadékpótlás. Hogy itt milyen fos üdítők vannak! A múltkor vettem egy-egy 3 literes narancslét és feketeribizlit. Olyan ocsmány édes volt mindkettő, hogy alig tudtam inni, pedig szeretem az édeset, ezt bárki megerősítheti a családból.
Fáradt vagyok, nem volt lelki erőm írni, pedig délután kitaláltam a Na, milyen Isten vagyok témáját, de azért nem hagyott nyugodni a dolog, lezuhanyoztam, felfrissültem, és megírtam.

Június 5. csütörtök, Inverkeithing. Horgonyon vettem át a szolgálatot éjfél előtt. Szolgálatban írtam. Hallatlanul élvezem az írást, élvezem az emlékeimet, sokkal több emlék él bennem, mint amit feltételeztem, elfeledett emberek bukkannak fel, elfeledett sztorik jönnek elő újra fiatal vagyok, Istenem milyen fiatal vagyok, milyen jó, hogy belekezdtem ebbe az emlékezésbe!
Reggel bejöttünk, elkezdtük a berakást, shifteltünk, mert jön a Werder Bremen. Nem a csapat, hanem egy őrült hajótulajdonos a csapatról nevezte el a hajóját. Holnap este kilenckor mehetünk el a dagálykor.

Június 6. péntek, Inverkeithing, úton. Viszonylag laza nap, jót aludtam, csak egyszer ébredtem fel éjszaka, hogy fejen állva alszom, úgy dőltünk. Tizenegyre beraktak, időben tudtam becsukni, mert már elkezdtünk dőlni. Megint 10 fok, rettentő kényelmetlen féloldalasan csinálni mindent.
Befejeztem a Hévíz történetét, most a Herendet kezdtem el írni.
Változtattam a stíluson. Már nem veszem sorra a kikötőket, hanem ahogy jönnek az emlékek. Az emberekkel kezdtem. Az öreg Csóka és Visky Sanyi bácsi (egy évvel volt fiatalabb, mint én most vagyok!), aztán jön a Gebines, és a többiek.
Hans Blix, az ENSZ fegyverzetellenőr nyilatkozta: sokkolta az a tény, hogy semmiféle tömegpusztító fegyvert nem találtak Irakban. Felelőssé teszi az amerikai és angol hírszerzést, hogy teljesen félrevezették.
Szóval nincs terrorista kiképzőtelep, nincs tömegpusztító fegyver, de azért a háború Irak ellen igazságos volt.
Blair azt mondta: de az iraki nép szabad.
Először is, kezdetben erről szó se volt, ez senkit nem érdekelt, azért hergelték fel magukat, mert terroristákat, a zsidó-keresztény civilizációt fenyegető tömegpusztító fegyvereket feltételeztek Irakban.
Másodszor: ezután nem Szaddam nyomja el őket, hanem a multik. Semmi különbség. Ott is voltak, most is lesznek haszonélvezők, de az egyszerü arab életében szinte semmi se változik majd. És persze csak ők szenvedték el a háború szörnyüségeit.
Ali Abbas - reméljük, sokáig él majd - s élő emlékmüve lesz az olajért való esztelen háborúnak. Ha valaki nem tudná, egyedül maradt a családjából egy bombatámadás után, és mindkét karját elvesztette. Most mutatják a rehabilitációját egy kuwaiti kórházból. Rettenetes!
Más: a brit posta márciustól kezdve megszünteti a postavonatokat.
A skót parlament építése botrányba kezd fulladni: a kezdeti 40 fontos költségvetés mára 375 millióra duzzadt. A konzervatív képviselő a liberálisokat vádolja, hogy lenyúlták a pénzt.
Tegnap idejött a Werder Bremen. Miután a rakpart "egyszemélyes", ezért a mi elejünk, és az ő hátuljuk jól kilógott a rakparttól.
Nos, ez áthághatatlan akadályt jelentett Alain számára. Ugyanis a másik hajó nem tudott járót készíteni, csak egy kötéllétrát lógattak le. Ezen pedig Alain nem közlekedik. Így "kibérelték" a mi irodánkat, és az orosz parancsnok jött át a papírokat intézni.
Elnéztem Alaint. Egy korty kristályvizet fogyasztott. Inni én szoktam. Alain háromnegyed kortynyit fogyaszt, de olyan előkelően tudta megejteni, hogy a királynőtől is tapsot kapott volna.

Június 7. szombat, úton. Nem hagy aludni! Reggel kilenckor keltem, de nem tudtam visszaaludni. Muszáj írnom a rekviemet. Így neveztem el: Rekviem a magyar tengerhajózásért. Délután úgy-ahogy befejeztem a Herendet. Ez más, mint a Hévíz története. Nem tagoltam kikötőkre, hanem emberekre.
Délután: Skócia - Németország 1-1. Nem igazán jó egyik csapatnak se. De nekünk végképp nem, nekünk az lenne jó, ha mi is versenyben lennénk a portugáliai szereplésért.

Június 8. vasárnap, úton. Hajnalban tovább írtam. Elkezdtem a Székesfehérvár motoros történetét. Érdekes ám írni! Érdekes megfigyelni, hogy milyen epizódok maradtak meg az emberben.
És még érdekesebb, hogy milyen hatással vannak rám. Kitör belőlem az indulat, és írom-írom. Írom a "feeling"-eket, és dühöngök, és sírok, és elmerülök a múltban. Megírtam az egyik legnyomasztóbb élményemet, a Székesfehérvérhoz kötődik. Kiírtam magamból, és képtelen vagyok folytatni, olyan ideges vagyok.
Nagyon várom, hogy mi lesz belőle, és főleg, mi lesz másnak a véleménye. És most nem apára, nem a családra gondolok, hanem kiadókra, irodalmi lapokra. Persze a család véleménye is érdekel. Mennék már haza, hogy halljam, lássam az érzéseket, indulatokat, amit kiváltanak. A rettenetes az lenne, ha semmit se szólnának.

Június 9. hétfő, úton. Egyszerüen képtelenség megérteni néha ez embereket. Jan ebédnél:
- Caenba megyünk, és onnan Algecirasba.
Kérdem a barbát, van-e valami infó a következő útról, már csak azért is, mert láttam egy táviratot, amiben a Gearbulktól ugyanezt kérdezi.
- Nincs.
- A szakács szerint Algecirasba viszünk ócskavasat.
- Össze-vissza beszél. Arról beszélgettünk reggel, hogy honnan lehet esetleg rakomány, semmi konkrétum.
Úgy érzem, kezdek veszélyes talajra tévedni a Rekviemmel. Egyre több benne az utalás napjainkra, a randa helyzetre. Na, majd meglátjuk...

Június 10. kedd, úton. Délután távirat a hajóbérlőtől: nem sok jóval kecsegtet az ügynökség. Rejtélyes üzenet, valószínüleg arra vonatkozik, hogy pár nap horgony kinéz. Remélem.
Sokat írtam tegnap és ma. A5-ös formátumban már 126 oldal!
Befejeztem a Székesfehérvár történetét. Két idézetet is betettem a Bonzsúr Indonéziából. Azt, amikor a Vörös tengeren ezernyi delfint látnak, és a keresztelőt. Tehettem, ugyanis a keresztelő 90 %-ban az, ahogyan a Fehérváron átéltem.
Alig melegszik az idő. Igaz, délutánra már húsz fok volt. De otthon tombol a nyár, 35 fokot ígér a meteorológia.

Június 11. szerda, úton, Pasajes - horgonyon. Reggel érkeztünk. Hajnalban újra felmondta a billentyüzet a munkaszerződést, de estére rendbe jött. Így is vesztettem három órát, épp hogy el tudtam kezdeni a Cegléd történetét.
Hét hajó várakozik, ők előttünk vannak. Hétfői bemenetelt ígér az ügynökség. Valószínüleg ballasztban megyünk Flushingba, de ezt még ki kell várni. Huszadikán lehetünk fent, és akkor még egy Montrose belefér, s utána kellene hazamenni.
Délután kijött a kikötőből egy vitorlás. Nem akármilyen ám! A valaha halászbárka hátulja úgy volt kiképezve, mint a hajdani nagy, vitorlás hajók tatja. Persze az ablakok csak festve voltak. Készítettem vagy három képet róla.
Elnézem ezeket kollégákat, hogy mit össze tudnak unatkozni... csak ténferegnek, kóvályognak a hajón, bóklásznak... Én meg leülök a szövegszerkesztő elé, és ha jó, akkor írok.
Most éppen valami gubanc van, nyilván jelzi, hogy nem kóser minden, mert nem tudok nagybetüket varázsolni, nem érzékeli a "shift" billentyüt.

Június 12. csütörtök, horgonyon, Pasajes. Most valami kalandvágyból eredendően jó a billentyüzet. Délután bejöttünk, hattól kilencig dolgoztak, holnap tíz felé elmehetünk.
Gennegyíj átment az Arklow River hajóra, mögöttünk áll, könyveket akart cserélni.
- Nem értem, chief, nem oroszok vannak rajta.
- Hanem?
- Azt mondták, Irish. Az mi? Mit jelent?
Azt, hogy irlandszkij azt megértette, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez az igazi orosz szó. Érdekes látni a perifériáról jött orosz tengerészt, mennyivel kevesebbet tud a világról, mint egy szentpétervári.

Június 13. péntek, Pasajes, úton. Fél tízre el is felejtettük, hogy ócskavas volt a hajóban. A draft surveyorral beszélgettünk. Azt mondja, mi vagyunk a Noé bárkája, az különböző állatokat vitt, mi ahányan vagyunk, annyi náció.
És mindenkit a nyelvén "köszöntött".
- Kurwa maæ.. - mondta Jannak, Gennagyijnak valami mással kedveskedett, amit nem értettem, de ő nagyot röhögött rajta.
Aztán elkezdte sorolni különböző nyelveken, azt hogy shit. Sájze, merda, kaka...
- Honnan tudod magyarul?
- Nem tudom. A kaka baszkul van.
Hát van közös szavunk! Még a baszkokkal is! (Bár ez nyilván véletlen betüsor egyezés.) Érdekes volt hallani, hogy az ETA szerinte terrorszervezet, üzleti érdekekért harcolnak... Ő nyilván jobban tudja.
Kikérdeztem a bikaviadalt illetően, ugyanis most a Cegléd kapcsán arról írok, és kellenének a pontos megnevezések, ami a szereplőket illet.
- A lovast, aki lándzsás, azt hogy hívják?
- Az az izé, na, hogy is hívják...
- Pikador? - segítem ki. Megörül a pasas.
- Persze picador.
Még rákérdezek a segédekre is, akik lila lepellel vadítják a bikát, és ha szükséges, akkor elterelik, de nem csodálkozom, hogy auxiliaresnek mondja őket, de a pontos elnevezés nem jut eszébe. Megkérdezte egy melóstól, de azt, amit mondott, viszont én nem tudtam megjegyezni.

Június 14. szombat, úton. A mai éjszaka valami fantasztikus volt. Írom a Cegléd történetét, háromegyed kettőkor, mintha tankok dübörögnének a felső hídon. Kimegyek, hát feltámadt a szél, a semmiből, minden átmenet nélkül 8-9-es erősségü. Előttünk sötét fellegek. És a tenger nem lesz hullámos, csak fodrozódik. A szél, a vad a viharos húsz perc múlva elcsendesül, akkor rákezd a nyári zivatar. Körülöttem elől sötétség, három-négy villám csattan be a tengerbe másodpercenként. Mögöttem a hold teljes erővel világít. Fantasztikus színjáték!
A komputert kikapcsoltam, nehogy belevágjon a villám a hajóba, és tönkre menjen. Ez mintegy két órán keresztül tartott. Ezalatt megtettünk mintegy negyven kilométert, és a felhősávot magunk mögött hagytuk. Utána már csak mögöttünk villódzott a horizont.
Írhatok újra.
Délután jóval hamarabb érkeztünk Ushanthoz, mint terveztük. Egytől körülbelül háromig ötpercenként hívja a forgalomirányítás az egyik hajót. Nem válaszol.
Négykor jelentkezik, már bent járt a szeparáció közepén.
- Hol volt, mit csinált, miért nem válaszolt? - kérdi az ügyeletes.
A válasz csak hebegés habogás...
- Küldje fel a parancsnokot...
Parancsnok fel, kérdés újra:
- Miért nem válaszoltak, állandóan hívtuk magukat, a mögöttük levő hajót is megkértem, azoknak se válaszoltak, miért nincs tiszt a hídon.
Hebegés, habogás...
Persze oroszok voltak. Most mit mondjon az ember? Ők kapják a munkát, kiszorítanak mindenkit a piacról. Érthetetlen a hajótulajdonosok hozzáállása. Persze előbb utóbb elegük lesz.

Június 15. vasárnap, úton. Éjszaka befejeztem a Cegléd történetét. Következik az utolsó "matrózhajóm", a Budapest. Már 150 oldal.

Június 16. hétfő, úton, Vlissingen. Hajnal, Griz Nez traffic control. Egy hajó bejelentkezik, elmondja a helyzetét. Utána kérdés:
- Ismeri a Tricolor roncsának a helyzetét?
- A pozícióm: és mondja megint a helyzetét.
- Nem, a Tricolor pozícióját...
- Yes, a helyzetem...
Őrület. Ötven percen keresztül küzdött a forgalomirányító a tiszt úrral. Képtelen volt felfogni mit kérdeznek. Persze orosz volt. Nem az orosz tengerészek 90 százaléka hülye, de a hülye tengerészek 90 százaléka bizony orosz!

Újdonság

Az, hogy bejöttünk, és a barba nem keltett manőverre. Csak holnap reggel kezdik a berakást, két gang jön, el is mehetünk. Nincs meg, hogy Montrose után mi a sorsunk. Most már fontos, a hazamenetel miatt. Azért estére sikerült elfáradnom. Mentőcsónak gyakorlat, közben elromlott a darumotor, megjött az élelmiszer, már majdnem üres volt a kambúza, hát sok kaja jött, 31 lata festék, mind behordani, elrakni.

Június 17. kedd, Vlissingen, úton. Megint egy kikötővel kevesebb. Ennyi az élet. Számolom, számolom, és múlnak a napok, múlnak a hetek, s még mindig itt vagyok, pedig most otthon lenne rám szükség.
Hogy mi történik a hajón? Semmi.
Holnapután Montrose. Nem tudom, mi lenne a jó számomra. Talán egy Inverkeithing - Pasajes, és akkor pont hó végén lehetnénk fent. Most mindent e szerint számolok.

Június 18. szerda, úton. Éjjel vacakolt a komputer. Többször ki-be kapcsoltam. A vége az, hogy most tudok írni. Az alkalmat kihasználva megírtam hat oldalt a Budapestről. Már Vietnamban járok vele...
Megkezdődött az "utolsózás". Most, egyszer leírom, de mindig érvényes: ha minden igaz, és nem jön közbe semmi, valószínüleg: ez az utolsó kanyar.
Most megyünk utoljára Montrose-ba. Utána jön az utolsó Inverkeithing, az utolsó észak spanyol kikötő, és az utolsó érkezés Flushingba. Az utolsó flushingi induláson már túl vagyok. Apró örömök... Utána már csak Budapest jöhet. Július 1-e körül.

Június 19. csütörtök, úton, Montrose, úton. Elküldte a barba a Marlownak az útvonalat, 26-át ad meg spanyol érkezésre, ugye utána nincs biztos, de az biztos már (ha minden jól megy), hogy a következő holland kikötőből megyek haza.
Őrült szél volt egész nap.
A kirakással este nyolcra végeztek, indulás 23:00-kor.

Június 20. péntek, úton, Inverkeithing. Ránk tört a rossz idő, Forth Coast Guard 8-as vihart jelzett. Szerencsére az öbölben nem alakultak ki nagy hullámok, és így tudtuk tartani az érkezést.
Tegnap azt mondta a barba, hogy Herr Held ki akarja venni a hajót a Gearbulktól. Túl sok ócskavasat szállítunk, a raktár tönkremegy, rettentő sok festék fogy, hisz az ócskavas után és a woodpulp előtt ki kell festeni, ez benne van a hajóbérleti szerződésben.
Ha visszakerülök ide, akkor nem lesz több Montorose?
A parancsnok beszélt Mrs. Vasoullával. Megerősítette, hogy Flushingból leváltanak. Szóval nincs "ha" a hazamenetelt illetőleg.
Encsike fél nyolckor még nincs otthon...
A berakás végeztével mondom a darusoknak, mennyi ócskavasat raktak be.
- Chief, jön kocsmába este?
- Majd holnap, talán...
Egyszerüen fantasztikus, hogy ezek a skótok a kocsmában laknak. Ez a szórakozás, ez a program. Nem először fordul elő, már Montrose-ban és Leithben is invitáltak.

Június 21. szombat, Inverkeithing. Tegnap este egy hajó érkezett a szomszédos telepre, valamilyen kőzúzó. Azt mondják a matrózok, hogy magyar az elsőtisztje.
Egyre berakták a hajót, holnap reggel tíz után indulunk a magas vízzel. Legalább két éjszakánk volt nyugodt körülmények között. Isten tudja, mikor volt ilyen?
És hívott Encsi, és sms-t küldött Eszterke. Így kerek a nap.
Este sétáltam egyet. Lehet, hogy többet nem jövök ide - ha a hajóbérlővel nem újítják meg a szerződést - és most volt alkalom is, mert a délután szabad volt.
Kedves kis város. Tipp-topp utcák, tisztaság (ez nem általános a briteknél, legalább is a nagyobb városokban) helyes házak. És ami érdekes, találtam egy ugyanolyan kertet, amit a németek találtak ki a múlt század elején. A városban egy nagyobb telket bekerítenek, és felparcellázzák, afféle konyhakertnek (a németeknél hétvégi telek, kis nyaralókkal) itt csak szerszámos bódék vannak, de azok aztán elcsúfítják a látványt. Nincs az a szedett-vedett magyar sufni, amelyik ne lenne palota ezekhez képest. Legalább eltakarnák valami sövénnyel.
Már nyílik a bodza, az orgona épp, hogy elvirágzott, virágzik a kertekben a burgonya, a borsó, van újhagyma, és retek is. Azt hiszem a természet órája itt jó másfél, két hónapos késésben van otthonhoz képest.
De a parkok, rétek tarkállanak a sok mezei virágtól, a természet harsog, élteti a skót nyár és a sok eső...

BBC hírek

Ma volt az Royal Ascot Derby utolsó, harmadik napja. A BBC mindent közvetített. A cilinderes urak mintha a múlt századot idéznék, de ez itt a "kőkemény" brit valóság, a hagyományok élnek, meghatározóak. Csodálatos kalapköltemények. Az első napon rózsaszín rózsa virított minden gentleman gomblyukában, ma sárga virág. A királynő is megjelent kíséretével, hatalmas éljenzés fogadta.
Az egyik futamot egy ausztrál ló nyerte. Először Ascot történetében...
Történelmi jelentőségü rögbimeccs: Ausztrália - Anglia, a hajdani anyaország sikerével. Persze volt már ilyen. Amiért rangot kapott: negyven éve nem győzött az angol csapat, most ráadásul a világbajnok otthonában.
A BBC egy másik fontos társadalmi eseményről is tudósított: Ma 21 éves William herceg, a trónörökös legidősebb fia. Születésnapi party volt Winsdorban. A tudósító a palota előtt, nem engedték be a tévét, hatalmas tömeg figyeli a meghívottak érkezését. "Szenzációs" riport volt a londoni jelmezkölcsönzővel való beszélgetés, mert elmondta, hogy afrikai jelmezeket kölcsönöztek. A sok-sok előkelőség között feltünő volt a tarkára pingált mikrobusz, tele jókedvü, jelmezes fiatallal, az ünnepelt egyetemista barátai érkeztek. Engem ilyen dolgok általában hidegen hagynak, mert magánügy, legfeljebb brit belügy. De azért örülök, hogy egyszer láttam ezeket a tudósításokat.
Meg kell mondani, hogy igazán jóképü fiatalember, ha egyszer trónra kerül - az apja halála után, de még neki is várni kell a koronára - "jó svádájú" uralkodója lesz az Egyesült Királyságnak.
Este filmet néztem.
A Jedi visszatér, a Csillagok háborúja trilógiából. Szeretem, jó mesefilm, jó sci-fi, a jó győz, persze ideiglenesen, lehetőséget hagyva a producernek és a rendezőnek a folytatásra.
A reklám öt percében "zongorázom". Channel 4, a kereskedelmi adón világrengető esemény: Jon távozik a Big Brother házból. A pillanat feszült, kit szavaztak ki a társak, ki kerül a lakók közül az utolsó, a megsemmisítő helyre. A müsorvezető fokozza a hangulatot, húsz másodpercet vár, a két jelölt arcán feszültség, hiszen itt a lét a tét, s aztán elhangzik a név: Jon.
Jon arca pillanatra elkomorul, de aztán a rendezői utasításnak megfelelően mosolyog, karját magasba löki: hurrá! Én mehetek haza. A barátaim közé...
És Jon, a megszégyenített, a rangsorban az utolsó, "boldogan" csomagol, hiszen felvétel az egész, a rendező okos, nagyon okos, ő tudja, egyedül csak ő tudja, hogy Jon valahol mégiscsak ember, fel kell dolgoznia a vereséget, a szégyent, és amikor a müsorvezető közli: egy perce van a búcsúra, akkor már Jon újra a szerepet játssza, a szeme csillog, és boldogan csókolja árulóit, akik kiseprüzték a létért való küzdelemből, érzékenyen lapogatja azok hátát, akibe ugyanúgy kést döfne, mint tették ők vele, de a létért való küzdelemben mindig az erősebb győz, aki a falka tagja, a gyenge vesszen, aki egyedül van, az pusztuljon.
S Jon kilép a Big Brother házból, és elindul a felfelé vezető lépcsőn, mert a ház lent van, ahol a pokol, és most Jon a menyországba vonul, felfelé a sok csillogó, színes lépcsőn, a kommersz tévé kommersz müsorának kommerciálisan megvadított, őrjöngő, fanatikus nézői sorfala között. A lányok visítanak, a fiúk transzparenst lebegtetnek: Jon te vagy a kedvencünk!
És Jon boldog, az utolsó óráját éli, fürdik a népszerüségben, elhiszi, hogy ez mindez őérte van, az őrjöngő tömeg csak őt szereti. Integet, ugrál, bolondozik, ahelyett, hogy szíve szerint zokogna, mert elvesztette a létért való élet-halál küzdelmet, jó kedvü, ahogyan a magasságos show bizniszben törvényszerü, és megy a fellépése utolsó színhelyére, a stúdióba, ahol a nézők a "felállni" jelre érte felállnak, a "tapsolni" jelre érte tapsolnak, és Jon az "élvezni" jelre élvezi a népszerüséget, az autodafé pompáját, a füst már terjeng, a szégyen pírját vörös reflektorfény helyettesíti, s a szerencsétlen nem tudja, hogy rajta is beteljesedik a showbiznisz törvénye: a nézők porából vétettél, s haláloddal oda is süllyedsz.
S érdekes, amit mond:
- A kamerák előtt mindenki hazudik. Márpedig az élet a házban a kamerák előtt zajlik.
Hm, hétfőn én is tudom a vasárnapi lottószámokat...
Ebből elég.
Vége a reklámra szánt időnek.
Vissza a jedihez. Hiszen az ő fénykardja igazibb, a Halálbolygó gonoszsága sokkal emberibb, a Jodának sokkal több köze van a való világhoz, mint a Nagy Testvérnek.
Ugyanis a filmen a jóért szorít mindenki.
És ott a jó győz.

Június 22. vasárnap, Inverkeithing, úton. Megint beszart a billentyüzet. Reggel indultunk. Este jól jött a tévé. Megint érdekes müsort láttam!
Valami hasonló volt a címe, mint a "Dig Deep", azaz áss mélyre. Egy falut kiválasztottak a jelentkezők közül, amelyek hajlandók voltak ásatást végezni a falu területén. Sok szakértővel: archeológusokkal, régészekkel, település történésszel, "töredékek" szakértőjével, néprajzossal vonult ki a tévé. A település történész a rendelkezésre álló térképek alapján meghatározta, hogy a mai falu mely részén lehetne sikeresen kutatni. És a falu apraja-nagyja, ásóval felszerelve lelkesen követte a tudósokat, s nekiláttak a kijelölt helyen ásni. A kamera helyszínről helyszínre követte őket, a régészek magyaráztak, a csoportokat szintén régész vezette, a kiásott apró-cseprő leleteket rétegek szerint gyüjtötték össze, és egy-egy darabról elmondták, amit első látásra tudni lehetett:
- Ez viktoriánus kor beli csésze füle, ez egy palack töredék a 17. századból - és így tovább.
De találtak falmaradványt, és egy valamikori udvarház kövezetét. Egy hivatásos rajzoló lerajzolta a valamikori látképet, és lelkendeztek amikor egy római kori lelt bukkant elő...
Irigylem a briteket.
Ezzel a müsorral a falu lakói még britebbek lettek, nőtt az egészséges lokálpatriotizmus, mert valamit hozzáadtak ők is a múltjukhoz. És mindezt egy kereskedelmi adó, a Channel 4 közremüködésével.
Van ilyen is?
Egy kereskedelmi adó értéket ad?
Egy kereskedelmi adó hozzájárul a nemzettudathoz?
Egy kereskedelmi adó a kultúra terjesztője?
Szóval irigylem a briteket.

Június 23. hétfő, úton. Csendes menetnap, csak ez a rohadt komputer! Amikor tele vagyok ötletekkel az írást illetően, akkor egyszerüen feldobja a talpát...
Melegszik az idő.

Június 24. kedd, úton. Már nyár van. A hőmérséklet 19 fok árnyékban, lehet kicsit napozni is. A tenger olajsima. Csütörtök este érkezhetünk. Jól jövünk. Csak a baj az, hogy a dagályt este lekéssük.
Este folytattam az írást. Már a főiskolai éveknél tartok.

Június 25. szerda, úton. Éjszaka írtam tovább az emlékeimet. Délután két távirat érkezett: az első az érdekesebb.
A hajóbérlő nem akarja csökkenteni az ócskavas rakományok számát, ezért a hajótulajdonos nem újítja meg a szerződést. Az új bérlő a Lys Line lesz. Mr. Edba július 15. körül jön megnézni a hajót. Ez sokkal jobb lesz, mint a jelenlegi járat. Csak nem lesz több Skócia, Anglia...
A másik távirat szerint érkezéskor kikötünk, indulás július 1-én, kedden. A komputer szarakodik, nem tudok írni. Elvesz az életemből megint pár napot. Pedig most annyira menne...

Guggenheim múzem elotti térplasztikaJúnius 26. csütörtök, úton, Bilbao. Már megint eszi a fene a billentyüzet, most a "z" betü hiányzik... Gyülölöm, nagyon gyülölöm a komputert.
Délután kint voltam egy kis sétára.
Jól elfáradtam... GennAgyIJJAL TalálKoztam a VÁROSBan: AzT mondJA, hogY holnaP mEnjek el vele a Kaszinóba. Sajnos EL kelleTT UtASitaNOm AZ AjáNLAtát: SoseM hazárdirozok. Csak NézZEm? HOGYan NyER Mondta. Sajnos nem:.. ebben következetes vagyok. Nem tudta megérteni. Miért nem próbálod ki a szerencsédet, chief?, kÉrdEztE ÉrTetLEnül. Mert nEM, KéSz. EnnyI

Június 27, péntek, Bilbao. NekieSTEk, Raktak, elmentEk. A bIllEnTyü Meg IlyeN? HOGY A feNe ESSen beLe:A Guggenheim múzeum Bilbaóban

JÚNiUs 28. szombat, BilbaO. REGGeL SzOmOrÚAN mONDJa GENnaGyiJ: OdA a hÁroMszáz dollárOm. KETTŐSzÁzzaL mEnTeM KI? nYErtem száZaT? AZTÁN mINdet ElveSztEtTeM: GY AZTÁN DÉLUTÁN hiába ment A barbához hogy adjon neKi szÁz Dollárt? MERT Ki AKAr mEnni a Lányokhoz? nEm kapott: MIElŐtT vALAki ÚGY GondoLNá Hogy CSOrBULTak az embERI jOGoK? AZ VeGYE FIGYELEMBe? HOGY GENnAGyiJ FelVeTt már a JÚLIUSI iLLETmÉNYéBŐL EGY szÁZAST? TÖBBET Nem AD NEKI A parancsnok HOGy ELVerJE

JÚNIUs 29: VASÁRNaP? BILBAO JÓ Dög mEleG VAN. Délután kimentem a városba. Busszal viszonylag hamar, fél órába se kerül. Nagyot sétáltam a Bilbao folyó partján, az óvárosban, aztán megláttam egy útjelzőtáblát: Guggenheim múzeum. Azonnal beugrott, hogy Bilbaóban van a posztmodern építészet egyik remeke a múzeum.
Giccsparádé a köbön: virágkutyu a Guggenheim elottElmondani nem lehet, milyen fantasztikus. Ahogy a folyóparton közeledtem, nem akartam elhinni, hogy ez lenne a híres épület. Ugyanis egy kicsit a folyón átívelő autósztráda hídjának a takarásában van. Kiderült, hogy hátulról közelítettem meg. Egyébként, ahogyan a híd alá értem, láttam, hogy a híd tartópillére és az épület szerves egészet alkot. A legszebb kiállítási tárgy az épület maga. Nyoma sincs a hagyományos építészetnek, Minden hajlított, csúcsos, gömbölyded, beton, üveg, acél és a falak külső borítása főleg rozsdamentes acél. A kiállítás termeit zömmel a modern müvészek müvei töltötték meg. Én a 60-as 70-es évek müvészetét általában nem szeretem, de természetesen volt olyan alkotás, ami megragadott. Alexander Calder térplasztikái ezek közül valóak. A kiállítása címe: Gravitáció és kecsesség, és ez nagyon találó. Afféle mozgó "bizbaszokat" készít, zsinóron függnek pálcák, és a végein kiegyensúlyozva különböző festett lemezkék. Ezek a légáramban valóban kecsesen hintáznak, imbolyognak. Szépek. Tetszenek.A múzeumnál a villamosvégállomás
Persze ez a modern müvészeti galéria kiállított olyanokat is, amiket nem tudok - én a laikus - értékelni. A 60-as évek "modernjei" közül volt egy kiállító, akit továbbra is a csalók, a lilák, közé sorolok, sznoboknak való izéket csinál. Két képe volt a szivarnak, olyan, mintha egy füzetlap lenne, egy nem figyelő nebuló irkájából. Firkák, és semmi más. Egy másik izé pedig csupa szürke vonal kuszaság. Az egész egy nagy semmi. Semmi, ami a figyelmet magára vonná. Átverés.
Ugyanakkor egy Ed Ruscha nevü pacák képei kimondottan jók voltak, pedig... A Heavy Industry címü fekete alapon a fenti szöveget - fehér betükkel - tartalmazza, semmi mást. És mégis megállnak előtte sokan. Én is. Van benne valami, ami valami súlyos, valami nehéz, valami, ami a tekintetbe kapaszkodik, és szinte érzi az ember, hogy húzza, lehúzza. Persze ezt nem kell komolyan venni, én nem értek a képekhez, csak nézem őket.A Guggenheim múzeum
Tetszett egy grafiti is. mennyivel más, mint amit az ember a vonatokra "ocsmányolva" lát, de még a Filatori gáti tüzfalakon se látni ilyesmit. Persze, akik azt készítik, csak firkálnak, sablonokat, előregyártott elemeket spraynak a falra.
És valami fantasztikus volt egy müvészeti tanár kiállítása, a gyerekek munkáit gyüjtötték egybe, hallatlan érdekes, kedves volt.
Aztán volt egy másik izé, ami előtt sok időt töltöttem.
Valójában egy terem volt. Benne hat, a földtől a mennyezetig érő oszlop. A terem valami sötét, de fényes festékkel volt telekenyve. A hat oszlop - azt hiszem, otthon így hívjuk: - hat villanyújság volt. Egy betü széles. Az angol nyelvü szöveg függőlegesen futott. Ha a terem hátuljába mentem, ott baszk nyelvü volt. Nem tudom, hogy vers-e, vagy csak egyszerü szöveg, mert a függőleges helyzet miatt nehéz volt eldönteni. Nekem mindenesetre költőinek tünt. A szöveg, a terem, a félhomály, borzongató volt. Akik a terem hátsó felében voltak, azok a fényviszonyok miatt abszolút légiesnek, szinte áttetszőnek, vagy inkább valamiféle halóval, aurával körberajzolva látszottak.
A múzeum, vagy inkább galéria után villamosra szálltam, ez is a jövőt idézi, mint maga az épület. Visszamentem a központba, egy bárban megittam két pohár vörösbort, aztán busz, és be a hajóra.

Június 30. Hétfő, Bilbao. Bilbao - a függőhídkocsiEz egy jó bolond nap volt: elgörbítették a pilot belépőnél a korlátot. összetörték az egyik raktári reflektort, kilyukasztották az ötös szárnytankot, a buldózer összeolajozta a raktárt, szóval volt elég rohangálni, kiabálni való, és amikor a munkavezetőnek azt találtam mondani, hogy ez a darus "stupido" még ő kérte ki, mondván, hogy a stupido nagyon csúnya szó: persze én csak makogom a spanyolt, de ezúttal azt hiszem, mégis telibe találtam...
Nem lett kész a lyukas tartály, mert a barba nem fogadta el a gányolást. Ragaszkodott hozzá, hogy szakszerüen csinálják meg, ehhez nem fült a foguk, így csak holnap indulunk, reggel jönnek újra.
Így van ez: ha az ember siet haza, akkor mindig közbejön valami.
Talán nem is baj, mert odakint tombol a kilences vihar. Talán holnapra alábbhagy.
Ma rohadtul fújt a szél a kikötőben is, minden csupa por lett, hát még én!

JÚLIUS


Bilbao - függokocsi, indulásra készenJúlius 1. kedd, Bilbao, úton. Délelőtt kilencre jöttek a hegesztők. Igazán kiváló munkát végeztek, a barba teljesen elégedett volt velük. Indulás ötkor. Persze ez jellemző, amikor sietnék haza, tolnám a hajót, akkor egy teljes 24 órát késünk...
Odakint nem volt nagyon rossz idő, de ez is elég volt, mivel ballasztban megyünk, hogy visszafogjon.

Július 2. szerda, úton. Hajnali háromkor arra riadtam, hogy nem megyünk. Nézem a fordulat-számlálót, nulla. Riasztottam a barbát, rohan fel, minden oké a hídon. Alarm nem volt, fogalmam se volt, mi történhetett.
A parancsnok le a gépházba. Egy óra múlva beindult a főgép.
Valami szürő volt eltömődve.
Még egy óra késés, amikor a sebesség is csak 8-9 csomó körül van. Hogy érkezünk így, és hova?
Mert még nincs meg, hogy Flushingba vagy Antwerpenbe megyünk? Délelőtt jót aludtam, délben kérdi a barba:
- Minden oké?
- Hát persze, mi lenne?
- Kétszer is megálltunk, mindenfelől alarm…
Na, a lényeg, hogy nem hallottam semmit. Délután telexek tömkelege jött a tulajtól. Na, meg egy a Marlowtól: pénteken érkezik az új elsőtiszt, és ennél nincs fontosabb hír most számomra!


JÚLIuS 3. csütörtök, úton. Semmi, csak késéSben vagyuNK? Nem éRhetünK előbb? mint Holnap esTE FLUShINGba, így aztán a hazamenetelre is csak szombaton kerülhet sor.
SAJNOS SEMmI NEM MEGY JÓL: A BaRba BESZélT KreMERsSZEL? A VáltÓm NEM AKAR MÉG LEJÖNNI? MÁST KELL KERESNI? BIZTOS NeM EMGYek sZOMBaToN:
A FENE eSSeN bele MindENkIbe, Aki igy KISZÚR VELEM:

Július 4. péntek, úton, Vlissingen. Semmi telex nem jött, egész nap ideges voltam. Aztán délután végül megjött: először a chief holnap érkezik, majd két óra múlva: hétfőn este megyek haza. legalább nem kell vonattal mennem, mert ez is felmerült.
Érkezés után megérkezett Teichgraeber, Oltmanns gyorsan elment.
Este kicsit takarítottam.
Beszéltem Encsikével is. Örül, hogy megyek. Szegény már nagyon vár. Hát még én, hogy mennék haza!

Július 5. szombat, Vlissingen. Reggel befejeztem a kabintakarítást. Úgy Tünik? ma neM JÖN A PASI VÁLTANI. ATTÓL TartOk? CSAK HétFŐN ÉrkEZik meG.
Hallatlan ideges vagyok: legalább egy telefon érkezett volna a Seaserve_tŐl? HOGY hétfŐn jön a váltó? de nem? le se szarják a hajót: nem voltak ezek sose tengerészek? hülye sajtfejŰ barmok:

Július 6. vasárnap, Vlissingen. Éjfélkor kopognak az ajtón. Jose volt. Megjött a új chief, mondja. Nem akartam hinni a fülemnek.
A pasas reggel indult Amszterdamból, és most érkezett meg! Ezután annyira kiengedtem, hogy nem tudtam elaludni vagy háromig.
Délelőtt átadás átvétel. Két óra alatt megmutattam, elmondtam mindent. Utána felhívtam Encsikét, hogy megnyugtassam, minden rendben.
Most már csak ki kell várni a holnap délelőttöt, és mehetek.
Zbigniew, mert így hívják a lengyel tisztet, szeptember 20-ig akar maradni, a előző hajóján már lehúzott négy hónapot. Ha lehet, akkor vissza akarok jönni, és miért ne lehetne?
HALÁL unalmas nap volt egyébként.

Július 7. hétfő, Vlissingen, Budapest. A leghosszabb nap! Az órák nem mennek, a percek nem telnek, a másodpercek vánszorognak. Reggel a barba megkérdezte a Seaserve-t, hogyan gondolják az utaztatásomat?
- Először úgy volt, hogy elhozzuk kocsival, de egyszerübb, ha a vlissingeni ügynökség intézi.
Ez igazán aranyos! Ha dolgozni kell, akkor ezek mindent megtesznek az elkerüléséért! Na, mindegy, nem számít, mert úgyis szívesen megyek vonattal.
Így is lett: délután fél háromkor itt volt a taxi, érzékeny búcsú mindenkitől, és nyomás az állomásra.
Vonattal a reptérre.
Repülővel haza.
Szakállasan, borzasanPontosan, időben érkeztünk. Encsike várt, és ahogyan gondoltam, majd elalélt, amikor meglátta a szakállam! Minibusz, éjfél előtt pár perccel itthon.


Linkajánló:  A Magyar Huszár honlapja  Viribus Unitis, az Osztrák-Magyar monarchia hadihajója  Hajó.lap.hu  Mexikóikonyhal.lap.hu

Ha szeretnél te is csatlakozni, kattints az ikonra