Honlapverzió v11.00
A honlapon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet. © Székely István 1997-2022

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA

M/V Humber

A szerzõ a hajócsavarnál a konstanzai hajógyárban

1996. február 19.- 1997. március 26.

Február 19. hétfõ. Este apával beszéltem. Meglepõdött, hogy itthon vagyok. Hogy gondolta, tán elmegyek úgy, hogy ne hívjam fel...? Mindenesetre elmondtam, hogy megjött Balázs Tibor levele, és milyen jókat (a könyvrõ) és milyen rosszakat (a megjelenés esélyérõl) írt.

Február 20. kedd. HMS telefon: pénteken indulok 11.40-kor Amszterdamba, 15 óra valamikor tovább Memphisbe, majd onnan New Orleansba!

Február 25. vasárnap. Megérkeztem a Humberre...
Hogy is volt? Pénteken gépre ültünk. Encsike szerencsére ki tudott kísérni. Az egyik anyanapját áldozta fel. A másik a hazajövetelemre tettetett félre.
Amszterdamba villámgyorsan megérkeztünk. Azt ígértem Enicinek, hogy hozok neki egy rádiót. Azonnal megvettem a reptéren. Szuper! Testhezálló, kicsi, sztereó, a kazettás magnója is az. Aiwa. Már biztos, hogy Encsike kap majd egy másikat, és ez lesz az enyém, a hajóra hordozós, mert könnyû, kicsi, miegymás...
Milyen jó, hogy a dohányzásról leszoktam. Ahogy az amerikai gépre felszálltunk, attól kezdve csak a nolai (New Orleans-t hívják így, "amerikaiul") repteret elhagyva lehetett rágyújtani! Irtó hosszú, és nagyon fárasztó volt a kilenc és fél óra Amszterdam és Memphis között.
A hajó nem part mellett várta, hogy beszálljunk, hanem horgonyon állt. Borzasztó nehéz volt felcipelni a csomagjaimat! A bõröndöm 30 kg! Másnap átadás átvétel, és délben elmentek a hazautazók. Boldogok voltak! A hajó egy öreg rozsdatemetõ, 1972-ben épült, nagyon elhanyagolt. Két salvadori, két hondurasi, két magyar matróz van, és a fedélzetmester.
Az jó, hogy hamarosan, azaz május környékén huszonöt éves javításra megy a hajó. Vagy Konstancára, vagy a Távol-Keletre. Ez persze nem rossz! A legjobb Konstanca lenne, mert akkor Encsike lejöhetne, és lent is maradhatna úton!
A parancsnok szerint ezen a hajón az az idegesítõ, hogy nem tudjuk, mi romlik el aznap. Ehhez adalék: tegnap felszakadt az egyik darumotor fékje a talapzatról. Vissza kellett hegeszteni. Ma: megtelt a bal lánckamra vízzel, a fore-peak ballaszttank lyukadt ki, és átfolyt a víz. A lyukat behegesztették.
A legénység: fõleg magyarok. A matrózokat már említettem. A gépben egy indiai, két hondurasi, egy magyar s egy salvadori gépész teljesít szolgálatot... A két pincér is salvadori. Ezek közül az indiai beszél angolul, és a salvadori elsõ pincér. A koszt jó! Finom rozslisztes kenyeret csinál a szakács! Sok a zöldség is, zöldhagyma, paprika, paradicsom, retek... És vitamindús körömpörkölt is akad, meg báránysült...
Hatalmas hajó!
A kabinom kicsi! A Präsidenten nagyobb volt, és ami a röhej, nincs egy szófám, ahova le tudnék dõlni egy kicsit... Akárcsak a német hajón! Ez japán építésû, és mint ilyen 110 voltos. Azt hittem, szívszélhûdést kapok, hogyan fogom használni a komputert, hogyan a videót, hisz a töltõ...! És milyen rendesek a japánok, koreaiak! Mindkét szerkezet 110-240 volt közötti bármilyen feszültségrõl mûködtethetõ!
Sajnos a kabin nemcsak kicsi, de eddigi pályafutásom alatt a legmocskosabb is volt, amit átvettem! Még az arab elsõ tiszt is tisztább kabint hagyott hátra, mint az elõzõ chief. Ma egész nap a fürdõmet sikáltam, fertõtlenítettem. Most is szívesebben lennék a zuhanyzóban, mert ott legalább tisztaság van, míg a kabinban minden ragad, ami nem az íróasztal körül van! Ugyanis itt már rendet tudtam csinálni!

Február 26. hétfõ. Eltört a fékpofa kitámasztó a kettes daru jobb oldali motorján. A hegesztõk nekieshetnek. Nagyon jó szakemberek! Amit tegnap csináltak a lánckamrában, azzal több hasznot hajtottak a tulajnak mint négyük két hónapi keresete! És vidáman, fütyölve dolgoznak. Jópofa fickók!

Amerika, hajónézetbõl...

Délre pilot ígérte magát. Négyre végeztünk a manõverrel, a Mississippin két horgonyon állunk. Ennyit a berakásról New Orleans-ban. Ezek szerint ez spórolós kikötõ lesz! Most eszembe jut, hogy mit mondott apa: New Orleans nagyon szép, "francia" város. Hát, majd ha erre járok, megtudom (turistaként!).
Sok a külvárosi lerobbant épület, bádogváros, szeméthalmaz, szegénység (biztosan nem magyar mércével mérve), mocsok, kosz, ócskaság, ha nem a belváros felé mész. Tengelytörõ utakért nem kell Európába jönni... Sajnos a reptérrõl a kikötõbe vezetõ úton ezt lehetett tapasztalni! Mást meg nem láttam... A felhõkarcolók világával nem a tengerészeknek dicsekednek. Azok elérhetetlen távolságra vannak a kikötõktõl. Reménytelenebb odajutni innen, mint Európából átruccanni. Egész egyszerûen: nincs hova kimenni... Hova is menjen a tengerész? A hajó, jelen esetben ez a szerencsétlen Humber megáll a Mississippin, (mellesleg a Dunához kézcsókra járulhatna, mint a hatalmas testvéréhez, ha a szélességét nézzük) és ha jön is egy csónak hatvan dollárért, akkor hova lehet menni? Shopping centerbe, hogy szép magyar kifejezéssel éljek. De minek? Ott csak a pénz megy! Enni sem lehet! A Mc Donald'sba járjanak az amik! Nekik való... Egy valamirevaló étterem nem a mi zsebünkhöz mért árakkal dolgozik, és fõleg nem arrafelé vannak, ahova mi eljutunk... Máshova nem lehet kimenni. Tehát érdemes? Nem, hacsak nincs valami fontos vásárolni valója az embernek, és nem számít, mi mennyibe kerül. (Mert borzasztóan drága minden, ha rá kell számítani a borsos árú taxit...)
Akkor már sokkal többet várok Puerto Cabellótól, a venezuelai várostól, ahol nagy a bûnözés, lerobbant, ócska kisváros, de emberléptékûek az emberek, a város is, és milyen jókat lehet kajálni! Legalábbis így mondják!

Február 27. kedd.

Amerika tengerész szemszögbõl...

Tegnap este elkezdték a berakást. Hogy ne csak szidjam a "happy end" országát, és a tökös szupermenek lakóhelyét: fantasztikus szerkezettel rakodunk. Horgonyon állunk, idejött egy úszódokk, ránk kötött, és jobbra-balra huzigálja magát, mi csak nézzük. Aláúszik két uszály, abból kimarkolják a szójalisztet egy garatba, és az elevátor befújja a hajóba. Csúcs szerkezet, és hatékony! Ma estére készen leszünk, 18.450 tonnát rakunk be, mintegy 30-35 óra alatt.
Tegnap néhányan kimentek. Tévedtem: kocsmából sok van, oda lehet menni, és jól berúgni...
Délelõtt bent volt a Coast Guard, azaz a Parti Õrség. Nagyon nem szeretem banda. Irtózatos kekecek, aktakukacok, mindenbe belekötnek, szõrszálhasogatók, a rugalmasság teljesen hiányzik belõlük. Valószínûleg ott képzik ki õket is, ahol a szovjet hatóságokat valaha... A hozzáállásuk a dolgokhoz:
- A hajó amerikai tulajdonosé, tehát logikus, hogy mindennel fel van szerelve, ha bármi hiányzik, az a személyzet bûne, a tulajdonost szó nem érheti! Mert amerikai! És ez egy abszolút logikus érv. Nekik!
Édes Jó Istenem...! Nekünk miért csak ez jut Amerikából?
Én, kérem szépen, igazán nem akarom szidni ezeket a népeket, mert a lakosság döntõ hányada semmivel se rosszabb bármely más népnél, de az felettébb bosszantó, hogy a propagandájuk szuper embereknek, felsõbbrendûnek próbálja beállítani õket, és szomorúan azt kell tapasztalnunk, hogy a munkához való szocialista hozzáállást se mi találtuk ki...! Még ezt is elveszik tõlünk...
Ugyanis van egy darumotor a hajón. Illetve néha volt, néha nem volt. Szóval az történt, hogy elromlott, s ez egy tisztességes darumotornál mindig elõfordulhat. Tehát logikus, hogy kivitték javítani. Természetesen hamar visszahozták, s nini! Nem mûködött a csúcstechnikával javított motor. (Gondolom a mi áramunk volt a hülye!) Tehát újra elvitték, visszahozták, s nem kell rosszmájúnak lenni, mert igenis beindult. Hiába mutatta az elektrikus, hogy rosszul kötötték be, csak mosolyogtak, s megnyugtatták, hogy ezt amerikában javították meg! Hát semmi baj se volt vele, amíg dolgozni nem kellett a daruval, mert az elsõ emelésnél leégett. Így most amikor beszálltam, akkor vártuk hogy a harmadik javítás után behozzák. Behozták...
Most már az elektrikus nekem is megmutatta, hogy a motor nem illeszkedett pontosan a házába, amikor vissza akarták tenni, így csúcstechnológiával elkalapálták azt a peremet a motorházban, ami nem engedte be a motort a helyére. Így most egyszerû magyar technikával az elektrikus szétszedte, és egy rossz bekötést is kijavítva összerakta. Igaz nem csúcstechnikával, de így legalább most jó! (Reméljük!) Legközelebb talán a NASÁ-hoz kell kivitetni, mert azok valóban csúcstechnikával rendelkeznek.
Eddig jutottam a naplómban, amikor átmásolom és levélként hazarepül, hogy hírt vigyen a jósoromról Amerikában!

Az iroda-kabinban

Február 28. szerda. Az elsõ menetnap. Hajnalban a Mississippin, délután már a tengeren. Esõ, köd, és sima víz fogadott.

Február 29. csütörtök. Hóvégézem. Itt is kell túlóralap. A nem magyarok túlórapénzt kapnak. Hát nem keresik túl magukat!
Pablo Sanchez, hondurasi matróz. Úgy adták át, hogy sötét, mint az éjszaka, de ha nem agytornát adok neki, akkor dolgozik mint a gép. Luis Rosales, salvadori kormányosmatróz. A legjobb, a legeszesebb az összes között. Ha festeni kell, akkor az õ kezébe adják az ecsetet, mert szépen dolgozik. Rafael Orellana, matróz, Hondurasból jött a hajóra. Dumagép. Kérés nélkül mesél a családról, mindenrõl, az nem zavarja, hogy egy magyar esetleg nem érti. Mondjuk én értem, de ez nem általános... Jól érzi magát, már lejárt a szerzõdése, de nem megy haza. Juan Carlos Flores, második hajós matróz, a legfiatalabb a csapatból, talán tizenkilenc éves lehet, õ is el salvadori. Négyszáz dollár a fizetésük, kettõ tíz a túlórapénz, havi 150-160 túlórát teljesítenek, ezzel 700 dollár körül jön ki a keresetük. Egy éves a szerzõdésük. Jó melósok, és tisztelettudók.
Délután rájöttem, hogy az elõzõ chief jól kiszúrt velem. Nem vezette folyamatosan az adminisztrációt, és így most a nyakamba szakadt egy csomó munka. A baj az, hogy õ ezt könnyedén megcsinálhatta volna, mert folyamatában látta az elvégzett munkákat.

MÁRCIUS

Szombat, március 2. Szépen megyünk Venezuela felé. A matrózok nagyon várják, mert széplány ügyben érdekeltek. Állítólag, s ebben miért kételkedjek, amikor utolsó alkalommal eljöttek Cabellóból, akkor a lányok tûzijátékkal búcsúztatták a hajót! Az el salvadori és hondurasi legénység tarol köztük, hisz nincsenek nyelvi problémáik. Majd mindnek van szíve hölgye, s többen állítják, hogy atyai örömök elé néznek! Mit szólhat a vad költekezéshez a nem is olyan messze levõ, s két három porontyot is nevelõ, s férjváró feleség?

Vasárnap, március 3. Meg kell hogy mondjam, én nem nézek nagy reményekkel Venezuela elé. Mert a rakományunk, amit most viszünk, nagyon nem jó, a raktártakarítás igen komoly és nagy feladat, a múlt úton is 5 teljes napot vett igénybe. És a barba nagyon a szívén viseli a dolgot, mert az elsõ útján nem vette át a kitakarított raktárt a surveyor. De azért az elsõ napokban csak kimegyek délelõtt. Videózni nagyon szeretnék, bár azt mondják, nagyon rossz a közbiztonság. Szerintem, ez az estére vonatkozik igazán!

Hétfõ, március 4. Hát nem egy rohamcsónakon vagyunk. Most éppen 9,5 csomós átlaggal megyünk. Na persze ez nem azt jelenti, hogy ez a maximális sebességünk. Az eddigi útátlag 11,1 csomó.
Edu az elsõ pincér állítólag kéthavonta lemészárolja magát de vitézül, és mindig olyankor, amikor épp szükség lenne rá... Ügynököt, tulajdonost, hivatalos embert kellett kiszolgálnia. És akkor õ úgy mozog, mint ha lassított felvétel lenne, és közben vigyorog:
- Sietek persze, rohanok - mondogatja, és majd elalszik munka közben!

Kedd, március 5. Reggel szépet írtam a békéscsabai emlékeimrõl - majd három flekk terjedelemben -, emberpalánta koromból... Másra nincs nagyon idõ. Neki akarok kezdeni a szakdolgozatomnak az elsõosztályú vizsgához, ehhez sokat kell angolból fordítanom.
Holnap reggel érkezünk. Azt mondja a barba, hogy esélyünk van még egy fordulóra, s ha minden igaz, akkor utána javítás. A cég egyik hasonló nagyságú hajója Yangoonban, Myanmar fõvárosában, (a régi Burmában) javít. Milyen jópofa lenne a távol-keleti javítás ott! Sok burmai volt kollégát megkereshetnék... De most igazából Konstancának örülnék!

Szerda, március 6. Ha egy amerikai túl okos akar lenni, annak igen szomorúak a következményei! Megérkeztünk Venezuelába!
A tulajdonostól távirat jött, hogy semmiképpen se engedélyezik a draft surveyt a kirakás elõtt, csak a kirakás végén. Na mármost, ez hozzáértõeknek azt jelenti, hogy ilyen kontárokat a világ még nem pipált.
A nem hozzáértõ számára egy hasonlattal élek:
Van egy zsák gabonám. Öntsük ki az egészet, mérjük meg az üres zsákot, és ennek az eredményébõl adjuk meg a kiöntött gabona súlyát! Ugyanis mi ezt kaptuk utasításba. A kezdeti draft survey letiltása egyenlõ azzal, hogy megtiltjuk a zsákot lemérni, mielõtt a gabonát kiöntjük! A draft survey lényege: megállapítjuk a hajó vízkiszorítását érkezéskor, és kirakás után szintúgy, s a kettõ különbsége a rakomány!
Van egy elméletem arról, kik adják a valódi észt, a pénzt, és tudják a kereskedés csínját-bínját Amerikában...
Szóval megérkeztünk Venezuelába. Állítólag tíz napot leszünk itt. Jó lenne.
A baromság estére továbbgyûrûzött: megérkezett a draft surveyor és az engedély, akkor, amikor a több tonnás rakodó-berendezéseket már felállították a hajón, s elkezdték a kirakást. Ekkor már õ nem vállalta, nem ad ki bizonyítványt a súlyról, mert ki tudja, mennyi a súlya a markolóknak, a konvejoroknak, a csõvezetékeknek, kirakott rakománynak, stb.!

Csütörtök, március 7. Elkezdték a kirakást, aztán fél óra múlva befejezték, mert a kirakást intézõ cég nem tudott fizetni. Így szép lassan várakozunk.
Mivel ebben a kikötõben a hajót kirabolták két úttal ezelõtt, tiszti õrség van állandóan. Én is benne vagyok reggel 4-8 között. Ez jópofa. 5-7-ig azon vigyorgok, hogy szállingóznak be a szerelmes természetû urak... Csak azt nem tudom, mi lesz három nap múlva. Addigra a pénz elfogy! Már többen vettek fel elõleget a márciusi fizetésre!
A barba, illetve az elõzõ chief hazaküldött egy sri lankai illetõségû matrózt, aki igen nagy valószínûséggel benne volt a rablásban... Sok mindent elvittek, de csak és kizárólag olyan dolgokat, amik mûködõképesek voltak. A használt gépek közül vajon ki tudja megállapítani, melyik a jó, és rossz? Ezek a rablók igen...
Délelõtt mégis megcsináltuk a draft surveyt... 9-12 elfoglaltuk magunkat!

Péntek, március 8. Köszöntöm a nemzetközi hölgyeket, és nõket!

Puerto Cabello (Venezuela)...

Teljesen latin-amerikai népek ezek! Fogalmuk sincs, illetve teljesen más idõfogalmaik vannak, mint az európaiaknak. Ha azt mondja valaki, holnap reggel 7.30-kor jön, az azt jelenti, hogy ha minden jól megy, akkor a jelzett napon elképzelhetõ hogy benéz... Az az aranyos, hogy mindezt olyan közvetlenséggel tudják csinálni, hogy ilyenért csak egy német tudna megharagudni...
Egyébként át is vágtak tegnap. Azt mondták, este tízig dolgoznak, de már elsõ éjszaka beleverettek, és egész éjjel rakodtak.
Megérdeklõdtem a dolgot. Nem érdemes innen hazaküldeni levelet, mert a posta olyan, mint Közép-Amerikában mindenütt, tehát semmilyen. Legfeljebb a DHL mûködik, de az nem a magánlevelekre van. Így marad a nolai feladás.
Na, ma sikerült kijutnom. Taxival lehet csak közlekedni, mert elég messze van a város. Délelõtt optikust kerestem, mert a szemüvegem nyele eltörött, még induláskor. Mikor megtaláltuk, az üzletben derült ki, nem vittem a szemüveget magammal, csak a tokját. (Meg az eszemét is...) Utána hamar találtam egy teaszûrõ áruházat, ahol teáskannát nem kaptam, de termoszt, kislábast, szûrõt igen, így most tudok gyógyteát fõzõcskézni magamnak! Ezután cipõt akartam venni, és egy nadrág lett belõle. És persze cipõt hozzá nem tudok venni. Mert ugyanaz a probléma, mint Brazilban. Csak kis méretek vannak! Tehát a legnagyobb a 44-es! Õrület...
Helyes kisváros. Rossz utak, és kedves emberek. Sok rendõr, és még több bandita (állítólag). De ha azt nézem, hogy majd minden boltot fegyveresek õriznek, akkor lehet benne valami. Persze ezek a boltok szegényesek. Van egy-két elegánsabb üzlet, de az egyáltalán nem jellemzõ. Kicsinyke strand van a belvároshoz közeli partszakaszon. Felújították a "colonial" negyedet, azaz azt, ami a történelmi városból megmaradt. Szép, piros, sárga, zöld, hupilila épületek. A központban a Marina center, egy fatornyos, nagy épület, üzletekkel, éttermekkel, lottózóval. Mint mindenütt, ahol szegény a nép, s a szerencsétõl remélheti csak sorsa jobbrafordulását, sokan járnak lottózni, totózni, bingózni.
Én csak a szomszédos étterembe jártam, s megittam két üveg sört, ami helyi viszonylatban borsos árúnak számít, mert 750 bolivárt fizettem érte. Egy dollárt ma 400-ért váltottak. Most kezd rohanni az infláció ezeknél a szerencsétleneknél. Egy hónapja 330-350 volt.
És nagyon igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy milyen csinosak a lányok. Mások, mint amilyenek láttam eddig Dél- és Közép-Amerikában. Erõsen barnák, nem úgy sötét bõrûek, mint a négerek. Az arcvonásaik valószínûleg az indián õsöket idézik, mert nagyon sok sasorrt lehet látni. Vannak itt is szép darab lányok ám, akárcsak Santosban!
Este nyolc körül, amikor négyen a hajóról összetalálkoztunk, egy feltûnõ hölgyet láttam:
Középsõ része, azaz a combközéptõl gyomortájékig mint a luftballon! Hatalmas egy darab lány volt, ez alatt pipaszár lábak, felsõteste vékonyodott, az arca már egészen normális volt, nyoma sem volt rajta bármi súlyfölöslegnek. Nos, a szentem, egy virágmintás kertésznadrágot - shortot! - viselt, jó feszeset a hátsófertályon. Ehhez egy gyönyörûséges póló járt:
Elöl a felirat: M/V Humber. Alatta a hajónk fotója szitanyomással. Ahhoz, hogy ezt megmutathassa, persze legombolta a kertésznadrág elejét. A hátán Alfonso felirat. A szíve legénye pedig a hajónk egyik fedélzeti hegesztõje volt! Fantasztikus látvány!
Carlos, a legfiatalabb matróz, ma reggel hatalmas monoklival érkezett be. A szemöldöke felszakadva. Mint kiderült, komoly harcok dúltak a helyi illetõségû legények, és a hajó latin legénysége között. Ugyanis a helyiek nem bírják az anyagi versengést a mi jól keresõ, és havi 200 dollárból gazdálkodó fiainkkal. (A többit hazaküldik!)
Kíváncsi vagyok, ha elmegyünk, akkor is jönnek-e a hölgyek hajóbúcsúztatni tûzijátékkal, mint az elõzõ úton!

Szombat, március 9. Tizenegyig raktak, utána elmentek. Hétfõn folytatják. A 18450 tonna szójalisztbõl eddig kiraktunk 4130 tonnát!
Délután az egyik matrózt kirabolták. Széles, nagyzsebû short volt rajta, zoknikat válogatott, amikor villámgyorsan kirántották a pénzét. Kb. 50 dollárnak megfelelõ összeget vittek el! Pedig ha tudta volna a tolvaj, hogy milyen bivalyerejû, talán nem mert volna próbálkozni. Így is, majdnem megfogta...
Ma bent maradok õrködni, mert a barba is kimegy, így én nem tudok! Pedig hatalmas banzáj, utcabál van minden szombaton! Remélem a következõ hétvégén rajtam a sor! A baj csak az, hogy nem biztos, hogy itt leszünk, de a még nagyobb baj az, hogy nem vihetek ki videót, mert veszélyes, meg minden...

Vasárnap, március 10.

Közbiztonság Venezuelai módra...

Hát nem volt utcabál, de azért nem kellett félteni azokat, akik kimentek, mert elütötték az idõt egy kellemes tengerparti vendéglõben, ahol ma este nekem is lesz egy asztalom! Szándékaim szerint tengeri herkentyûket fogok fogyasztani, úgymint rák-kagyló levest, és halfilét.
A fiúk enyhén szólva kivannak mint a liba. Itt van a Rafael gyerek. Éjfélkor adta le a szolgálatot, utána rohanás ki a barátnõjéhez, reggel hatra bejött. Luisszal elcserélte az õrségét, így most reggel hattól este hatig dolgozik, aztán rohanás megnézni, mindene megvan-e a barátnõjének... Irigylésre méltóan bírja a strapát. Igaz, fél hétkor én ébresztettem fel, mert a kikötõkötelekre támaszkodva elaludt, aztán negyed nyolckor egy festékes dobozzal a kezében szundizott úgy, hogy az ecset a falhoz száradt, a homloka meg majdnem ráragadt a frissen festett falra. Luis meg strandol... Utána õ jön este hattól reggel hatig! Nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni, hiszen ha reggel négytõl nyolcig õrségben vagyok, és nem tudok aludni délelõtt, vagy ebéd után, akkor este nyolc körül már leragad a szemem... Tán az a húsz év különbség...? Nem lehetetlen!
Délután kiment a barba a rádióssal. Úgy volt, hogy utánuk megyek. De nem kellett. Vacsorára bent voltak! Kirabolták õket:
Nem vártak a kapuban taxira. Leintettek-e buszt, vagy csak megállt nekik, nem tudom. Ugyanis a kikötõkapuban nincs megálló. Így nem a Marina centerhez mentek, hanem a legközelebbi megállónál szálltak le. A belvárosi strandon kellett végigsétálni. Nem gondoltak õk semmi rosszra, egy ócska bódénál megálltak, és sört akartak inni. Ekkor nyolcan körbefogták õket. Törött sörösüveg mindegyik kezében, a nyakánál tartották, és fenyegetõen közeledtek. Az egyik hirtelen lekapta a rádiós övtáskáját, és elrohantak. A barbáék is sietõsre fogták a dolgot, elindultak, de pár lépés után érezte, hogy valaki matat a farzsebe körül. Megfordult, és csak annyit látott, hogy egy pasas lesújtani készül egy üveggel. Félrelépett, de az alkarját így is megsebezte a támadója. Mondjam, hogy elment a kedvük a sörözéstõl? Azonnal bejöttek.
Így aztán, én is félve készültem ki. Van egy fekete mûbõr szütyõm, azt kitömtem, ez lett a rabláselhárító. Ugyanis az ilyet kikapják az ember kezébõl, s ha megteszik, rájöttek volna, hogy semmi érték sincs benne! Aztán taxiba ültem, s kimentem. Kellemes este volt... A Marina centernél szálltam ki, bementem a Golfo Caribe nevû étterembe, melynek a nyitott terasza arra az ominózus strandra, idevalósiul playára nyílott, ahol pár órája oly kedvesen kirabolták a mieinket. Sárgadinnyelevet ittam, és utána mariscost, azaz mindenféle tengeri szerkezetet ettem. Akkora adagot hoztak ki, hogy azt hittem, nem fér belém. De szerencsére van befogadóképességem! Aztán kiderült a turpisság: a tányéron krumpli volt bõven, és arra tették a pici polipokat, gamberiket, kalamári- és a vastagabb polipdarabokat és a halszeletet. Ja és a kagylót és rákot.
Csak a kagyló buzi volt.
Homokos.
Mindehhez sört ittam. Találkoztam a hajó legénységének javával. Az urak ide jöttek át sörözni, mert olcsóbb, mint a Marina center... Aztán hazataláltam taxival. A vacsora, az én és a vendégeim sörei, mert többen az asztalomhoz jöttek, azok is megittak egy-egy sört, tíz dollár alatt volt! Nagyon nem drága!
A hajón pediglen beérkezésem után volt kb. 0,5 másodpercem, hogy elérjem a WC-t. Sikerült. Olyan hangorkánt produkáltam, azt hittem szétrobban a fajansz! Valószínûleg valami nem volt elég friss a tengeri herkentyûkbõl...

Hétfõ, március 11. Semmi különös, megy a kirakás. A második pincért (el salvadori) hazaküldi a barba. Nem jár be a hajóra, nagyon fontos kurvázni valója van. Meg egyébként is dühösek rá a srácok. Harákolva köpköd a mosogatóba, belelóg az ujja a kajába, amikor kihozza, koszos, mocskos, õ is és a szalon is. A salvadoriak is dühösek rá, õ meg röhög mindenkin. Most orvoshoz ment, hogy õ nagyon beteg. Majd nézhet, amikor az új pincér megérkezik!
Sajnálom, hogy nem hoztam magammal a spanyol nyelvkönyvemet. De azért nem tragédia, mert így is tudom fejleszteni a tudásomat. Van egy szótár a hajón, nekem a szótárprogramom, így azt töltöm fel szavakkal, és tanulok.
Most meséltem a barbának, hogy meghajtott a vacsora. Õ fejtette meg a rejtélyt: nem a kaja, hanem az elõtte megivott sárgadinnyés tejturmix tette meg a hatását!
Pedro azzal jött vissza az orvostól, hogy meg kell operálni! Nagy disznó! Érzi, hogy kifelé áll a rúdja, hát az orvossal akarja hazaküldetni magát...

Kedd, március 12. A lobogó napjának ünnepe van Venezuelában. Azt, hogy ez mit jelent, nem tudták elmagyarázni... Raknak erõsen, 14-én este elmehetünk az ügynökség szerint.

Pedro a második pincér megy haza.

Az egyik matróz (Luis) szerint a következõ utunk ugyanez lesz, a Mississippirõl hozunk kukoricát vagy szójalisztet. A barátnõje mondta az este. Ma délelõtt szólt a barba, hogy valószínûleg visszajövünk, és kukoricát, vagy szójalisztet hozunk a Mississippirõl. Milyen jó a lányok információs rendszere! Persze ez az információ nem a tulajdonostól származik, hanem az itteni ügynökségtõl. Most aztán igazán kíváncsi vagyok...
Jött egy telex: Argentínába megyünk, a Paraná folyón valahol berakunk 20.000 tonna HSS-t, (csak tudnám, ez mi lehet?).
A parancsnok rákérdezett, mi az a HSS, és hogy hova visszük a rakományt? Tehát: ez szója, és Venezuelába szól. Hogy melyik kikötõbe, azt nem tudjuk.
Felhívtam Encsit, de elõbb a kápó beszélt a feleségével. Õ már mindent tudott! Sõt! Beszélt M. L.-el, a hajó intendásával (ez olyan szerzet, aki a hajó ügyeit intézi a parton, repül kikötõrõl kikötõre, megnézi a hajókat, stb...) és tõle tudja, hogy Venezuela után Nolába megyünk, és onnan Konstancán javítunk!
Az asszony is mondott jó híreket, Nimród intézi a tengerészkönyvét, Szabolcs pedig bejutott a középiskolai szavalóverseny országos döntõjébe!!! Apja fia! (Pedig ebben teljesen Encsike, csak nehogy elbízza magát az asszony, ezért vállalom ezt is!)

Csütörtök, március 14. Holnap lehetünk kész. Tegnap délután azt mondta a foreman (a rakodómunkások vezetõje) hogy "viernes tardes", azaz péntek délután. Úgy legyen!
Hajnalban megjött az új második pincér, elment Pedro. De milyen nehezen!
Kezdõdött ott, hogy nem akart semmilyen papírt aláírni. Azt mondja, neki jár a 13. havi bér. Nem vette (vagy nem akarta!) tudomásul, hogy a 12. ledolgozott hónap után jár csak. Gondolom, próbálkozott, mert csomó adóssága van a hajón. 200 dollár elõleget vett fel, kifizette a kantint, és maradt neki 13,27 $, s ebbõl nem lehet az adósságait megadni. Alfonsónak 60 dollárral tartozott, Rafaelnek 40-nel, és így tovább. Amerikában összedobtak a srácok pénzt neki egy színes TV-re, egy fényképezõgépre, egy nagy ventillátorra, amit a barátnõjének vett. Most hogyan kapják vissza, nem tudom. Már a barbánál is voltak panaszkodni, hogy ilyenkor a parancsnok levonja a bérébõl a tartozást, de hát nincs mibõl! Így szerencsétlenek nem tudom mit tehetnek...
Nekem jutott az a felemelõ feladat, hogy kirúgjam a hajóról. Ugyanis tegnap este kijelentette, hogy õ még 2 napot marad, és fogta magát, kiment a városba. Mi meg a barbával azon meditáltunk, mit teszünk, ha nem hajlandó elmenni. Végül abban maradtunk, hogy reggel hívjuk a rendõrséget. Nagyon ódzkodtam a feladattól, hogy gondok lesznek a kihajózásával.
Aztán reggel semmi probléma nem volt. Amit eddig nem volt hajlandó aláírni, a - szerinte - kevés pénzt felvenni, most reggel minden további nélkül megtette. Még õ idegeskedett, hogy mi van, miért nem jön a taxi a megbeszélt idõben? Hála Istennek, simán elment.

Péntek, március 15. Vajon hogyan ünnepelnek otthon? Ma egy éve a Pancon 3-on voltam, s este pupabulival, ökörsütéssel ünnepeltünk. Azt hiszem itt senki se tudja, milyen nap is van ma!
Tegnap kivittem a levelet, feladtam, utána egy sört ittam a Marina centerben, újabb csodanõt láttam. Luis barátnõje villogott hasonló trikóban, mint amilyet leírtam, de természetesen hátán Luis nevét viselte. Hát mit mondjak? Az egyik gépész szerint Luisnak van a legjobb szerszáma a hajón, ha erre a lányra mûködésbe jön! Karcsú, mint egy széles toronyház... Legalább 190 centi magas, és 130 kiló. Luis kb. a hónaljáig ér! Szép pár lehetnek, kár, hogy nem láttam együtt õket!
Utána elmentem egy pizzára a coloniál negyedbe. Finom volt, és olcsó, nem volt másfél dollár, nem pénz érte, de ami fantasztikus, a lényegét kihagyják belõle, az oregánót. Pedig a lelkére kötöttem a pincérnek, hogy tegyenek rá, meg is ígérte, de aztán lemaradt. Valószínûleg itt nem ismerik...
Rettentõ meleg volt. Égetett a nap de nagyon. Azért is szeretem a coloniál negyedet, mert a kedves kis éttermek a tengerparton vannak, ahol szél libbenti az asztalterítõt, leszárítja az izzadtságot, s jó hideg sört hoznak az elegáns pincérek...

Szombat, március 16.

Pablo és az EPIRB bója..

Tizenhét napos menet elé nézünk. Ez a nap is jól kezdõdött. Pablo alakított, akit úgy adott át M. Gy., hogy csak észmunkát nem kell adni neki, és akkor törtet mint a tank.
Úgy gondolom, a hajó lemosása nem egy professzornak való feladat, de ezt sikerült megcáfolnia. A híd jobb oldalán van az EPIRB bója. Ez adja szükség esetén az automatikus vészjeleket. Ha a hajó elsüllyed, és a bója négy méterre a víz alá kerül, egy automatikus kioldószerkezet elengedi, felúszik a víz felszínére, és vészjeleket kezd sugározni.
Tehát Pablo kezeli a maligát (slagot), s mossa a felsõ hidat, de veszettül. Imád mosni maligával, és rozsdát verni géppel. Sikerült is fentrõl kimosnia az ominózus bóját a tartójából. Olyan erõvel verette a vízsugárral, hogy a kioldó elengedett, és a készülék tette a dolgát, elkezdte a vészjeleket sugározni, úgy kilenc óra körül...
Szerencsére az ügyeletes tiszt pár perc múlva észrevette, hogy ott villog szegény a fedélzeten. Felvette, behozta a hídra, de annyi esze nem volt, hogy kikapcsolja, így az adta tovább a jeleket. Hívta a barbát, az persze rohant a hídra, visszafordította, és ezzel kikapcsolta.
A parancsnok azt sütötte ki, hogy New Yorkba küld táviratot az AMVER központba, (itt kísérik figyelemmel a nyílt vízen levõ hajók mozgását) és bejelenti, hogy a jelek nem valódi vészhelyzetet jelentenek. Lesz gond így is elég. Szervizbe kell küldeni a bóját, új önkioldót kell beszerezni...

Vasárnap, március 17. Elolvastam Dr. Bartalis Imre: Paraszti huncutságok avagy egy állatorvos naplótöredékei c. könyvét. A Littera Nova könyvkiadó gondozásában jelent meg. Nagyon tetszett. Szellemes, könnyed hangvételû könyv. Egy állatorvos szolgálata falun, a faluért, a parasztért. Érezni a szerzõ végtelen szeretetét a vasi parasztember iránt. Sok-sok ilyen könyv kellene, persze erre most nincs vevõ, pedig az ilyen írások visszaadhatnák a magyarság önbecsülését. Azoknak kellene olvasni, akik nap mint nap szajkózzák az alattomos, rosszmájú: "á, a magyar az ilyen..., meg olyan...! Lop, lusta, nem szeret dolgozni!" szövegeket. Újra rangot kap a paraszt név... Szeretettel ír az egyszerû, de furfangos falusi emberrõl, aki megbecsüli azt, aki tiszteli az egyszerûségében. Aki sértõdés nélkül elviseli a tréfálkozást, és magának is megengedi ugyanazt az istállójában izzadó, keményen dolgozó állatorvossal szemben... Aki felnéz a pantallós értelmiségire, ha az emberileg megérdemli. Akik tisztelik a tudást, és elvárják a segítséget, a szolgálatot.
Még sose láttam leírva ezt a fajta tájszólást, de jó volt olvasni. Az alakjai hús-vér emberek, akik élnek a lapokon. Az olvasó közöttük érzi magát. Érezni az istállószagot, a falusi utcák poros illatát... Mintha itt lennének körülöttem. Mennyivel többet ér ez a könyv ezer kötetnyi bestsellernél...

Hétfõ, március 18. Délután a harmadik tiszt betett egy videót. Olyan amerikai baromságot, hogy õk hû..., meg ha...! Szóval egy akciófilmet. Otthagytam, kb. ezzel a felkiáltással:
- Játsszák az agyukat, és egy darumotort képtelenek tisztességesen megjavítani! - és ekkor belémhasított a felismerés: csak nem felejtettem ki a naplóból az elsõ napi kalamajkát? Visszalapoztam, és lám, kimaradt! Tehát az alább következõ eset az elsõ kirakási napon történt Puerto Cabellóban:
Beindult a rakodás, felszerelték az egyes Thomson darura a markolókanalat, arra, melyet Isten tudja hányadszor javítottak meg már Amerikában. Este hat után kezdtek vele dolgozni, és kilenckor a szó szoros értelmében felrobbant! Természetesen a csúcsszuper módon megjavított, és elkalapált motor nem tudott akadálytalanul forogni a házában, és miszlikre hullott. Mindenféle égett alkatrészek potyogtak ki a motorházból amikor az elektrikus kinyitotta. A venezuelaiak is röhögtek, mert már a harmadik eset, hogy nem tudnak ezzel a daruval dolgozni, a New Orleans-ban megjavított motorral! Hát ennyit a hétköznapi amerikai technikáról, hozzáértésrõl.

Kedd, március 19. Tegnap K. balesetet szenvedett. Megrándult a karja. Természetesen õ volt a hunyó:
Raktárnyitás közben megakadt egy szelvény a kunyóban (rögzítõ ék). Õ arra a szelvényre állt, amelyik megakadt, és egy kalapáccsal kiütötte az éket. Erre a raktártetõ, miután a rögzítéstõl megszabadult, hirtelen a helyére billent. Ha K. nem olyan fürge, mint amilyen volt, akkor most az ajtó alatt közlekedhetne, mert olyan laposra préselhette volna a szelvény. Így azonban csak a karja rándult meg, amikor levetette magát a deckre, és késõn engedte el a félszemet, amibe kapaszkodott a raktártetõn.

Szerda, március 20. Nekem se jött jól K. betegsége. A fiamat helyette akartam lehozni.

Csütörtök, március 21. A tavaszi napéjegyenlõség. Egy napot késtünk. Érdekes lett volna, ha az egyenlítõn ér a nevezetes nap.
Hat résszel kész vagyok az "Egy emberke Jaminaországból" címmel írt, darabonként három flekkes írással. Azt hiszem ezt befejezettnek tekinthetjük, mert benne van minden, amire Jaminából emlékszem. Úgy gondolom, nem rosszak!

Péntek, március 22. Újabb telex jött, és ez nekem nem jelent jót! Argentínából Európába megyünk, s utána a dokkba, javítani! Május elején ott lehetünk, s akkor Encsike hogyan jön le a javításra? Csak abban bízom, hogy a javítás végén le tud jönni, s akár útra is jöhetne!
Az út vége nincs meghatározva, csak annyi jött, hogy Kelet-mediterrán. Lehet minden, de nagyon remélem, hogy nem arab kikötõbe megyünk!

Szombat, március 23. Tegnap átléptük az egyenlítõt, megyünk az õszbe. Argentínában hideg is lehet, nappal olyan 20 fokra lehet számítani...

Vasárnap, március 24. Megkezdtem a második hónapot a hajón! A kápónak, van egy jó és egy rossz híre számunkra, mármint Encsike és az én számomra. Nekem jó, az asszonynak rossz.
Ugyanis a feleségem azt mondta, hogy gõzerõvel kúrál, és az egészségem érdekében mindent megtesz, és megvesz nekem! Tehát új koleszterin gyógyszer van kilátásban!
A jó hír számomra: dán és angol tudósok egymástól függetlenül megvizsgálták a franciákat, spanyolokat és olaszokat, s úgy találták, hogy jóval alacsonyabb a koleszterinszint ezeknél a nemzeteknél, és ez egyedül annak tudható be, hogy mértékkel, de állandóan fogyasztanak bort.
A rossz hír Encsike számára, hogy ezentúl õ járhat a füstös borozóba, hogy koleszterin orvosságot hordjon haza literszámra, és ellenõrizze, hogy beveszem-e? Az õ kedvéért, persze hogy rendszeresen szedem majd!
Javasoltam, hogy a hajón az orvosi költségkeret terhére, szerezzenek be fehér és vörös koleszterinelhárító orvosságot... Este pupabulit tartottunk. A szokásos... A hegesztõk készítettek faszenes grillsütõ alkalmatosságot, és délután hattól éjjel kettõig tartó ökörsütést rendeztünk. Pácolt tarja, hal, és hátszín volt a menü. Mindenki megsütötte a pecsenyéjét, sör is volt. Negyedórás videót készítettem. Este tízkor elvonultam, így amikor Sz. B. lehozta a gitárt, és a hangulat magasra csapott, én már az igazak álmát aludtam. Így a verekedésnek se voltam tanúja, Edu, az elsõ pincér volt a szenvedõ alany. A miértet nem tudom.

Hétfõ, március 25. Amilyen hatalmas ez a hajó, olyan lötyögõs üresen. Alig van egy kis döghullámzás, és ez csúszkál, billeg, minden baja van.
Délelõtt javították a légkondit, hát borzalmas volt! Fél perc alatt csurom vizes lettem a kabinban! S az a legszebb az egészben, hogy végérvényesen elromlott! Így visszatértek a panconi idõk, csak akkor még levegõ befújó sem volt! Most legalább a páratartalmat tudják csökkenteni!
Egy jó pontot szerzett nálam Amerika: ehetõ a virsli, sõt, majdnem finomnak lehet mondani, nem olyan élvezhetetlen borzalom, mint a holland, belga fûrészporos szójakészítmények!
Valószínûleg San Lorenzóba megyünk, a Paraná folyón, 230 mérföldre van a torkolattól.
A barbának nagyon tetszik a program, amit készítettem a berakás megkönnyítésére! Itt a vállam ni...! Lehet veregetni, csak óvatosan!

Szerda, március 27. Sajnos a szakács túl jó... És ez nem túl jó...!

Csütörtök, március 28. Ma fejeztük be a raktárakat, illetve még holnap pár órai munka van hátra. Rettentõ kíváncsi vagyok, átveszik-e õket minden gond nélkül San Lorenzóban?
Ha visszautasítják, hogy nem tiszta, a fejünket veszik....! A barbáét és az enyém. Persze egy 25 éves hajónál bárki bármit kifogásolhat! Megjött, hogy az A.C.A. rakpartnál rakjuk be a hajót. Ez azért nem a legkívánatosabb, mert kukoricát szállítunk, s abból 2000 tonna/óra a teljesítményük! A 20.000 tonnát így tíz óra alatt berakhatjuk, s indulhatunk Európába! Szombat, március 30. Holnap érkezünk a Recaladához, ahol beszáll az argentin pilot. Két éve voltam erre a Wittsanddal, '94 április 25-én.
Összeírtam a raktártetõ megjavításához szükséges anyagokat, érdeklõdve várom, mit húznak ki belõle, mennyire komolyan gondolják, hogy megjavítják...?

Vasárnap, március 31. Jó elfoglaltságot találtam magamnak:

Nevelem Palit...

Pali a második tisztünk. Ez a tisztességes neve. Van másik is. Az útlevelében Pavolként szerepel. Ezek ellenére magyar. Valahogy ruszin vér került a családba, onnan a vezetékneve. A keresztneve meg a jó csehszlovák szocializmusban adatott, ahol tekintettel az emberi jogokra, csak olyan keresztnevet választhattak a nemzetiségi szülõk, aminek van szlovák megfelelõje, és az szerepel a hivatalos iratokban.
Szülei magyarok, a mama tanítónõ, de szlovák iskolában tanít, P. is oda járt. Így, annak ellenére, hogy tökéletesen beszél magyarul, a szlovák nyelvtant ismeri, a magyart nem tanulta. Ebbõl adódik, hogy beszédében hibák akadnak. Nagyon jó nyelvérzékkel megáldott fiatalember, szlovákul, csehül természetesen anyanyelvi fokon beszél, ezen kívül oroszul is, ami magától értetõdõ, hisz tengerészképzésük nincs, Ogyesszában tanulják a szakmát. Emellett ír, olvas angolul, és olaszul, Robert Graves: Én Claudius könyvét lengyelül olvasta, a három szláv nyelvbõl összehozta magának...
Így abszolút természetesnek hat, hogy most spanyolul tanul, és már egészen jól megy...
Tehát sokat beszélünk a nyelvekrõl. Amikor már harmadszor hallottam "suksükölni" megkérdeztem: nincs-e ellenére, ha kijavítom a magyartalanságait? Hálás volt érte. Így most mindig figyelmeztetem, és ennek már van némi eredménye. Ha véletlenül azt mondja: tanulhatjuk, azonnal kijavítja magát: tanulhassuk. Tehát úgy járt, mint a magyar gyerekek, akik helyesen írnak addig, amíg a nyelvtant el nem kezdik tanulni. De persze, jó nyelvérzéke lévén, hamar ráérzett a dolog lényegére, és a jó irányban halad.
Egy érdekesség: fogalma sincs a kötõmódról. A szláv nyelvekbõl hiányzik, az angolból úgyszintén, és ezért az olasszal, a spanyollal gondjai vannak, amíg el nem magyaráztam, a magyart fordítsa szó szerint, mert mi használjuk. Érdekes - és a helyzetét tekintve természetes -, hogy a tárgyas és tárgyatlan ragozásról fogalma sincs, és jó látni, mennyire akarja érteni. Különös élvezettel kérdezi és tanulja a magyar szakmai nyelvet, amit csak oroszul és angolul tud, meg úgy-ahogy csehül. Mindenre fogékony, élvezet tanítgatni!
Tanítom a magyarságra is. Ne csak azért tanítsa a gyerekét majd magyarul, hogy kétnyelvû legyen, hanem azért is, mert magyar. Példaképp hoztam Finnország nemzetiségi politikáját - természetesen fogalma sem volt róla, mert Meciar úrék gondosan ügyelnek, hogy ilyesmi ki ne derüljön -, miszerint az abszolút kissebségben levõ svédek (6%-ra emlékszem) teljes nyelvi, szellemi, és egyéni szabadságot élveznek. Arra tanítsa majd a gyermekeit, ha akarnak, lehetnek jó állampolgárok magyarként is. A magyarságukat mindenképpen meg kell tartaniuk. Ne csak a beszédre, a magyar nyelvre legyen igényes, hanem tudja azt is, hova tartozik valójában.
Azt hiszem, érti is, és meg is érti, mit akartam elmondani...
Hûvös van! A kinti hõmérséklet 20-21 fok. Meg vagyok elégedve a légkondival! Teljes erõvel megy, és sikerül majdnem annyira lehûteni a lakóteret, mint a kinti hõmérséklet! Idebent csak 23-24 fokot mutatnak a hõmérõk! Este La Plata városa elé értünk, a tengeri pilotot klecseréltük két folyamira. Horgonyra álltunk, holnap megyünk tovább, ha minden igaz, mert ezeknek azért akkor se hiszek, ha kérdeznek!
A pilot délután meccset hallgatott a rádióban, fantasztikus, hogy a szpíker milyen irgalmatlan gyorsan hadart! Se Carlos, se Luis nem értette, amit mondott, s nemcsak azért, mert nehézségeik vannak a helyiek megértésével, ugyanis az argentinok másképp beszélik a spanyolt mint õk.

A Mi Pablo Pablitónk

Pablo egy szuper jó fej! Azt már mondtam, hogy nem egy professzor, és ez bizony, nagy igazság. De áldott jó ember. Bevásárolt magának egy hatalmas, színes tévét és videót álmai országában, az USÁ-ban, és ezért tele van video kazettával is. M. a fedélzetmester minden áldott este a "Pablo Cinemában" ül, és videóznak.
A barba egyszer kért tõle kazettát, a Mi Pablónk elárasztotta jobbnál jobb filmekkel. Azóta minden áldott este megjelent a hídon egy kazettával, s odaadta a parancsnoknak. Így most este nyolc után nézzük a Stallone, Schwarzenegger, és Van Damme féle mûalkotásokat! Õrület, hogy mennyi filmje van, és mind ilyen! Rambó, akció, kung-fu, katasztrófa, horror, szóval a filmipar izéje... De jó szívvel adja, és még büszke is, hogy íme, a parancsnok tõle szerzi be a kultúrát! Annyi elõnyünk van, hogy sok spanyol feliratos filmet nézünk, és így unalomûzõ nyelvgyakorlásnak, és tanulásnak jó.
Mostanában Pablito úgy viselkedik, mintha szerelmes lenne. Két napja M. bejelentette, hogy rozsdaverés a következõ napok mûsora! Erre Pabló szeme elborult, és remegõ hangon kérdezte: az elektromos rozsdaverõ gép az övé lesz, ugye? Megkapta, és most olyan féltékenyen õrzi, mintha szûzlány volna. Azt hiszem, legszívesebben vele aludna! És napközben...! Mint a megszállott, tolja a decken a gépet, veri a rozsdát, nem lehet leállítani! Se lát, se hall. Kávékor a bosunnak kell kihúzni a gépet a konnektorból, hogy hagyja már abba! Gyanítom, legszívesebben le se feküdne, amíg rozsda van a hajón... Ezen kívül a raktármosó maligáért (slagért) van ugyanígy megveszve!
Pabló mindezen kívül - mint pénteken kiderült -, egy rafinált ízléssel megáldott gourmand. A málnaszörpös rizsfelfújtat sok majonézzel eszi!

ÁPRILIS

Hétfõ, április 1. Bolondok napja! Az argentin vám csinál belõlünk bohócot! Õrültek, mint a tunéziaiak! Újabb jó pont az USÁ-nak! Azok nem ilyen eszelõsek...
Nem igaz, hogy mi mindent kell beírni a vámbevallásra! Hány doboz gyufám van, hány villanykörte, hány szappanom, és a jó ég tudja, mi mindent! És ezt a hajódeklarációban is fel kell tüntetni! Hány szakkönyv van a hajón, hány méter új és hány használt kötél, zsinór, spárga. (Eltitkolom, hogy van hat spulni gépselyem nálam!) Mennyi folyékony és porfesték van a hajón, hány zoknim van, és mennyi fogkrémem? Mennyi a száraztészta, a lekvár, és a bors? Van-e konzerv, golyóstollbetét és munkásruha? Szörnyû! Borzalom! Hajmeresztõ! Csak B. T. vigyorog ezen, mert kopasz.
A Paraná folyón hajózunk, éjfél után érkezhetünk meg S. Lorenzóba.
Szép volt a napkelte.
Hatalmas síkságon kanyarog, hömpölyög a folyam, és õsz lévén, napkeltekor beködölt a part mentén, a fák magasságáig. Szép volt felülrõl a gomolygó köd, a fák között megült, lassan kifolyt a mezõre, a csípõs õszi levegõ kellemes, tüdõtágító, mint otthon október végén, november elején...
Van nekünk egy szép Alföldünk! Azonban ez a síkság végtelen (a keresztrejtvényekben: dél-amerikai síkság - llano), ahol hajnali hat óta megyünk...! Fantasztikus! Sokat videóztam...
Megkaptuk telexen a kirakó kikötõket: Bejrut (1978-ban voltam utoljára) és Lattakia (1974). Rosszul imádkoztam, mégis arabokhoz megyünk.

Kedd, április 2.

Megérkeztünk San Lorenzóba

Ilyet még nem pipáltam! Továbbra se térek magamhoz, mennyire fantasztikus vidéken jöttünk keresztül! Száz és ezer négyzetkilométereken nem lakik senki, érintetlen természet, lápvidék, árterület, és mint megtudtam elvadult lovak, és szarvasmarhák. A pilot mesélte, ha borjúhúsra támad kedvük, átkelnek a Paraná másik oldalára, az árterületre, és lõnek maguknak borjút, tehenet... Azaz õk vadásznak a vadmarhákra!
Ha idejönnék lakni, és százezer dollárért földet szeretnék, az állam tárt karokkal vár. Egyébként nem. Szegény ember akad nekik is bõven!
Este tízre érkeztünk meg. Elõre mentem horgonyt dobni, és közben csudára élveztem a távoli hatalmas villámlásokat. Egészen addig, amíg a horgonyzáskor - amikor már nem volt módom hátramenni -, eleredt az esõ. Hûvös, õszi zuhé... Ennél jobban csak Santosban áztam el, de most is eljutott a ruházatom arra a fokra, amikor már nem képes beszívni egy csepp vizetse, mind lecsurgott! Féltem, nehogy a derekam megfázzon! De eddig semmi baj. Ma hajnali négyre ígérték a manõvert...
Be is jött a pilot. Horgony fel, manõver a rakparthoz. Olyan hatalmas szél fújt, hogy az üres hajó nem volt képes a part mellé állni. Gyerünk a felsõ horgonyzóhelyre, horgonyt le, esõben, de én már rafinált vagyok, és vittem magammal esõkabátot. Nyolcig voltam szolgálatban, horgonyõrségben, ekkor újabb manõver. Na most kikötünk, mondta a pilot.
Horgony fel, fordulj meg. Elsõre nem sikerült. Másodikra se. Harmadikra pláne nem! Felmentünk a folyón vagy tíz kilométert, ott végre csendesedett a szél, megfordultunk. Lejöttünk a rakpart alá, újra megfordulni... Na, most elsõre sikerült, persze, mert a szél segített. Így aztán nem kísértjük az Istent, meg se próbáltunk kikötni, újra ledobtuk mindkét horgonyt, és most várom, hogy miként zajlik a napi manõvergyakorlat tovább.
Tehát ebéd után újabb gyakorlat, horgonyt fel, ezután a pilot elbizonytal anodott, mintegy háromnegyed órára, és utána kikötöttünk.
Két nap berakásra számíthatunk.

Szerda, április 3. Reggel a Rafa örömmel újságolta, hogy milyen szerencsés: este kiment a Fekete Macska nevû cicababás vendéglátóipari egységbe, és amilyen jóképû legény, az elsõ csaj fülig beleszerelmesedett. A mázlista! Igaz, midõn közölte a szerelmes hölggyel, hogy momentán nincs rá pénze, az elbúcsúzott tõle, hogy: bár szereti, azért elmegy dolgozni. Persze fõ a szerelem! A többi az mellékes... (és pénzkérdés).
Tegnap este azt hittem összesem a fáradságtól. Este 8-kor már aludtam, reggel 5.50-kor ébresztettek, és úgy éreztem, hogy alig aludtam!
Meglehetõs bolondokháza volt egész nap. De azért volt idõm arra, hogy sokat videózzam. Felmentem a rakodóberendezés vagy hétemeletes háznyi épületének a tetejére, és klassz panoráma képeket csináltam!
Este kisétáltunk a barbával és P.-vel. Nem különösebben kellemes kisváros, semmi különös, lapos és poros, megittunk egy literes sört hárman, (két és fél dollár egy üveg) és bejöttünk. A peso még mindig egy dollár. Állítólag az éves infláció 0,2 %, (Japánban 0,4 %), de hiszi a piszi, mert a dolláré évi több %, és ha tartja az árfolyamot, akkor a pesóé is annyi kell, hogy legyen! Egy picit hazudnak...!
Elképzelhetõnek tartom, hogy valami gikszer csúszott a fogyási programomba, mert talán olyan a súlyom, mint amikor lejöttem, esetleg csak egy picivel több... (Ajjaj!!!) Azért ez õrület, nem?

Csütörtök, április 4. Nagycsütörtök, sok dologgal... Hajnalban elment K., elvitte a leveleket.
Reggel hétkor meglepve tapasztaltam, hogy Edu, az elsõ pincér nincs sehol. Késõbb megláttam: a jobb szemét eltakarta egy véres húscafat, és az arca akkorára dagadt, mint egy cipó. A daganat mellett hatalmas nyílt seb, a karja csupa kék zöld. Most nem verekedett. A fedélzeten nem lehet közlekedni, mert konténerek állják el az utat. Ezért ha be kell jönni a felépítménybe, akkor fel kell menni a raktártetõre, és le kell jönni róla. Amikor lekászálódni készült, megbotlott, és fejjel elõre zuhant. A karját maga elé kapta, de így is borzalmasan összetörte magát. Amikor a folyósóra ért, nekiment a falnak, és összeesett. Valószínûleg az agyrázkódás hatására vesztette el a mozgáskoordinációs képességét... Öt nap ágynyugalmat rendelt az orvos.
Kettõkor elindultunk. Két pilotunk van, akik nem mertek este hajózni, így ledobtuk a horgonyt. Háromnegyed nyolckor kellett elõre mennem, ésfél tízre végeztünk. Õrület, hogy mennyire bizonytalan mindkettõ. A manõver úgy zajlott le, hogy forduláskor ledobtuk a jobb horgonyt, és azt vonszolva lendületesebben kell a hajónak megfordulnia.
A barba akkor kezdett ideges lenni, amikor szóltam neki, hogy lehet, hogy mi állunk, de akkor a part jön sebesen felénk. Aztán a bokrok susogtak alattam, és a kecskebékák már a hátam megett kuruttyoltak... Azt hiszem az utolsó millimétereknél álltunk meg!
Na, ma végre elmondhatom, hogy dög fáradt vagyok (tegnapelõtt is az voltam!), s csak azért mentem le vacsorázni, mert akkor 20 percet ülhettem!
Most kéne aludnom egy sort.
Kellemes volt felszab. ünn. mindenkinek...!

Nagypéntek, április 5. Ködös, esõs idõ. Délután megálltunk. A fõgép egyik hengerfeje elrepedt. Szép Húsvét elé néznek a gépészek.
Kellemes helyen dobtunk horgonyt. A parton vidám társaság jött össze. Vagy húszan kempingeztek, itt töltik a hosszú hétvégét. Letáboroztak, tüzet raktak, pecáztak, jól érezték magukat. Ahogy a hajó swingelt a horgonyon (csúszkált jobbra balra) néha húsz méterre is kijöttünk a parthoz. Az egyik kissrác úgy behajította a pecát, hogy "megfogta" a hajót. A lobogórúdra tekeredett a zsinór.
Egész éjjel itt álltunk.

Szombat, április 6. Reggel fél hétkor indultunk. A szél megfordult. A tegnapi huszonhét fok után a reggeli tizenhárom kegyetlen hidegnek tûnt. Hogy aludtak a sátorban? Eddig délkeleti szél volt, így reményünk volt arra, hogy ki tudunk menni a tengerre, annak ellenére, hogy egy lábbal túlmerülünk a megengedettnél. A révkalauz közölte, hogy a szél kifújja a vizet a kotort csatornából, így legalább 30 órát kell várakozni, hogy megjöjjön a magas víz. De nem emiatt állunk most. Fél óra menet után a kicserélt hengerfej kifújt, így újra ki kell cserélni.
Az a helyzet, hogy Nolában három hengerfejet hoztak be a hajóra. Akkor a kápó reklamálta, hogy nem javították meg rendesen. A repedéseket speciális technológiával elektromos hegesztéssel kellett volna kijavítani, helyette csúcstechnikával megforrasztották. Itt az eredmény. És a most behelyezésre kerülõ hengerfejnél is ugyanezzel a problémával nézünk szembe, ha betesszük, az is újra megrepedhet perceken belül, és akkor nincs mód arra,hogy megjavítsuk!
Most erre mit mondjon az ember?
Van mindenféle gondunk. Amikor megérkeztünk, akkor azonnal választ kellett adni arra, hogy a rakományt fel tudjuk-e venni kétszer 10.500 tonnás tételben, természetes szeparálással. Nehezen, de kiokoskodtuk. Most kiderült, hogy ha így járunk el, akkor a lattakiai kirakás után égnek áll a hajó orra, a fara meg lesüllyed! 7 méter lenne a szintkülönbség, ami nem engedhetõ meg, így nem lehet kirakni a rakományt annak megfelelõen, ahogy beraktuk. Ez van...!
Az átvevõ le van ejtve. Nem volt elég két hét, hogy rákérdezzenek?!

Húsvét vasárnap, április 7. Montevideo elõtt vagyunk, a barba megnyugodhat. Vitustáncot jártak az idegei az elmúlt napokban. Volt gondja bõven:
Érkezés elõtt a tulajdonos nem nyilatkozott, mennyi rakományt vegyünk fel. Ehhez tudni kell, hogy a folyón 31 lábnyi vizet garantálnak, ha többet merül a hajó, akkor az a mi rizikónk. A tulajdonos vacillált, végül is átpasszolta a labdát: vegyük fel a maximálisan felvehetõ rakományt. Késõbb, amikor már nem lehetett módosítani, akkor arra utasított, hogy 30 lábnál kisebb legyen a merülés. Kedves...
Berakás után kiderült, hogy a hajó fél lábnyira orra van bukva, és elõl 31,5 láb a merülés! A ballasztvizet nem tudták úgy kiszivattyúzni, ahogy kalkuláltunk. Késõbb kiderült, négyszáz tonna víz volt bennünk, ennyivel túl voltunk rakva. Ezt a plusz vízmennyiséget állandóan próbáltuk kiszívni, de kevés sikerrel. Itt volt a lehetõség, hogy nem tudunk a merülésünk miatt kijönni a folyóról, és könnyen lehetett volna 20-25 napot várni akedvezõ vízállásra. Á. fejét vették volna...
Aztán a géphavaria: tudunk-e menni? Nem szalasztjuk-e el a kedvezõ vízállást a gép miatt? (Nem szalasztottuk el.) Ha az utolsó hengerfej is elromlik, akkor egy hengert ki kell iktatni, akkor csak fél erõvel mehetünk Szíriába. Elég lesz-e a vizünk, mert szûkösen számítottuk ki, hogy a lehetõ legtöbb rakományt felvehessük!
Amikor kijöttünk a csatornából, Buenos Aires elõtt megfordult a szél, a kérdés: eljutunk-e a nyílt vízig, megfeneklés nélkül?
Hát most ezeken a gondokon túl vagyunk, de itt a nagy kérdés, a rakomány elhelyezése a hajón, amit a tegnapi napnál részleteztem...!
Hogy mondta V. parancsnok úr?
- Mindenki azért van a hajón, hogy dolgozzon, a parancsnok azért, hogy aggódjon!
Hát itt lehetett mit aggódni!

Húsvét hétfõ, április 8. Kellemes locsolót kívánok mindenkinek! Sajna itt senki nem hervadozik...
Aki hallja adja át (az illetékeseknek):
"Én kis morzsa, gyönge rózsa / verebek papja, hordónak csapja / ha beférek tojást kérek, / ha nem férek továbblépek!"
A tojásokat az OTP devizaszámlámra kérem...!
Éjjel észrevétlenül vételeztünk olajat. Este lementem a hídról, még menetben voltunk, mire hajnali három ötvenkor felmentem, már menetben voltunk: irány Lattakia! Ezt már szeretem!

Kedd, április 9. Szakmai vitám volt tegnap a parancsnokkal. Ha kirakunk Lattakia után és - úgy ahogy én kiszámoltam - feltöltjük a ballaszttankokat, akkor szerinte egy méterre orra bukunk. Szerintem egy métert faron ül a hajó! Nagy különbség!
Ma sikerült meggyõznöm az igazamról. Ebbõl is látszik, hogy nem esik le a gyûrû egy vezetõ ujjáról se, ha igazat ad a beosztottjának (esetleg ezzel is nõhet a tekintélye).

Hallottam egy viccet:

Két tengerész barkochbázik:
- Szõrös? - kérdezi az elsõ.
- Nem!
- Akkor rákérdezek. Rum?

Szerda, április 10. Isten éltesse az Iciri-piciri Székely Szabolcs Bertalan (Bendegúz) Kislegényt tizenharmadik születésnapján! Õ lenne a kisebbik fiam.

Csütörtök, április 11. Ma mesélte a rádiós, és adalék a Mi Pablónk megismeréséhez:
Tudni kell, hogy gondban vagyunk, ha Pablóval kell beszélni. A hajón a parancsnok, a második tiszt, és én tudunk spanyolul kommunikálni a személyzettel. De Pablót egyikünk se érti igazán.
Béla kint volt Cabellóban a pizzériában, már megvacsorázott, amikor Rafa és Pabló arra sétáltak. Leültek az asztalhoz, jön a pincér, aki tudta, hogy Béla pötyög valamit spanyolul, annyit mindenesetre, hogy meg tudta rendelni a vacsoráját.
Pabló fordult a pincérhez, elmondta mit akarnak. Erre a pincér Bélához, és Pablóra mutat:
- Ez nem beszél spanyolul?
Hát ennyit Pabló ékesszólásáról. Ha a spanyol anyanyelvûeknek gondot okoz a megértése, akkor már nem csodálkozom azon, hogy mi egy kukkot se értünk kificamodott hondurián tájszólásán!
Késõbb Rafa mondta, hogy valami spanyol-indián keveréknyelvet tud csak a derék barátunk.
Amióta elindultunk a La Platától, egyfolytában zuhog.

Péntek, április 12. A nap felkelt, és lenyugodott... És ez is jó!

Szombat, április 13. Semmi. Illetve valami, de az a holnapi naphoz kívánkozik.

Vasárnap, április 14. Isten éltessen apa Tibor napon!!

Edu...

Most egy kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy kezdjem amit Eduról akarok írni! Lehet így:
Milyen szerencsés fickó ez az Eduardo.... Vagy így:
Mégsem adom fel a levelem a brazíliai Salvadorból... De azt hiszem ez a helyes:
Ilyen hatökröt még nem hordott hátán a jó öreg sárgolyó! Ugyanis az elsõ pincér készül Európára. Gyanítom, hogy a lányokhoz is. Izgalomban van, mert elõször lép majd földre az Óvilágban. Tehát méltóképen akart megjelenni.
Ezért rendbe akarta hozni a fogait. Ez a következõ mûveletsor eredménye: venni kell egy kis üveget. Az ember óvatosan belenyúl egy fülpiszkálásra való kis pálcikával, és a folyadékkal szépen letisztítja a fogát. Ez tiszta sor. Csakhogy Edu utána összekeverte a poharat, és ezzel is öblögetett. Na ki találja ki, mi volt a fogtisztító folyadék? Á, ne is tessék próbálkozni, ekkora baromságra csak Edu képes, másfel se tételezi, hogy tömény sósavat használt a marhája!
Hát milyen ember az ilyen? Amikor már a tömény sósav csípte az ínyét, akkor akart vízzel öblögetni, de mellényúlt. Csapott is akkora üvöltést, hogy a fél hajó összeszaladt! Akkor felrohant a konyhába, és enyhítette a fájdalmát! Na mivel? Nem tejjel, á, azt nem tette, mert esetleg használ. Hanem paradicsom pakolást rakott rá, hogy még jobban marja. Hát marta is!
Akkor szaladt a barbához csak, az tejet adott neki, kikérdezte, hogy lenyelte-e, de amilyen szerencsés (lásd az indítást) nem ment le egy csepp se. Akkor meghánytatták, és lefektették. Egyébként is ráfért a pihenés, mert épp tegnap délután panaszkodott, hogy fáj mindkét szeme. Arra emlékszünk ugye, hogy San Lorenzóban õ törte össze a pofáját, istentelen módon!
Reggelre a szája irtózatosan bedagadt. Nagyobb lefetyelõje van, mint egy csókos-szájú négernek(pardon: afro-afrikainak)! A nyelve szép fehér, és nincsenek rajta azok randa ízlelõ bimbók. És a szája tele van hólyagokkal. Majd ha kifakad, akkor megint ajánlom neki a paradicsompakolást!
Ma egész nap a barba próbált valakit telexen elérni, de a tulajnál senki nem volt az irodában, csak a Seascotnál lévõ hétvégi ügyeletest érte el. Így Portishead rádión keresztül egy katonai kórházzal léptünk kapcsolatba, ahonnan megnyugtattak, hogy helyesen jártunk el, megmondták milyen gyógyszereket egyen, és kész. Visszük tovább.
Így nem kötünk ki Salvadorban, és nem tudom a leveleimet feladni. Mert már nagyon úgy nézett ki, ha nem tudunk senkit elérni orvosi tanácsért, akkor megállunk, hogy megmutathassuk orvosnak, és láthassák, milyen marhák vannak a hajón.
Egyébként az út eseménytelenül telik.

Hétfõ, április 15. Elmúlt egy nap. Hámlik Edu nyelve.

Kedd, április 16. Eduardo javul. Tegnap már akart dolgozni. Ehhez nem járult hozzá a barba. Még mindig elég ronda a csókos szája, de egész vidáman viseli. Mint említettem, a szerencse fia! Ugyanis amióta megkóstolta a sósavat, természetesen nem tud enni!

Szerda, április 17. Ennyi történt. Nem sok!

Csütörtök, április 18. A barba elmesélt egy állítólag megtörtént tengerész sztorit. Egy hajózási lapban jelent meg:
Egy hajó SOS jelzést vett, amint a Csendes-óceánon navigált. Odamentek, és egy vitorlást találtak, az adta a vészjeleket. Amikor a fedélzetre vették a férfit, az töprengeni kezdett, hogy csak szerszámokat kérjen-e, amivel megjavítja a hajóját, és élelmet, meg vizet, mert fogytán volt. A hajó parancsnoka ekkor elmondott egy anekdotát neki:
- Egyszer nagy árvíz volt valahol. Egy ember házának földszintjét elöntötte a víz. Odament egy evezõs csónak, és felajánlotta a segítségét.
- Nem, köszönöm, a Jóisten vigyáz rám, majd csökken az ár.
De a víz megnõtt. A férfi felmászott a tetõre. Odament egy motorcsónak, és segítséget kínált.
- Nem, köszönöm -, mondta az emberünk - bízom az isteni gondviselésben, hogy lehúzódik az ár.
De a víz újra nõtt. A férfi felmászott a kéményre. egy helikopter megjelent, és felajánlotta, hogy elviszi.
- Bízom a Jóistenben, elvonul az ár -, mondta.
A víz újra nõtt, és az emberünk megfulladt. A mennybe érve felelõsségre vonta a Jóisten:
- Hát hiába bíztam benned?
- De jóember, én küldtem érted egy csónakot, egy motorcsónakot, végül egy helikoptert. Mi francot tehettem még volna?
A vitorlázó elgondolkodott, és a hajón maradt.
Remélem, Edu is kidobja a húsz liter sósavat, amit tegnap megtaláltak a kabinjában.

Péntek, április 19. Azt mondja a kápó, Bejrutban nagy harcok vannak... Én beszállnék abba a csónakba, ha jönne...
Reggel a barbával beszélgettem a hídon. Kapott tõlem egy könyvet, a Ben Hurt, elolvasta, és arról beszélgettünk. Õ is szereti a bibliai történeteket. A könyvben szerepelnek a napkeleti bölcsek, Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Ahogy kalandoztak a gondolatok, egyszer oda lyukadtunk ki, hogy megjegyezte:
A katolikus templomok sekrestyéiben ott a három betû: GMB. valószínûleg a Három Királyok nevének a kezdõbetui. (Errõl sose hallottam, de amennyit én sekrestyékbe járok...) Én megjegyeztem:
A németek valószínûleg négyrõl tudnak, lehetett egy Helmuth is köztük, mert náluk mindenütt azt írják ki, hogy GmbH!
Késõn esett le a tantusz a barbának, de akkor visított!
Most az üres óráimban a hídon az Újszövetséget olvasgatom spanyolul (Nuevo Testimonio - Versión popular, és ez a lényeg, mert leegyszerûsített nyelven írták, a nép egyszerû fiának, mint én is vagyok a spanyol nyelvet tekintve).

Szombat, április 20. Edu is ínyenckedik. A rakott káposztát összeturmixolta a rántott levessel, és úgy itta meg. Elég snájdig fiatalember lett belõle. Szépen fogy! Hiába, az akaraterõ! A ajka még mindig csókra áll, de nekem ma reggel inkább olyannak tûnt, mint aki állandóan a szájában tartja az öblitõ vizet...

Vasárnap, április 21. Egy hét menet, és ha jól jön össze, akkor beszélhetek telefonon Encsikével, és feladhatom a leveleimet! Akkor érünk Ceutába. Ez egy varázsszó jelenleg, mindenki oda készül, de semmi alapja sincs. Ugyanis nem akar Mr. Bott (a tulajdonos) nyilatkozni, hogy hol vételezünk olajat. Ha odáig nem rendelkezik, akkor kicsit késünk, mert evezni kell, ugyanis az üzemanyag elfogy.
A napok egyhangúan telnek... Esténként leülünk a video elé, és a Mi Pablónktól kapott szebbnél szebb filmeket nézzük. Ma este a Rambó 3 volt mûsoron. De ez van!

Hétfõ, április 22. Hét napon keresztül 26 fokot tartottunk. Ma befordultunk. 22 fok az irány... Hát nem sok minden történik...

Kedd, április 23. Ha jól számolom, eltelt két hónap. Nemsokára hazamegyek (decemberben?).
A szakács mesélt egy viccet: Amerikában az iskolabusz sofõrje azt mondja a gyerekeknek:
- Nagyon nem szép dolog az, hogy megkülönböztetik az emberek a bõrszín alapján. A mi buszunkon ezután mindenki legyen kék! Jó?
Minden gyerek nagy lelkesen beleegyezik. Megérkeznek az iskolához. Egy fekete srác elõretolakszik. Mire a sofõr:
- Nana, kisöreg! Elõször a világoskékek, csak aztán a sötétkékek!

Szerda, április 24. Jackie Collins két könyvét elolvastam: "Tele van a világ elvált nõvel" és a "Tele van a világ elvált férfivel". Egy kaptafára készült könyvek. (Bár nem kaptafának használja, amirõl ír!) Fogalmazzunk enyhén: fehérmájú, nimfomániás és minden ami ezzel jár... Meg kéne mondani neki, mert biztosan fogalma sincs róla, de a férfiak pisilni is szoktak vele...! Legalább is néha... És az se biztos, hogy csak a kurvák viszik valamire az életben. Egyébként olvasmányos iromány...

Csütörtök, április 25. Tegnap a kápó beszélt a feleségével VHF rádión, Las Palmason keresztül. Állítólag jön M. L. Lattakiára. Majd meglátjuk! Lorenzóba is ígérte magát. Egyre többen kérik a váltásukat: a második gépész, a kápó, az elektrikus, két salvadori hegesztõ. Matróz még senki. De egyet kell, hogy küldjön a HMS Konstancára K. helyett (Nimródot?)
Ha Tarifához érünk, én is telefonálok haza. Nagyon hiányoznak az otthoni hírek! Senkirõl se tudok semmit.

Péntek, április 26. Nem állunk Ceutában part mellé, így nem vagyok benne biztos, hogy el tudom küldeni a leveleimet! Na, majd meglátjuk...

Szombat, április 27. Ma érkeztünk Ceutába, olajozni. Három hét menet után megálltunk két órára. Szerencsém volt, elvitték a leveleket. Sajnos Encsikével nem tudtam beszélni, nem túl jók ezek a VHF rádiótelefonok...
Nem tudom miért, de nagyon rossz érzés fogott el este hétkor... Muszáj minél elõbb felhívni az asszonyt.

Vasárnap, április 28. Éjjel órát állítottunk, így UTC+1-ben vagyunk (Universal Time Convension, a GMT - Greenwich Mean Time - helyett használatos). Hajnalban öt órától folyamatosan hívtam Cabo de Gata Rádiót, és féltem, hogy annyira eltávolodunk, hogy nem tudok majd beszélni Encsivel. Pontosan hét órakor kezdett válaszolni a hajók hívására. Így végül az asszonynak se kellett túl korán ébrednie. Az otthoni hírek:
Kész lesz Ninó tengerészkönyve! Megcsinálta az egészségügyi tanfolyamot is. Szabolcs különdíjat nyert az Országos Középiskolai Szavalóversenyen! Gratulálok! És Enici is le tudna jönni június 20 körül a hajóra Szabolccsal! Ilyen jó híreket tudtam meg otthonról! És mindezt 14 percben, 45 $-ért! Nem olcsó mulatság a hajóról telefonálni. De végül is egy hónapja beszéltünk egymással utoljára.

Hétfõ, április 29. Elhajóztunk a (számunkra) rosszemlékû Oran elõtt, és ma hajnalban Algírt is elhagytuk. Vajon még mindig ölik a fehéreket...?

Kedd, április 30. Elõttünk berobbant az idõ, 8-as erõsségû vihart jeleznek Málta környékére.
Jó lesz már megérkezni. Én szeretem a hosszú meneteket, mint ez is volt, de már várjuk a kikötést. Olyankor mindig többet tudunk valamivel. Hány napra számíthatunk, mikor érkezhetünk Konstancára, stb...
A napokban számítottam ki, hogy huszonhárom éve voltam utoljára Lattakián, és húsz éve Bejrutban. Igaz, hogy nem túlzottan örülök az arab kikötõknek, de azért izgat, milyen lett...

Egy kis nyelvészkedés

Palival sokat beszélünk a magyar nyelvrõl. Mint már említettem, szinte semmit nem tud róla, azon kívül, hogy beszéli. Már nem "suksüköl"! Most a szófajokat, és mondatrészeket sulykoljuk. Rákérdezett azokra a kis izékre, amiket a szavak elé teszünk, és utána. Fogalma sincs a helyesírásról... Eközben én is rájöttem valamire, illetve egy cikket olvastam, a magyar nyelv oktatásáról külföldieknek. Számukra a legnehezebb a magyarban (a tárgyas és tárgyatlan ragozás mellett), hogy a magyar igeragozás nem idõbeli, hanem térbeli szemléletu.
Ezzel én is választ kaptam egy nagy problémámra: ugyanis az angol igeidõ szemlélet nem akar belemenni abba bikkfa fejembe. Most már tudom, hogy miért. Amíg az angol idõben szemléli a cselekvést, addig a magyar a térben. Az angolnak az a fontos, mikor zajlott le a cselekvés, mikor kezdõdött, mikor fejezõdött be. A magyar a befejezettséget irányokkal fejezi ki: megy - ez folyamatos, be- , le- , fel- , oda- , alámegy stb. a befejezett. De ugyanígy fizet - kifizet, szól - kiszól, tesz - letesz. Az angol azt mondja: "az ókorban, amikor a rabszolgaság általános volt", a magyar: "az ókorban ahol a rabszolgaság általános volt". Jelentõs a szemléletbeli különbség!
A külföldieket tanító nyelvtanárok szerint ez igen komoly problémát okoz a nyelvünket tanulóknak! És ez az oka annak, hogy a magyarok, sok esetben, nehezen tanulják, rosszul alkalmazzák a számukra idegen idõbeli szemléletet. (Élõ példa vagyok rá én is...) Mától vízkorlátozást vezetünk be. Majdnem tíz tonna édesvíz fogyott! Néhányan összetévesztik a fürdõt a Komjádi uszodával...

MÁJUS

Szerda, május 1. Kész röhej! Több víz fogyott, mint eddig bármelyik nap - 12 tonna! Mától mindenki kap egy vödör vizet 24 órára! Ebben aztán úszhatnak oda-vissza... Egyszerûen lehetetlen rávenni az embereket a normális vízhasználatra. Pedig tíz napja figyelmeztettük õket, hogy ez lesz, ha nem spórolnak! Bezzeg most mindenki odavan, hogy mi lesz, hogy mosakszanak? Hát így...!
Szép az idõ, a vihar elõttünk elvonult.

Csütörtök, május 2. Már nagyon várom az érkezést. Délelõtt végigjártam a raktárakat, rettenetesen elfáradtam. Térdig járni a kukoricában nem egy kellemes dolog. Sok helyen beáztunk, holnap és holnapután kinyitjuk, és kiszedjük az elázott, penészes rakományt.
Még tart a vízkorlátozás, és amilyen pechem van, elõzõ nap áztattam be a mosnivalót. Most öblítek, és áztatok minden nap, hogy ne büdösödjön be a ruhám.
Reggelire tejbegríz volt. A salvadoriak annak rendje és módja szerint ketchuppel ették!

Péntek, május 3. Kinyitottuk a raktárakat, és megelégedve tapasztaltuk, hogy nem ázott be a rakomány. A teteje egy kicsit nedves, a lecsapódott párától, és a szélén csírázik. Lehet, hogy törni kell Lattakián a kukoricát...? Nagyon várom az érkezést, huszonnégy óra múlva sokkal okosabbak leszünk, pedig már most is azok vagyunk...
Délután Hielmar, a gépápoló megkereste Palit, hogy egészségügyi gondja van. Hát nem mondom, elõfordult már sok minden itt, a hajón, de ilyen...! Mutatja a fülét, és állítja, hogy benne van egy bakuli (csótány!!). Erre mit lehet lépni? Megnézték, kipucolták, még fel is töltötték olajjal (ha van benne valami, akkor felúszik a tetejére). Persze semmi!

Szombat, május 4. Éjjel B. Pistának szívpanaszai voltak. Megmérték a vérnyomását, 98/57 és a pulzusa 48 volt! Zsibbadt a fél oldala, de reggelre jobban lett (127/85/58)... Hielmar fülében valóban volt egy bogár, de nem csótány! Egy darabot Pali kiszedett délután.
A legfrissebb híreket a kápó feleségétõl kapjuk. Kíváncsi vagyok, Encsike fel szokta-e néha-néha hívni.? Mondtam neki... Tehát:
M. Laci nem jön Lattakiára mégsem. Ez nagyon rossz! Itt akartam vele beszélni Ninóról! Most a barbát kell megfûzni, hogy személy szerint hívjuk le a fiamat. Nehéz lesz! Állítólag, és ennek nagyon örülnék, az egész rakományt Lattakián raknánk ki, mintegy tíz nap alatt. Akkor még négy nap, és 20-a körül Konstanca! Estére, mint említettem, okosabbak lehettünk volna, de nem lettünk... Horgonyon állunk. Holnap hátha...

Vasárnap, május 5. Reggel nyolckor azt mondta az ügynökség, hogy nem kötünk ki. Tíz perc múlva hívott a pilot állomás, hogy kikötünk. Rá öt percre megjelent a vizsgálat. Természetesen így nem tudtuk a horgonyt azonnal húzni, és a pilot idegeskedett, hogy mi van? Ennyire tudja a jobb kéz, mit csinál a szír bal...
Az ügynök szerint négy nap alatt végzünk, és semmit se tud arról, hogy itt rakjuk ki a teljes rakományt. Nesze neked...

Megszökünk Lattakiáról...

Szóval az úgy volt, hogy kikötöttünk. Nem volt egy könnyû manõver, egy konténeres hajó fara mögé kellett beállnunk, úgy, hogy 2,5 méterre voltunk tõle! Alig fejeztük be a manõvert, jött egy hivatalosnak látszó ember, és szemmel láthatólag idegesen, és megijedve közölte, hogy azonnal el kell hagynunk a kikötõt. Egy másik hajót hoznak a helyünkre, mert a Humber feketelistán van Szíriában.
Kiderült, hogy a hajó valamikor Izraelben volt, és a szír törvények szerint nem köthet ki itt! Püff neki. Errõl a marha törvényrõl tudtunk, de nem hittük, hogy most is érvényben van. És hát mi nem tudtuk azt se, hogy a Humber valaha Izraelben járt. Nincs mit tenni, a pilot is megjött, manõver, és kiállunk horgonyra. Állítólag addig kell horgonyon várakoznunk, amíg a minisztériumtól megjön egy különleges engedély, miszerint kirakhatunk.
Azonnali táviratváltás a tulajdonossal. Értesítettük a Seascotot is. Kérdés a hajónak: elvittek-e valamilyen okmányt? Ez egyértelmûen azt jelentette, hogy meg kell lógnunk. A tulajdonostól távirat jött: tárgyal a szír P&I-al (hajótulajdonosok önsegélyzõ biztosítója) és majd értesít. Visszaadta a labdát: kérdezzük meg a Kikötõkapitányt, hogy elmehetünk-e Bejrutba kirakni, amíg az engedély megjön. Ez persze nem egyszerû dolog, mert holnap állami ünnep lesz, és nem volt már reményünk, hogy válaszolnak, de szerencsénk volt, hatkor bement a hivatalba a pasas. Azt mondta, ha elmegy a hajó, akkor nem valószínû, hogy újra beengedik szír vizekre... Egyébként egy-két nap alatt meg szokták adni az engedélyt. Természetesen megtáviratoztuk a tulajnak. Tíz perc múlva megjött a válasz, hogy beszéltek a P&I-al, és azt mondták, elmehetünk.
Így horgonyt felhúztuk, és elindultunk. A barba bejelentette a Harbour Masternek, hogy elmegyünk Bejrutba, aki azt mondta, mi tudjuk, hogy mit csinálunk, és sok szerencsét kívánt.
Izgalommal várom, hogy mi sül ki a dologból. Egy biztos, hogy a barbát nem tartóztathatják le, ha visszajövünk, mert nincs a hajó letartóztatva, tehát nem tarthatnak vissza... Szóval zajlik az élet.
Holnap reggel hat körül Bejrut.

Hétfõ, május 6.

Táviratok jönnek, táviratok mennek

Tehát reggel hatkor Lattakián voltunk. Szóval az úgy történt, hogy elindultunk Bejrutba, aztán a barba leadta az indulási táviratot mindenkinek. Így az amerikaiaknak, a skótoknak, és Bejrutba is. Azonnal megjött a válasz. A Seascot azt válaszolta, hogy beszélt az ABS-el (amerikai tulajdonos), és azt mondták, hogy maradjunk addig, amíg meg nem kapjuk az engedélyt a kirakásra. Az ABS azt táviratozta, hogy beszélt a skótokkal, és maradjunk addig, amíg a Kikötõkapitány hivatalos engedélyt nem ad a távozásra, és csak akkor menjünk át Bejrutba. Így aztán a szép egyetértésbõl kifolyólag visszajöttünk, és újra horgonyt dobtam. Ez egyébként a sztromónak és nekem már semmiség. Álmomban, fél kézzel, hátrafelé, bármikor, bárhol horgonyt tudunk dobni! Azt hiszem ezen a hajón többször horgonyoztunk le, mint eddigi pályafutásom alatt összesen! Csak a gond az volt, hogy kilenckor lefeküdtem, hogy: na, most aztán jól kialszom magam! Egészen fél tízig aludtam,akkor keltettek érkezésre.
Reggel fél hatkor kaptunk egy újabb táviratot az ABS-tõl, hogy akkor menjünk Bejrutba, ha a kikötõkapitány OK. és Mr. Laci (M.) lejön Lattakiára, hogy intézkedjen. Mivel a Harbour Master még nem OK, ezért most maradunk!
Lehet, hogy Amerikában titokban a szocializmust építik?

Se víz, se kaja

Ma sütötte meg a szakács az utolsó adag kenyeret, elfogyott a liszt. Tej, zöldség, gyümölcs napok óta nincs. A tojás is elfogyott, ez fõleg a salvadoriaknak probléma, mert mindig azt reggeliznek. Napi 90-100 tojást fogyasztottak átlagosan, plusz amit a szakács használt fel. Április 2-tõl 4300 darab fogyott! Krumpli három kiló is van még, abból jól állunk. Bab mázsaszámra van, rizs is, és hús is akad. Csirke nincs. Tehát nem éhezünk, csak húst eszünk rizzsel és babbal. És van mintegy 250 csomag Smack... Ma ebédre is az volt leves helyett. Kicsit elázott a tészta, de azért ehetõ...
Nem is ez a fõ gond, hanem a víz. Már alig van mosdani. Ma este megvicceljük a legénységet. Elzártuk a meleg vizet. Így nem valószínû, hogy alatta fognak melegedni. Utána meg felfüggesztjük a munkát, mert ha nem lehet mosakodni, akkor ne is dolgozzanak! Majd kerüljük egymást... Kéne venni illatosított papír zsebkendõt... De nem oroszlánszagút...

Kedd, május 7.

Orvosi segítség arab módra...

Baj van! B. Pista újra rosszul lett az éjjel. Leesett a pulzusa, a vérnyomása is alacsony, és a szívtájékon nyomást érez, zsibbad a karja, válla, szorít a mellkasa. Anginás tünetek?
Az ügynökség persze nem válaszol. Egész reggel próbáljuk hívni, de ránk se bagóznak. Azt halljuk, hogy arabul rólunk beszélnek. Könnyen lehet, hogy azt hiszik, hogy ez csak egy trükk, amivel el akarjuk érni, hogy bevigyenek.
A barba reggel beszélt az ügynökséggel, elmondta hogy van a Pista. Megkérdezték, ki tudja-e fizetni az orvost. Mivel nincs pénz a hajópénztárban, ezért csak aláírással tud fizetni, mondta. Azóta nem is válaszolnak a hívásra. Tõlük meg is dögölhet... Másokkal beszélnek, velünk nem állnak szóba.
Tegnap késõ este távirat jött a skótoktól, hogy semmisítsünk meg mindent, amibõl kiderülne, hogy a hajó Humber néven is volt Izraelben, Ashodban 1994 decemberében. Ugyanis a szírek csak azt tudják, hogy akkor volt a zsidóknál, amikor Ios névre hallgatott és görög tulajdonosa volt. Azt tudni kell, hogy nem számít, ha közben gazdát, és nevet cserélt a hajó. A hajótestet büntetik a vadbarmok, nem a tulajdonost, aki elküldte Izraelbe!
Kellene shipchandler, hogy kaját vegyünk. Vizet is rendelnünk kellene. De ha nem jöhetnek ki, mit tehetünk? És ez akármeddig is elhúzódhat!
Ha rosszmájú akarnék lenni azt mondanám, hogy így legalább van idõ a hajó lefestésére!
A vízzel nagyobb a gond, mint gondoltuk. Mára teljesen elzártuk. Holnap megnyitjuk tíz percre. Késõ délután kivitték Pistát a kórházba.

Szerda, május 8. Megjött M. Laci, felhívta a hajót. Nem lesz könnyu megkapni az engedélyt a kirakásra, több napig elhúzódhat. Hozott pénzt, lesz némi kaja is. Amióta szûkében vagyunk az élelemnek, állandóan farkaséhes vagyok. Az utolsó hónapban, ha három szelet kenyeret ettem meg összesen, most meg rettenetesen hiányzik, hogy nincs!
Ma fél vödör vízben lezuhanyoztam, kimostam, egyszer öblítettem, és a maradék vizet elraktam holnapra. A hegesztõk zúgolódnak, hogy nem reggeli a tejberizs, hiába tesznek rá bármit, nem laktat. Ebben speciel igazuk van. Én azért szeretem, teszek rá barack- és narancslekvárt, és mentazselét. Nagyon ízlik így feldíszítve.

Csütörtök, május 9. Még mondja valaki, hogy nincs jó kaja! Reggelire sült sonka volt rizzsel, és dán vajassütemény (avas). Ebédre gulyásleves és grízes tészta. (Igaz, tegnapelõtt is ez volt.)
Rettentõ száraz, meleg, sivatagi szél fúj...
Mit adott Allah? Délután csónak jött, teleminden földi jóval! Kaptunk tejet, tojást, zöldséget, sajtot, hagymát, birkát, csirkét (nem fagyasztottat!), narancsot - rég ettem ilyen finomat! - és mindent, ami kell. Így aztán lefújva a holnapi grízes tészta. Egyéb hír csak annyi, hogy a miniszter, aki az engedélyt hivatott megadni a kikötésre, hivatalos látogatásra Egyiptomba utazott! Lehet, hogy Encsike a javítás elejére is le tud már jönni? Nem hinném, hogy június elõtt Konstancára érnénk...

Péntek, május 10.

Megjöttünk Bejrutba

Reggel négykor felkelek, és nagy nyüzsgés fogad. Éjjel távirat jött, megyünk Bejrutba, ott kirakunk, majd egy török kikötõ lesz, Mersin vagy Izmir. Ez utóbbinak örülnék! B. Pista vajon hova jön utánunk?
Délután fél négyre értünk Bejrut elé. Már bejelentkeztünk a kikötõnek, amikor jött egy távirat, hogy ne értesítsük õket, mert lehet, hogy Izmirbe megyünk kirakni az egész rakományt! Miután lehorgonyoztunk, jött a következõ: itt rakunk ki. Azért ez nem semmi! Ahogy úgy, amerikai módra mennek a dolgok, minden kapkodás nélkül. Látszik az egész cégen: tudják mit akarnak.
Bejruton nem látszik a háború nyoma. Nappal. Este annál inkább. A belváros egy része teljesen sötét. A fényes rész áthelyezõdni látszik a várostól északra. Ott minden csupa neon, nagy a forgalom, építkeznek. Úgy néz ki, mintha egy láthatatlan vonal lenne. Ettõl jobbra sötét van, oda járnak reggel nyolctól ötig harcolni a felek. Mindenestre szomorú látvány. Mivé lett a hajdan nyüzsgõ, és szép, kellemes város! Bár így se ismerek rá, mert azért mennek az építkezések, 1978 óta, a harcok ellenére épül a város, a tengerpart felõli része majdnem olyan mint Szingapúr, csak kicsit alacsonyabbak a toronyházak.
Délután jött egy csónak, libanoni lobogót hozott, és mintát vitt a kukoricából.

Szombat, május 11. Reggel beszéltünk az ügynökséggel. Hétfõ reggel mehetünk be a kikötõbe leghamarabb. Aztán egy táviratot kaptunk a Seascottól, hogy 15-én kötünk ki, ez ugye szerda, és szombaton lehetünk kész. Küldenek BV (Bureau Veritas - francia regiszteri hivatal, a hajó náluk van lajstromozva, ez azt jelenti, hogy minden bizonyítványt és okmányt õk állítanak ki, illetve hosszabbítnak meg) regisztert. A legaranyosabb távirat ezután jött a tulajdonostól. Miszerint menjünk Bejrutba, dobjunk horgonyt, mert ott rakunk ki. Szép jó reggelt kívánok Mr. Bott! Ma késõn tetszett kelni...
Hétfõn tejbepapi lesz a reggeli, mert talán vasárnap estig kihúzzuk kenyérrel. A barba szólt az ügynökségnek, ha jön a regiszter, hozzon a hóna alatt egy zsák lisztet! Azt nem tud, de kenyeret hoznak holnap, megígérték. Bár az arab ígéret... Vasárnap, május 12. Tegnap délelõtt és délután vagy két vagonnyi kukoricát lapátoltunk el, hogy szabaddá tegyük a levegõ útját, hogy átjárhassa a raktár elejét is, hátulját is. Így aztán, miután a kreolbõru elszokott a szántástól, olyan izomlázam van, hogy csuda! Este fél hétkor lefeküdtem, és reggel 3:40-ig egyhuzamban aludtam. Azért csak addig, mert horgonyon ugyanúgy adjuk az õrséget, mint menetben.
Délután az ügynök felhívott, és a tudomány mai állása szerint kedden kiköthetünk. Akkor ez azt is jelentheti, hogy 18-án végezhetnénk.
Lisztet is hoz, ami már nagyon hiányzik, mert nem tud a szakács kenyeret sütni, és semmit se tud készíteni, amihez liszt kell (rántásra sincs!)

Hétfõ, május 13.

Bejrut

Jó sorsom 1973-ban vetett elõször Bejrutba. Az elsõ hajómmal, a Hévíz motorossal voltam itt, rögtön az elsõ utamon. Galac - Reni - Pireusz - Bejrut kikötõket kerestük fel. Elõször találkoztam az arab világgal. Ebben szerencsés voltam, mert mehettünk volna olyan helyekre is, mint Líbia, vagy a mostani Algéria.
Akkor Libanon fõvárosa csodás hely volt. Ha a tengerész kiment a városba, akkor elsõ útja hova máshova vezetett volna, mint Frédihez. Frédi öreg volt mint az országút. Ült a kis boltja elõtt egy széken, s ha magyarok jöttek, szélesen elmosolyodott, és hangos "szervusz" köszöntéssel fogadta õket. Fia, George szolgált ki. Elintéztük a kötelezõ vásárlásokat, vettünk szappant, fogkrémet, borotvahabot. Aztán egy-két üveg sör mellett megírtuk a képeslapokat, természetesen azokat is itt vettük. Máig nem tudom, hol a posta, mert Frédiék mindig lelkiismeretesen feladták (nem úgy mint Alexandriában az ügynök, akinek odaadtam, és a pénzt is duplán számoltam, mégse érkezett meg a mai napig).
Amikor a sör végére értünk, akkor felkerekedtünk, hogy bevásároljunk a bazárban, vagy csak sétáljunk, nézelõdjünk a Rivoli téren. A csomagokat természetesen Frédinél hagytuk. Majd visszafelé betérünk érte. A bazár maga a csoda volt. Fõleg az elsõ hajós tengerésznövendéknek. Csak ámultam a hatalmas nyüzsgésen. Szokatlan volt az árusok rámenõssége, és bámulatra méltó, hogy váltogatták a nyelveket, találgatva, mely náció fiai vagyunk. Ha ráhibázott, akkor magyarul köszönt, és invitált be az üzletébe, és addig erõsködött, amíg be nem tértünk egy kis nézelõdésre.
Eleinte nem egyedül jártam ki. Az öreg kollégák rutinosan rázták le a tolakodó invitálást, mentek céltudatosan, a "Budapest bazárba". Természetesen volt "Prága bazár", ahol csehül volt kiírva: mi minden kapható, amire Prágában ácsingóznak a lányok, asszonyok. A "Bazár Polska" árai zlotyban voltak kiírva. A "Moszkva bazár" elõtt oroszul köszöntöttek, és tukmálták a Lindiolt, a jerseyt. A "mi" bazárunkban aztán titokzatos dolgok történtek. A fiúk hátramentek Musztafával, és hamarosan hatalmas csomagokkal jöttek elõ. Engem nem igazán érdekelt, mit hoztak a zsákokban. Ha tudtam volna, hogy családi ház lapul hat-nyolc ilyen csomagban! Mert kendõk garmadája vándorolt a hajóra. Tízezrével vették, fél líráért darabját, és a Birodalomban 3 rubelért adták el, majd a rubelt a Bejruti pénzváltó egy az egyben átváltotta libanoni pénzre. És egy dollár csak 2,5-2,8 líra volt! És ha tudjuk, hogy a Lindiol (fogamzásgátló) doboza Alexban (Alexandria) 31 piaszter volt (1 dollár = 9 doboz), és otthon 7-800 forintot adtak érte, akkor látható, hogy valóban kacsalábón forgó házakat cipeltek az élelmes tengerészek a táskákban, zsákokban. Már akit nem köpött be a legjobb haverja a vámon...!
Én a bazárban csak nézelõdtem, nemigen vásároltam. De nagyon élveztem, legyen rekkenõ délutáni hõség, vagy esti meleg. A bazár a Rivoli térrõl nyílt. Hatalmas tér volt, francia neve Place des Martires. Jól írom? A francia nem erõsségem. A felsõ végében voltak a "líra-lírás" mozik. Egy líráért három filmet lehetett megnézni (olyanok is voltak!) Utána pedig saurmát ettünk. A saurma 25 piaszter volt, egy korsó sör pedig 75-öt kóstált a szemközti kocsmában. Nem messze volt a Radio City, egy hatalmas áruház, a földszintjén volt kapható a kakaska, más néven petárda. Az elsõ keresztutcában voltak a csirkések. Egy líráért egy fél sült csirkét adtak, a híres, és finom fokhagymamártással, zöldségekkel, salátákkal.
Este a Hamrára mentünk. Ott voltak a komoly mozik, fényes üzletek. Jó volt Bejrutba jönni. 1973-74 között többször kikötöttünk itt.
Legközelebb 1978 januárjában jöttem a Budapest tengerjáróval. Két éve dúlt a háború.
Frédi meghalt. George sem élt már, és az üzletük bezárva. A Rivoli teret övezõ pálmák koronája géppuskával lekaszálva. A bazár szétlõve. De a bazár élt. Az árusok kihordták a megmaradt portékát a romhalmaz szélére, a térenkörben sátrakat emeltek, és kínálták a portékájukat a túlélõknek.
A háború ellenére szép kirándulást tettünk Baalbekbe. Akkor, amerre mentünk, mindenfelé romos házakat, szétlõtt épületeket láttunk. Taxival utaztunk, négyen, és az egész napot ott töltöttük.
Vajon mire jöttünk most? Milyen a város? Horgonyról nem látszik a háború nyoma. Egy-két házon látszanak a belövések, de messzirõl, a kétezer évnél is idõsebb város él, a Libanon hegység lejtõin új házakat építenek, a neonreklámok villognak, a gépkocsisor hömpölyög a tengerparton. És 29 csatorna fogható a televízión...
Ami nagyon nem tetszik: a város elõtt, a tengerben egy hatalmas sziget éktelenkedik. Oda hordják a város szemetét, mocskát. Nemzetközi egyezmények védik a Földközi-tenger tisztaságát, kemény büntetéseket rónak ki, és õk pedig gyilkolják a tengert. Néha, mint most is, begyullad, és okádja a füstöt, ráadásul annyi aggyal telepítették, mint a váci cementmûvet, és így az uralkodó szélirány a bûzt és füstöt a városra hordja... Nagyon bosszantó, hogy semmit se tudunk M. Laciról. Azt feltételeztük, hogy már itt van Bejrutban, és irigyeltük B. Pistát, milyen jó neki, napokat tölt itt, hajó, kötöttségek nélkül. Tegnap mondta az ügynök, hogy délben beszél Lacival, mert még mindig Lattakián van. Vajon miért? Csak nem azt intézi, hogy visszamenjünk innen? Az borzalmas lenne! Nagyon meg kéne már beszélnem vele a fiam ügyét.
Késõ este jött meg a válasz, nem tudta megszerezni a libanoni vízumot. B. Pista hazarepül Damaszkuszból, és Konstancára visszajön. Egyébként délután bejött a BV surveyor, és azt mondta, hogy azért jött ki horgonyra, mert egy óra múlva megyünk Izmirbe! De nem mentünk. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy itt rakjuk ki a Bejruti rakományt, de 24 óra alatt!
Már nagyon utálok vödörbõl zuhanyozni...!

Kedd, május 14. Délután az ügynök azt ígérte, hogy holnap reggel part mellé állunk.

Szerda, május 15.

Kikötöttünk

Hát reggel bejöttünk. De valami nagyon büdös körülöttünk! Hajnalban, az õrség alatt, állandóan figyeltem, mikor indul a hajó a helyünkrõl. Hatig rakodott, mi 9.30-ra kötöttünk ki, és közölték, hogy nem jó a rakodó-berendezés, és nem tudják, mikorra javítják meg...
Nem hozzák a vizet, nem hozzák a partralépési engedélyt se. Így mindenki itt rostokol a hajón. Megcsináltuk a draft surveyt, a surveyorok megígérték, hogy este kivisznek telefonálni, de így semmi esély rá! Õrület! Egyébként jópofa emberek. Elmondták, hogy a régi bazár megszünt, a Rivoli tér sincs, a földel egyenlõvé lõtték, így most ásatásokat folytatnak a helyén. A Krisztus elõtti város maradványait ássák ki. Szerintük teljes a biztonság, nyugodtan ki lehet menni. Lenne is dolgom, néhány apróságot vásárolni.
Meg vizet is kéne vennem a hajónak. Ugyanis nincs egy fillér se a hajókasszában, ha vizet akarunk venni, akkor azt készpénzben kell fizetni, így a kápóval összedobjuk 100 tonna árát (500 $), és hitelezünk a tulajdonosnak! Aranyos mi?
Van ám más is: meghozták a shore passt de, nem tudok kimenni. Így nem is telefonálhatok. Ugyanis a személyzetet két részre osztja a hatóság, és csak az egyik fele kapott partralépési engedélyt. Két dolog természetes: az elsõ, hogy a parancsnok kapott. A másik, hogy így az elsõ tiszt nem kaphat. Ugyanis az történt, hogy valamikor érkezett egy szír hajó. Az egész legénység buszra szállt, és mintha mi sem történt volna, hazalátogattak. Így a hajó manõverképtelen lett, és nem tudott arrébb menni, amikor a kikötõi hatóság átrendezte a rakpartot, hogy helyet csináljon egy érkezõ hajónak. Ez volt a kisebbik gond. A nagyobb, hogy amikor kigyulladt a hajó, még mindig senki nem volt rajta! Így aztán a hatóság meghozta a döntését, és ennek most én iszom a levét. De állítólag holnap mi mehetünk ki. Meglátjuk...

Csütörtök, május 16. Hát ma se kaptam partra lépési engedélyt. Szívjanak gázt...
Egyébként táviratot kaptunk. Csak úgy informatikailag: lehet, hogy nem Izmirbe megyünk, hanem egy másik kis török kikötõbe. Mindegy. Ott kimehetek! Lesz raki (ánizspálinka), dönner kebab (darált birkahús nyárson, faszén fölött megsütve), murdanya (petrezselyem saláta) Efes birasi (Efes sör), birkasült, beyaz sarabi (fehér bor), meg minden, mi szem szájnak ingere, és ott ráadásul szeretik is a magyarokat. És azért is felhívom Encsit! (Mondom most...)
Holnap reggel kész lehetünk, délben elmegyünk, és a hátam közepére se kívánom még egyszer az arabokat!
Veszünk vizet, 100 tonnát, így tegnap hatalmasat fürödtem. Csak az tudja értékelni, aki tíz napig fél vödör vízbõl zuhanyozott! Vettem egy autórádiót és magnót. Igen kiváló kis darab. Sony. Kell ennél többet mondani? Meg tíz kazettát. (Az is Sony). (Beszúrás 2002-bõl: kéne már venni hozzá egy autót...)
Bõszen angolozom. Félretettem mindent ennek érdekében. Így elolvastam Asimovtól a "Secrets of the Universe" c. könyvét (Az univerzum titkai). Természetesen angolul. Nagyon olvasmányosan mondja el mindazt, amit a világegyetemrõl tudni kell. Az ókortól napjainkig végigveszi a teóriákat, a felfedezéseket. Most a The bridges at Toko-ri c. könyvet olvasom (Hidak Toko-ri-nél, a koreai háborúban játszódik egy amerikai repülõgépanyahajón). Ezen kívül az angol nyelvtant tanulom, és a nyelvvizsga tesztjeit oldom meg, még nem teljesen kielégítõ eredménnyel.

Péntek, május 17. Azt ígérték, hogy reggelre kész leszünk, de csak négyre fejezték be a kirakást. A draft surveyorok beültek hozzám 11-kor, mert õk is úgy tudták, hogy 8 körül végzünk. Ehhez három órát hozzá kell adni, mondták, de alulbecsülték a saját lassúságukat.
Az idõsebbik jó fej volt. Görög, Angliában nevelkedett, 66 éves. Beszél görögül, angolul, francául, arabul, olaszul, és máltaiul. Az angol haditengerészetnél kezdett hajózni. Késõbb tankereken hajózott, 1965-ig. Azóta surveyor.
Az idõsebbik Kanadában élt hosszabb ideig. Megkínáltam õket barackpálinkával, mókás volt, hogy becsiccsentett tõle.
Más különösebb hír nincs, hacsak az nem, hogy nem lesz raki, dönner kebab, murdanya, és Efes birasi és sarabi se. Ugyanis Ege Gübrébe megyünk kirakni, és ott egy ammónia gyár van, és egy rakpart, amihez részben hozzáférhetünk. A móló 124 méter hosszú, a hajó 168...

Szombat, május 18. Remélem, jól alakulnak a dolgok, Sz. Pista volt már itt, szerinte taxival jól megközelíthetõ Aliaga, a legközelebbi város. Így talán még dundurma is lesz (fagylalt)!
Lassan de biztosan közeledünk Konstancához. Ege Gübrébõl már csak két napi járás. Nem hinném, hogy elõbb lesz, mint június elseje.

Vasárnap, május 19. Semmi különös.

Hétfõ, május 20. Éjjel kettõkor érkeztünk Nemrut Limani elé, az öbölben van Ege Gübre. Egy bulgár hajó fél órával elõbb érkezett, az ma bemegy. Mi csak holnap délelõtt.

Megjött M. Laci...

Délután kijött a vizsgálat. Szerdán megyünk rakpart mellé, és négy-öt nap kirakásra számíthatunk. Megkaptam a Bill of Ladingeket (szállítólevél - értékpapír), hogy fénymásolatot csináljak az irattár részére. Amíg mi egy hónapon keresztül hajóztunk, addig négyszer adták el a tõzsdén a rakományt, ezért volt az állandó bizonytalankodás, hogy hol rakunk ki, mert minden új tulajdonos máshova vitte volna a rakományt.
Megérkezett M. is. Nem sokat tudtam meg eddig tõle, de néhány érdekes dolgot elmondott:
- B. Pistának két infarktusa volt. 1600 $-ba került a kórházi ápolása Lattakián. Még nincs harminc éves!
- Az, hogy a hajó bement Lattakián a kikötõbe, és 10 perc múlva kijöttünk, 10.500 $-jába került a tulajdonosnak, plusz napi 400 $ a horgonyzás. Ez különben abszolút nonszensz, ilyen nincs! Hogy a horgonyzásért illetéket számítsanak fel, ez abszurd, a legteljesebb mértékben. Ilyet csak az arabok engednek meg maguknak. Természetesen Mr. Bott volt a hunyó azért, mert a hajó Izraelben volt, és elküldte a szírekhez. M. járt egy öreg ügyvédnél, aki megírta a "kegyelmi kérvényt" a minisztériumba, hogy "õk teljesen véletlenül küldték a hajót Ashodba, és nem akarták a szír-amerikai barátságot megsérteni, meg minden ilyen marhaság...". Aztán kiderült, hogy errõl nem is tud a hatóság, akkor összetépték, és újat írtak, miszerint "a hajó elõzõ, görög tulajdonosa egy alávaló gazember volt, aki az Iost - a Humber elõzõ neve - Izraelbe küldte, de ez, természetesen most szóba se kerülhet, stb. stb..."
- Három hét javításra számítanak Konstancában.
- Lehet, hogy még egy fuvart csinálunk Argentína - Bejrut között.
- A salvadori hegesztõket románokra cserélik le (800 $, és hajógyári papírjuk van, ezt fogadják el hajón)

Kedd, május 21. Ma beszéltem M.-el a fiamról, nincs semmi akadálya annak, hogy behajózzon! Így mehet a levél! Megírtam, és holnap odaadom neki, ha bementünk.
Délután végigjártuk a hajót, hogy felmérje, milyen munkákra lesz szükség a hajógyárban. Egy cseppet kétségbe esett, mert új raktártetõket kellene csinálni, ha jó hajót akar a tulajdonos. Majd találunk valami megoldást.
Gyanítom, hogy a következõt: három hétig dolgoznak a gyárban a hajón, majd az idõ elteltével vesznek egy surveyort. Romániában igen olcsón lehet venni, már ötezer dollárért kiállítanak mindenféle papírt.
Arról is szó van, hogy elképzelhetõ, hogy csinálunk még egy kanyart San Lorenzo és a Földközi-tenger között. Én jobban örülnék valami segélyrakománynak, mert azzal jobban megy az idõ. Az Nyugat-Afrikába szólna, általában nyolc kilenc országba. A berakása is hosszabb idõt venne igénybe.

Szerda, május 22. Egy órára ígérték a kikötést, így aztán négyre part mellett is voltunk. A kirakást rendben elkezdték, majd kilenckor elkezdtek problémázni azon, hogy a daru nem ér be a raktár fölé. Akkor addig ki rakodott? Azzal jöttek, hogy fordítsam meg a hajót. Természetesen visszautasítottam.
Éjfélkor megjelent két úr, és megállapították, hogy meleg a kukorica. Hozzáteszem, hogy erjed is. Jó savanyú szagok jönnek a raktárból. Éjfél körül bejött a barba, én természetesen már aludtam. Mondták neki is, meg is mutatták, hogy a kukorica melegszik (ez a rakomány hajlamos a melegedésre).
Kiderült az is, hogy kitelefonáltak a vendéglõbe, ahova az ügynökség kivitte õket, hogy az elsõtiszt (én) visszautasította, hogy a hajóval tíz métert elõremenjen (sic!), holott errõl szó se volt. Így aztán várakozó állásponton vagyunk, hogy vajon mi lesz a rakománnyal? M. se ment haza emiatt.

Csütörtök, május 23. Három hónapja vagyok a hajón.

A hír igaz, de...

Reggel közölték, hogy kilenckor folytatják a kirakást. Természetesen a hír igaz, csak nem kiraktak, hanem vizsgálódni jöttek. Az átvevõ jött, és leállított minden kirakást. A barbának sikerült õt meggyõzni arról, hogy a rakomány a saját nedvességtartalmától kezdett erjedni, rohadni, melegedni. Ezt õ elfogadta, és alá is írta a protestlevelet, melyben ezeket közöltük. Így nem mi vagyunk a hunyók.
De ez édeskevés volt ahhoz, hogy folytassuk a kirakást. P&I surveyort hívtunk mindketten, a hajó, és az átvevõ is. Õk délután meg is jöttek, és egy rakás mintát vettek a rakományból. Velük mentem, és egyszerûen elkeserítõ volt látni, hogy ahol megbontották a látszólag jó kukoricát, az pár centire a felszín alatt már feketére sült, penészes, forró. A legmagasabb hõmérséklet 59 fok volt! Holnap délutánra lesz meg a laborteszt eredménye. Az biztosnak látszik, hogy ebbõl a törökbúzából nem lesz kukoricaolaj (koleszterinmentes), legfeljebb koleszterinmentes marhahús, ha lesz marha aki megegye.
Eddig ez látszólag rendben is lenne a hajó részérõl. De!
Május 31-ig vannak a hajónak papírjai, jogosítványai. A 25 éves javítást mindenütt szigorúan veszik. Ez az úgynevezett special service, amin igen nehéz átmenni. Tehát létkérdés, hogy Konstancán javítsunk, ahol igen korrumpálhatók a hivatalos emberek, megvehetõk, nem úgy mint máshol. Ugyanis máshol sokkal drágábbak...
Ha a hajó május 31-én 24:00-kor kikötõben van, akkor a BV regiszter csak egy útvonalengedélyt adhat a legközelebbi hajógyárig, ahol a special servicet meg kell csinálni. Ez irdatlan kiadásokkal járna, és 99% az esély arra, hogy egyszerûbb a hajót ócskavasnak eladni, mint javíttatni.
Lehet, hogy Indiából, Bombayból megyünk haza? (Ott vágják szét az ócskavasnak eladott hajókat).
Ötkor, megint megjelentek, és hoztak a hajónak egy "viszontprotestlevelet", miszerint ez a kukorica nem kukorica, hanem valami sárgászöld izé, aminek a mérgezõanyag tartalma 38-40% között van. Nagyon le volt a szakértõ úr törve, amikor M. közölte, hogy rendben van, ez nem ránk tartozik, de mikor rakják ki? Ha holnap reggel nem kezdik el, akkor óránként 600$ késedelmi díjat (ez nem demurrage) kell fizetni az átvevõnek. Itt volt õ is, (az átvevõ), és rettentõen kétségbeesettnek látszott. Késõbb derült ki, hogy hárommillió dollárt fizetett ki ezért a rakományért...
Kíváncsian várjuk a folytatást. Az ügynök szerint holnap folytatják a kirakást. Hiszem, ha látom...

Péntek, május 24. Az éjszaka folyamán több távirat érkezett. Nagyon sötét ügyletnek látszik, fogalmunk sincs, mire megy ki a játék. Mindenesetre olyan értelmû is érkezett, hogy menjünk horgonyra ki, ha nem raknak. Nem tudom, hogy sül el ez a dolog, és fõleg azt nem, hogy mi lesz velünk.
Délután bejött a Law Court delegációja (bírósági hivatalnokok), és megszemlélték a kukoricát. Mintát is vittek. Megjegyzem, így zacskónként igen lassan fogy a rakomány...! Holnap reggelre várjuk a Londonból a Hajóba Rohadt Kukorica Világközpontjából a legszakértõbb szakértõt, és õ is megszemléli a rakományt (sõt, még mintát is vesz belõle, a fejemet teszem rá)!
Mindenesetre 19:00-kor elkezdték leszedni a döglött felsõ réteget, (nem vastagabb mint fél méter, szerintem kevesebb mint a rakomány 1%-a), majd utána folytatják a kirakást. De így az angol legeslegszakértõbb mit lát majd, és fõleg mit szakért? Nem baj, a lényeg az, hogy elkezdték, illetve folytatják a kirakást.

Dzsebemde csok kücsük elma var" és "Merde var kapi?"

Mehmet, a mi P&I surveyorunk este kivitt a városba, a kb. nyolc kilométerre levõ Aliagába. Õk Aliaa-nak mondják. Kis város, mintegy harmincezer lakosa van. Nincs semmi látványosság, legalábbis mi nem találtunk. Tipikus török kisváros, tele csok kedves arkadassal. Nagy ipari centrum. Itt van a legnagyobb török acélmû, és az egyik legnagyobb olajfinomító. (Az öbölben, ahol a hajóval állunk. Nekik van eszük, és nem a város mellé telepítették az ipart.) Sikerült telefonálnom, Ninó nagy örömére, és elmondtam, hogy 10 nap múlva, ha minden jól megy, akkor a hajón lehet. A telefonért - huszonnyolc perc - fizettem egymillió hatszázkilencvennégyezer török lírát. (22$! Ez egyúttal azt is jelenti, hogy 1$=77.000 líra!)
Raki nem volt, és döner kebab se, de volt dundurma, és Efes birasi. Sétáltunk a városban, vásároltunk. Vettem egy fehér- és zöldarany karláncot Encsikének a 20. házassági évfordulónkra. A ténfergés közben megszólított egy kisfiú, 12 éves, és egy éve tanul angolul. Ehhez képest fantasztikusan jól beszélt. Bárcsak Szabolcsnak is így menne... Leállt társalogni velem, amíg L. Misi telefonált. Megkérdezte, tudom-e hol van a Van tó. Miután erre nemmel kellett felelnem, megmondta, hogy Törökország és Irán között. Ezután igen választékosan elmondta, hogy a Van tóban sok sárkány van, olyanok mint a krokodil, és a fejük tetején lévõ lyukon keresztül levegõt fújnak. Sok turista jár a tóhoz, hogy láthassák, de egész nap várnak a fényképezõgépükkel, és nem jönnek elõ. Õ persze látta a sárkányokat, TV-ben.
Ezután megkért, hogy ne mondjam azt, hogy Turkey, ha Törökországról beszélek, hanem Türkiye, mert a turkey "pulykát" jelent, és õ szereti a hazáját. Erõsen érdeklõdött, hogy milyen nyelven beszélünk Madzsarisztánban? Nem sokat tudott rólunk, csak annyit, hogy aki madzsar, az arkadas (barát). Ezért aztán eljátszottam neki a zsebet. Mutattam, és mondtam:
- Zseb. - Erre õ lelkesen:
- Dzsebe. - Mire megmutattam, hogy ez a zseb az enyém:
- Zsebem.
- Dzsebem - volt a válasz. Betettem egy pénzt a zsebembe, és mondtam:
- Zsebemben van.
- Dzsebmde var - mondta lelkesen a barátjával.
- Alma.
- Elma - csodálkoztak kikerekedett szemmel. Ezután mutattam, hogy mennyi a sok, és mennyi a kicsi. Õk is mutatták, hogy ennyi a csok, annyi a kücsük. S ezután mondtam a mondatot:
- A zsebemben sok kicsi alma van.
- Dzsebemde csok kücsük elma var - fordították törökre gyerekes vihogások közepette. Aztán rámutattam a kezében levõ baseball sapkára és mondtam:
- Sapka. - Õk lelkesen: - csapka.
- Kapu - folytattam.
- Kapi - nevettek.
- Csárda - soroltam a következõ közös szavunkat.
- Csardak - mondták, és izgatottan kezdtek hadarni maguk között, látszott, nagyon élvezik az ismeretlen nyelv számukra érthetõ szavait.
A "merre?" kérdést is értették, hiszen törökül "merde?". Így amikor kérdeztem, hogy: - Merre van a kapu? - le tudták fordítani: " merde var kapi?"! Ezek után szinte magától értetõdõnek vették, hogy mi is szandált hordunk, csak kicsit másképp írjuk.
Ezután még érdekelte a kis barátomat, hogy van-e tengerpartja Madzsarisztánnak, hogy szép ország-e? És váratlanul megkérdezte, tudom-e hol van Mohács, mert ott nagyon fontos harc volt. Igen megilletõdöttnek látszott, mikor mondtam, hogy én laktam ott - kis füllentés, de majdnem igaz, itt és most az a 15 km. nem számított.
A társalgásnak akkor lett vége, amikor taxiba szálltunk, hogy visszajöjjünk a hajóra. Egész este ment a kirakás.

Szombat, május 25.

Mr. Papworth, avagy rothadt lett a kukorica, nem sárga...

Délelõtt megérkezett a Hajóba Rohadt Kukorica Nemzetközi Fõszakértõje: HRKNF, a P&I részérõl, aki igen szimpatikus (de nem lehet angol, mert teljesen érthetõen beszéli az angolt). Megjött a két átvevõ, és a bróker, aki eladta nekik a kukoricát (örmény, és olyan szép, mint Arafat). Most éppen megy a nagy vita, és nem akarják megérteni, hogy a hajót nem hibáztathatják a rakomány miatt, mert a rakomány természetébõl adódik a rothadás. A két átvevõ közül az idõsebb (Ekiz Gida) szimpatikus úr, aki csak állandóan sóhajtozik, és a fejét fogja. Hatalmas csirkegyára van, nekik vette a kukoricát. A másik, egy harmincöt körüli nyakas, konok, kitudjamiféle átvevõ lehet, senki se ismeri, és állandóan kötözködik, és rettentõ dühös. Ilyennek képzeli az ember Jumurdzsákot. Talán ennek is ki kéne szúrni az egyik szemét... Hajtogatja a magáét, és mindenáron a hajóra akarja kenni az ügyet.
Mr. Papworth (HRKNF P&I) megszakértette a rakományt. Lementünk a 2. raktár bal oldalába - a jobb és bal oldal különálló raktárrész, középen fallal elválasztva - , mindenfelé megmérte a rakomány hõmérsékletét, mintákat vett. A dühös török körbe-körbe rohangált a raktárban, és állandóan a penészes darabokból akart mintát Mr. Papworthra rátukmálni. Õ egyébként rettentõ nyugodt, és kedves mosollyal elhárította, amitõl a dühös török még mérgesebb lett. Mintavétel közben állandóan hajtogatta, hogy a rakomány beázott, azért lett nedves. A raktár oldalán látható lecsurgásokat mutogatta.
Ehhez a következõt kell tudni: A raktár tetején van egy úgynevezett páraelvezetõ csatorna. Ebbe csurog az összegyult pára, és a raktár végén van két lyuk, amin kifolyhat a fedélzetre. Namármost, ez a csatorna a raktár hosszában sok helyen át van vágva. Amikor a hajó saját daruval rakodik, akkor a teheremelõ kötél nekifeszül, és kidörzsöli. A raktár 18 méter mély, és 11,6 méter széles. A kötél V alakban feszül meg, a két daruszár a raktáron kívül van. tehát az természetes, hogy elkoptatja a raktár peremét. Ez pedig a páraelvezetõ csatorna belsõ éle. Tehát amikor jöttünk - a rakománytulajdonos kérése abszolút vízszintes úszáshelyzetben, azaz a merülés elõl és hátul ugyanannyi (evenkeel) - az összegyult pára nem jutott el a kifolyócsövekig, hanem ezeken a réseken visszafolyt a raktárba, ami természetesen felgyorsította a lecsurgások alatt a penészedési folyamatot. Tehát a dühös török ezeket mutogatta, hogy a rakomány beázott, kívülrõl. Arról már letett korábban, hogy azt hajtogassa, hogy tengervizet kapott a kukorica, amikor a laborból kijött az eredmény, hogy a kloridtartalom 80 PPM körül van. (PPM = parts per million, azaz egymillió részre esõ szennyezõanyag).
Tehát Mr. Papworth megállapította, hogy a felszíni réteg mintegy 20-40 cm. mélyen penészes, nedves. Azt ajánlotta, hogy a kirakás folyamán állandóan ellenõrizzék a rakomány minõségét, folyamatos mintavétellel. Ezt a mintát háromfelé osztják, egyet kap az átvevõ, egyet a hajó, és egy megy egy független laboratóriumba, vizsgálatra. Kiszámoltam, hogy mennyi kukorica károsodhatott, és ennek a duplájára tett ajánlatot a P&I részérõl, hogy hajlandók garancialevelet adni, illetve bankgaranciát adni. Ebbe a dühös török nem ment bele, mert õ ennek a dupláját akarta. Ez már zsarolás.
Így, a délelõtt általam legépelt, megegyezést se írták alá, hanem nagy dühösen elrohantak. Hat óra után levonultunk a 2. raktár jobb oldalába. Ott sokkal kevesebb volt a lecsurgás, és a kukorica felszíne szép sárga. de ahogy megbontottuk, a felszín alatt mintegy 15-20 cm-es réteg penészes volt. Ezt vajon hogy magyarázza a dühös török? Mert neki mindenre volt megfellebbezhetetlen véleménye...
Én végigvideóztam a raktárakat, a mintavétel folyamatát, és a vizsgálódást.
Most nem tudjuk mi lesz. Közben jött egy Hajdani Birodalmi hajó, és holnap azt rakják meg, addig nálunk áll a kirakás.
Hajnali négytõl este kilencig egyfolytában fent voltam, így most nagyon fáradt vagyok.

Vasárnap, május 26. Egész éjjel raktak. Feltûnõ, hogy a melósok mennyire kezelhetõk. (Bárcsak ezt lehetne mondani a dühös törökrõl és az õ örmény Arafatjáról!) Ugyanis a daru alig éri el a raktár szélét, és kínlódnak a rakodással, de csinálják. Igaz, elõször meg akarták fordíttatni a hajót, de abból semmi se lett.
Szegény Jani (2. gépész), már kész idegbeteg, csodálom, hogy még nem bolondult meg!
Ugyanis 5-én lejárt a szerzõdése, megvan a nyolc hónapja. Úgy tervezte, hogy ha megvan, akkor hazamegy rögtön, mert a lányának június 15-én lesz az esküvõje. A váltási kérelmére azt a választ kapta, hogy Konstancán váltják.
Akik régebbrõl ismerik, azt mondják, hogy a Janinak egy kicsit "férjhezmegyalányom, ésmicsodanagyesküvõtcsapunk" komplexusa van. Ugyanis hosszú évek óta erre készül. Már tizenöt éve, amikor 6 éves volt a kislány, úgy vitte haza a márkás italokat, hogy a lánya esküvõjére teszi el. A leggyakoribb beszédtémája is ez a nagy esemény. Mindenki tudja, hol, mikor és hogyan készül el a zöld szmokingja, de még próbálni kell az esküvõ elõtt, és ha nem ér haza, hogy megy férjhez a lánya zöld szmoking nélkül? Tegnap szóba került, hogy kiállunk horgonyra, erre a Jani belesápadt, de még elég jól tartja magát.
Ezt látva a parancsnok, és M. Laci, tegnap úgy egyeztek meg, hogy valószínûleg innen hazamegy.
A rakodás rendben megy, a dühös török most meghunyászkodottnak látszik.
Még jó, hogy eszembe jutott, és megírtam a levelet, hogy szüntessék meg a számlámat a City banknál, 2.000 Ft-ot számolnak fel havonta kezelési költségként. Aranyosak! Évi 24.000 forint a semmiért! Plusz a haszon a forgalomért.

Hétfõ, május 27. Tegnap este nyolckor abbahagyták a kirakást, és elkezdték a Óbirodalmi hajó berakását. Ránk talán ma délután kerül sor újra. Mindenesetre a kirakás megszakításakor olyan gyönyörûséges videót és fotókat csináltam, hogy Mr. Papworth nyála elcsöppen, ha meglátja. Hatalmas oszlopba összeállt, feketére összeégett kukorica, még a legkényesebb ízlésû surveyorokat is lázba hozza! És nem is egy helyen! Szerencse fia ez a pasas...
Ma egyébként csendes napunk volt. Megjött Mr. Papworth, kikérdezte a barbát az útról, megnézte a videót, amit a San Lorenzói berakásról csináltam, és vártuk Isztambulból a delegációt. Mert most mi kértünk közjegyzõ által hitelesített vizsgálatot, ügyvédet fogadtunk, és mi is veszünk mintát hatósági vizsgálatra.
De Törökországban az élet nem ilyen egyszerû. Minek kapkodnák el a dolgokat? Ma este érkeztek meg Izmirbe, majd holnap reggel jönnek át Aliagába, és akkor intézkednek hiteles személy ügyében. Lassan járj, késõbb érsz Konstancára...
Délután folytatjuk a kirakást.

Kedd, május 28. Tegnap este a barba rosszul volt. Fájt a feje, kicsit lázasnak érezte magát. A kápó este kilenckor panaszkodott, hogy hasmenése van. Erika, M. Laci felesége se érezte jól magát, csak pirítóst vacsorázott. Ma reggel jött Laci, hogy egész éjjel hányt, hasmenése volt. Hétkor megjelent a kápó, olyan arccal, mint én, szoktam, ha 37,2 fokos lázam van, tehát mint aki halni készül. Egész éjjel hányt, hasmenése volt. Éjfél körül a hideg rázta.
Minden valószínûség szerint a tegnapelõtt esti halvacsorát böjtölik. Azt mondják finom volt, és rettenetesen bezabáltak. Á., aki köztudottan nagy halász, és ha hetente háromszor eszik halat, akkor már siránkozik, hogy miért ilyen kevés, kijelentette, hogy most négy öt napig gondolni se tud a halra. Kíváncsi vagyok, milyen éjszakája volt?
Azt hiszem nagyon örült, amikor felajánlottam, hogy leírom a vallomását, és kinyomtatom. Ma egyébként engem hallgatott meg Mr. Papworth...

A barátaimtól ments meg uram, az ellenségeimmel majd csak elbánok!

Délre vártuk a bíróságot, közjegyzõt, a hajó ügyvédjét, meg a hajózási szakértõt. Meg is jöttek háromra. Arany pofák voltak. Úgy nekünk estek, mintha nem mi kértük, és fizettük volna õket... A hajózási szakértõ azzal indított, hogy:
- Captain, szilárd meggyõzõdésem, hogy a rakomány beázott.
Abszolút pártatlan, és részlehajlás nélküli szakértõ volt, aki fizetéséért mellettünk áll...
A mezõgazdasági szakértõ, akinek a feladata a mintavétel volt, mint az õrült vetette be magát a penészes rakományba, pillanatok alatt mocskos lett. A barba erre kikapta a kezébõl a "mintát", kiöntötte, és telerakta tökéletes kukoricával.
Az ügyvédünk arról igyekezett meggyõzni, hogy fizessünk minél több kártérítést az átvevõnek, mert különben letartóztatják a hajót. Valóban ügyes, és a mi pártunkon levõ jogász volt, mert holnap letartóztatják a hajót, amíg a P&I részérõl meg nem érkezik a bankgarancia, hogy a pénzt letétbe helyezték. Amikor Mr. Papworth kérdést tett fel neki, alig akart válaszolni.
"Alapos" vizsgálat után, kb. egy óra múlva elviharzottak. Az átvevõ által kért bizottság órákat ült a nyakunkon. Azt ugye mondanom se kell, hogy a dühös török egész idõ alatt ott volt, és irányította õket.
Azért a hajózási szakértõt sikerült meggyõzni arról, hogy nem áztunk be (de beáztunk, de ezt nekik nem kell tudniuk), mert megmutattuk, hogy egy MacGregor szelvény (raktártetõ szelvény) nem lehet húsz centi széles, mert egy helyen húsz centi távolságban voltak lecsurgások a raktárszájban, tehát nem a szelvények között jött be a víz (de ott jött be, csak szétfolyt). Ezt õ el is fogadta, ekkor a Dühöske majdnem gutaütést kapott. Ha a kapitány ezt le is írja, akkor biztosan meg is üti a guta. Úgy kell neki... Egyébként jól bevásárolt a szakértõivel, és az ügyvédjeivel, meg a haverjával, az örménnyel. Ugyanis ha elfogadja a P&I által felajánlott háromszázezer dollárt, akkor a pénzt megkapja, és kész. De õ minimum hatszázezerhez ragaszkodott. Mi lesz tehát:
A pártatlan török bíróság kapásból megítéli neki a pénzt, erre a P&I a hágai bírósághoz fordul, ahol általában kompromisszumos megoldásokat hoznak, fele-fele arányban kell viselni a terheket.Tehát kap háromszázezret. De azt legalább öt év múlva! És nuku kamat! Tehát Dühöske benne van a csõben. Haha!
Miután elmentek, úgy döntött Mr. Papworth, aki mint említettem nem ma lépett le a falvédõrõl, hogy elmegyünk és megnézzük, hogy Dühöske hogyan tárolja a kukoricát. Mert valami hatalmas tétel penészes áruról mesélt. Mintegy ezerötszáz tonnáról. Õ azt külön tárolja, meg is lehet nézni.
Kissé meglepõdött, amikor közöltük, hogy: nosza rajta, menjünk, és nézzük meg, azt a fránya szennyezett törökbúzát. A helyszínen mi lepõdtünk meg, mert egy árva szem penészes kukorica se volt, nem is tudta volna külön tárolni, mivel a darus abszolút összekeverte kirakás közben. Ehelyett hatalmas mennyiségû - valóban ezerötszáz tonna körüli - hibátlan gabonát találtunk felhalmozva. Egy hatalmas kupac perlit és egy kupac kénpor között. Hát azok aztán szennyezték, de piszkosul, a szél csak úgy hordta a ként, rá a tengeri halom tetejére. Csináltam is róla szép video felvételeket. Nem a magam, hanem a hajó részére.
Mr. Papworth mintát is vett belõle, biztosan tudja, hova kell küldeni...
Azt hiszem, Dühöske törököt fogott vele...
A hírek szerint, péntek reggel mehetünk el. Nem lesz egy hosszú kalabus (börtön: arab, török).
Egyre jobban izgulok, hogy a levelem nem érkezik haza idõben, és így a tengerészjelölt fiam nem kapja meg. M. Laci adja majd fel, ha hazaérkezett.

Szerda, május 29.

1974, M/S Hévíz, Velence

Tegnap kérdeztem M.t, emlékszik-e, mikor hajóztunk együtt? Persze, hogy nem emlékezett, de ez természetes, mert az ember nem emlékezhet mindenkire, akivel valaha is hajózott (legfeljebb, ha naplót ír). S amelyik hajó nekem emlékezetes, az neki egy a sok közül. 1974 tavaszán voltunk együtt a Hévízen, õ chief volt, én deck boy. Nála tettem le a matróz vizsgát! A hajóra késõbb emlékezett, mert Velencében akkor cseréltük ki a fõgépet, és ez három hónapos javítást jelentett. A második tiszt Ny. A. volt (szó van róla, hogy esetleg õ váltja Á.-t a parancsnoki poszton, de nagyobb a valószínûsége, hogy O. Péter jön le).
Eszembe jutott, hogy akkor, 1974-ben Velencében, a tisztikar hogyan ment moziba. A hajójavító (Arsenale) mellett volt az Arsenale mozi. Akkor, egy hónapig, minden film mellett volt sztriptíz mûsor. Sajnos a bugyi maradt. Mikor ez kiderült, a tisztikar együtt ment moziba, és vetkõzõ lányokat nézni. Bevonultak a nézõtérre, leültek az elsõ sorba, és mindegyikük elõvett egy távcsövet, azzal nézték a csajokat. Vigyorogva mesélték, hogy az egyik lány ettõl zavarba jött, és többször elvétette a ritmust, ahogy a zenére táncolt.
Én is láttam a mûsort, de nem az elsõ sorból, hanem valahol hátul ültem...
Nekem az a javítás mindig emlékezetes marad, mert elõször voltam Itáliában. A szolgálati beosztás nagyon jó volt, háromszor nyolc óra, közben nyolc óra pihenõ, a harmadik szolgálat után (éjféltõl reggel nyolcig) harminchat óra szabad. Keresztül-kasul bejártam a Lagúnák Városát. Kezemben útikönyvvel mindent megnéztem, ami csak említésre érdemes. Nem hiszem, hogy van magyar turista, aki annyi mindent látott volna, mint én. Akkor ettem elõször pizzát, tengeri herkentyûket. Bóklászás közben, ha megéheztem, bekaptam egy tramezzinit, ittam hozzá egy pohár jófajta vörösbort, és mentem tovább. Most ezt nem tudnám megtenni (köszvény...). Kijutottam a Lídóra is, de nem a méregdrága (1000 lírás) strandra mentem, hanem elgyalogoltam a szállodasor végére, és ott fürödtem. Ha elfáradtam, felültem az egyes vaporettóra, és végighajókáztam a Canal Grandén.
Sokszor csak azért mentem ki, hogy végigsétáljak az Elefántcsapáson (a nevét nem is tudom, de a széles utcáról van szó, amelyik az állomástól a San Marcóig vezet), bementem az állomásra, megvettem a Guerin Sportivót (fociújság), megittam egy campariszódát, és vissza a hajójavítóba.
Ott, és akkor vettem az elsõ filmfelvevõmet, egy Kodak kompakt kamerát, használtan, egy ócskásnál, 24.000 líráért. Akkor egy napra 850-et kaptam. És persze diákat is készítettem. Sokat költöttem múzeumi belépõkre. A Doge palotában háromszor is voltam, pedig 1500 volt a beugró, amiért 30 csoda finom kávét lehetett akkor kapni. Fellifteztem a Campanile tetejére, és órákat bámészkodtam, néztem a térképet, kerestem az ismerõs épületeket.
És persze gyakoroltam, tanultam az olasz nyelvet.
Csoda-e, hogy nem is vittem haza semmi kézzelfoghatót az elsõ hajómról? Illetve azt kérdezem inkább, van-e más tengerész, aki ennyi maradandót vitt haza az elsõ hajójáról? Május 3-tól június 19-ig voltam akkor Velencében.

Egy emlékezetes Trieszti érkezés

Amilyen szerencsés voltam, a következõ hajómra, a Herendre a velencei javítás elõtt szálltam be. A Székesfehérvárral is ott javítottunk. De a másik legemlékezetesebb Velencei utam igen rövid volt, csak egy kurta napos. Akkor a Cegléden szolgáltam, és ifjú házas voltam. Encsi Triesztbe jött le kikötõi látogatásra. Természetesen szerencsénk volt. (Lehet, hogy én egy szerencse fia vagyok? Vagy csak a szépre vagyok hajlandó emlékezni...?) Ugyanis december 31-én érkezett a hajóra. Mi igen kalandos körülmények között kötöttünk ki:
A kedvezõ (reggel hat órai) érkezés érdekében lelassított a parancsnok amikor elértük Isztriát. Ötkor megjött a bóra. Aki ismeri, tudja mit jelent: A hegyekbõl 80-100 km-es erõsségu bukószél rohan le, és pillanatok alatt felkorbácsolja a tengert. Kikötni szinte lehetetlen. Amikor a hajó bejelentkezett, azt a választ kaptuk, hogy majd január 3-án, az ünnepek után kötünk ki.
Mondanom se kell, hogy engem, a második géptisztet, a második tiszet volt, és a szakácsot majd a frász tört ki, hisz nekünk aznap érkeztek a feleségeink.
Mit lehet ilyenkor tenni? A parancsnok nem tudott kitalálni semmi okosat. Nem úgy a jóemlékû Balogh Béla bácsi, a rádiós-gazdasági tiszt. A VHF rádiótelefonon beszólt Krumli Pista bácsinak (egy bácskai magyar ship's chandlernek), hogy segítsen rajtunk, mert háromhónapos út után itt állunk az ünnepek elõtt kaja nélkül. Krumli mindig hallgatta a 16-os csatornát, hogy tudja, mikor jön hajó, amelyikkel üzletelni lehet. Intézkedett, és fél óra múlva a pilot állomás hívott, hogy kikötünk. Két révkalauz is jött, és kemény fél órába tellett, amíg a háborgó tengeren be tudtak szállni. Aztán kikötöttünk. Manõverezni alig tudtunk a hatalmas szélben. Elõl nemcsak az orrkötelekkel kötöttük meg a hajót, hanem a horgonyláncot is kiadtuk partra, hogy megtartson bennünket.
Bejött az ügynök, és amint megvolt a partralépési engedély, rohantam ki. A parancsnok kérdezte, miért, hisz délután háromkor az ügynökség behozza a feleségeket. Ekkor dél volt! Hát hogy lehet ilyet kérdezni? Csak a szálloda neve kellett, hogy hova menjek? A hotel Imperót hamar megtaláltam az állomással szemben. A portán természetesen megállítottak, de amikor elmondtam mi a helyzet, felengedtek a szobába. Amikor beléptem, a három feleség egy nagy kupacban bõgtek az ágyon, mert nem sokkal azelõtt tudták meg, hogy mi csak az ünnepek után kötünk ki! Volt aztán öröm, amikor megláttak, nem akartak hinni a szemüknek! Fõleg Encsike örült...

De szívesen kitunkolnám...

Szóval Triesztben is szerencsések voltunk. Gyapotot hoztunk Port Sudánból, és azt esõbe nem lehet rakni. És a Jóisten minden nap küldött esõt. Onnan tudom, hogy a Jóisten küldte, kárpótlásul a kikötési viszontagságokért, mert minden nap 08-17 között esett csak. Tehát este, amikor szabad voltam, már nyugodtan mehettünk a városba. És természetesen hétvégén nem esett!
Így az egyik vasárnap átvonatoztunk Velencébe. Amint a szerelvény bekanyarodott Monfalcone után, hogy nyugatnak forduljon, úgy kezdett az idõ tisztulni, és mire a Santa Lucia pályaudvaron megálltunk, kellemes meleg, és napsütés fogadott.
Csodálatos nap volt! Megmutattam Encsinek mindazt, ami egy rövid napba belefért, a Doge palotát, az ólombörtönt, megnéztük a számomra mindig csodálatos San Moise templomot, sétáltunk, nézelõdtünk, jól éreztük magunkat. Én biztosan jobban élveztem, mint Encsi, mert nekem kétszeres öröm volt: egyszer hogy itt lehetek, és fõleg az, hogy a feleségemmel. Másrészt én mutathattam meg neki mindent, amit én már jól ismertem, és élvezhettem az õ örömét is!
Jól meg is éheztünk. Mi mást egyen az ember (ha kispénzu magyar, még ha tengerész is) mint pizzát. Megéri a pénzét, mert jókora adag, és laktató. Tehát betértünk egy pizzériába. Ebédidõben alig lehet helyet találni. Azért szerencsénk volt (már megint), és egy kétszemélyes asztalhoz ültettek, ami egy hosszú végéhez volt illesztve. Amíg vártuk a pizzát, figyeltük a véletlen rendelte asztaltársaságot mellettünk.
A fõhelyen egy katonaruhás fiatalember ült, és egy kislány kezét szorongatta, simogatta nagy szorgalommal. Az asztal egyik oldalán az egyik, a másikon a másik szülei lehettek. Nagy hangon beszélgettek, vitatkoztak, harsányan nevettek. Olaszok. Az elsõ fogást fogyasztották. Mi más lehetett, mint spagetti? Valami igen gusztusos raguval nyakon öntve. Mindig csodáltam, hogy milyen ügyesen tekerik fel a villára egy kanál segítségével a méteres spagetti szálakat. Vörös bort ittak hozzá, fonott üveges Chiantit, Firenze mellõl valót. A sok beszéd, és a sok kézszorongatás miatt lassan fogyott a tészta. Ha nehezen is, de a végére értek. Encsikével mi már el is felejtettük, hogy pizzát ettünk.
Akkor az egyik odaintette a pincért, és szólt, hogy jöhet a következõ fogás. És minõ borzalom! A felszolgáló kezdte leszedni a tányérokat, és majd mindegyik alján ott volt az ínycsiklandozó ragu, és a mártás. Ezek a tésztazabálók csak a spagettit ették le róla. Egymásra néztük Encsivel, és nagyokat nyelve, szinte egyszerre mondtuk:
- De szívesen kitunkolnám... A mai nap is a bolondokházára emlékeztetett. Jött egy BV surveyor (lásd Bejrut), és meghosszabbította a hajópapírokat öt nappal, május 5-ig. De amit ez a pasas véghezvitt a hajón, az nem igaz! Mintha nem javítás elõtt lennénk, hanem a legkomolyabb éves szemle lett volna! Velem a fedélzeten három óra hosszat vacakolt, mindent megnézett, mindent felírt, szinte nem is volt olyan amit nem kifogásolt volna, ami a szemle tárgyát képezte.
Ez a szép hosszú hibalista most belekerül a BV komputerrendszerébe, és majd Romániában nem tudják elsumákolni! Hiába vesznek egy surveyort, ezen a hibalistán lévõ minden dolgot ki kell javítani! Közben nekem megjött a draft surveyor, azzal is kellett foglalkoznom, szóval azt se tudtam, hol áll a fejem.
Délben abbahagyták a rakodást, bennünk maradt kb. 15 tonna rakomány, és egy bulldózer, valamint az egyik pontonunk kint maradt a parton. Azt hittük, hogy amíg meg nem jön a bírósági végzés a letartóztatásról, vagy elengedésrõl, nem is nyúlnak a rakományhoz. Közben szépen esett az esõ is egy sort, rettentõ kíváncsi lennék, hogy Allah megóvta-e a szabadban tárolt kukoricájukat a beázástól? Közben Mr. Bott pár röpke pillanatra sikeresen felvidította a már meglehetõsen nyúzott, és fáradt társaságot. Ugyanis jött egy távirat, hogy ki tudjuk-é rakni a bennünk maradt kukoricát hajódaruval, a személyzettel, és el tudunk-e menni? Igazán okos, és megfontolandó ötlet!
1., A hajó privát rakparton áll. Ha itt engedély nélkül kirakunk bármit, akkor máris jogalap van a hajó feltartóztatására. Ekkor pedig, hogyan gondolja Mr. Gondos Tulajdonos ezt a dög nagy hajót átvarázsolni a Fekete-tengerre? És hogyan gondolja visszahozni onnan?
2., Mr. Bott valószínûleg még nem látott hajót, és indulási manõvert, ha azt gondolja, hogy csak úgy ripsz-ropsz fogom magam, és elmegyek. Komoly parti segédlet kell egy induláshoz, és révkalauz. Fõleg akkor, ha nincs a hajón térkép az adott kikötõrõl, mint a mi esetünkben. Csak úgy vakon tapogatózva mehetünk ki az öbölbõl, és imádkozhatnánk, hogy ne menjünk sziklára, ami pedig van a Pilot könyv szerint (csak az a baj, hogy azt írja: ahogy a térkép mutatja!)
3., Nem tudjuk kirakni, mert útban van a parti daru, nincs megfelelõ szerszámunk, és kedvünk se nagyon.
4., Nem tudunk elmenni, mert nincs Clearance (engedély).
5., Szórakoztassa Mrs. Bottot a jobbnál-jobb ötleteivel.
De 18:00-kor megjöttek, és egy óra alatt befejezték a kirakást.
Ekkor M. és Mr. Papworth az ügynökkel kimentek a Kikötõkapitányhoz, hogy megkérjék a Clearancet. Az igazság szerint, ezt nem tarthatják vissza. Ha a hajó befejezte a kirakást, és a hatóságok felé nem tartozik semmivel, akkor muszáj kiadni a Sailing Permission-t (indulási engedélyt). Egy esetben lehet megtagadni: érvényes bírósági végzés birtokában. De ilyent - úgy gondoljuk - az átvevõ nem tud felmutatni. Ugyanis ellenkezõ esetben, az átvevõ széles vigyorral lobogtatná, és boldog lenne. De azt hiszem, most nem európai mércével mért jogállamban vagyunk. Nyilvánvalóan megvett mindenkit Dühöske, tehát a Harbour Mastert is. Nem tudom mi lett Laciékkal mert 9-ig nem értek vissza, én meg ledõltem tíz perce.

Csütörtök, május 30.

Le vagyunk...

Reggel hatkor ébredtem. Kiderült, két dolog:
1., Le vagyunk... (tartóztatva).
2., Dühöske nemcsak dühös, hanem buta is. Sõt, nagyon buta. Mondhatnám úgy is: butissimo. Annyi sütnivalója sincs, mint egy hamaböcöginek (csótány, idevalósiul). Miután az a látszat, hogy mindenki úgy ugrál, ahogy õ (a hozzáértõ hajózási szakértõ) fütyül, olyan bírósági végzést is hoztak a hajó ellen, amilyet õ diktált, magyarán (vagy helyesebb így: törökén): hülyét!
Mert mi áll a papíron (sexpír)?
A hajó letartóztattatik rakományhiány miatt. Slussz. Ráadásul törökül. Errõl másolatot kap: Harbour Master (kikötõkapitány), Agency (ügynökség), Immigration (külföldieket ellenõrzõ rendõrség), Custom (vám). Vapor jok! (A hajó nem). Erre mondják azt, hogy nagy-nagy hiba (mármint, hogy minket nem értesítettek)! Az, hogy a hajót letartóztatták rakományhiány miatt, arra egyszerûen nincs szó, hogy mekkora jogi hiba. Erre sehol nem lehet kártérítési igényt bejelenteni...
Most aztán Dühöske kérhet amennyit csak akar - akár tíz millió dollárt is - , legnagyobb csodálkozására megkapja, illetve csak a banki értesítést, hogy zárolva van az összeg. Erre a hajót el kell engednie a hatóságnak (az, hogy Dühös efendi hozzájárul-e, vagy se, nem érdekes).
Ezután a bank értesíti majd Mr. Dühöske bejt, hogy nincs jogi alap a pénz további zárolására, mert a török bíróság ítéletét sajnálatos módón nem áll módjukban figyelembe venni, ugyanis ez nem jogi alap a hajó visszatartására, és török részrõl súlyos jogsértés történt, és nincs az a nemzetközi fórum ahova fordulhatna, ugyanis a hivatkozási alap (rakományhiány) nem tartozik bírósági hatáskörbe, ez normál kereskedelmi vita, meg különben sincs bizonyítékuk, melyet szíves módjukban állna figyelembe venni a súlyhiányra, mivel a fent említett tény csak akkor vehetõ figyelembe, ha számszerüsítve van, és egyébként is a tisztelt efendi-bej-pasa nem tud felmutatni egy független draft surveyt, nem úgy a hajó, mely csináltatott a P&I-al, és megállapítatott, hogy valóban kevesebb a rakomány 58,9 tonnával, de sajnálatos módon ez belefér a szerzõdésben rögzített 0,5%-ba, így talán szíveskedjék az egyébként mélyen tisztelt Mr. Dühös bejnek a hajó duplafenekét kipucolni (csabuk, csabuk - gyorsan, gyorsan), ugyanis egyebet nem tehet, mély és kiváló tisztelettel maradunk továbbra is szolgálatára: Bank. Tehát most várunk, és mossuk a raktárakat.
Délután közölték, hogy újabb letartóztatás lépett érvénybe, rakománykár miatt. Ez már okosabban hangzik, tehát nem Dühöske bej találhatta ki. Ezután azzal jöttek, hogy ötezer dollárra büntetnek, mert kifolyt a raktármosóvíz a rakpartra.
Elment Collins Papworth, jó fej volt.
M. holnap repül egyenesen Romániába. Erika, a felesége mesélte, hogy azzal tudta Laci a belegyezését megszerezni a Mr. Bott által kínált állás betöltésére, hogy sokkal többet lesz így otthon, mintha hajózna. Azóta természetesen sokkal kevesebbet van otthon. Most is Erika hazarepül, elintézi Laci ügyeit, és lehet, hogy lejön Konstancára. Remélem a leveleimet nem felejti el feladni!

Péntek, május 31.

De mi van, ha késõbb, mert török...?

Várjuk a Clearance-t. Ma megkaphatjuk, és akkor tûz! Persze ennek van egy sajátos lefolyása: Izmirben 9-kor nyitnak a bankok (de mi van, ha késõbb, mert a bank török). Az ügynökünk odamegy kilencre (de mi van, ha nem, mert ugye õ is török), és megkapja a bankgaranciát. Ekkor azonnal kocsiba vágja magát, és átrohan Aliagába (de mi van, ha késõbb, mert török). Bemutatja a bíróságon, és azonnal megkapja az antiletartóztatási határozatot (de..., ha ... õk is törökök). Elmegy a vámra, ott azonnal megadják az engedélyt a távozásra (de ..., ha ... mégtörökebbek). Ezután átmegy az Immigrationra (törökebbek?) megkapja a Clearance-t. Átrohan a Kikötõkapitányhoz (aki valószínûleg a legeslegtörökebb), és kiállítja a Sailing Permissiont. Ezután a török ügynök kocsiba vágja magát, és azonnal kihozza az engedélyt. Ettõl számítva egy órán belül valószínûleg elmehetünk. Na és itt a kérdés, ki mikor ebédel? Szerintem akkor, amikor az ügynök éppen oda érkezik...
Laci az ügynökkel reggel kiment, hogy a sok török ellenére beszerezze a Sailing Permissiont. Most este hat óra van, és Laci sehol. Péntek lévén, itt du. 2-kor megállt az élet. Tehát Erika aggódik Laci miatt. Ötig tartotta magát. Á.-nak meg kellett ígérnie, hogy ötkor telefonálnak. Éppen nála ültem, és azon problémázott, hogy ki a jó fitty-fenét hívjon fel, amikor Erika megjelent pontban 17.00-kor, hogy akkor most ugye telefonál a barba? Tehát megpróbáltak beszélni az ügynökséggel, és persze nem tudtak, de ship chandler válaszolt. Azt mondta, hogy az ügynökünk egy másik hajón van a vizsgálattal. Tudja, mert a testvére.
De akkor hol van Laci? Délelõtt tíz régen volt... És azóta Erika nem tud más témát, mint azt, hogy hol a Laci? Borzasztó ideges szegény, nem tud mit kezdeni magával, csak rágja magát. Laci valószínûleg indulási engedélyt próbál szerezni, de hogy mi módon, senkinek semmi fogalma róla. Próbáltunk hülyéskedni, viccelõdni, de majdnem balul ütött ki, mert rossz néven vette. Kérdezte, ha akarna telefonálni a férje tudna? (Nincs telefon a hajón!)
18.00: a helyzet az, ha ma nem kapjuk meg az engedélyt, akkor egy nyugalmas hétvége elé nézünk, mert hétfõ délnél elõbb semmi nem történhet! Ajaj...!
19.30: megvan M. Laci, megvan az indulási engedély. Kész krimi, ahogy megszerezték:
Délután kettõre jött meg a bankgarancia Londonból. Az átvevõ ügyvédje egy szóba belekötött, és nem fogadta el. Vissza Aliagából Izmirbe, elintézni telefonon, hogy London újra küldje el, de elõbb kiimádkozni, hogy a törökök fogadják el faxon. Ötre megjött. Kocsin vissza Aliagába. Rimánkodni a bíróságnak, hogy adják ki a semmisségi határozatot. Ott teljesen értetlenül néztek rá: de hiszen elmúlt öt óra, vége a hivatali idõnek, a madzsar efendi jöjjön vissza hétfõ reggel. Végül kiadták. Irány a Büyük Gümrük Müdürlügü (Fõ Vámhivatal), a kikötõi Müdürlügü (kikötõi vám), a Parti Õrség (nehogy menet közben a fenekünkbe lõjenek), az Immigration, a Harbour Master, a Jóisten, Allah, a Mindenszentek, a fagylaltos, az újságos... Meglett minden.
20.00: itt a vizsgálat. Milyen hülyeség ez, hogy végignézik a raktárainkat? Mi lenne, ha már becsuktuk volna? És azon problémáznak, hogy miért van 11 konténer egy bulk carrieren (ömlesztettárú-szállító).
20:50: elindult a pilot.
21:05: pilot a hajón, indulási manõver, és irány álmaink városa, a kies Konstanca, és Románia!
Güle güle Dühöske effendi! (Ez magyarul kb. annyit tesz, hogy: rózsák kísérjenek utadon Dühöske úr.) És üssön meg a guta... Ami minden bizonnyal meg is fogja, mert a bíróság úgy határozott, hogy csak 170 tonna a károsodott rakomány, tehát a P&I ennyit fizet (és nem 1000 tonna árát, amennyit felajánlott, és Dühöske nem fogadott el.) Hát ez a fõ ok, amiért megüti a guta. Ha túléli, akkor majd ha megérkezik a P&I bírósági feljelentése, amiért a hajót súlyhiány miatt feltartóztatták, akkor biztos lesz a gutaütés. De alegvégsõ esetben akkor kerül rá sor, amikor a bírósági számlákat ki kell fizetnie, és kiderül, hogy pénz az ablakban.
Annyit azért el kell mondani errõl a San Lorenzo - Kelet-mediterrán útról, hogyha Mr. Bott egy kicsit értene a hajózáshoz, akkor nem küld minket Lattakiába, és nincs ez az egész hercehurca. Minden problémánk ebbõl a melléfogásból akadt. Érdekelne, miért tartja az ügyvédeit...?

JÚNIUS

Szombat, június 1. Dardanellák. Verõfényes idõben keltünk át! Igazán sajnálom, hogy már van róla sok video felvételem. De azért mintegy negyven másodpercet akkor is megért! Bezzeg délutánra párás lett a levegõ. Isztanbult alig láttuk. De azért két percnyi felvételt megint készítettem, mert kell a film folyamatossága miatt, és különben is, esti feltételem még nincs, de leginkább amiatt csináltam, mert a Szultánok Városának gyönyörûségével nem lehet betelni. Valahányszor erre jövünk, mindig van valami új, amit azelõtt nem láttam.
A dél-amerikaiak most voltak elõször a jó öreg Európában. Ma este mindegyikük csak ámult. Annak ellenére, hogy hideg volt, mindegyik ott didergett a sétafedélzeten, és bámészkodtak.
Szokás szerint megérkezett a vizsgálati csónak, és szokás szerint lementem, hogy a szükséges okmányokat bemutassam a hatóságnak. Borzasztó nagy hajó vagyunk! A szabadoldal több mint kilenc méter, s ezt egy kötéllétrán kellett megtennem! Lefelé még csak-csak, defelfelé...! Liftet kéne felszerelni.
Távirati értesítést kaptunk, hogy hétfõn négyen érkeznek váltók. Ezek szerint holnapután megcsókolhatom a nagyfiamat.
A kabinja a helyi viszonyokhoz képest jó, és egy kicsit ki is takarítják, rögtön be is rendezkedhet ahogy megérkezik. Nem kell kabinmosással kezdeni. És fõleg nem munkával, mert ugye délután érkezik! Majd csak másnap reggel, hadd szakadjon meg az apja szíve...
Beszéltem Encsikével. Szegénynek eltört a lába. Már megint. Mindig ezt csinálja, ha nem vagyok otthon! És izgulnak Nimródért. Én is. Az a helyzet, hogy kezdek lámpalázas lenni! Ugyanaz az érzés kerít hatalmába, mint ötödikes általános iskolás koromban, amikor Anya bejött az elsõ órájára az ötödik osztályba. Az óra után faggatott, hogy mi bajom van, mert egész órán sápadt voltam izzadtam... Nagy nehezen kiböktem:
- Nagyon izgultam, hogy nem tudsz majd tanítani! (És ez ugyebár nagy blamázs lett volna a számomra a többiek elõtt!) Nos, most nagyon izgulok, hogy a fiam, tud-e dolgozni? Akkor is izgulok, ha tudom, hogy tud! Megkérdeztem a barbát, hogy az õ felesége is beszámíthatatlan szokott-e lenni, ha a gyerekrõl van szó? Hümmögött, de kibökte, hogy bizony ez igen gyakran elõfordult. Erre megnyugodtam, és elmondtam, hogy Encsike drága nem tudná elviselni ha az õ pici elsõszülött fiacskájának egyedül kellene karácsonyoznia! Erre hatalmasat kacagott, és nevetve mondta:
- Ez tudod mit jelent? Maradhatsz januárig a hajón. De akkor már minek menne egyedül haza a fiad? Lehet, hogy hozzánõsz ehhez a hajóhoz!?
Lehet...
Nagyon várom, és a leveleket is, amiket hoznia kell! Egyébként hétfõn indulnak...

Vasárnap, június 2. Fekete-tenger. Isten éltessen Nimród nagyfiam 19. születésnapodon! Kapsz egy karton lónyálat a születésnapodra, ha a hajóra érkezel!
Egyre hûvösebb a levegõ. Eddig az optimális, éjjel 20-22 fok, nappal 24-25 volt, enyhe szél, kellemes idõ. Ma hajnalban, 03:50-kor csak 15 fok, és élénk, hideg szél fogadott a hídon. Ennyit a brit témáról.
Hatalmas ötletem támadt a reggeli õrség alatt. Az elsõ osztályú kapitányi szakdolgozatnak feldolgozom ezt az utat a tanulságaival együtt! Már meg is írtam a levelet a Fõfelügyeletre, hogy fogadják el témának.
Délután fél egykor megérkeztünk. Na nem! Természetesen Mangáliára, és nem Konstancára. Miért mennének most a dolgok az elõre meghatározott mederben, ha eddig nem így volt? Persze tegyük hozzá, hogy gyakorlatias okok miatt jöttünk ide. Eredetileg úgy tervezték, hogy Konstancán kidokkolunk, majd átjövünk Mangáliára a hajógyárba javítani. Most a sorrend megfordult, mert lekéstük a dokkot. Ennek a késének a költségeit majd Dühöske bej állja, mert nyilvánvaló, hogy perelik ezért is...

Hétfõ, június 3. Mangália. Reggel kilenckor hívtak, hogy bemegyünk. Így a levél idáig tart.

12.00-kor kikötöttünk.

Megkezdtük a bolondokházát. Bejött a hajógyár illetékese, és felmértük a holnapi munkákat. Olyan békebeli, MAHART típusú javítás lesz, mert minden a mi nyakunkba szakad, így például nem is tudok kimenni a fiam elé az állomásra. Azért a legjelentõsebb esemény, hogy 13.29-kor érkezik a vonat Konstancára, amelyik a fiamat hozza.
Második gépésznek K. Aladár jön, akivel akkor hajóztam utoljára, amikor Nimród Encsi hasában volt, az M/V Cegléden, 1976 decemberében! (A parancsnokkal is!)
Az elektrikust nem ismerem. Negyedik gépésznek B. Pista jött vissza. Remélem, nem lesz a szívével semmi probléma. Mindenesetre, ügyesen elintézte a kikötõi látogatását, mondtuk, amikor visszaérkezett a hajóra.
Már 29-en vagyunk a hajón...

Kedd, június 4. Mangália. Azt álmodtam, hogy megjött Ninó. Aztán azt, hogy kefefrizurája van...

Új behajózók

Reggel megleptek bennünket: megszaporodtunk. Jött két román hegesztõ, akik behajóznak. Errõl persze szó volt, de nem arról, hogy ilyen hamar. A szép az egészben, hogy nincs kabinunk. Addig, amíg Alfonso kihajózik, az egyiket a betegszobában helyezzük el, a másikat egy lerobbant kabinban: nincs benne asztal, szék, és matrac. Nincs párnánk, takarónk, lepedõnk, törölközõnk. Egyébként jól el vagyunk mindennel látva.
Ma jön a BV helyi legfõnökebbje, ebédre. Grízes tésztát csinál a szakács, mert nincs semmi a kambúzában. Illetve most Béla, a gazdaságit tiszt lélekszakadva rohan ki a városba, hogy vegyen valamit számukra.
Elkezdjük a raktártetõk javítását. Laci kiadta, az egész személyzet verje és kaparja a rozsdát. Mondom neki, hogy: mivel? Tony, a görög technikai menedzser kihúzta a rendelésbõl, és majd Pireuszban kapunk, de pillanatnyilag csak két rozsdakaparó van a hajón, rozsdaverõ kalapács nincs. Nem írom le, hogy mekkorát káromkodott M.
15.00-kor behajózott Székely Nimród deck-boy. Kíváncsi vagyok rá, hogy érzi majd magát? Elsõ "véleménye":
- Apa, ez marha nagy hajó! És majdnem olyan mint a Csokonai.
Mindenki ahhoz viszonyít, amit ismer. Õ a Csokonait ismeri... Végül is ez is hajó, az is.
Apa küldött egy halom írást, és naplórészletet, jó lesz az elkövetkezõ napokra. Még szerencse, hogy a munkaidõ szigorúan 8-5 tart a "hajógyárban" (ha ezt a kócerájt annak lehet nevezni, még áram sincs a parton), és szombat vasárnap nem dolgoznak.
Sajnos Encsit nem tudjuk felhívni, nincs a közelben, de a távolban se egy telefon, a legközelebbi mintegy 8 km-re van, a város fõpostáján, közlekedés viszont nincs! De most itt ülünk a kabinomban, és levelet írunk.

Szerda, június 5. Mangália Reggel öt ötvenkor felkeltem. Mikor a szalonba mentem, már a fedélzetmesterrel jött föl a fiam a raktárhelyiségbõl, és hozta az irodaszereit: VIM-et, és a vödröt, meg a súrolókefét. Tegnap este nagyon bizakodó volt, hogy a birodalmát gond nélkül ki tudja takarítani. Ez áll: minden szinten egy fürdõbõl és az egybeépített WC-bõl. (Jellemzõ a japán építésre, hogy nincs külön WC, ez a távol-keleti igénytelenséget jelzi, és az is, hogy a kabinok kicsik, kényelmetlenek. Ninókám csodálkozott is azon, hogy nincs álmennyezet a kabinjában, (a különbözõ csövek szabadon futnak a mennyezeten) az enyémben pedig van. Ez a különbség a matróz és az elsõ tiszt között.

Fogyókúrázunk...

Reggel a szakács kissé meglepte a fiamat, amikor kérdezte, hogy mit fõz vacsorára?
- Nem tudni - volt a válasz.
- De hát miért? - érdeklõdött Ninó.
- Mert nincs semmi. Ebédre tojásos nokedli lesz, és ha a gazdasági tiszt bejön, meglátjuk mit vett, és akkor lesz vacsora. Mert mára abszolút elfogyott minden.
Én tudok egy egyszerû megoldást:
El salvadori, hondurasi, indiai, román és magyar résztvevõkkel nemzetek közötti fogyókúra versenyt hirdetünk - abszolút önkéntes alapon mindenki részt vesz benne - és akkor már nem gond, hogy nincs vacsora! Részemrõl benne vagyok.
Délben bementem Nimródhoz, aki kinyúlva hevert a szófán.
- Marhára kivagyok - jelentette.
- Azért ez más mint a konditeremben a súlyokkal birkózni?
- Persze - ismerte el - , de majd belejövök!
Én ezt készséggel elhiszem neki, és az igazat megmondva, nem vallottam vele szégyent az elsõ nap. Persze nem ment minden úgy, mintha egy gyakorlott tengerész lenne. De a klotyóival idõre végzett, és a vasat is tisztességgel verte.
Segítettem, megmutattam, hol verje a rozsdát, mirõl ismerszik meg, hogy a felpúposodott festék alatt nem légbuborék van. És azt is meg kell mondani, hogy nem maradt le teljesítményben a gyakorlott tengerészek mögött. Megcsinálta a kirótt penzumot becsülettel. A minõség olyan, amilyent egy kezdõ produkálhat, de nem rossz.

Nüánsznyi eltéréssel...

Feladtam egy táviratot Encsinek. A következõ szöveggel:
Nimród megérkezett, nyugodj meg, mert már kitakarította a klotyókat és most a rozsdát veri nagy buzgalommal. Jól vagyunk. Puszi: Isti, Ninó.
Andrisék fax számát betettem a telexbe. Csak annyi volt a bibi, hogy az elõzõ távirat címére ment, és nem haza. Így azonnal megérkezett Szingapúrba, az M/V George B. hajóra (a cég egy másik hajója).
Attól tartok, nem teljesen értik, mirõl is van szó...!
Mindenesetre jót röhögtünk.

Encsike, kivel beszéltél?

Kimentünk este fél hétkor Ninóval, és Palival, hogy egy jót telefonáljunk. Pali tudott is beszélni, én is, de apával és Sári nénivel. Ugyanis a kedves feleségem magyar idõ szerint a telefonon ült (vagy nem tette vissza rendesen a helyére) 18.40 és 20.00 óra között. Ugyanis állandóan foglalt volt. A lényeg azonban az, hogy megkapta a faxot, megnyugodhatott.
Így aztán elmentünk, egy jót söröztünk (fejenként két üveg), dumáltunk, és bejöttünk negyed éjfélkor. Az idõ kellemes volt, nem bántuk meg hogy kimentünk. Nimród panaszkodott, hogy a nehéz kalapácstól nem érzi a karját, és a munkaidõ végeztével úgy érezte, hogy a tenyere görcsöt kapott, nem tudta elengedni a szerszám nyelét. De az nem zavarta abban, hogy megmarkolja a söröspoharat, a rostos üdítõ szívószálát, és a csoki papír letépéséhez is volt ereje...
Mangália egy gyönyöru szép szocreál város. Az épületek kicsit lerobbantak, de azért elviselhetõ. Mindent lehet kapni többé kevésbé. Áru van, vevõ nincs. Az árak otthoniak. Egy üveg Kaisers sör 4300 lei, egy Tuborg 5300. 1$ = 3200 lei. A taxisok itt is madárnak nézik a külföldit, és meg kívánják kopasztani, de azzal együtt, hogy dupláját fizettük a tarifának, 3$-ért vittek-hoztak (10000 lei).

Csütörtök, június 6. Mangália. Béla tegnap bevásárolt a hajónak, tûrhetõ parizert és szalámit, de a kávéval befuccsolt. Nagymamának valót vett. Eredeti árpa, cikória, és maláta keverék. Minden van benne, csak koffein nem. Mikor szóltunk, akkor megkóstolta, és közölte, hogy nem rossz! Nem is az a baj, hogy rossz, csak ki tud ettõl felébredni?
A kormányszektorban (itt van a kormánygép, és a szabad területet mindenféle anyag tárolásra használjuk) levõ kikötköteleket kellett távolabbra vinniük ma a matrózoknak, mert a fölötte levõ fedélzet több mint felét kivágják, és új lemezt tesznek be. Hogy a lángvágó szikrájától tüzet ne kapjon a sok rossz kötél, el kellet vinni. Emberes munka. Szegény fiam izzadt mint egy ló - figyeltem - , összeszorította a száját, lankadt az ereje, de csinálta.
Ráadásul este 6-kor megjött az egyhónapi élelem, és hétig hordták, így aztán jól elfáradt. Nyolckor bejött hozzám, és tízig beszélgettünk. Sajnáltam, de muszáj volt mondani, hogy gyorsabban mozogjon, mert látszik rajta, hogy idõnként elkalandoznak a gondolatai, és teljesen lelassul. Megegyeztünk, hogy megpróbál odafigyelni. Meg kell ezeket mondjam, mert egyébként késõbb baja lehet belõle. Minden parancsnok, és elsõ tiszt (én is) allergiás arra, ha olyan matrózt lát a decken, akinek máshol jár az esze, és nem fürge.
Nehezen viseli a kötöttséget, hogy dolgozni kell, és nemcsak akkor, ha kedve van hozzá. Elmondtam, hogy ezzel mindenki így van, amikor kikerül az iskolapadból, szörnyû arra gondolni, hogy mások "gondtalanul" élik világukat, és neki minden nap ki kell mennie a fedélzetre, és bányászni a rozsdát. A végén megegyeztünk abban, hogy minden rendben van, vagy lesz egy két héten belül, addigra megszokja a munkát, egy-két hónap múlva elmúlik a munkába állási "lelki válság" is, csak az a baj, hogy nincs a fedélzeten egy kólaautomata. Az pedig egyenesen feldobta, hogy vasárnap este édesség is jár a hidegtál után!
Megegyeztünk abban is, hogy napközben nem keres. Elsõ nap nem szóltam, jött is minden munkaszünetben egy Fantára. De ma már nem jött, az egyezségünknek megfelelõen. Persze neki könnyû. Õ kávékor bemegy a kabinjába, és fél órát elnyúlva piheg, én meg az ablaka körül sündöröghetek, hogy láthassam, jól van-e? Nem vagyok száz százalékosan meggyõzõdve arról, hogy így képzeltem el a dolgot, mielõtt lejött...
Vettem neki két karton üdítõt, mert ezt kért (egyet) születésnapi ajándékul.

Péntek, június 7. A dolgok mennek az õ medrükben.

A gyár javít...?

Elvileg azt kéne csinálniuk. De ez egy román cég, és úgy is dolgozunk. Mondom, hogy dolgozunk, mert ha mi nem csináljuk, õk biztos, hogy nem...!
Mert milyen hajógyár, vagy hajójavító az, ahol nincs parti áram? Nem mûködnek a daruk, így nekünk kellett kidaruzni az elvitelre szánt raktártetõket. Daruzás közben a drótkötelük elszakadt, és egy szelvény leesett, kis híja, hogy agyon nem csapott egy románt. Mehettünk volna börtönbe!
Õk csak vágni, és hegeszteni tudnak, de az elõkészítéssel nekünk kell dolgoznunk. Nagy barmolás, ami itt megy! Ráadásul milyen ósdi módszerekkel dolgoznak! Nincs acetiléngáz, ezért karbidból fejlesztik, minek következtében a fedélzet mindenütt fehér, mert a tartályból kiforr a lé, és elönti a decket.
Bezzeg intézkedni, azt tudnak! A két BV surveyor három napon keresztül csak jelölte, hogy mit kell kicserélni, természetesen majdnem az egész hajót.
Amihez hozzáfognak, az igen lassan megy. Nem tudom, mi lesz ebbõl, de ha mindent meg kell csináltatni, amit kijelöltek, akkor három hónap alatt nem végzünk! Remélem, hogy nem húzódik el annyira, mint az egyik kolléga (már nem tudom ki mesélte) elsõ hajója, mert õ kezdõ tengerészként beszállt Várnára a Budapestre, és úgy ment haza kilenc hónap után, hogy nem volt tengeren, mert nem lett kész a hajó!
És a szokásos lejmolás, koldulás. Este tízkor bejött két egyenruhás fazon. Hoztak magukkal egy akkumulátoros horgászlámpát, hogy szeretnék feltölteni. Elkenõdve vették tudomásul, hogy 110 voltos a hajó.
- Akkor TV-t szeretnénk nézni - közölték.
Bevezettem õket a szalonba.
- Sör nincs? - pofátlankodtak.
- Nincs - mondtam.
- Akkor ébressze fel a parancsnokot, mert ez "protokoll".
Menjenek a fenébe a protokolljukkal. Kaptak két meleg sört, és magamra zártam az ajtót. Állítólag éjfélig voltak a szalonban. Ma is megszaporodtunk. Nimróddal lejött Sz. Béla felesége és lánya, ma pedig a kápónéni, a fedélzetmester felesége, Sz.né, és a szakácsnéni. Ez most problémát jelent. A hajó személyzete 30 fõ, itt van M. Laci, így csak a kápó felesége jöhet hajóval Konstancára. A többi asszonynak vonattal kell átjönnie, és egy éjszakát szállodában tölteni. Sajnálatos, de így van. Hogy ez mikor következik be, arról semmi információnk nincs. Illetve a románok erõsen ígérték, hogy kedden, azaz 11-én, tehát semmi biztos...!

M. Laci búskomor

Ugyanis érkezett egy telex a számára az M/V Avonról, ez a hajó is hozzá tartozik. A segítségét kérik, mert a görög csúnyán ki akar velük babrálni. De ki az a görög?
Tudni kell, hogy Laci elõtt Mr. Bott jobb keze, és a hajózási szakértõ, és intendáns egy bizonyos Brilis nevû görög volt. Õt kirúgta az amerikai, miután a feleségének a vállalati hitelkártyával - állítólag - egy brilliáns karkötõt vásárolt 2.400 $-ért. De késõn, ugyanis jólbepalizta. Nyittatott vele egy irodát Khiosz szigetén, és õk lettek a technikai menedzsment. Ez nagy hiba volt! Ugyanis ez a cég csak arra jó, hogy kirabolja a buta amerikait. Mindent a kezükbe akartak kaparintani, de csak a mûszaki anyagok, és az élelmiszer beszerzését tudták megszerezni.
De ez nekik hatalmas bolt. Mindenhol a világon megtalálják a görög partnereket, és lopnak ahogy tudnak. A hajók élelmi-szerbeszerzése úgy megy, hogy õk kijelölik a shipchandlert, aki behozza az árut, amit a hajó megrendel. Számlát nem látunk, az árakat nem tudjuk. Így aztán osztályon aluli vacakokkal látják el a hajót, osztályon felüli árakkal. Nem lehet õket ellenõrizni.
Most az Avon esetében az történt, hogy Dél-Afrikában berendeltek 3 hónapra szóló kaját, és megtiltották a hajónak, hogy Európába felérve Brémában bármit is vásároljanak. (Sokkal olcsóbb!) Most kétségbe vannak esve, hogy tudnak gazdálkodni?
Velünk is mit csináltak? Leadtuk a rendelést még Argentínaelõtt. Azt mondták, hogy Piloszon mindent megkapunk. Így a javításra az összes szükséges alkatrészt is oda vártuk. Tudjuk, hogy nem mentünk be Piloszra. Amikor Ege Gübrében voltunk, (három óra komppal Khioszról) nem szállították le a szükséges anyagokat. Ma kaptunk egy telexet, hogy jó lesz-e ha Pireuszban, a javítás után leszállítják, vagy küldjék el Romániába? A hatökrök! Romániába való szállítás minimum egy hónap átfutási idõt jelent! És ezek most intézkednek azon anyagok ügyében, amire most lenne égetõ szükség! Normálisak? Nem!
Õk azok, akik el akarták venni a hajókat a HMS-tõl, jóval olcsóbban akartak ukrán tiszteket és indonéz személyzetet szerzõdtetni (a tulajdonos felé ugyanazon az áron persze) és a különbözetet zsebre vágni.
Milyen igaz az ókori latin mondás: Ne higgy a görögnek, fõleg akkor ha igazat mond! Nincs idézõjel, mert nem biztos, hogy szó szerint idéztem, de az értelme ez.
Nimród kezdi egyre jobban érezni magát. Már egész ügyesen bányássza a rozsdát. Az irodaszerei közül (az irodája a deck-boy office) hiányzik a felmosórongy, azt nagyon hiányolja, mert így nem lehet rendes munkát végezni. Carlossal már beszélgettek, gondolom úgy kézzel lábbal. Azt hiszem, a spanyolok megkedvelik, és befogadják. A Mi Pablónk nagyon tetszik neki is. Megcsodálta, milyen szerelésben megy ki a városba. Szép, mélykék rövidnadrág, vadonatúj trikó, mindenféle szépséges-szép csicsával körbehintve, és nyakában a fényképezõgépe, szigorúan vakuval, nem bíz semmit a véletlenre, és fõleg nem a napra.
Bejött már neki is, amit mindenki utál: ma este vacsorához ültek le éppen, amikor megjött a sipi és hozta az újabb adag élelmiszert, tehát mindenki fel, és gyerünk bedaruzni, behordani a kambúzába. A vacsora megvár, és még ki se hûl, mert hidegtál volt.
Este nem hívtam a kabinomba, hogy ne az legyen az elsõ, hogy a chiefhez vezet az elsõ útja, de az jó volt, amikor 8körül benézett. Nagyon kiment volna a városba, délután hívtam, hogy menjünk ki, de a barbának hivatalos dolga akadt, és így én nem mehettem. Beszélgettünk hát egy kicsit, majd kiment Palival a tengerpartra úszni egyet.
Azért a hülyeségnek is van határa! Most lefekhetnék aludni, helyette várom, hogy bejöjjön Nimród. Pedig csak egy tengerész ment ki úszni egyet, nem a fiam... Milyen ciki lenne, ha tudná! Átnevelõ táborba kell vonulnom, úgy látszik. Na mindegy, majd csak megjön az eszem...

Szombat, június 8. Mangália. Mégis dolgoznak hétvégén a gyárban.
Visszavonva a korábbi csodálkozásom! Encsi mégis küldött levelet, csak a fiam nem adta át. Ez akkor derült ki, amikor kimentünk a városba telefonálni, sikeresen ez alkalommal. Az asszony tudott beszélni a fiával, s ez megnyugtatta. Telefon után lesétáltunk a tengerpartra, megittunk egy üveg sört, majd visszaballagtunk a központba, ahol vacsorázni akartunk. Á. és Laci tegnap este kint volt, s egy jó helyen mititét és kaskavál sajtot ettek, ezt szerettük volna mi is.
De sajnos az étteremben zártkörû rendezvény volt. A bejáratnál egy igen boldog menyasszony támaszkodott. Boldog lehetett, hogy elkelt, mert volt vagy negyvenöt éves, és igen randa. És ráadásul talpig fehérben, csáléra vágott olyan fehér gyöngyös izével a feje tetején...
Tehát mi átmentünk a szomszédos kis pizzériába. Örömmel vettem tudomásul, hogy a pizzán kívül mitite is van. Így Nimród egy pizzát evett, ami nem lógott le a kistányérról, de finom volt. Vacsora kiegészítésnek éppen megtette. Én már ettem puhább csizmatalpat is, nem tudom, miért titulálták mititének a kiklopfolt, száraz keményre sült rövidkarajt. Mindezekkel a bosszúságokkal kellemes este volt.

Vasárnap, június 9. Mangália. Reggelire kenõmájas és füstölt kaskavál sajt volt, így mi se maradtunk le róla! Isteni finom, emlékeztet a parenyicára. És kenõmájas is ízletes volt, s akkor még nem is említettem a gyönyörûséges, s igen finom füstölt szalonnát (kolozsvárihoz hasonló). A párizsi is tökéletes - amit a shipi behozott - , azt hiszem ide még nem ért el a modern nyugati technológia, hogy a nyugati ízlés szerint elrontsanak mindent, ami a gyomornak kellemes, és árt az egészségnek.
Nimród elvegyült a tömegben. Ez azt jelenti, hogy nem látni, ki a kezdõ tengerész, és azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret, amit el lehet mondani ilyen rövid idõ után. Holnap valószínûleg hátramegyünk a hajóval 20 métert (a kötelekkel hátrahúzzuk magunk), s ettõl a nagyfiam teljesen bezsongott:
- Akkor holnap manõver lesz? És én hogy fogok manõverezni? Semmit se tudok róla.
Egyébként ez a félelme visszatérõ, hogy fog egy új munkában helytállni. És ez mutatja, hogy nemlesz baj vele, mert akar! Ennél megnyugtatóbb jelzés nem is kell a hozzáállásáról.
Délután mázsás vaslemezeket cipeltek ki a konténerekbõl. Arra bóklászva, megláttam, hogy ülnek és dumálnak. Munkaidõ végeztével említettem, hogy láttam õket, és azt mondtam, hogy ilyenkor ne húzódjon félre, õ is tegye azt amit mások, nehogy az legyen, hogy a chief kisfia kilóg a sorból. Legfeljebb annyit tegyen, hogy szóljon a többieknek: - Jön a chief! - ha azt látja, hogy arra megyek.
Ennek örült, hogy mondtam, mert gondja volt vele, most mit csináljon?
Ma este leveleket írunk, én nem mehetek ki, mert a barba sétál egyet, és különben is, csak Konstancában szándékozom újra kimenni. Amikor elment, így búcsúzott:
- Akkor én most érzékeny búcsút veszek...
- És puszit nem adsz? - kérdeztem. A válasz rögtöni és határozott volt, ahogy az ajtóból visszafordult:
- Azt nem!

Hétfõ, június 10. Mangália. Két napja mosolygok a fiamon mosás ügyben. Meggyõzõdésem volt, hogy elhasznál minden tiszta ruhát, és csodálkozva kérdezi késõbb, hogy ki mossa ki a dolgait? Hát tegnap közölte, hogy kell kérnie a fedélzetmestertõl kötelet, ruhaszárításra. Tehát gondoskodni kíván magáról. Azonban nem vagyok 100%-ban meggyõzõdve arról, hogy idejében utánajár... Ne legyen igazam.

Domnule Blana kócerája

Délelõtt kimentem a mûhelybe, ahol a raktártetõket javítják. Megérkeztünk, egy tipikusan szocialista, lerobbant, koszos-mocskos udvart tessék elképzelni, mindenütt ócska, rozsdás vasak, használhatatlan gépek, miegyebek... Nem tudtam kit keressek, hát azonnal a raktártetõkhöz mentem, hogy felmérjem, hogy áll a munka, és összeírjam, mennyi alkatrész kell, és azt délután kiküldjem a hajóról. Tehát semmi különös.
Ott nézelõdöm, amikor lélekszakadva megjelent domnule Blana (Blana úr), és ijedt pofával kérdezi, mi a probléma? Õ egyébként tipikus utódszocialista vállalkozó, a hajógyár mérnöke volt, privatizálta a kócerájt, átvette a melósokat, és most már a saját zsebére harácsol. Szép kövér, dagadt pasas (nem veréb mondja bagolynak!) teliholdképû, és rettentõen be volt tojva.
- Valami probléma van chief? - kérdezte lihegve.
- Semmi - mondtam, és elmondtam a jövetelem célját. Szemmel láthatólag megkönnyebbült. Pont úgy viselkedett, mintha valami disznóságra rájöttünk volna, és most kiderült, hogy a vaj még nem olvad a göndör sörényén. Ennek örömére hideg kávét és meleg Fantát kaptam.
A kócerájban Stefffiii (legalább is Mr. Blana így üvöltött érte öblös hangján) kísért, mert õ jól tud magyarul. Valóban tisztán, akcentus nélkül beszéli a nyelvet. Huszonöt éve lakik Mangálián.
- Brassóból költöztem ide - mondta - , de nem vagyok ám magyar. Két testvérem Németországban él, szászok vagyunk. A magyar csak rámragadt, és akkor már miért ne tartottam volna meg?
De jó lenne, ha az a pár itt élõ (kettõ itt dolgozik a gyárban) magyar is így gondolkodna! Ha a Jóisten ilyen szép nyelvet rendelt anyanyelvül mint a magyar, miért nem tartják meg? Ha a szász szükségét érzi, õk is gondolkodhatnának így, nem...?

Karacoglu a Mr. Utálatos

Van egy másik rém bájos üzleti partnerünk is. A barba utálja, mint a bûnt. A kápó kimegy, ha Mr. Karacoglu bejön. Lacinak a bicska nyílik a zsebében, miközben harsányan bájolog.
Mr. Török (mert nevébõl ítélve az, és itt igen sok török nemzetiségû kisebbség tengõdik) kedves mint az utálatoskép a zsidótemplomban. Harsány hangon üvöltözve bejön egy szakadt rövidnadrágban, szandálját mezítlábra viseli, és igen finoman piszkálja a feketét a lábujjai között. Közben azzal traktál minket, hogy a kaszinóban 2500 $-t nyert egy partiban, pedig csak egy király párja volt egy kilences párral szemben. Közben zabálja a whiskyt, és a káposztás cvekedlit. Mert a barátság mindenek elõtt, tehát a barba háromkor csináltatott a szakáccsal...
Pár napja puccos ebédet fõzetett, amikor nekünk csak grízes tészta jutott, hát a dög nem azt tömte magába! Négy tányérral falt fel (tabascóval), a sok hús meg ottmaradt.
Baráti alapon felajánlotta, hogy van egy ismerõse, most éppen munka nélkül, és ha barátunknak tekintjük, akkor felvesszük az illetõt. Igaz, hogy a hajógyárból részegség miatt kirúgták, de igen jó munkaerõ... M. Laci kapott az ajánlaton, és igen boldogan felajánlotta, hogy napi három dollárért jöhet a kedves ismerõs, sõt, ha Mr. Török barátja, akkor mi is annak tekintjük, és úgy is bánunk majd vele!
- Hegeszteni tud? - kérdezte Laci?
- Ki tudja, hogy mihez ért? Ki kell próbálni! - röhögött nagyot domnule Undok.
- He-e, ha-ha, hu-hu - kacarásztunk az igen jól sikerült tréfán. - Majd lánckamrát pucol - vetette fel Laci, és erre a drága barátunk ma nem jött (2 négyzetméteren 345 fokos hõségben iszapot kell lapátolni). Na nem baj, majd Ninóék megcsinálják. Egyébként a napi 3$ jó pénz (10.000 lei, a havi keresetek 90.000 lei körül vannak a gyengébben fizetett népeknél).
Ja, Mr. Undok a fõsurveyor, akitõl a hajó sorsa függ, hogy megkapjuk-e a papírokat vagy se. Helyi kényúr a hajózásban!
Egy eset vele kapcsolatban:
Egy görög tulajdonos átverte, nem fizette ki a kialkudott kenõpénzt. A marhája, egy másik hajóját ideküldte. Erre Utálatos úr három pribékjével felment a hajóra, minek következtében az három hónapot javított itt, a gyönyörû Mangáliában. Új hajót kapott a görög. Irdatlan pénzért. Karacoglu pedig kitüntetést és aranygyûrût a Bureau Veritas központjából, és példaképül állították, hogy milyen szigorúan betartatja az elõírásokat. No comment.
Szóval nagy, és életre szóló a barátság...

A RTV magyar adása

Délután néztem a Román TV magyar adását.
1., Minden nagyon szép, minden nagyon jó, csak a választással nincs senki megelégedve (Funar gyõzelme). Kellemes politikamentes adás, sok kultúrával...
2., Ballagás. Szép lányok és fiúk magyar viseletben. Mennyivel szebb, mint a kivagyis versengõsdi... A Gaudeamus igitur mindig megható.
3., Szerváciusz Tibor mûveibõl a kolozsvári Szent Mihály templomban (jól írom? Akkor kapcsolódtam be a mûsorba, amikor kiírták, és csak egy pillanatra villant románul, mintha Santul Mihai, vagy valami ilyesmi lett volna) állandó kiállítás nyílott. Az udvarán megtekinthetõ. Ninó este kabint takarított. Én nem. De nekem Edu minden nap kitakarít. Tehát látszik, ki a deck-boy a hajón. (Nála a deck-boy takarít, és ez is valami!)

Vámhivatal

Fél tizenegykor kopognak. Kinyitom az ajtót, egy civil manus áll az ajtóban, és buzgón ismételgeti, hogy:
- Vama, vama - azaz vám, vám. Értetlenül néztem rá, mutattam, a vámhivatal ott van nem messze a hajótól. A fejét rázta.
- Nem, a vám a hajón van!
- Lökött vagy hapsikám - zavartam el barátságosan, de nem tágított. Mutatom, nincs itt semmi vám, még a szalonba is bevezettem. A komplett vámhivatal fõnököstül, portástul ott ült a szalonban.
Hja! Franciaország - Románia meccs van. Valamilyen kupa, kit érdekel...?

Kedd, június 11. Mangália. Nagyon lassan megy a javítás. Már harmadszor tolják el a kidokkolás idõpontját. Úszódokkba megyünk, ha igaz, akkor holnap.
A javítás alatt csináltam egy 40 perces videót, a tulajdonos részére, hogy láthassa, nem azért vagyunk sokáig a javítóban, hogy vele személy szerint kiszúrjanak. Így láthatja, hogy egy halom valódi ócskavasat vett, ami igen nagy jóindulattal nevezhetõ hajónak.
Azt mondják, hogy foci Európa Bajnokság van. Jééé...?
Fantasztikus, hogy mennyire nem érdekel.

Misi és a málnás... avagy a Mi Pablo Pablitónk párja

Ki más lenne, mint a fedélzetmester, L. Misi. Mert ha azt mondjuk, hogy a Mi Pablo Pablitónk megõrül a rozsdaverõ gépért és a raktármosáskor a maligáért (slag), akkor Misi ugyanígy van a gurival (festõhenger) és a rozsdakaparóval.
M. Laci mesélte, hogy egy alkalommal, amikor együtt hajóztak Misi egyre szomorúbb és búsabb lett. Végül három hónap múlva szólt, hogy haza akar menni.
- Miért Misikém? - kérdezte Laci, aki akkor a parancsnok volt.
- Mert ezen a hajón nem lehet festeni! - hangzott a szemrehányó válasz.
Itt, a Humberen legalább festék van, és guri. Így kiélheti a szenvedélyét. Egyedül lefestette az egész felépítményt, és a hozzá tartozó fedélzeteket! De ma, amikor megkapták az új raskétákat (rozsdakaparó), szélesen mosolyogva vette kézbe õket, szeretettel simogatta, megkereste a súlypontot, és rögtön kipróbálta a murádán (a hajón körbefutó habvédlemez), és csillogó szemmel közölte, hogy most ezekkel nekilátnak a raktártetõknek, lekaparják amit levertek kalapáccsal, és olyan gyönyörûséges lesz, hogy na! Majdnem elérzékenyült örömében!
Mennyivel jobb dolgozni vele, mint P.-vel, egy tedd-ide tedd-oda, tutyimutyi fedélzetmester, aki azt nézi, hogy mikor lehet abbahagyni a munkát, és õ teszi le elõször a szerszámot. Misi szereti csinálni a dolgát, jó vele dolgozni, még akkor is, ha néha morog mint a hegyi medve, ha nem talál málnát. Most megtalálta az õ hatalmas málnabokrait...

Szerda, június 12. Mangália. Kissé túl jól mûködik a román szocializmus. Hja a beidegzõdött hagyományok! Szóval nincs úszódokk, és nem tudni mikor megyünk át Konstancába.
Nimród már nagyon menne, s csak az a vigasza, hogy kakaós csiga volt ebédre.

Ultrasonic

Az ultrasonic egy apró kis szerkezet. Van egy digitális kijelzõje és egy elektronikus érzékelõje. A készülék igen okos. A hajó lemezérõl leverik a rozsdát az egyik oldalon, az érzékelõt ráhelyezik, és az ultrahang a másik oldal rozsdás felületérõl visszaverõdik. Ezáltal megmutatja, milyen vastag a lemez, illetve inkább azt, mennyire vékonyodott el. Ezt a mérést minden olyan hajónál el kell végezni, kötelezõ jelleggel, amelyik special surveyre jön, azaz 25 éves. Tehát az ultrasonicos az, aki használja. Egy elég rendesnek látszó román fiatalember, úgy 32-35 év körüli.
Beszélgettünk.
Elmondta, hogy õket a hajógyár alkalmazta a békés szocializmusban, de kitették a szûrüket, és önállósodtak. Magyarán maszek vállalkozás keretében csinálják a dolgukat. Elõször örültek neki. Hogyne, hisz a mérés borsos árú. Egy pont megmérése 80 dollárcentet kóstál. És egy 25 éves hajó esetén hetes ezer, nem tévedés, 7000 pontot kell megmérni. Hivatalosan. Ezt a méréssorozatot egy erre a célra rendszeresített 700 oldal terjedelmû könyvbe kell berajzolni, három példányban, egy a hajóé, egy a javító cégé, egy pedig Párizsba megy (ha valahol azt írtam, hogy a BV norvég akkor a Norske Veritással kevertem össze, a Bureau Veritas párizsi székhelyû), ahol elteszik, és alkalomadtán bárhol a világon leellenõrizhetõ a hajó, hogy megerõsítették-e a gyenge részeket.
Hát ez igazán jó üzletnek látszik! De csak látszik!
A hajógyár igazgatója a több kirúgott ultrasonic méricskélõ cégbõl annak adja ki a munkát, amelyik leteszi az ötven százalékot. Így már csak 40 cent egy mérés. És természetesen a mérések számát radikálisan csökkentik, hogy ne kelljen annyit fizetni!
Az M/V Tay esetében az egyes raktár és az elõtte lévõ ballaszttank falának állapotát kellet megvizsgálni. Számla nélkül, feketén elvégezte negyven centért a mérést. És így is jól járt, mert nem kellett a gyárigazgató kiskirályúrelvtársanak leadni a felét, és a másikból nem adózott. A 400 mérésért kapott 200 $-t és passz. Jól járt. Utána két hónapig nem volt munkája! Special surveyre kevés hajó jön, és egyéb ilyen munka, mint a Tay esetében, igen ritkán jön be!
Mintha otthon lennénk!

Lánc-lánc veszteglánc

Olyan jó kis javítócég, mint Mr. Blanáé, tucat van Konstancán. Mégis õ kapja meg a javítások zömét. Ennek is megvan a maga természetes útja-módja.
Az egész úgy indul, hogy Mr. László (M.) felkeresi a különbözõ kócerájokat, és bemutatja a hajó elõzetes javítási jegyzékét, majd árajánlatot kér. Legalább három ajánlattal a zsebében elzarándokol a Török Szultán õfelségéhez (domnule Karacoglu) és elõterjeszti az óhaját, miszerint:
- Hallotta hírét a világhírû román hajójavítóknak, és feltett szándéka Mr. Bottnak, az amerikai tulajdonosnak, hogy itt, és nem máshol hozassa rendbe a hajóját! Csakis! Ezért a magasságos Karacoglu bej, ha méltóztatna betekinteni a különbözõ javító cégek árajánlataiba...
Természetesen méltóztatik, és méla undorral dobja vissza mindegyiket:
- De hát Mr. Laszlo, hogy képzeli, hogy ezek a piti cégek elvégezhetik ezt a komoly munkát? Ezek nem tudnak elfogadhatóan dolgozni! - nyilatkozzakifel a fejébõl, mert ha valaki, akkor õ ismeri a román viszonyokat. - Sajnálom, de ezeket nem fogadhatom el!
- Akkor talán, tudna ajánlani egy megfelelõ munkamorállal megáldott céget...?
- Majd gondolkodom, és ha eszembe jut, akkor értesítem - bocsátja el méltósággal a kérelmezõt. De igen gyors észjárású ám a törökök helyi Szultánja, mert Mr. Laszlo még nem ért le a második lépcsõfokra, és máris eszébe jutott a megfelelõ ember, s utánaszólt:
- Keresse Mr. Blana cégét, õket el tudom fogadni!
És õ nem csinál - hát izé, olyan hátsófertályt - a szájából, mert valóban elfogadja. És meg is magyarázza, hogy õ ezért egy árva leit sem fogad el! (Dollárt se, a tévedések elkerülése érdekében! valószínûleg a Mercedese is teljesen tiszta úton került hozzá. Kinek mi köze hozzá? Különben nincs is a nevén, a Galaci BV fõfõfõsurveyoré volt, és most is a BV papírjaival futkos...) De a háza most épül, és Mr. Blana majd elvégzi az összes vasas munkát, ugyebár, van nála annyi ócskavas a hajóknál felhasználtból, hogy csuda...!
Ma este Nim nem jött fel hozzám a kabinba. Kénytelen voltam lemenni... Azt mondja, a spanyolok egyszerûen képtelenek kimondani a nevét, csak odáig jutottak el, hogy Nim, és így hívják. A rozsdaverést már unja. Felsorolt egy csomó dolgot, amit le kellett volna hoznia. A legfontosabb egy jó cipõ, munkára, mert egy szakadt edzõcipõje van csak! Hogy lehetett ilyen buta? Most vehet egy világhírû és közkedvelt román durábelbakancsot... Korán lefeküdt, fél tízkor már aludt.

Csütörtök, június 13. Mangália

Beteg a kiscicánk

Cabellóban hozta be valaki, talán ha két hónapos lehetett. Kedves, aranyos ki szõrgombóc volt, mára szépen fejlett kölyökmacska. Kigömbölyödött, jól táplált, rá se hederít az egerekre, patkányokra. Mert ilyen mini-állatkertünk van, tartunk még hatmillió csótányt és tücsök is muzsikál néha valahol a dekoritlemezek között, ami igen szépen hangzik a mezõn, de alvás helyett hallgatni nem az igazi.
Ma reggel néztem, ott feküdt a szép kis cirmos cica az öltözõben az ócska kabáton. Azt mondják, valószínû, hogy a mellsõ lába törhetett el. Nemhiába kell a MAHART-nál külön baleseti oktatást tartani a javítás elõtt, lám õ valahol ott kóricált, ahol egy vas ráeshetett a lábára. Remélem, hogy így volt, és nem Edu sózott oda neki, mint Bejrutban.
Ugyanis ott játszott vele, és a kis buta állat megkarmolta. Bár lehet, hogy több esze van mint Edunak, és nem játék volt, hanem kínozhatta... Mindenesetre a pincér kivágta a tengerbe, szerencsére a part felõli oldalon. Rafael mentette ki szegényt.

Bent voltam a csõben

Tegnap este kicsit behúztak a csõbe a románok. Ugyanis jelentették, hogy kész a hegesztés a kormányszektorban. Addig, amíg hegesztettek, tiszti õrség volt, éjjel-nappal, s most, hogy befejezték, lefújtuk az éjszakai ügyeletet. Így a harmadik tiszt bejelentette, hogy akkor õ kimegy, és csak reggel jön be. Tiszta sor. Menjen. Aztán az történt, hogy Laci megnézte a hegesztést, és éjjel újra kellett hegeszteni az egészet. Természetesen én voltam Tibi helyett õrségben éjfélig.
Erre szoktuk mondani, hogy: hány éves vagy királyfi? (A folytatása: még hiszel a gyermekmesékben?)

Nim, a kukás

Múlt héten minden nap könyörögtünk Mr. Blanának, hogy vigyék el a szemetet. Nem tették. Csak ma. Tessék elgondolni, hogy mennyi szemét gyûlik össze egy hajón, ahol harmincfõnyi személyzet van, tizenöt külsõ munkás dolgozik 24 órás mûszakban, és még négy feleség is itt téblábol. A szeméthez hozzá kell érteni a konyhai hulladékot, és fõleg az ételmaradékot is. Nahát ez az, ami tizedik napja rohad a nyitott folyósón.
Végre ma jött egy kisteherautó, és a matrózok lettek a szemetes legények, közöttük a deck-boyok deck-boyja, Nim. Förtelmes bûzben hordták a szemeteszsákokat, ahogy elvitték alattuk kukacok milliárdjai nyüzsögtek! Az én kedves fiam pedig ebben a mocsokban grasszált a hosszában felhasadt edzõcipõjében!
- Otthonról ilyen állapotban hoztam - mondta a lüke. Kénytelen voltam adni neki egy gumicsizmát. Aztán a fejére húztam egy gázálarcot, nehogy elhányja magát! Festõi látvány volt, meg kell adni! És milyen kellemes illata volt... Mintegy hajléktalan tavasszal, ha elõször megy a fürdõbe!

A büdös Sailing Permit

A Sailing Permit az indulási engedély. Ez azért kellett, hogy eljöhessünk Mangáliáról. Ez egy nagyon hivatalos okirat, oly annyira, hogy lehet vele a hajót zsarolni, és ugye nem itt lennénk, ha nem így tennének. A Kötõkapitány azért nem akarta megadni, mert a raktáraink nem zárhatóak (kint vannak Mr. Blana kócerájában javításon). Tehát mit lehet tenni? Világos, hogy meg kell próbálni a vesztegetést, amit nagy örömmel vesznek errefelé, s azonnal meg is ígérik, hogy ha a vontató megjön, akkor kiadja a hatóság.
Eddig rendben van minden. Pilot a hajón, hatóság el, normális esetben ilyenkor felhúzzuk és behajtjuk a hajójárót, de ez abnormális eset, tehát a parton hagyjuk (javítás eszközlése céljából). Ez nem egyszerû. Két ember a parton, Luis és Nim a deck boy, majd a hegesztõk lángvágóval levágják a járót, magunk eszkábálta daruval partra engedjük, és a két fiatalember teljes erõbedobással azon küszködik, hogy ne a vízbe, hanem a partra kerüljöna másfél tonnás vaslépcsõ.
Ha Nim húzza, akkor sikerülnie kell, és így is lett. Húzás közben megjött a Sailing Permit (más néven Clearance, így emlegettem Ege Gübrében), és M. Laci, aki kocsival jött át Konstancára, betette Nim munkásruhájának mellsõ zsebébe.
Ezután nem maradt hátra, minthogy a 9-10 méter magas hajóoldalon felmásszanak a kötélhágcsón. Az én szép fiamnak majdnem begörcsölt a keze, mire feltornázta magát. (Mint én amikor a Dardanellákban lementem a vizsgálati csónakba.)
Mondta is a barba, hogy:
- Láttam, hogy kínlódta fel magát a fiad, hát biztos, hogy õ nem a majomtól származik.
- Kösz - válaszoltam szerényen, és átadtam a Sailing Permitet.
- Te, ez irtó büdös - mondta - vajon miféle román papírból lehet?
- Tévedés! Ez Nimród illata. Száz méterrõl érezni rajta, délelõtt ugyanis rothadó szemetet hordott, és egész nap izzadt, olyan hajtás volt...

Péntek, június 14. Konstanca. Átjöttünk Konstancára. Este nyolckor szóltak, hogy bejövünk a dokkba.

Mindent kiszámoltak pontosan...

Tízre a dokk elõtt voltunk. Az a hajó, amelyik helyére jöttünk, délután elment. A hajógyár pontosan kiszámolt mindent.
Hatkor kezdték beállítani a dokkban a zsámolyokat, amelyekre felültetik a hajót. (Minden hajónak a saját dokkolási terve alapján állítják be.) Mi nyolckor indulunk, õk nyolckor kezdik süllyeszteni a dokkot, és mire fél tíz körül odaérünk, akkor beúszunk. Ilyen szépen kitervelték.
Így aztán természetes volt, hogy tízkor, amikor megjöttünk, még mindig a zsámolyokat tologatták, a bal oldaliak beállítva, a jobbnál elromlott a daru. Tehát elõl kis hajó húzta a nagy hajót, hátul kis hajó húzta a nagy hajót, a nagy hajó meg ácsorgott. Egy teljes órát, aztán rákötöttünk egy román hajóra, így tizenegy után elmehettünk aludni.
Egészen fél kettõig. Akkor volt a dokkolási manõver. Egy órán át tartott. Rettentõ kipihenten léptem szolgálatba reggel négykor... Nimródot én ébresztettem háromnegyed hatkor,egyébként magától ébred fél hatkor.
Délután megjött Erika, és levelet hozott otthonról. Encsike szegény csinálja az év végi felméréseket, most ez alkalommal egyedül, nem tudok segíteni a komputerrel. Nimródnak megküldte a kért Metallica posztert, mint a legfontosabb hiányzó dolgot. Most megvan, majd felhúzhatja a lábára, és abban dolgozhat.

Szombat, június 15. Konstanca. Lementem a dokkba megszemlélni a fenekünket. Szép. Ki hinné, hogy egy ilyen rozsdatemetõnek ilyen jó állapotban van a víz alatti része. Csak egy lyukat találtunk, az egyes ballaszttank folyik. Most ki, a tengeren be, ez így logikus.
A fedélzetmester szerint, Nim, a deck boyok gyöngye jól dolgozik. Ez jó hír.

Domnule Blana a gyengébb kutya...

Mert úgy hírlik, hogy az erõsebb kutya szokott... De itt, és most nem õ az erõsebb. Hanem a konstancai hajógyár(?). Ugyanis úgy kirúgták, hogy a lába sem érte a földet. Még szerencse, hogy van neki terjedelmes része a hátulján, így nehéz eltéveszteni.
Mr. Blana jött volna, és amíg a dokkban állunk, folytatta volna a megkezdett munkákat, és újakat kezdett volna. Ezzel kapcsolatban valami baj lehet a román szocializmus körül, ugyanis a gyár nem engedi Blanát dolgozni, mert elveszi a munkát tõlük. Õk viszont nem vállalják, amit Blana megcsinált volna. Akkor meg mit vesz el elõlük? Ez nekem kicsit komplikált, de õk nyilván teljesen értik.
Így most Mangálián Mr. Blana kócerája bánatában nekiállt szabdalni a kivitt raktártetõket, hogy legalább keressenek. Ugyanis õk kilóra dolgoznak, egy kiló vasat 2,30$-ért építenek be. Tehát most vágnak, hegesztnek, hogy kilóra teljesítsenek. (Dél-Afrikában 8$-ért építenek be egy kiló vasat!)
Föntebb zárójelben van a hajógyár után a kérdõjel, mert milyen gyár az ilyen, ahol egy alapvetõ munkát (ballasztcsövek cseréje) nem tudnak elvégezni? És ahol eltelt huszonnégy óra a péntekbõl sikeresen, anélkül, hogy valamit is dolgoztak volna? Ma elkezdték lemosni a hajó oldalát (mi úgy mondjuk: külhéjat), délig dolgoztak, és az egyik oldal negyed részéig el is jutottak. Holnap is ugyanígy délig dolgoznak, és hétfõn festeni akarnak! Na de kérem, mit? Ilyen ütemben egy hétig is elpancsikolhatnak...!

Jó hírek otthonról!

Délután kimentem a városba, hogy felhívjam szegény asszonyt. Szerencsém volt, mert Alfonso az egyik salvadori hegesztõ hazautazott, és az ügynökség kivitt azzal a kocsival.
Encsike rögtön nagy - és régenvárt - újsággal kezdte: az egyik folyóirat kért egy húsz flekkes részletet a regényembõl, és így most türelmetlenül várom a levelét a részletekkel! Ez fantasztikus lenne, és kezdetnek azt hiszem a legjobb. Rettentõ kíváncsi vagyok, hogy hogyan megy az ilyesmi? Természetesen most aztán nem találom a helyem...
Ezzel kapcsolatban csak egy gondom van: kevés a tintakazettám a nyomtatóhoz. Ez persze nem akadályoz abban, hogy kinyomtassam, de mi lesz azután, mert sehol se kapok!? Talán Encsike tud otthon szerezni, és az új parancsnokkal le tudja küldeni.
Említettem egy nagyon halvány lehetõséget a leutazásával kapcsolatban, mert az ügynök szólt M. Lacinak, hogy lenne vasrakomány Potiba - Grúziába - s aztán július közepén-végén cement rakomány Nyugat-Afrikába. Adja Isten, mert akkor lejöhetne...!
Telefon után sétáltam (és álmodoztam).

Mitite helyett...

Séta közben leültem egy sörre. Közben nézelõdtem (és álmodoztam). Hatalmas korsó magyar Dréhert ittam. Kellemes volt, nem túl hideg, pont olyan, amilyennek lennie kellett a már hûvösödõ estében. És drága se volt. Átszámolva egy százas. Máshol jóval többet kérnek el érte.
A szomszéd asztalhoz leült egy harminc körüli házaspár. Megkérdezték, mennyi egy sör, s amikor a pincérnõ mondta, elhúzták a szájukat, kínos mosollyal felálltak s eloldalogtak. Hát igen. A helyzet olyan mint otthon. Csak egy kicsit reménytelenebb. Van "minden", de az üzletekben nem kell lökdösõdni. Egy szupermarketben voltam, kaptam Nescafét, Completát, vettem Ninónak olasz nápolyit (egy kis vásárfia, ha már nem tudott kijönni velem, mert az a disznó elsõtiszt nem engedte el munkaidõben), és alig volt vásárló. Viszont van koldus. Nem is kevés.
Nekem ezzel a mititével nincs szerencsém...
Beültem egy étterembe, negyedóráig nem jött pincér, akkor elmentem.
Egy másikba beültem, és a frászt kaptam, midõn az étlapot megláttam: mindenféle á lá ez, meg dö lá az, és bonzsúr möszjõt köszönt a pincér madmazell. Kérdezem:
- Do you speak English?
Olyan fintort vágott, mint Ninó, mikor szemetet hordott, és közölte, hogy magától értetõdik. Halat ajánlott filét á lá mittomén, és baroness salátát. Persze az is á lá... Köretnek fõtt krumplit, pardon, burgonyát ajánlott. Kérdeztem, nem lehetne-e sült burgonyát kapni?
- Halhoz? - kérdezte fintorogva. Megadtam magam a sorsnak, és egy üveg Heineken sör mellett vártam, hogy mit hoz?
Szóval tengeri halat ettem orly módón, capribogyóval, és gyengén kaprozott fõtt burgonyával. A baroness saláta a következõkbõl állt: uborka, zöldhagyma, paradicsom, olíva, fõtt tojás, sonka és reszelt sajt. Akkora adag, hogy fõételnek is elég lett volna. És az egész csuda finom volt! Fõleg a hal! A kapri és a kapor nagyon kellemesen egészítették ki egymást... Mindössze nyolc dollárt fizettem.
Nimród kicsit panaszkodott este, hogy itt fáj, ott húzódik, hol megy a hasa, hol székrekedése van, és így tovább. Azt hiszem a szervezete tiltakozik az újfajta életmód ellen, hamarosan mindez megszûnik, és stramm tengerész lesz. Ma a fedélzetmester megdicsérte, hogy jól dolgozott...

Vasárnap, június 16. Konstanca Az úszódokkban minden csendes. Senki se háborgat minket, aminek Laci nagyon nem örül... Ugyanis mosni kéne a hajóoldalt (hull) és így mikor leszünk kész? (Idegileg már most!)

Ez a Platon nem az a Platón...

Mert ha az lenne, akkor tógában járna, és mekkorát röhöghetnénk rajta!
Mert ha az lenne, akkor csak ógörögül beszélne, és csak vigyorognánk egymásra, és mutogatnánk. Bár az igazat megvallva, mutogatni tudnánk most is, de az nem vallana úriemberre...
Szóval megjött Mr. Platon akárki Görögországból, Khiosz szigetérõl, és undok. Hofi mondaná, hogy kedves antipatikus ember. Stimmel, csak nem kedves. Õ jött "megmenteni" a hajót, és Mr. Bott pénzét, amit mi "itten mindég csak herdálunk". Végigjárt mindent, és mindenkihez volt egy-két undok szava. Lacit úgy kezeli, mintha a õ lenne Zeusz jobb keze, és Laci a dokkban a takarító személyzet. Pedig Laci felette van a ranglétrán...
Remélem, mihamarabb hazatér kedves Tony fõnökéhez, aki nem merte idedugni a képét, annyira sáros mindenben (lásd: nem küldte le a hajóra a javításhoz szükséges anyagokat, miatta zuhanyoztunk vödörbõl, és õ tehet grízestészta kúráról is).
Így most várakozó állásponton vagyunk...
Megjöttek a legfrissebb levelek. Encsi április 2-án írt, és újságolja, hogy Szabolcsék fél ponttal maradtak le a sakk diákolimpia döntõjérõl. Apa március 24-én adott fel levelet, és írja, hogy (Takács) András öcsém Média díjat kapott Perjés Klárával együtt. Gratulálok! Ilyen elismerés csak azoknak jár, akik értik és szeretik a szakmájukat!
Nimród ma este közölte, hogy friss, és kimegy a városba. Örvendek, hogy nem érzi szükségét a gardírozásnak.
Valamilyen dögrovási hullám söpör végig a hajón. Carlos három napig feküdt a torkával, lázzal, fejfájással. Ma délután a Mi Pablo Pablitónk jelentkezett, hogy hasogat a feje, és szeretne lefeküdni. Pedig õ a rozsdaverést hagyta ott, és ezt nem hagyná ki semmi pénzért.

Regénybe való sztorik:

Az elsõ a szakácstól való, illetve szárazföldi ténykedésérõl:
Siófokon dolgozott egy nyáron, még a régi szép (Kádár)Jancsi bácsi korszakban, a Siófok étteremben. Kétezer személyes, hatalmas hodály. Meggyleves készítésén fáradoztak. A gasztronómiában jártasak tudják, hogy ehhez rum és vörösbor is szükségeltetik. Tehát amikor feltették az egy hétre való adagot, jelentkeztek a séfnél a rumért, és a vörösborért.
Õ persze árgus szemmel figyelte a szakácsokat a konyha végébõl, mit csinálnak az alkohollal? Hát azt látta, hogy a hatalmas fõzõüstbe szép magasról belecsorgatták a rumot is, a vörösbort is. A séf nem tért magához, hogy milyen rendes szakácsai vannak.
- Egy láda sört a szakácsoknak - rendelkezett meghatottságában, kissé elhamarkodottan. Azt ugyanis nem látta, hogy a gyümölcsleves alap tetején egy tízliteres lábas úszott, és abba csordogált a levesbe szánt ital. Attól kezdve vörösboros rumon éltek és vigadtak fõzõemberei...
Más:
A pincér, nem ismerem, a neve is kiesett az emlékezetembõl szép darab ember volt. 203 centi magas, és 160 kiló, rövid hajjal, és borzalmas bozontos, kusza hatalmas szakállal. A géptisztek kabinját takarította. A következõ felszerelést hordta magával:
Két veder, partvis, lapát, tollseprõ, felmosófa és rongy és egy hatalmas vekker. Kérdezték is sokan, minek az óra, de õ csak rejtélyesen mosolygott. Aztán fény derült a rejtélyre. Bemegy a takarítandó kabinba, elhelyezi az eszközeit, beállítja vekkert, és lefekszik szundítani egy kicsit az ágyba. Szól a csörgõóra, felcihelõdik, átköltözik a másik kabinba, óra beállítva, lefekszik, csörög, felkel, át, beállít... és ez így megy, míg nem végzett minden kabinnal! Aranyos!
Ugyanez a pincér:
Takarítja a folyosót. Komótosan húzogatja a felmosórongyot. A hajón ugye feleségek vannak szám szerint öten, és persze mindegyiknek ekkor akad arra dolga. Az elsõ átlépi, elmegy. Második átlépi, továbbsétál. A harmadik is ellibeg elõtte, rá a frissen mosott linóleumra. Az utolsó megkérdi:
- Ugye nem baj Józsi, hogy összemászkáljuk a folyosót?
- Ugyan dehogy, kezét csókolom! Sõt! Az én kurva nénikémet!

Hétfõ, június 17. Konstanca

Mire jó egy csinos diszpécser?

Elõször is, a fent említett beosztású személy az, aki bejön a hajóra kidokkolás után, s megbeszéli a teendõket, és szervezi a munkákat a hajógyár részérõl. Egész embert kívánó feladat. Érkezés után Laci kifejtette, hogy azt kérte domnule Druztól, a hajógyár vezérigazgatójától, hogy férfi legyen a mi diszpécserünk. Ugyanis egy ilyen beosztásban kívánatos, hogy a fõnök kemény hangon elküldje melegebb éghajlat alá a melósokat, akik annyit akarnak dolgozni, amennyit fizetnek.
Ugye teljesen logikus, hogy érkezés után megjelent Giulia, a csinos diszpécserhölgy, aki ezen kívül semmire se jó. Természetesen mindent megígér, és semmit se intéz. Azt hiszem, fogalma sincs a miértekrõl, és egyes munkák fontosságáról, és a sorrendiséget sem igen fogja fel.
Személy szerint nagyon sajnáltuk, amikor ma délelõtt Laci elment besmúzolni, hogy ilyen szép szóval éljek. Amikor visszajöttek a hajóra, Giulia hangja olyan vékony és sírós volt, hogy a pár hónapos kiscicánk nyávogása oroszlánbömbölés volt hozzá képest. Reméljük, most már megindulnak a dolgok az õ medrükben...

Csakazértis "mics"

Mert idevalósiul így mondják a mititét. Délután kivittek orvoshoz. A dokkban való sok gumicsizmázásnak meglett az eredménye, összeszedtem egy mycosist (gombásodás). Természetesen privát klinikára vittek. Természetesen már elköltözött egy nagyobb szebb épületbe, mert jól megy. Természetesen nem volt bõrgyógyász bent, így maradt a poliklinika. Természetesen egy órát várni kellett, mire a szimpatikus aradi (de nem magyar) doki megvizsgált.
Utána vásárolni mentem. Vettem egy fürdõszobamérleget (Te xxx, te mindenre gondolsz, csak arra nem, hogy mennyit kellett utánajárnom!) Na most aztán hogy lehet jóízût ennem? Kellett ez nekem? 108 kilóra saccolom magam. Utána beültem egy mititére, és egy korsó magyar Dréher sörre. (Otthon hidegebb, és jóval drágább!) A "mics" csudálatos volt. Ahogy az elõ vagyon írva, faszén fölött sistergett, jó szaftos, és puha zsömlével tálalták. Mindössze öt darabot ettem, mert a mérleg már nálam volt, és ugye a lelkifurdalás... Utána vettem tejet, és nyolc darab mûsoros kazettát. Olyan úthenger alá valót, 80 cent darabja, olcsóbb, mint az üres... Country, Tina Turner, Bonnie Taylor, James Last...
Ezután telefon haza, Encsivel beszéltem, apával is. Várom az expressz levelét. Telefon közben megjött Nim, õ is beszélt az anyjával. A telefon után sétáltunk, és meghívtam a fiamat, és ettünk még mititét. Neki is ízlett...
Betaxiztunk, és leültünk beszélgetni. Behûtöttem egy doboz tejet, és nekiláttunk tejezni. Kinyitottam a dobozt, kitettem a poharat, és teletöltöttem - izé... - a hamutartót! Úgy látszik, pillanatnyi áramszünetem volt...
Jól saccoltam: 111,1 kiló vagyok...

Kedd, június 18.

Fogyózom...

110,6 kg. vagyok. Reggelire két szelet parizer, fél paradicsom... Tízóraira a kávéhoz két ropi... Ebédre egy tányér tojásleves. Másodiknak sült hús tört burgonyával (a többieknek, én csak nézem)... Vacsorára már nem is néztem a többieket, hogy milyen jóízûen esznek... Hajjaj! Ha én most menõ TV riporter, mûsorvezetõ, bemondó lennék, azt mondanám, hogy:
- Jut eszembe...
De nem vagyok, tehát:
- Errõl egy török tévémûsor jutott eszembe. Még Ege Gübrében láttam. Egy szép termetes asszonyság adta elõ, a következõt:
Csinálunk egy só-víz-liszt tésztát, 6 lepényt sütünk belõle. Elkészítjük a tölteléket:
60 dkg. darált marhahúst vajra feltesszük, átforrósítjuk.
Hozzáadunk két fej karikára vágott vöröshagymát.
Sózzuk, borsozzuk, majoránnát hintünk hozzá, durvára vágott 4-6 gerezd fokhagymát adunk hozzá. Egy kanál pirospaprikával meghintjük, végül sok petrezselyemzöldet adunk hozzá. Tovább pároljuk, és amikor majdnem kész, két kanál paradicsompürét keverünk bele.
Az elsõ lepényt egy tálra tesszük, megkenjük a töltelékkel, majd a következõt, és így tovább. Ha elkészült négyfelé vágjuk, tányérra helyezzük, és bõven megtejfölözzük, amibe elõzõleg fokhagymát kevertünk.
Azért ez nem semmi! Günün yemeginek hívják, és mûsorvezetõ jól befalta a szemünk elõtt...
Aztán késõbb, egy este, vacsora után beszélgettünk. M. Laci elõsorolta néhány kedvenc ételét: Úgymint mákos csirke: A csirkét mákban panírozzuk prézli helyett. A ropogósra sült olajos mák nagyon feldobja a pipit. Most megyek, és iszom egy pohár köszvényteát (cukor nélkül). Hátha nem korog annyira...

A pontosság a királyok erénye (és nem domnule Blanáé...)

Azért egy pöttyet sántít a dolog. Ugyanis a fentebb említett uralkodói erény nem arra az esetre vonatkozik, amikor a király raktártetõket hegeszt...
Történt ugyanis az, hogy mit ad a Jóisten, befejezték Mangálián a raktártetõk felújítását. Már csak a gumizás maradt hátra. Ez ügyben hívott Blana, hogy kis gond adódott. Ugyanis az általunk szállított gumik nem jók, nekik most le kell belõle vágni.
Az valahogy nem jutott a feledékeny szentem eszébe, hogy lelkére kötöttük: nagyon vigyázzanak, ha a gumiágy széleit hegesztik, passzoljon a gumihoz. Most, hogy kész vannak a hegesztéssel, széles lett a gumi! Nyilván nem õk tehetnek róla, a nagy melegben kitágultak, a várakozásban kipúposodtak, vagy úgy jártak mint én, hogy unalmukban meghíztak... Tehát most fúrják, faragják. Pedig ebbõl botrány lesz. Ugyanis ez egy speciális gumi, ami egy keményebb kéreggel bír, s belül puhább állagú. Ha õk most levágnakbelõle, akkor eltûnik a merev oldal, és pillanatok alatt tönkre megy a gumizás egy-két raktárnyitás után!
Legközelebb talán tegyék le a gumit, és építsenek-hegesszenek köré egy raktártetõ szelvényt...

Szerda, június 19. 109.1 kiló vagyok. Rámtört megint az egyre korábban kór... Tegnap negyed hatkor ébredtem. Ma háromnegyed ötkor. Egyszer már elõfordult ilyen, akkor egész hajnali fél négyig sikerült elõrehoznom az ébredés idõpontját. A rossz csak az, hogy közben álmos vagyok, szenvedek, de aludni nem tudok...
Reggelire rántotta kenyér nélkül, ebéd zöldborsóleves, egy szelet rántott máj és savanyú uborka. Hajjaj...! Vacsorára eszembe jutott, mit mesélt Laci:
Töltött rántott csülök: A csülköt annyira megfõzzük, hogy a csontot óvatosan ki tudjuk húzni. Megtöltjük gombás - sajtos - hagymás töltelékkel, kipanírozzuk, kirántjuk, lehûtjük, és szeletelve tálaljuk.
Napközben hatalmas bolondokháza, és egy igen szép feladat, hogy úgy mondjam, magas fokú intelligenciát követelõ munka:

Nimród, az "iszapkurkászati tankbujdonc"

A csõgörényt arra használják, hogy az eldugult szennyvízvezetéket kitisztítsák. Nos kb. ilyen feladatra alkalmaztam a fiamat, nehogy bármilyen jóból is kimaradjon. A hármas ballaszttank fenéklemezébõl kivágtak egy darabot. (Máshol is, de ez most nem érdekes.) A melósok közölték, hogy addig nem mennek be hegeszteni, amíg járhatóvá nem tesszük a tankot, mert sok iszap van benne. Ez még a Paraná folyó emléke.
Nagy elánnal készülõdtem, hogy lemegyek, és készítek videót a tank állapotáról. Természetesen a két legfiatalabb matróz jött lapátolni a sarat. Ninó az egy legfiatalabban is benne van, így Carlossal ereszkedtünk le hármasban.
Azt tudni kell, hogy a hajó teljes szélességében három tank van. A középsõ üzemanyag tank, a jobb és a baloldali pedig a ballasztvíz befogadására szolgál. De nem egyszerû duplafenékrõl van szó, hanem a raktár oldala és a külhély közötti részt is magába foglalja. Tehát a fedélzetrõl tizenhat méteres mélységbe kell leereszkedni vaslétrán. Mondanom sem kell, minden nyálkás, csúszós, rozsdás-sáros.
Hõsiesen lebújtam a búvónyíláson, és lementem az aljába. A két fiatal jött utánam, miután a lapátokat és a lámpát leeresztettük. De hát hiába fogyózom, az oldalsó lik fenékben (ez a sajátom!) szûknek bizonyult. A viszonyok szemléltetésére: a méretem XXL, a lik pedig csak M-es. Így miután sikertelenül próbálkoztam, elhagytam a terepet, és a két fiatalembert hagytam, hogy játszanak bújj-bújj Nimród, bújj-bújj Carlos játékot.
Nagy nehezen átpréselték magukat a japán méretre készült japán lyukon, és félrelapátolták az iszapot. Két óra alatt végeztek is.
El lehet képzelni, hogy milyen körülmények között dolgoztak: szûk helyen, a hajóoldalt egész délután sütötte a nap, a sár párolgott, a pára büdös, tehát kellemesnek csak némi fenntartással lehet mondani.
Csütörtök, június 20. 109,2 kiló vagyok. Reggeli: két szelet sajt, zöldség, és egy vicc Lacitól, még a hatvanas évek végérõl, de én nem hallottam: Dubcsek és Kádár sétálnak Moszkvában. Látják, hogy nagy plakátokon Lenin, Brezsnyev és Dubcsek képe látható, és mindegyik alatt két betû: BT.
- Látod János, én is ott vagyok - dülleszti a mellét Dubcsek - , csak tudnám mit jelent a BT?
- Egyszerû - feleli Kádár. - Lenin a Balsoj Tyeoretik, Brezsnyev a Balsoj Tyuriszt, te pedig a Buta Tót vagy.
Rántott pacal: A pacalt megfõzzük, lapokra vágjuk. Egy szelet sajtot, sonkát teszünk rá, beborítjuk egy másik szelet pacallal, majd kirántjuk. Szerintem ha egy kis gomba is kerül bele attól csak jobb lehet!
Nimród megfedetett! A fedélzetmester hajnalban kereste, hogy WC papírt adjon neki, és mivel nem találta, betette a kabinjába. Nos a kabinrend miatt kapta a letolást. Akinek van ideje kijárni a városba, annak legyen a kabinjára is!

Karacoglu a szimpatikus

Volt szerencsém együtt ebédelni Mr. Karacogluval. Bûbájos, aranyos ember. Ebéd közben csak kétszer büfögött, egészen visszafogottan csámcsogott, és a kenyeret amibe beleharapott, mindig elegánsan visszahajította a kenyerestányérba (kosár nem lévén a hajón). Az asztal körülötte csak halványan emlékeztetett egy disznóólra, mert ugye az sokkal tisztább, rendezettebb... Ujjával piszkálta a fogát, és tele szájjal nagyokat röhögve dumált, harsogott, hogy visszhangzott a hajó. A mobiltelefonja állandóan csörgött.
Viccet is mesélt:
Egy székely erõsen rácsodálkozik a vonaton egy négerre. Megszólítja, és csodálkozott, hogy románul válaszolt.
- Hiszen én is román vagyok - mondta a néger.
- Hogy lehet ez?
- Hát a mamám strandon volt egyszer, és mellé ült egy néger egyetemista. A mamám elhúzódott, de a néger követte. A mamám tíz méterrel arrébb ment, a néger utána. A mamám felkelt, és elindult. A négerutána. A mamám a végén már futott, és íme, itt vagyok én.
A székely elgondolkozott.
- Jó, jó. De azt mondja meg, hogy utolérte-e?
Másik:
Egy angol, egy zsidó, és egy zimbabwei néger utazik a repülõn. Jön egy légy, rászáll az angolra, aki elkapja és megöli. A másik a zsidóra repül, a sorsa ugyanaz. A harmadik a négerre, aki megfogja és megeszi a legyet.
Újabb légy az angolra, megöli. A következõ a zsidóra száll. Megfogja és a négerhez fordul:
- Megeszi? Egy dollár...
Szóval Mr. Karacoglu egy bûbájos, és szimpatikus ürge Mr. Platonhoz képest, aki három napja van itt, de mindenki szívbõl gyûlöli. Semmihez se ért, de mindenbe beleszól. Remélem Karacoglu beváltja az ígéretét, és alaposan megtáncoltatja, és mindent számon kér rajta, amit elõírt, ez a barom meg lespórolt a hajóról.
Jelentem, az elsõ tiszt megvette a deck boy munkáscipõjét. (És amilyen, nem engedi, hogy kifizesse, mert ez un. szülõi kötelesség lett volna megfelelõ ruhával ellátni a hajóra lejövet!)

Mr. Bott harmadik bukása?

Ez igen könnyen elképzelhetõ, csak az a baj, hogy a bukásával megszûnik egy munkalehetõség a számunkra! Ezt a harmadik bukást Mr. Platon jelenléte teszi nagyon valószínûvé.
Laci mesélt a tulajdonosról. Nagyon jó kereskedõ, de a hajózáshoz a semminél is kevesebbet ért. És ami egy üzletembernél igen nagy hátrány, hiszékeny. Ez már a harmadik vállalata. Az elsõbe azért bukott bele, mert elégséges tõke híján túl sok hajót vett (több mint húszat).
Talpra állt.
Ezután újra hajót vásárolt, és ami nagy hiba volt, hatalmas bankkölcsönnel. A bankok fojtották meg. Amikor nem tudott egy részletet fizetni, csõdbe ment.
Ez a periódus meg a görögök miatt van halálra ítélve. Ott fosztják ki, ahol tudják. Már említettem valahol, Graham Bott nem ismeri a mondást, hogy az olcsó a drága. Örül, mint egy gyerek, ha valamit a khioszi iroda olcsón elintéz, és nem veszi észre, hogy hetek vagy hónapok multán százezreket kell költenie, hogy a hibát - az olcsó hús híg levét - helyrehozza.
Valószínû, hogy most is bajban van. Eladja a Tayt. Tavaly megcsináltatta, jövõre lenne a 25 éves special survey (amit mi most csinálunk), és könnyedén átmenne, mert legutóbb elég jól kipofozták. De most eladja ócskavasnak, tehát csehül állhat anyagilag, ha a legjobb hajójától meg kell válnia!
A mi javításunk mintegy kétszázezer dollárba került. És ebben a személyzet bérétõl az élelmiszeren keresztül minden benne van! Harmadába, mint Pireuszban lenne. És ez a vadbarom Platón most mindenkivel összeveszett, megutáltatta magát, és a hajógyár kijelentette, hogy nem vállal több ABS hajót. Kellett ez neki (Mr. Bottnak)? A hajógyár vezérigazgatója kijelentette, hogy ha tudják, hogy görögök is vannak az üzletben, akkor nem vállalják a hajót. Karacoglu egy picit megszívatta, mert lehívatta a dokkba, miközben Platon ebédelt, és közölte, hogy a tankokat addig nem ellenõrzi, amíg ki nincsenek tisztítva. Ez egy hatalmas munka, és nem tudom, mi lesz a vége. Remélem, nem nekünk kell csinálni, és azt is, hogy csak szórakozik Platonnal
Karacoglu elmesélte Lacinak, hogy a görög félrehívta, meghívta Khioszra, õ áll minden költséget, és csináljanak egy crewing agencyt (olyan mint a HMS, tengerészközvetítõt románokkal). Ez természetesen a magyarok kigolyózására irányul.
Kemény ellenfél lesz...!

Péntek, június 21. 109.2 kiló vagyok. Reggeli: tojásrántotta, ebéd: egy tányér frankfurti leves, vacsora rácponty makrélából. Rizs nélkül! Akkor meg milyen rác?
K. Á.-tól halételt tanultam - mert nagy halász - , illetve szabadban fõzhetõket:
Harcsapörkölt: Szalonnával pörköltet csinálunk a harcsából, rövid lére (kicsit levesesebb mint a csirkepörkölt), hozzá pirított morzsával meghintett galuskát adunk. Ráadásul a harcsát maga szokta halászni! Ugyanis nagy halász, és ilyeneket tud, hogy mi az a kece és a billing.
Most már én is tudom: a kece egy dupla háló - és semmi köze sincs a "kis kece lányom"-hoz - , egy nagy lyukú, és egy apró szemû. Az apró szemûnek nekimegy a hal, átúszik a nagyon, és ezzel egy zsákot képez a háló túloldalán. Ebbõl a zsákból aztán nincs kiút. Az egész egy kereten van, és a fenéken húzzák.
A billing egy speciális háló, és sötét éjszakán használják, hogy a hal meg ne lássa. A nyelére egy kör alakú keret van szerelve, arra a háló. A csónak a partra merõlegesen csurog, egy ember a farban halál csendesen evez, hogy irányba tartsa a csónakot. Az evezõtõl a hal megriad, és beljebb úszik. A halász a csónak orrában tartja a rúdra szerkesztett billinget. Abszolút mereven, mintha karót nyelt volna, mozdulatlanul. Azt a pillanatot kell elkapni amikor a hal megérinti a hálót, melynek a kerete függõlegesen áll. Akkor villámgyorsan a hal alá kell fordítani, és már benne is van a hálóban. Ugyanazzal a mozdulattal ki lehet emelni.
Kakaspörkölt: Szalonnás pörköltet csinálunk az egy-másfél éves kakasból. Csuszatésztát megtejfölözünk, és azzal tálaljuk. Természetesen mindezt bográcsban, a szabadban kell elkölteni néminemu vörösbor társaságában...
Most késõ este van, és nem tudok lefeküdni, mert holnap kiállunk a dokkból, és az elvégzett munkákat nekem kell ellenõriznem, illetve ott lenni a befejezésnél. Nagyon megnyomorította a lábamat a tegnap vásárolt új munkáscipõ. Ráadásul a betét nempasszol bele rendesen, és így estére a csillagokat láttam, úgy belevágott a sarkamba.
Apa levele, amit expressz légipostán múlt csütörtökön feladott, még nem érkezett meg, pedig minden nap kérdezem Titit vagy Papát a két ügynököt, sõt a címet is megmutattam nekik, jó, de semmi...!
Állítólag lányok jöttek be késõ este. Nem láttam õket.

Szombat, június 22. 108.8 kiló vagyok. Kijöttünk a dokkból. Senki se tudta, hova megyünk, még most se, pedig dél elmúlt. Egy hajóra vagyunk rákötve, várjuk, hogy miként alakul a sorsunk. Így most a hajtás megszûnt, de rám is fér, mert fáradt vagyok.
Tegnap este kaptuk a hírt, hogy megvan az új parancsnok. Szlovák. Nem magyar, de nem baj, az a jó, hogy a HMS küldte, és így nem kell görögöt kérni. Az biztosan "kicsinált" volna minket hónapok alatt, és akkor a HMS elveszti ezt a négy hajót, és nekünk kevesebb lehetõségünk van a munkára. Két hónapra szerzõdött, amíg a magyar barba lejön. Ny. A.-t várjuk, a fia házasodik, utána lejön.
Délután újabb manõver, és kijöttünk a szénrakodóhoz, igaz, hogy a város vagy tizenöt kilométerre van, de ha a kapuhoz álltunk volna, és a szénrakodóhoz akartam volna kijönni, ugyanilyen messze lenne! Szóval várom a hétfõt, amikor kontrollra megyek a bõrgyógyászhoz, és telefonálok Encsinek, aztán nem tudom, mikor jutok újra telefonhoz! Ötkor, manõver után ledõltem, és úgy elaludtam, hogy na! Néha felébredtem arra, hogy valaki horkol a kabinban, de senkit se találtam, így hétig húztam a lóbõrt.
Este szólt a barba, hogy lányok voltak a hajón, Eduardo mondta neki, hogy valamilyen úton módon bekeveredett egy lány hozzá, neki fogalma sincs róla, hogyan... És hát több hölgyemény is akad az övén kívül. A barba megígérte, hogy aki nem küldi el azonnal, az mehet haza. Fél óra múlva szép libasorban ballagtak le a hölgyek a járón...

Vasárnap, június 23. 108.6 kiló vagyok, és negyedik hónapomat fejeztem be!
Itt van Karacoglu úr, és a görög most egészen kisfiú. Ugyanis a román(török) kijelentette, hogy addig nem fogadja el a raktártetõket, amíg le nem festjük (nem probléma), és amíg a "hose test"-et meg nem csináljuk (lehetetlen). A hose test (vízpróba) annyit tesz, mint a raktártetõket becsukni, és vízsugárral bõven mosni a raktártetõket, és õ figyeli, hogy beáznak-e? Hát lehetetlen a raktártetõket megcsinálni, ehhez egy háromhónapos komoly javítás kellett volna. Sajnos úgyis elengedi a hajót, ez csak szórakozás a göröggel - de milyen jó! - , és nekünk állandó problémáink lesznek, mert a raktárak újból beáznak, és nincs mit tenni. Mr. Bott minket fog cseszegetni érte, mert ugye a hajó megkapja a papírokat, és mi leszünk a hozzá nem értõk, mert nem tudjuk vízmentesen lezárni a raktárakat!

Carlos, az amoroso

Reggel egy kis balhé volt: Carlos, a matróz (mert van egy hegesztõ is), reggel hatra nem jött be a városból. A fedélzetmester szólt, hogy menjen haza. Megbeszéltük M. Lacival és a barbával, és úgy döntöttünk, hogy megy. Otthonról kérünk egy kormányosmatrózt.
Reggel nyolckor jön a harmadik tiszt, hogy éjszaka a bárban Carlos szólt neki, hogy õ ma nem dolgozna, mert úgyis vasárnap van, legfeljebb nem túlórázik, mert leszerelmesedett, és a kedvessel kívánja a napot tölteni. Ezt T. kicsit késve mondta meg, ugyanis hat elõtt illett volna szólnia. Így aztán egész délelõtt vacilláltunk, mi legyen Carlossal?
Mi szól mellette? Az, hogy menetben jól dolgozik, nincs vele semmi probléma. Az, hogy a szerzõdése értelmében, joga van szólni, és a vasárnapi munkát elutasítani.
Mi szól ellene? Az, hogy van két figyelmeztetése a barbától, és egy tõlem. Elõre kell kérnie, ha munka alól felmentést kér.
Talán azt figyelembe kellene venni, hogy a latinoknak más az idõérzékük, ebben a tekintetben sokkal lazábbak, nincs mit tenni.Most megússza egy figyelmeztetéssel. Hozzáteszem, ha ezt Amerikában csinálja, szó nélkül megy haza, mert ott kapunk salvadori matrózt. Este benéztem a fiamhoz, és majdnem elérzékenyültem. Feküdt a szófán, és aludt, olyan koszosan, ahogy abbahagyta a munkát. Persze lehet, hogy a súlyzózás vette ki az erejét, mert tegnap este láttam, hogy gyúrta magát. Hogy ma is csinálta-e nem tudom, mert én is aludtam vacsora helyett, csak nem volt aki elérzékenyüljön azon, hogy milyen édesdeden szundizom...

Hétfõ, június 24. 107,7 kiló vagyok. Baj van! Megkaptuk a papírokat, a BV kiállította mindet, tehát a javításnak vége, mehetünk berakni, és minden egy hatalmas kupleráj. Semmit nem csináltak meg, a ballaszttankok csöveit most toldozgatják-foltozgatják, használhatatlan, és az is marad... A raktártetõkre nincs szigetelõ gumi, hogy lehet így rakományt felvenni. Tony az okostojás szerint Bukarestben van már a kamion, amelyik hozza. Nem hihetõ. Ugyanis mit keresne Bukarestben, ha Konstancára jön, nem esik útba! Na mindegy, lesz ami lesz, csak rajtunk csattan majd az ostor...

Mese az egyszeri ship's chandlerrõl

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ship's chandler. Ez a s'chandler (továbbiakban shipi) igen jóhiszemû, és valószínûleg butuska szerzet volt. A fõnökével egyetemben. Mindketten a kies Konstancán laktak.
Hõsünk egyszer hogy-hogy nem, bejött a Humber nevu elvarázsolt hajóra. Azt hitte, hogy ez egy rendes tengerjáró, és minden úgy történik, mint a valóságban. (valószínûleg õ egy álruhás, de buta királyfi volt!) Megkereste a parancsnokot, és felajánlotta a szolgálatait:
- Egy életem, egy halálom, fejemet a kezedbe ajánlom, rendelj bármit, és én behozom a hajódra - mondta a captainnek, akirõl nem tudta, hogy a gonosz ABS embere. A barba elküldte a gazdasági tiszthez, aki mindenféle álnok ígéretekkel elkábította, és csomó mindent rendelt. Az egyszeri shipi ennek igen megörült, mert a butuska azt hitte, hogy nagy pénz áll a házhoz. Többször is megfordult Konstanca és Mangália között, hordta a piros ARO-jával a szép zöldséget, a friss húst, a tojást, konzerveket, meg mindenfélét, ami egy ilyen hajóhoz hasonló szerkezetre kell, hogy az ABS nevû gonosz varázsló emberei enni tudjanak. És ráadásul a kezét dörzsölte, hogy milyen jó üzletet csinál...
Egy szép napon, amikor már mindent behozott, a hajó fogta magát, és elment Konstancára. Így az egyszeri, de együgyû shipi felkereste a parancsnokot, hogy kérje a pénzét. A jóindulatú, ámde lyukas zsebû parancsnok mindenféle gyermekmesét adott elõ, mi szerint az ABS varázsló azonnal küldi a pénzét, mintegy 10.000 dollárt. Erre megnyugodott és elment.
Két nap múlva visszajött a lyukas tárcájú parancsnokhoz, hogy nem kapta meg a pénzét. Az újra megmutatta az üres zsebét, és megígérte, hogy intézkedik. Fel is adott egy telexet Mr. Bottnak, a gonosz varázslónak, akit ABS-nek is hívnak, és kérte a pénzt. Erre a varázsló méltatlankodni kezdett, hogy miért nem tud várni, és majd átutalja a pénzt. A szegény barba megmondta, hogy a bankátutalás elnevezésû akciót elindította a varázsló.
A hoppon maradt kereskedõ azon panaszkodott, hogy a varázslónak sok-sok pénze van, neki meg kevés, és ha nem kapja meg, akkor tönkremegy, mert nem tud újabb hajót ellátni friss zöldséggel, meg gyümölccsel. A gonosz ABS-t ez nem különösebben érdekelte, és minden napra kitalált valamit, mert a shipi, és a fõnöke mindennapos vendégek lettek az elvarázsolt Humberen.
A lyukas zsebû parancsnok, minden alkalommal igen sajnálkozott, de se pénzzel, se banki értesítéssel nem tudott szolgálni.
Végül az egyszeri shipi megunta, hogy minden nap megetetik a hajón, és nem jött többet.
Most a lyukas zsebû parancsnok azt üzente a gonosz varázslónak, hogy az eladó a Harbour Masternél kezdeményezi az Elvarázsolt Humber Hajó letartóztatását, de a szerencsétlen nem tudja, hogy ebben az ABS-nek nagy praxisa van, és mi az neki?
Így jár az a buta ember, aki hisz a Gonosz Varázslónak. Még akkor is, ha szûkiben vagyunk a kajának, és újabb szállítás kellene, de a lyukas zsebû parancsnoknak nincs bõr a képén azt mondani, hogy hozzon újabb árút. A többi, és okos shipicég pedig istentelenül drága, még a Gonosz Varázslónak is, de hát õ az Amerika nevû tündérkertben lakik, mindennap hamburgert zabál, és nem érti, hogy a gazdag, kétszemélyes román vállalkozás miért nem kölcsönöz neki 10.000 dollárt pár hétre-hónapra?
Jóéccakát gyerekek... Beszéltem délután Encsivel, ha minden jól megy, akkor szerdán vonatra ülnek, és lejönnek Konstancába!

Kedd, június 25. 108 kiló vagyok. Ugyanis tegnap délben sztrapacska volt, és egy kistányérnyi kijárt nekem is. Aztán este négy darab mics is elfogyott a korsó Dréherhez. Utána Palival találkoztam a városban, és megkerestük a szakácsot és Bélát a kambúzert, és még két üveg bûn rossz helyi sört megittunk, így reggel fejfájásra ébredtem, és arra, hogy rossz a gyomrom. Így ma koplalok.

Megy a traktor, megy a traktor a Humberhez...

Most az ércrakodónál állunk a 84-es rakpartnál. Az egyes kapu tizenkét kilométer, ezt kell lenyomni gyalog a kikötõn belül, ha valaki kimerészkedik a városba. Mit meg nem tesz az ember azért, hogy az asszonyt felhívhassa!
Tehát a sörözés után eltaxiztunk a kapuhoz, és bejöttünk. Ott várakozott egy kikötõi taxis hiéna, aki 50.000 leiért be is hozott volna. Drágállottuk. De szerencsénk is volt, hogy nem fogadtuk el az ajánlatát, mert jött a következõ hiéna, aki 10.000-ért behozott. Igaz, pótkocsis traktorral volt, de örültünk, hogy egyáltalán akadt valamilyen jármû.
Fenséges utazás volt: síneken, gödrökön robogtunk át, eltévedtünk, bejártuk a kikötõt keresztbe hosszába, de mint az okosok mondják a végeredmény számít, és egyszer csak beértünk! És ez a lényeg!

Így terjednek a rémhírek

Reggel Ninó jön vigyorogva, hogy hallotta, jön le az õ édes jó anyja, és ma érkezik!
- Kitõl halottad? - kérdezem kissé búsan, mert meglepetésnek szántam.
- Sz. Pista mondta, hogy tegnap este felszállt a vonatra, amivel a kápóék jönnek, és ugye az ma érkezik! - mondja nagy örömmel.
- Álljunk meg egy szóra! Mik a tények? Felszállt a vonatra, ez igaz. De látta valaki, hogy el is jött vele? Mit szólna Szabolcs, ha hazajön Nagykovácsiból, és nincs senki otthon? Tény, hogy kereste a új kápót, mert levelet adott át számunkra. De arról hogy velük jönne szó sincs. Csak holnap ül fel, és csütörtökön érkezik.
Szeretem a minden lében kanál embereket, akik csak azt mondják, amit látnak, illetve a feleségük mondott a telefonba... Ennyire hihetõ amit eskü alatt vallanak!

...és a mese folytatódik...

Az egyszeri shipirõl, ugyebár. Aki butuska, meg hiszékeny, de nagyon dühös, és ráadásul õ van otthon. És ezt nem veszi figyelembe a Gonosz (de buta amerikai) Varázsló. Így aztán amikor az iciri-piciri-shipiri találkozott a szépséges és jó tündérrel, megkérte, hogy segítsen rajta. A jó tündér íziben kecskebukát vetett, s két kikötõkapitánysági úriember képében meglátogatta a Gonosz Varázsló hajóját, és azonnal megbüntette õket ezer dollárra. Háromszázat azért mert festettük a hajóoldalt, és hetet kell fizetni, mert a gépházban engedély nélkül hegesztettek.
De azért meg kell mondanom, hogy valami baj van a szokásos igazságszolgáltatással, ami a mesében ugye kötelezõ, mert a két jó tündér átvételi elismervény nélkül zsebre vágta a lealkudott büntetés összegét! De így a Gonosz Varázsló hajóján be lehetett fejezni az elkezdett munkákat.
Ám a Tündérhivatal a szegény kis shipi mellé állt még ezeken túlmenõen is, és bírósági határozattal fenyegette meg az Elátkozott Humbert, miszerint Mr. Bott Fõvarázsló köteles kifizetni a 10.000 dollár körüli számlát, 6.000 a bírósági költség, és 5.000 a Harbour Master Office által kirótt büntetés.
Na most aztán a Gonosz Varázsló elgondolkozhat azon, hogy mi a jobb üzlet:
Egy hónapig használni a kicsi shipi pénzét (a kamat miatt - legalább 125$!), vagy kifizetni plusz 11.000 dollárt?
Aki tudja, majd mesélje el az okos amerikai Fõvarázslónak...
És aki nem hiszi, az ne járjon utána, inkább hozzon nekem sós perecet, mert irtó éhes vagyok. Eddig ittam egy citromos teát, és megettem egy pár virslit és két savanyú uborkát. (Ma van a Sztrapacskabõjt napja!)

Komám asszony, hol a kápó...?

Fogós ravasz kérdés!
Ugyanis négy felé jött Titi, az ügynök lihegve, hogy nem érkezett meg az új kápó, a vonattal. A hálókocsikalauz szerint nem szállt fel senki Budapesten a kocsiba!
Megoldásra váró rejtély! Ott álltunk, illetve ültünk tanácstalanul, mert éppen kávéztunk. Távirat haza a HMS-nek, hogy hol van? Akkor nekem eszembe ötlött Sz. Pista, és megkérdeztem, a felesége látta-e a vonaton az eltünt illetõket? Ugyanis a feleségével jön (Fruzsi a "Szomszédok" c. teleregénybõl). Ott voltak! Akkor most hol vannak?
Aztán mint minden rejtély, ez is megoldódott. Elkerülték egymást az ügynökkel, és szállodába vonult (igaza van). Most nagyon várom, a levelek miatt...
De nem hozta, ezért most nyomtatok, és holnap megy haza a napló, mint levél.

Szerda, június 26. 107,0 kiló vagyok. Megkaptam Encsi levelét. Apáé is megérkezett, a naplórészletekkel, azt írja, jó a naplóm, irodalmi. Ez nagy örömmel tölt el. (Csak tudnám mitõl az? Én leírom azt, ami hajón történik, az én nézõpontomból, ami lehet, nem a teljes valóságot tükrözi, de azért az én szemszögembõl nézve igaz. Örülök, hogy Andrásról is jókat ír.
Encsike írja, hogy nagyon élvezi a lakást, a levelet is az erkélyen írja, látja a naplementét a budai hegyek felett... Milyen jó neki! De ha hazamegyek kiülünk kettesben, csak jól fel kell öltözni mivel december lesz, s fogjuk majd egymás kezét...

Jó utat Lajos!

Délután háromkor hazautazott a kápó, és Márti a felesége. Szerettem vele dolgozni, jó szakembernek, és kellemes embernek ismertem meg. Bármit kértem tõle, igyekezett megtenni, ha lehetséges volt. Reggelente, hatkor, jókat kávéztunk a szalonban a javítás alatt. Jókedélyû, vidám pasas. Bárcsak minden kolléga ilyen lenne! Most hazamegy és övé a nyár. Vajon nekem mikor jut újra egy jó nyaralás (olyan, mint az elmúlt évben volt)? Jó lenne újra együtt dolgozni, bár azt mondja, ez volt az utolsó hajója (nem hiszem!).

Ninó boldogsága...

Ha ezt látnák az öreg tengerészek! Nimród fiam gurival fest! Még négy hetes tengerész sincs... Persze most mindenki ezt csinálja az egyes raktárban, mert hajrá, fessük ki, lehet, hogy urea rakományunk lesz, és azt rozsdára nem rakhatják. Nim eleinte csak söpört a festõk elõtt. De Sz. Pistát elhívtam vizet vételezni, és õ rohant fel a fedélzetmesterhez, hogy:
- Elment a Pista, most ki fog helyette festeni?
Hát megkapta a lehetõséget, és most boldogan fest a többiekkel. Én négy éve matróz voltam, amikor elõször kaptam gurit kézbe, de ehhez tudni kell azt is, hogy addig nem is igen volt MAHART hajón...

...és az enyém:

Jön Encsi és Szabolcs!
A barba kiment este Laciékkal vacsorázni. Mint az ilyenkor szokásos jött pár telex. Egyet megválaszoltam, de a másik a HMS-tõl jött, hogy holnap érkezik az új parancsnok, és a chief felesége. Most egy kicsit vigyorgok magamban...

Csütörtök, június 27. 107.3 kiló vagyok. (Sajnos!) Mr. Bott-tal beszéltek, a konstancai berakás törölve, valahol itt akar rakományt szerezni Brazíliának. Milyen szerencsés ez a Ninó!
Megy a szálak gubancolása, és én utálom a cselszövõket. Misi panaszkodik Sz. Pistára (a két dudás egy csárdában tipikus esete, mert mindkettõ fedélzetmester és Misi azt hiszem egy kicsit féltékeny rá) hogy uszítja a srácokat. Nem tudom, amíg valaki nem jön nekem problémával, addig én nem veszek róla tudomást.
Egyébként hazaküldtük Carlost. Ma se jött be hatra, valamit habogott, hogy problémája volt a kapunál, és kért még egy lehetõséget, de ez már az ötödik volt, és Cabelloban megkapta tõlem az utolsó figyelmeztetést! Sajnálom, mert jól dolgozik, de mint említettem volt, amoroso típus, és ez hajó, ahol dolgozni kell, a kifogásai nem vehetõek figyelembe. És sajnos a salvadoriaknak idõnként példát kell statuálni, hogy ne szaladjon el velük a ló. Sajnálom ezt a tizenkilenc éves fiút, de nem tehettünk mást a barbával.
Úgy készülõdtem, hogy egyre kimegyek a család otthonmaradt része elé az állomásra. 11-kor látjuk ám, hogy a mögöttünk álló uszály egy éles, letörött darabja nyiszálja a farköteleinket. Miután elõre kellett shiftelni, így elkezdtük a manõvert. Nem részletezem, mert a legrosszabb álmaimban se jöjjön elõ. A tizenötméteres szabadoldalú hajó, ballaszt nélkül, úgy viselkedett, mint egy dióhéj. Ráadásul partról elfújó szél volt! A román mooringmenek (azok, akik a köteleket kezelik a parton) meg hülyék. Nem csinálták azt amit mondtunk, tetû lassan mozogtak, így nem csoda, hogy a hajó orrát a szél kifújta. Két orrkötéllel kellett volna magunkat húzni, de az új, és vastag kötél nem volt elég hosszú, mert úgy lett a partra kiadva kikötéskor, hogy a kötelet (200 m. hosszú) megfeleztük, és mindkét végét kiadtuk. Ez most szerencse is volt, mert amikor elszakadt a segédkötél (boca, stopper), akkor nem tudott kiszaladni a hajóról a kikötõkötél, mert mindkét vége a parton, kikötõbakon volt. Délután kettõre végeztünk, így a manõver elõtti problémám (végzünk-e addig, amire az ügynök értem jön) megoldódott, nem "kellett" kimennem az állomásra.
Manõver közben összerugdaltam a köteleket, begyulladt a köszvényem. Lerogytam ebédelni, és úgy éreztem, mozdulni se tudok. Ha akkor érkezik Encsike, ki se tudtam volna menni elé a járóhoz.
De negyed négy körül jöttek meg, és addigra már egy kicsit összeszedtem magam. Csak a baj az volt, hogy egész este borzalmasan kínlódtam a lábammal.
A lényeg azonban, hogy itt vannak! Szabolcs is, az Asszonyka is! És ha minden jól megy, akkor Pireuszig itt is maradnak, ugyanis ott vesszük be a megrendelt anyagokat, élelmiszert (hadd legyen egy jó kis üzlet a khioszi rablóknak!). Megjött Juraj Lipka, az új barba is, Á. legnagyobb örömére.

Laci, az örömök elrontója

Estefelé megjött M., és híreket hozott. A tudomány jelenlegi állása szerint Juzsnijbe megyünk berakni (Odessza kikötõje) vagy Casablancának, vagy Brazíliának. Az utóbbira szavaznék.
Rossz hírrel is szolgált. Ehhez tudni kell, hogy Juraj - aki egyébként kellemes pasas, és szerinte Szabolcs kiválóan beszéli az angolt az õ szintjén - három elsõtiszti beosztás után, most lett parancsnok. A szolgálatát kis hajókon töltötte, nagy hajón nem volt, fõleg ilyen nagyon nem. Így a Seascot azt üzente, hogy a biztosító nem fogadja el Jurajt parancsnoknak, tehát Á. nem mehet haza!

Péntek, június 28. 107.3 kiló vagyok. Viszonylag nyugis nap. Csak keveset nem tudunk, mindössze annyit, hogy semmit. Jól érzem magam, hiszen itt a család. Csak nem lehetek velük annyit, amennyit szeretnék.

Szombat, június 29. 107.2 kiló vagyok. Ninó dolgozott, Szabolcs komputerezett, Enici sokat aludt, én sem tétlenkedtem.
Este hatalmas táviratváltások voltak Mr. Bott-tal. Azt hiszem, kissé korlátolt. Arról van szó, hogy ki akarja adni a hajót hosszabb idõre time charterbe, azaz idõbérletbe. Ehhez természetesen mindenféle adatra szükség van. Ez nem is lenne baj, de az utolsó táviratban közölte, hogy úgy köti meg a szerzõdést, hogy a két nehézdaru jó állapotban van. Erre mi, természetesen kiakadtunk, és Laci közölte vele, hogy nem használható egyik sem.
Mire Mr. Bott akadt ki, és visszatelexezett, hogy a darubizonyítvány érvényes, tehát jónak kell lennie.
Laci visszatelexezett, hogy az õ kedves embere, Mr. Brilis (akit azóta kirúgott) elsumákolta a 1994-es szemlét. J. J. pk. valahogy elérte, hogy a '95-öst megadják, és õ is a hajón volt, amikor Á. kiharcolta, hogy mindenféle javítás nélkül megadják a pecsétet '96-ra. Ezt már elfelejtette, és csak azt hajlandó szajkózni, hogy van bizonyítvány, nem fogadja el, hogy nem használható a daru.
Szóval miután Laci megtáviratozta, hogy a személyzet nem tudja megjavítani, így most javítjuk, (persze a gépészek).

Vasárnap, június 30. 107,1 kiló vagyok. A hajó idõbérleti szerzõdése holnap délután lép érvénybe Kercs térségében. Berakás a Fekete-tengeren Dzsiddának, Abu Dabiban is kikötünk, és Bombay - Karacsi térségében fejezzük be a kirakást. Hát ez nem egy kimondott "Amerika"! Vasat viszünk.

Egy kellemes nap

Délelõtt a barba arról panaszkodott, hogy nincs kedve kimenni, de muszáj, mert az ügynökség és a shipi meghívta egy ebédre. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk kijönni, és nekünk volt.
Így aztán irány Miami, ahogy Enici Mamaiát hívja. Nem egy Balaton, de nem rossz, ha valaki fürdeni akar. Mi nem akartunk (kivéve Szabolcsot), de a barba vitorlást bérelt volna. Nem lehet. Lett volna water sky, de az unalmas, semmi, csak rohanás a vízen...
Így az egész napot a shipi "Pelican Club"-jában töltöttük. Kellemes hely, hat teniszpálya, egy snooker, pingpong asztal, kosárlabda pálya, és pár asztal. Ittunk jó hideg sört, ettünk isteni, helyben készült micset, zöldpaprikával és paradicsommal, puha, friss kenyérrel, kaskavál sajttal és brinzával. Elõtte cujkát ittunk, valódi szatmári szilvapálinka volt, de teljesen sima, semmi kaparós, torkot maró. Még fehér bort is bontott Mr. Vanetti (makedón származású a shipi - nyilván ezért van olasz neve!). A fagylalt és a mézédes sárgadinnye csak megkoronázta az isteni lakomát!
Némi ejtõzés után kisétáltunk a tengerpartra, de nagy szél volt, így a kisebbik fiam nem fürödhetett. (Míg ön szórakozik, Nimród dolgozik! - így írható át az ismert szlogen.) Titi az ügynökeink egyike bevitt a központba, és ott elbocsátott bennünket.
Elmentünk egy nagy hodály vendéglõbe, ahol Encsi meghívta Á.-t egy kólára és egy kávéra - annak ellenére, hogy tudta, nekünk nincs, de neki van idevalósi pénze. Amíg mi beszélgettünk Szabolcs lement a tengerpartra - hatalmas szabadstrand van a kikötõ és Mamaia között - , és jóízût vacogott a hideg vízben. Aztán besétáltunk a kikötõbe, de útba ejtettük az akváriumot, és betértünk húsz percre. A kikötõben egy "taxis hiéna" 20.000 leiért bevitt a hajóra.
Ha most azt írnám, hogy soha rosszabb napot, akkor nem lenne igazam, mert nagyon jól éreztük magunkat!

JÚLIUS

Hétfõ, július 1. Konstanca. 107.3 kiló vagyok. Úgy látom, megállt a súlycsökkenés... De még ez sem baj, mert itt a család, és ez mindennél többet ér! Olyan régen vágytam rá, és most itt vannak.
Délután Titi behozta az új behajózókat. S. Zsoltot ismerem, õ az új harmadik tiszt.

Titi és Papa

Papa nem Titi papája, de sülve fõve együtt vannak, mintha ikrek lennének. Õk az ügynökség. Titi a fõnök és Papa a beosztott, a fuss ide, szaladj oda, de mindketten együtt lótnak-futnak mindenhova, mint a sziámi ikrek. Persze megjelenésre abszolút ellentétek.
Titi magas, nyúlánk, tömött, fekete bajszú, jó svádájú férfi. Papa az alacsonyabb, szõke, kopaszodó, kesebajszú, olyan érettségizett mûvezetõ kinézetû. Titi Audival jár - persze használt, a szélvédõ elrepedt, az automata sebváltó a hátrát nem szereti - Papa pedig egy piros Daciával. Csak néha-néha szokott lerobbanni vele. Minden reggel megjelennek a hajó mellett, mindegyik a saját kocsijával, és együtt is mennek el.
Jó fejek... Megszerettük õket. Ráadásul Papának milyen csinos 11. osztályos lánya van! Kár, hogy Ninó nem volt velünk tegnap, mert Adia - milyen szép neve van - , is ott volt!
Szóval két emberünk mindent elintézett a hajónak, annak ellenére, hogy még õk sem kapták meg a pénzüket. Még azt is megtették, hogy összedobtak 7000 dollárnyi készpénzt, hogy gázolajat tudjunk venni, mert nincs annyi, hogy Kercsig elmenjünk.
De erre nem is volt szükség. Ugyanis:
Rajtaütésszerûen elmentünk Konstancáról
Délután bejött egy ürge, hogy megnézné a hajót, mert ureát akarnak velünk szállíttatni az USA-ba. Mindenkinek leesett az álla a meglepetéstõl. Mr. Bott már megint gentleman volt, kiadta a hajót másnak, és az elõzõ partnereit "elfelejtette" értesíteni, hogy az üzlet ugrott.
Szóval Laci, és a barba arról tárgyalt Titiékkel, hogy mi úton módon szerezzük be a gázolajat, amikor jött az ukáz Tampából (Mr. Bott irodája ott székel), hogy menjünk Isztambulba olajat vételezni.
Így pilotot kértünk, és este nyolckor elindultunk, hogy a világ egyik legszebb városát megmutathassam az Asszonykámnak... Szabolcs teljesen bezsongott a hírtõl, még akkor is, ha nem kötünk ki, hanem horgonyon vesszük az üzemanyagot.

Kedd, július 2. Fekete-tenger, Boszporusz. 107.1 kiló vagyok. Délelõtt megérkeztünk a Boszporuszhoz. Hajnalban Szabolcs feljött a hídra, és együtt navigáltunk. Nagyon élvezi. Nyolckor maradt a harmadik tiszttel, és ebéd után a másodikkal is. Élvezi a radart (és ami a fõ, hamar megértette), imádja a távcsövet, percenként megállapítja az irányt, merre megy a hajó? Nagyon készültünk, hogy megnézzük a Boszporuszt, hiszen nappal megyünk át...
De sajnos nem teljesen így mûködnek a dolgok (elátkozott Humber). Beszállt a pilot, és leállt a fõgép. Elment az elektronikus vezérlés, és most a gépészek dolgoznak, hogy kijavítsák... Ez persze kicsit megbonyolítja a dolgokat, ugyanis ma kellett volna a hajót átadni a kercsi-szorosnál a bérlõnek. Ez mindössze annyit jelent, hogy ott egy pontos mérés alapján megállapítjuk az üzemanyag mennyiségét, telexen bejelentkezünk, és várjuk az utasítást, hogy hova menjünk. Az mindenestre bíztató, hogy 40 napra vette ki a hajót. Remélem, nem is akar többfordulót csinálni ezen a járaton. Valahogy nem csábít.
Dzsiddát a hátam közepére se kívánom, még a kikötõben se lehet partra lépni... Abu Dabit várom, és kíváncsi vagyok rá, de hát arab hely, és ez mindent megmond... Karacsi és Bombay se nagyon vonz. Persze ha Bombayban egy kirándulásra el lehetne menni, akkor az más lenne! De hát chief vagyok, nem második vagy harmadik tiszt!
Ilyen szép boszporuszi átkelésem még nem volt! Mindenki itt van, az egész család! Encsike egész idõ alatt fent sétált, aztán ücsörgött a barbaszékben (a parancsnok engedélyével!). Ráadásul az idõ gyönyörû volt, csak az az iciri-piciri baj volt, hogy délután lévén szembe sütött a nap, s így nem úgy videózhattam, ahogy szerettem volna. De ez legyen a legnagyobb gond!
Élvezettel mutogattam a látnivalókat. Encsike csak ámult, Szabolcs lelkesedett, és bõszen navigált. Csak egyetlen-egyszer tessékelték ki a hídról, amikor a fõgép havaria volt, ilyenkor mindenki ideges. Késõbb Á. is mutogatta a látnivalókat a fiamnak. Azt hiszem élvezte, hogy milyen lelkes, és milyen fiú...
A pilot szemmel láthatóan alakított az asszonynak. Amikor meglátta, hogy feleség van a hajón, kihúzta magát - lett is vagy 155 centiméter magas! - és hatalmas gesztusokkal irányította a hajót, és közben oda-odasandított Encsire. Már azt vártam, hogy ugrik egy tripla leszúrt Ritzbergert, vagy egy dupla Axelt. De megelégedett azzal, hogy hadonászott, kiabált, mutogatott, egyszóval vezényelte a hajót, mint egy Herbert von Karajan...
Az olajvételezés eltartott késõ estig. Közben - hál' Istennek - megkaptam a házi feladatomat: megadták a tervezett rakományt. Tizenegy után fejeztem be, és megelégedéssel állapítottuk meg a barbával, hogy szakértelemmel állították össze az általuk ajánlott rakodási tervet. Csak egy helyen kellett változtatni rajta. És a táviratuk is udvarias volt, nem olyan bunkó, mint Mr. Botté. Persze õk olaszok, akik nem mennek a szomszédba egy kis zsiványságért, ha szükséges, de tudnak bókolni is... Azt írták a bemutatkozó soraikban, hogy õk bérelték ki a mi jó hajónkat. Azt hiszem, ezt utoljára közlik velünk, így be kell osztani a dicséretet az egész útra.
Szabolcs éjfélig volt fent, megvárta az indulást, Encsi fél kettõig, õ még megcsodálta az éjszakai Isztambult, én húztam a lóbõrt, de édesdeden.

Szerda, július 3. Fekete-tenger. 107,3 kiló vagyok. Hajnali hatkor feljött Szabolcs, de látván, hogy nincs semmi érdekes, nem tud a radarral semmit bemérni, bejelölni, így hamarosan távozott. Nyolckor a kabinban találtam rá, a szófán feküdt, egy pulóverrel takarózott be, a lába földön (a szófa neki is rövid, hát még nekem!), s alig tudtam az ajtót kinyitni!
Estére hatalmas viharba kerültünk... A kisebbik fiam nem tudott vacsorázni, csak sápadtan feljött, végignyúlt a szófán, és nagyon rosszul érezte magát. A nagyobbik jobban bírta, mert szerinte nem is mozogtunk (szerintem se!) Hála Istennek, nem lesz több tengerész a családban...!
Téves információkat adtam az útról: Jebel Aliba megyünk, és ez Dubai Emírség kikötõje, nem Abu Dabié. És az is megjött, hogy Bombayban rakunk ki.

Váltásra várva...

Á. idegileg teljesen kikészülõ félben van. Menne haza, betervezte a nyarat, és most reménytelennek látszik minden! Egy csónakját be kell fejeznie, amit épít, ki akarta próbálni a Balatonon, de ki tudja mikor ér haza?
Most a Seascottól kért váltó parancsnokot, mert a HMS tehetetlen, nem tudja leváltani. A barba azon is többször kiakadt, hogy nyolc hónap alatt x forintot fizet a HMS-nek, õ idõben kérte a váltását, amikor letelt a hét hónapja, és egy teljes hónapot voltunk Konstancán, nincs magyarázat a HMS részérõl, miért nem küldött parancsnokot!
A barba nagyon de nagyon menne haza, és egyelõre remény sincs, mert Ukrajna pillanatnyilag az egyik legveszélyesebb ország a közbiztonságot tekintve. Két éve az ügynökség Mariupolban nem javasolta a váltást. Ugyanis a vonatokat rendszeresen kirabolják, a taxikat kifosztják, és örülhet, aki legalább élve megússza!

Csütörtök, július 4. Fekete-tenger, Kercs, horgonyon. 106.9 kiló vagyok. Egy heti kínlódás után újabb dekákat adtam le... Pedig továbbra is jó a kaja, nekem legalábbis ízlik. Azt hiszem, a család is elégedett.

Encsike aggódik...

Elõször azért, hogy ne kelljen túl hamar hazamenni. Nagyon örült, amikor M. felvetette, hogy miért nem Pireuszból megy haza. Nagyon jó ötlet, így maradtak a hajón Szabolccsal. Élveztük a Boszporuszt, jól érezzük magunkat, és õ naphosszat pihen, jót tesz a lábának.
Most azért aggódik, hogy, és mikor kerül haza! Ugyanis megérkeztünk Kercs elé, és amire nem számítottunk, 9.-én megyünk be a kikötõbe. (Ha bemegyünk, teszem hozzá, mert elképzelhetõ, hogy pár napot még csúszunk.) És akkor még hátra van Novorosszijszk, ott két rakpartnál rakunk be, ott is elcsúszhatunk. És a rakodási idõt még nem vettük figyelembe. Van egy tippem: több mint húsz nap lesz a berakás a két kikötõben!
Lehet, hogy augusztus közepe felé érnek haza?
Akkor Szabolcs lekési a sakktábort, és az nagy kár lenne. A Magyarok Világszövetségének bevonásával szervezik, s a világ minden tájáról jönnek gyerekek.

Péntek, július 5. Kercs, horgonyon. 106,4 kiló vagyok. Egy abszolút nyugis nap. Semmi se történt, azt leszámítva, hogy majdnem bevittek. Délután egy pilot jött fel a hajóra, és közölte, hogy bemegyünk - egy kimondhatatlan nevû kikötõbe. Alig tudtuk lebeszélni, aztán felhívta a port controlt, és kiderült, hogy eltévesztette a hajót! Jézusom, minek nézünk itt elébe...! De legalább annyit megtett, hogy megígérte: hétfõn reggel bemegyünk.
Encsike átbillent egy kissé, és az éjszakából csinál nappalt, akkor nem tud aludni, de nappal jóízueket durmol...

Szombat, július 6. Kercs, horgonyon. 106,3 kiló vagyok. Csendes nap. Délelõtt mentõcsónak riadót tartottunk.
Siralmas, hogy mennyire nem érdekli az embereket a saját biztonságuk. A három románnal nincs baj, a matrózokkal se, de a spanyol gépészeknek és hegesztõknek dunsztjuk nincs semmirõl. Kíváncsi lennék, vészhelyzetben hogyan viselkednének?

Vasárnap, július 7. Kercs, horgonyon. 106,5 kiló vagyok. Na mit mondtam? Tegnap este megettem egy kis adag vacsorát (tört krumpli, egy szelet Nemstefánia szelettel - ez olyan mint a Stefánia szelet, olyan hosszú fasírt, és a közepében tojások vannak, a Nemstefánia tojás nélkül készül), és máris visszajött egy kicsi. Azért jó ám ez a digitális mérleg, mert tizedre mutatja a súlyt...
Délután tûzriadó, mindenkinek elmondtam a beosztását, sok az új ember, ezt ilyenkor meg kell tenni.

Hétfõ, július 8. Kercs, horgonyon. 106,4 kiló vagyok. Hallatlan akaraterõm van: újra leszokom a dohányzásról! Tegnap nem gyújtottam rá. És természetesen nem vittek be - a pilot határozott kijelentése ellenére se - , ahogy azt gondoltuk is.

Megint jól állunk...

A hegesztõink megint nem tudnak dolgozni, mert elfogyott az oxigén. Ez már egyszer megtörtént P. Cabello után, és Argentínában nem kaptunk. Most vajon mikor veszik meg, hogy a be nem fejezett javítást a személyzet megcsinálhassa? Nem hinném, hogy Pireuszban megkapjuk a szükséges anyagokat. És akkor mi van, ha be se megyünk Pireuszba? Eddig ez fel se merült senkiben se, mert annyira nincs semmink, hogy ez természetesnek tûnik. De Mr. Bott útjai és pénztárcája kifürkészhetetlen! Az lesz csak a jó világ, mert:
- honnan megy haza a barba, és a fedélzetmester?
- és a családom? (Ebben az esetben biztosan Dubaiból)
- hol szerzünk élelmet? (A szuezi csatornában minden nagyon drága!)
- mivel festünk, és dolgozunk? (Semmivel, mert semmi se lesz a hajón...)
A szakács nem állt háttal a kambúzának, mégse talál nagyon kaját. Fogyóban a liszt, olaj, marhahús. Zöldség sincs, rizsbõl sem állunk túl jól. Remélem, holnap már lehet újra mosni. Érkezéskor szétszedettem az elektrikussal a mosógép csatlakozó zsinórját, hogy ne lehessen használni. Ha minden igaz, akkor holnap be kell vinniük.
Erre felettébb kíváncsiak vagyunk. P. megint háttal állt a hajó elejének, ezért a szondázás nem teljesen jött össze neki. A bal és jobb oldalak mindig helyet cserélnek, és errõl õ nem tehet...
Este nagyot dumáltunk a barbával. Vagyis inkább õ velünk. Állandóan a családról beszélt, Pankáról és Gergõrõl. Éreztük, hogy most erre van szüksége, állandóan a család körül forognak a gondolatai, fõleg a nagylányának tett ígéret izgatja. Azt tervezte, hogy júliusban már otthon lesz, és ha befejezi a csónakját, Pankával elmennek a Balatonra egy nagyot vitorlázni. Erre egyelõre várnia kell...

Kedd, július 9. Kercs, horgonyon. 106,9 kiló vagyok, és tegnap se gyújtottam rá... (Mennyivel egyszerûbb lenne az élet, ha Bejrutban nem fogadtam volna el Johnny kínálását...)

Új idõk régi dalai...

Szabolcs és Encsike is izgatott. Attól, hogy ha ma nem visznek be, akkor holnap elzárjuk a vizet, és kezdõdik a vödörbõl való közkedvelt zuhanyozás...
A sors igazságot tett Encsi és a gyerekek között. Ugyanis az asszony a tejbegrízt hajlandó megenni, ha nagyon muszáj, a gyerekek a tejberizst szeretik. Viszont se tej, se tejpor nincs, így a következõ horgonyon töltött napokra reggeli szûkében leszünk... Persze lehet pár napig enni virslit fõtt rizzsel, rántottát fõtt rizzsel, parizert fõtt rizzsel, eperlekvárt fõtt rizzsel, rizst fõtt rizzsel... Amíg van rizs... Aztán újra kezdõdik mindez, csak babbal... Mindenestre ma esszük meg az utolsó adag marhahúst - gulyásleves - és elfogy a liszt: piskótatekercs lesz a második fogás.
Jó, hogy ma még csak feltételezés mindez, mert ugye kilencedikére ígérték a kikötést. Csak olyan tökéletes nyugalom honol errefelé, hogy fel se merül bennünk az, hogy valaki is megzavarhatja ezt az idilli állapotot...
Pedig megzavarták és este fél kilencre kikötöttek. Valami nagyon gyanús! Ilyen még nem történt!
Az ügynök szerint a város veszélyes, a közbiztonság nulla.
Ninó kint volt Palival és Gáborral az Interklubban - ötven méterre van a kikötõkaputól - és éjfélre bejöttek...

Szerda, július 10. Isten éltessen Encsike a születésnapodon! Egyébként bolondokháza van. Megy a berakás, de természetesen nem úgy, ahogy kéne. Még jó, hogy Pali beszél oroszul.

Lelki élet Ukrajnában...

Beleléptek a lelkivilágomba. Egy katona. Kimentem reggel merülést nézni, és a rakományt is körbejártam a parton. Ekkor jött oda egy szoldát, és erélyesen felszólított, hogy menjek vissza a hajóra. Ugyanis nem adtam le a határõrségnek az útlevelemet, amikor partra léptem. Megállt bennem az ütõ... Ekkora baromságot! Úgy látom, mégis felépül a kommunizmus (stikában ezen dolgoznak, már hülyébbek az amerikai Parti Õrségnél is, pedig azok...!)
Ennek örömére, én is beleléptem a lelkivilágába egy hölgynek. Ezeknél minden úgy mûködik, mint a jó Szajuzban. Teljes emancipáció, nõk a dokkmunkások között, ez egy stivador, akirõl szó van. Õ irányítja a melósokat a raktárban. Illetve nem irányítja, és ez volt a baj. Én nem tudok szót érteni a melósokkal, és nem vagyok hajlandó oroszul beszélni velük, tanuljanak meg õk angolul. Tehát a stivadorkát kerestem másfél órán keresztül, nem találtam, erre írtam egy protest (tiltakozó) levelet a fõnökének, hogy nem lehet a melósokat irányítani, azok meg nem csinálják, amit mi akarunk... Hát ezzel a levéllel beleléptem a lelkivilágába, mert ha nem olyan "megértõ" a fõnöke, ki is rúghatták volna az állásából (sajnálom, de a kommunizmust ne a mi hajónkon építse!).

Kercs

Délután kimentem Szabolccsal. Azzal csaltam ki, hogy az ügynökségre kell mennem. Beváltottam 20$-t, kaptam érte hárommillió négyszázhetvenezer kupont. Ez egy ilyen jópofa pénz. Hivatalosan ukrán karbovanyecnek hívják, de ez csak apró betûvel van rajta, a kupon szó viszont üvölt róla...
Végigjártuk a piacot, nagy a nyüzsgés, füstölt halat, gyümölcsöt, zöldséget, mindent lehet kapni, még húst is láttunk. Mindenütt sátras-butikosok árulják a tömeg-divatholmikat, a kirakódós pultokon ugyan azok a nyugati élvezeti cikkek: brazil kávégranulátum (bûn rossz!), teák, szörpök, üdítõk, szappanok, dezodorok, mosóporok, cigaretták. Az látszik, egy nagybani szállító van (gondolom a maffia), s mindenki ott szerzi be az áruját. De legalább van...
Vettem egy csokréta vörös rózsát, szépen díszcsomagolásban, celofán, arany masni, mindegyik virág külön celofántasakban, szalaggal átkötve... Potom 700.000 karbovanyecba került. Na de az asszonykának akár egy millióért is veszek virágot a szülinapjára...
A hajóra beérve átadtam, örült a szentem!
Este kimentünk családilag. Az egész, tehát Ninó is!
Végigsétáltunk a központig vezetõ fõúton, jó volt, annak ellenére, hogy legalább 35 fok volt este hatkor! Széles utca, sok-sok fa, bokor, árnyas parkok, valóban kellemes séta volt. Menet közben benéztünk egy hatalmas élelmiszer boltba. Az alapterülete valóban hatalmas. Az áruválaszték kevésbé. Az árak szintúgy magasak voltak. A vevõk csak lézengtek benne.
Nagyon kellett volna már egy valamilyen hely, ahova le lehetett ülni. Nem találtunk. Végre a posta után a Lenin utcán több kávézót találtunk, az utcán székekkel, asztalokkal. Encsi és a gyerekek fagyiztak. Én Holstein sört ittam. Aztán üdítõ, újabb sör, és bámultuk a fõutcát.
Ilyennek képzeltem el a csehovi poros, orosz kisvárost, ahol nyáron meleg van, télen hideg, és ez az összes ami a lakókkal történik... Szinte láttuk Encsivel, az erkélyek mögül kandikáló, unatkozó polgári kisasszonyokat, akik az utcán masírozó nyalka katonák után ácsingóznak.
A városka hangulata most is ilyesmi: nyugodt, nincs rohanás, nincs forgalom, a népek ülnek a kávéházak teraszán - már aki teheti - , beszélgetnek, nézelõdnek, és örülnek, hogy van aki meg tudja fizetni az addig csak áhított, a nyugati fogyasztói társadalomból számûzött kacat-gazdagság, bóvli-boldogság illúzióját. Isszák a nevenincs söröket (a Holstein túl drága, és nem is olyan csicsás a doboza), szívják a harmadosztályú cigarettákat, szürcsölik a meleg üdítõt, kólát (a jéghideg az igazi!).
Nagyon élveztük az egészet. Vissza a piac mellett jöttünk, és igazán elfáradtunk. Encsike vitézül bírta a lábával, én többet nyavalyogtam a köszvény miatt.

Csütörtök, július 11. 105,6 kiló vagyok. Tegnap Encsi kinézett Szabolcsnak egy sportcipõt. Délelõtt kimentünk megvenni.

Mi van a mai ukrán lapokban...?

Természetesen füstölt hal. Amit a piacon vettünk... De ne vágjunk az áruház elébe, mert Szabolcs igencsak élvezte. És az egész délelõttöt, mert jellemzõ volt...
Benéztünk a Balsoj Unyivermágba. Szép nagy épület, mint a Skála. Háromemeletes. Elmondhatjuk azt, amit a Corvinról: minden szinten szinte minden (nincs). A nõi cipõ osztályon frankó lakatokat láttunk, a háztartási elektromos készülékek pultján hegyekben állt a teniszlabda (lehet, hogy 220 voltos?). Szekrénysor volt 2800-ért. Persze dollár! Matrjoskát vehettem volna, de nem volt elég pénzem rá, amikor pedig váltottunk, akkor kedvem nem volt visszamenni.
Az üzletet megtaláltuk elég hamar, ahol a cipõt Encsike kinézte. Egy polc cipõ, egy polc vodka, konyak, pezsgõ, sör és a harmadikon élelmiszer. Hárommillióért megvettük Szabolcsnak, nem egy nagy durranás, de olcsóbb, mint otthon a legolcsóbb. Utána bementünk egy kaféba. Egy üdítõre és egy sörre.
A pincér csak nézett, amikor kérdeztem, hideg-e az ital? Csodálkozásában nem is szólt, csak rázta a fejét. Lehet, hogy valami illetlent kérdeztem? Mindenesetre otthagytam, hogy csak csodálkozzon magában... Másik, viszonylag elegáns kerthelységes kafé, kérdés ugyanaz, a válasz nem: - Hideg. Természetesen - mondta a pincér. Természetesen meleg volt. De ez csak akkor derült ki, amikor megkóstoltuk.
A piacon keresztbe-hosszába bóklásztunk. Vettünk két pirozskit, csuda ízes volt, kapros töltelékkel volt töltve, és csak ötvenezer darabja. Aztán megláttuk a füstölt halat, vettem hármat, mellé ingyen járt a tegnapi újság egy lapja (mint csomagolóanyag). Két üveg pezsgõre is futotta, majd visszaindultunk.
A kikötõ elõtt ott ült a bárisnya, aki fagyit árult. Vettem kettõt, papírpoharast. Nem volt túl hideg. Kibontva a tejszínes része kimondottan meleg volt. Az alján összegyult banán ízû lötty pedig inkább forró...
Este bent voltunk, B. Zolit meghívtuk egy kis pezsgõre.

Péntek, július 12. 105,4 kiló vagyok. A rakodás megy, az ökörség is, ami már-már tûrhetõ... A legújabb rémhírek szerint H. G. váltja a parancsnokot.

Interklub Ballet Show

Délután megittunk egy üveg pezsgõt a barbával, felköszöntötte az asszonyt, közben Ninó is megjelent, és kölcsönért folyamodott hozzám, mire Á. adott 100 dollár elõleget. Erre sietve elköszönt, hogy megy a tengerészklubba, ahol a hírek szerint igen csinos lányok szolgálnak fel...
Mi is kimentünk, mondván, sétálunk egyet. A klub alig száz méterre van a kaputól, hamar megtaláltuk. Sétáltunk, mielõtt beültünk volna. Három vendég volt csak, Ninó, a szakács és Béla. Így mi hárman 100%-os növekedést jelentettünk. A fiam kis idõ múlva az asztalunkhoz jött, valamit magyarázott, már nem emlékszem, hogy mit, csak arra, hogy kissé kusza volt a hangja, laposakat pislogott, bizonytalanul támasztékot keresett, szóval kezdett becsiccsenteni. Késõbb az asztaluknál nagyokat ásított, két három perceket szundizott is, de különösebb baj nélkül megúszta az estét. Az jó, hogy nem engedett a többiek tukmálásának, és nem vedelt nyakló nélkül...
Valóban csinos felszolgálók vannak. Újak. Az üzlet most indul be. Nem rég nyitottak. Négy hónapig zárva voltak. Egy kis lövöldözés esett meg, tizennyolcan haltak meg, köztük számos vendég, pincértanulók, de két banda kiirtotta egymást... A bejárat elõtti fa tele van koszorúkkal...
Minket egy harmincöt körüli csinos, tipikusan orosz hölgy, szolgált ki. Szép kerek popsival áldotta meg a pravoszlávok istene... Nimródék asztalánál egy picit tatáros kislány hordta a söröket, nyúlánk, karcsú, biztosan tetszett a fiamnak.
Söröztünk, fagyiztunk, és egyszer csak megjelent hat leányzó. Olyan mutatósak... A szakács szerint szüzek. Egy asztalhoz ültek le, kicsit társalogtak, majd felálltak, és testületileg a színpad mögé vonultak. Késõbb derült ki, õk voltak a Sóbaljet Intyerklub... Táncikáltak is nekünk, kedvesek voltak, rázták kezüket lábukat, egyszer el is tévesztették a dolgot, mert egyszerre léptek. Szabolcsnak így is nagyon tetszettek...
Volt két énekes, egy krími tatár, fantasztikusan jó hangja volt, és egy másik pasas is énekelt...
Tizenegy körül bejöttünk. A három sör megtette a hatását, muszáj volt harapnom két három karéj kenyeret s...

Szombat, július 13. 105,9 kiló lettem reggelre, este még 106,5-re sikerült feltornásznom magam. Délutánra befejeztük a berakást, este manõver, átjöttünk Novorosszijszkba. Szabolcs a gépházban nézte a manõvert, hát nem lett valami ideges a "sok" izgalomtól...
Encsike annál inkább, amikor megtudtuk, hogy nem lesz Pireusz, mert Khioszba megyünk az anyagokért. Ez is jellemzõ az amerikai tulajdonosra:
Ha bemennénk Pireuszba, akkor az "off hire" lenne (bérletbõl kiesett idõ). Tehát erre az idõre a hajó bérlõje nem fizet díjat, mert eltértünk az útvonaltól. Tehát Mr. Bott azt találta ki (azzal a kevés agyával), hogy a Dardanellák után gyorsítsunk fel annyira, amennyire csak tudunk, és a "megspórolt" idõt használjuk fel Khioszon, hogy az anyagokat felvegyük.
Ha félrehajtaná a fejét, hogy 8-10 IQ összefolyyon az agya helyén, akkor tudhatná, hogy 6 órás úton (ennyi a Dardanellák - Khiosz) legfeljebb 40 percet lehet összespórolni, és ennél több idõ kell egy ilyen dög nagy hajónál a lassításra... No comment.
Így Oroszországból mennek haza Encsiék, mert Khioszt nem kockáztatom, hátha fuccs lesz annak is...

Vasárnap, július 14. 105,5 kiló vagyok. Horgonyon álltunk egész nap. Borzalmas a hõség, 36 fok árnyékban, s elromlott a légkondi. Délután nem dolgoztattam a matrózokat.
Ma a kollektív ihlet meglátogatta kis családomat. Szabolcs ontotta verseket magából, és az asszonyka is egész nap rótta a sorokat. Rímeket faragott, az álmatlanul eltöltött éjszakák hangulatát vetette papírra. (Nem is rosszak...). Én irodalmi igény nélkül írtam a hajónaplót...

Hétfõ, július 15. 105,9 kiló vagyok. Még a meleg se viszi le a...? Kora reggel bejöttünk, kikötöttünk. Az elõzetes hírek szerint hat nap berakásra számíthatunk.

Hazamenni is gond!

A Seascot hallgat mint a sült hal. Ennek Á. nem örül... Nincs semmi hír a váltásáról, se a fedélzetmesterérõl. Ma elküldött egy telexet Skóciába, hogy Encsinek és Szabolcsnak vegyék meg a jegyet úgy, hogy a hazautazó parancsnokkal és fedélzetmesterrel együtt mehessenek. Ezek szerint, ha kis nyugalmat szeretnénk, akkor Mr. Bott-tól pénzt, Glasgowból pedig váltást kell kérni. Erre biztosan nem reagálnak, sõt, napokig nem jön telex tõlük...
Pedig már sok változat szóba került. Innen, Novorosszijszkból van repülõ Athénba és Isztambulba is, onnan pedig Pestre. Ferryvel (átkelõ hajó) szintén el lehet menni Athénba, Isztambulba, Várnára, és tovább repülõvel. Kíváncsi vagyok, hogy jön össze a hazautazás... Én persze legjobban annak örülnék, ha Dubaiból mennének haza, de hát az messze van, és az iskola miatt nem jöhetnek addig. És dög meleg is lesz! Mi lesz, ha Khioszban nem kapunk légkondi alkatrészt? Én viszonylag megszoktam a Pancon-3-on, de Encsinek szörnyû lenne!

Pegazus-csikót a csikó-költõnek...

Szabolcs egész nap ihlett, és verseket írt a komputerbe. Tisztára az apja fia. Tudom, ha elébb lett volna szövegszerkesztõm, én is korábban próbálkoztam volna meg az írással. Rajta is látom, hogy a gép inspirálja, nagyobb kedvvel versel, mint papírral és ceruzával! És idõnként egészen jó, eredeti, szellemes sorok kerülnek a papírra.
Azt hiszem, most teljesítményre ír, és ez meg is látszik, de nem lehet mindig remekmûveket alkotni.
Sokszor visszaköszönnek apa kedvelt szavai, fordulatai, fogalmazása, néhány Tóth Árpád vers hangulata is felfedezhetõ nála - de minden kezdõ a nagyoktól tanul, õket utánozza! Magától értetõdõen sokszor ír gyermeteg, buta sorokat, amiken maga is szégyenkezik. De minden írását szereti, örömmel olvassa fel õket! És ez jó...! Élvezi, hogy örülünk... Jólesõen hallgatja az elismerõ szavakat... Nagy kedvvel gyûjti be a dicséretet... Mintha az apámat látnám kicsiben. A kritikát is elfogadja, de nem nagyon látom, hogy korrigálná a dolgait - persze ezek az õ írásai, mi, a laikusok minek szólunk bele? Mi csak hallgassuk, és ámuljunk...!

Novorosszijszk elsõ este...

Este kimentünk egy kis sétára. A Tengerészklubot kerestük, de zártkörû rendezvény volt, így csak pénzt váltottunk, egy dollár most 5000 rubel! A városba trolin mentünk, pedig egy polgártárs megállt mellettünk a Volgájával, de Encsi nem mert beülni, pedig késõbb láttuk, hogy a stop szokványos...
Jó nagy város, széles utcák, sok fával, parkkal. Üzletet alig láttunk, igaz, nem is kerestünk. Az asszony reklamálta, hogy a kirakatban Revlon piperecikkeket hirdetnek, az üzlet pedig cipõket árul. De mit tegyenek, ha plakátból csak Revlon érkezett, áruból meg cipõ? Egyiket se dobhatják ki...!
Egy viszonylag menõnek látszó helyen leültünk, de ez is csak egy fabódé volt, körbevéve mûanyag asztalokkal, székekkel. Drága volt! Egy sör 11.000 rubel, egy jégkrém 10.000, egy üdítõ 3.000... Itt viszonylag sok jólöltözött vendég volt, majd minden asztal foglalt. A szomszédunkban két hölgy ivott egy üveg bort, és az egyik állandóan engem figyelt! Erre Encsi hívta fel a figyelmem. Hiába no! A hajón jól megnéztem magam a tükörben, hát nemhiába sandított rám a csaj állandóan...!
Láttunk egy Kodak reklámot, és egy óra alatt elõhívják a képeket. Ki kell próbálnom holnap.
A hajóra visszajõve - fél tizenkettõkor - házi feladat várt. Az olasz charterer tudni akarta, hogy felvehetünk-e még rakományt itt, és közölte, nagy valószínûséggel egy harmadik berakó kikötõnk is lesz!

Kedd, július 16. 104,9 kiló vagyok. Remélem, egy hét múlva már a 103-ért küzdhetek! Úgy látszik, egy kiadós séta már megteszi a magáét! Pedig tegnap két kakaós csiga erejéig bûnbe is estem...
Nem is tudom, hol kezdjem, illetve folytassam.
Tehát: R. jön parancsnoknak. Cs. lesz az új bosun, nem ismerem. Encsi, Szabolcs, a barba és Misi innen mennek haza, valószínûleg pénteken. Egyébként az új behajózók összekeverik a hajót egy luxusjachttal. Ugyanis mindenki a feleségével, gyerekével akar jönni. Az senkit se érdekel, hogy jöhetnek-e? Természetesen senkinek se jöhet a hozzátartozója, a mentõcsónak befogadóképessége korlátozza a létszámot.
Az olasz charterer hülye! Most közölte, hogy a rakomány, amit rakunk, az nem Mumbaiba (Bombay új, hivatalos neve), hanem Karacsiba szól, és elõször oda megyünk, azután Indiába. Ez egy csomó problémát okoz majd a kirakásnál, amit most nem hajlandók elismerni, aztán majd minket abajgatnak, hogy oldjuk meg... Rájár a rúd a barbára. Minden hülyeséggel neki kell foglalkoznia - más nem tárgyalhat ezekrõl - , és már-már felrobban dühében, pedig nyugodt ember...
Most Encsi kint van Szabolccsal, fényképet elõhívatni.

Novorosszijszk, az álomváros

Valóban. Eddig nem tudtam, mit éreztem tegnap este amikor kint voltam, de ma délután belémvillant:
Olyan szürke, olyan kuszaság, mint egy rossz álom. Amikor lázasan hánykolódom, akkor álmodom ilyent. Szürke, alaktalan tömegben haladok, minden kavarog körülöttem, és minden idegen. Nos a város is ilyen érzéseket ébresztett bennem.
Szürke, és ez valóban így van, mert cementgyárak övezik, és a szél alapos munkával beteríti a jellegtelen várost az õt megilletõ fehéres cementporral. Nincsenek színek. A fák zöldje fakó, ami piros lenne az inkább szomorú-barna, a kis bódék is piszkos színûek. A trolik ócskák, avíttak, kopottak, és a házak is elromló félben vannak. A lakótelepi házak ólmos fáradtságot sugároznak, a kopott ablakkeretekben szomorkodó, mattá kopott üveg mögött, a frissen mosott függönyök áporodott szagát látni, érezni lehet. A szocreál rányomja a jellegtelenség bélyegét mindenre a központ azon pici szeletében, amerre jártunk.
A szürke-város szürke-emberei poros-ócska "vidámságban" élnek. Az utca embere véletlenül se visel vidám, szemet gyönyörködtetõ ruhát, csak néhány kisleány akar a hatalmas piros masnival a kopottságból és jellegtelenségbõl elrepülni, de a felnõtt kezek nem engedik. Lakkcipõs lába az utca porától pöttyös... Mint mesebeli tündér jár kel a sok-sok személytelen, jellegtelen ember között...

Szerda, július 17. 105,4 kiló vagyok...

Félek...

Félek az elkövetkezendõ hónapoktól... Jön R. és ennek hírére, vagy se, de a kezdik elengedni magukat az emberek. P. Laci õrségben úgy berúgott, hogy négykor le kellett vinni a kabinba, mert állni nem tudott a lábán. Mi lesz itt, ha Á. elmegy?
Reggel kértem a barbát, hogy küldje haza P.-t. Sajnos csak 90 dollárra büntette meg, ennyi szerepel a szerzõdésükben, mint elsõ fokú büntetés. Erre P. összeveszett a fedélzetmesterrel, hogy besmúzolta õt. L. ezen nagyon kiakadt, mondván, õ mindent elintéz egyedül, nincs szüksége ilyen módszerekre. Akkor P. nagyon mentegette magát, hogy elnézést, meg minden, de hát nincs "elnézés", a megoldás: nem kell inni, ilyen egyszerû a dolog...
Sz. Pista hadjáratot indított az új fedélzetmester ellen. Azt terjeszti róla, hogy iszik, nem érti a dolgát, õ - mármint Sz.P. - sokkal jobb szakmailag. Azt is panaszolja, hogy a HMS megígérte neki, ha Misi hazamegy, akkor elõlép, s fedélzetmester lesz. Ha õt nevezik ki, akkor a latinok mennek haza, egyöntetûen, mert nem szeretik (kést rántott egyikõjükre, még amikor nem voltam itt)... Cs.-vel nem hajóztam, de mások azt mondják, érti a dolgát, esténként néha-néha megissza a magáét, de nem a munkaidõben, és nem részegségig.

Az európai Oroszország...

Este kilenckor fejezték be a rakomány megkötözését. Utána egy röpke három órás manõverrel átálltunk egy hajógyári rakpartra, ahol valamit berakunk, de még nem tudjuk pontosan mit, mert az oroszok se tudják. Jellemzõ, az elsõ aki a rakparton várt minket, az a katona volt, aki majd szigorúan õrzi a Nagy Orosz Anyácskaföldet. Mert azt nagyon tudják vigyázni... Mint akkor, amikor megjött az itteni shipi az autójával, és be kellett hordani a sok kaját a hajóra. A következõképp:
Tíz-tizenkét ember lemegy, a járón összetorlódik, mert a katona bácsi (haptákban) szedi be az útleveleket, és adja a partra lépésre jogosító bilétát. Az engedélyezett tengerész ekkor odamegy az autóhoz, vállára vesz egy zsák hagymát, és várakozik az útlevelére. Közben káromkodik, mert a katona kapkod, nem találja a lejövõ bilétáját, de már hatan várnak arra, hogy felmenjenek a hajóra. Végre megkapja a passzportot, azzal és a hagymával elvonul a kambúzába, majd vissza, hogy újabb zsákot kerítsen hatalmába, miután átesett a határátkelési procedúrán. Tessék elképzelni, hogy ezek után mekkorát röhögtem, amikor ma délelõtt az egyik stivador tiltakozott azért, mert a decken a hegesztõink dolgoztak!
- Chief, ez nem megengedett, veszélyes, és elvégre ez egy európai ország!
Encsike gyönyörû Lenines és szocialista-kommunista emlékmûveket ábrázoló képeslapokat vett. A Lenin szobrok lábánál még van virág.
19-én érkeznek a váltók, és Enici meg a kisebbik fiam 21-én mennek haza. Lehet, hogy mi addigra elmegyünk, és akkor nekik szállodába kell menniük. Szerencsére a barbával és Misivel együtt utaznak. 460 dollár a repülõjegy személyenként. Nem semmi... És akkor a járulékos költségek, szálloda, taxi, Moszkvában átszállás, átkeveredés a nemzetközi reptérre. No hiszen!
Zsolt, a harmadik tiszt örülhet, mert az élettársa, barátnõje, nem tudom, hogy nevezzem, jön a váltókkal. Ez azért külön öröm, mert...
Történt ugyanis, hogy amikor a távirat megjött a váltásról, azt is közölték, hogy P. 4. gépész feleségestõl jön, és Cs. fedélzetmester hozza a kisfiát.
Erre a barba táviratozott, hogy nem jöhetnek, mert a kápó felesége jön Isztambulba, és Zsolt barátnõje ide, Novorosszijszkba, ugyanis nekik van engedélyük a tulajdonostól. Még aznap este Zsolt hazatelefonált, és meglepve hallotta, hogy Éva nem jöhet, mert a HMS azt mondta, hogy Zsolt nem kérte a lejövetelét. Pedig már mindent összekészített... Ráadásul táviratozott a HMS Skócián keresztül, hogy Fruzsi Isztambulba jön, Éva "egy kicsit késõbb"!
Zsolt nem mert a parancsnoknak szólni, de én felmentem hozzá, és elmondtam. Erre azonnal táviratozott a HMS-nek, hogy más nem jöhet, mint Éva.

Csütörtök, július 18. 105,9 kiló vagyok. Hajnali három negyvenkor keltem - szolgálat miatt -, pedig fél egy is elmúlt, mire ágyba kerültem.
Egész nap nem raktak, mert hál' Istennek elmúlt a nagy hõség, most viszont erõs szél fúj, és ettõl nem tudnak rakodni (túl magas a daru, veszélyesen belengene a rakomány). Így este kimentünk egy rövid sétára Encsikével. Elõtte azonban köszöntöttek, elõzetesen, jövõ hónapban töltöm be a 48-at! Szabolcstól egy orosz nyelvû Tom és Jerry képregény-füzetet kaptam, mondván, gyakoroljam a nyelvet.

Az emlékmûvek városa...

A városba menet trolira szálltunk. Mennyi megkeseredett ember, mennyi fáradt arc! A szemközti ülésen egy negyven körüli férfi a tizenhárom évesnyi nagyfiával. A férfin ócska farmer, szakadt, kopott, koszos ing, a fia se nézett ki különbül. A pólója napok óta lehetett rajta, a keze piszkos, a rövidnadrágja csupa folt. És fogják egymás kezét, csendben vannak, nem néznek egymásra. Valahova a távolba mered a férfi, a gyerek is egykedvûen ücsörög. Reménytelenek, õk a múlt élõ emlékmûvei. Szürkék, porosak, mint kedves városuk. A város, amelyik sikeresen megszabadult mindattól ami szép. Ami egy kis vidámságot hozhatna. Ami a szemet gyönyörködtethetné.
Encsi képeslapokat vásárolt. A bódéban ücsörgõ nénike boldogan mutatta a régi városról készült sorozatot: gyönyörû színház, szép és kecses paloták, büszke polgári házak. Mindet lebontották, vagy nem építették újjá a háború után, és a szocializmus diadalaként beton randaságokat raktak a helyükre, már düledezõ panelépületek foglalják a hajdanvolt paloták kertjét, ocsmány - randa - hõsi emlékmûvek csúfítják a parkokat. Ezek a szerencsétlen panelházak a lakóépületek groteszk karikatúrái. Csoda-e, ha a bennük lakók is, a jogokkal bíró, méltóságteljes emberek siralmas, szánalmas utánzatai...? Géppisztolyt szorongató munkásökölben gyönyörködnek a gyerekek, mert játszóteret nem láttunk, a Vörös Hadsereg emlékmûve körül bicikliznek, gördeszkáznak a srácok, lányok, és azt hiszik, hogy szép, és kellemes környezetben nõnek fel...
Ez egy orosz város, ahova nem hoztak küldöttségeket, amivel nem dicsekedtek, ahova nem hívták a turistákat, mert itt csak éltek, mert õk nem kirakatbábuk voltak, ma se azok, most is csak megpróbálnak élni... Hová lett az orosz ember kedvessége? Ha a várost nézzük, nem hihetõ, hogy itt egy melegszívû, rokonszenves nép lakik. Ezt a természetet szeretõ népet ki tudták szakítani az eredeti környezetébõl... Hamis cárok hamis isteneket, hazug eszméket adtak nekik... Elbolondították, megbecstelenítették saját vérüket...
Siralmas lenne a helyzet, ha nem lennének gyerekek. De mint mindenütt, itt is vannak: aranyosak, még nem szürkék, rajtuk a piros szoknya még nem fakult ki, a kék rövidnadrág élénk színû, a kiabálásuk harsogó, felháborítóan vidám. Nekik sikerül mosolyt csalni a beszívott, legörbült, összeszorított felnõtt ajkakra. Hiába fogják le a kezüket, a sok, hatalmas, hosszú copfba való masni - mint megannyi tarka légcsavar - majd egy új korba repíti õket, akik a jobb jövõ emlékmûvei. Egy emberibb korba viszik majd az oroszokat, ahol nem az esztelen ûrsikereknek örülnek majd, hanem a földön szárnyalnak, és boldogok lesznek, és színes ruhákat vesznek magukra, és lilára, kékre, zöldre pingálják a pirostetõs házakat, a cementgyárakat majd húsz kilométernyire kiviszik a városból, és piros - sárga - fehér virág pompázik majd az udvaraikban, és azt mondhatják: de jó is Európában, európai módon élni... Mert a nép megérdemli...

Péntek, július 19. Hála a Jóistennek, szép lassan megy a rakodás. Így reményünk van arra, hogy nem megyünk el vasárnap elõtt. Így az asszonynak és Szabolcsnak nem kell itt szállodába (poloskás) mennie.
Megjöttek a váltók. A parancsnok is itt van, lehet, hogy Ákos valóban haza megy?
Encsike most örül, mert Moszkvában se kell szállodázni, vasárnap délben indul a gépük Anapából és este már Pesten lesznek, ha mindenki úgy akarja.
R. egy hónapra jött le, Dubaiból már hazamegy(?). Behajózott Cs. Zoli az új fedélzetmester is, és P. Sanyi a 4. gépész. És S. Zsolt örömére itt van a barátnõje is. Berta Éva útra jön.

Családi körben...

Spontán búcsúestét tartottunk. Feljött Nimród, beszélgettünk, és felolvastam a Naplómból, most Nimród kedvéért, mert õ még nem hallotta amit itt írtam. Miután láttam, hogy élvezi, és mivel még az Egy emberke Jaminaországbólt se ismeri, hát felolvastam egy szuszra az egészet! Szabolcs újra nagyon élvezte, Ninó a szokott szûkszavúsággal fogadta, de Encsi látta rajta, hogy szívja magába az apja gyerekkori élményeit, és nagyon is átéli az egészet.
Másodszor olvastam fel, kétszer átjavítottam, és még mindig voltak benne apróbb hibák, de egy egészen nagyobb is, amikor egy mondaton belül kétszer használtam ugyanazt a mellékmondatot, és eddig nem ugrott ki, se Encsi, se Szabolcs nem vették észre, és én is átsiklottam felette.
Ki tudja, mikor leszünk újra együtt így négyesben, mint ma este! Ha Nimróddal megyek haza, akkor talán. De ha külön, akkor bekövetkezhet ami sok tengerészdinasztiás családban, hogy évek telnek el, hogy nem látom a nagyfiamat... Anyagilag ez a Moszkva - Budapest repülõút nem hiányzott, mert kell a pénz a gáz bevezetésére, s lehet, hogy e miatt tovább maradok a tervezettnél. Mindenesetre a két jegyért 416 dollárral kevesebbet kellett fizetni így, hogy a Seascot telepítette!
Szabolcs nagyon bezsongott, hogy repülõvel megy haza! Remélem kellemes útjuk lesz. Szombat, július 20. Tegnap este söröztünk a barbánál, utána muszáj volt ennem, s 106,2 kiló vagyok reggel. Õrület, hogy egy gramm kaja is meglátszik rajtam!
A berakást nem kapkodják el, lehet, hogy meglesz a hat nap piszmogás az 1700 tonna vassal? Pali szerint inkább a következõ kikötõ lehetne ilyen lassú (Iljicsevszk), mert Ogyessza nincs messze, s gondolom sok az ismerõse arrafelé, s lehetne kicsit nosztalgiázni az egyetemi évek után (lehet, hogy egy kislány van a dologban?). Az útnak szerencsére csak ez a fele nyúlik, a kirakó kikötõk maradtak: Jebel Ali - Karacsi - Bombay. Annak nagyon örülök, hogy Dzsiddába nem megyünk.

Vasárnap, július 21. 105,4 kiló vagyok.

Elmentek, itt hagytak...

Szívszorítóan üres a kabinom. Kopog az ügyeletes tiszt, és az ágyra nézek, hogy az asszonyka alszik-e? A rövidre vágott szárú rózsák szomorúan hajtják le a fejüket, hisz nincs itt akinek a kedvéért a kabinomba kerültek... Valaki dübörög a lépcsõn, és azt várom, hogy Szabolcs bukkan fel a szalon ajtajában. Edunak mondani akarom, hogy három kis adagot kérünk, de csak egyre van szükség...
Egyébként, ha minden igaz, akkor most száll fel a moszkvai gép, Szabolcs elsõ repülõútját nélkülem élvezi... Istenem, mikor látom õket újra? Ha minden úgy alakul, ahogy tegnap este beszéltük, akkor csak jövõre valamikor...
Este kisétáltunk Ninóval. Õ is emlegette õket:
- Hol lehetnek most Anyáék? - kérdezte többször is. Felmentünk a tank mögé a domboldalra. A tank mellett egy kis árnyas liget, alacsony vaskerítéssel körülvéve. Másutt egy Krisztus szobrot, vagy egy Szûz Máriát öveznek a fák, a virágok, bokrok, itt Tovaris Vaszilij Vasziljevics Ktonyibugy szobra árválkodik, és várja egy kis merengésre, emlékezésre az anyókákat, vagy bújócskára az unokákat...
A fiam tejet vett meg kekszet magának. Csodáltuk, hogy vasárnap este, itt künn a térkép szélén van üzlet, amelyik nyitva tart! Közben Õk, hazafelé repülhetnek már!

Hétfõ, július 22. Tegnap este feljött Ninó. Neki is hiányzott az anyja, meg az öccse.
- Olyan üres lett a hajó - mondta. Aztán felolvastam Szabolcs irodalmi alkotásaiból jó párat, nagyokat vigyorogtunk, de megállapítottuk, hogy vannak egészen figyelemreméltó sorok is...
Estére befejezték a berakást. Jól elhúzták. Most kötözik, reggelre lehetünk készen.
Már megy az olimpia! Nem is tudom mikor kezdõdött. Semmit se tudunk a magyarok eredményeirõl, tehát nem érdekes az egész. Ma agyaggalamb lövészetet közvetített az Orosz TV. Hû, de izgalmas volt...! Hát ezért nem is nézem, nem is érdekel... Persze ha magyarok is lennének... De így?
Ninó azt mondja, az új fedélzetmester nem rossz. Más mint Misi, ez természetes, de nem rossz, sõt, tõle többet tanul, és ez jó. Ma daruállítással foglalkoztak, és amikor a motort a raktárcsukásról a daruemelésre átállítják, ezt tengerészül ingranálásnak hívjuk. Nimród azt mondja:
- Azt is megmutatta az új bosun, hogy kell integrálni...!
Mondtam, erre ráér majd az egyetemen, ha odakerül...

Kedd, július 23. Öt hónapja érkeztem a Humberre! Milyen hosszú idõ! Teljesen elkeseredek: nem szabad már egyszer se egy jóízût ennem? Tegnap túrós buktát csinált ez az elvetemült gazember szakács, és ma 106,5 kiló vagyok! Na mindegy, ma bõjti nap lesz...
Reggelre ígérték, hogy befejezik a kötözést, de magától értetõdõen nem készültek el vele. Közben jól fel is idegesítettek, elõször borultam ki öt hónap után.
- Miért kell nekik megkötni? - akadékoskodtak. Mintha nem ezért kapnák a pénzüket? Azt hiszem, még mindig úgy dolgoznak, mint a kommunizmus alatt, hogy a fizetés jelenléti díj, s azért naphosszat csak beszélgetni kell, dolgozni nem. Személyes sértésnek veszik, hogyha valaki arra akarja rávenni õket, hogy valamit is csináljanak. Borzalmas...
Ma egy éve Szarvason voltunk, és élveztük a nyarat...
Hárman hazautaznak. Két salvadori hegesztõ, Marco és Carlos, így az öreg António egyedül marad. (Öreg a fenéket, két hónappal fiatalabb nálam, bár kinézetre a nagyapám lehetne!)
És természetesen Edu, aki kint volt Novorosszijszkban, és összetörte a lábát, most alig tud ráállni, és sántikál. Szerintem egy kis pihenõre vágyott, és sumákol...
Khioszból mennek haza. Edu váltója oda jön.
Olvasok... R. hozott pár könyvet, a Vérdíj címût adta oda. Egy magyar zsoldos írta a jugoszláviai háborúról. Õ Szerbiában(?) született és élt (Vajdaság). Amikor megkapta a behívóját a szerb hadseregbe, útra kelt és Horvátországba ment hatalmas kerülõvel. Nos a téma érdekes, de most nem is ez a lényeg. Egy nyelvtani gyöngyszemre bukkantam, s remélem ez az utolsó: "mag-yarlakta", ez egy magyar szó, elválasztva! Ki tudja ûberolni?!
Este kiderült: Oroszországban a helyzet változatlan. Eszük ágában sincs civilizálódni. Azt hiszik, õk az atyaúristenek, úgy is viselkednek. A szomorú az, hogy le kell nyelni a békát, nincs mit csinálni. Délután négyre kész volt a rakomány kötözése. Európában ilyenkor legkésõbb hatkor a hajó elmegy. Ezek 21.00-re ígérték a vizsgálatot, és természetesen nem jöttek. Itt kell készenlétben várakoznunk, tehetetlenül, azon mérgelõdve, hogy éjjel manõverezhetünk...

Szerda, július 24. Egy éve írok naplót... Ez azt is jelenti, hogy egy éve indultam a Presidentre. Most mennyivel jobb!
Éjjel negyed egyre jött a pilot, fél kettõ után kerültem ágyba, és három negyvenkor keltem. Így nem csoda, ha reggel nem kellett ringatni, úgy aludtam mint a bunda, még akkor is, ha az ablakom alatt verték a rozsdát, mert a kettes raktár mellett feljárt a víz, nem lehetett dolgozni.
Megváltoztattam az õrséget: a magyarok adják a szolgálatot, Ninó a 8-12-es watchman lesz. Éjjel órát állítunk. És nincs aki sóderozza az ágyam...

Csütörtök, július 25. 104,7 kiló vagyok.
Reggel érkeztünk Iljicsevszk elé, és rögtön be is hoztak. A vizsgálat a szokásos, nyolcan jöttek, mindegyik kapott egy karton cigit, a szokásos lónyálat, és újdonság: a szanitár officér egérnyomokat talált! Így egérirtás lesz! Hiába mutattuk, hogy van papírunk arról, hogy nincs egér és patkány a hajón, ezek az ütõdöttek inkább hisznek a szemüknek, mint a papírnak! Ennyire kiveszett belõlük a hivatalos papír iránti tisztelet! Ezek már mindenkinél okosabbak akarnak lenni! Sajnos a macskát nem mertük bemutatni, mert még gondot csináltak volna belõle:
- ugyanis nincs orvosi papírja
- milyen macska az, amelyik nem fogja meg az egeret
- lehet, hogy nem is macska, mert a farkára támaszkodik, és a fenekére ül, mint egy kenguru, és pitizik mint egy lüke szobakutya.
Vizsgálat után draft surveyt csináltunk, és kiderült az, amit Novorosszijszkban gyanítottam: túlraktak minket, nem annyi vas a rakomány, amit megadtak, hanem súlyra jóval több. Ráadásul a gépházat elöntötte valami víz. Egy csõ lyukadt ki, szerencsére a bejövõ szelep után, így el lehetett zárni, de igen tekintélyes mennyiségû víz került belénk. Ebbõl még gond lehet késõbb, a végsõ draft surveynél ez a vízmennyiség levonódik majd a rakomány súlyából, és milyen szép kis botrány lesz! Persze mi nem szólunk errõl, és az ukránok a hajukat tépik, hogy beraknak 4600 tonna vasat, és ebbõl 200 tonna eltûnik a hajóban. Ez lesz az eredménye annak, hogy titokban kiszivattyúzzuk a vizet, amit a bennünk levõ rakomány súlyának megállapításakor nem tudtak.
Délután kimentem a városba. Ninó már kint volt, élvezte a watchmanság elõnyeit: déltõl este nyolcig szabad. Elmentünk telefonálni, Encsike elmondta, hogy Szabolcs jól összehányta az orosz gépet a leszálláskor, úgy kell nekik, jól megkapták, a fiam bosszút állt rajtuk, mert késõ éjszakai vizsgálatot csináltak! A lakás épségben várta az asszonykát. Most gázszerelés ügyében rohangál...
Apa szerint Szabolcs nagyon tehetséges, és a verseit némi javítással leközölhetõnek tartja, és egy nem tudom milyen lapban megpróbálja elhelyezni. Az én fiam! (No meg Encsinek is van hozzá némi köze - fõleg versileg köszönhet sokat az anyjának. Egye fene: az anyjától is örökölt sok jó tulajdonságot, nemcsak tõlem!)
Vettem egy pólót, egy doboz Nescafét, ugyanis három napja kezdek megbolondulni, hogy reggel nincs mit innom, s a kávé nem helyettesíthetõ semmivel! Aztán kaptam originált mosószappant is (Detertlux), és megittunk két sört a nagyfiammal. Nimród élvezte a sétát, azt mondta:
- Olyan jó érzés milliomosnak lenni!
Beváltott húsz dollárt, kapott érte hárommillió hatszázezret.
Estére megjött Szomszédok Fruzsi, és jó hírrel szolgált: Rózsa Norbert aranyat úszott. Ez az elsõ... Remélem még több lesz! Láttam Szögit evezni az 1500-as középdöntõben, bejutott, s milyen jó verseny volt (hogy magyart is láttunk).
Kicsit fáj a lábam...

Péntek, július 26. 104,1 kiló vagyok! Végre volt egy jó éjszakám, amikor nem kellett hajnali három negyvenkor kelnem, ugyanis este - éjszaka nem raktak. Több mint tíz napja nem szedek vérnyomásgyógyszert, és azóta a maximum 148/84 volt, mindig ennél alacsonyabb... És nem dohányzom!

Ukrajnaságok...

Ilyen szépen mint itt és most, soha nem láttam vasat rakodni! Ez nem cikizés, valóban...!
Délelõtt bejött a két szanitárka, akik az egérnyomokat látták. Ma potom százötven dollárért kiadták az új Derating Certificate-et (patkánymentességi - és minden bizonnyal egérmentességi is - bizonyítvány). Most mondja valaki, hogy Ukrajnában van korrupció... Mindenesetre hivatalosan vagy 500 dollár lett volna, és ráadásul arabokhoz és Pakisztánba megyünk - ott aztán minden elképzelhetõt megragadnak, hogy a hajót megbüntessék, megvágják...
Éjjel 11-kor Nimród legnagyobb rémületére egy hölgy érkezett a hajóhoz, és a chiefet kereste. Õ mint vadonatúj watchman dilemma elé került: most mit csináljon? Nagyon helyesen, felébresztette az ügyeletes tisztet - és nem engem - , aki nagy örömmel kelt ki a felesége mellõl - mondjuk az egyszerûség kedvéért ezentúl az élettársát, barátnõjét: feleségnek - , és átvette a nekem szóló üzenetet: reggel kilenckor kapunk 200 tonna vizet. A kérdésem: - vajon miért kellett ezt éjjel tizenegykor közölni, amikor most délelõtt 11 lévén a víz sehol sincs?
Ebéd helyett kimentem a városba. Ninó nem jött, mert õ Odesszába ment kirándulni. Fruzsiék, Éváék, a barba és a fiam...

Vissza a lenini úton...

...már nagyon kellett pisilni, mert két sör volt bennem. Egyik combomat a másikhoz szorítva sasszéztam el Lenin elvtárs négyméteres szobra elõtt, mely mutatta a lenini utat: elõtte az ulica Lenin, õ pedig a tengelyében gyönyörûen kifestve, mert az öntöttvas félisten már igencsak berozsdásodott, úgy látszik, az eszméi a szoborra is hatottak. De mögötte legalább volt egy orgonás, ami igencsak megfelelt a célnak...
Bevásároltam: vettem még három trikót. Egyiket a postán... Miért, hol máshol? A húsboltban nem vehettem, mert ott horgászbotot árulnak, és utálok pecázni, arra nem voltam vevõ. Egy rövidnadrágot az áruház nõi cipõ osztályán, négy sört egy könyvesboltban, sós mogyorót az újságosnál, egy Fanta üdítõt a háztartási gépek osztályán, sárgadinnyét és ringlószilvát a piacon. Telefonáltam is: háromszor is tárcsáztam apa számát, mindig belehallózott egy néni, nem ismertem a hangját, és egy kukkot se szólt a kérdésre: - Halló, Takács lakás?
Így aztán Encsit hívtam fel a maradék öt percbõl. Az aprómat a postai koldusnak adtam.
Útközben találkoztam az elektrikussal és a kambúzerrel, meghívtam õket egy sörre, majd jól otthagytam õ uraságaikat, mert már be voltak "állítva", és az ilyen emberek nekem nemhogy társaság számba se jöhetnek, hanem egyenesen viszolygom tõlük.
Hatalmasat sétáltam (a köszvényes lábammal már ilyet tudok csinálni!), nézelõdtem. Meg kell mondjam, hogy álmomban se gondoltam volna úgy tíz éve, hogy majd Ukrajnát Oroszországgal hasonlítom össze, hol jobb a helyzet? Hát itt, mindenképpen! Klasszissal jobb Ukrajna! Pedig úgy tudtam, a SZU idejében Rossziját fejlesztették a többi köztársaság hátrányára!
Az emberek elegánsabbak, jobban öltöznek. Több üzlet van, jobb az áruellátás, az árak alacsonyabbak. A város - Iljicsevszk és Kercs is - szebb mint az oroszok: Murmanszk valamint Novorosszijszk - én ebben a két orosz városban voltam, ezeket ismerem. Az emberek itt is, ott is kedvesek, segítõkészek. (Lehet, hogy egy lányunokára vágyom - de nem azonnal, és mindenáron - , mert itt is a kis pisis lányokat figyelem, és gyönyörködöm bennük, milyen aranyosak...)
Az utcák szélesek, szellõsek, sok-sok fa, bokor, virágágyás szegélyezi a járdákat. Az Ikarusz buszok álmos sofõrjei egy padon ülnek, hátukkal ledörzsölik a meszet a platánfa fehérre festett törzsérõl, és beszélgetnek, vitatkoznak, biztos az Olimpia ad órákra szóló témát.
A buszmegálló mellett játszótér. Milyen sokat látni Ukrajnában: mintha az oroszok nem szeretnék a sok apróságot, csak itt adnak meg nekik mindent...? Itt is irdatlan mennyiségû szotyolát árulnak nyugdíjas nénik, és idõs emberek. Ülnek az út szélén, és nézik a lassan fogyó tálkát, várnak a nagy üzletre, hogy venne már valaki huszonötezerért egy zacskó fekete magot...
Jól lejártam a lábam. Bárhogy is kerültem õket, a kikötõkapu mellett találkoztam megint Béláékkal. Megkértek, segítsek bevinni a hajó számáravásárolt élelmiszert. Segítettem. Hogy ne kelljen sokat cipelni, Béla fogott egy kocsit az én kontómra, mert kiderült, nekik egy vasuk se volt már. Aranyos, nem?! Én azért költöttem el a pénzemet az utolsó petékig, hogy ne maradjon rajtam fölösleges ukrán "valuta", s a végén én jártam rosszul, mert Pali egymilliósát kellett felváltanom, de szerencsére a hajón megkaptam a pénzem...

Szombat, július 27. Isten éltesse a kisebbik nagyfiamat neve napján...! Remélem ez a nap nem olyan lesz, mint az, amikor a Novorosszijszk - Moszkva gép leszállt. Kívánok sok szép verset - olyant amit magad írsz, és olyant amit elmondasz, és versenyt nyersz vele - , írást, és egy olyan könyvet is, amit végre be is fejezel, mert az az igazi, hidd el nekem!
104.2 kiló vagyok. Ahhoz képest, hogy tegnap este letoltam egy doboz sós mogyorót, nem is olyan rossz eredmény... Nem hinném, hogy ma készen leszünk, bár még tegnap is azt bizonygatták, hogy délután elmegyünk. Hiszi a piszi!
Délelõtt megmérettem a vízmélységet a hajó mellett. Sokkal kevesebb, mint amennyit mondtak! Két megoldás lehet: egy nagy ballont betenni a hajó és a part közé, vagy elmenni egy másik rakparthoz. Kíváncsi voltam melyiket választják...
P. Laci megint berúgott szolgálat alatt, tehát megy haza Khioszról. Nem értem: felesége, gyerekei várják a pénzt otthon, õ meg az utolsó figyelmeztetés ellenére is tovább vedel... Mindegy, õ akarta. Így legalább a fedélzetmester fia lejöhet a váltóval...
Délután készenlétben állt a teljes személyzet, mert hozzák a hatalmas kikötõballont, ígérték...
Be is raktuk az autógumikból összetákolt ballont, ami minden csak nem hatalmas és megfelelõnek se lehetett mondani. Két órát küszködtünk a szélben, semmit se ért. A víz nem elég alattunk, csak 10,5 méter. Így aztán este fél tíztõl manõver, s átjöttünk egy másik rakparthoz. Remélem holnap elmehetünk innen, tele a hócipõm a Szovjetunióval.

Vasárnap, július 28. Szép nyugodt nap. Raknak, rakosgatnak. Délután kimentem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy videózzam.

A te feleséged magyar? Jó neked...

Készítettem néhány felvételt a kikötõben, de aztán beugrott a régi szép idõkbõl, hogy a SZU-ban tilos volt ilyen hadászatilag frekventált helyen fényképezni, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Eltettem a kamerát. Kimentem a kapun, és egyszer csak kiabálásra figyeltem fel:
- Istvaaan, Istvaaaan! - hallottam a buszmegálló mellõl. Ott van az elsõ - utolsó kocsma, nézõpont kérdése csupán, és felfedeztem a két stivadort, akik a hajónkon dolgoztak délelõtt. Integettek, odamentem.
- Istvaaan, igyál meg velünk egy vodkát - invitált az öregebb, aki Pása becenévre hallgatott.
- Á, nem, kösz - hárítgattam a meghívást, de õk csak erõsködtek, így aztán nem utasítottam el. Ha már ennyire meg akartak hívni ötven grammra leültem közéjük....
Beszélgettünk. Mindenkinek bemutattak aki csak odajött. Kérdezgettek, mit csinálok, hova megyek?
- Telefonálni szeretnék - mondtam.
- Na, gyere csak el hozzám, majd onnan telefonálsz - mondta Pása bátyó. Nem akartam, de erõsködött. Kihozták a vodkát. Megköszöntem, és koccintottunk.
- De nekünk nincs pénzünk - mondta Pásenyka bácsi.
- Értem - mondtam, és azonnal rájöttem, hogy itt én vagyok a meghívó, és õk a vendégek. Többet nem kaptak, mert már eléggé ingatag lábakon álltak. A baj az volt, hogy nem tudtam lerázni õket. Pásenyka elkísért a telefonközpontba, felhívtam apát, hogy megköszöntsem, de nem volt otthon, biztosan Szentendrére mentek ki.
Amikor végeztem, akkor Pása apó a hóna alá kapott, és lelkendezve a családjáról közölte, hogy most pedig elmegyünk hozzájuk.
- Miért ne? - gondoltam, mert sosincs ellenemre, ha idegen országban egy kicsit bepillanthatok egy család életébe. Kedves kis utca, apró házacskák sorakoznak benne, kicsi telkeken. Pása kinyitotta az egyiknek a kapuját, bementünk. Pása üvöltözött egy kicsit, hogy:
- Van itthon valaki? - de senki se válaszolt, aztán megjelent egy morcos, nagydarab, loboncos hajú ténsasszony, és úgy nézett rám mint egy marék gilisztára.
- Az elsõtiszt a hajóról - mutatott be Pása bácsi. Kezet fogtunk és a hölgy kedvesen rámvicsorgott, még morgott is valamit. Leültünk az udvaron, egy fa alatt levõ asztalhoz. Körbenéztem. Sok gyümölcsfa, vetemény, szõlõ. Gondozott kert. Hátul egy kisebb sufniféle, elõtte egy asztal, azon gyümölcsmagvak száradtak. A házigazda kivett a diplomata táskájából egy üveg vodkát, és két kólát. Az asszony a konyhában mosogatott, az ablak hátra nyílik, odalátott az asztalra. Kitört a vihar. A néni mondta mint a vízfolyás, én nem értettem, de a gesztusok, a hanglejtések árulkodnak, és azért egy keveset értek is po vasemu, ezért nem volt nehéz kihámoznom, hogy Pása bácsi a szokásos, napi letolást kapja, mert megint iszik, és részeg mint egy albán szamár. A legkedvesebb megjegyzése a néninek az volt, hogy:
- Igyi na huj... - ami azt jelenti, hogy menjen valahova. Ja, a huj magyar megfelelõje - ahogy a Vérdíj c. könyv szerzõje írja: szerelemizom! Jó, mi?
Szóval kitört a családi botrány, és én igen kellemetlenül éreztem magam. Szerettem volna elmenni, de sosem adódott rá alkalom, mert Pása bácsi mindig rámborult egy kissé, és szeretettel mondta az asszonyáról:
- Ne törõdj vele Istvaaan! A feleségem bolond, és lengyel. A tied magyar?
- Igen - mondtam lakonikusan. Kitöltötte a vodkát két vizespohárba, színültig, és lehúzta a sajátját egy hatalmas kortyra. Én csak belenyaltam. De jött a bolond lengyel, és rázúdított egy sor szitkot megint Pásenyka apóra. Közben mutatta, hogy én csak ürügy vagyok a vedelésre, mert én nem iszom, mert látja, hogy csak belekóstoltam, és satöbbi, és mondta, és mondta, és mondta, közben a diplomatatáskát kikutatta, de pénzt nem talált, erre megint kifakadt. Szép, békés, ukrán családi délután...
Közben kedves barátom idõnként megjegyezte, hogy Hungary very gúgy (good), és Ukrajna tózse very gúgy ország. És tíz év múlva Ukrajna ott lesz Amerika mellett - ott még nem tudják, hogy csõdbe mennek eszerint -, csak három probléma van:
- A maffia, az infláció, és az, hogy vannak akik nem dolgoznak, hanem állandóan isznak.
Ebben egyetértettünk.
- A feleséged magyar? Nem lengyel? - kérdezte idõnként teljesen váratlanul, és elégedetten bólogatott, amikor huszadszor is közöltem vele a valóságot. - Az jó, ha magyar. Az enyém lengyel - kesergett, és vodkába fojtotta iszonyatos fájdalmát a családon belüli nemzetiségi ellentétek miatt. Nagy nehezen sikerült felszedelõzködni, és távozni.
- Izvinyítye - mondtam a lengyelnek távozás közben, és az legyintett egyet barátságosan, és valamit még mondott:
- Nem tesz semmit, veled nincs semmi bajom, csak ez a barom mindig hazahord valakit a kikötõbõl, hogy itthon ihasson - , mondta pergõ beszéddel, s biztos vagyok benne, hogy ilyesmi volt az értelme. Pásenyka bácsi visszakísért, és én üvölteni szerettem volna dühömben, mert videózni akartam, de tõle nem lehetett. Szerencsére Lenin elvtárs szobránál elbúcsúzott, és hazament a lengyelhez egy jó kis veszekedésre.
Én meg vissza városba, és egy negyedórás filmet csináltam. Közben találkoztam a fiammal. Sietett, mert Luis és Nelson várta az egyik teraszon. Jól érzi velük magát, és ennek örülök.
A kikötõben a bejárat mellett volt egy emlékmû, arról is készítettem felvételt, amikor jött egy biztonsági ember, és közölte, hogy tilos amit csinálok. Így gyorsan elraktam a videót, és bejöttem a hajóra.

Hétfõ, július 29. Iljicsovszk, Fekete-tenger. Isten éltessen apa. Boldog születésnapot, és sikeres éveket kívánok.
Éjfélkor kész lettünk a berakással, meglett a draft survey is, és hatkor már menetben voltunk. Ez azt is jelentette, hogy egész éjjel nem aludtam, így reggel nyolckor nem kellett ringatni. Aludtam délután kettõig.

Kedd, július 30. Fekete-tenger. 104 kiló vagyok. Kora délután volt a Boszporusz, csak most nem volt olyan szép, mint múltkor, mert nincs itt Encsike. Azért az itt lévõ hölgyeknek tartottam egy hevenyészett idegenvezetést, kijavítva mindazt amit mások rosszul tudtak, mondtak. (Leandert a török szultán lányaiért ette a fene, hozzájuk úszott éjszakánként szerelmeskedni...! Egy görög...! Csuda jópofa...!)
Délután Ninó feljött a hídra, érdeklõdött a kormányzás iránt, meg beszélgettünk. Arról, hogy hogyan lehetne belõle tiszt... (Hallod, asszonyka...?! Úgy látszik, a tengerészet "kurva bája" - ahogy ezt õ maga fogalmazta meg, és milyen találóan -, megfogta a nagyobbik fiadat is... )

Szerda, július 31. Égei-tenger. Eseménytelen hajnali szolgálat. Délután megérkeztünk Khiosz elé, nem volt semmi vizsgálat, lehorgonyoztunk, és beraktuk a megrendelt holmit. Azaz nem a megrendeltet, hanem azt, ami megérkezett, mert ugye ez hatalmas különbség. El tudom képzelni, mekkora pénzbe kerülhetett ennek az elrendezése a vámnál, a kikötõnél, az egyéb hatóságoknál! Hisz a szállítási költség csak maga 2000 dollár volt!
Remélem, hogy R. mindent megír tisztán Mr. Bottnak, hogy a szükséges anyagokból alig érkezett meg valami, nem nagyon tudunk majd dolgozni. Nem jött festék, nem érkezett kötélzsír, négy hónapja nem zsíroztuk a köteleket...
Mindenesetre nem álltunk három óránál többet, és minden be lett pakolva. Legtöbb ami jött: sör volt - a khiosziaknak ezen volt a legnagyobb haszna. És élelmiszer is persze, vacsorára virsli volt, már az újból: fûszertelen szójával javított fûrészpor. Ez már valódi, hamisítatlan "nyugat-európai" termék.

AUGUSZTUS

Csütörtök, augusztus 1. Földközi-tenger. Délben naplót hamisítottunk. Eltüntettünk három órányi állásidõt. Amit tegnap Khiosz szigeténél töltöttünk. Így az olasz charterer nem tudja meg, hogy mintegy négy órányi bérleti díjjal meglopta Mr. Bott. Ez egy szokásos küzdelem a charterer és a tulajdonos között. Mindegyik a másik kárára akar "meggazdagodni".

Nimród nagy napja!

Kinek nem az, amikor kézbe veszi az elsõ olyan pénzt, amit õ keresett meg, nehéz és fáradságos munkával? Boldogan jött fel a hídra, szélesen vigyorgott, nem tudtam, mi baja van a kedves nagyfiamnak. Erre széles mosollyal a zsebébe nyúl, elõveszi a pénzét, a zöld hasú bankókban kapott júniusi és júliusi járandóságát, és mutatja:
- Ezt mind én kerestem!
A lelkiállapota az arcára volt írva, de ezt csak mi ketten, az anyja és én ismerjük igazán: a zavart mosolyt, a hallatlan megelégedettséget, a kitörni akaró örömöt, ami zavarja, és ezért egy egészen picit kényszerû, de azért a boldogságát kifejezõ nevetéssel próbál leplezni, miközben a szeme mindent elárul! Egyik kezébõl a másikba rakta a pénzt, láttam, élvezte a tapintását, a kellemes ropogást, és közben hallatlan okos dolgokat igyekezett mondani:
- Csak én tudom, hogy milyen nehezen kerestem meg...
- Nem szabad minden haszontalanságra elkölteni... (pedig kell, legalább egy kicsit!)
- Ennek a pénznek egészen más értéke van, mint az eddigi zsebpénzemnek...
- Nagyon fogok vigyázni rá, és beosztom...
És közben a szeme csillog, a tekintete büszke, és látom rajta, most mindenkihez odamenne, és megmutatná:
- Megdolgoztam érte, látod?!
Milyen kár, hogy Encsike nem látja. (A sors ezt az örömöt csak nekem szánta...) Gondolom neki is hiányzik az otthon most nagyon. Mert a dicsekvés jó, lám, máskor alig keres (nem panasz, örülök, hogy elfoglalja magát), de most az elsõ útja hozzám vezetett a hídra...
Büszkén adta meg a húszast, amit Konstancán adtam, hogy megvehesse a hajón keringõ rádiómagnót (õ is eladja, ha hazautazik, mert 110 voltos, itt jó, otthon használhatatlan, de húsz dollárt megér...)
Én 1050 forintot kaptam az elsõ munkahelyemen 1968-ban, és azt is két részletben...

Péntek, augusztus 2. Port Said. Féltem a mai naptól, félek a holnaptól is. Jó lenne túllenni már a szuezi-csatorna átkelésen. Egész éjjel azt tervezgettem, hogyan reagálok majd az arabok hallatlan szemétségeire, pofátlanságaira.
Aztán különösebben nem volt szükség arra, hogy dühöngjek. Vidáman kell felfogni a dolgot. Vigyorogni rajtuk, hogy mennyien jönnek be a hajóra árulni, és nem kell venni tõlük semmit, ez az egyetlen módja annak, hogy ne verjenek át. Engem nem is, de Ninó azonnal beleesett egy vásárlásba, kb. harminc dollárnyi értéket ötvenért sóztak rá. Nem kell elkeseredni, a harmadik tiszt egy tíz dolláros hangszórót huszonötért vett meg...

Szombat, augusztus 3. Szuezi-csatorna. Nem engedek a negyvennyolcból...! A mai nappal be vagyon töltve! Ide már elég közel van a fél évszázad! Hogy elment az idõ...
Szebb születésnapi ajándékot is el tudtam volna képzelni, mint egy szuezi átkelést. Éjjel egykor indultunk. Manõver persze jóval korábban, aztán olyan igazi arabos töketlenkedés, míg megváltoztatták a konvoj beosztását, és másodikként elindultunk (eredetileg a harmadikok lettünk volna). Soha ilyen elõkelõ pozícióban nem mentem keltem át a csatornában.
Ninó nem sokat látott abból ami érdekes, mert reggel nyolcra már elhagytuk Izmailiát - az ókori Serapentum - és addig igazán érdekes a táj. Itt persze láthatott sivatagot, amennyi csak a szemébe belefért... Este negyed hétkor megjelent a hídon, két doboz üdítõvel, és felköszöntött.
A tervezett és beígért váltásokból semmi se lett, az anyagokat se kaptuk meg. Így most Dubai a mézesmadzag mindenkinek, azt ígérik onnan mindenki mehet haza: a parancsnok, a pincér Edu, és Imre a szakács, a hegesztõk, és P., akit hazaküldtünk.
P. Lacit sajnálom, mert jó, dolgos matróz, érti a munkáját, keményen is dolgozik, de az ital...! Ha a közelébe kerül, elveszti a fejét. Kár érte!

Vasárnap, augusztus 4. Vörös-tenger. Végre tíznapos menet jön, bár ez semmi ahhoz képest, amit megérdemelnénk (legalább harmincnaposra vágyom)...

Ninó a kormányos

Meg kell, hogy tanulja ezt is. Tehát mostantól szorgalmasan jár a hídra, hogy kimûvelje magát a matrózi tudományok legfontosabbjából! Tegnap este volt a második alkalom, hogy feljött a hídra. Eddig Zsolt, a harmadik tiszt oktatta a kormánykerék forgatására. Zsolt is megelégedett vele, és õ is magával. Ez így helyes. Este hétkor, amikor feljött, nagyon magabiztosan állt a kerék mögött, és mutatta, mennyi ideig nem kell hozzányúlni a kormányhoz, mert úgy beállította, hogy tartja az irányt a hajó magától. Helyes, gondoltam, és a radar mellé álltam, hadd vicceljem megy egy kicsit. Addig 140 fokot kormányoztunk.
- 150 fok az irány - mondtam gonoszul, és magamban nevetve figyeltem, mit csinál. Eleinte meg volt lõve, mert valóban nem tudta, hogy mi a teendõ.
- Hát tedd ki a kormányt, hogy elforduljunk a megadott irányba! - adtam az utasítást, de azt elhallgattam, hogy az ilyen irányváltásokat hogyan kell végrehajtani. Õ ki is hajtotta a kormányt, a harminckétezer tonnás hajó belendült, õ meg rémülten figyelte, hogy a 150 fokot elhagyja a tájoló, és az a dög hajó csak fordul, fordul, és õ nem tudta: most mit kell tenni? Közben kiabálni is elkezdett:
- Miért fordul ez tovább? Már túlment az irányon!
- Ha túlment, akkor miért nem fordítod vissza a kormányt? - kérdeztem nevetve.
Szép óvatosan visszatekerte, és a hajót olyan 170 fok körül megfogta. Ezután elmagyaráztam, hogy kell az ilyen fordulót megcsinálni, és ma ezt fogjuk gyakorolni. Fog az menni, mert azt már az elsõ pillanatban lehetett látni, hogy van érzéke a kormányzáshoz.

Hétfõ, augusztus 5. Vörös-tenger. Igazi vörös-tengeri hõség! Az a kevéske szél, ami éppen hogy fújdogál, az is hátulról jön, felemészti a menetszél, így a hajón áll a levegõ. Még szerencse, hogy légkondi jó. Egyelõre. Ideiglenesen. Az én oldalamon. Ugyanis a jobb oldali ág állandóan lefagy, így a fedélzetmesternél, a harmadik és második tisztnél, a parancsnoknál a kinti levegõt fújja be, ez viszont azt eredményezi, hogy a mi oldalunkon, valóban jó, és öt fokkal hûvösebb van a kabinban, mint kint, és ez ideális. Még az oroszoknál romlott el, Khioszon hoztak be alkatrészt, ami nem volt jó (hja, görögök...), a csatornában megkaptuk, de most más baja lett, és nem tudni, mikor jön a következõ...

Kedd, augusztus 6. Vörös-tenger. Nem vagyok megelégedve magammal! Bár azt hiszem, a mérleggel kellene pörölnöm, mert rosszul mutatja a súlyomat. Ma reggel 104.9-et mutatott. Az igazi baj azonban az, hogyha így lépek rá akkor ennyit mutat, ha úgy, akkor annyit. Ma reggel is 105,5-öt, majd 104,9-et mutatott, természetes, hogy az utóbbi az igazi!

Egy cica, két cica, száz cica(?), hajjaj!

Reggel a térképszobában teszek-veszek, pontot rakok fel a térképre reggel ötkor, amikor valaki megnyalta a térdemet. Majd kitört a frász. Akkorát ugrottam, hogy na! Tán még a szívem is kihagyott egy két ütemet. Le is kellett ülnöm...
A cicánk volt. Nem az a cica, amelyik van, hanem a másik, amelyik Ukrajnában lett. Egy kéthónapos, vörös, irtó mocskos, de nagyon aranyos kis jószágot hozott be Imre, a szakács magával Iljicsovszkban, az utolsó hajnalban, de inkább késõ éjjel - lévén fél egy.
- Együtt ittunk az éjjel, összebarátkoztunk s így elhoztam, hadd lásson szegény egy kis világot! - mondta másnap reggel, amikor az árva kis jószág nem találta a helyét a hajón. Biztosan az anyját kereste, vagy a testvéreit. A kis cicának azt hiszem nem éppen a turistáskodás volt a leghõbb vágya...
Még aznap megfürdette Pali, szegény csak úgy rázta a lábáról a vizet, lévén ez számára igen hülye vicc. De mit lehessen tenni, a kis szõrgombóc büdös volt, és csak úgy ragadt a kosztól... Így most van két macskánk. A kendermagos, a régi: leányzó. A vörös, az új - úgy mondják - , fiú.
Lesz itt szaporulat, meg nemulass...!

Szerda, augusztus 7. Vörös-tenger. Ma leveleket írtam. Encsinek, Apának, Achimnak, még Fekete Ferinek vagyok adós a beszámolóval.

Hõség, hõség, hõség...

Fantasztikus, hogy milyen meleg van! A kabinban szinte éget a levegõ, pedig megy a légkondi, és most elég jó. Lekopogva, ahogy kell. Itt ülök bent, és csorog rólam a víz, pedig semmit se csinálok (ha a naplóírás semmi). Délben 37 fok volt árnyékban a száraz, a nedves 32, ez annyi mint annyi: 70 %-os páratartalom, ami már száraz levegõt jelent. Én csak-csak elvagyok idebent, de a többiek, akik kint dolgoznak! Hatásos fogyókúra. Délben néztem Ninó trikóját, merõ víz volt...
Amikor hajnali négykor szolgálatba léptem, akkor kezdett gyanús lenni a helyzet, mert 34 fok volt a napnak a leghidegebb szakaszában! Nemhiába vagyunk most az Etióp Massawa kikötõje elõtt - a föld egyik legmelegebb városa - , ahol az éves átlaghõmérséklet harminckét fok, tehát akad olyan nap is, amikor megveszi õket a plusz huszonhat fokos hideg! Még jó, hogy borús az idõ, nem tûz a nap. Akkor mi lenne itt? De azért a helyzet nem rossz, mert szeptemberben már nincsenek ilyen melegek a pilotkönyv szerint. Most vagyunk az év legmelegebb idõszakában. Naná, mikor máskor járnánk erre?
Reggel volt egy kis problémám. Éppen megmértem magam, 107,5 kiló voltam. Közben 8:45-kor rámjöttek a tolófájások, így kénytelen voltam a WC-re távozni. Fél tizenegyre megszültem. Utána 105,0 kiló voltam. Hm, bébinek sem rossz... Nem részletezem, de borzalmas volt. Beöntést se tudtam rendeset adni magamnak, mert nincs a hajón, így a legnagyobb (10 ml-es) fecskendõt használtam e nemes célra. Azt hiszem, vagy tíz napja volt utoljára székletem...

Csütörtök, augusztus 8. Ádeni-öböl. Féltem, ha kiérünk akkor a délnyugati monszun hatására dülöngélni fogunk. Teljesen sima a víz...
Elmúlt a hõség, ma már csak harminckét fok van árnyékban, és egy kevéske menetszél is van. Már egészen kellemesen hajózunk.

Hogyan tovább, kapitány úr...?

Nagyon sokat gondolkodtam az elsõ osztályú kapitányi vizsgán. Neki is kezdtem a szakdolgozatomnak, az emlékezetes kukorica rakományról írtam volna, de azt hiszem nem ez az igazi, a helyes út. Minek csináljam meg itthon a vizsgát, amikor a Magyar Közlekedési Fõfelügyelet csak öt évre szóló papírt ad?
Sokkal egyszerûbb utat választok: megcsinálom Lengyelországban. A lengyel diplomának respektje van, nem forgatják, nem csodálkoznak rá világszerte mint a magyarra. Ismerik és elfogadják mindenütt. Ráadásul nincs lejárati ideje. Egyszer megszerzem, és le van a gond róla. És azonnal megkapom a parancsnoki oklevelet, nem kell egy évet még elsõ tisztként hajóznom - kényszerbõl. Mert lehet, hogy nem kapok parancsnoki beosztást utána se, de nem azért, mert nincs meg az oklevelem. Ha itthon szerzem meg, akkor csak elsõtiszti papírt kaphatok, és egy év, azaz 12 hónap elsõ tiszti hajózás után adják meg a First Class Master Certificate-et. És ezt úgy, hogy abszolút semmi segítséget nem kapok a hivataltól. Nincs semmi tanfolyam, semmi oktatás, csak a kiadott tematika szerint levizsgáztatnak.
Míg Lengyelországban egy két hónapos tanfolyam keretében elég sok mindent megtanulhatunk, és remélem tanulunk is. És mindenképpen ki kell mennem, mert az ARPA (speciális radar) tanfolyamot, ami a parancsnoki beosztáshoz kell, azt csak Lengyelországban tudom elvégezni. Tehát csak ez lehet a helyes út. Még akkor is, ha a magyar valamivel olcsóbb. De az is lehet, hogy nem valamivel, hanem jóval kevesebb, de akkor is megéri kimenni!

Valami nagyon gyanús!

A váltások körül érzek gubancot, nem tudom miért. Talán azért mert Mr. Bott olyan, amilyen: magasról nem érdekli semmi ami a személyzet körül történik, és captain R. nem úgy küldte el a táviratot ahogy én ajánlottam!
Tehát: én azt mondtam, hogy hangsúlyozza ki, a hegesztõk hazamennek, csak Eduardónak kell váltó. Ha Mr. Bott most is olyan figyelmes mint máskor, akkor könnyen elõfordulhat az a helyzet, hogy küld két hegesztõt no meg egy pincért, és akkor mi lesz...? A fedélzetmester fia és negyedik géptiszt felesége - miután a mentõcsónak befogadóképessége határozza meg a hajón tartózkodók számát -, utazhatnak haza Jebel Aliból. Ebbõl világra szóló botrány lehet!

Péntek, augusztus 9. Ádeni-öböl. Ma nem írok naplót, mert irtózatosan rollázunk (dülöngélünk), délkeleti holthullámzásban hajózunk. Ezt teszi a vasrakomány... A lányok vízszintesen élvezik az újdonságot. Ebédre aranygaluska volt, megettem két tányérral, utána két órán keresztül csukott szemmel figyeltem, hogyan fogyok... 104.8-ról 106.2-re sikerült is... Holnap este viszont pupaparti, ökörsütés, barbecue lesz, az elnevezés kinek-kinek ízlése szerint.

Szombat, augusztus 10. Arab-tenger. Megjött a monszun, félhátulról kapjuk, már nem himbi-limbizünk annyira, hogy kiessünk a cipõnkbõl... De annyira igen, hogy a pupapartit elhalasszuk. Nem szeretnénk olyan vallási fanatikusok lenni, akik izzó parazson grasszálnak jó dolgukban. Holnapra megígérte a barba, hogy megtartjuk.

Vasárnap, augusztus 11. Arab-tenger. Napok óta nem mértem magam. A mérleg nem hajlandó mûködni, ha a hajó egy picit is mozog! Kellett nekem elektronikus mérõeszcájg...
Reggel nyolckor kiderült, hogy a pörgettyûs tájoló (gyrocompass) leállt. Nem romlott el, de amíg újra felpörög, és beáll az északi irányba, kézzel kell kormányozni. Így a fiam is kipróbálhatta frissen szerzett tudományát. Kellett neki buzgólkodni!

A második pupabuli

Délután nem dolgoztattam a fedélzeti csapatot, hanem a Catering szolgálat (élelmezés, ellátás) rendelkezésére bocsátottam õket... Elõkészültek az esti pupapartira! Ami elég jól sikerült. Persze, mint mindig a chief nélkül kezdõdött. Én a hídról videóztam... Aztán lementem, és behoztam a két óra hátrányomat. Megsütöttem, és bekebeleztem két halat, három szép szelet tarját, és két szelet bélszínt akartam, de kiderült, hogy két-két szelet összetapadt, így aztán mind a négyet megettem... Három vagy négy doboz sört is letoltam, most aztán nem merek a mérlegre állni, amíg valami jó kis kifogást, vagy magyarázatot nem találok.
Mindenki élvezte, Ninó is - õ csak nyolc szelet húst evett meg, de nem volt közte hal, így kalóriáját tekintve közel azonos volt a termelésünk... Fél tíz felé lehozták a gitárt, és Béla játszott nekünk. Milyen érdekes: a magnón sokkal jobb minõségû a zene, jobb torkú az énekes, és mégis õt hallgattuk, neki volt nagyobb sikere!
Én nem hallgathattam sokáig, eltûntem, mert hajnalban szolgálat, és az nem szívesség!

Hétfõ, augusztus 12. Arab-tenger. Húsz éves házasok vagyunk! Ezt - a jubileumit - se tudjuk egymással tölteni. Ez a mi sorsunk... Még ha magunk is választottuk, nem jó. Mindig akad, akadt valami, ami miatt nem lehettünk együtt. Pedig tavaly nyáron nagyon reméltem, hittem, hogy együtt leszünk! (Mindig ezt emlegetem: tavaly nyáron, a tavalyi nyár, de csoda-e, hisz olyan nagyszerû volt!) Még kilencvennégyben is: augusztus 13-án mehettem haza a Wittsandról.
Asszonykámnak is van tehetsége a verseléshez! Nem is tagadom, Szabolcs tõle kapta meg a lökést a versírásra. A tehetséget nagy valószínûséggel nagyapjától örökölte (s ki máson keresztül mint rajtam!), de sokkal késõbb bukott volna ki belõle a versfaragó hajlam, ha nincs Encsike, aki annyit szavalt a fiaimnak, annyi verset mondott... Akkor hiába a tehetség, ha nincs aki megszerettesse a verset az emberpalántával. És Weöres Sándor versmuzsikáit dalolta...
A tegnap esti pupabûli feltûnõen jól sikerült, este tizenegyre már vége lett, nem verte meg senki Edut, senki se ugrott össze, és különösebb berúgás se ütötte fel a fejét...

Keresztelõ...

Nem olyan rettentõ komoly, de keresztelõ volt. Semmi jelmez, meg hetes elõkészület. Nem volt Neptun, nem volt csillagász, és nem voltak szerecsenyek se. Nem volt rohasztott spenót és tojás, amit szét lehet kenni a delikvens orcáján... Nem volt kaloda, ahova a bûnösöket bezárják, nem volt ponyvából készült csõ, amin végig kell kúszni, miközben elölrõl és hátulról tûzoltóvízzel spriccelik a keresztelendõ áldozatot... Három pogány lett megkeresztelve: Szomszédok Fruzsina, Éva és Székely Nimród. Jellemzõ, Nimródnak nem volt fogalma egyedül arról, hogy mi készül.
Mentõcsónak riadót tartottunk, és a végén a két hölgy és a fiam két tûz közé lett szorítva, és tûzoltó vízzel jó bõven megöntözve. Fruzsinak biztosan elmondta Zoli, minek néz elejbe, mert "hõsiesen" végigcsinálta. Persze nem nagyon kellett, mert csak a ginnek álcázott tengervíz megivásához kellett némi lélekjelenlét... Ninó arcán láttam, hogy egy cseppet meghökkent, de aztán lehúzta õ is. Késõbb a Metaxát is, de azt már egy hajtásra! Az igazsághoz tartozik, hogy Éva tengervizét Fruzsina itta meg, mert Éva úgymond: gyógyszert szed, és nem ihat gint... Ez egy kicsit gubancos, mert ha szeszt nem ihat, attól tengervizet igen, tehát nem igazán értem, miért kellett az övét eloroznia Fruzsinak.
Most Zsolt csinálja az okleveleket, Ninó is kap egy szépet! Lám, nekem nincs otthon, mert nekem nem csináltak a Hévízen! De valószínûleg hamisítok majd egyet magamnak...
Sajnos a video, amit arról csináltam, hogy koccintanak a barbánál, nem sikerült. Nem tudom miért, de valamilyen jel mindig ott volt a képernyõn, és este Ninóval vissza akartuk nézni: semmit nem vettem fel!

Lesz váltás!

Estére megjött a barba által olyan nagyon várt hír: érkezik az új parancsnok. Kiházasította a fiát, arra is volt ideje, hogy nászútra menjen velük, most már semmi akadálya, hogy a Humberre beszálljon! 1974-ben - majdnem azt írtam hajóztam vele - voltunk együtt a Hévízen. Velencei javításkor szállt be, én indulás elõtt kihajóztam. Jön két magyar pincér, az egyik a bosun nevelt fia lesz! A szakács mellett egy kormányos matróz is behajózik. A fedélzetmester hajózott vele az M/V Malin Sea-n. Sajnálom P. Lacit, mert valóban jól dolgozik, csak az a rohadt ital... A latin matrózok is mondták, ne menjen haza, mert szeretnek vele dolgozni, és ne küldjenek egy másikat, aki nem iszik, de lusta.

Kedd, augusztus 13. Hormuzi szoros. Dög meleg volt egész nap, érdekes, tegnap huszonhárom fok volt délben, ma harminchat! Ki hinné, hogy itt, ahol a madár se jár, ilyen szélsõségek lennének egyik napról a másikra... Persze mi tettünk meg közben mintegy ötszázötven kilométert!

Szerda, augusztus 14. Hormuzi szoros, Jebel Ali. Hajnali fél egyre kikötöttünk. Hatalmasnak tûnõ kikötõ, kevés hajóval, nagy rend, ami nem arab vonás, angol pilot, a vontatón sárgák szolgálnak, a mooringmanek feketék. Ebbõl látszik, hogy gazdag, pénzes ország mint Szaud Arábia. valószínûleg itt is csak pénz van... Majd meglátjuk...
Borzasztó a meleg. Mindenki csurom vizes, nincs kedvem lefeküdni, mert csak izzadok. De muszáj! Ráadásul mindenféle apró bajaim vannak: belerúgtam a fémküszöbbe, a nagylábujjam körme hosszában felszakadt a bal lábamon, a kezemen a körmök alatt berepedt a hús, nem tudom felnyitni a sörösdobozt!
Reggel korán megjöttek a draft surveyorok, aztán a melósok, saját daruval rakunk ki, és nem mindegyik mûködik, kicsit botrányszagú a dolog, de minek idegeskedni, attól semmi sem lesz jobb...
Negyed kilenckor felhívtam Encsit. A telefonközpontos panaszkodott, hogy otthon esik, az asszony is mondta, hidegfront jött, én meg ott izzadtam a 36 fokban a telefonfülkében! (A kabinomban 32 fok van, de megy a légkondi...) A hírek:
- Beindult a gázszerelés.
- Holnap megpróbálom apát is felhívni, bár most vannak Sopronban nyaralni, remélem mire a kirakással végzünk, egyszer tudok velük beszélni!
Azt mondta az ügynök, ki lehet menni Dubaiba, 50 kilométer taxival, a baj csak az, hogy 8 km-t kell gyalogolni a kikötõkapuig! Bár mindenre van megoldás, biztosan lehet szerezni valamilyen jármûvet a kikötõn belül is. Most nem megyek ki, Zsolttal hozatok 20 darab képeslapot, és megvárom a beszámolójukat, hogy érdemes-e egyáltalán törni magamat a kimenetellel. Õk jegygyûrût akarnak venni... Számunkra itt van két tengerészklub is, oda kell menni! 11-kor nyit, 24.00-kor zár, van úszómedence, bár, étterem, bolt. A másikban kínai konyha van - ez van messzebb.
Jó hely Jebel Ali. Ugyanis indiai, pakisztáni vendégmunkások vannak kapcsolatban a hajóval, egy helybéli se dugja ide az orrát. Milyenjó...!

Csütörtök, augusztus 15. Jebel Ali. Valami bajom van. Gyenge vagyok mint hajnali harmat.

Péntek, augusztus 16. Jebel Ali.

Az a borzalmas tegnapi nap...

Tegnap nem is tudtam folytatni a naplót. Izzadtam, háromszor hánytam, remegett a lábam, fájt a popóm az erõlködéstõl, hatszor vagy hétszer voltam "trónbeszédet olvasni" - mert ott lehet csak igazán mûvelõdni - , de a végén már víz se igen jött belõlem. Széntablettán éltem, de reggelre rendbe jöttem. Tegnap reggel 106.1 kiló, ma reggel 102.7 voltam. Ennyi víz ment el tõlem! Ma szomjas vagyok, és rengeteget iszom. citromos teát, kamilla teát, de enni nem ettem még - de ez csak a reggeli hiányát jelenti.

Hírek otthonról

Tegnap reggel Ninóval együtt felhívtuk Encsit. Semmi különösebb újság nincs. Viszonylag korán megjöttek a váltók, Ü. Laci átadta a leveleket. Tizenegy után kimentem a klubba. Kivittem a 20 képeslapomat, leültem, ittam egy ananászlevet, megírtam a lapokat, majd elolvastam az összes levelet. Apa naplórészleteit is.
Megdicsértettem. A Jaminaország nagyon jó, írja apa. Érdekes, nagyon sokáig tépelõdtem, elküldjem-e egyáltalán, érdekesek-e, hiszen ezek nem különösebb írások, csak a gyerekkoromról szólnak... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy magamnak írtam õket. A fiaimnak. Tudom, minden gyerek örömmel hallgatja a szülei gyermekkorából származó történeteket. Ezek most már bármikor elõvehetõk, s talán a családban majd öröklõdnek. Talán egy picike családi halhatatlanság van bennük...
Szabolcsot is dicsérte apa. Nem érdemtelenül! És a naplója végén ott voltak Szabolcs versei. Újra elolvastam õket, s közben a sírás fojtogatta a torkomat, hogy ezeket a verseket az én fiam írta!
Örültem minden hírnek.
Miután mindent végigolvastam, feladtam a lapokat, vettem egy Magnum jégkrémet, és bejöttem a hajóra. Négy óra körül elsötétült a világ, lefeküdtem, de aludni nem tudtam, és ötkor rohannom kellett, minden kijött belõlem. Aztán hasmenés, újra hányás, teljesen legyengültem. Este nyolc körül mentek el a hazautazók, volt egy kis botrány is. Nem nagy, de Marco, a hegesztõ kicsit több pénzt akart kicsikarni, mint ami a szerzõdése szerint járt volna. Persze nem kapta meg, nem akart elmenni, de aztán csak elhagyta a hajót.
Este kilenc körül egy kicsit jobban voltam már, de a hajnali õrségemet a két tiszt között elosztottam. Még szerencse, hogy mindent nyugodt lélekkel rájuk merek bízni, mert mindketten jók, megbízhatók, jó velük dolgozni.
Mondom ezt annak ellenére, hogy Zsolt tegnap este letolta Ninót, mert késett a szolgálatból. Jogosan persze. És az is hozzátartozik a dolgokhoz, hogy senki nem mondta - de ez olyan természetes, ha tudom, mikor kell munkába állnom, akkor nem késhetek, ez logikus.

Dubaiba mehetnék...

Ha elkísértem volna a fiamat. Ma kiment a "városba", azaz P. Zolival betaxiztak a fõvárosba. Mintha magamat látnám 23 évvel ezelõtt. Deck-boyként, a Hévízen értetlenkedtem az öreg tengerészeken:
- Itt egy város, miért nem mennek ki? Hiszen nem látták még! Új helyre jutottak el, és bent rostokolnak a hajón? Meleg van? Kit érdekel! Senki se akarja felfedezni az új kikötõt?
Nem értettem a viselkedésüket, és most magam is úgy teszek, mint a meg nem értett öregek. De ez természetes. És az jó, hogy a fiam 39-42 fokos melegben veszi a fáradtságot magának, és kimegy megnézni Dubait. Ez is természetes, nemcsak az, hogy én nem megyek. Mert mit is láthatnék?
Egy borzasztó gazdag várost. Néhány toronyházat, parkokat, szökõkutakat, pompás üzleteket, éttermeket, bárokat, amerikai csodaautók versenyét a japán autócsodákkal. Csoda-e ha ez nem érdekel? Mi ebben az érdekes? Mûemlékekrõl nem tudok - nincs bédekkerem - , és a helyiek se tudnak. Bár ezek a helyeik vendégmunkások, nem tudom elképzelni, hogy különösebben érdekelné õket. Ha van látnivaló, nem tudunk róla, és két óra alatt mit lehet látni, ha véletlenszerûen bóklászik a kíváncsi tengerész? Akkor meg mit nézzen az ember? Várost sokat láttam. Gazdag várost is párat. Az, hogy ezek a sivatagi pásztorból lett multimilliomosok mennyire hivalkodnak az olajból talált pénzükkel egyáltalán nem érdekel...!
Akkor inkább megint a tengerészklub. De most fürdõnadrágot is hoztam (tegnap is, csak nem fürödtem!), és amint megérkeztünk, azonnal a medencéhez siettünk, nehogy úgy járjak, mint tegnap, hogy olyan jól esett a légkondi, hogy már nem is volt kedvem kijönni úszni. Tehát ma hatalmas elánnal vetettem magam a vízbe, hát, mit mondjak? Majdnem forró volt a hidegszínû víz. Ugyanis ilyen kék vizû medencéhez az ember huszonnégy-huszonöt fokos vizet képzel, nem harminchatot! Utána kellemes volt kijönni, hûvösnek éreztem a levegõt!
Késõbb megjelent Nimród is. Láttam csomag volt nála, gondoltam, végre vett cipõt, rövidnadrágot, mert nagyon ráfért már! Vett is. Az Elengedhetetlenül Szükséges És Nagyon Fontos Dolgok Áruházában: egy expandert, és egy marokerõsítõ izét, valamint egy CD-t és egy kazettát. Ja, meg egy kést! Nyeltem egyet, nem fejtettem ki bõvebben a véleményemet.

Szombat, augusztus 17.

Írok, és közben csöpögök...

Végre menetben vagyunk, és ami jó, hogy délben indultunk, s ez azt is jelenti egyben, hogy holnap reggel és nem hajnali háromkor érkezünk az olajat vételezni egy kimondhatatlan nevû UAE (United Arab Emirates) városba. De ez nem hozta meg az enyhülést a menet, ugyanolyan dög forróság van, és meleg.
Pedig nem úgy indult a nap, hogy flottul megy minden. Hajnalban bedöglött a kettes Thomson daru, félõ volt, hogy nem tudjuk kirakni a rakományt, de aztán megoldottuk a helyzetet a hátsó nehézdaruval, éppen hogy elérte a hármas raktár végében levõ rakományt. Ennek az az ára, hogy a Bombaynak szólót egy kicsit megtépáztuk...
Éjjel 00:30-tól fent voltam, csak délután egykor feküdhettem le, fél négyig aludtam egy kicsit. Nem baj, csak ez a rettenetes forróság enyhülne már. Ráadásul olyan szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy az útvonal úgy alakul, valahányszor fordul a hajó, mindig az én kabinomat süti a nap! Borzasztó. Most este fél kilenckor 36 fok van a kabinban, pedig mûködik a légkondi! Írok, és közben csöpögök...
Élvezem az új órámat. Vettem egy hagyományos Seiko-5 automata, és nem kvarc karórát...

Vasárnap, augusztus 18. Hormuzi szoros. Reggel tízkor érkeztünk Fujayrahba (az Emirátus Arab-tenger felõli partján fekvõ város) bunkerolni, s délután fél ötkor indultunk el.

Hétfõ, augusztus 19. Arab-tenger. Végre tudtam aludni, sõt! Arra ébredtem, hogy fázom! Éjjel már csak 29 fok volt a kabinban. Most meg egyenesen hideg: 25.
Reggel és délelõtt "A világ közepe" címmel elkezdtem Nagyszékelyrõl, az akkori élményeimrõl írni. Remélem, Szabolcs és Encsike is élvezettel hallgatja majd. Érdemes nekik felolvasni.

Kedd, augusztus 20. Arab-tenger, Karacsi. Este nyolckor érkeztünk, horgonyra álltunk. Ninó felköszöntött a névnapomon.

Szerda, augusztus 21. Karacsi, horgonyon.

Segítség...!

Furcsa dolgok történtek velem: leülök az asztalhoz a szalonban, jön a pincér, és azt kérdi:
- Pista bácsi, mit hozhatok? - és ezt nem szemtelenül, hanem a legnagyobb tisztelettel a hangjában. És ez a fiatalember már a huszonötödik évében van!
Már a felnõtteknek is bácsi vagyok? Ez valahogy nincs rendjén... Valaki mondja meg, hogy lehet ezen segíteni?!
Talán elment egypár év azóta, hogy beszálltam a Herendre, a Ceglédre, s az ötven körüli Viski Sanyi bácsival, vagy Balog Béla bácsival hajóztam? Mennyi is voltam akkor? A Herenden huszonhat. A Cegléden huszonnyolc és házas! De az én voltam, én hívtam Béla bácsinak, Sanyi bácsinak õket tiszteletbõl, de engem szemtelenség bácsizni ilyen fiatalon!
Úgy látszik, korán érõ bácsi vagyok...

Valami bûzlik...

Valami nagy-nagy disznóság van készülõben! Mr. Bott-tól jött egy telex, miszerint Bombayban videóznom kell a hajó mellé hozott uszályokat, hogy legyen bizonyíték, miért utasítjuk vissza a nem megfelelõket! Ezek szerint mégsem volt rémhír, hogy horgonyon rakunk ki Indiában! Az pedig nem lesz valami nagyon jó...
Persze odáig elõbb el kell jutnunk. Pillanatnyilag még Karacsiba se mentünk be, és semmi hírünk nincs se arról, hogy mikor megyünk be, se arról, mennyit számolhatunk a kirakásra. Nem csodálkoznék, ha egy hónapot is elhúzódna az itteni kirakás...
A decken dolgozó srácok mintha fegyverropogást hallanának a partról...?
Viccnek is jó
Figyelek a hídon. Érkezik egy hajó, onnan tudom, hogy bejelentkezik a karacsii hatóságoknak:
- Manora Pilot Control, this is x.y. (nem értettem a nevét)! 20 mérföldre vagyunk, van-e valamilyen információja a számomra?
- Nincs, dobjon horgonyt, utána jelentkezzen újra.
Eltelik vagy másfél óra, hallom a rádióból:
- Karacsi, hét mérföldre vagyunk, most sincs semmi információ a kikötésrõl?
- Nincs.
Negyedóra múlván:
- Karacsi, három mérföldre vagyok, most se tud semmi újat?
- Nem.
Tíz perc múlva:
- Karacsi, most érkeztem a horgonyzóhelyre, most se tud semmit mondani?
- De tudok!
- Mit?
- Let go port anchor! (Dobja le a bal horgonyt!)
F. Gábor az olajozó megy haza. Illetve szeretne. Vagyis kénytelen.
Ugyanolyan panaszai vannak mint B. Pistának voltak. A szívtájékot fájlalja. Rosszul van... Arra is panaszkodik, hogy nem bírja a tengert (azt hiszem ez a fõ ok), Jebel Aliban teljesen kikészült az elképesztõ hõségtõl, ott, illetve a Vörös-tengeren kezdõdtek a panaszok, aztán az Emirátusban jelentkeztek újra. Nem akarok rosszmájú lenni, de legalább lesz valaki aki hazaviszi a leveleket. És a váltó hozhat!

Csütörtök, augusztus 22. Karacsi, horgonyon. Semmit se tudunk. Megjöttünk, ledobtuk a horgonyt, és azóta várunk. A legtöbb amit mondtak:
Nothing for you today...
Azaz:
- Ma nincs semmi maguknak. Mármint információ, kikötési utasítás, semmi az ég világon, meg különben is minek nyüzsögnek, majd szólunk úgyis, ha lesz valami!
És mi ehhez tartjuk magunkat. Nem nyüzsgünk. Nyugi van. Hatalmas nagy nyugi van a hajón. És ezt nagyon szeretem. Amióta Ny. Ali beszállt, mélységes nyugalom tölti el a hajót. A különbség R. után szembetûnõ, aki most volt elõször ilyen nagy hajón, õ "ideget kapott" egy manõvertõl, illetve túlzott óvatossággal csinált mindent.
Érkezik a hajó valahova. Mondjuk Jebel Aliba és Karacsiba:
Jebel Aliba való érkezés elõtt két órával R. fel a hídra.
Érkezünk Karacsiba, elõtte tíz perccel lemegyek a szalonba, mondom Alinak:
- Öt mérföld a horgonyzóhely.
- Igen? Akkor mindjárt megyek fel a hídra.
A horgonyzóhely elõtt húsz mérfölddel lassít R.. Így még három órával megnyúlik a manõver. Horgonyt dobni egy órával elõbb el kellett menni. De Ákosnál is minimum fél órát elõl voltunk, mire ledobtuk.
A horgonyzóhely elõtt három mérfölddel Ali még nincs a hídon. Azért elég hamar feljön, és azt mondja:
- Kéne egy kormányos majd...
Hívok egyet.
- Le kéne dobni a horgonyt...
- Jó, akkor elõre megyek - mondom, és mire megérkezem a horgonygéphez, már mondja is: - Dobd le!
Amióta itt van a hajón, menetben még nem igen láttam a hídon. (Egyébként minek legyen fent, nincs semmi dolga itt!) Amióta itt van a hajón nem vagyok ideges. (R. kezdett inni, és néhányszor már dühös voltam - fõleg azokra akik itatták, ittak vele) Azt hiszem, amíg Ali itt lesz, nyugisan hajózunk.
Délután négykor telex jött, hogy 17:00-kor kikötünk, és 19:00-kor kezdjük a kirakást. Ennyiben maradtunk, a pilot semmit nem tudott errõl.

Péntek, augusztus 23. Karacsi. Hat hónapja vagyok a hajón! Rettentõ gyorsan elszaladt, persze ebben az is közrejátszott, hogy Encsiék itt voltak majd egy hónapot. Milyen jó lenne, ha most is itt lennének!
Reggel ötre ígérte a pilot magát, fél nyolcra kikötöttünk.
Ez egyszerûen borzasztó...! Ezek kocsmának nézik a hajót, boldog-boldogtalan feljön, és azt hiszik, hogy a nyakukba borulunk, és azt várjuk, hogy félholtra itathassuk õket... Nincs egy perc nyugtom!

Solu nem mehet ki!

Azért, mert indiai! Tudvalevõleg a pakisztániak és az indiaiak "gyûlölik" egymást. Az idézõjel azért van, mert ezzel mindig óvatosan kell bánni, ki kit gyûlöl, és ki az akit uszítanak... De a tény az tény marad: Soluzinho Rodriguez indiai állampolgár nem mehet ki a városba. Ez egyébként nonszensz! De amit a Kikötõkapitányság embere mondott már vicc:
Ha már hárman lennének a hajón, akkor hivatalból rendõri védelmet kapnának. Ha többen, akkor pedig a helyiek nem jöhetnének fel "baráti beszélgetésre", hanem csak a legszigorúbb hivatalos ügyben léphetnének a hajóra (bár ez senkinek nem lenne ellenére!).
Pedig India feldarabolása elõtt egy ország volt Pakisztán, Banglades és India. Ugyanazok(?) a népek lakják. Mindenesetre hinduk és muzulmánok mindkét országban vannak. Persze ki tudja mi az igazság? Biztos, hogy a gyökerek mélyre nyúlnak, és mi, az átlagemberek, akik átlagismeretekkel - azaz semmivel - rendelkezünk, nem érthetjük meg. Többek között ezért is volt nagyon érdekes Kenize Mourad könyvét olvasni a Szultánát, mert egy kicsit bepillanthattam India 30-as évek végi történelmébe.
A szultána, Zelma, az utolsó szultán egyenes leszármazottja, unokája volt. Átélte az Elsõ Világháborút, zokogott a rájuk nézve szégyenletes békekötésnél (hány nemzetnek van Trianonja...?). Musztafa Kemál pártütését értetlenül szemlélte gyerekfejjel. (Megérne egy misét arról elmélkedni, hogy mitõl lesz valaki nemzeti hõs, és mitõl áruló? Minden bizonnyal aki elbukik az áruló volt, akinek sikerült a zendülés, az nemzeti hõs, mint a szultán tábornoka, ahogy a palotában hívták: Aranyrózsa, vagyis Musztafa Kemál, a késõbbi véres kezû diktátor, aki millió számra irtotta a törököket, mint titkos szövetségese, Sztálin a saját népét - persze a dolog azért jóval összetettebb ennél.)
Zelma férjhez ment egy indiai rádzsához, két évet élt az indiaiak között. Természetesen muzulmánok lakta államban... Megismerjük a Muzulmán Ligát, amit az Indiai Kongresszus Párt ellensúlyozására hoztak létre a muzulmán indiaiak, mert Gandhi és Nehru pártja nem ismerte el még a moszlimok létezését se, és azt se, hogy lehetnek más érdekeik, mint a hinduknak. Semmi jogot nem akartak nekik adni. Mintha ez a politika ismerõs lenne, de mi otthon errõl nem igen tudunk semmit. A muzulmán Liga harcának eredménye a mai Pakisztán és Banglades létezése. Persze azért az ellentétek megmaradtak Indiában is, Pakisztánban is a hindukkal. Egy sztori a könyvbõl:
A rádzsa egyik falujában reggelre a mecsetben öt leszúrt disznót találtak, a hindu templomban pedig egy megfojtott tehenet. Erre a férfiak egymásnak estek, és hatalmas irtást rendeztek a két vallás hívei egymás között. Bizonyíték volt rá, hogy a Kongresszus Párt emberi voltak a tettesek.
Solu mesélte, hogy 94-ben Bombayban egyetlen délelõtt több százezer moszlimot gyilkoltak le hindu körzetekben, és viszont: hindut muzulmán környéken...
Délután hívtam az asszonyt, sikerült is beszélnem vele. Már három óra az idõkülönbség, így otthon épp hogy elmúlt dél. Jók ezek a beszélgetések... Feltöltõdik az ember. Holnap újra hívom, aztán csak Mumbaiból, feltéve ha sikerül kimennem, ugyanis valószínûleg horgonyon rakodunk.

Szombat, augusztus 24. Karacsi. Az éjszakát végigaludtam, az én rakodási idõmre esett a váltás, és 3.30-7.30 között nem dolgoznak. Így amíg itt vagyunk, végigaludhatom az éjszakát!
Délután a városban voltam. Megbeszéltem Ninóval és Zsolttal, hogy kimegyünk, Ninó nem jött, mert kabint festett. Úgy volt, hogy taxis jön be értünk, de nem jött. Nem várakoztunk, megfogadtunk egy öreget, aki fejenként öt dollárért kivitt, mindenfelé járkáltunk vele, és visszahozott.

Karacsi, a (rém)álmok városa

A város nem európai. Tipikusan koldusszegény keleti: koszos, mocskos, ócska. Nyüzsgés, zsivaj, lárma, matuzsálemi korú jármûvek. Hajmeresztõ forgalom, csicsás buszok, apró csacsifogatok. Motoros riksák járják az utakat, még tevevontatású szekeret is láttunk. Szegényes boltok a népnek, elegáns üzletek a fehéreknek, de a környezet ugyanolyan... Lerobbant épületek, bûz, és jellegzetes keleti szag, nyilván valamilyen általunk ismeretlen, széles körben használatos fûszer illata, mindenütt érezni. Nekem nem kellemetlen. Sehol nem látni egy szórakozóhelyet, egy bárt, egy kávéházat, egy éttermet, semmit.
A bazárba nem vitt el a sofõrünk.
- Nem szeretik a fehéreket, nekik errefelé nem biztonságos! - magyarázta, s közben szélesen vigyorgott, büszkélkedett azzal a néhány ócska foggal, ami még megmaradt. Aztán egy újságot vett elõ az özönvíz elõtti Fiat kesztyûtartójából, és mutatta a tizenkét férfi képét, akik ma délelõtt egy bombarobbantás áldozatai voltak a bazárban...
Az ügynök panaszkodott: a jelenlegi kormány elvakultan muzulmán, bezáratott minden szórakozóhelyet - kivétel néhány mozi - , nem lehet egy sört kapni az országban, nem lehet egy tisztességeset enni... Nem csoda, ha a hajóra járnak inni, és nyakló nélkül viszik az italokat. A High Society részére megvannak az elõkelõ, zárt klubok, téglafallal elkerítve, hogy Allah, meg a plebs ne láthasson be. A tömeg le van... - kábítva.
Átrobogtunk a város "túloldalára", ahogy a taxisunk mondta. Ott vannak a fehérek. És a nekik való üzletek. Elvitt két elegáns üzletbe. Az elsõ nem különösebben érdekes, bõr, bõr, és bõr. A másik jobban tetszett. Keleti szõnyegek minden mennyiségben. Valódi perzsa, afgán, pakisztáni kézi csomózású szõnyegek. Egy 60 x 40 centis kézi gyapjúszõnyeggel kacérkodtam, de a hatvan dollárt sokalltam érte. Ugyanaz, csak selyem-gyapjú kivitelben már 120-at ért. Csudaszép, kézi faragású bútorokat láttam, kétszáz dollárért kínáltak egy dúsan faragott utazóládát - legalábbis ilyennek képzeltem el gyermekkorom Verne hõseinek hajókofferét - , és karosszéket, zenélõ dobozt is árultak.
Gyönyörû ónix dolgokat láttunk, de hát azok súlyosak. Sakk-készletet, asztali lámpatesteket, italkészleteket, tálakat, és még sok mindent, amit fel se lehet sorolni... Ezüstékszereket teregettek ki egy pulton, aranyat árultak vele szemben. Finoman cizellált szelencét nézeget egy tipikusan angol kinézetu harminc körüli házaspár. A férfi kólát szopogat, és úgy néz körül, mintha itt minden még az övék lenne. Majdnem köszönök neki:
- Tiszteletem Kormányzó úr! - de nem lehet az, mert drágáll egy tizenöt dolláros dobozkát a felesége számára, és a pulton is hagyják... A terem másik végében finom bõrárút helyeztek el ízlésesen a polcokra, a körbejárható állványokra.
Van minden, ami nyugati üzletember eleganciához szükség van. Diplomata táska, iratmappa, névjegytartó, divatos tok a hitelkártyák számára, pénztárca, benne kalkulátor, szemüvegtok, kistáska, nagytáska, közepestáska, kisközepestáska, nagyközepes és középközepes táska. Namármost ugyanez elõfordult nagykis-táska, nagyközepestáska, stb. stb... Ja, és ugyanezek lila, piros, barna, kék, fekete, zöld, hupililasárgacsíkoskockás is volt annak, akinek ez volt abogara.
És külön polc a kígyóbõr tárca, táska, pénztárca, öv, cipõ, retikülök számára.
Jót sétáltunk a légkondicionált üzletben...
Ezután eltaxiztunk egy sorral beljebb, s vásároltunk. Jellegtelen, mindenütt látható üzletek nemzetközi választékkal, ez az Agha's szupermarket. Én bolond: vettem két 90 perces video kazettát darabját 5$-ért a barbának, magamnak nem! Holnap mehetek ki újra érte (vagy vetetek Ninóval)! Elszörnyedve láttam, milyen mennyiségû édességet vett Zsolt és menyasszonya Éva (Jebel Aliban eljegyezték egymást). Én csak egy kis tábla csokit és egy doboz csokiparányhoz hasonló valamit vettem. Na meg három félliteres szörpöt: egy narancs, egy mangó egy gránátalma. Ez utóbbi igen jó vásárnak bizonyult, mert kellemesen savanykás, valóban üdítõ! Vásárfiát is hoztam Ninónak, egy kis mentolos cukorka képében.
Taxizás közben a városban egy konflis ment elõttünk. Egy lábat láttam csak, mondom Zsoltnak:
- Nem Luis a hajóról?
De õ volt, és Hielmar meg Pablo ültek a fiakkerben! Lábról megismerem a matrózaimat!
Konstancán vettem egy fekete szandált: egy pánt a lábfejen, egy másik a boka körül, semmi különös, de kényelmes, és egy köszvényes lábnak mindenképpen jó viselet. Abban mentem ki a városba. Annyira szeretem, hogy venni akartam még egyet mindenképpen. Mondanom se kell, nem találtam, pedig minden cipõt áruló üzletben megnéztem!
Illetve: séta közben elszakadt az elülsõ pánt, azt hittem, összedõl a világ, mert akkor költöttem el a pénzem utolját, és nem maradt egy bõrcipõre való rúpiám. Dollárt nem akartam már váltani. S mit ad Isten? (Vagy Allah?) Egy olyan férfidivat üzlet elõtt szakadt el, ahol több ilyen szandálszeruség volt a kirakatban! Egy szürkét meg is vettem 450 rúpiáért (39.05 rúpia = 1$). Sajnos nem a legjobb. Ha nem akkor esik le a lábamról, akkor nem biztos, hogy megvásárolom, mert egy picit kicsi. Sajnos csak 44-es. Így a sérültet meg kell reparálnom, és akkor a hajón hordható...
A rakodás nem úgy megy, ahogy szeretnénk. Elhúzódik. A kettes Jumbó haldoklik... (A nehézdaru). Ha bedöglik, akkora skandalum lesz, hogy na! 420 darab 13 tonnás gurigát kellene kirakni vele, ha ehhez parti darut kell fogadni a hajóbérlõnek, akkor Mr. Bott ráfizetheti a csíkos, selyem fehérnemujét is...! Ez azt jelenti: valószínûleg Fruzsina nem látja meg Indiát, pedig nagyon fente rá a fogát. De szeptember 1-én kezdõdik a munka a nyíregyházi színházban, és ott a helye.
Ma este 11-kor érkezik P. Zoli, a negyedik gépész felesége útra. Õ lesz Fruzsi váltója.

Vasárnap, augusztus 25. Karacsi.
Tegnap megsértettem egy embert, akaratomon kívül. Bár nem az én hibám, most már késõ, szégyellem is magam érte, megkövetem itt a naplómban, bár ezt sose tudja meg.
Na mindegy, szóval az történt, hogy az elsõ üzletben a bõröket néztük. Feltûnt egy vadkék bõrdzseki, és azt akartam mondani, hogy "az otthoni roma vállalkozók szabadidõ-egyenruha színe", ehelyett, azt mondtam, hogy gipsy, és ezt bizony értik, és sérelmesnek találják magukra nézve. Zsolt látta is, hogy megrándul a pasas szája, de én már kimentem az üzletbõl, ezért én nem vettem észre semmit... Még egyszer elnézést kérek tõle!
Este egy másik, a 21-es rakparthoz manõvereztünk. A 23-asra jön egy hajó, amit a Miniszter meglátogat. Azt nem tudni, hogy milyen miniszter. A rakpartot söprik, sátrat állítottak, szóval készülnek...

Hétfõ, augusztus 26. Karacsi.

A Cafe Teria

Szóval ma is kimentünk a városba, de most már Ninóval. Elõször a Pakisztáni Nemzeti Múzeumba mentünk. Szegényes. Egy magyar falumúzeum monumentálisabb gyûjteményt mondhat magának. Volt egy-két érdekes sátor- és szobaberendezés az etnikai részben, egy halom szakóca az õsember szakértelmét dicsérve, és amit a jelenkor fel tud mutatni az a forradalmár-államalapító esernyõje, sétabotja, zsebkendõje (tiszta!) és drótkeretes szemüvege. Tisztára mint Kun Béla és Szamuely urak. És a fénykép... Miért van az, hogy a huszadik századi forradalmár-államalapítók annyira hasonlítnak egymáshoz? Lehet, hogy a századeleji divat teszi. Kíváncsi lennék, kik támogatták az angolok ellen 1947-ben, és elõtte? Na mindegy, a múzeum nem egy nagy durranás...
Utána én licsit ittam, a többiek mind mást: alma, narancs, citromos üdítõt a múzeumi "Cafe teria"-ban. Ezt úgy kitalálták, mintha egy otthoni újvállalkozó "schopp üzletének" a felirata lenne...

Nimród drága uszodája

Utána egy újabb gift shop, azaz ajándékbolt következett. Csuda jól el lehet nézelõdni, gyönyörû bútorok, faragott ládákat láttunk itt is, és bõr és ónix tárgyak tömkelege. Végül vettem egy repülõs táskát. Szabványméretû, ekkora a maximum engedélyezett kézi csomag méret a repülõn. Klassz. Vettem egyet a barbának is. 95$-ról alkudtam le 70-re. Ninó itt mondta, hogy:
- De jó lenne egy 70$-os bõrdzseki!
- Miért nem veszel? - kérdeztem.
- Inkább cipõ kéne.
Megnyugodtam, megjött az esze.
- Tudsz adni egy százast? - kérdezte.
- Okostojás, ezt nem tudtad a hajón kérdezni? Miért nem hoztál magaddal?
- Hát az a helyzet, hogy amikor Jebel Aliban kimentünk P. Zolival a városba - ez elsõ alkalomkor volt, amikor nem engedtek ki a kapun - elmentünk a tengerészklubba úszni egyet - magyarázta a fiam. - Letettem a rövidnadrágomat, és amikor felvettem, a zsebébõl hiányzott a száz dollárom! Jó drága volt az a nap, a fene essen bele - sajnálta magát még most is Nimród. Szerencsére tudtam neki adni pénzt, mert valami hetedik ösztön azt súgta, hogy vigyek magammal jóval többet, mint amire szükségem lesz. Holott akkor nem is tudtam, hogy kijön Ninó is, mert csak az indulásnál láttam, hogy õ is ott van Zsoltékkal. Szóval az ajándékboltból mentünk a cipõjét megvenni.

Ezt is megúsztuk...

Húsz óra tízkor a egyes nehézdaru gémjének a végén levõ blokk elkezdett szikrázni, az ember azt hihette volna, hogy tûzijáték. De nem, elszakadt a teheremelõ kötél, és a horog belezuhant a raktárba. Rettenetes szerencsénk volt, mert személyi sérülés nem történt, a hajóban se esett kár.
Két tizenhárom tonnás, acéllemez hengert nem tudott megemelni a daru. Amikor a kötél megfeszült, elszakadt, tehát a teher nem volt levegõben. Hallatlan szerencsénk volt (a barbának és nekem...).Holnap reggel kötélcsere.
Éjszakára egy úszódarut hoztak, hogy felgyorsítsák a kirakást. Nem tudom, hogy képzelték a dolgot, de elõre látható volt, hogy nem lehet a víz felõli daruval benyúlni a part felõli raktárba, és a partra tenni az árut. (A 2-es és 3-as raktáraink hosszirányban osztottak, a jobb és bal oldalinak külön nyílása van. Az átlagosnál szélesebb a hajó, 25,2 m.).
Még éjfél elõtt elkotródott az úszódaru.

Kedd, augusztus 27. Karacsi.

Hajnali kettõ negyvenkor keltem...

...mert gond volt a kirakással. Pali ébresztett, hogy az egyes raktárban két szélsõ guriga olyan magasan van, hogy nem éri el a villástargonca, a daru meg nem tudja közvetlenül kivenni a raktárból, mert a fedélzet alatti részen van. A rakodásvezetõ (foreman) ki akarta húzatni a daruval.
Nem engedtem. Vitatkoztam. Mi lesz, ha elszakad a daru kötele, vagy lezuhan a gémje, amikor a leesõ tizenhárom tonnás guriga megrántja a tizenöt tonna teherbírású darukötelet. A dinamikus igénybevétel jóval nagyobb terheléssel jár...
Végül csak meg kellett csinálni, mert különben leáll a kirakás, és abból a hajónak van gondja gondot. Ha a daru elromlik, abból is...
Megúsztuk...
Nem szabad a sorsot még egyszer kísérteni...
Ma valamilyen ünnep volt. Csak egy csapat rakodott, éjjel is így dolgoznak, holnap hajnalban nem kell felkelnem, legalább kialhatom magam.
Holnap fél egykor jön az ügynökség Fruzsiért, így a napló megy haza mint levél...

Szerda, augusztus 28. Karacsi. Nagyon belelendültek a fiúk... Négy csapattal akarnak rakni, de eddig csak kettõ téblábol a raktárakban, munkát mímelve. Meglátjuk.

The Beauty of Pakistan (Pakisztán szépsége)

Minden bizonnyal van, és nem is kevés. Amit a dicsõ elõdök építettek. És amit a bõkezû és szertelen természet alkotott. Mert ami nekünk, rohanó tengerészeknek jutott ebbõl a szépségbõl, az bizony nem sok. Nyilvánvalóan arról beszélek amit láttam:
Karacsiról, s ez a város egyáltalán nem Pakisztán. Csak egy város. S ráadásul egy "csinált" város, csak nem napjainkban, a hatvanas években, ahogy ez akkor dívott - Brazília, Iszlamabad - hanem mintegy száz éve indult fejlõdésnek. Akkor egy ócska kis halászfalu volt, a britek kezdték fejleszteni, s ma már 6 milliós nagyváros, a modern metropolisz minden bajával, s történelmi múlt és nevezetesség nélkül.
Itt csak taxival közlekedtem. Osztott pályás autóúton csacsikordéval versenyeztünk, miközben majdnem elsodortuk a buszról fürtökben csüngõ utasokat. Az út felett a magasban felüljárórendszert építettek. Impozáns látvány, ahogy özönvíz elõtti módszerrel fel van állványozva a sok betonláb, és a nyílás is köztük... Építkeznek is. "Házakat" húznak fel. Nekik biztosan tetszik, mert az ilyen "építkezés" megdobogtatja a primitív lelket... A négy-ötéves gyermek még otthon is lelkesedik érte.
Lásd a fiam hogy szerette pici korában a lakótelepeket, mert nem olyan csúnyák, mint a belvárosi öreg házak. De a vakolat hiányzik róluk. Ha nincs az ablak beüvegezve, mit számít? Senki nem fázik meg... A sitt ott marad az utcán. Ha lerobbant a betonkeverõ akkor gyerekek játszanak vele, nem, dehogy viszik megjavítani, minden Allah kezében van, s ha elromlott az az õ akarata volt...
Szép mecseteket építenek. Valóban. Nem is keveset. Modernek, megõrizve az iszlám építészeti hagyományokat. Látszik, a kormánynak ez igazán fontos, erre van pénz bõven. Persze a környékére már semmi gondot nem fordítnak. De minek? Az nem a lélek épülését szolgálja. Attól nem lesz az egyszerû pakisztáni iszlámabb. Az csak olyan angolos hívság, flanc, nem kell az igazhívõknek. Csak agazdagok kiváltsága a szépség, a tisztaság, az esztétikum...
Mert a paloták ilyenek. A régiek is, az újak is. Meg a jómódúak villái. Egy-két udvarba beláttam a nyitott kapun, mert a kerítésen nem lehet, téglából van, nehogy bepillantson az egyszerû, de annál szegényebb polgár. Még megkívánná, s aztán mi lesz...?
Koldus sokkal kevesebb van, mint amire számítottam! (De ez nem azt jelenti, hogy kevés...!) Pedig ha valahol vannak, akkor az európaiak által lakott negyedben nyüzsögniük kéne! Az Agha's szupermarket környékén egy koldusasszony zavart csak minket, de az minden kimenetelkor ott volt, s kéregetett. A taxihoz minden piros lámpánál és rendõrnél - mert sok helyen a keresztezõdés közepén, egy álmatag rendõr unatkozik vasketrecben, s azt mímeli, hogy a forgalmat irányítja, pedig rá se ránt! - odajön egy-két impozánsan utálatos kinézetû emberi roncs, és vakarják az ablakot néhány rúpia reményében.
Én úgy láttam, az európai közönyös a nyomorral szemben, nem ad a koldusnak. Én sem. (Az otthoni koldusmaffia megkeményített.) A havi keresetem se lenne elég: ha egynek is adnék száz jönne a hírre... Ha viszont azt nézem, hogy az iszlám elõírja az alamizsnát, akkor a nem európai negyedben kell a sok koldusnak lennie, mert ott az igazhívõ adakozik (ha igazi igazhívõ).
A közlekedésrõl: nem a híres-hírhedt keleti nyüzsgés, a tülkölés, a hajmeresztõ forgalom volt számomra fantasztikus. Ezek is, természetesen. A taxisunk hajmeresztõ mutatványokat végzett, amikor a körforgalomban szabálytalanul szembe jövõ buszt kikerülte, a mellette jövõ motorosba se rohant bele, és a gyalogosokat se taposta el.
Ami elképesztõ, az a teherautók és autóbuszok hihetetlenül gazdag díszítése! Egy-egy kamion kifestése, dekorálása valószínûleg a jármû árának harmadával is felér(ne Európában ahol igen drága a kézimunka). Minden szabad felületet gazdagon, és lehetõleg minél több színnel kifestenek, mértani alakzatokat rajzolnak fel, vagy arab írás a díszítõ elem. A hûtõrácsok, a kilincsek, a felnik mind-mind gazdagon festettek. A krómozott felületeket pedig domború vagy vésett mintával díszítik. Azt hiszem, ezeket készen lehet kapni, csak le kell cserélni az ablakkeretet, a díszléceket... Egyszerûen fantasztikus.
Nimród szerint giccses. Már miért lenne az? Egyszerûen itt ezt szeretik, és más ízlésvilágban vagyunk, nem otthon. Szerintem nagyon sok autó dekorálása már-már mûvészi igényû... És ezekben a mûalkotásokban ördögi ügyességû sofõrök ülnek! Nem kell más számukra, mint a kormány, a gázpedál, és a duda, ezzel minden gond le van tudva: fékezzen a másik...! Hajmeresztõ ahogy vezetnek! Tulajdonképpen nem is az, ahogyan, hanem az, hogy ezt biztonsággal teszik! A taxisunk mellett egy pillanatig se éreztem, hogy gond lenne a biztonsággal. Pedig ötvennel kanyarodott be két kamion közé, amelyek négy méterre voltak egymástól. A teljes sebességgel közeledõ busz elé a legnagyobb lelki nyugalommal behajtott, és tenyerével csitítgatta a magából kikelve üvöltözõ buszsofõrt. Azt hiszem ezt senki nem veszi komolyan. Aki üvöltözik, az se, akivel kiabál az se...
Szegények.
Szegény a város is, az emberek is. Magyarországon azt mondanánk, hogy nyomor a köbön. De õk nem így akarják látni, s ezért az útikönyv bevezetõjében klassz propaganda szöveget nyomnak:
- Pakisztán dinamikusan fejlõdõ ország, a harmadik világban legjobbak a gazdasági mutatói - tessék mondani Korea, Malájzia, és a többi hol marad?
- Hallatlanul gazdag, és szép - ez valószínûleg igaz.
- Áldják Allahot, hogy az országból számûzte a nyomort, és szegény ember sincs az országban. (Apropó, láttam egy nyilván gazdag és jómódú pasast, amint egy teherautón, a szeméthegy tetején utazott. A többi pedig a szemétben turkált. Hiába no! A gazdagok mindenhol különcök...)
- Mindenütt hatalmas építkezések, a legmodernebb technológiával. - Mert a technika csúcsa jelenleg a szamárvontatta kordé...
- A szociális vívmányok tekintetében nincs versenytársuk. - Ugyanis ezen a versenyen a többiek már zuhanyoznak...
- Az emberek jólöltözöttek - mondja a bédekker. - Hááát... - mondom én. De ehhez hozzátartozik, hogy a férfi többség hagyományos iszlám ruhát hord. Hosszú ujjú, térdig érõ inget, és buggyos, bokában megkötött szárú nadrágot. (Úgy tudom, hogy a hithû mohamedán férfi azért hordja ezt a nadrágot, mert a hitük szerint férfi szüli meg a megváltót, s hogy az újszülött ne essen a porba, ezért van elkötve bokánál. A feneke is azért olyan buggyos, hogy elférjen az a kölök... Legalább is a tengerész legenda ezt tartja, érdekelne, hogy igaz-e?) A nõk egy része a városban is viseli a burkát - arabul csador - , a fekete leplet, mely csak a szemet engedi megvillanni látszani, az arcot elrejti a kíváncsi férfitekintetek elõl. Európai viseletet is látni, fõleg üzletemberek hordják, s aki ebbe öltözik, az valóban jólöltözött. Biztos, hogy kellemesebb látvány a pakisztáni ember, mint bármelyik arab... Sötét bõrûek, koromszín hajukat sokan vörösre festik hennával. Ez is furcsa, ennél csak az a szokatlanabb, amikor a hatalmas kerek szakállukat kenik be a pirosítóval... Festõi látvány!
- Magas az életszínvonal. (Én úgy tudom, hogy a magasság az igen relatív fogalom. Mert ehhez a magas életszínvonalhoz képest a béka is magasan ül...)
Mindezt el lehet olvasni Graham Hancock könyvében: The Beauty of Pakistan (© Cameraphix Publishers International, P.O. Box 45048, Nairobi, Kenya, 1988) címû angol nyelvû útikönyvben.
- Mûveltek. Szépek. Okosak. Csúcsország ez is. Olyannyira, hogy Kasmír is hozzájuk akar tartozni. (S ezért a jövõ hónapban háborút is indítanak India ellen - ezt a taxisunk mondta. Nem tudom mi az igazság belõle, mindenestre röhejesen hangzik:
- Hölgyeim és uraim! A harmadik Pakisztán - India háborút ünnepélyesen megnyitjuk! - mondja a két hadügyminiszter, s fanfárok hangja mellett átvágják egymás torkát. Én legalább is így képzelem el. De annyi tény, hogy Kasmír muzulmán többségû - Soluzinho mondta - s Indiában nem leányálom moszlimnak lenni.)
De:
A kiadvány valóban szép fotókat mutat be az országról, s nagyon kár, hogy a bevezetõje ilyen hülye propaganda. A természet gyönyörû környezettel áldotta meg õket. Arról senki sem tehet, még az iszlám se, hogy a Himalája fantasztikusan szép és fenséges. Az Indus völgyét sem õk teremtették, hanem Allah, ha már õk így hívják az illetékes felelõst. Az ég kék, függetlenül az uralmon lévõ párttól, és a fû haragoszöld, nincs beleszólása Benazirnak a miniszterelnöknek.
Iszlamabad ki tudja milyen város, hiszen mint már mondtam, csinált fõváros, 1960-ban kezdték építeni. De azt túlzásnak érzem, hogy a világ egyik legmodernebb városa... De ettõl még szép is lehetne, és el is mondanám, ha láthatnám, de a tengerész ugye...). És a világon mindenütt lehet szép palotát, utcarészletet találni, amit fényképezni érdemes. Az, hogy a gyerekek ragyognak a boldogságtól a könyvben, még nem mond semmit a valóságról. Gondolom ez a mosoly a szemétben turkáló kölykök gondolatait hivatott ellensúlyozni.
A népmûvészet mindenütt szép. Itt is. A nép képzelete és a szép iránti vágya mindenütt a világon gazdag mintázatot csal a kendõkre, szõttesekre, a réztányérokra, a cserépköcsögökre. Csodás mesevilágot varázsolnak a tárgyaikra, a szépségben gazdagok, ez megmaradt nekik, ha már a földi jólétbõl nem részesülhettek. És most ez is csak árucikk - hisz eladó az egész világ -, ebbõl próbálnak eltengõdni. Megvásárolják a szuvenírbolt tulajdonosok, akik majd meggazdagodnak belõlük. Ezek a fotók nem bizonyítnak semmit. Csak azt, mire számíthat a turista borsos áron a "gift shop"-ban.
Az iskolás gyerekek, mindenütt a világon, összesereglenek egy fotó kedvéért, aztán meddig tart a mosoly a tanító úr körül, ki tudja? Fõleg olyan isten háta mögötti helyen, mint a Himalája lábánál. De útikönyvbe való kép, és mutatós. Mint a tizenéves halászgyerekek aki családfenntartó munkát végez...
Mindent összevetve, ez propaganda, és más a valóságnak az a része, amit láttam. Mindaz amit én tudok errõl az országról csak a kikötõ hétköznapjaira vonatkozik, és Karacsi taxiból látható délutánjai. A több milliós városra, a környezetre ahol élnek, a pusztulni hagyott brit kolónia épületeire, a randa, olyan-amilyen új házaikra, a koszra, mocsokra a helyiek által lakott kerületekben, a fehér ember számára elviselhetetlen higiénés állapotokra. A hetekig nem mosott bûzlõ ruhára a melósokon, és mindennap tisztára a munkavezetõkön. Ez a munkavédelmet nem ismerõ dokkmunkás, és a munkavédelmi elõírásokat a hajón szigorúan bevasaló korrupt tisztviselõk országa is. Az európait nem szeretõ színes bõrû ország, de akiknek a lovaspóló (400 éve!) és a krikett a nemzeti sportjuk, a világranglista élén állnak. Ahol büszkék és hivalkodnak moszlim méltóságukkal, és ami nem akadályozza meg õket abban, hogy a hajón szeszt kolduljanak, feledve minden vallási elõírást, emberi tartást, õsi büszkeséget... Akár éjjel tizenegykor is - mint tegnap nálam.
Tudom, egészen más lenne a helyzet, ha turistaként jöttem volna. Akkor valószínûleg egy meseországról regélnék, de sajnos az országnak abba a részébe soha nem jut el tengerész. Nem mehetünk el Peshawarba, Lahorba, nem nézhetjük meg Moenjodaroban a romokat. A Swat Valley-beli monumentális, hegyoldalba faragott Buddha megpillantása is csak álom marad. Tán ha a bazárba eljutottam volna, he nem lenne oly veszélyes környék... Ott kígyóbûvölõre is rácsodálkozhattam volna. A Sind föld második legnagyobb városába Hyderabadba is jó lenne egyszer eljutni. Mielõtt Karacsi lett Sind fõvárosa Hyderabad volt. Híresek a cserepeik... Szóval ami szép ebben az országban, arról nekem fogalmam sincs.
Amit láttam: a mohamedán pakisztániak, s ez a városuk számomra ilyen. Nem vágyom vissza (hajóval), de örülök, hogy egyszer eljutottam. Elfogadom õket ilyennek, de csakis ilyennek, amilyennek én látom õket, s nem annak, aminek látszani akarnak. (Miért majmolni a nyugati civilizációt, miért vágynak az elismerésére, ha egyszer nem szeretik õket? Ez az ami ellenszenvessé teszi a propagandájukat.) S ha csinálunk még egy ilyen utat, azt se bánom. Viszonylag jól lehet velük dolgozni, sokkal jobban mint az arabokkal.
Remélem, legkésõbb holnap reggel elindulunk. Neki kell állnom a hóvégének, és ez nagyon nemszeretem munka.
Majdnem lekéstem a levelekkel, mert Fruzsiért délben jött az ügynök (várták õk, de aztán egy pöttyet késett jó keleti szokás szerint.).
Elment a színésznõ... Érdekes ahogy összetegezõdtünk. Õ kezdett el tegezni, mintegy véletlenül, el-eltévesztve a megszólítást. Mindenesetre kedves, közvetlen teremtés.
Rettenetesen raknak. Úgy látszik, ma le akarnak tudni minket, megvolt mind a négy brigád, de most már csak három van, mert az egyes raktár kész. Még úszódarut is hoztak, az is dolgozik, de nem a partra, hanem uszályba. Kíváncsi vagyok, ki fizeti?

Felolvasok

Este felhívtam Ninót, hogy elolvassam amit Pakisztánról írtam.
- Ne csak ezt olvasd - mondta - , hanem onnan, ahol legutóbb abbahagytad!
Ezek szerint szereti hallgatni, és érdekli is a naplóm. Jó érzés. Jó látni, ahogy veszi a lapot, élvezi a közös élményeket, élvezi a látottakat az én szemüvegemen keresztül... Fõleg akkor mosolygott, amikor az elsõ fizetésének felvételét meséltem el. Hatkor kezdtük, háromnegyed nyolc után öt perccel elrohant, mert a szolgálat ugye... Jól bírta szuflával. Lehet, hogy valóban érdekes amit, ahogy írok? Jó lenne, ha így lenne...

Csütörtök, augusztus 29. Karacsi. Délelõtt befejeztük a kirakást. Minden árut kiraktunk, nem volt hiányunk. A kirakás végeztével potyautasokat kerestünk. Nem találtunk. És remélem nem is jön elõ egy se. Hû, de pofára esnének, hogy Indiába megyünk. Indulni csak este lehetett az apály miatt. Illetve várakozni kell a dagályra.
Sajnos Karacsiban nem tudtam videózni, mert nem lehet. A kikötõben tilos, a városba meg nem lehet kivinni, ugyanis ahhoz a kikötõn kell keresztülmenni, és oda ugye tilos kivinni.
Este hatkor elindultunk. Ahhoz képest, hogy három napot mondtak, a dupláját teljesítettük. Indulás elõtt panaszkodott az ügynök: az olasz charterer átvágta õket. Úgy kötötte meg a szerzõdést, hogy három napot adott a kirakásra, és felsorolta, milyen nagyszerû daruk állnak a rendelkezésükre a mûveletre. Ezek meg szépen belesétáltak a felkínált csõbe. Szerintem Mr. Bott is egy digó erdõben bolyong valahol a Garda tó környékén, és nem tudja, hol áll a feje. Bevihették a nápolyiak õt is, mert õ egy kretén.
Ezt onnan gondoljuk, hogy kirakáskor a hajótulajdonos magasról nem érdeklõdik a kirakás menetérõl, ugyanis semmi köze hozzá. Ez a marha meg küldte a táviratokat ész nélkül. És pontosan le lehet ezeken mérni a lelkiállapotát: ha top top urgent - nagyon nagyon sürgõs - jelzéssel küldi, akkor már a plafonon van. Ha nincs semmi aláírás, mint legutóbb a mi esetünkben is, akkor már kezd a hitébõl kitérni... Ez mind-mind vidám dolog, és mi jókat nevetünk rajta, csak az a kellemetlen, hogy a végén addig csûri csavarja a lüke skót (Mr. Bott az!), hogy rajtunk csattan az ostor.
Mert Mr. Bott olyan üzletember, hogy az orra elõtt meg kell lobogtatni egy ötdollárost, és rohan utána, kapkod érte mint egy eszelõs, s nem veszi észre, hogy közben tíz és százezrek hullanak ki a zsebébõl (jó esetben, mert rossz esetén a görögök lopják ki, és ez a gyakoribb és rendszeres).
Hogy vinnyog majd, ha cserélni kell az összes darukötelet! Ugyanis a nehézdarvakat igen megviselte a kirakás. Egy kivételével az összes kötelet le kell cserélni (4 x 250 m.) és a Thomson köteleinek több mint a kétharmadát (2x300 és 2x280 m). Egy mérföld és háromszáz yard kötelet rendeltem... (2160 méter). Biztosan megpróbálják a görögök lespórolni a felét.

Péntek, augusztus 30. Arab-tenger. Enyhén rollázunk. Milyen szerencse, hogy a monszun után értünk ide!

A szakács megér egy fejezetet.

A hagymás rostélyost (én bepácolom, és hirtelen sütöm) õ megfõzi elõbb, majd egy nagy tepsiben egyszerre kokszolja. Illetve csak barna szenet készít, mert kokszolni a majoránnás marhaszeletet tette be a sütõbe...
Õ olyan szakács, aki mindennek könnyebb végét kutatja, és mindenhez tészta köretet akar adni, mert azzal nincs gond (vagy rizst, de állandóan). Pedig finom krumplipürét tud készíteni. A német hajón sokkal jobban fõzött, bár Jens azért utálta ki, mert egy tisztességes sültet nem készített, de hetente kétszer volt fõtt marha. Érdekes, a következõ szakács azonnal beefsteaket varázsolt azon a platnin, ami szerinte erre alkalmatlan volt.
És a nyelvtudásával fantasztikus sikert aratott! Keresi kétségbeesve a kambúzert, röviddel a beszállása után.
- Kérem szépen, találtam két fajta húst amit sajnos nem ismerek. Tessék nekem megmondani, melyik milyen állat, hogy úgy készíthessem el!
- Nocsak! - csodálkozott Béla, mert semmilyen különlegesség nincs a hûtõben. Még a legáltalánosabbaknak is szûkiben voltunk.
- Több karton Frozen van, és egy karton Leg - volt a meghökkentõ válasz.
- A frozen hattyú, a leg béka - mondta a fõnöke! Ezen aztán egy darabig törhette a fejét...
Azért az elgondolkoztató, hogy valaki több mint tíz évet lehúz hajón mint szakács, és nem tudja, hogy a frozen nem állat, hanem fagyasztottat jelent, és a leg az comb, s nem egy zoológiai csodalény...

Szombat, augusztus 31. Arab-tenger. Isten éltessen Nimród nagyfiam neved napján. Végre ez az elsõ, amikor nem az iskola kezdését jelenti számodra ez a nap!

A vörös cica

egyre többet jár fel a hídra. Most is itt téblábol a lábam körül. Szépen nõ. Most egy kissé gyanús, mert úgy gömbölyödik a hasa, mintha vemhes lenne. Persze ez nem valószínû, s ennek ezer oka van. Az elsõ az, hogy fiú. Valószínûnek tartom, hogy kissé túltáplált õkelme. De a kendermagos kislányt állandóan hajkurássza... Na, még nem úgy, hanem csak kamaszosan. Megpofozza, játszik vele. Rettentõ sokat "cicáznak", kedvenc harcterük a szalonszinten a fedélzet. Órákig ugrándoznak, és mi órákig szívesen nézzük õket.
A vörös az aktívabb. A cirmos a védekezõ. Olyankor leül a fenekére, a farkát hátranyújtja, felemelkedik, mint a kenguru, és a vörös csak néz, hogy mi baja van. De mindig õ kezdeményezi a fogócskát, a pofozkodósdit, és ebbõl egyenesen következik, hogy fiúhoz méltóan állandóan ordenáré mocskos... A fõfedélzeten kb. negyed másodperc alatt jobban összekoszolja magát, mint Nimród, pedig a fiam se kutya! Belehemperedik a hegesztési törmelékbe, és márisfekete mint az ördög. Nem Nimród, hanem a macska. Nimród a festékkel és a zsírral keni össze magát reggel nyolc óra egy percre. Ugyanis nyolckor kezdõdik a munkaideje. Nem a macskának, hanem Nimródnak.
És akkor jön a fürdés. Valaki, akit meg kell lesni hogy ki az (elõször Pali volt a tettes), idõnként megfürdeti a kis vöröset. Olyankor mindenki simogatja, cirógatja amíg lehet - és õ élvezi is nagyon - , mert pillanatokon belül újra mocskos lesz...
Egyébként jól jártunk vele:
- Biztosítva van a cicautánpótlás (biztos jó ez nekünk...?)
- Fogja az egeret. Két vagy három hete látták, amint hozott egyet a szájában. Letette - megfogta, letette - megfogta, tisztára mint a macska... (ez biztos jó nekünk!)
Délután érkeztünk. Senki nem vett rólunk tudomást, hívtam egész nyolcig a Port Controllt, süketek, mintha nem is huszonnégy órás szolgálatot tartanának (legalább is papíron...)

SZEPTEMBER

Vasárnap, szeptember 1. Mumbai, horgonyon. Hajnali háromkor indultunk, és hatra dobtunk horgonyt a belsõ horgonyzóhelyen. Itt van mellettünk az India szerte híres Tadzs Mahal Hotel, és India kapuja. Igyekszem minél elõbb videót készíteni róluk, mielõtt olyan helyre vonulnánk, ahonnan nem látni ilyen jól.
A szokásos bolondokháza, csak egy kicsit megfejelve, hogy azt se tudom, hol áll a fejem. Ilyet még nem láttam, de a barba se! Ha nem vitt el az ügynök 150 oldalnyi papírt, akkor egyet se! Nem tudom, hol tanulhatták a bürokráciát, de hogy ilyennel nem találkoztam, az biztos!
Õrült nagy bajban vagyok: elromlott a beépített nyomtatóm, nem tudom a szokásos formában küldeni a naplót, a levelet! A másik, hogy megint rágyújtottam, amilyen marha vagyok.
Délután jött egy szabó, s rendeltem nála egy keki színû hosszúnadrágot, egy shortot, egy tiszti fazonú inget, és ingbõl egy fehéret is.

Kötélidegek kellenek

ehhez a hajóhoz, de legalább is jó drótkötelek. Beindult a rakodás. Talán mondanom se kell, hogy újabb daru szakadt le. Az egyes Thompson fordítókötele elszakadt. Én már kijelöltem cserére, benne van a már említett 2100 méternyi új kötélben ez is. Szerencsére nem történt sérülés! Távirat ment Mr. Bottnak, hogy azonnal kell a kötél, mert nem tudunk rakodni, minden tartalékot felhasználtunk, ha holnap befûzzük az újat, semmi nem marad, és nem látom biztosítva, hogy tudunk rakodni. Remélem kiugrik a bõrébõl!
Éjjel nem rakodnak, délelõtt fél tízkor kezdenek, és este hétig dolgoznak. Gondolom öt-hat nap alatt végezhetünk is.

Hétfõ, szeptember 2. Mumbai. Este kimentek a latin matrózok, meghagytam nekik, hogy reggel hatra jöjjenek be, de csak nyolckor érkeztek. Rosszul tették, utolsó figyelmeztetést kaptak, és a következõ a hazamenetelt jelenti. Szerencséjük van: a Thompson teheremelõ blokkja is megrongálódott, így nem kellett a kötélcserét elkezdeni hatkor. Egyébként botrány lett volna belõle. Délelõtt észrevettük, hogy az egyes Jumbó egyik kötele vészesen tönkrement. Azt azonnal elkezdtük cserélni.

Szabók, drágakövesek, ajándékárusok

ma is bejöttek. A szabó kétségbeesve mondta, hogy az elõzõ napi, akinél a ruhát rendeltem nagyon drága, miért nem vártam rá, hisz õ sokkal olcsóbb. Rákérdeztem. Az ára legalább 10%-al magasabbak voltak. Nem egyedül jött. Szuvenírárusok is érkeztek vele. Gyönyörû dolgokat hoztak: szantálfa faragásokat, elefántcsontot (ezt tilos hazavinni!), ezüst ékszereket féldrágakövekkel. Két készlet nagyon tetszett: egy alexandrium köves és egy ónix. Soluzinho azt mondta, a városban sokkal olcsóbb, és megbízhatóbbak. De szívesen vettem volna apró mütyüröket: ördöggolyót, apró szobrokat, stb.
A pálmát azonban egy festõi megjelenésû férfi vitte el: fekete nadrágot viselt, tarka selyeminget, bordó turbánt. Szúrós, fekete szemmel nézett ránk, és csak a képességeit árulta. Tudta a jövõt. A kápónak el is mondta. Én nem kértem belõle. Nem kért pénzt elõre, annyit fizet a páciens, amennyit akar, mondta, de ez nem volt teljesen tiszta, mert a végén õ is mondott egy úgynevezett méltányos összeget.
Holnap ki kell mennem, és venni akarok néhány dolgot. A computert is meg kéne csináltatni, de nem hiszem, hogy kivihetem a vám miatt. És városnézni is kéne... Ez utóbbi lenne a legfontosabb! Mert ez INDIA! Nemcsak egy nagyváros! Csak meg tudom-e tenni a sok dolog miatt?
A rakodásvezetõ (stivador) ma egy szatyor gyümölcsöt hozott nekem. Rendes tõle, mert tegnap megígérte, és be is tartotta. Én citromos árpaszörppel kínáltam, cserébe hozta az almát, körtét, narancsot, gránátalmát.
Este bejött a shipi, aki a drótköteleket hozza. Hallgatta egy sort a magyar nyelvet, majd kérdezte, olaszul beszélünk e a barbával egymás között? Azt hiszem írtam, hogy már ketten is kérdezték, hogy spanyolul beszélünk-e? Úgy látszik, a nyelvünket nemcsak mi szeretjük, a kívülálló számára is dallamos, és szépen hangzó.
Azt sajnálom, hogy a fiam nagyon hadar továbbra is. Ali, a captain, elõször csak nézett, amikor bejött hozzá, mert engem keresett a fiam. Semmit se értett a beszédébõl...
Megrendelt két karton sört, hogy bedobja a névnapja alkalmából. Este odajött hozzám, és elmondta, majd lazán közölte, hogy
- Fizesd ki, így majd 111 $-ral jövök.
Még nem tudja, hogy azt kapja névnapi ajándékul...

Videóztam

is. India kapuját és a Tadzs Mahal Hotelt filmre vettem este, és ugyanabból a látószögbõl reggel is. Felvételt készítettem a hajó melletti bárkákról is. Fantasztikus és festõi látvány a sok ócska mauna (bárka). Ahogy a "konyhában" fõztek az egyenesen videóra kívánkozott. Égett a szabadtûzhely, azon lepényt sütöttek. A tésztát egy koszos deszkadarabon gyúrták... Megörökítettem egy pasast: kötényt viselt, alatta semmit! Jó barna segge volt...
És a kicsi, piros cicánk is videóra kívánkozott. Aludt. Az valami fantasztikus volt: a hátán, fejét a két mancsával fogta.
Nemcsak a magam számára készítek felvételeket. A hajó kameráját is állandóan használom, hogy Mr. Bott megláthassa, milyen hatalmas kalap sz...ból építünk neki hajót! Biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs arról, milyen a hajója, és csak néz, ha a felvételeket meglátja!
Este Ninónak fel akartam olvasni a Világ közepét, de most leveleket ír, és nem akarom megzavarni benne.

Kedd, szeptember 3. Mumbai. Reggelre befejeztük a Jumbó kötelének a cseréjét. Azt mondja a stivador, holnap part mellé állunk, és akkor két nap alatt befejezzük a kirakást. Persze akkor 24 órás rakodást jelent.
Jó lenne tudni, hova megyünk? Tegnap Mr. Pálca (Bott) kérdezte, milyen magas a raktárszáj üres hajó esetén? Ez azt jelenti, hogy ömlesztett rakományt rakunk be. A kérdés arra irányul nyilván, hogy a szállítószalag alá befér-e a hajó. Azt nem tudom, hogy a másik távirati kérdése - milyen széles a fedélzet - mit takar? Csak nem fedélzeti rakományt akar valahol felvenni?

Zsolt és Éva ma kimentek Bombayba

Ha part mellett leszünk, akkor kimegyek én is Ninóval. Muszáj fizetnem a kimenetel költségeit, mert nem venném a szívemre, hogy a pénztelenség miatt ne lássa Bombayt. (Én kezdõ tengerész koromban kimentem egy fillér nélkül is, legfeljebb nem kóláztam, nem taxiztam, még csak buszra se szálltam! Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a fiam ezt igényelné, mert nem kért pénzt, csak én egy atya vagyok, és ha nekem van egy kevéske pénzem még, akkor miért ne együtt menjünk?) P. Zoli és a felesége Márta tegnap voltak a városban. Sok szépet láthattak. Márti "lelkesen" be is számolt róla:
- Voltunk abban a lógókertben is, vagy mi a franc volt. De csak növények lógtak, emberek nem... Nyilván humor volt.
Éva, Zsolt menyasszonya, kedves, értelmes, szerény és csinos. Újságíró szeretne lenni, csak nem tudja, hogy mit kell csinálnia az érettségi után, hogy az lehessen.
Éva szerint egy függõkertet csináltak a várost ellátó hatalmas víztározó fölé, ahol a növényeket különbözõ állat formájúra nyírták. Voltak egy múzeumban, végigjárták a Queen's Necklace-t, azaz a tengerparti üzletsort, amit a Királynõ Nyakékének hívnak. Gyönyörû a Viktória pályaudvar. Mintha valamelyik angol nagyvárosban jártak volna.
Ennyi információ fért abba tíz percbe, amit az ajtó elõtt töltöttem, míg Zsolt egy szál törölközõbe öltözötten készült zuhanyozni.

Hol van Albert?

No nem a Flóri a Fradiból, hanem F. Albert a HMS-tõl, aki F. Gábort váltja le (véletlen névazonosság...). Tegnap este érkezett a gépe a Bombayi reptérre. Nincs róla semmi hírünk. Két ügynökség dolgozik a hajónak: egyik a charterer részérõl, õk intézik a kirakást (Mitsutor a neve cégnek, de ez nem érdekes). A másik az úgynevezett Protecting Agent, ezt a tulajdonos (Mr. Bott) fogadja fel, hogy a hajó dolgait képviselje. Szükség is lenne rá, mert a Mitsutor a hajó ellen dolgozik. A kirakás döcögõs, és ezt a hajóra akarják kenni. Ez hagyján, de olyan lelkiismeretlenek, hogy nem adnak hírt F. Albertrõl, nem tudjuk mi van vele. Lehet, hogy várták, de az is lehet, hogy nem. Teljes ez ügyben a bizonytalanság. Persze ha én lennék a helyében, akkor szállodába mentem volna ha nem várnak, de egy gépápoló tud-e angolul, tudja-e, hogy megteheti, van-e rá pénze? Mind megannyi megválaszolhatatlan kérdés.
Közben ma a kirakás paródiája amit csinálnak. A munkaidõ 10.30-tól 19.00-ig tart. Megjöttek tízre. Tizenegyig eltököltek, majd elkezdtek kirakosgatni. Három köteg lemezt az uszályba, kettõt a vízbe tettek, illetve ejtettek! Tizenkettõkor leálltak egy óra ebédidõre! Aranyos! Az egyes raktárból nem raktak ki semmit, a rakományt shiftelik (átrakják a hátuljából az elejébe!) csak tudnánk, hogy miért?
A stivadorok délután mérgesen közölték, ez a brigád rosszul dolgozik, nem fizetik nekik a túlórát, így négykor már elmentek. Az egyesbõl kiraktak nyolcvan tonnát az ezeregyszázkilencvenkettõbõl. Szépek lennének a kilátásaink, ha a Jumbóval kellene kirakni. De megjött este a három kötél a Thompsonhoz, holnap kicseréljük, és folytathatják a munkát azzal.

Albert megvan s levelet hozott.

És nem F., hanem Sz., de Albert, és kettõ óra tízkor ébresztettek, hogy levelem van, s megjött - legnagyobb örömömre - a szokásos vastag boríték, apa naplórészletével, Encsi levelével, és még a kisebbik fiam is írt bele, ami újabban nem nagy szokása volt.
Van stílusa a prózában is. És egészséges humora. Hasonló, mint az enyém. De kirõl venne példát, ha nem rólam? Hiszen én küldöm a több oldalas beszámolóimat, s a naplóstílusomra ismerek a levelébõl. Kézzel kellett a válaszlevelet megírnom, csak egy kurta levélke lett, nem megy úgy az írás, ha nincs a szövegszerkesztõ!

Fantasztikus hármas a Céhnél...!

Encsikének beindult a tízhónapos verkli. Szabolcs is újra járhat iskolába. De jó is neki! Éppen most írom a Katedra a világ közepén c. részt Nagyszékelyrõl, s az évnyitókról! Apa azt írja a levelében, hogy átadta a Céh címû lapnak a Jaminaországot, ahol megjelenik. És Szabolcs úrfi verseibõl is közöl egy párat Bartis Ferenc író, szerkesztõ! Természetesen apa írását is közlik, és így a lapot a : Takács Tibor, Nagyszékely István, Székely Szabolcs íróhármas uralja majd! Mikor volt ilyen Magyarországon? Magától értetõdik: erre csak mi vagyunk képesek, ketten oroszlánok, és egy kos! Nem pályázom már különösebb irodalmi babérokra, ahhoz túl késõ van, és úgy látom magamról, nem írok túl könnyen. Természetesen nem adom fel, de a géneket akkor is én örökítettem át! Ez nem vehetõ el tõlem soha!

Szerda, szeptember 4. Mumbai. Reggel elkezdtük az egyes Thomson daru teljes kötélcseréjét.

Millió dolgom van, milliónyi a teendõ...

Nagyon rossz, hogy nincs nyomtatóm. Tegnap, amikor apának írtam a levelet, állandóan oda kellett figyelnem magamra - s utána szinte milliméterrõl-milliméterre átböngészve a sorokat - , hogy ne úgy írjak, mintha a levél mellett ott lenne a naplórészlet a milliónyi többé-kevésbé fontos hírrel, apró-cseprõ eseménnyel... De ez ugyanúgy érvényes Encsike leveleire is. Mindenesetre ma se tudtam kimenni, kötélcserébõl kifolyólag, de legalább annyit elértem, hogy a szabó behozta a ruhámat, nagyon jó lett, de az a baj, hogyha fogyok, akkor nagyon lötyög majd rajtam. De azért nem lehet ez a tény a súlycsökkenésem akadálya.
Nimródot ma túlóráztatom, és mivel úgy néz ki, hogy egyhamar nem megyünk part mellé, így holnap lecsúsztatja, s együtt kimehetünk. Nagyon remélem, holnap nem azt vetem papírra, hogy: "ma se sikerült a partra menetel..."
Ma este Márti felállt, és otthagyta a Tanú c. filmet (végre egy film, ami jó is, nemcsak nézhetõ kategória!). Unalmas, mondta. A Maszk címût már háromszor is megnézte, és minden amerikaiért képes koptatni a fenekét órák hosszat!
A matrózok reggel hattól este fél kilencig dolgoztak, két kötelet kicseréltek a Thompson darun, holnapra csak egy maradt. Közben, este fél hatkor az egyes Jumbó egyik blokkja eltörött, szerencsére csak másfél órát állt a rakodás. A gépészek végeztek vele két óra alatt. Bízom benne, hogy be tudjuk holnap tízig befejezni a Thompsont.

Csütörtök, szeptember 5. Mumbai. Reggel elkészültünk a Thompsonnal. Kávéidõ alatt Ninó rendbe rakta magát, és kimentünk

A Jó Kikötõ

városába. Bombay neve ugyanis ezt jelenti. Eredetileg portugál telepesek adták az általunk ismert nevét: Bom Baim - ez jó kikötõt jelent - s késõbb elangolosodott a neve, miután II. Károly feleségül vette Braganzai Katalin hercegnõt, s nászajándékul kapta a várost. Mindezt a Bombay és Goa címû útikönyvbõl tudom, amit a Tadzs Mahal Hotel könyvesboltjában vettem.
Most, hogy az élményeimet írom, olyan a kabinom, amilyennek szeretem: rendetlen. Körülöttem a kibontott csomagok, a kabint a szantálfa kellemes illata lengi be, az asztalomon faragások, egy plüssdoboz az Encsinek szánt ezüst, féldrágaköves gyönyörû nyakékkel, gyûrûvel, fülbevalóval (a fülét majd kifúrjuk...). Ninó elvitte már a névnapi ajándékba kapott gatyákat, zoknikat, és trikót, meg a sütikét, amit a városban vettünk és igen fájt már rá a foga...
Heten - mint a gonoszok - mentünk le a csónakba reggel tízkor: Zsolt és Éva, P. Zoli és Márti, K. Ali, és mi ketten. Én vittem a komputeremet, hátha meg tudom javíttatni. A többiek az Elefántszigetre mentek, ahol hatalmas sziklába vájt templomok vannak, nekünk sajnos nem adatott meg, mert a komputer...

Taxit fogtunk

még a kikötõben, egy szimpatikus, magát nagy elánnal ajánló echte indiai férfi lett a szerencsés kiválasztott. Egy dollárt kért azért, hogy bevigyen a városba.
- Egy napra mennyi? - kérdeztem, és láttam, hogy megörült az egésznapos fuvarnak. Tíz dollárt kért személyenként, s ennek én örültem igazán, hiszen Ege Gübrében huszonötöt is elkértek egy egyszeri fuvarért. Persze olyan, hogy indiai, csak az európaiak számára létezik: õk soha nem mondják ezt magukról. Hogy is mondhatnák, hiszen ebben az országban 15 hivatalos nyelv van a majd mindenki által beszélt angolon kívül, és összesen 1650 nyelvet beszélõ él a kontinensnyi országban. Itt az egymás megkülönböztetésére két kérdést tesznek fel:
- Milyen nyelven beszél, és milyen vallású?
Bombay számomra legérdekesebb népcsoportja a párszi. Õk azok, akik egy toronyba temetkeznek, a holttestet a dögkeselyûk marcangolják szét, és csontokat bedarálják, és megsemmisítik, de hogy hogyan, azt nem tudom. Ennek az a magyarázata, hogy nem akarják se a Földet, se a Tüzet megszentségteleníteni a hulláikkal! Egy különálló házat láttunk is, a homlokzatán: Building of Parsee, azaz a párszik háza felirattal.
Elõször komputerjavítót kerestünk. Nem volt még bent az üzletében. Késõbb visszajövünk, ígértük, és elmentünk városnézni. Az elsõ látványosság a

Gateway of India - India Kapuja

volt és a Tadzs Mahal Hotel. A Gateway of India 1913-ban épült, egy impozáns diadalívszerû építmény a tengerparton - de üvölt róla, hogy századunk szülötte - , körülötte pezsgõ élet. Milliónyi árus, még több a városnézést ajánló, és rengeteg csónakos, akik az Elefántszigeti kirándulásra csábítják a turistákat. Láttunk egy majmos öreget. A majom produkálta magát, ajánlotta is, hogy videózzam le, de még nem volt rúpiám, s nem akartam borzasztó sokat, öt dollárt adni a látványosságért. Ugyanígy járt a kígyóbûvölõ is, õ se kötött velünk üzletet.
A Hotel nem különösebben izgalmas. Nemzetközi, ötcsillagos szálló, de tudtam, van egy könyvesboltja, és ott akartam szétnézni. Meg is vettem az útikönyvet (félõ, hogy hamar lapjaira hullik...). Láttam egy polcot, erotikus könyveket hirdetett. Többféle Káma Szutra, eredeti képanyaggal, pornó a javából! Volt egy érdekesség: Budapest Z. Zsuzsa írta, a címére nem emlékszem, ez is pornó volt. A név nyilván felvett... Kacérkodtam receptkönyvekkel is, de erõt vettem magamon, amikor az árukat megláttam.
Utána vissza a komputerjavítóhoz. Még mindig nem volt bent.
- Ünnep van - világosítottak fel - , ma késõbb jön be. Így a taxisunk azt kérdezte: - Most hova?

Museum of Prince of Wales

adtam meg a következõ úticélt. Csodálatos épület, ez is a századunk szülötte, mint Bombay sok szép palotája. 1914-ben itt ilyen pompás épületeken dolgoztak, míg Európa háborúval volt elfoglalva.
A kertjében trópusi növények, pálmák, és gyönyörû szobrok. Az épületben több szinten helyezkedik el a gazdag gyûjtemény. Elõször a Természettudományit néztük meg.
- Ez itt Sir Kán - mutattam Ninónak. Egy másik vitrinben Riki-tiki-tévi bújt meg, a Kipling könyvbõl ismert apró mongúz. Hatalmas bálna függött a másik terem mennyezetérõl. A varánuszgyík kicsinye éppen kibújt a tojásból a szomszédos terem egyik vitrinjében. Sajnos nem videózhattam.
Láttunk régi indiai fegyvereket, és elámultunk, hogy milyen találékony a Föld "értelmes" lakója, ha arra kell az eszét használni, hogy öldöklõ szerszámokat ötöljön ki. Hullámos pengéjû kard, a másik egyenes, és nincs markolata, hanem egy kézvédõbe torkollik, a harcos karjának félelmetes meghosszabbításaként. Hûvös volt a szõnyegteremben, kék színben vibrált a porcelán gyûjtemény, s az elefántcsont faragások egy folyosónyi üvegezett vitrint megtöltöttek.
Elfáradtunk, de elõtte még elsétáltunk egy darabon az utcán. A járdán fekvõ embereket kikerültük. Mutattam a fiamnak egy családot, akik a múzeum falának a tövében telepedtek meg, egy fekete nylonfóliát tettek a kerítésre, kövekkel szorították a járdához.
- Látod Ninó õk milyen szerencsések? - kérdeztem.
- Miért?
- Fedél van a fejük felett! Nyilván régen lakhatnak itt, mennyi szemét van a fólia körül, sok rászáradva, nem ma kerültek oda...
Ezután üdítõt vettünk, de a frissensült tésztákat nem mertük megkóstolni. Majd a fiam a vállára vette a táskát (van ám súlya a komputernek!) s irány a taxi.
A szervizes még nem volt az üzletében. Tudtuk, ünnep van, így újabb látványosságra éhesen ültünk be az özönvíz elõtti taxiba.
- Hova menjünk? - érdeklõdött a taxisunk.

A Victoria Terminusra

volt a válasz. A kocsi nem ment be a Crawford Marketre, erre a hatalmas térre, ahol a körforgalomban "double decker" azaz emeletes autóbuszok karavánjai torlódnak össze, tülkölnek észtveszejtõen, s ontják magukból az ezerszínû tarka ruhába öltözött polgárokat. A posta elõtt álltunk meg, egy szakadt "mitfahrer" szegõdött hozzánk, akit a sofõrünk választott, mint megbízható kísérõt. Az állomás - mert az úti célunk most a Bombayi vasútállomás volt - körül milliónyi bódéban, sátorban kínálták portékájukat az árusok. Volt itt minden: zokni, gatya, májó (trikó, tengerészül, az olasz maglia szó elmagyarosítása), játék, elmelámpa, nadrágszíj, walkman, madáreledel, szári a helyi nõknek, selyeming a férjeknek, csöppnyi gyerekruhák lógtak a fogasokon, bételárus csavarta a zöld levelet, amibe bételdió õrleményt és oltott meszet tett, s fûszerezte, ahogy a kedves vendég kívánta.

Bételt

nem elõször láttam. Karacsiban is mindenütt ott a nyoma az utcán, a járdán, a falakon vörös foltok éktelenkednek, és az emberek szája szélén vörös nyál csorog. Sok helyütt olyan az úttest, mintha véres ütközet zajlott volna, pedig csak a bételdiót rágók köptek hatalmasakat...
Bementünk az állomás fantasztikus épületébe. Hogy írja az útikönyv? A Victoria Terminus extravagáns, fantasztikus gótikus épülete, s nem túlzó a megállapítás. Azt hihetné az egyszerû halandó, hogy királyok lakhelye, pedig csak az utazni vágyó milliók koptatják a hatalmas elõcsarnok kövét. Buta angol szokás szerint, itt se lehet videózni, fényképezni, és nem engednek be a peronra megváltott vasúti jegy nélkül! Így nem idõztünk, hanem átsétáltunk a szemközti hatalmas, s impozáns palota elé, hogy jó szögbõl örökíthessem meg a nagy királynõ nevét viselõ nagyon is hétköznapi intézményt.
Impozáns palota, mondom, pedig csak a városi Köztisztasági Hivatal irodaháza elõtt bámészkod tunk. Ninó megkérdezte:
- Minek ekkora iroda, ha ilyen koszos a város?
- Nagy mocsoknak, nagy iroda kell - mondtam. A fiamnak igaza van: piszkos a város, és el lehet képzelni az állapotokat, ha a bédekker azt állítja, hogy Bombay az egyik legtisztább indiai város! Ez, itt, nem zavart - nem úgy mint Karacsiban - mert itt a látnivaló elvonja az ember figyelmét, nem a lábam alá nézek állandóan... S itt elfogadom...
Körbejárva a Crawford Marketet, bevásároltunk: zoknikat 10 rúpiáért darabját (1$= 37 rúpia), s elégedett voltam. Gatyát 15 rúpiáért, s örültem. A kísérõnk szerint a zokni 5, a gatya maximum 10-et ér, illetve õ annyit fizet. Persze, mert helyi... Kocsiba ültünk, s vissza a komputereshez, akiben benne volt az összes reményem, mint szakemberben. Felmentünk a

Mocskos lépcsõházban

az elsõ emeletre. A falakon gyönyörû csíkokban a bétel nyomai. A falépcsõ nem csikorog, de a világítóudvarban gyanús anyagok csöpögnek, talán patkányt láttunk elfutni, de én inkább azt gondolom, hogy mongúz volt. Az indiaisabb. Bengáli tigris nemigen lehetett...
Bekopogunk a szakértõhöz. Elõveszem a gépem. A szakértõ csodálkozik:
- Nahát! Ebben van nyomtató is? Mutassam meg, hogy mûködik - kéri.
Megmutattam volna jószívvel, ha nem azért hoztam volna, mert az a bibis része. Megköszöntem a szakértelmét, és eltettem a masinát, és ezzel a javítási procedúrát befejezettnek nyilvánítottam részemrõl.
Ninókám már két óra óta tízperces idõközönként kinyilvánította, hogy ehetne, mert éhes. Ebben nem a fiam. Én ilyenkor, ha mehetek egy ismeretlen városban, akkor nem szeretem az idõt kajálással tölteni. Ez vonatkozik a kezdetekre. Késõbb már igen. De még most is úgy vagyok, hogy képes vagyok a napot étlen eltölteni, nem hiányzik az étel. De most elmentünk egy étterembe. Impozáns,

Nagybajuszú, piros turbános, hófehér ruhás ajtónálló

nyitotta ki az étterem ajtaját elõttünk, s betessékelt a légkondicionált helyiségbe. Természetesen sört rendeltünk, aztán megbeszéltük a pincérünkkel, hogy mit eszünk. Rábíztuk a végén. Rákot ajánlott, s csirkét hozott. Hozzá két hatalmas adag salátát. Szépen elrendezték a konyhában: alulra uborkaszeletek, erre cékla, sárgarépa, retek, majd paradicsomszeletek, és díszítésül apróra vágott fejes saláta. Amit hiányoltam: csak só, bors volt és citromszeleteket hoztak ízesíteni.
A sört hét decis üvegben hozta a pincér, és sós mogyorót, na, meg valamilyen sárga magot hozott hozzá. Nem tudom mi volt, de sós, enyhén büdös: lábszagú, de hamar hozzászoktunk, és bõven majszoltunk belõle. Aztán meghozta a csirkét. Egy adag egy egész csirkébõl állt, ezért is beszélt le arról, hogy kettõt rendeljünk. Szépen megfelezte: mindketten egy-egy combját és mellét kaptunk. (Ez a dög szövegszerkesztõ a mellehúsát, ha röviden írom, akkor kijavítja két t-re, ezért kellett mellét írnom...!). De láss csodát: a csirke égõvörös volt. A ropogós bõre is, és a húsa is, mintegy három milliméter mélyen. Néztünk nagyokat, majd odaintettem a pincért:
- Nézze, ez a csirke piros. Miért?
A felszolgáló rejtélyesen mosolygott, majd kinyilatkozta:
- Uram, ezt az ételt úgy hívják, hogy vörös csirke - s faképnél hagyott. Ha nem mondja, akkor hülyén halunk meg.
Mindez nem zavart abban, hogy jót ebédeljünk. Még két sört ittunk, és borravalóval együtt pont húsz dollárt fizettem. A taxisunk türelmesen várakozott az ebéd alatt. Gondolom, ha õ is evett valamit, akkor az volt vagy egy dollár, és nem evett rosszabbat mint mi, csak helyi körülmények között. Ehhez én nem voltam elég bátor, s nem is igen ajánlatos a földgolyónak ezen részén válogatás nélkül mindent, mindenhol megenni a - máshoz szokott gyomrú - fehér embernek.
Ebéd után a sofõr ugyanúgy, mint napközben többször, most is megkérdezte:

Now shopping?

azaz, hogy most már ugye elmegyünk vásárolni? Ez a kérdés semmiképpen se azt jelentette, hogy fésûre, írógépszalagra, cipõfûzõre lenne-e szükségünk, hanem ezüstöt, faragást veszünk-e? Persze, hisz ezt Mumbai városában - ugye mondtam már valahol, hogy a város kb. öt hónapja visszavette az õsi(?) nevét - nem szabad kihagyni. Indiában csodaszép faragásokat lehet vásárolni. Tonnaszámra ontják a féldrága és drágaköveket, hatalmas üzletág ez, sokan akarnak meggazdagodni belõlünk, turistákból, tengerészekbõl, az otthonmaradt asszonyoknak vásároló üzletemberekbõl. És miért ne vennénk? Elfogadható árakkal dolgoznak, és fáj az ember szíve otthagyni a sok-sok gyönyörû réztálat, metszett bronz vázát, a szantálfából faragott sok-sok istent. Egészen bizonyos, hogy a mennyben egészen más az isteneik rangsora, mint az apró üzletekben! Itt az számít: mennyire érdekes, mennyire különleges egy-egy istenábrázolás. A pálmát kétség kívül

Ganésa

viszi el. A szerencsének ez az elefántfejû istene mindenütt, minden formában látható, kapható. Elvihetõ a bronzból készült Dél-Amerikába. Ott lapul a szorgalmasan világjáró japán turisták csomagjában a keményfából faragott, és sötétbarnára pácolt fél méter nagyságú. Európába kerül a szantálfából faragott, kellemes illatú miniatûr, és az ausztrál üzletkötõk is betesznek egy-egy selyemre festettet istenséget a diplomatatáskájuk tetejére.
Buddha se kerül a második helyre, hiszen legalább annyi helyen és annyi variációban látható, kapható mint az elõbb említett églakó. Van mosolygó, szunyókáló, fekvõ, oktató, de minek sorolnám? Aki látta a Millió Buddha Pagodáját a kelet gyöngyének, Penangnak a szigetén - mert én voltam, ott mesélték - az tudja, hogy ott minden Buddha szobor másmilyen. Nincs két egyforma. Itt, a mumbai üzletekben persze sok a hasonló, hogy mindenki vihessen olyat, amilyet elképzelt, megálmodott, vagy amilyet a barátja vett. Ugyanis mindenkinek mindenbõl olyan kell, amit a másik látott valahol, vagy vett egy eldugott boltban...
A sok egyéb istenség eléggé ismeretlen. Talán Síva az, akit ismernek szerte a világon, ahogy a legyeket hajtja sok-sok karjával, és hallottunk még Visnuról is. De hogy milyen helyet foglal el a felhõk fölötti ranglétrán, én bizony már nem tudom. Nem is igen török ilyen babérokra, hiszen az indiai mitológia legalább olyan bonyolult, mint a miénk: európai - görög-római. Így amikor a múzeum kõtárában bóklásztunk - nem hiszem, hogy itt latinosan lapidáriumnak neveznék - csak végigmentünk a sok-sok kõbe álmodott mitológiai jelenet között. Nekünk semmit nem mond az, hogy: Táncoló Síva Katigana helyzetben. Tehát bementünk

Mr. Kamal Rathi

üzletébe. Feleakkora mint a kabinom, de van minden, ami szem-szájnak ingere, s alkalmas arra, hogy a hozzáértõ - és még inkább a nem hozzáértõ - turista pénztárcáján könnyítsen.
- Mi érdekli az urakat? - kérdezte a tulajdonos, megadva a kellõ tiszteletet az M/V Humber hajósinasának és elsõtisztjének.
- Ezüst és faragás - adtam tudtára jövetelünk célját.
- Kezdhetjük az ezüsttel? - érdeklõdött Mr. Rathi.
Megadtam az engedélyt, és mintegy három perc alatt a pult tele volt nyitott, bordó plüssdobozokkal. Benne sötétkék alapon ott lapítottak a nyakék, gyûrû, fülönfüggõ kollekciók. Volt ott aquamarin, ónix és topáz. Láttunk alexandritet, ametisztet s rubint (mesterséges, világosított fel a tulajdonos, ugyanis a valódit elviszik lézereket gyártani). Zafír, jade és vérkõ is került az asztalra. Csak kapkodtuk a fejünket, nem tudtuk, melyik a legszebb a sok-sok gyönyörûség közül. Végül hármat ott tartottunk, a többit a vigyorgó segéd leszedte, s helyre rakta. Így helyet csinált a sok-sok faragásnak. Számolatlanul szedtük le a polcokról. Soha ennyi istenséget nem tartottam még kézben!
Kiválasztottuk amit akartunk, és elkezdtünk alkudozni. Õ megmondta mennyit kér érte, én természetesen sokalltam, és egy általam alacsonynak vélt árat mondtam. Õ szörnyülködött, majd engedett, én is egy csöppet, õ is egy kicsit, és a végén megegyeztünk. Én úgy éreztem, jól jártam, és biztos az is, hogy õ is nagyon jó üzletet kötött. És ez a lényeg! Ezután már nem mentem be egy üzletbe se, ahol ilyesmit árulnak, mert nem akartam elrontani az örömömet, ha esetleg valamit olcsóbban megkaphattam volna, akkor rossz szájízzel jöttem volna be a hajóra. De így mindenki jól járt.
A megvásárolt holmit ízléses barna csomagolópapírba tette, majd tûzõgéppel össze is kapcsolta, és miután az üzletben video felvételt készítettem, eljöttünk. Már fél hat volt, ezért csak egy jó órát

Sétáltunk

Egy hosszú utcán mentünk végig, ahol a legkülönbözõbb üzletek voltak. Élveztük a nyüzsgést, a színes forgatagot, a hatalmas forgalmat, a lökdösõdést, a zsibvásárt. Még vásároltunk is. Vettem Ninónak egy trikót. Százötven rúpiára tartotta az eladó, kínáltam érte negyvenet. Megalkudtunk kilencvenben.
Majd betértünk egy helyi, az utcára nyitott étterembe. Ínycsiklandozó édességek sorakoztak a hûtõpultokon. Vettünk egy kilónyi marcipánt, és egy-egy darab valamit, ami cukros vízzel volt leöntve, és grízes túróra emlékeztetõ íze volt. Kicsit émelygõs volt, de megettük.
Ahogy ténferegtünk az egyik keresztutcából hatalmas lármára lettünk figyelmesek. Fiatalemberek és fiúk gúlába álltak, ugráltak, énekeltek, és a házak ablakaiból a lányok, asszonyok vízzel öntözték õket. Amikor sikerült egy gúlát lelocsolni mindenki hatalmas ovációba kezdett.

Krisna születésnapja

volt, õt ünnepelték az igazhitû hinduk. Egy gondom van: most mit kell mondani? Isten éltessen Krisna? De melyik isten élteti a másikat itt Indiában? Aki tudja, mondja meg!
Egy hindu templomot is láttunk, az ajtaja tárva-nyitva, bent számunkra idegen, csillogó villogó kultikus tárgyak, csak néztük az annyira más, ismeretlen szertartások helyét. Itt, ebben a negyedben nem láttam olyan sok koldust. De az emberi nyomorúság errefelé is mindennapos. Egy nyolcéves forma, nyomorék kislány húzta magát a földön, a lába használhatatlanul nyomorék, és egy tálkát tartott maga elõtt, úgy bujkált a lábak között. Nem adtam neki semmit. Ugyanis napközben megjártam. Hiába mondta a sofõr, nem szabad megszánni õket, én mégis adtam egy tízéves forma gyereklánynak tíz rúpiát. Lett erre olyan csõdület a matuzsálemi FIAT körül, hogy az fantasztikus. Veregették a vállamat, tartották a markukat, mondták, hogy tyap-tyap, ami keleten az ételt, az evést jelenti. Majd minden országban értik, Myanmarban - Burmában - is, Indonéziában is így hívják, és Malájziában is ezt mondják a munkások, ha ebédelni leülnek.
A kocsink elindult, és egy nagyobbacska kislány belekapaszkodott, már negyvennel mentünk, és eltorzult arccal lihegett mellettünk, rohant inaszakadtából a pár rúpia reményében. Az arcára kiült a rettenetes kín:
- Miért másnak adtam, és miért nem neki? Hogy lehet, hogy a másik ehet, s õ nem?!
Borzalmas!
Nem adhatok mindeniknek!
Kõszívûnek kell lenni, akármilyen nehéz is...
És mit csináltunk ezután? Beültünk sörözni, hogy a maradék pénzünket elköltsük. Sajnálom, de nem lehetett másként tenni. A sör gyenge volt, de a helyiség jó hûvös. Itt felköszöntöttem a fiamat, és megmondtam, hogy a mai napot kapja névnapi ajándékul. Semmit nem kell kifizetni amit ma rá költöttem.
Örült, mint az a kislány, aki tíz rúpiával lett ma általam gazdagabb...

A hajóállomásra

fél hétre érkeztünk meg. Zsolték és P.ék már ott voltak, K. Alira várni kellett negyed nyolcig. Aztán bejöttünk. A hajón Ninó nagyon ácsingózott a sütike után, de elõbb szolgálatba kellett állnia, jó fáradt volt, hiszen tegnap hat túlórát húzott le, reggel nyolctól este fél hatig, majd nyolctól éjfélig dolgozott. Ma is reggel nyolctól fél tízig szolgálatban volt, s a kirándulás se volt az a kimondott pihenés. Fiatalember, bírja!
Ezzel a mumbai kimenetel lezárva, elfogyott a pénz, Mr. Bott négyszáz dollárommal tartozik, sok pénzt kölcsönadtam, így beállok a pénzre várakozók sorába én is.
De a mai nap mindent megért.

Péntek, szeptember 6. Mumbai. Reggel átnéztem a tegnapi kikötõi munkanaplót. Pontosan a rakomány felét rakták ki eddig, és tegnap semmi galiba nem történt - lekopogom ahogy jólnevelt, s a babonában hívõ elsõtiszthez illik. Így bátran kiengedtem a fedélzetmestert - aki szintén vitte a fiát, aki az elsõ pincér, mert bízom a daruinkban...

Biztosítás indiai módra

A stivador figyelmét felhívtam arra, hogy a munkások nagyobb odafigyeléssel dolgozzanak, mert egy köteg vas tegnap visszahullott a raktárba, nehogy valaki megsérüljön. Tettem ezt azért, mert reggel elszörnyülködve láttam, hogy a kettes Thompson daru teheremelõ kötele a végét járja - ezt az egy kötelet nem cseréltük még ki a két egyforma darun. A stivador mondta, hogy persze, megmondta nekik, fõleg azért, mert tegnap az egyik uszályban egy fiatal melós két ujjának utolsó percét összeroncsolta a drótkötél, mert alányúlt.
- Mi lesz vele? - kérdeztem megütközve.
- Mi lenne? Semmi. Nem figyelt, az õ baja.
- Biztosítás? - kérdeztem naivul.
Megütközve nézett rám, nem akarta megérteni mi bajom van.
- Alkalmi munkás - mondta - , örüljön, hogy van munkája...

Ha harc, hát legyen harc...

Mr. Bott és az MSL Napoli között. Az MSL a hajóbérlõ, ami egy szedett-vedett digó kóceráj, de valószínûleg a kisujjában is több ész van, mint a tulajdonosunk összes fejében. Biztosan vannak olyan kitételek a bérleti szerzõdésben (semmit nem tudok, csak találgatok), ami alapján most Mr. Bott jobbra-balra rohangál a pénze után, és reménytelenül bolyong a digó erdõségben, ahova bevihették.
Az utóbbi napokban a sarkára állt - ami egyben valószínûleg a mi lábunkat is jelenti, és nekem az igen köszvényes, jó lenne ha leszállna róla. Ugyanis olyan telexet kaptunk, hogy lefoglaltatja a rakományt, ha az MSL nem fizet. Ez az õ sarka.
A Mitsutor, az olasz érdekeit képviselõ ügynökség most táviratozott, hogy a hajó darui miatt egyáltalán nem képes rendben kirakni a rakományt, és ha nem adjuk ki - miért mi, miért nem Mr. Kretén-Bott - akkor letartóztatja a hajót. Mindenféle surveyort beküld, és a black-ganget (világszerte rettegnek a tengerészek az adott ország black-gangjétõl, a vámhivatal keresõcsapatától, mert azok mindent felforgatnak a hajón, és sok olyat találnak, ami szabálytalan, az adott országban, de mi nem tudunk róla.) Ez a mi - az én köszvényes - lábunk, amire Mr. Bott ráállt...

Tele a hócipõm

ezzel a hajóval! Délután felolvastam Ninónak amit írtam a naplóban, szerinte jól írtam meg a tegnapi napot. Mikor végeztünk egy hatalmas reccsenés az ablak alól, a hideg futkosott a hátamon! A kettes Thompson egyik - az árboc csúcsán lévõ - blokkja eltörött, és a kötél beszorult a blokk és a görgõ közé. Túlórázhatunk a gépészekkel együtt! Ha lesz hozzá alkatrész, mert a görögök spórolás miatt leállították a görgõk cseréjét. Ráadásul olyan helyzetben történt, hogy nem tudunk hozzáférni. Délután majd két órát töprengtünk a megoldáson. S milyen az élet? A megoldás magától jött, nem kellett törni a fejünket, hogy mit is csináljunk. Ugyanis amikor fent voltam a barbánál, látjuk, a harmadik tiszt rohan a decken, és üvölti a hordozható rádióba, hogy:

Leszakadt az egyes Jumbó!

Leszakadt az egyes Jumbó! Így igaz! A teljes emelés - milyen szerencséjük volt a munkásoknak! - a bárkába esett, a daru blokkja a fedélzetére, jókora lyukat ütve rajta, s a teheremelõ kötél egyik vége a raktárban kunkorodott, mint egy elemi szálakra bomlott döglött kígyó, a másik eltûnt a vízben. A darugém végén lévõ blokk szinte szétrobbant. (Ez az a daru, amelyiken kötelet cseréltünk - ugyanaz a kötél szakadt el. Ez az a blokk, amelyiken görgõt cseréltünk, az a görgõ, és a mellette lévõ is darabokra tört.) Azt hiszem, hogy az új görgõ anyaghibás volt, ez lehetett az oka a hibának.
Nem történt személyi sérülés! Hányszor írtam már ezt le? Õrület, õrület, õrület!
Mr. Bott megkapta az értesítést, most bezzeg nincs nagy pofája, megígérte lesz kötél, lesz új blokk, lesz minden. De azt gondolom, egy kicsit késõn kezd költeni a daruira. Nem csodálkoznék, ha kapnánk egy surveyort, aki végigellenõrzi a rakodó-berendezéseket, és bevonják a bizonyítványt (amit Mr. Bott Puerto Cabellóban megvásárolt, és amire nagy hangon hivatkozott Romániában: ha van bizonyítvány, akkor a daruknak mûködnie kell!). Persze ezt is ki lehet védeni, itt is meg kell venni a darubizonyítványokat, hisz mindent lehet, csak akarni - és fizetni - kell...

Szegény surveyor

Ez az a surveyor, aki a rakomány állapotát felügyeli az átvevõ részérõl. Egy nem sok vizet zavaró "illetõ", hallgatag, mosolygós ember. Nincs sok dolga. Naphosszat beszélget a stivadorokkal, és néha fényképet csinál a rakományról. Elõvenné a fényképezõgépét ha lenne és fotózgatna kedvére. Na kérem, itt a bibi... Mert nincs fényképezõgépe. Mit tesz ilyenkor a szegény ellenõr? Kér egyet a hajótól. Illedelmesen, nem követelõzve, ha volnánk olyan szívesek, és odaadnánk a miénket... Csak akkor kéri, ha fotózni akar, és azonnal visszaadja. Amint kész, hoz egy filmet, és amit felhasznált elviszi. Meg is állapodtunk, hogy így lesz.
Itt jön a képbe a chief hülyesége. Egy pillanatnyi elmezavar, illetve a bolondokházás kapkodásban elfelejtettem, hogy õ használja a gépet, és a Thompson daru törött blokkjáról csináltam négy fényképet, erre a tekercsre. Mekkora lett volna az örömük, ha ezeket a képeket megkaparinthatják! Én elfeledkeztem a dologról, a surveyor meg fotózott szorgalmasan.
Ma jön, hogy elvinné az exponált tekercset. Mint a villám, sújtott belém a felismerés: mi lesz a törött blokkról készült képekkel?
A megoldás kézenfekvõ volt. A barbával kinyitottuk a film dobozát, kihúztunk egy jó méteres darabot, és "a fény felé tartva meggyõzõdtünk róla, hogy nincs rajta felvétel". Így biztosan nem jut a kezükbe a blokkról készült kép. De amit a pasas csinált, annak is annyi... És holnap keresem majd rajta a családi fotókat, amik a tekercs elején voltak! (Pedig nem is voltak, de õ ezt honnan tudhatná?) És az is lehet, hogy fel leszek háborodva, hogy mit mûveltek a fényképeimmel a laborban...
Mit kap majd a fõnökétõl? Szegény surveyor...
Fáradt vagyok.

Szombat, szeptember 7. Mumbai. Elsején kezdtük a kirakást, akkor három napot jósolt - amit kétkedve fogadtam - az ügynökség, már egy hete itt vagyunk, hat napja rakodunk!

Ganésa, segíts!

Ma mivel örvendeztetnek meg az Istenek? Úgy látszik, hiába van az asztalomon három Ganésa szobor is, elhagyott a szerencse. Vagy a Hajódarvak Istene haragszik Mr. Bottra, s Ganésa barátom ellene tehetetlen? Ma állítólag két rakodóbrigád jön, s a kettes raktárt, ahova csak a két Jumbó tud dolgozni, a kettessel akarják rakni. Ez egy kicsit komplikált lesz, mert nincs a daru hatósugarában az árú, ahhoz hogy kirakható legyen, a daruval a raktár hátuljába kell húzkodni a vaskötegeket, majd ott átkötni drótkötéllel, s úgy kiemelni! A daru óránként öt emelésre képes. Így nem csinálnak meg többet kettõ-háromnál. Ez még inkább nem lesz az olasz, és az ügynökségének ínyére. Ezzel teljesen nyeregbe kerülnek, és a hajótulajdonost úgy zsarolhatják ahogy akarják, s ha nem fizet, akkor olyan ellenõrzést sózhatnak a nyakunkba, hogy attól koldulunk.
Írtam ezt a munkakezdés elõtt, kíváncsian várom, mi történik ma! Ganésa, segíts!
Ne Mr. Bottot, hanem minket, akik már nagyon elmennénk innen, és tele a hajónagyságú hócipõnk mindennel: a bérlõvel, a tulajdonossal, a hajódarukkal, a raktártetõkkel s mindennel. Most egy jó hónapos menetre vágyom, de nem hiszem, hogy valami is lesz belõle...
Reklamáció visszavonva: Ganésa eddig mindig velünk volt, és vigyázott a testi épségünkre (és a munkásokéra), a Hajódarvaké meg magasról le van...! Hozzá imádkozzon mr. bott (büntetésbõl kisbetûvel, most jól megkapta...).
Dolgunk persze akad addig is, amíg a csónak megérkezik tízkor a rakodókkal: amikor a kettes Jumbót átfordítottuk, hogy a kettes raktárba dolgozzon, a felsõ blokkja átfordult, és a kötélzet összecsavarodott. Az átfordulásgátló teljesen elkopott. Most azon dolgozunk, hogy a blokkot visszafordítsuk kézzel...

A barba sztorizik...

Felmentem hozzá félkilenc körül. Ötcsillagos Metaxát ittunk. Beszélgettünk, mindenféle szóba került. Többek között az is, hogy lett parancsnok. Elmesélte, hogy elsõ tisztként az összes öreg barbával hajózott. Ez persze viszonylagos dolog, mert én õket csak hírbõl ismerem, és egy mai fiatal tengerésznek már hajózási történelem. Azt hiszem egy mostani kezdõ tisztnek teljességgel elképzelhetetlen, amit Cs. L. parancsnokról mesélt:
- Úgy lett parancsnok, hogy egy kukkot nem beszélt angolul! Így aztán a vizsgálatokat a chiefre hagyta, olaszul, horvátul társalgott, de minden angol nyelvû iratot az elsõtiszt írt, kezelt. Nagyon sok kárt okozott a Mahartnak azzal, hogy semmi megjegyzést nem tett a rakományra.
- Nincs ilyen marhaságra idõ, kérem! - szokta mondogatni, és ezért a vállalat igen sok hajókárt fizetett. Késõbb derült ki, azért nem csinálta, mert egy kukkot nem tudott angolul, és ezt szégyellte persze.
Parancsnokként meg hülyébbnél hülyébb elsõ tisztekkel hozta össze a sors. Akkor megfogadta, hogy nem fogja csinálni az elsõtisztek dolgát, így aztán most nem is tudom lecsalogatni a fedélzetre, hogy bármit is megnézzen.
Elmesélt egy sztorit még tisztjelölt korából:
Akkoriban Bejrutba jártak állandóan és román meg szovjet kikötõkbõl hordták az árut. Romániában a hatvanas évek közepén kurrens csempészárú volt az Atlantic óra. A tengerészek csak kilós órának hívták. Elegáns, vékony, nagyon csicsás karravalók voltak. Persze a minõség hagyott némi kívánni valót maga után... Kõ nélküli acél szerkezet volt...
Kilósnak hívták, mert a bejruti bazárban valóban kilóra árulták! Nylonzacskóban adták, és mérlegen mérték ki. A szíjat külön vették a bõrösnél. Galacban mindig bejött egy magyar, aki elvitte, persze kevesebbet fizetett értük, mint ahogy a városban vették. De ilyen az üzlet. Volt egy barátnõje, egy magyar lány, aki egy bárban dolgozott, õ is átvette az órákat, de jó áron. A bökkenõ csak a vám volt. Tudták, hogy kicsempészik, mindenáron meg akarták fogni a bátor tengerészt.
Bejrutban vett egy elegáns, akkoriban nagyon menõ bõrkalapot. Egy számmal nagyobbat a kelleténél. A kalap belsõ, körbefutó koptatója alá pontosan tizennyolc darab óra fért be. Hetykén a fejébe csapta, és vonult ki a városba. A vámnál megállították:
- Domnule, pucim controll! - hogy ezt így mondják-e románul nem tudom, de tengerészül így mondjuk. A tisztjelölt úr magabiztosan bement a vetkõztetõ helyiségbe - elvégre szocialista ország volt akkoriban Románia - de még mennyire - , ráadásul magyar a delikvens! Tisztelettudóan levette a kalapot amint bement, s a kalapját letette az asztal közepére, a fõvámhivatalnok orra elé. Ettõl kezdve nyugodtan vetkõztethették, még a fenekébe is benézhettek, nem találtak semmit! Ráadásul szemtelen is volt:
- Mennyi leit visz ki az elvtárs? - kérdezték szigorúan. Elõvette, s mondta is:
- Kettõt. S amikor bejött, akkor pofátlanul megmutatta:
- Nem dorbézoltam el ám minden pénzt, egy lejem megmaradt!
S közben a fél város az õ óráin nézte a pontos idõt...

Surveyorok áradata

indult meg tizenegy óra után. Elõször a kikötõ részérõl jött egy szimpatikus úriember, végignézte az összes bizonyítványt a daruk köteleirõl, megtekintette a törött görgõket. Lejátszottam neki a videót amit tegnap készítettem, kedélyesen elbeszélgettünk, és elment.
Utána érkezett a megsérült bárka ügyében a surveyor. Végignézte az összes bizonyítványt, megtekintette a törött görgõket és darublokkot. Lejátszottam neki a videót amit tegnap készítettem, kedélyesen elbeszélgettünk, és elment.
Nemsokára újabb ügyfelem jött. Végignézte az összes bizonyítványt, megtekintette a törött görgõket és darublokkot. Lejátszottam neki a videót amit tegnap készítettem, kedélyesen elbeszélgettünk, és elment. Õ volt a P&I surveyor.
Tíz perc múlva kopogtatott a következõ. Már rutinos voltam. Elhadartam mi történt, hívtam, hogy megmutatom a törött görgõket és blokkot, de azt mondta nem jön, mert õ az orvos. Ettõl függetlenül kedélyesen elbeszélgettünk, és miután megkapta az egészségügyi deklarációt, elment.
Paliról közben kiderült, hogy õ a Sólyomszem detektíviroda a hajón. Megyek fel a lépcsõn az egyik ellenõrzõ emberemmel, mert a decken lézengtünk egy sort, azt mondja a második tiszt:
- Fogadjunk, hogy esik az esõ!
Honnan tudta?! Hiszen csak annyit láthatott, hogy bõrig áztam, és mindenembõl ömlött a víz...
Délután megérkezett Glasgowból a Seascot embere. Megmutattam a törött görgõket stb. stb. stb. és nem ment el, õ sokkal érdeklõdõbb volt, mindent alaposan megvizsgált és megállapította, hogy a kápóék a hunyók, mert amikor két napja görgõt cseréltek, rosszat tettek be, mégpedig olyant, aminek a csapágya be volt szorulva, nem forgott, hanem a görgõ csúszott a csapszegen.
- Hoppá! - mondaná Hofi. Engem pedig megbízott azzal, hogyha a gépészek legközelebb a fedélzeten dolgoznak, akkor nézzek utánuk, mert "nem gyakorlottak, és nem gondosak"! Hízik a rosszabbik májam... (Lajosnál biztosan nem fordult volna elõ!)

Ezt a sértést!

Az egyik surveyor vérig sértett minket. Megkérdezte, hogy görögök vagyunk-e? Emögött az van, hogy sok köztük a csapnivaló tengerész, a görög hajókkal állandóan sok a gond. A nyílt vízen azért, mert nem szabályosan navigálnak, velük és a szovjet utódokkal van ilyen téren a legtöbb gond. A görög tulajdonban levõ korosabb hajók borzalmas állapotban tudnak lenni, de azért a Humberünk még mindig jobb mint egy görög! Ha görög lenne a hajó, akkor átkurkászná minden hivatalos ember, mert saját szemével akarna meggyõzõdni mindenrõl! Ezen kívül, ha görögök lennénk, az azt is jelentené a partner - most a surveyor - számára, hogy nem vagyunk szavahihetõek...
Pirul az orcám...

Mire akarnak rábeszélni...?

A Seascot képviselõjével - a nevét nem tudom, nem mondta meg - beszélgettünk miután végeztünk a napi dologgal. Szóba került, hogy Lengyelországba akarok menni, megszerezni a parancsnoki képesítést.
- Miért nem megy Angliába? - kérdezte a lehetõ legtermészetesebb hangon. - Hisz ha ott szerez képesítést, az a legjobb befektetés a jövõre nézve! Három iskola is van.
- A nyelv az igazi gondom - válaszoltam, mert nem tudtam, mit mondjak hirtelenjében, s ez jó kifogásnak látszott.
- Ugyan, nagyon jól beszél - dicsért meg, és ez nem az elsõ, ahogy született angolok értékelik nyelvtudásomat (csak a Rigó utcának nem jó). Hat hónap alatt pedig teljesen belejön. És ha angol bizonyítványa van, akkor bármelyik angol cég alkalmazza!
- Azok csak brit állampolgárokat alkalmaznak - vettettem ellen.
- Dehogy! Õk a brit bizonyítványhoz ragaszkodnak csak! - bizonygatta.
Hát most tessék, ez a nagy gondom. De azt hiszem nem lesz semmi belõle, nekem a családomat el kell tartanom, s e mellett csak a lengyel Fõiskolát tudom kiszorítani. Pedig...
Nagyon drága. Mintegy kétezer font a díja, és a megélhetési költségek igen magasak Angliában. És a tanfolyam nem kettõ, hanem hat hónapos. Sajnos...

Az aggódó stivador

Egész nap randa, esõs idõ volt. Többször is bõrig áztam, örülök, ha nem fáztam meg. A stivadorunk felvette azt a jó szokást, hogy minden nap hoz valamit: második nap - már írtam - gyümölcsöt. Tegnap egy gyönyörû ananászt, ma egy kiló kesudiót. Most egy cseppet rosszul vagyok a töméntelen sós nasstól, és a maradékot elajándékoztam: Ninó kapott vagy negyven dekát, a két tisztemnek adtam karácsonyi ajándékul - néztek, mint liba az égre - meg a fedélzetmester kapott elsõtiszti dicséretként egy kistányérral.
Minden nap megkapom az India Timest, és holnapra képeslapokat kértem, mert kérdezte mit hozzon?
Szegény egész nap be volt tojva látva a sok surveyort. Mikor egy elment, megkérdezte:
- Mit mondott? Miért szakadt le az egyes Jumbó? A mi hibánk volt?
Minden egyes alkalommal megnyugtattam:
- Nem, a stivadorok nem hibásak.
Elmondta, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy semmi sérülés nem történt, mert abból nagy baj lehetne. Semmibõl nem csinálnak gondot a hatóságok, csak a balesetbõl, de abból nagyot.
Kösz Ganésa az eddigi gondoskodást, csak egy kicsit vigyázz még ránk, haza szeretnénk menni, nem a sittre Indiában...

Vasárnap, szeptember 8. Mumbai. Tegnap a kettes raktárból 72 tonnát raktak ki, maradt benne még 1100. Szép kilátások?!
Oly annyira, hogy telex jött, miszerint holnap kikötünk, éspedig a rakodó-berendezéseink állapota miatt. Ettõl féltünk. Ma nem rakodnak, holnap kínpadra vonják a hajót - de ez leginkább Mr. Bott gondja baja lesz!
Akkor ma pihenünk.

Dr. Tyúkszemész

Ebéd körül egy csónak jött, s egy kuruzsló-doktort hozott. Ajánlkozott mindenkinek, hogy kiszedi a láthatatlan tyúkszemét is... P. Zoli megfogadta, mert olcsón dolgozik, hisz egy kiszedését három dollárért megszámította. Amikor Zolival és Mártival végzett, a kápó kabinban levõ barba lábának esett neki.
Leült a földre, mint az orvosok általában, és ölébe vette a kezelendõ lábat. Ráhelyezte egy piroscsíkos, enyhén koszos törölközõre. Megnyomkodta, megforgatta, megszakértette, s kijelentette, hogy két helyen van tyúkszem, egyik a kisujjon, a klasszikus helyen, és egy a talpán. Elõvett egy éles kést, amit elõzõleg gondosan beletörölt a nadrágjába, majd valami folyadékot csepegtetett a bõrre. Azonnal kifehéredett a tyúkszem. Pedig a páciens nem is érezte, hogy kellemetlenkedik neki. Ezután egy szikét kapott elõ, beletörölte a törölközõbe, és megvágta a bõrt. A sebre valami piros folyadékot kent
- Ez valami igen drága izé - mondta, de nem derült ki, hogy micsoda. Ezután egy kis kúpos eszközt vett elõ. Az öblös nyílását a sebre tette, a szûkét a szájába fogta, és megszívta, s a lyukat befogta az ujjával. Ezt a szívást többször is megismételte, és mintegy három perc múlva levette a szerszámot. Tíz darab, pálcika alakú izét - tyúkszem gyökeret - számolt össze.
A muveletet megismételte, azzal a különbséggel, hogy most a kisujjat vette kezelésbe, és a szerszámait már nem a dobozából vette elõ, hanem a padlóról, ahova elõzõleg tette. Becsületére legyen mondva, most sokkal gondosabban törülgette a törülközõbe a szikét s a kést...
P. lábából összesen 34 darabot szedett ki, a barbától vagy 23-at. Mindketten ötvenessel fizettek, és nem kaptak vissza. Nekem nincs már ötvenesem...
Bár a pasas hozott egy ajánlólevelet orosz nyelven, szépen fotóval megtámogatva, és abból az derül ki, hogy az árajánlatának a 20%-ával már boldogan kiegyezik, nem kell túlfizetni, akkor se lettem a páciense.

A Holdról jöttem, mesterségem címere: Mitsutor...

Délután bejött egy ügynök a Mitsutortól, és hülye volt. Meg kancsal, de arról nem tehet. Itt lényegesen több a hülye ügynök, mint szerte a világon, de ez van. Persze nem hiszem, hogy õk lennének a nagy átlagnál tökkelütöttebbek, inkább az a hivatalos, hyperszuperbürokratikus eljárás, ami itt dívik az oka annak, hogy senki se tud semmit. Itt a jobb és a bal kéz mérföldekre van egymástól... Volt olyan is, hogy hárman is jöttek egy nap, és mindegyik kitöltette ugyanazt a nyomtatványt, a végén már frászt kaptuk tõlük. Ugye a Mitsutor - az olasz ügynöksége - fenyegetõzött eddig azzal, hogy letartóztat, meg ellenõröket küld, meg ihaj-csuhaj, mert a darvaink alkalmatlanok a kirakásra. Most ez a kedves kis õsz, öreg ügynök bájosan belebandzsít a képembe, és azt mondja, hogy:
- Chief, holnap kikötnek 17:00-kor. A hajódarukkal kirakodnak egy nap alatt, mert a rakomány már nincs kétezer tonna...!
Hát ez manus a Mitsutor holdban lévõ kirendeltségétõl keveredett ide valamilyen tévedés okán...

Hétfõ, szeptember 9. Mumbai. Az ember ugyebár a napját a legkisebb helyiségben kezdi, bár az enyémnél még vannak jóval szûkebbek is a hajón... Szóval közben olvasom a Bombay Timesban Mr. Jerry Pinto humoros írását, melyben

G. B. Shaw hala

egyik nyelvészeti gyöngyszemét idézi. Ez olyan lehet, mint magyarban a nyaktekerészeti mellfekvenc...
Azt írja, hogy köztudott Shawról, mennyire nem szerette az angol nyelvben azt, hogy nem fonetikus. Ez nem zavarta abban, hogy virtuóz módón használja, és különben is: csak õk - a nyelvet tökéletsen tudók -, képesek ilyen szóvicc alkotására. Szóval angolszász nyelvterületen ismeretes a szó: GHOTI. Ezt Shaw alkotta. Ugye az angolt tanuló vagy aki tanulta ezt így ejtené ki: goti vagy gotáj, nem tudom. Pedig dehogy! Shaw megadja a használati utasítást is:
GH:        úgy ejtsd mint az ENOUGH-ban (INAF = F).
O:          úgy ejtsd mint a WOMEN-ben (WIMIN = I).
TI:          úgy ejtsd mint a PATIENT-ben (PÉJSENT= S).
Tehát ez a gyönyörû szó FIS-nek ejtendõ, azaz fish - hal szó. Angolban ez nyelvtani bravúr...!
Küldetek egy táviratot Mr. Bottnak, hadd legyen egy kis gondja a hajójával, úgysincs neki elég. Beszámolunk a raktártetõk állapotáról, miszerint a hármas raktárt tegnapelõtt fejeztük be, és nekiálltunk a kettesnek, az egyes olyan amilyen. Nem örül majd a hírnek túlzottan. Fogadok azt hiszi, hogy minden rendben van a raktártetõk körül, hisz voltunk - úgymond - javítani...!
Ebéd közben szóba került, hogy S. Zsolt mûvészeti szakközépiskolát végzett. Kérdezem:
- Nem ismerõs a Miksa Bálint név? Õ a feleségem keresztlányának a bátyja.
- Hát hogyne lenne az, az osztálytársam volt.
Kicsi a világ. (Az egészben az a szép, hogy volt agyam, hogy rákérdezzek!) Holnap reggel part mellé állunk, a pilot fél hatra ígérte magát. Ha kikötünk, kéne egy lapot írni Bálintnak...

Kedd, szeptember 10. Mumbai. Este jelentkezett a pilot, hogy fél hatkor a hajón van. Megbeszéltük a barbával, hogy fél ötkor kelek. Háromkor is hívtak: a fél hatot megerõsítették, erre négykor keltettek, mert Ninó szerint a parancsnok azt mondta, hogy akkor ébresszenek. Felkeltem. Mondaná meg valaki, hogy minek?

Fél nyolcra kikötöttünk.

Nem tudom, hogyan intézték a dolgokat, de a fiam partralépési engedélyét nem hosszabbították meg, mert nem adta le. A fedélzetmester a másik, a többiek odafigyeltek, így õk ketten nem mehetnek partra... Hogy van az, hogy mindenki átadta a rádiósnak, csak õk nem? Azt hiszem Ninónak ez jó lecke lesz, hogy nem lehet halogatni bizonyos dolgokat! Majd elárulom, hogy az engedély nem fényképes, és nincs ráírva a homlokára, hogy mi a neve... Események
Röhej: saját daruval rakodunk, mert a partinak 3,5 tonna a kapacitása. A névleges öt...
Aranyos: amikor a kikötõi rendõrség a hajón volt, hogy meghosszabbítsák a partra lépési engedélyeket, az egyik officérre rájött a... Szóval fújtak benne a szelek. Kecsesen oldalra hajolt, elvörösödött a képe, és vagy fél percen keresztül, jó hangosan trombitált, bele a nadrágjába. Gusztusos volt, igazán...
Dühítõ: egész nap a nyakunkra jártak a surveyorok. Megint jött a kikötõtõl, a károsodott uszály részérõl, a P&I-tól, a mi ügynökségünktõl, a charterer ügynökségétõl. Nem volt egy szabad percem se!
Jellemzõ: bejött két shipchandler is. Ajánlották az árujukat, és azt is felajánlották, hogy az ügynökség is fizethet. Amikor megtudták, hogy a Mitsutor az ügynökség, vették a kalapjukat, és sûrû elnézéseket kérve távoztak. Azokkal õk nem üzletelnek. A maffiózó olasz úgy látszik megtalálta az indiai gengsztert...
Jó a rosszban: eladjuk az összes lecserélt darukötelet. Legalább egy kis zsebpénz, ha már Mr. Bott nem fizeti ki a fizetésünket (a hajón, mert szerencsére haza rendben megérkezik mindig), az augusztusival lóg még...
Rossz a jóban: kimehetnék telefonálni este, de nem tudom, sikerül-e?

Fel a fejjel Mumbaiban...!

Akkor nem látni, milyen mocskos az utca, ne nézze az ember, mibe lép, elég lesandítani a lábam alá, és kikerülni a pocsolyát, elsasszézni a kutyák mellett, s akkor érdekes, izgalmas város...
Este nyolckor mentem ki, hogy beszéljek az asszonykámmal, aki mint kiderült otthon didereg, mert még nincs kész a gáz, kell még vagy két hét, mire bekötik. Rólam meg szakadt a víz. Szabolcs jól kezdte az évet, a magyar tanár dicsérte a verseit. Igen könnyen megtaláltam a telefonállomást, nagyon sok van, pénzváltó is mûködik bennük, így nem volt gond a távbeszélés...
Elõtte sétáltam.

Emeletes nyomor

Mint említettem, Mumbai érdekes város. Este is. Szépnek nem mondanám, de világváros a javából. Ilyenkor talán még nagyobb a nyüzsgés mint nappal. Nem kerestem a szép helyeket, célirányosan a "dzsumbujba" mentem, a szegényebbek által lakott környéken járkáltam. Láttam a nyomort, és gondolom, kiríttam európai öltözékemmel. Olyat láttam, amit nem hiszem, hogy sokan: emeletes utcai nyomortanyát! Képzeljünk el egy állványt, olyat, amilyet az építkezésekhez használnak. Minden pallósor egy emelet, s van vagy öt! Tele az ott lakó nyomorultakkal...
És hasonló nylonfóliával fedett lakások tömkelege mellett mentem el, mint amilyet a Prince of Wales múzeum mellett láttam a fiammal. Arról nem is beszélek, hogy az utcán a földön alszanak egy szál gyékényen, takarón. A Crawford Marketen, a Viktória pályaudvar melletti teret sokan választják éjszaki nyugvóhelyül. Gyerekek is. Egyedül fekszenek a kocsik kerekei mellett. A szüleik...?
A pályaudvar gótikus (maximum neo) épülete valami fantasztikus látvány este: kivilágítják, de igen rafináltan. Nem az utcára tették a reflektorokat, hanem elrejtették a sok kis torony és kõcsipke közé, és fantasztikus fény árnyék hatást értek el vele. Legalább negyedórát álltam a túloldalon, és gyönyörködtem! Többen meg is kérdezték, mi bajom, várok-e valakit? Elnézõen mosolyogtak, amikor azt válaszoltam, hogy csak gyönyörködöm. Egyébként a hivatalos helyeken már nem Viktória Terminusnak hívják, hindi nyelven mondják, de az megtanulhatatlan, és kimondhatatlan számomra (egyelõre).
Szembeötlött egy olyan éjszakai nyughely is, ami fél méter magas, cölöpökbõl van összetákolva, és az alatt pihenik ki a napi fáradalmakat. És ezekben a tákolmányokban többen is laknak, családi életet élnek, tüzet raknak, fõznek, szaporítják a nyomorgók számát. A kikötõ melletti utca is tele van velük. A hatalmas kábeldobok között valódi nyomortelep bújik meg, gyerekzsivaj hallatszott amint arra mentem... A mûvelõdni vágyó hajléktalan pedig kiült az utcasarokra, és a neonlámpa fényénél rontotta szemét az Afternoon címû újság böngészésével...
Érdekesség: olyan utcai ágyon pihent egy öregúr, amivel elõször Massawában, az etióp kikötõben 1975-ben találkoztam. Vastag bambuszrudakból van összetákolva, és hevederek feszülnek rajta keresztben, hosszában. Csoda, hogy szét nem esik, mert a rudakat csak egyszerûen összekötözték.
De elmentem gyümölcsárusok mellett is: négy biciklikerékre szerelt fapallón kínálták a banánt, a négybe vágott piros belû gránátalmát, a starkingot... Nem pakoltak össze még a bódésor árusai se a pályaudvar mellett. Élénk alkudozás folyt, üzletkötés nem sok.
A telefonközpontok mellett mindig sok a koldus. Nem túl szemtelenek. Követnek pár méteren keresztül, aztán elmaradnak, tudják, ha nem nyúlok a zsebembe, akkor nem vagyok balek. Egyszer ugye megjártam! A bételárusok - úgy hírlik - egész éjjel árulják a portékájukat. De ez nemcsak a rágnivaló zöld levél, hanem marihuánát és hasist is kaphat a vásárló. Nem tiltott árucikk egyik se...! (Mondják.) Soha se próbáltam, és nem is akarom megkóstolni. Nem vagyok olyan szegény, hogy a kábítószermámorba kellene elõle menekülnöm!
Érdekes a sok-sok utcai ételárus is. Ütött-kopott kordén tolják a konyhát, apró tûzhelyen lobog a láng középen, rajta vasserpenyõ. S mindegyik mást árul. Van aki valamilyen húst süt, s zöldséget ad hozzá. Más lepénybe burkolja a tölteléket, de olyan is látható aki apróra vágott zöldséget szór az újságpapír zacskóba, s szószt locsol a tetejére. S a vendég ott helyben, állva, az utcán fogyasztja el. Még jó, hogy mindenkinél ott az evõeszköze, a tíz ujja.
Beültem egy pandzsábi ételeket kínáló étterembe, de csak sörre voltam szomjas. Milyen érdekes, ha csak szemlélõdik is az ember! A szomszéd asztalnál komoly urak vacsoráztak. Mindenféle mártásokat, szószokat kanalaztak a kovász nélküli lepénnyel, és békésen ittak. Valamilyen rövidet töltöttek a poharukba, és tonikkal hígították. Milyen szívesen megkóstoltam volna én is valamilyen pandzsábi ételt, de annak ezer egy oka van, hogy elmaradt. Az elsõ, hogy Mr. Bott csücsül a pénzünkön, és elfogyott. Szerencse, hogy telefonra maradt még húsz dollárom!

Szent teheneket

is láttam. Olyan apróka marhák voltak, nekem csak derékig értek, szép, kunkori szarvukat pirosra festették, és békésen heverésztek az osztottpályás autóút elválasztó sávjában. Az egyik egy kamionhoz volt kötve, spárgával. Elgondoltam: ha beülnék, és gázt adnék, hogy rohanna a kocsi mellett a marhája...! A másikat etették: vödör volt elõtte, és a cukornádlé árus által kipréselt nádmelaszt(?) majszolta.
Egy idõs asszony megállt egy utcai szentély mellett. A betlehemhez hasonló, de betonból épített kalitkában egy szépen kipingált gipsz öregúr trónolt - Ganésa egyik közeli kollegája lehetett, de hogy ki, nem tudom. A hölgy - de örülne, ha tudná hogy így titulálom! - levette a papucsát, beletapicskolt a lába elõtti pocsolyába s két ujjal puszit dobott égi fõnöke szobrának, és hadarva motyogni kezdett. A szentélyt belülrõl festett csempe borította. Mindegyiken a fordított horogkeresztet, a svasztikát láttam - tudjuk, hogy a nácik innen vették az ötletet...

Szerda, szeptember 11. Mumbai. Éjszaka minden gond nélkül ment a kirakás, ha nem történik semmi, akkor késõ este elmehetünk, de ezt nem hiszem, mert úgy gondolom, errõl a rakpartról csak napvilágnál lehet elmenni, olyan kacifántos a manõver.

A szent hatökrök...

Isten bizony nem érzem magam fajgyûlölõnek, és csak az arabokkal nem szeretek igazán dolgozni, de amilyen hatökrök ezek, ilyenhez foghatót még nem pipáltam.
Az egész úgy kezdõdött, hogy telex ment Mr. Bottnak, hogy kell három köteg 23 mm átmérõjû 250 m hosszú drótkötél. Ezután bejött a fõfõfõ shipschandler, és elvitte a szükséges méretet, 23 mm x 250 méter. Majd az alfõ shipi következett, akinek megadtuk, hogy háromszor 23 x 250-es kötél kell. Majd az ügynökségrõl két nap alatt hárman érkeztek, akik elkérték a kötél adatait. Ma capt. Menon, Mr. Bott testi-lelki jó barátja is meglátogatott, és megjegyezte, hogy a méretek nélkül nehezen tudja beszerezni a darukhoz szükséges drótköteleket. Miután elment, itt hagyta a papírt az adatokkal, én utána rohantam, de már nem értem el. Rohanás az irodájába. A kapunál mutatom a névjegyét:
- Ide akarok menni - mondom, és nem értettem, miért néznek a kapusok olyan bambán, és értetlenül.
- Nem tudom, hol van - közli az egyik.
- Szálljon repülõre - ajánlja a másik.
- Ez hülye - társalgok magammal. De nem. Mutatja a névjegyet:
- Ez az iroda Bangalorban van India másik felében!
- Te jószagú Atyaúristen - szalad ki a vér az arcomból. - De kell itt is lenni irodának - makogok. Megtaláltam. Bemegyek. Odaadom capt. Menonnak a cetlit.
- Jaj de jó, már küldeni akartam valakit a hajóra a méretekért - örvendezik. Meg is rendeltette azonnal egy helyes, piros pöttyös titkárnõvel (ott a homloka közepén volt a pöttye). Visszamentem a hajóra. A parancsnok már várt. Felmentem. Menon embere volt ott, és kérte a drótkötelek adatait. Isten bizony! Huncut legyek, ha nem így volt, szóról szóra! Megkapta, elment.
Délután megjött a köteles. Hozta a papírját. Nézzük: három köteg kötözõkötél (gyanús!).
- Írja alá parancsnok a szállítólevelet, mert nem tudom a vámon áthozni - mondja a majomformájú gnóm sofõr.
- Chief, menj vele, nézd meg mit hozott, azután aláírom.
Lemegyünk. Egy másik papírt lobogtat. Elolvasom. A három drótkötél adatai, ahogy a shipi megadja:
1 köteg 22 mm-es, egy köteg 24 mm-es.
Ez a három, amit rendeltünk.
Megfájdult a fejem...
És akkor arról nem is beszéltem, hogy délután megüzenték, hogy indulásra ne legyen a trimm nyolc méternél több! A trimm az elsõ és hátsó merülés különbsége. Nyolc méteres trimm azt jelenti, hogy a hajó orra az égnek áll, a fara meg lent van! Õrület...! (De ebben az esetben inkább arra hajlok, hogy azt higgyem, hogy valaki a hajón félreértett valamit, és a nyolc láb - 2,4 méter - helyett métert mondott.) De ennek sincs semmi értelme, mert csak a legnagyobb merülést szokták korlátozni a vízmélységnek megfelelõen.

Csütörtök, szeptember 12. Mumbai. Hajnali négyre kész lettünk a kirakással, kiraktunk 5918 tonna vasat szeptember 1-12 között!
Nem tudjuk hova megyünk, így a külsõ horgonyzóhelyen ledobtuk a macskát, és megvackoltunk...

Isten veled India

Elõször voltam a maharadzsák és Bagira országában. Bombayban soha nem látott nyomorral találkoztam, a mesék gazdagságát nem volt szerencsém megismerni, de az a néhány felhõkarcoló sejtet valamit a modern kori vagyonokról, és a képeslapok a régi korok kincsekrõl árulkodnak. A legnagyobb gonddal személyesen szembesültem. A városban is, a hajón a munkám során is: a túlnépesedéssel.
Biztos vagyok benne, hogy ezért látszanak sokszor "hülyéknek" ahogy a szent hatökrök részben leírtam. Mert rosszindulat nincs bennük. Biztos, hogy mindenki a legjobbat akarja nyújtani, de ennyire telik, ha egy embernek való feladatot harminckilenc és félre bíznak. Mindenik meg akarja mutatni, hogy dolgozik, és senki nem látja át az egészet. Aki meg átlátja, az nincs jelen, valahol messze van. A tanult emberek itt is válogathatnak a munkalehetõségek között, ahogy az India Times többoldalas álláshirdetéseit böngésztem!
Aki kap egy részfeladatot, érezheti, hogy nem teljesen stimmel a dolog, ezért hogy megmutassa, hogy dolgozik, és rá szükség van, beindítja képzeletét, és ha hatalma is van hozzá, rendeletet, szabályt alkot, és azután a többiek ehhez tartják magukat. És a bürokrácia burjánzik. Ezért lehet, hogy sehol ennyi személyzeti listát (crew list) nem kértek el hajótól mint itt. A rádiós vagy negyven példányt osztott szét. Vitte boldog, boldogtalan, egyszerre több példányban...
Azt tudjuk irodalmi élményeinkbõl, hogy az indiai mûvelt ember szereti a mûvészetet, értékeli költészetet. Ez lehet az egyik oka, a másik pedig az, hogy az általam vezetett és megfogalmazott hajónaplóban valami légies-költõit vélhettek felfedezni, mert hordták a másolatot, mint a cukrot. (Elképzelhetõ, hogy valami általam ismeretlen indiai versformában írtam önkéntelenül?)
Biztos vagyok benne, ha nem történik az a darublokk leszakadás, és nem károsodik az uszály, akkor sokkal nyugodtabb lett volna a kikötõi tartózkodásunk. De így egy lidérces álom volt!
Tegnap hajnal háromnegyed négytõl este fél tizenkettõig voltam talpon, egy perc pihenõ nélkül. Ma ugyanabban az idõben keltem. Délelõtt fél kilenckor lefeküdtem, és kettõkor ébredtem. Csuda finom alvás volt!
Takarítjuk a raktárakat, majd mossuk, hogy bármilyen rakományra kész legyünk.
Az elmúlt napokban írtam néhány dolgot: többek között Nagyszékelyrõl és Lõrincrõl. Az egyiknek Maca néni és Sándor bácsi a címe. Meséltem a két öregrõl, akik nagyon szerettek engem, azt hiszem az unokájuknak tekintettek. Felolvastam Ninónak. Élvezte. Nevetett, mosolygott, és a végén meg is könnyezte, majdnem elsírta magát. Érdemes volt megírni. Szép lelkû fiam van...
Tûz a parton címmel az egyik este eseményeit is megírtam, amit a Paraná folyón töltöttünk. Azt hiszem, az is jól sikerült. A Nagyszékelyrõl szólókkal nem vagyok igazán megelégedve.

Péntek, szeptember 13. Mumbai, horgonyon. Éjjel óránként néztük a tiszt urakkal a telexet, Mr. Bott kiötölt-e valami nagy marhaságot, ami a következõ út lehet? Eddig semmi. Jobb is ha ma nem jön order, lévén péntek és 13.-a!
Folyik be a víz az egyes raktárba. Nagy a valószínûsége, hogy lyukas a fenékkút szívócsöve, és valamelyik ballaszttankból jön. Hogy lehet így berakodni?

Szombat, szeptember 14. Mumbai, horgonyon. Éjszaka Pali bakot lõtt. Azért adunk szolgálatot, hogy ha Mr. Bott telexezik, azonnal tudjunk válaszolni. Hajnali négykor megyek fel a hídra, ott egy távirat a gépben. Éjjel 1:48-kor jött, Amerikában még tegnap délután van, 15:18. Pali nem tudta eldönteni, hogy sürgõs-e és nem keltette a parancsnokot. Persze, hogy sürgõs! (Vagy nem ellenõrizte idejében a telexet, mert belemerült a térképjavításba!). A kérdései akkor is, ha hülyeség: megjött-e a drótkötél, az ominózus három Jumbó kötél - meg -, ugye hogy meg kell rendelni a nehézdaru blokkjához a görgõ tengelyt - ugye -, és tiszták-e a raktárak - nem -, még két nap kell a mosásra. Persze a barba kiakadt Pali eljárásán...
Én meg tudom még érteni Palit, mert emlékszem, nekem milyen gondot jelentett hasonló esetben eldönteni, hogy felébresszem-e a mindenható parancsnokot. Nem tudom, ha én leszek captain, hogy viszonyulok az ilyen viselkedéshez...?

Vasárnap, szeptember 15. Mumbai, horgonyon. Isten éltessen Encsike a neved napján! Vajon még hány ilyen köszöntõ lesz ebben az évben, a Naplóm lapjain, úgy, hogy az érdekelt nem szerez róla tudomást?
Éjszaka semmi nem jött, így a holnapi nap is itt leszünk, lévén Amerikában vasárnap éjjel.

Hétfõ, szeptember 16. Mumbai, horgonyon. Készen állunk a berakásra. Csak azt kéne tudni, hova menjünk a rakományért...

Kedd, szeptember 17. Mumbai, horgonyon. Tegnap annyit kérdezett Mr. Bott, hogy berakható-e 13.000 tonna 7 méteres merülés mellett édesvízben (folyón)?
Nem rakható be...
Felmértük azoknak a daruknak az állapotát, amelyikekkel rakodtunk. Siralmas. A két Thompson daru összes felsõ blokkja életveszélyes! Elküldjük a róluk készült jelentést Mr. Bottnak...

Szerda, szeptember 18. Mumbai, horgonyon. Semmi. Nem jött utasítás, hogy hova menjünk. Így továbbra is Rostokban vagyunk, azaz itt rostokolunk...
Elkezdtem egy új regényt. Az ideiglenes címe: Sea Falcon, azaz Tengeri Sólyom. Tengerészekrõl, de nemcsak tengerészeknek. Hiába no, én ehhez értek, és most megy is az írás. Tegnap este kezdtem el, már 16 oldalt megírtam. Úgy érzem, jó!
Mr. Bott késõ estig dolgozott. Délután ötkor - Amerikában fél tizenegy - megjött a parancs, de nem violaszín pecsét alatt: induljunk Maputo (Mozambik) - Durban (Dél-Afrika) irányába. Kéthetes menet.

Csütörtök, szeptember 19. Arab-tenger. Megyünk, hála Istennek, de azt is jó lenne tudni, hova...
Nagyon hiányzik a nyomtató. Hogy csinálom meg a hóvégét?
Mr. Bott ma is gondoskodott egy kis izgalomról: újabb táviratot küldött, a következõ kérdéssel: legújabb lehetõség 20.000 tonna búza Trinkomale-ból (Sri Lanka) Dél-Koreába. Mi a legkorábbi érkezés idõpontja, ha elfordulnak Sri Lanka felé? Fogós ravasz kérdés. 1=9 nap, 2=5 nap, X=11 nap (X a helyes válasz)!
A problémánk csak az, hogy órát állítsunk-e vagy se? Ugyanis most UTC + 5,5 a hajóidõ. Ma akartunk 1,5 órát visszaállítani. Ha éjjel 1,5 órát visszaállítunk akkor UTC+4-ben leszünk, és ha hajnalban befordulunk, akkor a Sri lankai UTC+6,5-höz igencsak sokat kell 5 nap alatt elõrehajtani...
Holnap vajon mivel riogat...?

Péntek, szeptember 20. Arab-tenger.

Sea Falcon...

Ez egyszerûen õrület. Tegnapelõtt este kezdtem el a Sea Falcont írni, most, pedig még reggel kilenc sincs, már negyven oldalt megírtam. Nem tudok másra gondolni, kavarognak az ötletek, egyre másra jobbnál-jobb gondolatok jönnek. Élveszem! Fantasztikusan jó írni, akkor, ha magamat írom, azt, ami bennem él, a saját élményeimet, vagy a másoktól hallott sztorikat építem be a könyvbe.
Azt hiszem, ezek a tengerészek sokkal inkább azok, mint az Atlantic Starban. Kitaláltam egy fantasztikus rádiós gazdasági tisztet. Remélem, P. F. nem veszi rossz néven, mert belõle is van jócskán Meggyesi Elemérben - így hívják a regény kambúzerét -, de egy hallomásból ismert gépüzemvezetõ, egy öreg gépápoló is a modellek közé tartozik, és mindez azt hiszem elég jól karakírozva.
Nem tudom, ki lesz a fõhõs? Valószínûleg többen lesznek.
Meggyesi titokban költõ lesz, ma írtam néhány valóban szép verset, ami méltó lehet egy titkos versfaragóhoz:

A vincs (csörlõ)

Elcsi túlórázik egy daru vincsén
Izzadtság ragyog a göndör tincsén...

Fresh Water (mosdóvíz)

Fresh water csöpög a csapból...
melybõl a deck boy kortyol.
Te! Éltetõje hajónknak!
Te! Szomjoltója deck boynak!
Rólad szól énekem,
drágább vagy énnekem
mint a fehér, habos sör,
lehet belõled tele vödör!
Te kellesz minékünk,
ha elhal az énekünk...

A Muráda (habvédlemez)

A muráda,
mint kígyó ki részeg,
egyenesen vezeti lépted.
De ott, az orrban
lágyan ível,
lássuk csak:
mit mível?
Fölkúszik a próvára,
szemed teszi próbára.
A hajó elején
a kettõ összehajol
Ne tovább!
Mert a víz
homlokon csókol...

Tengerparti séta

a parton sétálok,
s mit látok?
Lábam elõtt egy tengeri csibor.
- Mit szólsz ehhez kedves Tibor?
Kérdeném barátom,
de nem látom.
Mert õ már távozott,
s félvállról hátraszól:
- Sajnos félek a tengeri csibortól!

Lyra

hangtalanul sír a lyra
a szakács a húst
fasírtnak aprítja.
Nincs benne
semmi költõi,
a csípeje karcsú, nõi.

Ugye szépek?
Este távirat jött Mr. Bott-tól, hogy Sri Lanka lefújva.

Szombat, szeptember 21. Arab-tenger. Alig megyünk. Én 24 mérföldet tettem meg, ezzel a negatív csúcsot tartom, de minden õrség 30 alatt teljesített. Elkaptuk a szembeáramlást, a monszun is szembe jön. Majd csak kievickélünk belõle! Ma és holnap Mr. Bottnak rossz napja lesz. Ma küldtük el a jelentést a darukról, holnap kapja meg a pénzigényt.

A Csokonai...

Délután, õrségátadáskor egy hajót láttunk. Pali már menni készült, amikor megnézte távcsõvel.
- Ennek piros-fehér-zöld a kéménygallérja - mondta.
- Biztos maldívi hajó lesz, azoknak is ugyanaz, mint a magyaroké - intettem le. De vettem a fáradtságot, és megnéztem. Magyar hajó volt! - Radnóti, Radnóti, itt a Humber - hívtam a VHF telefonon õket. Semmi, csak süket csend. - Csokonai, Radnóti itt a Humber hívtam újra.
- Itt a Csokonai, Vass Iván elsõ tiszt beszél - jött a válasz!
Az ilyenkor szokásos kérdés felelet játékot játszottunk. Megtudtam, hogy Vámos a barba, Molnár Pisti a második - nálam is második tiszt volt, amikor Brazilba jártunk - Dobozi a kápó. Ukrajna - Fülöp-szigetek az útja. Kérdezték a fizetéseket, mi is az övéket, hát sajnos nem változott, a Mahart még mindig 1675 $-t fizet a chiefnek. Gondolom irigyli Iván a fizetésemet...

Ninó lelkesedik

Felhívtam a fiamat este a hídra. Elmondtam, hogy a Csokonai volt az a hajó, amelyiket látták. Õ is ismerte a barbát és a kápót, láttam, egészen megörült a hírnek, és elvégre azzal a hajóval szeltük át az Atlanti-óceánt, és mentünk el Brazíliába. Aztán hirtelen megkérdeztem:
- Nem akarsz tiszt lenni?
- Angliára gondolsz? - kérdezte, mert errõl már beszélgettünk, és akkor azt ajánlottam, menjen ki egy angol tengerésziskolába.
- Nem, a Mahart indít egy tiszti tanfolyamot, hét hónapos, 24 hónap õrszolgálatban eltöltött idõ, és 21 életév a korhatár.
- Ennek én nem felelek meg - keseredett el. Megvigasztaltam:
- A tanfolyamnak, nemigen hiszem, hogy ez lehet a feltétele. A tiszti oklevél kiadására vonatkozhat. Azt meg megkapod akkor, ha megvan a hajózásod. Mire a tanfolyam befejezõdik, majdnem 21 leszel! Jövõ õsszel indulna, és 1998 tavaszán érne véget.
Azt hiszem, hogy sikerül rábeszélnem. Ha igen, akkor nem lesz gond, mire adjak ki 2800 dollárt, ugyanis ennyi a tanfolyam költsége. De Ninó jövõje megéri...

Vasárnap, szeptember 22. Arab-tenger. Még mindig nagyon lassúak vagyunk. Tegnap én voltam a bajnok, 30 mérfölddel. Pali ma éjféltõl négyig 23-at tett meg!
Angolszombatot adok a matrózoknak. Rájuk fér, régen kaptak.

Sz. Pista szondázik

Merthogy ez a dolga. De kezd nagyon tele lenni a hócipõm. Elszúrta a dolgokat a hajógyárban, amikor összekeverte a jobb és bal oldali tankokat, és ez azóta többször is elõfordult vele. A jó múltkoriban már a Fore Peak és After Peakot (orr- és fartank) is összekeverte. Erre mit mondott volna? Hogy összekeverte, s nem tudta, elõl, vagy hátul áll?
A raktárakban un. fenékkutak vannak. Ezeket azért kell mérni, hogy megtudjuk, van-e a raktárban víz? Mumbaiban nem mérte õket, hanem minden nap beírt valami hasszámot. Akkor lepõdtünk meg, amikor láttuk, hogy a rakomány vízben áll! Õ szépen, minden nap beírt 42 centi vizet, és amikor utánamérettem, kiderült, hogy 120, a fenékkút 85-nél van tele.
Három napja keressük, hova tûnik el a mosdóvíz, amit a tengervíz sótalanító csinál? Tegnap jött a kápó, hogy végignézte a víz útját, és õk szúrták el, mert az ivóvíz tankba megy. Lemérettem a fedélzetmesterrel, kiderült, nyolc tonna desztillált víz került bele. Pista meg minden második nap beír egy centi fogyást. A legutóbbi "mérésének" eredménye 132 centi, ma délután 175-öt mért a bosun.

Kezd egy kicsit sok lenni!

És ez nem minden. A sok kötélszakadás, és blokkcsere után temérdek használt kötelünk van. Ezekbõl raktárbehúzó kötelet akartunk csinálni. A fedélzetmester kiadta a munkát Pistának. Megmondta, hogy 55-60 méter hosszú köteleket csináljon. Õ, mint szakképzett fedélzetmester, természetesen felülbírálta, és 45 métereseket csinált. Mind a nyolc rövid lett!
És még õ volt megsértõdve, hogy Cs. Zoli jött le bosunnak, nem õt nevezték ki!

Hétfõ, szeptember 23. Indiai-óceán. Kezdünk felgyorsulni. Pali majdnem tízes átlagot ment éjféltõl! Így már csak tizenkétnapos menet van hátra, ugyanannyi, mint amikor elindultunk...
Írom a könyvet, és minden este elolvasok Ninónak két fejezetet. Most, hogy hangosan olvasom fel, jól tudom javítani, de kezdenek kételyeim támadni, nem estem-e abba hibába, hogy túl aprólékosan akarok e mindent megírni, ami esetleg a kívülállót nem érdekli. Pedig "tengerészekrõl, nemcsak tengerészeknek..." a mottója.

És megint Sz. úr...

Tegnap nem szóltunk Sz.nek, hogy a fedélzetmester leszondázta az ivóvizet. Délelõtt nézem a mérések eredményét, megint 132 centi van beírva az ivóvíznek. Szóltam, hogy kávé után mérje meg megint. Megmérte, de a mosdóvizet.
- Az ivóvizet mondtam, nem a mosdót.
- De hát az nem változott! - mondja - , az 132 centi.
- Nem értem, a fedélzetmester tegnap 175-öt mért.
- Az teljességgel lehetetlen! - tiltakozott. - Én mindig azt írom be, amit mérek. Menjünk és nézzük meg együtt!
Elmentünk. Beereszti a mérõszalagot a vízbe. Kihúzza. 175 centinél piros a vízjelzõ paszta. Szép lassan hervadt le a gúnyos mosoly az orcájáról...
- Három napja ide töltik az evaporátor által készített desztillált vizet! - mondtam, és otthagytam.
Kávé után beadta a váltási kérelmét.
Délután a bosun mondja, hogy dühösen morgott rá, miért nem szólt neki?
Egyszerûen lelkiismeretlen. Ilyen öreg hajón nagyfokú fegyelmezetlenség, és nemtörõdömség, ha valaki nem szondázik rendesen. Bármikor kilyukadhat egy csõ, és kóbor vizek jelenhetnek meg bárhol. És ezt egy 52 éves tengerésznek, aki fedélzetmester bizonyítvánnyal rendelkezik, magyarázni kellene... Nem kell a hajón.
Persze, valószínûleg szemét disznó vagyok, aki kiszúrt vele.
Vállalom...
Fõ a biztonság...!

Kedd, szeptember 24. Indiai-óceán. Ma reggel N. Imre és Pista szondáztak, mert Sz. úr lemondott a hivatalról. Érdekes: rögtön egészen mások lettek a szondaeredmények, a fenékkutak majdnem üresek, míg õ állandóan fél métereket írt... Tehát azokat se mérte! A fartankból hiányzik 50 centi, ezek szerint a tájékára se ment! És minden bizonnyal, meg van sértve...
Hetven oldalt kész már a Sea Falconból! Amit tegnap írtam, azt hiszem, nagyon jól sikerült, a hajó szilveszteri bulija, ahol Meggyesi nagyot alakít, mint botcsinálta költõ...
Este Ninó feljött kormányozni. Nem teljesen önszántából. Szóltam Cs. Zolinak, hogy küldje fel azzal, ha Sz. hazamegy, akkor lehet, hogy neki kell beszállni kormányozni, addig meg kell tanulnia. Azért nem én szóltam, mert a fedélzetmestertõl jobban tart...
Miközben tekert, próbáltam lelket önteni bele, mert a harmadik tiszt mondta, hogy beszélt vele, és úgy látja, hogy nincs benne önbizalom... Elmeséltem, hogy kezdetben mennyire hülye voltam a hajózáshoz, és mennyire nehéz volt belerázódni a munkába (a városnézésbe nem...!)
Azt hittem, kapva kap a tiszti tanfolyam lehetõségén, de még vacillál...

Szerda, szeptember 25. Indiai-óceán. Semmi hír arról, hogy hova megyünk, de legalább megyünk. Õrségenként 45 mérföldet teszünk meg...
A 82. oldalnál tartok. És még nagyon az elején tartok. Megy az írás, mint a karikacsapás. Talán egy kicsit jobban is mint kéne:
Nem tudok aludni. Éjjel felébredek, és hozzáírok, vagy kihúzok valamit. Hajnalban álmosan ébredek, de délelõtt nem tudok aludni. Muszáj írnom... Délután ugyancsak fáradtan megyek fel a hídra. Lazítani kéne, de hogyan? Tudom, hogy sokkal jobbat írok, mint az Atlantic Star. De azért azt is szeretem...

Csütörtök, szeptember 26. Indiai-óceán. Semmi hír a berakásról. Egyelõre "in oder"-ba megyünk. (Rendelkezés szerint).

Kormányos úr...

Tegnap beszélgetek Zsolttal az esti õrségváltáskor. Mondja, hogy Ninó egészen jól kormányoz. G. Gabi, a fedélzetmester fia, aki pincérként jött le, de a fedélzetre akar átjönni, szintén feljár kormányozni, hogy gyakorlatot szerezzen. A harmadik tiszt utasította a fiamat, hogy tanítsa meg Gábort a kormányzás mûvészetére. A fiam erre jól begazolt.
- Hogy én... - kérdezte ijedten.
- Hát ki más? - volt Zsolt válasza.
És Ninó egészen ügyesen elmondta, hogy és miként kell a hajót egyenesben tartani, hogyan kell kormányozni...
Leadtam az õrséget, és a lépcsõ aljában találkozom Nimróddal.
- Hallom öreg tengerész lettél...
- Hogyhogy - jött a szokásos, és Ninóra jellemzõ kérdés.
- Te tanítod a kezdõket kormányozni - utaltam Gáborra.
- Ja, hogy izé... Hehe, haha. Ja, szóval én... Igen, de nem... Csak õt, és azaz... - fejtette ki világosan, hogy mit is csinál...

Péntek, szeptember 27. Indiai-óceán. Semmi. Mármint arról, hogy hova megyünk.

S. Zsolt...

A harmadik tiszt. Rendes srác, és azt hiszem, igen jó tengerésztiszt válik belõle. Értelmes, okos, és agilis. Sokat foglalkozik Nimróddal. Most kormányozni tanítja, de amikor kikötõben vagyunk és õ az ügyeletes tiszt, akkor is foglalkozik vele. Csomók kötésére oktatja, a watchman kötelmeit magyarázza, és sok olyan feladatot ad, hogy a fiam csak néz, azzal szép ártatlan szemeivel:
- Ezt most én csináljam? - kérdezte, amikor arra "utasította", hogy zavarja ki a munkásokat a picóból. (Fedélzeti raktár az orrban). Ugyanis Ninó ekkor került elõször szembe olyan feladattal, hogy nála idõsebbeknek, felnõtteknek, illetve öregnek parancsolnia kellett, és érezte, nem lehet nem végrehajtani, tehát a sarkára kellett állnia...
Jókat beszélgetünk. Meglehetõsen azonos az érdeklõdési körünk, és miután õ otthonosabb a képzõmûvészetben (ilyen irányú szakközépiskolát végzett, de ezt már írtam valahol), rajta keresztül vizsgálom magam, hogy az én hozzáállásom milyen. Ugyanis nehezen tudom a "modernet" elfogadni. Elõször Karinthy Ferenc naplóját olvasva nyugodtam meg, hogy más is baromságnak látja az öncélú, vászonra pazarolt sok szép, színes festéket. Õ (Karinthy) lila gõznek hívja ezt a mûvészkedést. Én ökörségnek. Zsoltot hallgatva újfent megnyugodtam magamban...
Bár az elmúlt egy hétben nem maradok fent a hídon az õrségváltás után, hogy beszélgessünk. Írom a sorrendben harmadik, valójában a második könyvem.

Juhászék nyomdokain...?

Milyen jó, hogy feladtam Encsinek a táviratot. Este, az õrség utáni hír: Durban bunkerolás, majd Dél-Amerika. Ebbõl bármi is lehet még... A barba a Paranára számít, hogy ott rakunk be gabonát. De mi lesz, ha úgy járunk, mint Juhász captainnel történt tavaly télen? Mauritiuson befejezték a kirakást. Elmentek Durbanbe olajozni (mint mi is) utána ugyanazt kapták: menjenek Dél-Amerikába. Elérték Recaladát, ahol a Buenos Airesi pilot beszáll, jött az order, induljanak Brazília felé. Késõbb, hogy az Amazonason raknak be. Miután elérték azt az utasítást kapták, hogy menjenek fel a Mississippire.
Lehet, hogy mi is...?

Szombat, szeptember 28. Indiai-óceán. Tehát most is megyünk, csak sokkal messzebb nem tudjuk, hova...
104 oldalt írtam eddig...

Vasárnap, szeptember 29. Indiai-óceán. Semmi nem történt.
Elkészültem 115 oldallal. Csak a végét nem látom. Illetve azt igen, tudom, hogy fejezem be a Sea Falcont, csak a közbeesõ cselekmény még nem tisztult le...

Hétfõ, szeptember 30. Indiai-óceán. Mindenféle telexek jöttek: Sz. Pista megy haza Durbanbõl, remélem H. kmtr. hoz leveleket, bár én csak rövidet tudok küldeni. Megy haza két salvadori gépápoló is. Mr. Bott mindenféléket üzent, sokallja a kért kötelet, blokkot, görgõt, félszemet, amiket a darvakhoz rendeltünk.
128 oldalt írtam már a Sea Falconból... Olvasom Nimródnak. Nagyon élvezi, és látom is rajta, nemcsak mondja. Ma érünk el a szilveszteri bulihoz, rettenetesen érdekel a reagálása. Jó humorú fejezetnek érzem...

OKTÓBER

Kedd, október 1. Madagaszkár-szoros. Megyünk...

A Humber zoo...

Mert van egy állandóan szaporodó állatkertünk. A barmokról és a marháktól most tekintsünk el, ezen kívül van egy kendermagos cica, õ venezolana. Egy vörös kandúr, Trockij névre hallgat, és hamarosan sok miákoló, kis szõrpamacs-halmaz büszke apja lehet. A varjúnk is kezd megszelídülni, Mumbaiban maradt a hajón, aztán csak nézett, hogy nincs hova elrepülni. És természetesen van egér, egyet Trockij szájában is láttunk, de a fiókomat is lakják, és tele vagyunk abszolút szelíd csótányokkal. Ezek annyira elháziasodtak, hogy az egyik a kápóval alszik. Nem zavartatják magukat, és pofátlanul mindent elárasztanak, minden tele van velük.
Trockij idõnként agyoncsap egyet-egyet, de ez nem a leghatékonyabb módja a bakuli irtásnak. Õ egyébként még igencsak játékos. Van egy pingpong labdája, azzal hatalmas hancúrt csap a szalonban. Az elsõ két alkalommal csak ugrált, mint aki megkergült, a labda után, de azóta már haláli biztonsággal kezeli le, ûzi, hajtja a szalon egyik sarkából a másikba. A cirmossal is játszanak állandóan (hamarosan már papást-mamást), nem hagynak békét egymásnak. És a varjút utálják.
Ugyanis az hova járjon enni, ha nem a macskatányérhoz? Amikor elõször leszállt és kenyeret csipegetett, mind a két macsek másként viselkedett. A latin minden porcikája remegett, ideges lett, lekushadt a földre, és lágy, lassú mozdulatokkal megpróbálta becserkészni. Kimutatta hegyes fogait, rezgett a bajusza, és villogott a tekintete.
Trockij egészen másként reagált. Oldalazva próbálta megközelíteni az új játékot. Miután az rá se hederített, aprókat ugrott, farkával a földet csapkodta, oda-odakapott, de minden eredmény nélkül... Aztán a fekete madár elunta az idétlenkedését, és huss, felrepült a mentõcsónak peremére. Trockij leült a meglepetéstõl, és mint a hülye csodálkozott.
Ma reggel ölbe vettem. (De jó dolga van, hiszen mindenki szeretgeti, simogatja, felemelik.) A szemüvegem a nyakamban lógott. Ettõl teljesen bezsongott. Mi a csuda lehet ez, ami nagyít, átlátszó, madzagon lóg? Harapta, pofozta, rágta, és idõnként rám nézett, mit szólok hozzá? Csuda aranyos.
Valaki, aki tengerész és emellett hülye - nem feltétlenül összetartozó fogalmak! - , állandóan fürdeti, pedig nem szabad! Hetente egyszer... Ilyenkor õkelme rettentõ bánatos tud lenni, olyan mint az ázott ürge, szép rõtszínû bundája csomókban, idegesen rezegteti a lábát, hogy szabadulna meg már a nemszeretem víztõl...
Hatalmas kandúr lesz belõle.

Szerda, október 2. Madagaszkár-szoros. 140 oldalt írtam eddig a Sea Falconból. Készülõdünk Durbanre... nagyon várom a leveleket otthonról.
Két salvadori gépápoló, Nelson és Meija is hazamegy. Helyettük nem jön váltó...
A kápó savanykodik...
Este behoztam Trockijt a kabinomba. Csak nézett, aztán hatalmasat aludt. Kövér, mint egy boroshordó...

Csütörtök, október 3. Indiai-óceán. Durbanbe érkeztünk 14.00-kor, kikötöttünk 21.00-ra...

Minden megy, mint a karikacsapás...

Azonnal megkezdõdött a bolondokháza. Behajózott H. Géza. Megjött a víz, elkezdték az olajat vételezni, pár perc múlva kerestek, hogy a festéket is megkaptuk. Ez igen! Hamar végzünk, ez volt az általános vélemény. Az élelmiszert is elkezdtük beemelni.
Nézem a shipi szállítólevelét: 16 darab shackle (oldható félszem a darukhoz) és egy köteg mûanyag kötelet hozott... 104 tételes rendelést adtunk le! Kommentár nuku! Egy árva ecsetet, egy darab gurit nem kaptunk, mivel tudunk festeni...? Akkor minek a festék?
Éjjel fél háromra végeztünk a sztór behajózásával. És természetesen

Leveleket kaptam

Sõt! A nagy boríték mellett ott volt a vérnyomásmérõm, így most már nem felejtem el a gyógyszerem szedését se. (Most, hogy írom, bevettem, persze feketével, mert különben mitõl lenne magas...?)
És aminek a legjobban örültem, a levelek:
Szegény asszonyka! Regénybe illõ lenne, amilyen helyzetben van, de ezt neki kellene megírni. A MATÁV packázása a telefonnal, végre a nevemen van, de milyen tortúrák után! Beázunk, nagy a rumli, Szabolcs szobájában szemerkél a csendes õszi esõ... A gázt még nem kötötték be... De egy dolog azért stimmel, õ van nekem, és én vagyok neki!
Szabolcs is írt. Kint volt Lichteinsteinben egy nemzetközi versenyen. Az iskola is jól megy.
Megjött apa szokásos naplója is. Istenem, én mikor küldhetem a pakisztáni, indiai élménybeszámolómat? Nekem csak a nyomtatóm rossz, de szegénynek a szövegszerkesztõje haldoklik, és videózni se tud... Ilyen a technika. Bolondok lennének örökéletû készülékeket gyártani... De az lenne az igazság, hogy csak a tehetõseké romlana el...

Az írások és a gyerekek...

Azt írja apa a naplójában, hogy csak a dilettánsok írnak "belsõ, családi" használatra. Annak apropóján fejti ki, hogy azt írtam valahol, hogy azok az írásaim, melyeket a gyerekkoromról írtam, szívesen olvasom fel a családnak. Ebbõl azt a következtetést vonom le, hogy egy írónak - jelen esetben nekem - nem elég könyveket írni, az sem ártalmas, sõt kifejezetten hasznos lehet idõnként, ha a gondolatait világosan fejti ki!
Tehát, abban az esetben arról volt szó, hogy felolvastam, és láttam, éreztem az érdeklõdést, azt, hogy Encsi is és a két gyerek is élvezi. Szabolcs esetében ez fokozottabb... Ninónál már nem annyira. A nagyobbik meghallgatja, a kisebbik kéri! És arról persze beszélni se kell, hogy Encsike is lelkes és kívánatos hallgatóságunk. Apának is, nekem is...
Apa persze tudja, milyen érzés közönség elõtt felolvasni valamit, fõleg akkor, ha értõ, érdeklõdõ a hallgatóság. Én ezt most fedezem fel, és az élet azon élvezetei közé tartozik, ami keveseknek adatik meg! Amikor arról beszélek, hogy ezért már érdemes írni, akkor így is érzem. Ezt nem az író mondja. És azt hiszem, ez a kulcsszó. Ez az apának esik jól!

Péntek, október 4. Durban, olajozás. Milyen kár, hogy nem ma reggel álltunk be, akkor kimehettem volna a városba, és vehettem volna egy nyomtatót (talán...)
Ma gazdag leszek. Felveszem a szeptemberi járandóságomat, és behajtom a tartozásokat. Lesz vagy ezer dollárom!
Vacsora közben jött egy telex Mr. Bott-tól, hogy "gazdaságos sebességgel" menjünk, mert lehet, hogy Durbanbe visszafordulunk gabonáért. Örülnék neki...

Szombat, október 5. Indiai-óceán. Megyünk... Nem jött semmi, így továbbra is az eredeti irányban haladunk.

Vasárnap, október 6. Aradi vértanúk. Indiai-óceán. Milyen messzi vannak az elsõ magyar felelõs kormány minisztereinek a bitója a mai átlagembertõl. Mert az, hogy senkinek se jutott eszébe, hagyján. De hogy Szemere Bertalan esetében tanácstalanul tárják szét a karjukat, és csak annyit tudjanak róla, hogy egy utcát neveztek el róla...
Nimród és H. Géza ma fekpadot csinálnak, hogy súlyzózhassanak.
Délután jött az order, menjünk Brazíliába. Hát megyünk, de milyen szívesen! Ráadásul zsákos cukrot rakunk be, saját daruval, ez mindenképpen lesz vagy 30-40 nap. A hozzáértõk azt mondják, hogy alábecsültem a rakodási idõt...

Hétfõ, október 7. Indiai-óceán - Atlanti-óceán. Reggel kilenckor megkerültük a Jóreménység fokát. Már az Atlanti-óceánon hajózunk. Az idõre nem panaszkodom, lehetne sokkal rosszabb ebben az évszakban. Dülöngélünk, de nem vészes. Az elmúlt két napban nem sokat tudtam írni, pont a mozgás miatt. A 171. oldalnál tartok...
Este hírt kaptunk a berakásról. Nem cukor lesz, hanem egy folyón berakunk 12.000 tonna gabonát Brazíliában, majd Rio Grandéban felveszünk még 8.000-et. Dél-Afrikában rakjuk ki. valószínûleg Porto Alegrében rakunk be.
Hurrá!
Brazilban rövid berakásra számítok, talán még októberben visszaindulunk, Dél-Afrikában legalább egy hétig tart markolóval kiszedni.
Este tovább olvastam Ninónak a könyvet. Jó meglátásai vannak. Azt mondja két szereplõnek van igazi karaktere, ez így igaz, a deck-boy és Meggyesi azok. Azt mondja, az eleje kicsit vontatott, talán a nem tengerésznek nem olyan érdekes. Ezt valahol éreztem én is, és amikor az igazi cselekmény elkezdõdött már éreztem, hogy az elsõ hét fejezetbõl biztosan húzni kell. Csak még nem tudom, hol, és mit?

Kedd, október 8. Atlanti-óceán. Kiszámoltam a rakományt, nem lehet Porto Alegrében berakni, mert csak 5,80 méter a megengedett maximális merülés. A mi rakományunkkal 7,60-at merülnénk.
Nincs igazán jó idõ. Állandóan lityegünk, amióta a Jó reménység fokát elhagytuk. Na és a hõmérséklet! 14-15 fokos hideg van! Borzalmas...

Szerda, október 9. Atlanti-óceán. Megyünk... Újabb ujjgyakorlatot kaptam, kiszámoltam, és most várunk. 20700 tonna rakomány lehetne valahonnan...
Irtó hideg van továbbra is...
187 oldat írtam eddig.

Csütörtök, október 10. Atlanti-óceán. Megyünk... Legújabban Paranaguába. 20.700 tonna ömlesztett cukor lenne, saját daruval berakva. A tudomány mai állása szerint. Ajjaj... A Thompsonokkal és a Jumbókkal - gondolom markolóval - sok-sok napot venne igénybe. Még szerencse, hogy a tudomány napjainkban rohamléptekkel fejlõdik...
Délután természetesen távirat jött, kettõ is, és úgy néz ki, hogy egyre biztosabb a paranaguai rakomány. Már azt is tudjuk, hogy saját daruval rakjuk be, és "big bag"-ben jön az árú (egy tonnás zsákok), beemeljük, s a raktárba öntik. Hetek kérdése, mikor lehetünk készen...
200 oldallal kész vagyok.
Nem rossz dolog ez az írás, csak egy bökkenõ van: testmozgásnak nem a legjobb. Ugyanis most így néz ki a napirendem: reggel 4-8 a hídon vagyok (ülök, olvasok, és keveset járkálok), utána leülök a szövegszerkesztõhöz, és írok fél tízig. Utána szundi délig. Ebéd után újra a könyvet írom, majd kávé, és a szolgálat (ülök, olvasok, keveset járkálok), majd este újra a könyv, és alvás. Nem az a kimondott - fizikai erõnlétet próbára tevõ - triatlon...
Ha befejezem a Sea Falcont, és Nimródék is elkészültek a fekpaddal, akkor egy kicsit súlyzózni akarok.

Péntek, október 11. Atlanti-óceán. Megyünk... De már azt is tudjuk, hova! Délelõtt megjött, hogy Paranaguát lefixálták, a Fekete-tenger vagy a Balti-tenger lesz a kirakó. Én a Balti-tengernek örülnék, Rostocknak, vagy Lengyelországnak. Ha Rostok, vagy más német kikötõ lenne, akkor Achimot kereshetném meg, ha lengyel lenne, akkor elmennék a Tengerésztiszti Fõiskolára, személyesen megbeszélni a tanfolyamot...

Szombat, október 12.Atlanti-óceán. Megyünk... Délelõtt tíztõl este nyolcig kipufogószelepet javítottunk, addig álltunk. Napok óta terveztük, csak mára lett olyan az idõ, hogy nem mozogtunk. Kezd melegebb lenni, délután már húsz fok volt.

Vasárnap, október 13. Atlanti-óceán. Megyünk...

Felment a pulzusom...

És írok, mint a megszállott. 241 oldallal kész vagyok. Ma fõleg átdolgoztam. Kihúztam, hozzáírtam, betoldottam. Nagyon félve fogtam hozzá, mert bizonytalan voltam, jól teszem-e? De most már tudom, hogy megérte. Biztos vagyok benne, hogy a javára vált, sokkal jobb lett tõle (bár eddig se írtam unalmasan - remélem). Az utóbbi napokban sokáig vívódtam, hogy folytassam-e? Olyan részekhez értem, amit nehezen szültem meg. De most már fantasztikusan élvezem, és most hogy az utolsó harmada jön, és egészen pontosan tudom, mit akarok írni, fel vagyok dobva. Hogy mennyire? Naponta mérem a vérnyomásomat. Jó. Délben is ellenõriztem: 134/82, de a pulzusom 108 volt, annak ellenére, hogy egész délelõtt itt ültem a gépnél. Megdobogtatja a szívet az írás... És ez jó!
Este folytatni akartam, de nem tudtam. Olyan szellemi fáradtság vett rajtam erõt, amilyet régen éreztem... Így maradt a pasziánsz.

Hétfõ, október 14. Atlanti-óceán. Megyünk... És írok. Huszonkilenc oldalt írtam ma, 260-at eddig... Élvezem, élvezem, élvezem... Szeretem Meggyesit, sajnálom Kölesdit, de mit tehetek, ilyen az élet...

Kedd, október 15. Atlanti-óceán. Megyünk...

Szerda, október 16. Atlanti-óceán. Tegnap jött a hír, hogy csak két-három napot kell horgonyon állni a külsõ horgonyzóhelyen.

Csütörtök, október 17. Atlanti-óceán. Távirat érkezett, hogy van egy szabad rakpart, és ha az arra váró hajónak nem készül el a rakománya, akkor kikötés érkezéskor. Állunk elébe, addigra minden rendben lesz, kezdhetjük a berakást, csak azt nem tudom, hogy fér belénk a 20.700 tonna cukor. Az ügynökség szerint 54-et kubál (egy tonna = 54 köbláb), ez túl magas. A szakirodalom szerint a cukor sf-je (stowage factor) 42-45. Lehet, hogy számcsavarás? (45 - 54)

Péntek, október 18. Atlanti-óceán. Már ideje lesz kikötni. 295 oldallal kész vagyok, és már eléggé a végén járok. Nem lehet több hátra, mint húsz-harminc oldal. Szeretem amit írok...

Szombat, október 19. Atlanti-óceán. Hétfõn reggel kilenckor jön a pilot, bevisz a belsõ horgonyzóhelyre, és 22-én kikötünk... Ezt táviratozta az ügynökségünk. Hiszem, ha látom!
Befejeztem a Sea Falcon c. könyvemet. Megírtam, de még sok munka van vele. Simítások, javítgatások...

Vasárnap, október 20. Atlanti-óceán / Paranagua, horgonyon. Kicsit korán érkeztünk volna, így aztán fél öttõl fél hatig visszafelé mentem, hogy a horgonydobás olyan tíz körül legyen...
Tegnap megbeszéltem S. Zsolttal, hogy õ csinálja a könyvekhez a borítótervet. Ezért el kellett, hogy olvassa az Atlanticot... Érdekes: ugyanaz volt a kifogása, mint az apámnak! Van egy fejezet, amelyik szakmai szempontból abszolút korrekt, tehát az olvasó nem értheti, így alaposan át kell írnom. Apa tanácsára kétharmadát már kihúztam, de úgy látszik, nem eléggé. Most már van annyi tapasztalatom, hogy tudom, hogyan kell érdekesen megírni, és meg is teszem...
Zsoltnak nagyon tetszett...!
Most a menyasszonya is elolvassa, kíváncsi vagyok, õ mit mond, mert õ még majdnem laikus...

Hétfõ, október 21. Paranagua, horgonyon - kikötõ. Este kikötöttünk.

Egy puszi története...

Mert ma kaptam egyet... Úgy kezdõdött, hogy horgonyon bejött a vizsgálat, és akinek nincs tengerészkönyve, azokra az Immigration (rendõrség) 700 $-os büntetést rótt ki. A három román hegesztõnek nincs, ez Mr. Bott számlájára megy. Ezen kívül Éva és Márti sem rendelkezik seaman's book-kal. Tehát az õ büntetésüket a férjük fizeti, és ráadásul ki se mehetnek a városba...
Szegény Éva egy hónapja feni a fogát, hogy eljut Dél-Amerikába, és tessék... (Hogy a büntetésrõl ne is beszéljünk...). Mindenesetre a barba eltette az útleveleket, és így a rendõrség nem vitte el.
Kikötés után az ügynök közölte, nincs büntetés, és mehetnek ki...
Ezt én közöltem, és mint a jó hír hozójának egy puszi minimum kijárt... (De csak Évától...)
8 nap berakást jósolnak.
A Lido bárt bezárták, ahol 1993-ban a videót csináltam, mert túl sok heroint fogyasztottak (a lányok...)
Élvezem a brazil rádiót, éjjel nappal üvölt az URH a kabinomban...
Egy dollár egyenlõ 1 reál...
Õrület, hogy mi volt este. Rakodás beindítása, daruk beállítása, közben raktárnyitás, esõ, raktárcsukás, nyitás, esõ, csukás... Én közben az ügynökséggel, a rakodással, a draft surveyorral foglalkoztam...
Holnap valószínûleg orvoshoz megyek, egy nagy szemölcs van a nyakamon, azt vetetem le orvossal.

Kedd, október 22. Paranagua. Kíváncsi vagyok, mennyi az a mennyi? Mármint a rakodási idõ. Ugyanis éjjel fél kettõtõl nem tudtunk rakodni esõ miatt. Beleszámolták a 8 napba?
Élvezem, hogy itt vagyunk, pedig a tegnapi nap bolondokháza volt... Csak már nagyon mennék ki...
Olvastam egy aranyos viccet a Pesti Viccben:
Khon elutazik Párizsba. Megkeresi a szõke Lolát, eltöltenek egy kellemes éjszakát, Khon 200 $-t ad. Így megy ez még további négy éjszakán keresztül. Az utolsó reggel:
- Kedves Lola, nekem most vissza kell repülnöm Tel Avivba.
- Jé, maga ott lakik? Nem ismeri a nagybátyámat Grünt?
- De, õ küldte az 1000 dollárt...
Megvolt a disznóvágás. Az orvos elõször vágott, aztán kipörzsölte a szemölcsöm helyét a nyakamon. Csak annyit éreztem, hogy büdös van...
Telefonáltam is, jól van mindenki, és a gáz is kész, és a lakás is kezd helyrejönni.
Drágaság van. Körülbelül másfél, kétszeres az ár, mint amikor legutoljára itt voltam.

Szerda, október 23. Paranagua. 40. Évforduló... Kíváncsi lennék, hogyan ünnepelnek otthon? A tavalyiról se tudok semmit, lehet, hogy jobb is...?
Betöltöttem a 8. hónapomat.
Délelõtt vásárolni voltam. Vettem egy jó bõrcipõt, és ennek örülök, mert eddig nem tudtam hordani, a köszvényem miatt. Papucsot is kaptam.
Este a Conquistador diszkóban voltunk. Az egyik lány mondta, tudja, hogy magyarok vagyunk, mert egy hosszú hajú, széles vállú fiúval találkozott a városban az Estoril bárban, az mondta... Csak nagyon nehezen értette, hogy mit mond, mert nagyon hadart. Szia Ninó...! Egyébként voltam ott, abban a bárban, tegnap a telefon után, és egy igen csinos kiszolgáló fiú van ott, aki csak úgy riszálja az aranyos popsiját...

Csütörtök, október 24. Paranagua. Tegnap esõ nélkül kihúztuk. Lehet, hogy elmehetünk hétfõn...?
25 dollárért megcsinálták a szemüvegem... Borzasztó a drágaság!

Péntek, október 25. Paranagua.
Az egyik matróz barátnõje, miután beszéltem vele, és elmondtam, hogy voltam, sõt videóztam a Lídóban négy éve, megmutatta Sandra Jacksont, azt a lányt, aki 1992 július 31-én a Lídó bárban sztriptízt táncolt.

Szombat, október 26. Paranagua. Tegnap délelõtt megjelent egy "úriember", aki a Port State Controll képviseletében jött. Ez egy új hivatal, az a dolga, hogy a hajókat megfogja, hogy bizonyítsák: igenis szükség van rájuk, és hasznosan dolgoznak. Tizenhétpontos hibalistát állított össze, amibõl tizenöt csak kekeckedés, eggyel, a raktártetõkre vonatkozóval meg tudnak fogni annyi idõre, amennyire csak akarnak! Mindenesetre ma azon dolgoztunk, hogy amit tudtunk, kijavítsunk...
Ma este a van a Boszorkánybál Paranaguában... Láttam kiplakátolva: Noite das bruxas, azaz boszorkányok éjszakája...

Reménykedõ széplányok...

Kivittem a kamerát, és éjjel egyig nézték a Lídós mûsorban szereplõ lányok. Már aki itt van közülük... Sandra Jackson, aki szappanhabbal kenegette magát, itt keresi a pénzt, már három gyereke van, (az utolsó egy olasz) és odavan, de rettenetesen az akkori magyar barátjáért, akitõl annyi pénzt kapott, hogy az mesébe, illetve a következõ regényembe illõ sztori. Eszter és Duda, az a két lány, aki a két székkel csinálta a mûsort, német illetve olasz férjet kapott, Krisztina, a lófejû mûsorvezetõ egy görögöt boldogít Hellászban valahol, és aki fehér tollruhában énekelt, az is férjhez ment, Olaszországba. Született egy magyar gyerek is, Rachelnek volt ilyen szerencséje...
Egy lány, egy bizonyos Krisztina, meghalt azóta AIDS-ben...
Az este egy érdekes "szokásnak" voltam tanúja. Az egyik lány férjhez ment egy román tengerészhez. Ma volt az esküvõjük. Az ismeretség itt, a Conquistador diszkóban köttetet. Nem lehetett valami hetedhét országra szóló lakodalom, mert a menyasszonyi csokor is csak egy szál vörös rózsából állt. Nos az ifjú, és rettentõen boldog ara éjfélkor felment a dobogóra, és a sikoltozó, ugrándozó lányoknak háttal állva közéjük dobta a "menyasszonyi csokrot". Aki elkapta, az megy legközelebb férjhez áltatják magukat... (Azt hiszem, ez a lány most többszörösen boldog, hiszen innen mindegyik szerencsétlen menekülne, mert nem a legboldogítóbb módja a pénzkeresetnek, még akkor is, ha ilyen csodák megesnek, hogy egy-egy szerencsés férjhez megy. Azt hiszem a ritka esküvõk hiú ábrándokat táplálnak, és halvány reményt adnak a lányoknak a "munka" rossz oldalának elviseléséhez...)

A Sandra Jackson sztori...

Mint említettem, 1992-ben itt voltunk. Akkor a Lídó bár még üzemelt. Sandra nagyszerû mûsort csinált... Csoda-e, ha az egyik tengerész felfigyelt rá (legényember...!)? És ahogy annak történnie kellett, együtt töltötték az idõt, amíg Paranaugában voltunk. Az utolsó napon ötszáz dollárt kapott a kislány. Ez akkor igen nagy pénz volt, lévén az átlagos tarfia esténként 30 dollár. A hajó elment, én és Ninó kihajóztunk Santanderbõl, de a Csokonai visszatért. Rióban rakott ki, és Salvadorba vette fel a visszárut Európának.
Sandra egyik barátnõje ezt megtudta, és megmondta a lánynak. Õ buszra szállt, és irány Rió... Utána ment Salvadorba is. Az egyik délután szépen kiöltöztek, és a tengerész elvitte egy vendéglõbe.
- Soha nem voltam még ilyen elegáns helyen, magyarázta Sandra. Megérezhettem valamit, mert kérdeztem: - Van nálad pénz? Menjünk taxival! Veszélyes erre...
De a férfi csak nevetett, és azt bizonygatta, hogy nincs nála. A vendéglõben aztán kiszámolt elém négyezer dollárt, mondta a ma már huszonhat éves nõ. Nem akartam hinni a szememnek! De valóban az enyém lett a pénz!
- Aztán a hajó elment, és én visszajöttem Paranaguába - folytatta. - Törtem a fejem, mit csináljak a pénzzel? Végül úgy határoztam, hogy veszek egy házat, közösen két lánnyal. Hiába mondták, hogy azt az épületet ne vegyük meg, mert maffiózóké, nem hallgattunk az okos szóra. Megvettük. A rendõrségen derült ki, hogy nem is az övék volt, így nem lehetett átírni a nevünkre. A pénz meg elúszott.
- Most itt állok, pénz és ház nélkül... - mondta Sandra Jackson. - Amivel gyarapodtam, az egy gyerek. De nem a magyar tengerészé, egy olasztól van...

Vasárnap, október 27. Paranagua. Beszéltem este Encsikével. Minden rendben otthon.

Hétfõ, október 28. Paranagua. Késõ éjszaka kész lehetünk. Este 11-kor kimentem, mert vissza kellett váltanom a megmaradt reáljaimat a Conquistador c. éjszakai diszkó-lokál-kurvatanya mûintézményben. Nem volt nagy gond, fél óra alatt összejött a pénztárban 60 dollár, közben lestem a Daniela címû nehézbombázót, de úgy látszik, nem volt bevetésen, vagy a laktanyájában alakizik valakivel...

Kedd, október 29. Paranagua. Háromnegyed háromkor befejeztük a berakást. Már csak a botrány kitörését várjuk a raktártetõk miatt... Éjjel óránként kint voltam a rakodást ellenõrizni, aztán a manõver, kijöttünk horgonyra. Egész délelõtt baszkolódtunk a sok apró-cseprõ túróval, amit kijelöltek megjavításra. Kettõkor megjöttek a surveyorok, és újra végigjártunk mindent...
Ki hinné el, hogy elengedtek? Pedig így igaz! És az is az igazsághoz tartozik, hogy a Konstancán öt évre kapott bizonyítványok egy részét bevonták, és egy hónapra adták meg csak. Így a második menet a kirakó kikötõben lesz!
Ninó teljesen fel volt háborodva, hogy nem lehet kimenni horgonyról!

Szerda, október 30. Atlanti-óceán. Elindultunk egy Fekete-tengeri kikötõbe. Oda szól a cukor a Bill of Lading szerint.
Ma délben kezdenek a matrózok, a tegnapi nap igen megerõltetõ lehetett nekik, hajnali négytõl este nyolcig egyhuzamban dolgoztak! Ninóhoz reggel nyolckor benéztem, húzta szegény a lóbõrt.

Csütörtök, október 31. Atlanti-óceán. Egész nap a kazettáimat rendeztem. Felvettem kilenc órányi URH adást, és négy kazettám lett 90%-ban brazil zenével tele!

NOVEMBER

Péntek, november 1. Atlanti-óceán. Távirat érkezett Mr. Bott-tól, hogy Ventspilsbe, Lettországba megyünk. Palmasról megy haza B. Zoli és Sz. Béla. Nagyon várom már L. Lajost, õ jön vissza...! Azt mondta, többet nem hajózik, de hát tengerész, vagy mi a szösz?

Szombat, november 2. Atlanti-óceán. Átolvastam a Sea Falcont, és találtam egy új címet: Bonzsúr Dóra. Ehhez tudni kell, hogy a két nõ, akik egy-egy tengerész szívét megbolondítják a Bonzsúr és a Dóra névre hallgatnak.

Vasárnap, november 3. Atlanti-óceán. Ma nem dolgoztak a matrózok. Készültünk az esti pupabulira. Jó volt. Csak két szelet hátszínt, két szelet tarját ettem meg, ráadásnak egy halat.

Hétfõ, november 4. Atlanti-óceán. Ma nem ettem semmit, mert böjtölöm a tegnapi napot. Amióta elindultunk Paranaguából egész jól megy a fogyás, csak nem tudom a súlyomat, mert az elektronikus mérleg egyáltalán nem akar mûködni, ha a hajó egy kicsit is billeg.

Kedd, november 5. Atlanti-óceán. Megállunk Las Palmason, és nemcsak olajozás miatt, hanem a fõgépet is kell javítani. Remélem, hogy most végre kijuthatok a városba. Nem kapjuk meg a megrendelt anyagokat, mondván, hogy túl drága hely. A raktártetõhöz szükséges ékek megjönnek, festék is, más nem. A barba telexezett Khioszra, hogy az azért nem lene rossz, ha kapnánk néhány gurit is, amivel festeni lehet...

Zsolt és Éva az olvasóm

Megbeszéltem Zsolttal, hogy õ csinálja a könyveim borítóját. Ezért átadtam neki az Atlantic Start elolvasásra. Jó véleménnyel van róla, de ami még jobb, felfedezte ugyan azokat a hibákat is amit apa mondott: sok a szakmai szöveg az elején, túl sok mindent a párbeszéddel oldok meg, kevés a leíró rész. De jónak tartja.
Éva szerint túl sok a kurvázás a könyvben...
Elolvasták a Bonzsúr Dorát is.
Sokkal jobb, volt az egyöntetû vélemény (ez az enyém is). Sokkal jobb figurák vannak benne, jobb helyzetek, élõbbek a szereplõk. Zsolt szerint érdekes látni, hogy mennyit fejlõdtem a két könyv között. Persze ehhez ott a Zsan is, én tudom, hogy az is kellett ahhoz, hogy tudjam, mit szabad írnom, hogyan szabad írnom...
A Bonzsúr Dorában jók: Meggyesi, Tatai, Kölesdi, Kõrösi és a felesége, Dóra és a helyzetek sokasága, az, hogy pergõ cselekménye van, hogy mindig történik valami, a szakmai részek olyanok, amit az olvasó úgy fog fel: ez egy tengerészregény, nyilván vannak olyan dolgok, amikhez mi nem értünk, de azért nagyjából mindannyian kapizsgáljuk, mirõl van szó... Jó sztorik vannak benne, nincs kurvázás - persze úgy, mint az Atlanticban, mert azért van... - szép a szex és még szebb a szerelem is benne.
Zsoltnak nagyon tetszett Meggyesi alakja, ahogy leszerelmesedik, és elzsibbad az élménytõl...
Elkezdtem ma délután a Nagy sztori címu könyvet... Ki hinné el, hogy tengerészekrõl szól...?

Szerda, november 6. Atlanti-óceán. Reggel irtó álmos voltam, órát állítottunk, ráadásul nehezen aludtam el.

Csütörtök, november 7. Atlanti-óceán. 31 oldalt megírtam, és a fiam szerint ez "érdekesebb mint az elõzõ", pedig azt (A Bonzsúr Dorát) nem is ismeri.

Péntek, november 8. Atlanti-óceán. Ma végre meg tudtam mérni magam. 104,6 kiló vagyok. Van olyan nap is, hogy csak reggelizem, és slussz. Most könnyen megy, nem tudom, miért...? Az a baj ezzel az elektronikus mérleggel, hogy nem viseli el a hajó legkisebb rázkódását se, ha teljesen sima vízen megyünk, akkor muködik csak. És az elmúlt napokban enyhén, de billegtünk.

Megtanultam valamit...?

A Nagy sztoriban a 40. oldalnál járok. valószínûleg igaza van a fiamnak. Ez sokkal jobb könyvnek indul, mint a Bonzsúr Dóra... Stílust váltottam, és másképpen írom. De azt hiszem, ez csak egyelõre van így, mert a cselekmény most így kívánja. A könyv középsõ része olyan lesz, mint az eddigiek. A vége megint más. Mert pontosan tudom, hogy fejezem be. Illetve van három variáció, de azt hiszem, az "amerikást", bármennyire is sajnálom is, elhagyom...
Eddig írtam három könyvet: Az Atalantic Start, a Zsant, és a Bonzsúr Dórát.
Az, hogy hogyan írok, és milyenek a könyveim, természetesen más lapra tartozik, de úgy érzem, sok-sok buktatón túl vagyok, és tudom, hogy sokkal könnyedebben írom a történetet, mint régen. (Még két hete is nehezebben ment, amikor befejeztem a Bonzsúr Dórát, bár meg kell mondjam, hogy a harmadik harmada ilyen szempontból már nekem is tetszik, akkor már nagyon éreztem a dolgokat, élveztem az írást. Nem mintha elõtte nem így lett volna.) És meg kell mondjam, hogy ebben S. Zsolt is nagyon sokat segített. Volt egy jó meglátása:
Körülbelül ilyen stílusú volt a mondat amit valahol leírtam az Atlanticban: "Kiment a házból, vett egy újságot, s miután elolvasta, felöltözött és elutazott Prágába." Túl sok mondatomban nagyon sok esemény van bezsúfolva. Persze lehet, hogy néha szükséges - a helyzet dönti el, de nálam ez többször elõfordult. Én pontosan tudom, hogy ez a megállapítás nekem sokat segített. Erre azóta odafigyelek, és sokkal pergõbb a cselekmény, mert az apró események kifejtése során sok mindent el lehet mondani, amit eddig nem tudtam. Sõt! Ez volt szükséges ahhoz, hogy úgy írjak, ahogy már ezután folytattam:
Most már tudok olyan dolgokat, amit eddig nem.
Csuda jó dolog könyvet írni...!

Szombat, november 9. Atlanti-óceán. Nem kötünk ki Las Palmason... Nem lesz nyomtatóm. A franc essen beléjük... De legalább jön L. Lajos, és ez is a jó hírek közé tartozik...
Nem tudom, hogy jól kezdtem-e el a Nagy sztorit? Lehet, hogy másképpen kellett volna megírni az elejét? Nem tudom, most egészen bizonytalan vagyok... Abban reménykedem, hogy a késõbbiekben úgy tudom folytatni, ahogy elterveztem, akkor pedig jónak kell lennie.

Vasárnap, november 10. Atlanti-óceán. Lassan megyünk, késõbb érünk... Délután mentõcsónak riadó volt, siralmas végeredménnyel. Majd gyakoroltatjuk az urakkal...
Reggel rántottát ettem, a szakács csinálta, rettentõ zsíros volt, megfeküdte a gyomromat. Ebédre egy nyomorult csirkecombot képtelen voltam megenni. Este a fagyit letoltam.

Hétfõ, november 11. Atlanti-óceán. Nem szeretem Sz. Bélát, mert készül haza... De legalább annyi jó van a dologban, hogy ez leutazókat jelent, akik levelet hoznak otthonról.
Minden nap napozom. Már jó barna vagyok. Viszont nem ettem tegnap déltõl, ha a fagyit nem számítom. Majd holnap reggelizem, aztán holnapután is... Kíváncsi vagyok, hány kiló vagyok, mert nem tudom magam mérni. Két napja 103,5 kilót mutatott a mérleg...
Remélem Palmason, annak ellenére, hogy nem állunk part mellé, nem mozog majd a hajó, és így pontos adattal tudok szolgálni, mint Meggyesi...
15-én mennek Béláék, és 14-én érkezhetnek a hajóra L.-ék...

Kedd, november 12. Atlanti-óceán. Teljesen nyugodt nap, süt a nap, napoztam, jó barna vagyok, és Mr. Bott továbbra is hülye. Illetve a görögök, de ez nem csoda, mert õk görögök. Jött egy telex, hogy milyen jogon rendeltünk az ügynökségtõl 15 pár munkáskesztyût, amikor az rettentõ drága. Ráadásul ott a telexköltség is, ami még drágább. Egészen véletlenül a hajón is van telex, és ki tudjuk számolni, hogy a távirat ára kevesebb mint öt dollár. Akkor mi a rettentõ drága a kesztyûben...? Hiába, a görögök útjai kifürkészhetetlenek...

Szerda, november 13. Atlanti-óceán. Nem javítunk, nem ácsorgunk, hajnalban elmegyünk, amint kész a bunkerolás, és bejöttek a váltók... Leveleket kapok...!

Csütörtök, november 14. Atlanti-óceán. Na, mit mondtam? Kaptam levelet! L. Lajos meghozta. És javítani se kell. Lajos, amint megtudta, mi a gond, kijelentette, hogy nem gond...
Jó kis bolondokháza volt. Megjött az élelmiszer, a sör kartonja 19$, ettõl Sz. Béla kiakadt... Aztán hét óra körül riasztottam Éváékat, hogy menniük kell, tíz után indultak... Közben a sztór... Az oxigén és acetilén palackok... Aztán az ügynök beleesett a vízbe, de a járót kihalásztuk.

Ügynök a vízben!

Ez jópofa volt... Ülök a kabinban, és az asszony levelét olvasom. Kopognak.
- Tessék! - de nem nyit be senki.
- Adelante! - üvöltök. Pabló dugja be a fejét. A parancsnok hívat, mondja. Ali mutatja, hogy egy ember van a vízben. Kinézek, hát, milyen igaza van...! Az ügynök feküdt a mentõgyûrûn, és a feneke világított...
- Na, hogy mûködik a világító bójánk...? - kérdem büszkén a barbát.
Közben a matrózok a kötéllétrát szerkesztették, hogy feljöhessen. Az történt ugyanis, hogy a csónakból a járóra lépett, és a közepe táján járhatott, amikor a csónak alulról meglökte a másfél tonnás vaslépcsõt, ami leszakadt a rögzítõ szerkezetérõl. Az a része, amelyik a fedélzethez rögzíti. Tehát a lánc, ami az ellenkezõ végén tartotta, megfogta. Ebbõl az következik, hogy az emberünkkel a lépcsõ elõre bukott, és õ minden bizonnyal, egy szép fejessel a vízbe röpülhetett. Szerencsére a különbözõ okmányokat, amiket a kezében hozott, nem dobta el. Így megvannak, csak kissé cikis lapozni...
A hajóra visszavenni a lépcsõt ment mint a karikacsapás... Milyen jó, hogy a hajógyárban megcsináltatta Mr. Bott. De arra, hogy a rögzítõ, és a forgórészt is megjavítsák, nem volt se pénz, se energia. Most az törött el...
A tudomány jelenlegi állása szerint Klaipedára megyünk kirakni. Azt mondják, kellemes kis litván város. Van aki azt mondja, lett, de lehet, hogy észt. Majd ha a térképen megnéztem, megmondom.
Innen most Falmouthba megyünk bunkerolni. Nem kell röhögni! Ez valóban így van. Óvatosan, lépésrõl lépésre közelítjük meg Klaipédát. Angliában még úgyse voltam...
Sajnos 105,5 kg vagyok, de ez is négy kiló mínuszt jelent 15-16 nap alatt. Jó lenne Klaipédán már a 100 körül lenni...

Péntek, november 15. Atlanti-óceán. Elolvastam a leveleket...
Encsike jó hírekkel szolgál, ami az otthont illeti. Hamarosan egyenesbe jön a lakással, már a festést tárgyalja a felettünk lakóval, akitõl beáztunk...
Az iskolában összebalhézott T.-vel, aki mûvészeti oktatásban részesíti a gyerekeket, a szépre és jóra tanítja õket valahogy így: olyan hülye vagy fiam, hogy ekkora barmot nem láttam. De becsületére legyen mondva, visszavonta a szavait: - Jól van, István, nem te vagy a leghülyébb az osztályban, ketten is vannak nálad nagyobb barmok... Igazgatói ügy lett a dologból, Ildikóra osztotta ki Judit...
A családról is jókat ír, sajnos Emõke húgom eltûnt mint szürke szamár a ködben, róla semmi hír...
Megjött Apa naplója is, szokás szerint érdekes, és jó hírekkel van tele. András boldog, és ez nagyon jó...
Szabolcs nagyon szellemesen, és humorosan ír a lichteisteni sakkversenyrõl. Biztos, hogy író (és költõ) lesz...

Én hogyan írok...?

Narkózom... Azaz írom a könyvemet, és teljesen begõzöltem. Éjjel nappal az jár az eszembe. Azt hiszem, sikerült néhány olyan fordulatot kitalálnom, ami igencsak meglepõ, és nagyon jó...!
Apa megírta, hogy õ hogyan ír. Jó is lenne megszívlelni, de sajnos úgy nem megy, legalább is egyelõre. Ha írok, akkor írok, és nem tudom azt megtenni, hogy arra fordítsak idõt, hogy visszaolvassam nap mint nap az elõzõ részeket. Én csak egyszer tudok valamit megírni, kitalálni. Hányszor voltam úgy, hogy a kitalált részt nem tudtam úgy leírni, ahogy elgondoltam, mert nem volt elõttem a gép! S egy óra múlva már egészen mást írtam... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem jó, amit írok, csak nem olyan, ahogy kitaláltam. De most nagyon jót írok...! Szépet, érdekest, és azt hiszem, hogy nagyon is emberi...
Most például azt csinálom, ha egy távolabbi eseménysort ötlök ki, ami szervesen kapcsolódik ahhoz, amit éppen írok, akkor azt a végére leírom. A lényegest, amit ki akarok hozni az egészbõl. A finomságok ráérnek késõbb is...
Visszaolvasást úgy csinálom, hogy csak nagyobb részeket olvasok újra... Most éppen Nimródnak olvasom a könyvet, tehát hallom, és valóban sokat segít. De még így is maradnak benne javítható, javítandó részek... Ebben természetesen apának igaza van. Még az õ Naplójában is találok olyan részeket, amibe belejavítanék, de hát az teljesen felesleges, mert ez csak másolat, amit a hajón megkapok...

Szombat, november 16. Atlanti-óceán. Elértük Sao Vincent magasságát. Ez már Európa...
Z. Gyuri, az új rádiós tegnap hozzám jött egy kis segítségért. Vannak lemezei, és nem tudja beolvasni a hajó komputerébe. Megnéztem, és megcsináltam neki. Mint egy bûvészre, úgy nézett rám... Persze nem volt valami nagy dolog, de "mutatós"...

Vasárnap, november 17. Atlanti-óceán. Estére a Vizcayán leszünk... Reggel majdnem szívszélhûdést kaptam: a komputer akkujának a jelzõlámpája villogott ész nélkül, ez pedig valamilyen hibát jelez. Szerencsére elhoztam a kézikönyvet, és így meg tudtam szüntetni... Idõlegesen...

Hétfõ, november 18. Vizcaya. Õrülten billegünk... Tele a hócipõm. Írni se tudok, és most különben is, megint lemerevedtem...
Megint úgy érzem, hogy nem jó, amit írok...
Túl meredek. Elrugaszkodik a valóságtól. Pedig az élet az, ami igazán fantasztikus. Leírtam a Naplómban az alap sztorit. Amibõl vettem az ötletet. Zsoltnak el is meséltem, egyszerûen nem hitte el, hogy ilyen létezik... Akkor meg mi a probléma? Én csak kifejtem, mint egy sok ismeretlenes egyenletet. Pedig délután úgy ültem le, hogy könnyedén jön a cselekmény. És csak kínlódom... Nem megy... Hülyeség... Hallom az ellenkezéseket:
- Normális ember nem cselekszik így... Ilyen nem létezik...
De van-e normális ember? Amit X. annak tart, az nekem elrettentõ, és viszont... Miért kellene az úgynevezett többségi véleményt figyelembe vennem? Még abban se vagyok biztos, hogy a legtöbben nem így vannak. Hát miért nem tudok úgy írni, ahogy akarok? Nem akarok másnak megfelelni, olyat kell írnom, amilyet tudok, ami belõlem jön.

Kedd, november 19. Angol csatorna. Azt hittük, megérkezünk ma este Falmouthba.

Violent storm, Vizcaya...

Hatalmas vihar tört ránk hajnalban. Azt hiszem, ilyen rettenetes idõben még nem voltam. Angolul violent storm-nak hívják.
Nemhiába vettük az idõjárás jelentésben, megjött. Az elõjelek, ahogy a nagykönyvben le vannak írva! A barométer négy óránként, tegnap délutántól: 16.00 - 1019 HPa; 20:00 - 1008 HPa; 24:00 - 996 HPa; 04:00 - 988 HPa: 08:00 - 982 HPa.
Hatalmas, 12-15 méter magas hullámok görögnek délnyugat-nyugati irányból. A hajó veszettül dülöngélt. Az oldalról jövõ vízhegyek apróbb hullámtarajokká bomlanak a szélben, önálló életre kelnek, és fehér vízporral vonják be a tengert szemmagasságig. Most ez legalább húsz-huszonöt méter magasan van... Hosszan elnyúló fehér csíkok mutatják a tenger sebeit, ahonnan a víz felszökött. A féloldalról, oldalról kapott hullámok veszett erõvel vágódnak a hajó oldalának. Megtorpannak, feltornyosulnak, megnézik a fedélzetet, és ahogy a hajó tovább billen, haragosan felágaskodnak, és vad erõvel zúdulnak a deckre. Átcsapnak a raktártetõkön, felkúsznak az árbocokra, és mintha vissza se akarnának hullani a vízbe, légtornász mutatványosként átrepülnek felettünk, és ki tudja, hol kapnak kedvet ahhoz, hogy újra a felszínre üljenek. És ez így megy óráról-órára. A hajó meg engedelmes játékszere a feltámadt elemeknek. Nem érdekes, hogy most közel harmincezer tonnás tömeggel kell játszani, könnyedén forgatja-billegteti a Vizcaya a Humbert. Víz-tankokkal támad, hatalmas dörrenéssel érkezik, cseppekre foszlik, és az ablakon, a felépítményen, a fedélzeten trópusi záporként támad.
Éjjel háromkor többen felébredtünk. P., a kápó, a fedélzetmester, én... Nem tudtuk mire, miért. Megnéztem az órámat, és megpróbáltam tovább aludni. Még negyven percem volt a szolgálatig. Negyed négykor megállt minden, szerencsére a fõgép nem. Balck-out volt. A pörgettyûs tájoló kikapcsolt, vagy egy jó órát a mágnesesre kellett kormányozni.
Reggel nem bírtuk tovább, hogy az elemek játéka legyünk. Befordultunk, és menedékhelyre, azaz shelterbe mentünk. Cherbourg félszigete kitûnõ helynek látszott. Holnap reggel nyolcra ott lehetünk...

Szerda, november 20. Angol csatorna. Hiába indultunk a cherbourgi félszigethez, szerencsére csendesedett az idõ, és így pontban 00.00-kor megfordultunk. Délelõtt 10.30-kor már felvettük a pilotot. Délben lehorgonyoztunk a falmouthi belsõ kikötõben. Az olajozás után fél ötkor indultunk. Még egyszer megállunk, hogy MDO-t, azaz Marine Diesel Oil-t vegyünk. valószínûleg Skagennél, Dániában. De az is lehet, hogy Klaipédában, a kirakó kikötõben kapunk.
103.0 kg. Vagyok. Ma meg tudtam mérni magam... Jó!
Beázott a rakomány... A vihar letépte a plombákat, így le tudtam menni a bal oldali kettes és hármas raktárakba. A hármas még-még Istenes, de a kettesben szarrá ázott a cukor. Mindkét oldalon. Két méter szélesen vizes cukor áll, szép sima a felszíne... Lesz ebbõl botrány, meg hadd el had! Nem szeretnék Klaipedán a bõrömben lenni...

Csütörtök, november 21. Angol csatorna. Megyünk, semmi újság. Szép csendes idõnk van... Én mentem át Dover és Calais között. Sok komp, átkelõ hajó: szárnyas és légpárnás hajó keresztezte az utunkat különösebb gond nem volt... A halászok meg menjenek a fenébe...

Péntek, november 22. Északi-tenger. Délnyugati viharban megyünk, szerencsére oldalról-hátulról jön, így tol minket... Reggelre nyolcas-kilences erõsségû lett a szél, délután hat-hét körül meg szélcsend, majdnem sima tenger... Ki érti ezt?
Este néztük Pali videóját. Albertnek vette át... Nagyon jó a felvétele, van hozzá tehetsége... Én nem tudok, mert eltört a kamerám...! Tegnap délután vettem észre, hogy amikor leesett a polcról a nagy viharban, el is tört... Egy két milliméteres darab, de az elég hozzá, hogy ne lehessen dolgozni vele. Az elemrögzítõ kis bütyök szakadt le, és nem lehet csatlakoztatni az akkumulátort.

Szombat, november 23. Északi-tenger. Ma vagyok 9. hónapja a hajón... Estére Skagenhez érkezünk. Dánia északkeleti csücske, ott pilotot veszünk fel, úgy kelünk át a Sund szoroson. A barba nem kockáztat, és ebben igaza van...
Cs. Zoli dögrováson van. A falmouthi horgonyhúzásnál kegyetlenül megfázott, és most 38 fokos lázzal fekszik, a torka begyulladt, rázza a hideg.
Az õrségeim sötétben telnek. Reggel nyolckor hajnalodik, délután négykor már esteledik. Az északi szélesség 56. fokánál járunk... Magyar idõ szerint vagyunk, Klaipédába egy órával több lesz... Most plusz 6 fok van, a hídon már hideg van, lassan nem lesz elég a papucs...
Mosom a meleg ruháimat, remélem elégséges amit magammal hoztam.
Délután videóztam. Ez azért nagy szó, mert tegnap már azt hittem, hogy amíg haza nem érek, nem dolgozhatok vele. De délelõtt megcsináltam. Egy kis IS, és némi kézügyesség kellett hozzá... Lajostól kaptam ragasztót.
A legújabb hírek szerint, huszonhatodikán reggel érkezünk, és 28-én állunk part mellé. Már itt az ideje, hogy megérkezzünk, mert nem tudok így írni... Õrségben nem lehet, utána aludni kell, és napközben pedig mindig adódik valami, ami kizökkent... Napok óta csak pár oldalt tudtam összehozni, és ez így nem az igazi... (123-al készültem el eddig.)
Még bõ egy hónap, és megírtam az elsõ teljes, egy éves Naplómat.

Vasárnap, november 24. Skattegat.

Man overboard...

Hajnal négykor, amikor átvettem az õrséget, olyan volt a környék, mintha egy vidámparkban lettem volna. Mindenütt fények villóztak, reflektorok pásztáztak. De a helyzet nem volt olyan vidám. Ugyanis egy személyhajóról éjféltájt kiesett egy ember, és azt keresték...
Szegény akárki...
Nem sok esélye volt arra, hogy megtalálják... Reggel hatkor cseréltünk pilotot (nem vodkára...), az újtól kérdeztem, mi a helyzet, nem találták meg, és befejezték a keresést... A víz tizenegy fokos. Egy óráig se lehet kibírni benne...
A révkalauzok Bornholm szigetéig visznek. Egy távirat szerint 28-én visznek part mellé Klaipédában. 26-án érkezhetünk, ha minden jól megy.
A fedélzetmester továbbra is lázas, 38,7 volt reggel! Remélem, nem tüdõgyulladás...

Hétfõ, november 25. Balti-tenger. Reggel hatkor szállt ki az utolsó, harmadik pilot. Kellemes, szimpatikus pasas volt. Huszonhat éve pilot, én huszonhárom és fél éve vagyok tengerész...!
Nagyon meg volt Nimród kormányzásával elégedve. Ugyanis felhívtam a fiamat, hogy vacsorára váltsa le Luist... Nagyon jó volt, hogy hirtelen jött neki, nem tudott tökörészni magában, és így átesett a ûzkeresztségen. Élesben kormányzott, remélem, a továbbiakban nem lesz problémája...
Jól megyünk, hajnali kettõ körül érkezhetünk, ha nem romlik el az idõ. Tegnap "gale warningot" (vihar elõrejelzést) vettünk, délkeleti, 15 m/s sebességu szelet jósolnak (55 km/h - ha valaki nem tudná átszámítani - = 30 csomó, jó 6-os 7-es idõ...).

Kedd, november 26. Balti-tenger. Megérkeztünk annak rendje és módja szerint. Hajnali kettõkor dobtunk horgonyt. Egy távirat szerint a Bills of Lading-ek (szállítólevelek) még nem érkeztek meg, s csak ennek a meglétében szolgáltathatja ki a parancsnok az árut... Lehet, hogy több napos horgonyzás elé nézünk?
Pénzrõl semmi hír, abból pedig botrány lehet, mert a parancsnok nem tudja kifizetni a hazautazókat: N. Sanyi, Pali, Soluzinho, s a három román hegesztõt... És az se utolsó, hogy mi se kapjuk meg a pénzünket, pedig még az októberrel is lóg Mr. Bott.

Szerda, november 27. Kaipeda, horgonyon. Délután egy távirat jött. Spanyolországból, egy shipchandler küldte. Azt írja, hogy "tudván, hogy Bilbaóban vagy La Corunában rakunk be..." és ajánlja a szolgálatait! Na hiszen...! Ötvenkilencszer változhat, Mr. Bott-ot ismerve...
102,5 kiló vagyok...

Csütörtök, november 28. Kaipeda, horgonyon. Elfogyott a mosdóvíz... Nem teljesen, de újra vízkorlátozás van... Ráadásul elromlott a fûtés... Most még 19 fok van a kabinban, de kint csak kettõ! Most javítják, remélem meg lehet csinálni...
L. beszélt a feleségével, csütörtökön bemegyünk. Jé, ma az van, és mi errõl nem tudunk! Itt lesz a váltás, az új második tiszttel beszélt, de nem tudja a nevét...

Péntek, november 29. Kaipeda, horgonyon. Tegnap este jött egy távirat, "tomorrow late" kikötünk. Ez a "holnap késõn" minden bizonnyal a "szijcsasz - mindjárt" angolra fordítása. Az oroszok ezt pedig akkor mondják, ha két-három napról van szó...
Állítólag kedden vagy szerdán pénzt is kapunk! Meg sztór is jön... Nem lesz ez sok a jóból?
Az írás lassan megy. 150 oldalt írtam, és ha part mellé állunk, azt hiszem teljesen fel kell függesztenem. Majd meglátom. Az elsõ rész végét írom, nincs már sok hátra.

Szombat, november 30. Kaipéda, horgonyon. Azt mondják az okosok, hogy 14:00-kor kikötünk... Nem lenne rossz. Ránk fér már egy kis partmellettség...
A 165. oldalnál tartok. Befejeztem az elsõ részt (158 oldal). Két részesre tervezem a könyvet. Az elsõ címe: Sandra Jackson, a másodiké Barkóczi Franciska. Megírtam a könyv végének egy részét is, mert az szervesen kapcsolódik az elsõ rész befejezéséhez... Mire nem jó a szövegszerkesztõ!
Valóban kikötöttünk. Tíz nap kirakásra számítanak az ügynökségen, ha nem jön közbe semmi.

DECEMBER

Vasárnap, december 1. Klaipéda. Tegnap este 20.00-ra rendelték meg a vagonokat, ma reggel nyolckor kezdték a kirakást...

Klaipéda, ahol híre sincs a szovjeteknek...

Külsõleg... Mert a vagonellátás, a doktornyica hozzáállása a hajóhoz még birodalmi... De másban nem nagyon látni, hogy 50 évet nyögték az elvtársak testvériségét. Azt hiszem, amilyen gyorsan csak lehetett, kiirtottak mindent, ami az oroszok mûve. Én két dologgal találkoztam, ami rájuk emlékeztet: a postaládák anyagába préselték a "pocsta" feliratot, az természetesen látszik. A másik, hogy az oroszt beszélik, de nem szívesen használják...
A pilot, aki behozta a hajónkat, tipikus, volt szajúzbeli, de litván. Nyilván párttag lehetett. Gyengén beszéli az anyanyelvét, most tanulja... Az iskoláiban, a hajóin szigorúan tilos volt a litvánt használnia, és még ha hazajött, akkor itthon is üldözték, aki a helyi nyelvet beszélte! (Ne tessék elfelejteni, hogy nem szlávok - az õ nyelvükön baltu nyelvcsaládba tartozónak vallják magukat -, nyilván ezért üldözték a nyelvüket is az örökké rebellis kis balti államok lakosainak....)
Nos a pilot, mint jó szovjet, mindent gyûjt... Érmeket, aprópénzt, bélyeget, és egy klassz ex libris gyûjteménye is van! Klubokba jár és ott csereberél... Egy albumot mutatott, amiben egy ex librist el kellett látnunk a hajó pecsétjével. Aláírni, és rövid bejegyzés következett a rakományról, a berakó kikötõrõl... Cserébe kitüntetést kaptunk a barbával. Én a "60 éves a SZU, Fegyveres Erõk"! feliratút, és ki is lehet tûzni, amit meg is tettem, és jól mutatott a kék kockás ingemen... De azt mondta, hogy vannak oroszok, akik rossz néven vehetik, így elraktam a fiókba...
A kikötõ tiszta, rendezett, ellentétben az orosz, és az ukránokkal. Nem áll katona a hajójárónál, nincs fegyveres õrség a kikötõkapunál, és motozás se... (Bár se Ukrajnában, se Oroszországban nem tapasztaltam, ami a Szojuzban természetes volt hajdanán...).

Ez nem balti városka...

Valami Hanza városhoz hasonló helységet vártam. Semmi nem emlékeztet rá... Nincsenek csúcsos favázas épületek, központi piactér a lutheránus, református templommal. Katolikusok. A város az öböl partján fekszik, hosszan elnyúlik, és keskeny. A kikötõ 13 km. hosszú, s a város túlnyúlik rajta. Tiszta. Nem láttam a birodalmi lakótelepeket, de csak a belvárosban mászkáltam. Hosszú-hosszú fõutcája van (az utca "gatve", valószínûleg skandináv nyelvekkel lehet rokonságban a litván). Építkeznek, nyugati stílusú, elegáns üzletek nyílnak. Még elég kevés van, de sok kirakat bemázolva, bent munkások dolgoznak. Vasárnap ellenére sok élelmiszerbolt volt nyitva. Nem túl drága, az otthoni árakhoz viszonyítva. Kevés az orosz autó. Úgy látom, ez is a nyugati kocsik roncstemetõje... De nagyon sok az új kocsi is... Nagyon sok étterem, bár, kafé, bisztró nyílt. Ez se volt a birodalom idején... Eléggé drágák...
Este bementünk a SKANDALA$ nevû étterembe. Várni kellett tíz percet, amíg megürült egy asztal. Tömve volt, mert nem túl drága. (Két deci Egri Bikavér 7 litas volt. - 1$=3.98 litas). Élõ zene van. Háromoldalú pult, körülötte székek, egy emelt részen négyszemélyes asztalok, a süllyesztettben 2-6 személyesek. Táncparkett is van. Az elõtér után keskeny, hosszú folyosószerû rész vidám stílusú. Függõszékek lógnak, lehet benne hintázni. Egy régi, kerek számlapos, állómérleg felsõ része volt az asztal (a számlap vízszintes volt), a bejáratnál egy 1936-os Moszkvics van kiállítva. A pincérek udvariasak, beszélnek angolul, és gyorsak, pontosak, nem számláznak többet.
A kikötõ közelében beültem egy sörre egy elegáns bárba. Drága. Egy korsó 8 litas. Túl jó ahhoz, hogy ide járjunk. Azt hiszem, a SKANDALA$-ba kiviszem Ninót is...
Egyik nap videózni is ki kell mennem...
Láttam egy komputer boltot, azt is megnézem, mit árulnak?
Vannak nem tetszõ dolgok is...
Ami nekem kellemetlen, csak és kizárólag litván nyelvû feliratok vannak. Az angolt, vagy németet hiányolom. Fõleg a postán! Ez járna a külföldinek. (Legalább némi oroszt meghagyhattak volna...)
Kevesen beszélnek angolul. De ha így szólok hozzájuk, akkor kedvesek, segítõkészek, és izzad a polgár, hogy nem tudja elmondani, amit akar... Próbálkozik, erõlködik, és akkor megszánom:
- Egy kicsit beszélek oroszul... - mondom. Ekkor mint a vízfolyás, ömlik belõlük, és örülnek, hogy segíthetnek.
Az oroszoknak most nem fenékig tejfel! Aki maradt, az gõzerõvel tanulja a litvánt, hogy az állásában maradhasson! Ha jól értettem, kötelezték õket, és állást csak az vállalhat, aki litvánul beszél... Igaz, õk önként jöttek, a litvánok nyakára telepedtek kérés nélkül, miután a nemzet javát kiirtották, tûzzel vassal harcoltak a négymillió ellenforradalmár ellen, mert nem fogadta el, a legalább "tízezerre tehetõ, bolsevik többség" akaratát. Tehát semmiképpen nem hasonlítható helyzetük a magyarokéhoz a környezõ országokban. De vannak akik ide születtek, akaratuk ellenére, és ma már õk adják az oroszok többséget. Õket sajnálnám... De nem látok bele a helyzetükbe, tehát: no comment!

Telefonáltam...

Itt már jó a telefonellátottság. Akár az utcáról hívható Magyarország, egy perc nem több mint 1,5$. Beszéltem is Encsikével, õrület, amit a Matáv megenged magának. Megváltozik a számunk, 3-mal kezdõdik majd...? Szegény teljesen kikészült a vadbarom hivatalnokok packázásától, a korlátolt ügyintézéstõl, mert senki nem tudja, mit csinál a szomszéd asztalnál levõ hülye...
Szabolcs kerületi sakkversenyen bekerült a budapesti döntõbe (egyéni verseny). Szavalóversenyt is nyert, szívet-lelket simogató dicséretet kapott a szavalásáért!
A lakás alakul. Újra lett tapétázva az elõszoba is, lebontották a cserépkályhát, alatta új parkett lesz... Hamarosan levelet, Naplót kapok, mert nemsokára indulnak a váltók...
A barba felesége mondta, hogy a HMS telefonált, vigye a leveleket, mert indulnak... Távirat még nem jött ebben az ügyben.

Hétfõ, december 2. Klaipéda. Egész éjjel vagonokra vártunk... Kettõkor kezdték a kirakást. Meddig leszünk itt...? A váltókról semmi hír. Pedig vártuk, hogy legalább egy telex jöjjön!
Ma is kint voltam. A barba kesztyût akart vetetni, nem kaptam megfelelõt... A kápónak vettem egy telefonkártyát, magamnak egy inget, 38 dollár volt! Hát nem olcsó (de nem is túl drága...) Úgy néz ki, hogy ami jó, az drága. Láttam egy inget 325 dollárért is...! Ki hiszi el, hogy nem vettem meg?
Videóztam is. Sajnos az elemtartó ragasztása nem a legjobbra sikerült, mert valami gond van, azt hiszem, hogy a bizonytalan érintkezés nagyon lemeríti az elemet, mert alig öt percet tudtam rögzíteni. Persze ez hallatlanul több, mint apa tud a rossz videójával... Egyikünket se vígasztal!
Nagyon kellene, hogy a pénz megjöjjön! Ninót szegényt eszi a frász, hogy nincs mit költenie...
Nem tudtam karácsonyi kazettát venni...

Kedd, december 3. Klaipéda.

Utaztatás tengerész módra...

A kápó tegnap este rettenetesen kiakadt! Beszélt Mártival, és õ elmondta, hogy a HMS úgy küldi el a váltókat, hogy Kaunasig vette meg a jegyet. Onnan úgy jönnek ide, ahogy tudnak. Annyit mindenesetre megjegyeztek, hogy vigyenek elég pénzt, hogy "valahogy eljuthassanak" Klaipedába! Kaunas a belorusz határ mellett van! Ez azért õrület!
K. Ali is telefonált haza. Az õ felesége pedig azt újságolta, hogy B. Pista érdeklõdött, nem tudja-e, hogy lehet Kaunasból Klaipedára eljutni? Erre mondta Hofi, hogy "aranyos..."! Tegnap kint voltunk a tengerészklubban. Semmi különös, még telefonálni se lehet. Utána még elmentem Ü.L.-val a Skandala$-ba egy vodkára és egy narancsitalra.
Reggel 101,8 kiló voltam.
Szerdán érkeznek a váltók. Sz. Gyuszi jön második tisztnek, együtt végeztük a fõiskolát. Rendes és okos srác. Vasárnap mennek haza Paliék. A HMS-sel beszélt a barba. Budapest Kaunas járattal jönnek, szerdán és vasárnap van...
Jó esõs nap volt, a rakodás lassan megy...

Szerda, december 4. Klaipéda. Otthon köd van, ezért a pesti gép késett. Nem kaptam meg hatkor a leveleket.
Reggel shifteltünk. 200 métert elõrementünk, kötéllel húztuk magunkat. Közben elment egy hajó mellettünk, kikötni jött a kikötõbe... Na, mi volt a neve? ATLANTIC STAR! Nagyon jó kis hajón hajózott az a Szeghy. Ezt Zsolt mondta, amikor felhívtam a figyelmét rá...
A pénzrõl az a hír, hogy nincs hír. Mr. Bott azt telexezte, hogy elindította az átutalást, ez magyarul annyit jelent, hogy ha nem érkezik meg, akkor õ nem tehet róla. A legjobb szöveg, ha nem akar fizetni.
Nem jöttek meg a váltók. Kaunas nem indította a budapesti járatot, Pesten hatalmas köd van. L. elment, de estére visszajött...
Este Ninóval találkoztam a tengerészklubban. Õ Palival és Gézával volt. Én az elektrikust és N. Sanyit engedtem az asztalomhoz ülni... Zenét hallgattunk, és Bloody Maryt ittam, (vodka, paradicsomlével), már adják kérés nélkül is...!

Csütörtök, december 5. Klaipéda. L. le van lombozódva. Állítólag, ma megpróbál Kaunas járatot indítani...
Indított, és este nyolckor megjöttek. Sz. Gyuszi, az új második tiszt Dombóváron lakik, és a gimnáziumi osztálytársaim üdvözletét hozta! Ha tudnák, hogy milyen régóta készülök lemenni... Ha hazamegyek, akkor mindenképpen leutazom!

Péntek, december 6. Klaipéda. Sajnos a nyomtató meghalt. Kivittem egy Computer World üzletbe, és közölték, hogy nem tudják megjavítani... Így nem is próbálkozom többet. Muszáj egy újat vennem, itt ki is néztem, meg is vettem volna, de nincs pénz még mindig.
Megjött Enici levele, és apa Naplója.

Szombat, december 7. Klaipéda. A Mikulás semmit se hozott! Azért ez felháborító... Semmi más nem történik, mint az, hogy rakodnak... Hétfõn befejezhetjük a kirakást...
Este a klubban voltunk, Ninó is. Két Bloody Mary, semmi más...
Jaj, még nem is mondtam: szép az élet gyerekek! M. Jani jött le második gépésznek. Olyan dagadt, hogy az õrület! Több mint száz kiló! Nem tudja a hasán begombolni az overallt! Hát nem borzalmas? Hogy lehet valaki ilyen dagadt? Miért nem vesz rólam példát? Én pont 100 vagyok (100,1)! Kérdezi is, hogyan csinálom? Amikor délelõtt mondtam, hogy a reggeli és semmi, akkor búsan megrázta a fejét: - Az sajnos nem megy...!

Vasárnap, december 8. Klaipéda. Reggel már 100.7 kiló voltam. Tegnap megint a klub volt, N. Imre születésnapját ünnepeltük. Nagyon szemezett vele Regina - szerintem a legcsinosabb - lány.
Vettem egy tavaszi kabátot... Nem volt drága, olcsóbb mint az ing... Nagyon kellett, és nagyon jól néz ki. Sötétszürke, barna és drapp csíkok adják ki a kockás mintát. Klaipéda térképet is vettem, hátha egyszer írok errõl a kikötõrõl is. Megtanultam néhány litván szót, kifejezést: labas rytas - jó reggelt; labe diene - jó napot; labas vakaras - jó estét; viso gero - viszontlátásra; prašau - kérem (lengyel eredetû: porsze!); köszönöm - haciu; miesto - város; knygo - könyv (orosz!); gatve - utca (skandináv); prekes - áru(?)
Holnap elmehetünk.
Az új gépészek levelet hoztak, Szabolcs megint remekelt szavalásban, a Pilinszky szavalóversenyen 3. lett, nagy gimnazistákat is megelõzve! Sakkversenyen is volt, ott is jól szerepelt. A kobozban ugrásszerû javulásról számolt be Kobzos Kis Tamás... Este hívtam az asszonykát. Utána sétálni mentem...

Baras Pedes

A "Pedes" lábat, talpat(?) jelent. Egyébként egy igen hangulatos bár. Pincehelyiség, az egyik terem galéria: képeket, kisplasztikákat világítanak az éles fényû lámpák.
A másik a bár, kávéház, minipresszó, nem is tudom, hogy hívjam. Hat asztal van benne, négy kétszemélyes, kettõ mellett négyen ülhetnek le. Természetesen a dekorációt itt is a galéria képei, plasztikái adják. A mennyezeten egy hatalmas lepedõ, tele lábnyomokkal, sokban benne a neve annak a helyi hírességnek, aki megtisztelte õket azzal, hogy ellátogatott ide. Egy századeleji, díszesen faragott zongora áll a sarokban, készült S. Peterburg felirattal. Csodálom, hogy nem festették át, vagy le... Fiatal, magas, udvarias fiatalember ült a zongoraszéken, és kellemes muzsikával szórakoztatott. Minden asztalnál megkérdezte, mit játsszon, és ezt nem pénzért tette, hanem kedvesen, udvariasan, mindig mosolyogva...
Azért vagyok bajban a helyiség elnevezésével, mert itt hét-nyolcféle meleg ételt lehet kapni, tehát étteremnek is megfelel. Olyan kávé választékkal rendelkezik, hogy az minden belvárosi kávéház becsületére válna. Ír kávétól (jaj de finom...!) capuccinón keresztül a Pedes kávéig egy oldalt elfoglalnak a menükártyán. Én Pedest ittam, zamatos presszókávé, tejszínhabbal, csokoládé reszelékkel meghintve, és valamilyen likõr volt benne, sajnos nem ismertem.
Dohányzásmentes helyiség...

A 3-as iránytaxi...

A közlekedésre taxiba ülhet, akinek van rá pénze. Drága, helyi viszonylatban, de nyugati kényelemben suhan az utas a hosszú városon keresztül. Aki a tömegközlekedést tudja megfizetni, az ötven centért Ikarus buszra ülhet, és zötyöghet több mint fél órát is, amíg a központból a Pempininkai kerületbe akar eljutni. Irdatlan nagy, szovjet típusú lakótelep. Nos, van ilyen is, de ehhez a központtól messzire kell menni.
Én gondoltam egyet, és leintettem egy 3-as mikrobuszt. Hét utas fér el benne, meghatározott útvonalon jár az iránytaxi. Bárhol megáll ahol intenek, és ott szállhat ki az utas, ahol csak akar. Mindezt két lituért (litas, egyes szám - litu többes szám). A lakótelep az lakótelep. Nincs szép, csak elviselhetõ, ronda, és rondább. Ez szocialista lakótelep, ez mindent megmond... Ami furcsa, hogy sok lakásban mûködik bár. Az ablak világos, telemázolva a Baras felirattal. Kíváncsi lennék, milyen egy ilyen...? De csak ezért, nem mentem be...

Hétfõ, december 9. Klaipéda. 11.30-kor befejeztük a kirakást. Fél háromkor elhagytuk a kikötõt, horgonyra állunk, és várakozunk rendeletre. Lengyelországra tippelek, jelesen Szczeczinre...
Nem szeretnék a fiam bõrében lenni az elkövetkezõ két három napban. A raktármosás ilyen hidegben, plusz két fok, nem leányálom. Délután mondtam neki, hogy joggal hívhatom édes fiamnak, mert csak úgy ragad a cukortól raktártakarítás után...
Az egyik új gépész már sikeresen kiakasztotta Lajost. H. közölte vele, hogy õ húsz évet hajózott a Dunán, tehát a szakma a kisujjában, és ez a hajó csak egy nagy "kaland" lesz számára...
Este nyolckor elindultunk, irány Gdansk, zsákos cukrot rakunk be, nem tudni hova megy, számtalan lehetõség él... Ki hitte volna?

Kedd, december 10. Balti-tenger, Gdansk, horgonyon. Mindössze tíz órás az út... Reggel hatra meg is érkeztünk.

Tegnap este kiborult a bili...

Rakottkáposzta volt vacsorára - állítólag, ugyanis én régóta nem vagyok e kérdésben illetékes - , és ehhez tejfelt adtak. A rádiós-gazdasági tiszt 8 dl. tejfelbe beleöntött négy deci vizet, és volt pofája kiadni így. Rettenetesen felháborodtak... És ez az ökör, tette azt akkor, amikor van ötven liter tejfel a hajón. A barba megmondta neki, hogy ez az utolsó dobása, legközelebb megy haza. (Azt hiszem, sajnos, csak a szája jár neki is...) Mindenki felháborodott azon is, hogy a tésztás napokat kivéve, egy csomó tésztát akar etetni a hajóval. Õ szereti, mondta, de hát ez kit érdekel?
Az, hogy angolul nem tud, az a legtermészetesebb, és mindenhez alig konyít... Hogy mennyire korlátolt, az abból is látszik, hogy eldicsekedett kétszer is:
- A Mahartnál elküldték pszichológushoz, mert nem alkalmas erre a munkakörre.
- Hegedûs parancsnokot teljesen kiakasztotta, és az lehülyézte
Nekem hajbókol, és ettõl irtózom, libabõrös leszek. Lefelé pedig szívességet tesz, ha valamit megcsinál, ami a dolga... Nekem lehozná a kabinba amit rendelek - de nem élek vele - másnak nyitvatartási idõt ír ki, és nem ad ki semmit idõn kívül...!
Buta: nem képes egy táviratot lemásolni. A barba már nyomtatott nagybetûkkel írja, de képtelen megbirkózni a feladattal. Egy telex leadása legalább egy óra. Ma "elfelejtette" leadni az érkezési táviratot. No comment! (Egy jó rádiós már álmában is tudja, mikor milyen hivatalos távirat megy...). Nekem ma beírt a deklarációmba egy plusz komputert, mert "nem vette észre", hogy a deklaráció elsõ sorában ott van... Jól néztem volna ki, ha keresik rajtam!
Hogy tudta ez az ember nyugdíjig kihúzni ebben a munkakörben...? Távirat jött Mr. Bott-tól, hogy a raktárakat csak söpörjük, mert zsákolt cukrot rakunk be. A kirakóról nincs hír, mert mint írta: számtalan variáció van még...
Így ma söpörtük a cukrot. Magába szívta a légköri párát, összegyûlt a szirup a raktárban, nem lehet söpörni, kenõdik, borzalmas. Állítólag holnap 11 óra körül bemegyünk, és délután háromkor kezdjük a berakást. Kész csoda lesz, ha elfogadják a raktárakat...

Szerda, december 11. Gdansk, horgonyon. Hát... mit mondjak? Azt hiszem, ennél borzalmasabb hír nem jöhetett volna! Algériában rakunk ki...! Ha fél évvel megússzuk a kirakást, akkor szerencsések vagyunk! Hogy ez a Mr. Bott minden szarba így bele tud tenyereltetni minket! Õrület... Mikor tudok hazamenni? Mert Algírból semmi esetre se, ott a világ kincséért se lépek partra, csoda lesz, ha nem bolondulok meg...! Az hogy ott szálljak repülõre, az egyszerûen lehetetlen! Nem teszem meg azt a szívességet, hogy egy jöttment, rohadék állat packázzon velem, kiröhögjenek, és izzó gyûlölettel vegyenek körül, csak azért, mert fehér vagyok... Ez persze nem jelenti azt, hogy most én fröcsöghetek az arabokra, de õk rám nem! Ugyanis csak az algériai fanatikus muzulmánokkal van baj... Õk ölik indokolatlanul a fehéreket, õk lázítanak, õk a gyilkosok... És most oda kell mennünk!
Estére kikötöttünk. Karácsony, 24-e elõtt be akarják fejezni a hajót. Majd meglátjuk... Pedig milyen jó lett volna, ha lehívhattam volna az asszonyt...

Csütörtök, december 12. Gdansk.

A raktárakat nem fogadták el...

Reggel hétre megjöttek a surveyorok, és ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, visszadobták a hajót. Száraz és tiszta raktárak kellenek... Ezt persze mi tudjuk, de Mr. Bott akarata volt, hogy így jöjjünk ide. Na, most itt vagyunk! Ez jó?
Pénzünk még nincs, ezzel nem foglalkozik a barba... Nincs semmi apró a hajón, ezért nem tud fizetni. Tegnap az ügynök megígérte, hogy hoz be aprót, de errõl semmi. Ma abban fáradozunk, hogy kimossuk a raktárt, szerezzünk söprût, rongyot a feltörléshez, béreljünk melegítõ ventillátort, hogy a raktárak kiszáradjanak... Még egy normális vízhatlan ruha sincs a hajón. Megrendeltük, mire befejezzük, talán megjön... Haza kéne menni, már idegesít a hajó: a csak nincs, és mi vagyunk a hülyék... Már elég nehéz vidáman felfogni...
Kimenni se tudok - a pénz miatt - , hogy szabaduljak a gondoktól... Klaipedán legalább ott volt a tengerészklub, és napi négy-öt dollárból jól éreztem magam. Viccek Ü. Lacitól...
Kopognak a rendõr ajtaján. Kiszól:
- Ki az?
- Én...!
- Ééén...?! A gazdag ember kérdése: Miért görbe a banán?
A szegény emberé: Miért? Görbe a banán? A banán jó a látásra...
Láttál már szemüveges majmot? A kutya kedvence a fokhagyma!
Hogy egy kevéshez hozzájusson, képes megenni egy egész szál kolbászt...!

Telefon haza...

Este hét után kimentünk, hogy telefonáljunk. Cs. Zoli és a fia azért, hogy a feleséget, gyereket, menyasszonyt lehívják kikötõire, én szintén az otthonmaradt "maradékot" akartam lecsalni. Taxiba ültünk, 30 zlotyért be is vitt... Érdekes, vissza tizenöt ötven volt csak. Netán otthoni taxis vitt ki a városba...?
A pályaudvaron kerestünk telefont. Sok van, mind foglalt, és elég gyengén muzsikálnak. Nem tudják jól leolvasni a telefonkártyát, nem hall a központos... Vagy fél kilenc is elmúlt, mire beszéltem a központtal. A hívókártyám letiltva... Azt hiszem azért, mert amikor kiváltottam, még nem íratták át Lugossyék a telefont a nevükre, és én onnan kértem az áthelyezést, de ez komplikált, csak én értem, a Matáv csak néz mint a barom...
Encsike nagyon sopánkodott, hogy karácsony elõtt elmegyünk Gdanskból, így nem jöhet le kikötõire, pedig olyan nagyon jó lett volna együtt tölteni a karácsonyt!
- Akkor gyere! - mondtam, és õ szegény nem akart hinni a fülének, amikor elmondtam, hogy nagy valószínûséggel csak az újévben fejezzük be a berakást! Ugyanis a Jóisten velünk van, és azért nem fogadták el a raktárakat, hogy nem mehessünk el karácsony elõtt, és õk lejöhessenek kikötõire!
Ha minden jól megy, akkor jövõ héten pénteken érkeznek... Remélem, a pénteki órát el tudja cserélni, és Szabolcsot is elengedi az iskola...

Péntek, december 13. Gdansk. Reggel hatkor folytattuk a raktártakarítást, szépen szárad a raktár, pedig melegítõs ventillátorokat is rendeltünk, lehet, hogy nem lesz rájuk szükség... A mosóvizet nem dobhatjuk ki, ezért várjuk a tartálykocsit, amelyik elviszi a vizet...
Tegnap láttam Computer World üzletet, kimegyek, és megnézem, hogy tudok-e venni printert... Minden az ártól függ!

Szombat, december 14. Gdansk. Ma kimentem Wrzeszczbe, ez Gdansk és Oliwa között van, de hát ezeket a városokat nem lehet szétválasztani, annyira egybeépültek. A 15-ös villamossal tizenöt megálló a kikötõtõl... Seprût kerestem a raktártakarításhoz, mert természetesen Klaipedában partvisokat küldött az Asal (a görögök), mert az a legolcsóbb... Végigjártam egy csomó üzletet, végül egyben találtam négy darabot, nem is ez a csoda, hanem az, hogy az utcán többen megállítottak, hogy hol vettem. Mert már ide is betörtek a nyugaton közkedvelt, használhatatlan, de szemre tetszetõs ócskaságok...
Sok üzlet van, bevásárlóközpontok egymás mellett, de a választék közel azonos... Talán olcsóbb mint otthon, de lehet, hogy csak látszat, és a jó holmik itt is drágák.
Bejártam vagy tizenöt komputerüzletet, és mindenütt ugyanazt a választékot találtam. Árban pontosan annyi egy nyomtató, mint Klaipedán volt... valószínûleg hétfõn megveszem, mert nem tudok nélküle létezni.

Hogy én milyen marha vagyok...!

Ugyanis mikor kimentem kissé szórakozott voltam... A villamoson ülve arra eszméltem, hogy fázik a lábam. Huzat van, gondoltam, és ebbe bele is nyugodtam volna, ha nem nézek a lábamra... Papucsban voltam! Kissé avantgárd viselet a télikabáthoz, mínusz két fokban, de hát itt is vannak csudabogarak, nem nagyon lógtam ki közülük...
Amikor bejöttem, elmeséltem, jól kiröhögtek, de Levente a harmadik gépész, és a fedélzetmester mondták, hogy látták, és csodálkoztak, de nem akartak szólni, mert hátha...
De hogy "mit hátha", arra nem tudtak értelmes magyarázatot adni!
Meghozták a raktárventillátorokat, most két napig fûtjük, szárítjuk, söpörjük, és majd hétfõn kezdjük a berakást.
Nagyon várom Encsikét és a kisebbik fiamat!

Vasárnap, december 15. Gdansk.
Történelmi pillanat: 99.8 kg vagyok...! Ennek örömére ma többet ettem a szokottnál!

Hajnal óta zuhog a hó! Ez túlzás, mert nem is zuhog, hanem vízszintesen hordja a szél...
A raktárak nem a legjobb állapotban vannak. Sok a cukorfolyás, szivaccsal kell mosni, több helyen beázunk, ez a havazástól van... Mi lesz itt holnap reggel? Nagyon rosszkor jött, holnap jobb lett volna...
Jönnek a feleségek... Tegnap az eleknéni, ma H. Géza menyasszonya érkezett, pénteken Encsi, Szabolcs, a fedélzetmester felesége és két gyereke várható...
Ha a raktárakat átveszik, akkor Ninó pénteken szabadnapos lesz, úgy osztom be a szolgálatot, hogy a nappalosok egyike mindig szabad lesz... Így együtt várhatjuk az asszonykát és az ifiurat!

Hétfõ, december 16. Gdansk. Hajnali négykor keltem, hogy elvégezzük az utolsó simításokat a raktárakon...! Hatra jöttek a surveyorok. Elfogadták a raktárakat, és nyolckor elkezdték a berakást...
Sajnos 100.5 kg voltam reggel! Ma nem eszem. Tegnap a nagy örömre többet ettem, mint várható lett volna...
Mégsajnosabb, hogy nagyon megy a berakás. Rossz esetben 4000 tonnát berakhatnak holnap reggelig. De azért vannak bíztató jelek is. Jön egy hajó, holnaputánra várják, amikor is elvisznek rakodókat tõlünk. Az idõ se lehet mindig ilyen verõfényes! Most kell jól imádkoznunk...!
Beszéltem Encsikével. Szabolccsal mindketten betegek, otthon vannak. Ha tudnak jönni, akkor csak pénteken indulhatnak, ha jönnek. Ugyanis a rakodásról semmi biztos nincs, így minden elõfordulhat, tehát csütörtökön újra hívom õket, akkor okosabbak leszünk... Lehet az is, hogy karácsony elõtt kész leszünk, de az is, hogy az új évben indulunk...

Vásároltam, apróságok, semmiségek...

Néhány apróságot vettem: gázt az öngyújtómhoz, de kiderült, hogy rossz, így most vehetek egy újat... Vettem egy 8mm-es tisztító kazettát a kamerához, nem tisztítja, tehát szervizbe kell vinnem, mert más baja is van a lejátszófejnek... Többször betettem, de nem változott a kép...
Vettem három karácsonyi kazettát. Egy nemzetközi válogatást dupla album, és egy lengyelt. Megvan a "Cicha Noc", azaz a Csendes Éj lengyelül, a válogatáson is rajta van - ez csodaszép feldolgozás, angolul - , így most már 12 különbözõ változatban, illetve nyelven megvan ez a gyönyörû, kedves karácsonyi dal...
Három alsónadrág és hat pár zoknival is gyarapodtam...

Kedd, december 17. Gdansk. Majdnem háromezer tonnát raktak be, ez nem jó, de nem is rossz...
100.2 kiló vagyok...
Este kimentem, vettem egy olvasószemüveget, Ninónak jelképes karácsonyi ajándékot, és egy bögrét magamnak. Hatalmas iramban raknak...

Szerda, december 18. Gdansk. 99.9 kiló vagyok. Délben mondta a stivador, hogy a karácsony már biztos. December 24-én 15.00-ig kell átállnunk a másik rakpartra, és december 31-én 15.00-ig kell befejeznünk a berakást. Azt is felajánlotta, hogy telefonálhatok haza.

Változhat az utunk...! (Látom már a hazautazást...?)

Délután már éppen indultam volna az irodába, amikor házi feladatot kaptam: mennyi lesz a merülésünk, ha felveszünk még plusz ezer, kétezer vagy három ezer tonna cukrot. És Algéria se biztos, mert lehet, hogy Jordánia, Pakisztán vagy Sri Lanka lesz a kirakó! Sri Lanka lenne a legjobb, oda legalább egy hónap az út. A következõ út végén, a kirakóból mennék haza...! Ez lenne az igazi karácsonyi ajándék! Azon felül, hogy Encsivel beszéltem, és õ legalább úgy örült, hogy jöhet, mint én!

Csütörtök, december 19. Gdansk. 99.5 kiló vagyok! Egész éjjel nem volt rakodás, mert esett az esõ!
Sõt, reggel is csak annyit mondtak, hogy meghallgatják az idõjárás jelentést és annak a függvényében jönnek rakodni. Mára már csak két ganget ígértek... Hál' Istennek, nem megy mégsem annyira, ahogy az elsõ két napban látszott...
Írtam karácsonyi lapokat... Ma adom fel õket. A mai hírek szerint Jordániába, Aqabába megyünk.

Fedélzetmesterné a pácban...

Délután Cs. kiment telefonálni. Nagy sápadtan jön be.
- Mit mondtál te a feleségednek? - kérdezi. - Azt mondta az asszonynak, hogy nem biztos, hogy jönnek...!
Ezt nem értettem kristálytisztán. Ugyanis Encsivel megbeszéltük tegnap, hogy ma délelõtt megy megvenni a jegyet. Akkor meg miért ne jönnének? Ideges lettem, kimentem Romanhoz, a stivadorhoz, hogy telefonáljak haza. Egykor nincs otthon senki. Kettõkor nincs otthon senki. Háromkor Szabolcs felvette a telefont. Kiderült, hogy Encsike felsorolta a szokásos bizonytalansági tényezõit, de ehhez hozzátartozik, hogy neki semmit se lehet 100%-ra mondani. Jó, ebben van valami, mert mindig bármi közbejöhet... De ha egyszer megveszi a jegyet, akkor nem értem, hogy miért kellett a frászt hozni egy asszonyra, aki amúgy is retteg a leutazástól, most jön elõször hajóra. Azt nem szabadna ilyesmivel fárasztani. Persze az asszonykám nem tudhatta, hogy Cs.né hogyan fogadja a mondókáját, de õ teljesen kétségbeesve mondta a férjének, hogy nem biztos a leutazás.
Hozzá tartozik még az is, hogy ki tudja, õ mit mondott a férjének, és Zoli mit adott át belõle. Azért egy négyes láncon érkezõ: õ azt mondta, hogy amaz azt állította, hogy úgy hallotta - ez sose hiteles információ.
Egy a lényeg: szombaton 12:34-kor, ha minden jól megy, és nem jön közbe semmi, akkor lehet, hogy valószínûleg megérkezhet a kis feleségem és a kisebbik fiam is! Lekopogva bal kézzel alulról az íróasztal falapján, hogy a valószínûség még nagyobb legyen...!
Milyen jó lesz nekem holnapután! És Encsinek is, mert kipihenheti magát, szegény panaszkodott, hogy nagyon elfáradt, szeretne nagyokat aludni. Hát itt lehet!

Szegény P. Zoli...

Körülbelül egy hete jelentkezett P. Zoli, hogy orvoshoz szeretne menni. Dolgozott a gépházban, végig térdelt, és késõbb észrevette, hogy a térde bedagadt. Jól felpüffedt, de fájdalmat nem érzett. Azóta is dagadt volt, de mivel nem fájt, nem erõltette különösebben az orvost.
Ma délután bejött a kikötõi doktor, megvizsgálta, csóválta a fejét... Érzéstelenítette, majd megpungálta. Leszívott egy hatalmas fecskendõnyi véres folyadékot.
- Azonnal haza kell mennie, és kivizsgáltatni - mondta Zolinak. Alapos, és sürgõs kivizsgálás kell. Gondolom szegény hogy be lehet tojva. Márta a felesége mint az élõhalott jár-kél, falfehéren...

Péntek, december 20. Gdansk. Ma indulnak Encsiék, holnap érkeznek! A ma érkezett telex szerint Jemenbe, Hodeidába visszük a rakományt.

Gdyniába mentem...

Reggel elektryczkára ültem és átmentem a Gdyniai Tengerészeti Fõiskolába. Prof. Stupakot kerestem, mert R. barba megadta a nevét, telefonszámát, hogy õ szervezi a külföldiek részére a különbözõ tanfolyamokat.
A Fõiskolán nem találtam. A Dar Mlodzierzy vitorláson volt, a háromárbocos iskolahajón. A szalonban találtam meg, kedves, szimpatikus úriember, aki gyengébben beszél angolul mint én. Ha õ is tanít majd, nem lesz probléma az angol nyelvû anyag megértésével. Felírta a címem, telefonszámom, és egy áprilisban induló tanfolyamra elõjegyzett... Majd értesít, és elküldik a tudnivalókat. Azt mondta, lehetõség lesz az ARPA bizonyítvány megszerzésére is (10.000 tonnán felüli hajón kötelezõ a parancsnoknak, egy továbbfejlesztett, automatikus radar, mely képes a hajók valódi mozgásának meghatározására és ábrázolására is.
Ez után átmentem egy kimondhatatlan nevû captainhez, akik manõvertanfolyamokat szerveznek Ilawa-ban, kicsinyített modellekkel. 4600$ a tanfolyam díja! Lehet, hogy jövõre megcsinálom, ha van benne fantázia. Utána kell járnom, de valószínûleg a Seascot-nál lehetne ezzel a bizonyítvánnyal hajózni parancsnokként...
Hazajöttem, és borzalmasan rekedt vagyok, fáj a torkom, köhögök, szúr a mellem és a hátam. Most Márta, a kápó felesége ellátott némi aszpirinnel, és "Jolmentivel", most kúrálom magam, hogy mire Encsike megjön, valamivel jobban legyek.
P. Zoli holnap hajnalban megy haza, este érkezik az új negyedik gépész...

Nem jönnek... (Miért nem szeret az Úristen...?)

Délután négykor bejött a stivador, és közölte, hogy a shipper (az árú feladója) õrjöng dühében, amiért délután elvittek egy brigádot egy másik hajóra. Minden túlórát fizet, négy ganget, éjjel-nappal, szombat és vasárnap. Karácsony elõtt el kell mennünk!
Kénytelen voltam lemondani Encsiék útját. Szegény asszonyka nagyon sírt. (Én csak azért nem, mert hárman voltunk az irodában, ahonnan telefonáltam, tartani kellett magamat.) Ráadásul, Imre menyasszonya már elindult vidékrõl, így megkérte Encsit Imre (rajtam keresztül), hogy menjen ki az állomásra, és mondja el, hogy mi történt...
Sírni volna kedvem.
Amikor visszaértem, egy óra múlva elkezdett havazni, pedig az idõjárásjelentés azt ígérte, hogy száraz lesz az idõ karácsonyig. Ha még esne, akkor talán lejöhetnének, esetleg 23-án, amikor már biztos, hogy maradunk-e?

Szombat. December 21, Gdansk. 99.2 kiló vagyok. Azt hiszem, a mostani karácsony és szilveszter lesz az elsõ, amikor nem viszem majd túlzásba az evést. Szentestére halászlét és töltött káposztát(?) csinál a szakács. Nyilván, csak halászlét eszem.
Nem hittem, hogy a klaipédai érkezés után is fogyok! És lám, azóta is fogytam, december elseje óta: 2.9 kilót! A tudomány mai állása szerint vagy egy Vörös-tengeri egyiptomi kikötõbe megyünk, vagy a Perzsa-öbölbe kirakni.

Bahamai surveyor a hajón.

Egy kis, apró, kopaszkás emberke érkezett, hogy a bahamai elõírásoknak megfelelõen ellenõrzést tart a hajón. Minden papírunkat, okmányunkat átkurkászott. Kicsit kötözködött a tiszti bizonyítványommal, mert olyat, hogy Másodosztályú tengerészkapitány, még nem látott, fõleg azzal a behatárolással, amit a magyar hatóság rátesz, (200 tengeri mérföldre a parttól, és 1600 GRT nagyságig. Ez egy baromság.) Amikor elmondtam, hogy jelentkeztem Master tanfolyamra a Gdyniai Tengerészeti Fõiskolára, akkor nagyon elégedetten bólogatott. Aztán Z. rádiósokmányait nem akarta elfogadni, nem is csoda, mert nincs is neki rádiós papírja, csak magyar és francia nyelvû (a világon sehol se fogadják el, még a franciák se!) rádiós papírja...
Azután mentõcsónakriadót, és tûzriadót tartottunk. Itt még jópofáskodtunk, kedélyeskedtünk, de aztán a mikor a hidat ellenõrizte, mindenbe belekötött. (Jó, igaza volt.) Egy szép hosszú listánk van mindarról, amit be kell szereznünk, indulás elõtt!
Holnap is jön ígérte.
A megfázásom nem javul, ugatok mint egy kutya...

Vasárnap, december 22. Gdansk. Ma is beszéltem Encsivel, megígértem holnapra is hívom, meglátjuk, mi lesz? Holnap végezhetünk, és akkor még az is lehet, hogy a karácsonyt nem Lengyelországban töltjük...
Ma is bent volt a surveyor, hál' Istennek csak annyit beszéltem vele, hogy boldog karácsonyt kívántunk egymásnak...

Hétfõ, december 23. Gdansk. Jó sok hó esett, de azt hiszem nem elég... A 23.00-07.00-ig tartó mûszaknak is lesz munkája. Nem egyezik a két rakományszámlálás, a feladóé és az átvevõé, több mint ötven tonna a különbség! Már nem tudnak minden raktárban dolgozni, tehát lassul is a munka. Ha esne még hó, mintegy öt-hat órán keresztül, akkor itt kellene maradnunk szenteste...!
Ma már nem tudtam kimenni, mert ugye az utolsó nap, mint a Bonzsur Dorából és a Nagy riportból is kiderül nem arra való, hogy az elsõ tiszt városban csámborogjon!
Ma 99.5 kiló voltam. Ehhez hozzátartozik az is, hogy tegnap a városban ruhástól 101 voltam, és lemérve a ruháimat kiderült, hogy négy kilónyi hacuka volt rajtam! Az Indiában csináltatott rövid és hosszú nadrágom olyan bõ, hogy a hasam elõtt van tíz centivel...!
Megfázásilag jobban vagyok.

Kedd, december 24, Gdansk. Hajnalban még 800 tonna rakomány volt vissza, állítják, hogy 15.00-ig berakják, és elmegyünk...
11:00-kor jött egy távirat az ügynökségtõl, hogy mivel a berakás délután kettõ körül lehet kész, így azt ajánlották a tulajdonosnak, hogy maradjunk itt, mert a manõver többszörösébe kerül a hajónak három óra után (5 ezer dollár), mintha 29-én este megyünk át Gdyniába (ezer dollár a rakpart illeték erre az idõre). Tehát izgatottan vártuk, hogy mi lesz belõle, és most, délután úgy néz ki, hogy maradunk...!
Most persze mindenki okos, és mondják, hogy nem mondták volna le a kikötõi látogatást a helyemben... Mehetnek a fenébe! Csak azt nem értem, hogy miért nem lehet kimenni telefonálni? A barba még nem meri megengedni senkinek, hogy elhagyjuk a hajót. Én a helyében azt hiszem, már hozzájárulnék.

Karácsony, Szenteste...

Nem ez az igazi karácsony! Nagyon hiányoznak mindketten, Encsike is és a kisfiam. Még az a jó, hogy itt a nagyobbik csemete... Nekem, és remélem Nimródnak is a Szenteste délután fél hatkor kezdõdött el. Amíg rakodtunk, a hóesésért imádkoztunk. Alig-alig esett. És most zuhogó, kavargó hópelyhek tapadnak a hajunkra, fehér gallért varázsolnak pillantok alatt a vállunkra. Így bandukoltunk a kihalt kikötõben. A csillogó hókristályok karácsonyi balettet táncoltak a lámpák fényében. Az épületek ablaki világosak, majd minden lakásba belátni, karácsonyfák hirdetik, erõsen katolikus országban vagyunk, s mindenki otthon örül a családnak.
Mi egymás mellett sétáltunk, leginkább szótlanul, a cipõnk alatt a frissen hullott hó kirajzolta a talpakat. Elmentünk a katolikus tengerészklub, a Stella Maris elõtt, ahol a szent család didergett az udvaron, hóval lepetten, a betlehemi jászol elõtt. Körülöttük villanylámpa girlandok villogtak. A villamossíneken szûz hó csillogott. Nem csikorogtak a kerekek, valahol egy remízben várják, hogy az emberek elõbújjanak az otthonokból, és a dolgukra vihessék õket. Az útkeresztezõdésben a Szupermarket kirakatai adják a legtöbb fényt. Ez elég ahhoz, hogy feltárcsázhassam a Hungary Direct számot, s bemondjam:
- Székely István vagyok, s mondom az otthoni számot, velük szeretnék beszélni. - De csak szeretnék! Nem hall a központ, vagy ötször tárcsáztam, és semmi. Minden alkalommal letették... Így nem tudom felhívni az asszonykámat! Holnap elsõ dolgom lesz, hogy reggel kimegyek, és keresek egy mûködõ telefonfülkét, még ha a lábamat le is kell járnom! Szomorúan jöttünk be Ninóval...

Ajándékosztás, gyertyagyújtás nélkül.

Mert nem vettem karácsonyfát magamnak. Nem az igazi Encsi és Szabolcs nélkül! A szalonban van, elég lesz. Amikor bejöttünk a nem-telefonálásból, felhívtam Ninót a kabinba. Feltettem a Cicha Noc, azaz a Csendes Éj címu karácsonyi kedves dalt, ami a lengyelek nyelvén is nagyon szép.
Átadtuk egymásnak az ajándékainkat. Csak jelképes volt, amit vettem, de szükséges, mert meleg zoknikat kapott a fiam, és egy kis csokit is. Természetesen, amíg a vacsorához készülõdtem, és fürödtem, addig a csokinak esett neki.
Én egy Brut dobozt kaptam, ez a kedvenc illatszer márkám, egy dezodor volt benne, és egy tusfürdõ, ami samponnal van kombinálva, így hajmosáshoz is lehet használni.
Kicsit beszélgettünk, majd levonult a kabinjába.

A Humber karácsonya...

Táviratokat kaptunk: küldött Mr. Bott, az Asal, így kint vagyunk a vízbõl. A barba is küldött nekik. Jól megkapták.
Mindkét szalonban karácsonyfát állítottunk. A legénységiben nagyobbat, a tisztiben kisebbet. Nem tudok videózni, mert elázott a kamera, akkora hóesésben kerestünk egy mûködõ telefonfülkét...
A barba szerencsére nem szenvedett beszédkényszerben, így csak pár szót szólt, és koccintottunk.
- Boldog Karácsonyt, Feliz Navidad! - hangzott mindenütt. Közben a rádiós kiosztotta az ajándékokat. Vacsorához ültünk, és halászlét ettünk, majd töltött káposztát. Volt beigli is, meg fehér bor...

Mégis telefonáltam...

Vacsora után kimentem, és csodák csodája, azonnal sikerült beszélnem a budapesti központtal, és így az asszonykával is. Szegény egy kicsit ideges volt, mert Cs. Zoli már beszélt a feleségével, õ pedig azonnal felhívta Encsit.
De amikor elmondtam a délutáni kálváriámat, akkor minden rendben volt. Nagyon örült a nyakéknek amit Indiában vettem, és Palival hazaküldtem!
Aggasztó, hogy Szabolcsnak fáj a csípõje, és sántít, január 7-re kapott beutalót ortopédiára. Remélem, nem lesz semmi komoly baj!

Szerda, december 25. Gdansk. Csendesen telt a nap. Többször kimentem sétálni, próbáltam telefonkártyákat szerezni, de nem sikerült. Minden üzlet zárva van. Délután megint beszéltem Encsivel és Szabolccsal, holnap is hívjuk õket, mert Apáék nálunk lesznek ebéden, és akkor mindenkivel tudunk beszélni.
Egész nap esett a hó. Amióta befejeztük a berakást, szinte csak percekre áll meg.
Este bementem az óvárosba, nagyon szép a havazásban. Fél tizenegy felé keveredtem vissza a kikötõhöz. A 15-ös villamos megállójánál van egy Night Club, gondoltam egyet bementem. Ezzel az összes vendég megérkezett. Ittam két sört, és éjfél elõtt tíz perccel minden vendég elment személyemben...

Csütörtök, december 26. Gdansk. Folytatódik a havazás. Biztos vagyok, hogy amint átérünk Gdyniába, eláll, és ha beraktuk a cukrot, akkor folytatódik...
Délután beszéltünk Encsivel, Apával.
Este nagyot sétáltam az óvárosban. Nagyon szép volt, annak ellenére, hogy borzasztó a hideg! Majd lefagyott a fülem, s az orrom! Újra tatarozták az épületeket, a kivilágítása szerény, de hangulatos.

Péntek, december 27. Ma is csendes nap volt. Igaz, híztam egy kicsit, reggel 100.6 kiló voltam, de ez nem olyan sok, tekintve, hogy elmúltak az ünnepek.
Encsivel újra beszéltem. Majd lefagyott a kezem, olyan hideg volt. Mínusz tizenhat fokot mértek. Este megint besétáltam az óvárosba.
A hajón megy a fûtés, teljes erõbõl, de csak 14 fok volt este, így tréningruhában, három pléddel takarózva tudtam aludni.

Szombat, december 28. Gdansk. Már nagyon várom, hogy elinduljunk. Elegem van a hidegbõl, pedig nagyon élvezem a hóban tett sétákat.
Mindenesetre készek vagyunk arra, hogy átmenjünk Gdyniába, a rendkívüli hómunkások már letakarították a havat a raktártetõkrõl, az elsõ és hátsó manõver helyrõl, csak a híd van hátra. Legalább huszonöt centis hó takarja a hajót... Kíváncsi vagyok, mikorra olvad el.
A latinjaink igen festõi látványt nyújtanak, amint beöltöznek a hideg ellen... Még a kabinajtót is magukra veszik!
Én, ha kimegyek, a következõképpen öltözöm fel: melegítõnadrág, farmer, 6 db. rövid ujjú trikó, három hosszú ujjú pulóver, és a meleg, téli dzseki. Ehhez jön még egy baseball sapka, ami nem kimondottan téli viselet... És így is fázom!
Van egy Joker Night Club a kikötõ mellett. Nem kell félreérteni, itt a diszkókat hívják így. Éjjel kettõig voltunk kint Ninóval. Tini lányok rázzák a seggüket, és tini fiúk bámulják õket, úgy téve mintha egészen mással lennének elfoglalva. Csak a vén marha (ez én vagyok) gyönyörködtem bennük gátlástalanul... (Na és a fiam is, egészen belefelejtkezett a látványba.) Fantasztikusan táncoltak... Talán még jobban, mint Brazíliában.
Volt egy lány, az valóban csúcsteljesítményt produkált. Úgy táncolt, hogy azt egy hozzám hasonló "parkett-elefánt" el se tudja képzelni... Volt rajta egy farmer, egy ormótlan, vastagtalpú csizma, meg felül egy kis semmi, ami a mellét takarta, de a karja, a hasa szabadon volt. És nem fázott. Én a fent említett öltözetemben (6 trikó, 3 pulóver) dideregtem!

Vasárnap, december 29. Gdansk. Itt vagyunk, ennyi.

Hétfõ, december 30. Gdynia. Éjjel átjöttünk. Este tízkor kezdtük a manõvert, ma hajnali háromkor kerültem ágyba. Reggel két csapat rakodott, de 15 óra után nem dolgoztak. Ha nem lesz kész a berakás holnap délig, akkor elmegyünk, és nem érdekes, hogy mennyi rakományt vettünk fel. A shipper dedfreightet (üres rakománytér miatti büntetést) fizet.
Délelõtt kimentem a Fõiskolára, hogy találkozzam prof. Stupakkal, akinél jelentkeztem a tanfolyamra. Senki se volt bent, így csak egy levelet hagytam számára a portán.
Utána vettem egy edzõcipõt, meg négy zoknit, hat alsónadrágot. Utána lejártam a lábam, mert a barba kért 12 zloty körüli árban zoknikat, és ilyet itt nem lehetett kapni... Õrület! Már azt hittem, hogy nem tudom megvenni, a sírás határán voltam, annyira fájt a lábam, a köszvényem a sok talpalástól, a rendkívüli hidegtõl... És láss csodát, az egyik boltban kaptam öt darab megfelelõ árú zoknit! Maradt még ötven zlotym, még egy órát nézelõdtem, hogy mit vegyek rajta. Nem jutott eszembe, hogy áprilisban jövök tanfolyamra, megtarthattam volna. Így aztán három kazettát vettem. Kettõ a Kelly Family-tõl, az egyik karácsonyi, a másik a legújabb lemezük. A harmadik egy diszkó kazetta. Azért vettem meg, mert rajta van az a szám (Mallorca), amelyikre a táncos lábú csaj fantasztikus produkciót mutatott be a Joker Night Clubban. Nimród jót mulatott azon, hogy diszkózenét vettem...
Még az a szerencsém, hogy Nimród kimegy este, és felhívja Encsikét, hogy nem tudok újra telefonálni.

Kedd, december 31. Újra 100 kiló alatt vagyok (99.8). Nem ebédelek, és azt hiszem, nem is vacsorázom. Estére bélszínt csinál a szakács, de mióta Ü.L. fõz, még nem ettem jó bélszínt, így semmit nem vesztek, ha kihagyom, még akkor is, ha szilveszter estéje van...

Az év utolsó napján Mr. Bott az erdõben kóborol...

Éjjel nem dolgoztak. Szerintem a stivadorok nem tudtak embereket szerezni ilyenkor, szilveszterhez közel... Reggel három csapat jött, és azzal a merész elképzeléssel álltak elõ, hogy berakják a hajót. Azt ígérték, hogy délután kész lesznek... Mekkora volt a meglepetés, amikor közöltem, illetve megmutattam a telexet, mely szerint délben elmegyünk...
Tizenegy óra körül mi lepõdtünk meg: a feladó közölte, hogy amennyiben nem használjuk ki a rendelkezésre álló munkaidõt, akkor nem fizet az elmaradt rakományért (dedfreight). Így az a helyzet alakult ki, hogy folyamatosan rakodtunk. De így beraktuk a teljes mennyiséget, és nem marad le rakomány, tehát nem kell dedfreight-et fizetni, s amilyen kutya szerencséje lett Mr. Bott-nak, elmaradt az extra pilot-költség is, mert három elõtt elindultunk. De addig míg ez ki nem derült, addig úgy érezhette, hogy megint bevitték az erdõbe, és ott kóborol, s azon csodálkozik, hogy miért nincs szerencséje már megint? Mindig a lehetõ legnagyobb pöcegödörbe nyúl be ez a barom...
Sajnos a matrózoknak nem lesz valami szép szilveszterük és Újévük. Indulás után raktárcsukás, ez nem a legegyszerubb mûvelet ezen az "Öreg Hölgyön". És a holnapi napjuk is munkával telik majd, mert a raktártetõket a lehetõségekhez képest a lehetõ legjobban vízmentesíteni kell. De ahogy manapság a közhelyírók kitalálták: ez is benne van a pakliban - vagy amit még jobban utálok: a hajózás errõl is szól...! (Borzalmas! Nem? Ezt most éppen Sz. Gyuszi használja és terjeszti elõszeretettel.)
Ebédre tepertõs túrós csusza volt, sok tejfellel (sajnos nem nekem). Nagyon éhes voltam délután... Vacsorára bélszín - ettem belõle, de semmit nem vesztettem volna, ha kihagyom!
Ezzel az elsõ, teljes évrõl szóló naplóm utolsó napját is befejeztem.

1997

JANUÁR

Szerda, január 1. Balti-tenger. Január elseje a fogadkozások napja...
Ebbõl egyenesen következik, hogy nem fogadok meg semmit. Nincs különösebb értelme. Nem ígérem, hogy lefogyok, mert a legjobb úton haladok afelé, hogy újra normális legyen a súlyom. A másik gyakori fogadkozás: nincs több cigaretta. Ha eljön az ideje, akkor leteszem.
A szilveszter nagyon egyszerûen telt...
Háromnegyed éjfélkor felébresztettek, lementünk a szalonba, köszöntöttük egymást, megettem néhány virslit, majd vissza aludni. A legénységi szalonban diszkóztak, ott jobb hangulat lehetett, mert még hajnali négykor is nyüzsögtek...
Reggel viszont dolog van, bármennyire is ünnep az új év elsõ napja...

Oroszlán, 1997...

Encsitõl karácsonyra megkaptam az erre az évre szóló horoszkópomat. Kíváncsi leszek, hogyan, s mennyi válik be belõle?
Tehát nézzük, mit ír január elsejére:
A horoszkópom szerint jó hangulatú szilveszteri buli után lustálkodjak sokáig...
Ha ez a jó hangulatú, akkor milyen a rossz...?
Hétkor felvettük a pilotot, Skagenig visznek...
Nem tudtam hazatelefonálni...
Azt mondja a fiam, hogy András öcsémék nálunk szilvesztereztek. Jó lett volna otthon lenni. De legalábbis egy telefon erejéig beszélni mindenkivel, boldog új évet kívánni mindenkinek, de nem jött össze. A hajó VHF rádióinak a hatósugara igencsak gyengécske, alig húsz mérföldes körben vehetõk, így aztán Gdynia Rádió már nem hallott meg, amikor próbálkoztam...
Nekiálltam az Atlantic Star átnézésének, javításának. Õrület, hogy miután apa is átolvasta, én is átjavítottam, mennyi hiba van még benne! Szisztematikusan végigmentem a típushibáimon. Nincs szándékomban, hogy átírjam, megmarad olyannak, amilyennek megírtam, de apróbb hibákat javítok. Egy-egy ismétlõdõ szót cserélek, nem kis munka!
És utána a Bonzsúr Dora következik, de közben, vagy elõtte(?) be kell fejeznem a Nagy riportot...
Csak nehogy szétforgácsolódjak!

Kedd, január 2. Nagy Belt. Szerencsések vagyunk, jó idõben keltünk át a Nagy Belten, a Balti- és az Északi-tengert elválasztó dán szoroson. Éjszaka havazott, szép fehérek vagyunk...

Az ünnepeket megúsztam...

Szerencsésen túljutottam a karácsonyon és a szilveszteren, s csak másfél kilót szedtem vissza. December 24-én reggel 99,5 kiló voltam, ma reggel már csak 100,3. Tegnap óta újra leadtam nyolcvan dekát. Azt hiszem, leírtam valahol, ha 104 kiló alatt megúszom a hagyományosan nagy zabaidõket, akkor boldog leszek! Hát most az vagyok.
Mindenképpen le kell még adnom jócskán a súlyomból, mert fogyás ide, súlycsökkenés oda, a pocak még domborodik, bár a ruháim mind jók, az semmiképpen se baj, ha tovább tartom a tendenciát... A Bombayban csináltatott egyenruha nadrág jó hat centivel a hasam elõtt lifeg... (Hál' Istennek! Azt be lehet vetetni...)
A horoszkóp
szerint ma sikeres randevúm volt...
A dán pilot igazán jó svádájú, magas szõke pasas, de ez nem dobott fel különösebben...

Péntek, január 3. Északi-tenger. Visszatért a karácsony elõtti súlyom: 99.5 kiló vagyok. Azt hiszem, mostantól nem tudom ellenõrizni, mert kezd elromlani az idõ. Eddig két és fél napot kaptunk ajándékba, meg se mozdultunk, de mostanra ÉK-i szél kerekedett, és délutánra DNy-it jósolnak, az pedig szembõl jön...
Állítólag Falmouthba megyünk olajozni.

Egérrágta G. Washington...

Délután rémülten vettem észre, hogy egy egér megrágta a pénzem...! Szerencsére csak egy egydollárost, de azt tisztességesen körbe ette, fene a jó ízlését. Egy százasnak a sarkából egy egészen pici darabot kebelezett be, nem is látszik igazán! Ha a százas van felül, rágondolni is rossz...! Így este hajtóvadászatot indítottam a szürke macska ellen, de nem találom, mert amióta a pincér "megfeddte" mindkettõt a karácsonyfa lerántásáért és összetöréséért, azóta elbujdokolt, úgy a szívére vette az esetet...
A horoszkóp szerint ma fergeteges színdarabot hagynék ki, ha a fejfájás miatt otthon maradnék...
Nem is fájt a fejem...
Este megörvendeztetett a barba. Egy táviratot mutatott, mely szerint száz dollárral megemelték a fizetésemet! Minden magyarnak, de csak a tiszteknek és az OS-eknek, így Ninó is kapott egy százas emelést. Titokban tartjuk, mert el akarjuk kerülni, hogy a fedélzetmester és a szakács hõzöngjön...

Szombat, január 4. Északi-tenger. Viharos idõben hajózunk, de szerencsére hátulról kapjuk, így nem mozgunk.
98.8 kiló voltam reggel!!! Ebbõl délután még húsz dekát leadtam, mert levágtam a sörényem. Nimród nem tért magához a meglepetéstõl!
Átkeltünk a Doveri-szoroson. Egy táviratban azt kérdezték, mikor érhetünk Alexandriába? Lehet, hogy Egyiptomba megyünk...?

Egérfogóban vagyok...

Bezártam a szürke cicát a kabinomba, hogy fogja meg a dollárrágó egeret. A dög egész nap aludt, egy fia cincogó nem sok, annyit se fogott... Pedig amíg nem kapja el, addig nem kap enni! Este már nagyon dörgölõzött, mert hízelegni azt aztán tud! A fiókomat kiszedtem, hogy be tudjon menni az ágyam alá, így mindem holmim szétszórva hever a kabinban, ez a rusnya állat meg békésen szunyált a trikóim között! Közben meg azt álmodtam, hogy elfogta az egeret, sõt, hallottam is, ahogy csattog a foga, és erre felébredtem... A dög persze aludt!
A horoszkóp szerint a mai napot gyermekeim társaságában töltöm.
Nimród be se jött...

Vasárnap, január 5. Angol csatorna.

Falmouth...

Délben megérkeztünk Falmouthba olajozni. Manõver közben majdnem elvesztettük az egyik horgonyláncot. A fékrõl a ferrodol teljesen leégett, a lánc teljes hosszában kifutott, csak akkor állt meg! Szerencsénk volt! Induláskor pedig alig tudtuk felhúzni a jobb horgonyt.
Többen jót vigyorogtak azon, hogy most négy milliméteres a hajam.
Továbbra is egérfogásban ügyködöm. Most egérfogót tettem az ágy alá, és várom, hogy ráharapjon a kis bestia. Addig nem tudok létezni a kabinban, a ruháim mindenfelé szét vannak szórva...
A horoszkóp szerint a mai napon a jó meleg lakásban üldögélve, kedvenc karosszékemben jutok kellemes élményhez...
Az Atlantic Start elkezdtem átírni, mert úgy látom, majdhogynem élvezhetetlen abban a stílusban, ahogy megírtam... Valóban élvezem, és a kedvenc (egyetlen) karosszékemben üldögélek közben.

Hétfõ, január 6. Angol csatorna.

Egérfogás - gondolatokkal...

Tegnap este megfogtam az (egy?) egeret. Tízkor kapcsoltam le a villanyt, s fél tizenegykor hatalmas csattanás adta tudtul, csapdába esett a dollárrágó. Biztonság kedvéért kitettem még az egérfogót. Ma még nem teszem helyre a fiókomat se, hátha jön a bátyja, vagy az asszony...
Hajnalban az õrségben elgondolkoztam: milyen jó nekem... Ez a fõ gondom! Fogalmam sincs arról, hogy Torgyán mivel idegesíti az országot, a közvéleményt a parlamenti felszólalásaival. Nem tudok arról se, hogy a kormány mivel cukkolja az embereket, s a koalíciós partner mivel tart be a szocialistáknak? Ki tudja a hajón, hogy minek megy fel az ára, az ilyenkor, a január elején szokásos áremelkedésekkor. Nincs lövöldözés, robbantgatás, nem háborodunk fel semmin, legfeljebb az jut el néha-néha hozzánk, hogy milyen idõ van Pesten, az országban... Itt nincs drága benzin, nincs százforintos kenyér (mennyi lehet ma az ára...?), s mindig van friss paprika, paradicsom a reggelihez.

Spórol az ASAL

Este távirat jött az ASAL-tól, mi szerint igen magasak voltak az utaztatási költségek az elmúlt évben, és ezért a jövõben nem váltanak le mindenhonnan. Európa, USA, és Dél-Afrika azok az országok, ahonnan a hazamenetelt ajánlják. Ez a szokásos év eleji "húzd meg a nadrágszíjat" politika. Ezt az ABS-nek, a Seascotnak és a HMS-nek is megküldte.
Azt hiszem, ez most nekem beteheti a kaput, a kapitányi tanfolyamra gondolok. Így csak erõsen reménykedem, hogy a következõ utunk olyan lesz, hogy minden gond nélkül le tudnak váltani... De azt, hogy hova megyünk nem tudjuk. A charterer új Bill of Lading-eket bocsát ki, ez azt jelenti, hogy újra eladja a cukrot. Most a báziskikötõ az egyiptomi Alexandria...
A horoszkóp szerint ma pénzre váltom régi tervemet, egyébként átlagos nap lesz...
Átlagos menetnapunk volt...

Kedd, január 7. Vizcaya. Reggel 97.9 kiló voltam! Gyorsan megszabadultam az ünnepek alatt felszedett másfél kilótól! Továbbra se jelent különösebb gondot a fogyás. Nem éhezem, pedig igazán alig eszem. Ma reggelre például rántottát (kényér nélkül), ebédre ököruszály levest, és egy narancsot. A vacsora természetesen kimarad. Ha meghagynak gyümölcsöt, akkor arra lecsapok, és délután megeszem.
Finisterre-hez rossz idõt adtak. El is romlott, szerencsére a rakományunk jó, és nem mozgunk különösebben. Viszont egészen biztos, hogy beáztunk!
Elromlott a vécém, a román hegesztõk dolgoztak rajta egész délelõtt... Új csapot tettek bele, új csövet készítettek hozzá...
Levágtam a bajszomat és a szakállamat... Az apám nézett vissza a tükörbõl! Régen nem hallottam Nimródot ilyen felszabadultan röhögni, mint amikor meglátott! Mindenki azt mondja, hogy sokkal fiatalabb vagyok!
A horoszkóp szerint ma régóta dédelgetett vágyaim teljesülnek. A kedvesemet se szabad elhanyagolnom, mert a szerelemben is kedvezõ változások várhatók...
Hm... Most erre mit mondjak? Azt, hogy levágom a szõrzetemet, csak alig pár napja határoztam el. Nem egy régóta dédelgetett vágy...

Szerda, január 8. Atlanti-óceán. Reggel nem tudtam mérni magam, mert nyolcas viharban veszettül mozogtunk... Késõbb irányt is kellett változtatni, hogy elviselhetõ legyen a mozgás. A kabinomban minden elszállt, de a komputer szerencsére nem. Még az iratszekrényem zárt ajtaja is kinyílt, és a dossziéimat a földön szedtem össze...
A horoszkóp szerint ma megérint a tavasz, és csodás szerelmi élményben lesz részem...
Ha a tenger számomra szerelem, akkor valóban élmény volt, de nem csodás! Jobban szeretem a bíborszínû, felhõs napfelkeltéket, vagy az aranyban lebukó napot nézni a sima vízen... A tavasz valóban megérintett, mert ma este levettem a hosszúnadrágot, és rövidet húztam!

Csütörtök, január 9. Atlanti-óceán. Reggelre elcsendesedett a vihar, így folytatjuk az utat a normális irányban... Most Alexba megyünk, minimum 14000 tonna cukrot ott rakunk ki, a többirõl nem érkezett még rendelkezés.
A horoszkóp szerint ma összeveszem egy kollégámmal! Lássuk...
Hát ez nem jött be...

Péntek, január 10. Alborán-tenger. Reggel 97.5 kiló voltam. Az idõ szép, süt a nap, és 19 fok volt reggel nyolckor. Délelõtt rövid ujjú ingben és rövid nadrágban sétáltam a fedélzeten. Ki hinné, hogy tíz napja mínusz tizenhat fok volt, és majd megvett az Isten hidege!
Már mennék haza!
Kezdek ideges lenni... Nagy a bizonytalanság, mint mindig, most se tudunk semmi biztosat, és nekem nagyon kiszámítottan kell hazaérkeznem. A tanfolyam és a pénz egymást keresztezõ dolgok. A pénz miatt minél tovább kellene hajóznom, hogy ha megvan a parancsnoki papírom, sokat lehessek otthon. Ahhoz, hogy idõben elérjem a kurzus-kezdést, a legjobb lenne hamar hazamenni, de akkor elmegy a pénz, és mi lesz a közös nyarunkkal?
Remélem, a kocsi kész lesz idõben, és rögtön használhatom, ha hazaértem!
A horoszkóp szerint ma csendes, dolgos munkanapom volt. Úgy belefelejtkezem a munkába, hogy egy családi ünnepet elfelejtek...
Valódi, csendes napom volt... Nincs is családi ünnepünk...

Szombat, január 11. Földközi-tenger. Kezd hûlni a levegõ, reggel már csak tizenöt fok volt... Az algériai partoknál járunk.

Tejbalhé...

Kitört a tejbalhé... Baromság, és nem tudom, kinek adjak igazat? Az eleknek, aki reklamálta, hogy miért nincs tej minden nap, vagy a kambúzernek? De hát az érvei hülyeségek: nem ad tejet minden napra, pedig van elég a hajón. Inkább ad hetente háromszor fél litert, mint naponta két decit. A röhej az - azon kívül, hogy így többet is ad ki -, hogy amíg minden nap ki volt téve két liter tej a szalonunkban, addig se fogyott el az egész... Igaz, volt aki megitta, késõbb.
Ebbõl kifolyólag, még egy kicsit össze is vesztem a kambúzerrel.
Késõbb a barba beszélt a szakáccsal, és egészen más megvilágításba került az egész. Utálom az ilyen helyzeteket! Pedig parancsnokként elég sokszor kerülhetek szembe hasonlóval!
A horoszkóp szerint egy mai kiadós veszekedés jobb, mint a hallgatás, ami elronthatja a hétvégémet.
Igaz, veszekedtem a kambúzerrel, és ez a tejbalhé egyébként is keserû szájízt adott...

Vasárnap, január 12. Földközi-tenger. Az algériai partok elõtt hajózunk, reggel jó idõben, este már viharosabbra fordult... Még nem jön az olasz URH adás. Ma este volt az utolsó óraállításunk.
A horoszkóp szerint ma egy rég tervezett kirándulásra indulok partneremmel, és élveznem kell a mai napot...
Ez, itt, és ebben a formában nem teljesen jött be...

Hétfõ, január 13. Földközi-tenger. Hajnalban még nem tudtam megmérni magam, így nem tudom, mennyi lehetek most, de azt hiszem, olyan 97,5 kiló körül... Délelõtt elértük Szicília partjait. Egész szép, nyárias idõben hajóztunk. Próbálkoztam, hogy felhívjam Encsikét, mert izgat, hogy mi van Szabolcs csípõjével, de Gela rádió nem válaszolt.
A horoszkóp szerint ma kissé álmosan kezdem a hetet.
Így igaz, mert három nap alatt kétszer állítottunk órát elõre, és egész nap álmos voltam!

Kedd, január 14. Jón-tenger. Teljesen nyugalmas nap volt.

Szerda, január 15. Jón-tenger. Délelõtt Pilosz, a nagy sztór napja... Bejött Tony is és Mr. Kavafisz is. Megkaptunk mindent, amit rendeltünk. Mr. Kavafisz azzal búcsúzott el, hogy a tulajdonos a sok rakománykár miatt dupla biztosítási díjat fizet, és ezért nem akar több rakománykárt...
Akkor miért nem hozza rendbe a hajóját...?
Ez a Pilosz, sarki kisboltnak tûnik, mert kikötõje alig van. Háromméteres a vize, de hatalmas hajók horgonyoztak az öbölben, és mindegyike sztórt, anyagokat vételezett...

Jön a sörbalhé...?

A sztórral sört is kaptunk. Nem sokat, legfeljebb 15 kartonnal. Az okosok: elektrikus, M. Jani, máris azt fejtegették, hogy még ha nem is olyan jó sör, mint a spanyol, akkor is inkább ezt isszák, ami kb. 8 dollár kartononként, mint a Las Palmason beérkezett San Miguelt...
Nagyot nézett M. úr, amikor a kambúzer közölte, hogy ami érkezett, az mind a hajóé.
Tehát nekik marad a 19 dolláros spanyol...
Biztosan kezdik a pofázást, erre van tíz dollárom!
A horoszkóp szerint ma lehet új életet kezdenem, tanulságos nap lesz, és most érkezett el az ideje, hogy változtassak az étkezési szokásaimon...
Tanulságos volt, mert rájöttem, hogy a görögök ugyanolyan barmok, mint voltak, és az étkezési szokásaimon október végén változtattam. Bár, ha belegondolok, hogy egy hete stagnál a súlyom, akkor újra szigorúbbra kellene fognom a fogyókúrát!

Csütörtök, január 16. Földközi-tenger. Hajnalban 8-as erõsségû szél tört ránk, ezért behúzódtunk Kréta alá, és ezzel egy munkanapot nyertünk, mert egész nap nem mozogtunk. Rosszul aludtam, éjfélkor felébredtem, mert egy szekrényajtó csapódott jobbra-balra, a mozgás ütemére, a gyógyszerszekrényben. Aztán a tegnap behozott olajoshordók kötözése izgatott, ezért fél egykor kimentem megnézni, hogy nem mozdultak-e el?
Napközben Kréta szigete alatt hajóztunk. Hülye egy idõjárás volt. Hol 9-10-es erõsségû szél volt, hol alig fújt. A bukószél itt mindig ilyen erõs, ha észak felõl jön...
A horoszkóp szerint ma rendet kellene tennem a magánéletemben...
Tessék mondani, az mi...? (Mármint a hajón van ilyen?)

Péntek, január 17. Földközi-tenger. Megúsztuk a Földközi-tengert... Viszonylag csendes idõben érkeztünk Alexandria elé...
Egy nagyon fontos megjegyzés a barbáról: eddigi elsõ tiszti tevékenységem alatt az összes parancsnoktól együttvéve nem tanultam annyit, mint tõle, ezalatt a jó öt hónap alatt! Mindig magyaráz, felhívja a figyelmemet dolgokra, buktatókra, és ami a fõ, szakmailag jó, és hasznos tanácsokat ad!
Alexandria elõtt délután ötkor dobtunk horgonyt, jó egyiptomi szokás szerint, ránk se bagózott senki. Fél nyolckor tudtam csak bejelenteni a kikötõi hatóságnak a megérkezésünket.
Eldõlt, hogy itt 14.000 tonna cukrot rakunk ki, és a maradék 6.650-et Port Saidban. Ez azt jelentheti, hogy nem megyünk át a szuezi-csatornán, s a berakó kikötõ igen nagy valószínûséggel Európában lesz. Szerintem a volt Birodalom... Ha Mr. Bottnak van egy kis esze, akkor megint vasrakományt szerez, hogy a raktártetõk javítását folytathassák. De hát annyi agya nincsen neki, pedig a sok rakománykár miatt már 50 %-kal megemelték a P&I biztosítását is.

Szombat, január 18. Alexandria, horgonyon. Reggelre 96.7 kg-ot mutatott a mérleg.

Változtatnom kell...

Muszáj csökkentenem a fogyási ütemet, azaz többet kell ennem. Elkezdett a gyomrom fájni... Nem akarok gyomorsüllyedést, vagy bármi más komplikációt. Tehát nincs más hátra, mint a napi háromszori étkezés, kenyér tészta, és édesség nélkül, mindig kis adagokkal... Mindig ez a legnehezebb!
A nap nyugiban telt, semmi hír a kikötésrõl.

Vasárnap, január 19. Alexandria, horgonyon. Sajnos továbbra is fáj a gyomrom... És ahelyett, hogy fogytam volna, egy kicsit híztam! Rettenetes! 98 kiló vagyok, és ez már hiteles, mert kiegyenesítettük a hajót, nem mozgunk...

Õ az Ali...!

Hajnali fél egykor hívott az ügynökség, a Memphis Shipping. A parancsnokkal akartak mindenképpen beszélni. Nagyon fontos, ébresszük fel, mondták. Végül, ha nehezen is, de elárulta a pasas, hogy mi ez a fontos dolog: az, hogy õ az Ali! (Sic!) És a parancsnok ne írjon alá semmit addig, ami õ (az Ali) nem érkezik a hajóra. És mindezt hajnali fél egykor kellett elmondani!
- De legalább annyit mondjon meg Mr. Ali, hogy mikor kötünk ki, ha ennyire sürgõs volt a mondanivalója -, jegyezte meg Sz. Gyula, az ügyeletes tiszt.
Arról neki nincs információja...
Délelõtt megint jelentkezett, és elmondta, hogy ma este vagy, holnap kikötünk. Aranyos ez az Ali!
Folytatom a "Nagy riport"-ot
Tegnapra végeztem a Nagy Riport elsõ részének átolvasásával, és elkezdtem tovább írni, illetve folytatom. Tetszik! Nem tudom, hogy mi sül ki belõle, de azt hiszem jót írok!
Amikor Klaipéda elõtt leálltam vele, egy kicsit ki is fulladtam, mert nem tudtam, hogyan folytassam. Elképzelésem volt, de nem találtam meg a formát. Most újra jól megy az írás, és ennek igazán örülök!

Hétfõ, január 20. Alexandria, horgonyon. Délig semmi se történt, még Ali se hívott... Aztán beindult az õrültekháza:
kikötöttünk...

ALEXANDRIA

Arat az arab

Mert a parancsnok bejelentette, hogy nem jó a jobb horgony. Igaz, mi megcsináltuk, de kritikán aluli ferrodolt hoztak be Piloszon, így a horgonydobáskor leégett...
Mondjam, hogy ez milyen jól jött a pilotoknak? Mind a tengeri, aki a belsõ horgonyhelyre hozott, mind a kikötõi, akivel a parthoz jöttünk, fejenként nyolc karton Marlborót követelt magának. Jó, ez rendben van... De ami utána jött, az legrosszabb álmomba se jöjjön elõ:
Jöttek a vontatósok, mooringmenek (õk kezelik a kikötõkötelet a parton), és mindenki, aki él és mozog, és követelték a cigarettát... A barba késõbb elmondta, hogy majdnem megverték, mert már elfogyott...! Még csak két manõveren vagyunk túl! Pedig lesz itt még több is. Ide azért hoztak, mert itt veszik a mintát a rakományból. Innen a belsõ horgonyzóhelyre megyünk, majd arra a rakpartra, ahol kirakunk. És az indulás... Az Isten cigarettája nem lesz elég!

Ügynökségek, arab módra

Még jó, hogy van belõlük több: a Memphis Shipping a hajóbérlõé. Az International Enterprise Agency a hajótulajdonos ügynöke. És vannak a Travel Agencyk, az utazási irodák...
Namármost: Mr. Ali, a Memphis embere, aki többször hívott minket, sok hasznos instrukcióval ellátott amíg horgonyon voltunk. De kikötéskor ide nem dugta volna, azt a mocskos képét... Kikötöttünk, én szépen elszortíroztam a bejövõket: az utazási ügynököt Zsoltra bíztam, mert õ is el akar menni Kairóba, tehát szervezze õ. (Ninó is jelentkezett.) Azt a gyönyörû, tarka nyakkendõs "úriembert", aki a Memphistõl jött, és Ali néven mutatkozott be, felvittem a barbához.
A parancsnok kedvesen fogadta, és megérdeklõdte, hogy mi van a manifeszttel (rakománybevallás a vám felé)? Ali csak nézett, mint a lõtt medve. Látszott, hogy fogalma sincs arról, mi az a manifeszt. Utána mondta neki Ali (a miénk, a barba), hogy a raktárak nyitásához kell õ (mint a Memphis embere), a P&I képviselõje, és a tulajdonos ügynöke. Erre ennek az Alinak igen kikerekedett a szeme a csodálkozástól.
- Miért kellek én ehhez captain? - kérdezte.
- Mert a hajótulajdonos így rendelkezett - közölte a barba, ellentmondást nem tûrõ hangon. Ali megvonta a vállát, és beleegyezett.
- És addig semmi papírt nem írok alá, amíg maga nem egyezik bele, mint ahogy a VHF-en keresztül említette - volt a következõ kijelentés a parancsnok részérõl. Ali még jobban csodálkozott.
Amikor elment, megállapítottuk, hogy ez egy különlegesen barom, és buta ügynök, akinek abszolúte semmi fogalma sincs a dolgokról.
Este egy újabb jóember a Memphistõl.
- Minek jött? - kérdezte a parancsnok -, hiszen a kollégájának mindent elmondtam - és megmutatta a névjegyet, amit Elsõ Ali itt hagyott.
- De parancsnok, ez az ember nem tõlünk jött, ez egy ship's chandler...!
Hoppá! Most már értettük, miért nézett mindenre olyan hülyén...
Nyolckor megjöttek a draft surveyorok. Éjjel tizenegy után mentek el... Nekem meg szét akart robbanni a fejem, annyira fájt. Természetesen cigarettát kértek...

Ramadán van

Tetszik tudni ez mit jelent? A Próféta egy hónapos böjtöt rendelt minden igazhitû számára. De azért megcsavarta egy kicsit. A böjt napkeltétõl napnyugtáig tart. Tehát nappal mindenki agonizál az éhségtõl, este megindul a nagy zabálás, és elkezdenek élni... Ez azt jelenti, hogy mindent akkor intéznek gõzerõvel. A hajón is... Mintha mi is tartanánk a Ramadánt, és éjjeli baglyok lennénk.
De mi lesz itt a kirakáskor? Reggeltõl délután négyig dolgoznak ilyenkor, és utána nem lehet élõ arabot munkára kényszeríteni.
Tehát annak hiszek leginkább, aki azt mondta, hogy a kirakás nagyon elhúzódik majd.
Természetesen, Ramadánból kifolyólag éjjel tizenegykor megjelent egy "úr", és közölte, hogy mintát vesz a rakományból. Kettõszáz kiló cukrot visz el, nézze a parancsnok, ott a parton a vám, az orvosok. Igen szomorú volt, amikor a barba elzavarta, azzal, hogy jöjjenek holnap, és csak a P&I és a két ügynök jelenlétében lehet a raktárakat kinyitni!
A horoszkóp szerint ma felesleges energiáimat a munkában kell kamatoztatnom...
Hogy ez milyen igaz volt...!

Hétfõ, január 21. Alexandria.

Mintavétel

Reggelre a raktárak nyitásra vártak... Nem is kellett sokat várniuk, délután megjöttek, és mintát vettek, öt zsákkal, azaz kétszázötven kiló cukrot vittek el. Ez egyben azt is jelenti, hogy a gyerekek otthon cukorba fulladhatnak... Ez már a hûtõhajóval is így volt, amikor a Wittsandal itt jártam. Viszik mint a cukrot, vizsgálják veszettül, és mi várunk...
Egyébként minden rendben, senki nem tud semmit, nincsenek rakománypapírok, nincs Bill of Lading, semmi. Legfõképpen az információ a hiánycikk. Este jött egy pasas, és szerinte holnap átállunk kirakni. Nocsak...?
A horoszkóp szerint ma kiderül, hogy a leleteimmel nincs baj, de le kell fogynom, abbahagyni a cigit, és többet mozognom.
Sajnos ez szó szerint igaz, csak akkor miért fáj a gyomrom?

Kedd, január 22. Alexandria. Semmi nem történt. Nem álltunk át, este bejött az ügynök, a rakománypapírok még sehol. Én nem sietek...
Este jött egy távirat, Rafael megy haza, az apja beteg. Holnapután hajnalban repül el Kairóból.

Ninó a légtornász

S. Zsolt ma mesélte, hogy tegnap kiment a fedélzetre. Nimród adja 8-12-es õrséget. A harmadik tiszt kereste a fiamat valami miatt, és sehol se találta...
Aztán észrevette, hogy a leghátsó árbocról mászik le. Arany fiam edzi magát! Mostanában sok munkát végeznek a magasban, õ lent dolgozik, mert a tériszonyát elfogadják. Ezt viszont õ nem akarja, és mászógyakorlatokat tart, hogy hozzászokjon a magassághoz.
Egyébként már jóval biztosabban mozog, na nem a magasban, hanem olyan helyeken, ahova az elsõ napokban irtózattal nézett. Lemenni a raktárba, a raktártetõn mozogni nyitás közben, a szélére menni - mert muszáj! - már nem okoz olyan nagy problémát.
De ez a tény, hogy edzi magát, mindenképpen tiszteletreméltó, és hallatlan akaraterõt tükröz! Nekem ehhez hajdanán nem volt merszem...!
A horoszkóp szerint mint minden ember, naponta elvégzem a munkámat, de ez már egy kicsit kezd unalmassá válni. A partnerem lehet, hogy többre vágyik...
Elvégzem, de unom, az egyszer biztos!

Csütörtök, január 23. Alexandria. Ma vagyok tizenegy hónapja a Humber elsõ tisztje...!
Nem történ ma se semmi. Állítólag kirakunk 1900 tonnát uszályba, ezen a rakparton. Hazautazott Rafa. Jó matróz volt, rendes ember, jó volt vele együtt dolgozni. Remélem minden rendben lesz az utazásánál, mert rettentõ sok csomagja volt. A TV-jét vitte, de a videóját, a hifi tornyát, az összecsukható kerékpárt, és egy hatalmas bõröndöt itt hagyott, hogy Pablo jutassa majd haza...
A gyomrom már kevésbé fáj, a hátam viszont igen. Azt hiszem a sok üléstõl, ugyanis:

Nagy kedvvel írok

Folytatom a Nagy riportot. Már negyven oldalt írtam négy nap alatt. A második részbõl az elsõ kikötõt befejeztem, Leixoest, és elkezdtem Rio Hajnát. Reményeim szerint ez igen érdekes rész lesz...
Bízom abban is, hogy úgy tudom megírni, ahogy elterveztem, mert azért mindig észreveszem, hogy egy kicsit elsiklik a cselekmény az eredeti elképzeléshez képest.
Már 197 oldallal kész vagyok.
A horoszkóp szerint ma nem mertem elõállni kiváló terveimmel, és ezért a fõnökömhöz kellett volna fordulnom, aki jó szakember és kellemes ember.
Hm..., most erre mit mondjak?

Péntek, január 24. Alexandria. A mai nap se történt semmi. Már egy hete itt vagyunk, és várakozunk a rakománypapírokra. Vagy ki tudja, mire?

Egy üres kabin...

Nimródot a fedélzetmester ráállította, hogy Rafa kabinjában rakjon rendet. Fantasztikus, hogy mit hagyott hátra. Két zsák munkaruhát dobtak ki, találtunk egy vadonatúj nyeles raskétát (rozsdakaparó szerszám), egy állítható kulcsot, csípõfogót, mi a fenére használhatta ezeket? Elhoztam pár darab, spanyol nyelvû könyvet, a filippin nyelvûeket otthagytam. Tele volt a kabin mindenféle csicsával: karácsonyi ezüst és arany girlandok, virágfüzér mûanyagból, Playboyos széplányok, és még számtalan kacat! És mennyi holmit hagyott Pablónak, hogy vigye haza!
Érdekes: amióta folytatom a Nagy Riportot, azóta a vérnyomásomon is meglátszik. A felsõ érték egy kicsit nõtt, de a pulzusom jelentõsen emelkedett! A 75-ös átlagról 85-re...
Esténként videózom... Pedig hülyébbnél-hülyébb filmek vannak, de nem tudok állandóan a szövegszerkesztõ mellett ülni, és írni. Már a 206-ik oldalt is befejeztem...
A horoszkóp szerint ma minden munkával végeztem, nincsenek restanciáim, de vigyázni kell a tartalékaimra. Ne lumpoljak a hétvégén, inkább pihenjek...
Jó...!

Szombat, január 25. Alexandria. Majdnem elkezdtük a kirakást! Este bejött a P&I képviselõje, és állították, hogy elkezdjük, de fogalmuk se volt, hogy mikor, mibe, és mit. Minden egyéb stimmelt.
A horoszkóp szerint ma a család nélkülem ment el síelni.
Hogy ez milyen igaz! Feltéve, hogy Encsike suttyomban megtanult...

Vasárnap, január 26. Alexandria. Egyre többet tudunk. Ma voltak bent vagy öten õk semmit nem tudtak mondani, tehát mi most azt tudjuk, hogy sok arab semmit se tud...
Délután kettõre elrendelték, hogy horgonyra állunk. Fél háromkor lefújták. Ez történt ma. Még egy nüánsz: elvesztettem a kabinkulcsomat, illetve találtam neki egy jó helyet, csak nem tudom, hol?
A 232. oldalt fejeztem be, nagyon élvezem, és tudom, hogy jó, amit a napokban írtam.
A horoszkóp szerint a leghelyesebb lenne, ha elmennék hógolyózni, s akkor este nem kell elringatni...
Az arabok hülyét kapnának, ha itt hógolyózhatnék...!

Hétfõ, január 27. Alexandria. Még mindig itt állunk, és semmit nem tudunk.
Délután a hajóbérlõ embere itt járt, és valami olyasmit makogott, hogy nem csodálkozna, ha akár egy hónapot is itt állnánk. Valaki itt elcseszett valamit, de tisztességesen...!
Encsinek küldtem faxot, remélem kapok rá választ, és megírja, hogy mi van Szabolccsal...
A horoszkóp szerint ma a fõnököm bal lábbal kelt fel, s ennek én iszom a levét.
Csak narancslét ittam, mert vacsorához azt adtak...!

Kedd, január 28. Alexandria. Még mindig nem kezdtük el a kirakást. Délben jött egy csapat, és mintát vettek a rakományból. Ez már a harmadik eset... Aztán rajtaütésszerûen elkezdték lepecsételni a zsákokat. Egész délután ezen munkálódtak. Minden raktárban, a legfelsõ sorra, hatalmas, arab nyelvû felirat került.
Ez mind semmi! Megígérték, hogy holnap reggel átállunk a kirakó rakpartra, és elkezdjük végre...! De mondtak már annyifélét! Ki hisz ezeknek?
A horoszkóp szerint ma estére összecsaptak a hullámok a fejem felett... Gyalog járjak, vagy busszal, mert az autóvezetés ma nem ajánlatos... Nem maradok le semmirõl...
Isten bizony nem vezettem autót!

Szerda, január 29. Alexandria.

Az arab logika...

(Ez nincs, senki ne is keresse..., de ha valaki megtalálja, akkor szóljon!) Ma délelõtt megjelent ugyanaz a csapat, mint tegnap. Festékes vödrökkel, és pecsétnyomókkal. Na mit kezdtek pecsételni? Ne tessék találgatni!
Elrakták a tegnap lepecsételt zsákokat, és az alatta levõkre nyomogatták nagy szorgalmasan! Ez frankó...! Isten bizony, nem én vagyok a hülye! És nemcsak a második, hanem öt teljes sort lepecsételtek. Ha logikájuk lenne, akkor holnap is jönnének, és az öt sort elhordanák, és az alatta levõ ötöt kenynék össze...
Délelõtt még azt mondták, hogy délután átállunk a kirakó rakpartra. Délután azt mondták, hogy holnap uszályokba kezdünk itt kirakni.
A véleményem az, hogy holnap megjelenik egy brigád, pecsétnyomóval a kézben, és a kettes raktárban is stempliznek. (Holnapután az egyesben...)
Este megjelent az ügynökségünk, és azt kérdezték, hogy mikor kezdünk el kirakni! Aranyos...!

Befejeztem a Nagy Riport-ot!

Kettõszázhetvennégy oldal lett, valamivel hosszabb, mint a Sea Falcon. A második részt azzal a technikával írtam, amit apa ajánlott.
Minden reggel az elõzõ napi adagot átolvastam, javítottam, szépítgettem. Biztos, hogy jó lett! Természetesen, gondolkodom még rajta, és ha egy hónapot ülepedett, akkor újra átolvasom, és ha szükséges, módosítok.
A horoszkóp szerint a nagy horderejû dolgokkal nem szabad könnyedén bánni, de nekem mégis ezt tanácsolja.
Csak nem a Nagy Riportra vonatkozik...?

Csütörtök, január 30. Alexandria. Azért ma is dolgoztam a könyvön. Itt-ott beszúrtam, hozzáírtam, egy-két nevet megváltoztattam.
Ma jött az átvevõ, és ezzel elkezdõdött a

Kanosszajárás második fordulója

Ugyanis mi tudtuk, amit eddig õk nem, jelesen azt, hogy beázott az egyes raktár. Ma, amikor a stemplizõ brigád elérte a nevezett raktárt, nagyon vészjósló képpel megjelent az átvevõ egyik embere, s közölte, ez igen nagy probléma. Nyilván. Majd meglátjuk, hogy mi sül ki belõle.
Holnap megjelenik a P&I surveyor, az SGS (az átvevõ) surveyorja, és megküzdenek. De ebbõl mindenképpen Mr. Bott kerül ki egy kicsit vesztesen, illetve a P&I fizet. Mr. Bott pedig magasabb biztosítási díjat...
Persze mi leszünk a hülyék, amiért beázott a raktár, pedig õ megmondta, hogy nem akar több rakománykárt...
Este tíz körül a Harbour Master küldött egy hivatalos értesítést, hogy holnap délelõtt átállunk a 22-es rakpartra. Ez az elsõ hivatalos, remélem ez az igazi...!
A horoszkóp szerint rendkívül jó kondícióban vagyok, s olyanba is belevágok, amibõl nem sül ki mindig jó...
Kikérem magamnak, nem én áztattam be a raktárt!

Péntek, január 31. Alexandria. Mint ahogy azt megígérték, reggel nem volt manõver... Viszont délután háromkor igen. Na nem a kirakó rakpartra álltunk át, hanem horgonyra jöttünk. Egész éjjel várakozó állásponton voltunk...
A horoszkóp szerint ma meg kell ejtenem egy régóta halogatott megbeszélést, és kellemes lesz a hétvégém...
Még nem tudok telefonálni, ha átállunk a kirakó rakpartra, akkor hívom Encsit...

FEBRUÁR

Február 1. Szombat, Alexandria. Éjjel fél kettõkor jött a pilot, és kikötöttünk a 20-as rakparthoz, a farunk teljesen kilóg, nem tudunk járót csinálni, a vontató elszakította a farkötelet, fél négykor volt vége a manõvernek, egyébként jól vagyunk...

Valami van a rakománnyal...

Reggel elkezdték a kirakást. Az egyes raktárhoz nem nyúltak, mert beázott. Nem értem teljesen, mert sokkal több zsák vizes, mint ami indokolt lenne...
A kettes és a hármas raktárban is vannak nedves zsákok, pedig az nem kapott tengervizet! A hármasban hat-nyolc sor mélyen láttunk, pedig felette szárazak vannak.
A rakodás jó arab módszer szerint megy. Tépik, szakítják a zsákokat. Az átvevõ a beázott cukrot nem akarja átvenni. Az igazsághoz tartozik, hogy a zsákban is nedves a cukor. Mr. Bott fizethet, illetve a P&I, de ennek õ issza meg a levét...!

Szabolcsot megoperálták!

Délután hatkor kimentem, hogy felhívjam Encsikét. Sokáig foglalt volt a telefon, így jártunk egyet - Sz. Gyuszival és Z. Gyurival mentem ki -, majd visszamentünk a telefonközpontba, és sikerült is beszélnem.
Az asszony tegnapelõtt feladott egy egész oldalas faxot - postáról - és nem kaptam meg! Ennyit az arab lelkiismeretességrõl!
Szabolcsot megmûtötték az ortopédián. Növekedési rendellenesség lépett fel, a növekedési porc levált a combcsontról... Teljesen jól van, szépen gyógyul. Járókerettel jár otthon. Állítólag szép verseket írt a kórházban...

Alexandria a régi

Ramadán van, és a napközbeni agonizálást este heverik ki. Fantasztikus a tömeg, él a város, a forgalom õrületes, annyi az ember az utcákon, hogy nem lehet menni tõlük...
Hatkor még nem voltak "sokan", késõbb, úgy nyolc tájban, mintha mindenki megõrült volna: egyszerûen nem lehetett közlekedni a tumultus miatt. Két fajta ember van Alexban: aki elad, és aki vesz. Aki árul, azt mindenütt meg lehet találni. A legfényesebb Cartier, Pierre Cardin üzletektõl, a sárba újságpapírt leterítõ nyomorékig. Sámlin, széken állnak, kimagaslanak a tömegbõl, s fáradhatatlanul üvöltik a bepalizó szövegeket. Nadrágszíjat, játékpisztolyt, inget, meghatározhatatlan ételeket kínálnak. Pulóvert hajigált egy férfi egy nylonra: tessék jönni turkálni! Minden olcsó, minden szuper, mindent eladnak, és mindent megvesznek.
Pedig a bazárba be se mentünk. Semmitérõ az az üzlet, az az árus, akinél nem üvölt a magnó, idegen a magyar fülnek az idevalósi zene. Mindenki tülekedik, mindenki lökdösõdik, és senki se siet.
Csak a rendõrök. Egy police feliratú gépkocsit - olyan amerikai stílusú, piros-kék villogóval a tetején, és borzalmas szirénával megáldva -, andalogva lehagytunk. Negyed órán keresztül vijjogott három négy lépésre elmaradva mögöttünk. Autó-autó hátán. Tülkölnek, dudálnak, üvöltenek. Az útkeresztezõdésekhez képest a Gordiuszi csomó óvódásnak való fejtörõ. Bele is törött a helyi forgalomirányítók sípja...! Õket különösképpen nem izgatja, merre megy a forgalom. Sétál a bedugult jármûfolyamban, fütyörészik, mint egy feketerigó, és minden határozott elképzelés nélkül integet. Aki jobbra akar menni, azt balra küldené, aki arra vár, hogy keresztezze a fõutat, azt rávenné, hogy forduljon be. De nem csinál belõle gondot, fütyül, intézkedik, és a gyalogosokat bámulja.
Koldus viszonylag kevés, de akit láttunk, az erõszakos.
Szép lányokat, asszonyokat is kerülgettünk, de a mi mércénk szerint igen kevesen vannak. Ezt az öltözködés teszi: egy feltûnõen csinos, huszonöt körüli nõn megakadt a szemem. Szép hosszú, göndör, fekete haja volt. Sötétbarna szeme, kissé keleties vágású, s az orra se volt horgas... Nem kevés aranyat viselt magán, de nem a szokott arab hivalkodással, kilószámra... Visszafogottan ízléses, vékony pulóvert hordott, hogy láthassák: határozottan jó alakkal áldotta meg Allah. A szoknyája rásimult a derekára, kerek feneke nem volt nagy. A ruhán látszott, hogy nem a sarki bazárból vette. Egy fehér Fordból szállt ki, biztosan nem is volt szegény. Fekete nylonharisnyát viselt, és mindehhez egy vietnami GUMIPAPUCSOT, bokáig nedves, lucskos volt a harisnya, ahogy ment, a papucs felverte a lábára, s a szoknyájára a sarat... A pocsolyákat egyáltalán nem kerülgette.
Egyébként valóban volt egy-két szemrevaló menyecske, de mindig a lábbelijükön akadtam ki: letaposott kéreg, kopott, sáros, mezítlábra, s a lába is retkes volt kivétel nélkül mindeniknek...
Este tíz körül keveredtem vissza a hajóra, eléggé fáradt lábakon álltam...
A horoszkóp szerint influenzás vagyok. Élvezzem a hétvégi nyugalmat, csendet...
Nem vagyok beteg, de a csendet tudom értékelni...

Vasárnap, február 2. Alexandria. A rakodás második napja. Tegnap 680 tonnát raktak ki. (Akkor több mint húsz napba telik, amíg 14.000 tonnát kirakunk...?)
A rakomány nedves, száraz zsákok alatt találunk vizeseket, ami valószínûvé teszi, hogy nem a beázástól van... Nagy a bolondokháza.
Este az átvevõ embere közölte, hogy a legnagyobb átvevõ, a leghatalmasabbak leghatalmasabbja holnap reggel érkezik Kairóból. Ez hagyján, de a barbát és engem meghívtak vacsorára...

Free shop, Alexandria

A Free shop arra van, hogy a tengerész jutányosan juthasson mindenféle árucikkhez. Jó, mert angolul elboldogul... Kimentem, hogy vegyek egy karton cigit. Egy Yves Saint Lauren mentholt néztem ki magamnak.
Az eladó nem tudott angolul, de én tudok mutogatni. Utána a számlát el kellett vinni egy hölgyhöz, aki azt hajtogatta, hogy: bassburr, bassburr. Percek alatt rájöttem: ez azt jelenti, hogy passport... Átadtam, írt valamit a számlára, és átküldtek a Nemzeti Bankba, a személykikötõ épületének másik végébe. Ott iktatták, beszedték a pénzt, aláírták, eljöttem. A "bassburr"-os iktatta, könyvelte, az eladó iktatta, könyvelte, s végül megkaptam az árut, Ez több mint fél órába tellett, pedig egyedül voltam az üzletben.
Mi van itt csúcsforgalomban?

Ninó megjárta Kairót

Hajnalban indultak, és korán, fél hatkor már a hajón voltak. Jól érezte magát. Kevesebbet látott, mint én hajdanán, de ez nem rajta múlott, hanem az utazási irodán, amelyik vitte õket. Kairói Nemzeti múzeum, Gizai piramisok, papíruszmûhely volt a program.
Aminek örülök, hogy Zsolt szerint a fiam mindenhova szívesen ment, nem sajnálta a pénzt a belépõkre, mert már olyan helyeken is külön kell fizetni, ahova én ingyen mentem be: a múmiateremért külön belépõt szednek. A szarkofágokért is... Nem vitték el õket ebédelni, és ezt is sajnálta. Jó éhesen érkeztek meg. Nem voltak a Kairó toronyban se. A Kefren piramis mellett láttak egy ormótlan épületet, amelyik nagyon nem illik a környezetbe. Olyan randa, hogy a közelébe se mentek. Így nem látták az egyik fáraó épségben megmaradt, a Nílus iszapjából elõkerült hajóját...! Visszatérve bezzeg sajnálták. De így is megérte az 55$-os kiadást.
A horoszkóp szerint ma még tart az influenzám.
Akkor se vagyok influenzás...

Hétfõ, február 3. Alexandria. Hajnalban nagyon belehúztak a fiúk, reggel 5:50-ig raktak. Pontosan akkor jött a felhõszakadás, és én is, a rakomány is, szarrá áztunk...
Délelõtt esõ miatt nem raktak, délután fél óra kirakás után leállítottuk õket, mert nem hajlandók az egyes raktárt elkezdeni. Márpedig hajóstabilitási okok miatt muszáj! Ez persze nem igaz, de az arabok ehhez hülyék. Késõbb újra eleredt az esõ, s elmentek... Estére már vissza se jöttek.
Egyébként borzalmasan hideg van, +6,7 fok, de a baj, hogy nagyon erõs a szél...

Egy jó, s egy rossz hír

A rossz hír: Kaptunk egy telexet, hogy Mr. Kavafisz leutazik, hogy intézkedjen a rakománykár miatt! A jó hír ugyanez. Rossz, mert egy utálatos barom, és valószínû, hogy minket akar majd bemártani a kárért, ami teljességgel érthetõ, hiszen õ a felelõs érte: nem csináltatták meg a raktártetõket Konstancában.
Jó is egyben a hír, mert így õ viszi el a balhét, nemigen tud csinálni semmit, legfeljebb baksist osztogat...
A horoszkóp szerint alig akad tennivalóm, intézzem az ügyes-bajos, apró-cseprõ ügyeket, s töltsek egy szép estét a partneremmel...
???

Kedd, február 4.Alexandria. Megy a kirakás, de nagyon lassan haladnak... Ma éjjelre nem is hoznak melósokat,
mert nem érdemes fizetni õket, csak hevernek a raktárban, alszanak, beszélgetnek, nem dolgoznak!

A P&I bekeményít

A P&I meg akarja szívatni Mr. Bott-ot. Kaptunk egy levelet, hogy kirakás után vízpróbát csinálnak a raktártetõkön. Természetesen akkor hatalmas lesz a bukás! Ez azt is jelentheti, hogy akár hajógyárba is mehetünk innen, raktártetõket javítani... Mert az igaz, hogy a Klub kifizeti a rakománykárt, de azért nem hülyék. Ha egyszer minden úton beázunk, akkor logikus, hogy át akarják háríttatni a tulajdonosra a milliós veszteségeket... Vagy megemelik a díjat, vagy nem kötnek biztosítást...

Két és fél kiló óra

Ma írtam egy hat és fél flekkes novellát, Két és fél kiló óra... címmel. Ny. Ali mesélte el egyik kávé alkalmával, a vele megesett csempészhistóriát. Nekem tetszik amit írtam...
Elkezdtem a Bonzsúr Dorát is javítani. Az is tetszik. Bár amikor megírtam a Nagy Riportot, savanykodtam, hogy a Bonzsúr... nem a legjobban sikerült. Most más a véleményem.
Ez most már állandóan így lesz? Írok valamit, és ha a következõt befejezem, akkor már az elõzõ nem tetszik...?
A horoszkóp szerint kevés befektetéssel hatalmas vagyonra tehetek szert, bár nem lesz belõlem rögtön multimilliomos. A szerelemben is szerencsés vagyok.
Lehet, hogy most kéne kiadni a könyveimet? Tessék mondani, az írásból ki lett multimilliomos...?

Szerda, február 5. Alexandria. A Bonzsúrt javítottam.
A horoszkóp szerint ma meg kéne hívni barátaimat egy jó vacsorára, mert kiváló szakácsmûvész vagyok.
A hajón Ü. Laci fõz...

Csütörtök, február 6. Alexandria. Délelõtt csendes, délután beindult az élet.

Megjött Mr. Kavafisz

És itt van! Gyorsan megbeszélést tartottunk a P&I-al, meg a hajó ügynökségével. Ennek az lesz az eredménye, hogy bekeményítünk!
Kemények lettünk, mint a Krupp-acél! Nézhettek a melósok, amikor kettõt is kizavartunk, mert rakodókampót használtak a raktárban, amivel csak úgy szakítják a zsákokat! Azon is csak csodálkoztak, hogy nem úgy megy a kirakás, ahogyan õk elképzelik! De hát mit lehet tenni...? Most már itt a görög, s õ tartja a hátát, ha betartanak az arabok. Mi nem tudtunk bekeményíteni velük szemben, mert ha ránk verik, hogy hátráltatjuk a kirakást, abból a barbának lehetett volna komoly baja! Bár azt mondja, hogy a kirakást le kellene állítani teljesen...

Ninó élménybeszámolt

Kint volt megint, tele volt lelkesedéssel, és vegyes érzelmekkel. Mert az arab világ teljesen idegen számára. A mentalitás, az építkezés, és mindenhez a hozzáállásuk... Az utcák, a tömeg, a közlekedés, mind megannyi érdekesség. Az, hogy kisérõül szegõdnek hozzá, és nem tudta levakarni a nyakáról õket...
Vett magának vagy négy kiló süteményt és édességet.
A horoszkóp szerint ma aszongyák, sokat ittam az elmúlt napokban! Ennek ellenére több dologba is belefoghatok, csak ne akarjak mindent ma elvégezni.
Ki látta, hogy iszom...? Ez baromság! Miért kell feltételezni mindenkirõl, hogy részeges disznó?

Péntek, február 7. Alexandria. Reggel azt hittem, hogy

Nem jönnek folytatni a rakodást?

Ugyanis egy teherautó nem sok, annyi se várakozott a parton. Tíz felé megjött két brigád, hogy a rakományt rakosgatnák a raktárban (shiftelnék). Ezt nem engedtük meg, mert csak az a célja, hogy kiválogassák a jó zsákokat, és amit összebarmoltak, és elázott, azt a hajón hagyják... Rettentõ szomorúak voltak, hogy nem tehették meg! A P&I most nagyon karakánul viselkedett, és Mr. Kavafisz is a sarkára állt. Így nincs rakodás.
Ma vége a Ramadánnak, holnap és holnapután ünnep, hétfõn kezdenek csak dolgozni.
Ma ránk kötött egy hajó. Reciférõl hozott cukrot, gondolom a legénységnek kész ráfizetés volt, hisz huszonhat napig raktak be. December 26-a óta vannak itt, és még nem kezdték el a kirakást...!
Kavafisz az egyes raktárral is foglalkozott, a beázás miatt. Nagyon szakszerûen bemutatta, hogy mit lehetett volna megcsinálni, de azt valahogy nem akarta tudomásul venni, hogy eddig mit tettünk a hármas és kettes raktárral... Most abban fáradozik, hogy ponyvával takarjuk le a raktárakat (egyes, és a kettesek jobb és bal elejét). Megterveztem, és lerajzoltam a raktártakaró ponyvát. Jó drága lesz, gondolom beszerzik az árajánlatot, nem veszik meg, és Mr. Bott-nak megtelexezik, hogy mennyit spóroltak (mert nem költenek a ponyvára...).
Befejeztem a Bonzsúr Dora átolvasását, átírását. Újra csak azt tudom mondani, hogy tetszik. Különösen a második része: Athéntól Surabayáig.
A horoszkóp szerint nem kell minden problémát felfújni, a bolhából elefántot csinálni. A gondok megoldódnak, ezt mindenki tudja.
Én tudom. Lehet, hogy Kavafisz is oroszlán...?

Szombat, február 8. Alexandria. Ma van a Maradam elsõ napja.
Reggel 98.5 kiló voltam. Nincs rakodás, egész nap az egyes raktártetõvel dolgoztunk.

Dolgozunk a raktártetõkkel

A szelvények közötti láncot próbáltuk beállítani. Természetesen sikertelenül. Ha az eleje passzolt, akkor a vége nem, és fordítva. Így most azt abbahagyjuk, (persze mindezt Mr. Kavafisz találta ki), és holnap a hiányzó gumikat pótoljuk. Úgy látom, fél a vízpróbától, mint a tûztõl! Ebben tökéletesen igaza van, de mit lehet csinálni? (Konstancán kellett volna megjavítani az összes raktártetõt!) Már azon is töri az agyát, hogy kiadat pár raktártetõt javításra a hajógyárba, de akkor sose megyünk innen el!
Közben volt bajunk elég a raktártetõkkel nekünk is. Egy láncot rövidebbre vettem, mint szükséges volt, úgy összeszorult két szelvény, mintha összenõtt volna. Lángvágóval kellett a láncot elvágni. Csukás közben elszakadt a becsukó kötél, így abból is újat kell csinálnunk.
D. Zoli viccet mesélt a délutáni kávénál:

1.,
- Mit kell tenni, ha a kádban valaki epilepsziás rohamot kap?
- Gyorsan be kell dobálni a kádba a szennyest!
2.,
- Mire kell vigyázni a gruppenszexnél?
- Hogy ki nem maradj belõle!
3.,
Ez a Pesti vicc címû lapból, de aranyos: Egy rendõr lát egy kislányt, aki keservesen sír az utcán.
- Miért sírsz kislány? - kérdezi kedvesen.
- Mert lenyeltem egy gombostût!
- Ugyan már! Ezért ne sírj! Tessék, itt egy másik...

Kint voltam, telefonáltam...

Este nyolc körül kimentem. Beváltottam ötven dollárt, és majdnem eltévedtem. Nagyon sokat tekeregtem az utcákon, egyszerûen nem tudtam, merre vagyok. Minden egyformának tûnt. Õrült tömeg volt ma este is. Nem véletlen, ma volt a Ramadán utolsó, a Maradam elsõ napja, az utcák kivilágítva, lámpafüzérekkel díszítve, és ünnepeltek, hegy végre ehetnek...
Vettem három telefonkártyát, ez hatvan font, és ezért 8 percig telefonáltam. Amikor kézi kapcsolással hívtam Encsit elõzõ alkalommal, akkor 9 percért 93 fontot fizettem!
Szabolcs vette fel, és elhadarta, hogy teljesen jól van, tud menni, sõt, hétfõn már mehet iskolába! Ez jó hír. Mindenki jól van, a kocsi kész lesz március 15-re, Viborcsik úr már ajánlott levelet akart küldeni, hogy vigyem el, de így megnyugodott, hogy látjuk, mikor megyek haza.
A hajóra visszatérve elmondtam mindent Ninónak, és kioktattam, hogy a barba kint van a városban, nehogy az ügyeletes matróz ne vegye észre, amikor visszajön. Õ szegény nagyon meglepõdött, de megígérte, hogy átadja a váltásnak.
Ugyanis délelõtt az átvevõ meghívta Mr. Kavafiszt és a parancsnokot este kilencre egy kis éjszakai életre. Aztán lemondta, betegségre hivatkozva... Bent maradtak, így a fiam jogosan lepõdött meg azon. Szerintem valamilyen változás állt be az üzleti helyzetben, ezért nem vitték el õket a nagy alexi éjszakába.
A horoszkóp szerint kicsit megártott a stresszhelyzet, az örökös bizonyítás, engedjem el magamat. Feküdjek, vagy pihenjek, és meredjek a semmibe.
És tessék mondani, Mr. Kavafisz ehhez mit szól...?

Vasárnap, február 9. Alexandria. Ma van a Maradam második napja.
Megint a raktártetõn dolgoztunk. Most a lyukakat ragasztottuk le Ram-Nek szalaggal, ez kátrányos fólia, jól zár, ha megtapad, és most erre a munkára ideálisak a körülmények, mert a hõmérséklet pont megfelelõ. Biztos vagyok benne, hogy a beázások 60%-kal csökkennek.
Délután Mr. Kavafisz a munkaidõkkel kezdett foglalkozni... Elmondtuk neki, hogy nem jók a szerzõdések, mert csak arról rendelkezik, hogy mennyit lehet dolgozni, de arról nem, hogy mit fizetnek, ha túllépik a szerzõdés szerinti munkaidõt.
Este kivittem a görögöt, telefonálni, csak azért, hogy megmutassam, merre van a Telefonközpont. Jól átvágták a fejét a pénzváltással, 3-ért váltották a dollárt (én 3,396-ért adtam el a magamét tegnap pénzváltónál), több idõt számoltak fel neki, és visszautasították, hogy az AT&T operátort (USA) kapcsolják.
A horoszkóp szerint néhány hónapról-hónapra húzódó ügyemet ma intézzem el, nem érdemes halogatni, inkább áldozzak egy szabadnapot rá.
Hát haza csak márciusban tudok menni..., más ügyem nem húzódik!

Hétfõ, február 10. Alexandria. Ma van a Maradam harmadik napja. Szép, esõs napra ébredtünk... Két csapatot hoztak, és azzal folytatták a kirakást. De csak délután negyed ötig, mert ünnep van, ugyebár... Holnap öt brigád jön!

Mr. Kavafisz keményített

Csak az a baj, hogy a személyzettel szemben. Mintha ez lenne a fõ gond, és nem az, hogy õk elhanyagolják a hajót, nem küldenek embereket, anyagokat.
Most az a legújabb ötlet, hogy a magyar matrózokkal is ki kell dolgoztatni a 100 óra túlórát. Addig amíg itt eszi a fene, ám legyen. Mindenki ráhúz két órát, és majd ha rendes szerzõdéssel jönnek le a hajóra, akkor majd másképp lesz. Ezt a tavalyi naplómban kifejtettem, hogy én se értek egyet a jelenlegi rendszerrel. Mennyivel jobb lenne, ha a személyzet hajtana a túlóráért!
Állítólag ma küldött egy telexet Tonynak Khioszra, hogy a Fekete-tengerre megyünk berakni... Milyen szép lenne, mehetnék haza!
Mr. Bott táviratozott, hogy valószínûleg itt rakjuk ki az egész rakományt. Ez is jó lenne. És azt üzente Mr. Kavafisznak, hogy javíttassa meg a raktártetõt, de nagyon figyeljen a költségekre. Lehet, hogy hajógyárba megyünk valahova?
A horoszkóp szerint nem lehet azt mondani, hogy ma megerõltettem magam, mégis az én oldalamra billent a mérleg. Ez nem jelenti azt, hogy a mai döntésemrõl késõbb nem derül ki, hogy nem volt igazam!
A szerzõdésekkel kapcsolatban igazam van! Slussz.

Kedd, február 11. Alexandria. Most, hogy vége a Ramadánnak, fokozott erõvel vetjük be magunkat a küzdelembe.

Torkig vagyok...

Õk is, mi is. Kezdem unni, hogy állandóan, minden nap, óráról-órára veszekedni kell, küzdeni ezekkel az agyatlan vadbarmokkal.Reggel is azzal kezdtük, hogy megállítottuk a kirakást, délben is, mert egyszerûen nem képesek felfogni, hogy úgy kell dolgozniuk, ahogy mi mondjuk. A nedves zsákokat nem rakhatják vissza a hajóra, amit kiraktak, azt el kell hordaniuk. És nem, és nem, és nem! Hülye, agyatlan, vadbarom, analfabéta melós azt mondja, hogy visszaküldi, akkor a fõnök nem mer csinálni semmit, mert valakinek a rokona! Mindenkit valaki protezsál, és nincs mit tenniük. Mondják õk. Röhej! Én meg mondtam, hogy nyugodtan zavarják el, és hivatkozzanak rám.
Általában három óránként felmegyünk a barbához, és ott üvöltöznek jókat, mert nem fér a légüres koponyájukba, hogy õk nem diktálhatnak!
Aztán késõ este bolondot csináltunk magunkból. Nem tudom miért, de megengedték nekik, hogy a nedves zsákokat visszarakják, így ezután már hiába erõsködnek az ügyeletes tisztek.
És ez még legalább két hétig tart! Borzalmas. De legalább nem kell elõlrõl kezdeni Port Saidban, mert ma megerõsítették, hogy itt rakunk ki mindent. Ez azért jó, mert lehet, hogy ezután kevesebb lesz a gond, mert mindet nekik kell kirakniuk.
Holnap átállunk egy másik rakparthoz, jó messze lesz a város. Csak telefonálni jártam ki eddig is, ezután is akkor megyek, ha az asszonyt akarom hívni.
A horoszkóp szerint egyedül maradtam az elképzeléseimmel, nincs akitõl tanácsot kérhetnék. Egy kis házi munkával pihentessem magam.
Még a szakács és a pincér munkáját is én végezzem el? Na, nem!

Szerda, február 12. Alexandria. Reggel zuhogó esõre ébredtünk, de ez így is volt rendjén.

A baromság folytatódik, s ki lenne más a fõbarom, mint Mr. Kavafisz!

Hétre ígérték a manõvert. Fél tizenegykor jött a pilot, tizenkettõre kikötöttünk a legendás hírû Büdös Saroknál. Miután végig esõben manõvereztünk, magától értetõdik, ahogy befejeztük, kisütött a nap. A daruállítások, a raktárnyitás sok idõt vesz igénybe, várom, hogy mikor kezd Mr. Kavafisz háborogni emiatt.
Ez persze még hagyján, de amit utána csinált, az egyszerûen a kreténség határát súrolja (de jócskán belülrõl)! Az a gond a kirakással, hogy az átvevõ csak az ép zsákokat hajlandó átvenni. Van egy rakat nedves. Ez a vadbarom, nem engedi meg, hogy ha a kirakottak között nedves van, akkor azt visszaemeljék. Csak száraz zsákokat rakhatnak ki, adta utasításba. De mi a különbség, könyörgöm, ha a száraz zsákokat rakják ki, vagy a nedvest visszateszik. Az eredmény ugyanaz! Ez persze a vadbarom görögnek magas, mint pedagógus fizetésnek a béka segge! És mi mit tudunk tenni? Ha visszajön a nedves zsák, akkor kikapcsoljuk a darut. Ekkor a stivador megy Kavafiszhoz, közben a zsákot visszateszik, és minden marad a régiben. Újra visszaemelik, mi kikapcsoljuk, stivador Mr. Kavafiszhoz, zsák a raktárba, és ez így megy vég nélkül.
Nem hiszi el senki: tele van a tököm!
Azon töröm az agyamat, hogy azonnal el kell menni innen a fenébe haza, s hagyni, hogy csinálja az õrültségeit egymaga!

Alexandriában a helyzet egyre fokozódik!

Este bejött a P&I képviselõje, és hosszas agytorna után kitalálták a megoldást, ami szerintem nem a végsõ, hanem csak arra jó, hogy felpiszkálja az átvevõt - továbbiakban Mehalla.
A hármas raktárban most van mintegy 4500 tonna cukor, és ezt már nem engedjük kirakni. A raktárt becsuktuk, kész kedves akárki, nincs tovább. Így most kitörhet a botrány, ami már kezdetét vette, mert a rakodást intézõ Mehalla fullajtár habzó szájjal elrohant, miután a parancsnok megígérte, hogy nem dolgozhatnak a továbbiakban a hármasban. Errõl írást is akart, de azt nem kapott, hanem ígéretet, hogy telexen megkapják az üzenetet. Ez azt is jelenti, hogy két geng elment, csak néggyel folytatjuk a kirakást, tehát tovább élvezhetjük a kies, ám annál mocskosabb Alexandria vendégszeretetét!
Eddig csak a Mehalla jelentkezett az áruért, a másik átvevõ a füle botját se mozdítja. Holnapra telexen összehívtunk egy meetinget, ahol mindenkinek jelen kell lenni, és elõ kell keríteni a másik átvevõt. A barba szerint le kellene állítani az egész kirakást...
Így most nagy várakozással tekintek a holnapi nap elé...

Zulejka, a hûtlen

A kendermagos cicánk hûtlen lett Trockijhoz, a vörös kandúrhoz. Ez utóbbi van már vagy tíz kiló, és mivel tízhónapos sincs, még fejlõdésben van.
Úgy gondolom, Zulejka megunta, hogy hiába emelgeti magasra a farkát, hiába hasal a földre, fenekét magasra tartva, Trockij ügyet se vetett rá... Valószínû, most az arab kandúrok kurvája, és marha jól érzi magát. Azt hiszem, a szexet elõbbre tartja, mint a jóltartást. Hónapok múlva megnézném, hány bordája látszik ki szegénynek...
Trockij, pedig mint egy török basa, hever a szalonban levõ szekrényke alatt, és élvezi a rászakadt nõtlenséget, bár nem tudhatja, hogy mit vesztett! Ha rájön a csajozhatnék, akkor már késõ lesz!

Blokád az Adrián

címmel megírom a Präsident esetét, amikor átkutatta egy NATO hadihajó. Nem mint novellát írom, hanem mint valóban megtörtént esetet dolgozom fel. Nem találom igazán jónak, mert magamtól szokatlan stílusban írom. De idõ van bõven, még úgyis átnézem többször is, javítok majd rajta, majd csak kialakul. (Mégis lehet, hogy jó...!)
A horoszkóp szerint rengeteg dolgom van, és úgy érzem, sose jutok a végére. Este találkozom Vele, és szép esténk lesz, és tartós kapcsolatnak nézek elébe.
Mr. Kavafiszt látni se akarom. Dolgom pedig valóban van, dögivel.

Csütörtök, február 13. Alexandria. Ma megtudtuk, hogy miért kellett eljönnünk a 20-as rakpartról. Megérkezett Alexandriába a

Royal Navy 062

hadihajó. Na mostan én nem vagyok egy hadihajó buzeráns - az egyéb fegyverektõl is irtózom -, ezért nem tudom, hogy miféle? Mindenesetre szürke volt, s a fõárbocon a Union Jack, az Angol Királyi Haditengerészet lobogóját lengette a szél.
Reggel háromnegyed kilenckor tûnt fel a kikötõöböl bejáratánál. Repülõgép-felszállópálya van rajta, mert az eleje ívesen emelkedik, azt mondták a "hozzáértõk", hogy Harrierek, helybõl felszállni is tudó gépek miatt néz így ki az orrfedélzete. Az édes az volt, hogy egyszál-egyedül állt ott egy skótszoknyás, térdzoknis hapsi, és fújta a dudáját, egészen addig, amíg ki nem kötöttek.
Egy csomó, ha jól számoltam tizenhat, helikopter is volt a fedélzeten. Minden gép személyzete feszes vigyázzban állt a korlátnál, és a víz felé meresztették a szemüket. Véges-végig a fedélzeten, de minden szinten szinte (minden) méterenként álltak díszõrséget. A parancsnoki hídon nagy volt a nyüzsgés. Távcsõvel se tudtam kivenni, hogy miféle rangjelzéseket hordtak.
Minden vontatói segítség nélkül megfordult, és befarolt a kikötõhelyre! Fantasztikus látvány volt! Négy vontató kísérte, de dolguk nem volt. Gondolom, náluk nem rohantak fel a parancsnokhoz a vontatósok, a mooringmanek, hogy addig lökdössék, amíg egy karton cigit kisajtolnak belõle!

Ki ad kölcsön Mr. Bottnak?

Nyilván az, aki nála is gazdagabb! Tehát Gheorge Cristian, a román hegesztõ! Történt ugyanis, hogy Mr. Papasztratosz, ahogy többen is hívják Mr. Kavafiszt a hajón, telefonált Mr. Bottnak, és elintéztek valami fekete üzletet. Nem tudom pontosan, de a lényege az, hogy éjszaka kirakjuk a nedves rakományt, a Mehalla tudta nélkül (?), és ehhez kenõpénzre van szükség! Mr. Kavafisz nem hozott magával készpénzt, csak hitelkártyát, amire nem vehet fel dollárt.
Tehát a tulajdonos megkérte a személyzetet, hogy dobjunk össze pénzt, adjuk kölcsön a hajónak, és a következõ kikötõbe megküldi! Aranyos, nem? A barba végigkérdezett mindenkit, magától értetõden senkinek sincs pénze, hiszen a decemberi és a januári pénzünket se küldték meg. Egyedül Gheorge - a románok Giorgicának hívják, tudott kölcsönadni 2900$-t. Tehát õ a gazdag a hajón, talán még Mr. Bottnál is tehetõsebb...!
Így most várjuk, hogy mi lesz? Készen állunk rá, hogy az éj leple alatt kirakjuk a nedves zsákokat, nekünk, a tiszteknek kell számolni, hány ment ki a kamionokra, mert az alapján kell megkenni egy bizonyos valakit. Szép éjszakánk lesz!
Ezzel kapcsolatban van egy gondom: ha az átvevõ nem tud a dologról, mit mondok neki, ha megkérdezi, hogy hova lett a raktárból a nedves rakomány? Egyszerûen alkalmatlan vagyok arra, hogy valakinek a szemébe hazudjak. Csak hápogok, és zavarba jövök!
Minden meg lett szervezve, de õszintén megmondom, nem hiszem el, hogy az arabok nem vágják át kegyetlenül Mr. Akropolisz urat (L. Lajos hívja így P.K.-t)
A horoszkóp szerint lusta vagyok, berozsdásodnak az izmaim, testedzeni kell, hogy fogyjak.
Baromság amit írnak. Még hogy lusta...?

Péntek, február 14. Alexandria. Egész éjjel dolgoztak. Már 8100 tonnát kiraktak tizenhárom nap alatt! Fantasztikus, nem? 28-ik napja vagyunk Alexben.

Ez egy monkey buisness

Azaz, sötét ügylet... Nem úgy ment a dolog, ahogy elképzeltem. Az eddigi rend szerint, de most kevesebb zsákot küldtek vissza. Csak a feketére rohadtakat. Így is kikerült a hajóról mintegy 500 zsákkal. A raktár közepe most egy piramishoz hasonlít, onnan nem hajlandók elvinni a cukrot, halvány lila dunsztom sincs, mi történik azzal. Vagy negyven zsákkal kidobtak a vízbe, a legrosszabbak közül. Pedig csak a juta borítás rossz, a cukor háromszoros nylonzsákban van, ez már nem károsodott! Esztelen pazarlás...!
A Mehalla csak kifogástalan csomagolású cukrot hajlandó levinni. Kormánycég, innen az állami üzlethálózatba kerül közvetlenül a rakomány, és rögtön kimérik. Ki tudja, igaz-e?

Székely és csapata...

A következõ hirdetést szándékozom a Shipping Buisness nemzetközi hajózási folyóiratban feladni:
"Totálkáros a hajója? Székely és csapata fél óra alatt megragasztja!"
Ez nem vicc! Negyedóra alatt megcsináltuk a kettes raktár bal oldalán három szelvényt, Ram-Nek szalagot ragasztottunk rá, így most Mr. Júda (Kavafisz, ahogy a George B. - ABS hajó az is - legénysége elnevezte) elégedett vele. Még egy szelvény van hátra itt, és a jobb oldalon is kettõnél el kell végezni s akkor gondolom nem szükséges hajógyárba mennünk raktártetõket javítani!
Holnapra jelentkeztem orvoshoz, délelõttre ígérte a Memphis ügynökség, hogy bejön a kikötõi doki. Szerintem kivizsgálás lesz a dologból. Nagyon elkezdett fájni megint a gyomrom. Ny. Ali szerint gyomorsüllyedéstõl lehet tartani a fogyókúra miatt, de lehet más (ne adj Isten, fekély is!)
A horoszkóp szerint Valentin napja van, ne feledkezzek el szerelmemrõl! Mit szólnék egy operaelõadáshoz?
Ha a kikötõben tartják, akkor lehet róla szó. De az csak vígopera lehet, amin halálra röhöghetem magam...!

Szombat, február 15. Alexandria. Hajnalban

"Némi" gondok adódtak

Elõször elromlott az egyes Thompson. Ez baj, de nem tragédia. A tragédia az lett volna, ha utána, hajnali kettõkor, haláleset történt volna. Az egyesnél dolgozó darupár (a raktár hátsó felében) egyik csörlõjénél a váltószerkezet kiakadt, és a kötél - teher alatt - szabadon lefutott. A magasban volt az emelés, így a két tonnányi cukor szabadon lendült a partra, és ha a teherautón rossz helyen állnak a munkások, akkor a raktárépület falára kente volna õket! Tíz centi hiányzott ahhoz is, hogy ne borítsa fel a rakodás alatt álló teherautót is! A legfelsõ zsáksor felett ennyivel zúgott el az emelés!
Ganésa még mindig velünk van? Ha igen, akkor kösz...

Kiakadtak az idegeim!

Sikerült reggel negyed kilencre úgy feldühíteni, hogy mindenkivel üvöltöztem: Zsolttal, a barbával, Nassarral, a stivadorral, és Mr. Kavafisszal.
Addig semmi gond nem volt, amíg egyedül voltam, háromnegyed nyolcig, elkommandíroztam a fiúkat, ment minden simán. Kijött a barba. Eddig az volt a hozzáállása a dolgokhoz, hogy az egyes raktárt leállítja, mert életveszélyes a rakodás folytatása. A munkások a fedélzet alatti részen leásták magukat, a közepét meghagyták - ott vannak a nedves zsákok -, s félõ, hogy egyszer betemeti õket, ha valamelyik oldalon megcsúszik a piramis.
Azt mondja a barba: - Csukjatok be egy szelvényt az egyesen.
Mi eközben a kettes raktárszelvényeken dolgoztunk, hogy valahogy próbáljuk vízállóvá tenni, a Ram-Nek szalagot ragasztottuk. Tudni kell, hogy a rakodási szünet csak egy óra, s elõtte elõ kellett készítenünk a raktárakat a rakodás folytatására.
Behúzattam az egyes raktáron egy szelvényt, hogy hátul ne lehessen a kirakást folytatni. Tíz perc múlva jön, hogy csukjuk be a kettes egyik fél raktárt - a bal oldalon a hátsó felét (az elejét és a hátulját külön kell nyitni-csukni). Öt perc múlva jön, hogy az egyesben két geng dolgozik, nyissuk ki az egy szelvényt.
Jön Nassar, hogy nyissunk minden szelvényt, mert napos idõ van.
Jön Mr. Kavafisz, hogy miért nem a Ram Nekkel dolgozunk?
Ekkor teljesen kiakadtam, és vörös fejjel, teli torokból elküldtem mindenkit a francba. Érdekes, azóta mindannyian meghunyászkodtak...!
Készülnék reggelizni fél kilenckor. Jön Mr. Kavafisz. Mennyi nedves zsákot raktak ki az éjszaka. Nézem a noteszt, amibe a tiszt urak beírták. Kiderült, hogy az este 20-24 közötti adat három lappal elõbb volt beírva, naná, hogy Mr. Kavafisz akadt most ki. Meg én, megint.
Csináltam egy bevonalazott lapot, hogy a tiszt urak egymás alá írhassák, hogy mennyi lett kirakva, s az reggel egyértelmû legyen.
Az is kiderült, hogy az egyes Thompson dolgozik, pedig Sz. Gyula úgy adta át, hogy haldoklik. Tele van már vele a tököm. Nem képes befogni a száját. Állandóan dumál, és megbonyolítja a dolgokat. Kekec. Összevész a stivadorokkal, neki akar ugrani mindenkinek... Nagyon elegem van már a Humberbõl, Mr. Bottból, Mr. Kavafiszból, és magamból is.

Egy korszakos lépés, de vissza!

Amikor a Cegléden és a Székesfehérváron hajóztam, akkor a raktárakat ponyvával takartuk le, hogy vízállóak legyenek. Most visszatérünk, Onedin korához, mert már akkor is ezt a módszert alkalmazták.
Mr. Kavafisz vásárolt három nagyméretû ponyvát - a terveit én rajzoltam meg -, és azzal fedjük majd le a raktárakat, hogy ne ázzanak be! Csuda szép lesz!
Ma bent volt egy 213,8 kilós, szép darab arab, és elvitte a rajzot, valószínûleg 4-5 nap múlva hozza a ponyvákat! Igaz, hogy kellene hozzá egy leszorító háló, de azt már elspórolja a görögje. Majd kötelekkel lekötjük.
A horoszkóp szerint akad dolgom elég, de szorgalmamnak köszönhetõen jól haladok a cél irányába. Délután egy fontos rendezvényen vegyek részt.
Akkor most lusta vagyok vagy se (lásd: tegnap!)...?

Vasárnap, február 16. Alexandria. Új módszert találtak ki, a nedves zsákoktól való megszabadulásra:

Vágd és öntsd!

Kirakják a fedélzetre, kivágják, és a jó minõségû cukrot beleöntik a vízbe. A zsákokat meg utána dobják. Akik elvégzik, nyakig cukrosak. Ennyi édes arabot még nem láttam! Arab-görög koprodukcióban készült, zseniálisan kivitelezett agyrém...! (Ennél még egy Silvester Stallone által alakított amerikai hérosznak is több agya van!)
Tegnap késõ este ki kellett számolnom, hogy mennyi rakomány maradhat az egyes raktárban, hogy megfelelõ legyen még a hajó úszáshelyzete? (Ez annyit jelenthet, hogy Mr. Kavafisz számít arra, hogy bennünk marad a rakomány. Ennek két következménye lehet, ha bekövetkezik: 1., Eladják, s valahol kirakjuk. 2., A személyzet kidobálja a tengerbe, mint a Csokonai Édes Bálint parancsnoksága alatt 8000 tonna krumplit az Indiai-óceánon!).

Kivontam magam a forgalomból!

Elég volt! Nem érdekel semmi, nem kérdezek a görögtõl semmit, ha akar valamit, akkor jöjjön hozzám. Teljesen összekevert mindent, soha nem tudjuk, hogy hányadán állunk, amit az egyik percben mondott, azt a következõben agyonvágja az intézkedésével!
Ma egész nap telexeket küldözgetett, közben a Mehalla megtagadta a kettes raktár kirakását, mert ott is barom sok zsák elázott, de nem a tengeren, hanem az itteni esõkben! Jópofán alakulnak a dolgok. Most - tegnap és ma - nem is fájt a gyomrom. Elképzelhetõ , hogy az idegességtõl volt?

Telefon haza

Azért mindennek van határa! Idejön egy szaros angol hadihajó, és minket áthoztak a 37-es rakpartra - ezt még nem is panaszoltam el a múltkor, amikor bejöttek. Nincsenek tekintettel a köszvényemre! Lejártam a lábam, de beszéltem az asszonykával.
A Mehalla egyik embere vitt ki a városba, szerencsénk volt. Cs. Zolival és nevelt fiával, G. Gáborral mentünk telefonkártyát keresni. A nemzetközi telefonközpontban nem kaptunk, de a vasútállomáson - HÉV szerû valami -, volt. Elõrelátóan megvettem a jövõ heti kártyákat is.
Encsike jól van, apa is csókoltat mindkettõnket. Szabolcs március 1-én a Kopogtató címû mûsorban hallható lesz, 08:20-kor. Nem akartam Enicit elkeseríteni, hogy itt akkor 09:20 van és olyankor már nem jön a Kossuth rádió adása.
Hát akkor így, elõre is gratulálok Szabolcsnak.
A horoszkóp szerint egy bölcs döntéssel kellemes munkakapcsolatot nyerhetek.
Lusta is vagyok, szorgalmas is, ma már bölcs is...

Hétfõ, február 17. Alexandria. Délelõtt az egyes raktárt engedi Mr. Kavafisz kirakni. A raktár hátsó falánál elérték a legalsó sort.

Az élet fenékig szirup!

Kiemeltek egy zsákot, és az teljesen vízben állt. Illetve nem vízben, hanem szirupban. Lementem, beledugtam a kezem, a csuklóm fölé ért a ragacsos trutymó! Most a kérdés csak az, hogy mennyire tudott a zsákok között hátrafolyni a vizes cukoroldat, mert most jelentõs, 2.8 méteres fartrimmünk van. Mr. Papasztratosz hajában újabb õsz szálak jelentek meg!
Reggeli elõtt azon elmélkedett, hogy ha a P&I elõírja a javítást, akkor Mangáliába megyünk, és újra meglátogatjuk Domnule Blana kóceráját! Milyen szép is lesz!
A tegnapi nappal jelentõs állomáshoz értünk: kiraktuk a rakománynak több mint a felét!
Este megállítottuk a rakodást, nem tudom miért. A barba kint volt Mr. Kavafisszal az ügynökségen, onnan küldött telexet. Azt, hogy miért kell leállítani, nem közölte. Amikor visszajöttek a megbeszélésrõl, kiakadt, mert megmondtam, hogy azért álltunk le, mert telexen kaptam utasítást. Hiába dühöngött. Mindenki tudja, ha utasítást kapok valamire, akkor nem nyitok vitát róla, én nem változtatok a saját szakállamra. Naná, hogy mindenki azt kérdezte, hogy visszajöttek-e, hol vannak, hogy most le kellett állniuk? Mit mondhattam volna mást, mint hogy utasítást kaptam telexen?
Azt mondja a Ny. Ali, hogy egy csomó ügyvéd volt jelen, amúgy arabosan, mindenki egymás szavába vágva üvöltözött, de abban mindegyik megegyezett, hogy le kellett volna állítani a kirakást, napokkal ezelõtt, ahogy a barba többször is mondta, és akarta. Csak Mr. Kavafisz nem járult hozzá, a kirakásnak menni kell, mondta, mint a fedélzeti rakományügyekben erõsen jártas gépész... Most gondolom veri fejét a falba...
A horoszkóp szerint egy régi ismerõsöm nem mindennapi kéréssel áll elõ...
Nem állt.

Kedd, február 18. Alexandria. Nem jöhetnek kirakni! A járót felhúztuk, megy a táviratváltás, tegnap már a Seascot is jelentkezett, Alan Cunningham kérdezte, mi a helyzet?
Délelõtt 11 körül mégis engedte Mr. Kavafisz a munka továbbfolytatását. Így kettõig ment minden nyugodtan, aztán megjött a jó hír az alexi Kikötõkapitánytól, hogy kimegyünk horgonyra. Nyilván az átvevõ intézkedett. Most jön a hajótulajdonos szívatása.
Így aztán este hétre lehorgonyoztunk. Egy nüánsz: Kavafasz nem maradt a parton, a hajón nyilván sokkal hasznosabban tud intézkedni (meg minket cseszegetni!).
A horoszkóp szerint képtelen vagyok uralkodni önmagamon, érzéseim, érzelmeim irányítják ezt a napot, pedig jobb lenne, ha nem így lenne!
Hát...

Szerda, február 19. Alexandria. Horgonyon.

Mr. Kavafisz belelendült

és mindent meg akar csináltatni perceken belül. Az egyes raktár alján 5 zsák magasan áll a víz. Reggel ezért a fenék-kutakat kiszabadítottuk, a Mi Pablo Pablitónk térdig állt a cukorszirupban, és könyékig turkáltak benne, amíg sikerült felszedni mindet. A raktár közepe táján egy zsákmagassággal csökkent a víz szintje.
Utána a raktárkereket csinálták meg a hegesztõk, a matrózok segítettek. Közben megjött három raktártakaró ponyva, hogy azzal fedjük le, ha esik az esõ. Jó dög nehezek lettek, nem hiszem, hogy könnyen tudjuk majd kezelni. Illetve az utánunk következõknek lesz gondjuk-bajuk elég, a késõbbiekben.
A horoszkóp szerint nehezen látom be mások igazát, vadkanként rohanok fejjel a falnak.
Az anyád! Ez a Sz. Gyula!

Csütörtök, február 20. Alexandria. Horgonyon. Ma reggel a görög vízpróbát akart csináltatni. Ez hülye szegény...
Így lementem a raktárba, és ehelyett egy térképet rajzoltam arról, hogy hol lehet kilátni. (Majdnem mindenütt, ahol valami csatlakozás, illeszkedés van!) Közben nyüzsgés kezdõdött a hídon: a feltámadt szélben

Majdnem rácsúsztunk egy hajóra

amelyik mögöttünk állt. A barba mint az õrült hívta a pilotállomást, tízre küldték a révkalauzt. Az elsõ dolga az volt, hogy reklamálni kezdett, hogy miért nem elõbb szóltunk?
A belsõ horgonyhelyen igen zsúfoltan vagyunk. És csak hozzák be a hajókat... Közben a szél is feltámadt, csak úgy feszül a horgonylánc! Mire megjött a kalauz, egy M/V Concorde nevû hajó elénk dobta le a horgonyát. Igen kellemes helyzet volt: elõttünk a monroviai hajó, a farunk mögött három méterre egy leállított arab. Horgonyhúzás közben nekicsapódtunk a az elõttünk levõ farához, az eredmény:

Kilyukadt a hajótest

Ezt csak késõbb vettük észre, mert fentrõl annyi látszott csak, hogy behorpadt. Utána Mr. Kavafisz kiment, és meghagyta hogy dolgozzunk az egyes raktár szelvényein. Elkezdtünk. A szél már viharos volt. Jött az esõ. Becsuktunk. Így természetesen nem tudtuk a ponyvát (21x15 m-es) feltenni, hogy védje az esõtõl, mert akkor elvitte volna az embereket, mint egy jól mûködõ vitorla.
Gondolom, a barom majd jól felháborodik ezen is.
Kiderült, hogy a horpadás lyukban folytatódik, és természetesen az egyes raktár felsõ harmadát ütötte át a másik hajó fara. Nem nagy, csak mintegy tíz centis rés támadt.
Késõ délután jött egy telex a Seascotttól, majd hanyatt estünk! A captaint felelõsségre vonták, hogy miért mentünk neki a hajójuknak? Szóval a Concorde az õ kezelésükben van!

Zsolt elolvasta a Nagy Riportot

És igen-igen jó véleménnyel volt róla! (Ami nem is csoda, hiszen én írtam, ennyi önbizalom engedtessék meg nekem...) Azt mondja:
- Sokkal jobb, mint az eddigiek. (Én is így érzem).
- Ez nem tengerészregény, azaz nem hajón játszódik, hanem csak tengerészek a szereplõi, és ez azt hiszem jelentõs továbblépés.
- Fordulatos, cselekménydús, érdekes, sõt izgalmas is. A második rész több szálon fut, hogy aztán egyesüljenek, de erre semmi utalás sincs, meglepetésként érte.
- Jók a szereplõk. Persze megint szándékaim ellenére alakultak. A fõhõs, Barkóczi, tépelõdõ, belülrõl rágódó ember, akinek a viselkedését a körülmények alakítják, és ez így még jobb is, mint ahogy elõre elterveztem, mert a második részben negatív figurát akartam kihozni belõle, de egyszerûen "emberi" lett, és azt hiszem, ez a lehetõ legnagyobb dicséret az "olvasótól". Kicsit meglepetten hallottam, amit a feleségérõl mondott, Franciskáról, mert az erõsebben negatív lett, mint ahogy szántam, de ez megint csak hasznára vált a regénynek! A rövid véleménye az elsõ tiszt feleségérõl: egy rohadt kurva, intelligens, gátlástalan törtetõ, karrierista.
- Nagyon sok szereplõ (fõleg mellékalakok) van a regényben, érdemes lenne a neveket összeszámolni! Erre én nem figyeltem, de az tény, hogy sokat jártam a nevek után, hogy összehozzak ennyit. A magyarok persze nem számítanak, de a portugál és spanyol igencsak próbára tett, van benne dán, ukrán, litván is (miért ne lenne, ha voltam Litvániában?).
Most már csak az otthoniak véleményére vagyok kíváncsi, Encsiére, apáéra, és ha megjelenne, mert akarom, akkor a sok-sok máséra!
Ja, szeretem ezt a regényt! (De a másik kettõt is, az Atlanticot a legkevésbé. A "Bonzsúr Dora" szerintem igen jó cím.)

Új regénytéma...?

De legalábbis egy nagyon klassz sztorit hallottam, ami egy újabb regény indításához pazar lehet! Ugyanis S. Zsolt elmesélte, hogyan ismerkedett meg menyasszonyával, Évával.
Azt hiszem, ezt mindenképpen bele kell venni egy új könyvembe. Fantasztikus, hogy megint kezd bennem motoszkálni valami, egy jó fejezet él bennem... Gondolom mások is így vannak ezzel, akik írnak. Kíváncsian várom, hogy mire megyek ezzel a témával?
A horoszkóp szerint tegnapi viselkedésem kihat a maira is. Jobban tenném, ha diplomatikusabban oldanám meg a helyzeteket.
Mr. Kavafisszal nem lehet...!

Péntek, február 21. Alexandria. Horgonyon. Ma reggel is kiborult egy kicsit a bili.

Mr. Kavafisz a túlórákba kötött bele

Magyarán azzal kezdte, hogy a hegesztõk munkaideje reggel 8-20 között van. Ez nem igaz, mert napi tíz óra van a szerzõdésükben. Természetesen õt ez nemigen érdekli. Erre rákérdezett, hogy írom-e a tisztek és a fedélzetmester túlóráit. Hát most elkezdtem. Érdekes lett! Nekem eddig 96 órám van, és ami a fõ, a szerzõdésemben 100 óra a kötelezõ túlóra... Hogy oldja meg ezt a problémát?
Nyilvánvaló, hogy ebben a hónapban mi kekeckedünk vele, a ki nem fizetett túlmunka miatt! Azt hiszem, nagyot néz majd, ha holnap közlöm vele, hogy megvan a 100 órám, innen hogyan tovább? Ki, és hogyan fizeti?

Bemegyünk?

Délután papírt hoztak, hivatalost, pecsétest a Kikötõkapitánytól, hogy fél háromkor bemegyünk, és rákötünk egy hajóra, s mintavétellel fogjuk az idõnket tölteni. Jelentkezett ugyanis a második átvevõ, és kezdõdik elõlrõl a hercehurca.
A tegnapi igen rossz idõ, viharos, szeles, esõs, tovább tart, s nincs pilot, mert ilyen szélben nem lehet egy másik hajóra rákötni biztonságosan. Bármilyen hihetetlen, annak ellenére, hogy arabok mondták, kijelentem: igazuk van! Mi felkészültünk, kivettük a búvárszivattyút az egyes raktár fenékkútjából, visszatemettük a zsákokkal, ami megázott, azt szárazzal takartuk le. A raktárt becsuktuk.
Miután lefújták - a legújabb ígéret szerint holnap reggel hatkor manõver -, megjött egy arab, kiderült Mr. Kavafisz hivatta, és a raktártetõk javításáról kezdett velük tárgyalni. Na hiszen, mi lesz ebbõl?
Ha bemegyünk, legalább annyi jó történhet, hogy felhívhatom Enicit.
Egy pofon, egy gyerek. "Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!", mondja a közmondás. Tehát én ma elkezdtem írni a következõ regényemet, a fenti címmel. Valószínûleg ez nem a végleges, de nem hangzik rosszul. Egy hatalmas pofonnal indul, s ha minden igaz, egy gyermek megszületésvel kellene befejezõdnie, csak azt kell még kitalálni, hogy mivel töltsem ki a közbeesõ mintegy kétszáz oldalt. Ugyanis amit már tudok róla, az az elejébõl mintegy harminc oldalnyi, s a végébõl is körülbelül ugyanannyi.
A horoszkóp szerint végre eloszlottak a viharfelhõk, kiengedhetek. Estére vidám társaság kíséretében még a pohár fenekére is nézhetek.
Nem derült ki, továbbra is viharos az idõ, s a vidám társaság pillanatnyilag Mr. Kavafisz halálpofája... Délután elaludt egy széken, tisztára, mintha egy múmia lett volna!

Szombat, február 22. Alexandria. Horgonyon. Úgy érzem, az utóbbi napokban fogytam. Azért csak érzem, mert a hajó enyhén mozog, és a mérleg ugyebár...! Mindenesetre 97.1-et mutatott reggel. A viharos idõ tovább tart, semmi mozgás a kikötõben. A hajók, fõleg a part mellettiek, jajgatnak, hogy összetörnek, a pilot nem válaszol, vagy "hasznos" tanácsokkal látják el õket! Most szerencsénk van, hogy horgonyon állunki.
Délután feladtam Encsikének egy faxot, hogy nem tudom hívni, ne várja szegény. A parancsnok hivatalosan elküldte a váltási kérelmemet a berakó kikötõbõl! Visszaállítottuk az õrséget, mert egy hajó túl közel van hozzánk, és állandóan félõ, hogy összecsattanunk.
A horoszkóp szerint Kellemes napom volt, írja a könyv, és este a farsangi bálon én nyerem meg a tombolán az elsõ díjat!
Nocsak! A tollasban...?

Vasárnap, február 23. Alexandria. Horgonyon. Egy éve indultam el otthonról!

A munka akkor jó, ha félbehagyják...

Ma az alsó raktárakat lezáró pontonok mozgatószerkezetével kezdtünk el dolgozni. Ez egy olyan valami, hogy a felsõ raktár mennyezetén két sín fut végig, azon egy kocsi van, amit hosszú kötélzettel lehet mozgatni. Egy láncos emelõvel megemeljük a pontont, a kocsi arrébb viszi, s letesszük. Namármost. Természetesen nem mûködik, mert az egy ABS hajó.
Tehát ma nekiálltunk, hogy kipróbáljuk. Mr. Kavafisz azt ígérte, hogy vesz két emelõt, de aztán úgy döntött, hogy van nyolc rossz, abból biztosan lehet csinálni két jót. Most a kápó nagyon szereti, és szívébe zárta. Így most ezt csináljuk, de biztosan abbahagyjuk, mint a felépítmény megkezdett festését, a raktártakaró ponyvák kötélzetének felszerelését, és az egyes raktár "lecsapolását".

Mindig más a fontos...

Ma jött egy írásos papír, hogy holnap vagy bemegyünk, vagy nem! És errõl írást is adtak! No comment!
A horoszkóp szerint délelõtt a testi frissességgel foglalkozzam, a szellemivel ráérek délután. Vegyem elõ a nyelvkönyvet, frissítsem fel tudásom, mert a jövõ héten szükségem lesz rá!
Délelõtt raktárba le, raktárba fel rohangáltam, mint az õrült, ez a testi frissességet szolgálta, délután a raktárból fel-le rohangáltam szellemileg... A nyelvkönyvemet nem találom.

Hétfõ, február 24. Alexandria, horgonyon. Ma szerencsés napunk volt.

A tevének van ízlése...

Mr. Kavafiszt kiette a fene a városba, így egész délelõtt és délután nyugi van, csak a dolgunkat csináltuk. De szép is lenne, ha kint felfalná egy teve!
Megjöttek a raktárponyvákat leszorító kötélhálók. Délután azzal dolgoztunk. A két kettesre felpróbáltuk, jó lett, az egyes raktártetõre holnap feszítjük ki, hogy leellenõrizzük.
Tegnap késõ este a román hegesztõk elküldték a francba a görögöt. Nem akarja tisztességesen megfizetni a vasárnapi túlórájukat, csak a felét adná, ami jár. Bejelentették, hogy fél órát nem hajlandók túlmunkát végezni.
Este azonban valahogy rávette õket, hogy túlórázzanak, s így befejezték az elsõ szelvényt. Holnap kezdik a következõt, már csak hat van hátra.
A görögöt nem ette meg a teve Alexben. Négyre jött vissza, s vele jött az Intership embere is. Azt mondták, lehet, hogy este part mellé állunk. (Ez körülbelül a huszonötezredik ilyen jellegu információnk!) Az arab szerint két nap alatt eldõlhet, hogy átvesznek-e károsodott rakományt az átvevõk? No majd meglátjuk.
A horoszkóp szerint kellemes idõben gördülékenyen végzem munkámat. Délutánra tegyem magam szabaddá, hogy gyerekeimmel, családommal tölthessem, mert az utóbbi elhanyagoltam õket.
Szóval Enicit és Szabolcsot már elég régen láttam, sõt, telefonon is régen beszéltünk. Ninót néha látom a fedélzeten. Az idõ kellemes volt, és Mr. Kavafisz is kint volt a városban, valóban gördülékenyen ment minden.

Kedd, február 25. Alexandria. Horgonyon. Még nem is írtam:

Macskátlanítva vagyunk

Ugyanis még amikor part mellett álltunk, nemcsak Zulejka, hanem hetek múlva Trockij is kiment a partra. Õ valószínûleg egy megalkuvó alkat, mert már késõ éjjel a járó mellett vernyogott, hogy visszajönne, de a járót felhúztuk, és anélkül nem lehetett volna leengedni, hogy az alvók fel ne riadjanak. Így Nimród csak nézte, az a buta macska meg ült a parton, aztán elballagott. Biztosan éhes volt már! Azt a zabálást amit rendezni tudott mindenki csodálattal nézte. Vajon mi lehet vele? A kényszerfogyókúra biztosan meglátszik rajta.
Az igazság az, hogy hiányzik...

Délután újra kikötöttünk

Újra a mintavevõ rakpartra álltunk, és semmit se tudunk. Csak annyit, hogy állítólag holnap jön a második átvevõ mintát venni, és azután két-három nap, és folytatjuk a kirakást, illetve a második megkezdi.
Közben eljött meglátogatni a Mehalla embere, hogy engedjük rakni a kettes és hármas raktárból. Ebbe a P&I, Mr. Kavafisz, és barba nem mentek bele.
Vajon minek nézünk elébe? Encsinek innen nem tudok telefonálni, mert túlságosan messze vagyunk a várostól.

Aggódom az egészségem miatt

Nem javul a gyomrom. Ny. Ali szerint a fogyókúra miatt fáj, lehet, hogy gyomorsüllyedés. De máskor többet fogytam, és nem volt ilyen jellegû fájdalmam a gyomorszájban. Nem állandó, hanem idõnként fellépõ nyomás, néha egészen kellemetlen érzés. Olyankor úgy érzem, hogy a hasam is csikar.
Újabban a szegycsontom is kezd érzékeny lenni, amikor teleszívom a tüdõmet levegõvel...
Lehet, hogy csak kisugárzás, de akkor is kellene orvos, legalább fájdalomcsillapítót adna, hogy amíg hazaérek, ne fájjon. Otthon aztán kivizsgáltatom magam.
A horoszkóp szerint nemcsak én érzem úgy, hogy elhagyott az erõm, tengtem-lengtem egész nap. Este olvassam el az összegyûjtött újságaimat...
Volt erõm, és az összes újságot elolvastam már, ami a hajón van (persze az arra érdemeseket, a Kurírt nem).

Szerda, február 26. Alexandria. Tulajdonképpen semmi se történt!

A helyzet még tovább fokozódik...

Itt volt a második szállítólevél (Bill of Lading No..2) átvevõje, de mintát nem vett. Itt volt a P&I is, sõt a Mehalla képviselõje is. A charterer, a hajóbérlõ embere is bejött végre a hajóra, mert eddig nem volt hajlandó. Tárgyalások zárt ajtók mögött folynak, már nem érdekel, hogy mi történik. De Ny. Ali szerint a helyzet tovább fokozódik: A Memphis az elsõ, a hajóbérlõ ügynöke a második átvevõ érdekeit védi. És egyik se akar egy darab károsodott zsákot se átvenni. Azért a nap elmúlt, és nem eredmény nélkül: akik bejöttek megittak 15 doboz kólát, tíz sört, huszonkét szendvicset, és a barba nyakán ültek reggel tíztõl délután négyig. Meg a Kavaszakién, és ez is valami! A görögöt kivitték délelõtt, csak negyed öt körül jött be, nagyon kellemes volt nélküle.
Állítólag a kár közel egymillió dollár. Persze a P&I fizeti, de küzdenek, azt hiszem nem sok eredménnyel. Nem lehet megjósolni, meddig lesz itt a hajó. Nélkülem! Mert én

Haza akarok menni

Este telezuttyant a hócipõm, a barom görög miatt, és kértem a váltásomat. Elegem van belõle egy életre! Azt hozta ki, hogy tulajdonképpen én vagyok a hibás a beázásokért, mert nem rendeltem raktártakaró ponyvát, már Lengyelországban. Azt persze elfelejti, hogy még Ram-Nek szalagot se akartak küldeni, mert drága, csak Mr. Bott utasítására voltak hajlandók Athénból repülõn feladni (azért, mert ha Gdanskban veszik, akkor nem számlázhatnak többet, és ott jóval olcsóbb is...!) Kész! Ha még egyszer hozzám szól, akkor nem állok jót magamért...
A horoszkóp szerint a házasságom kiállta a megpróbáltatásokat. Egy meghitt este azonban jót tenne!
Ez így van kérem...

Csütörtök, február 27. Alexandria.

Elment a távirat, hogy kérem a váltásomat!

Reggel megírtam, és leadtam a váltási kérelmemet. Hát ezt is megértem! Délután már el is ment. A következõképpen hangzik:
T. Parancsnok úr, az elmúlt hetekben állandó gyomorgörcseim voltak, melyek az utolsó héten súlyosabbá váltak. Erre való tekintettel kérem az azonnali váltásomat. A szerzõdésem, beleértve a maximális 3 hónapos meghosszabbítását is, február 23-án lejárt. Aláírás, dátum.
Reményeim szerint a jövõ hónap elején otthon leszek. Megcsinálom a hó végemet, és végre hazamegyek az én Encsikémhez!
Ma abbahagytuk a pontonmozgató szerkezet javítását, és karbantartását a hármas raktárban, és belekezdtünk a kettes raktár jobb oldalán a pontonok lerakásához, a nehézdaruval. Ugyanis itt kötélcserét kell csinálnunk.
Írom az Egy pofon, egy gyerek c. könyvemet
Eddig ötvenöt oldalt írtam. Most is csak azt tudom elmondani, amit már annyiszor: jó dolog írni! Egyszerûen más lelkiállapotban vagyok! Nagyon megy, igaz, most se pontosan úgy alakul, ahogy elképzeltem, de nagyon jól alakul a történet. A könyv most is magát írja. Elindítottam egy sztorival, azt hittem harminc oldal alatt kiírom magamból, és csak hömpölyög, nem tudok leállni vele. Szépet írok. Mennyi mindent tudok magamról írni benne, Encsikérõl, az ismerõseimrõl! Nem hiszem, hogy egy alak is felismerhetõ lenne, de honnan táplálkozzon az író, mint a mindennapokból? Az õt körülvevõket, a saját élete szereplõit írja meg! A vágyait viszi papírra, az értékítéletét adja a szereplõk szájába. Úgy viselkednek a könyv lapjain, ahogy én akarom, vagy ahogy én tennék, esetleg úgy, ahogy én sose... De mindenképpen magamat viszem bele.
Ez csodálatos. Bizonyos, hogy nem lehet azt mondanom: írtam eddig három könyvet (a Zsant nem számítom, bár nagyon jó ujjgyakorlat volt), kész, tudok regényt írni! Nem így van. Én eddig abban a hitben éltem, csak a tengerrõl, a hajózásról tudok írni, mert azt ismerem. Milyen könyvet írhatnék, ami teljes egészében otthon játszódna? S ez most olyan lesz, pedig ebben is lesz hajózás, de most csak azért, mert kitaláltam egy jó esetet, ami kuriózum számba megy, ha hajón történne meg! De be tudnám fejezni úgy, hogy meg se említem a tengert, a hajózást. Az a tény, hogy az egyik fõszereplõ tengerész, még nem azt jelenti, hogy más nem lehetne, mert mást nem tudnék megírni!
Nem tudom, hogy mi van az élet után. Pokol, mennyország? Reinkarnáció? Van egy szellem, aki mindig újjászületik, azért, hogy az ismétlõdõ rövidke emberlét alatt valamit tanuljon? Ha ez így van, akkor nekem az a feladat adatott, hogy ilyen késõn kezdjek el írni? Miért? Miért nem elõbb? Ha úgy kezdtem volna, mint más normális író, akkor mennyi könyv lehetne már a polcomon? Azt hiszem erre nincs válasz...
Egyet tehetek, amikor írni támad kedvem, akkor leülök, és a magam gyönyörûségére elõvarázsolok egy szép, egy érdekes, vagy kalandos történetet, ami éppen valahol lappang bennem, arra várva, hogy a szövegszerkesztõ életre keltse...

Érdekességek, az írással kapcsolatban

Lehet, hogy már leírtam valahol, de a szereplõimet sokszor keverem az élet adta minták kal. Amikor a Pancon-3-on hajóztam, Matkovics Putyu bácsit notóriusan Áronnak akartam hívni. A M/V Csokonain hajóztam a "Zokni" nevû matrózzal, ha szóba került mindig Kabátot akartam mondani.
A mostani hajómon S. Zsoltot sokszor Závodinak akarom hívni.
A másik, amit megfigyeltem magamon, hogy a szereplõimhez, mint élõ emberekhez viszonyulok. Este, elalvás elõtt, ha a sorsukon töprengek sokszor beszélgetek velük, vitatkozom. És természetesen szeretem õket. Érdekes, hogy az Atlantic Starban a feleség, aki mindenki számára ellenszenves volt, számomra szimpatikus(?). Nyilvánvaló, hogy a többiben azokat szerettem, akik szimpatikusak. Engem ez legelõször meglepett, de most már természetes.

Patkány a ketrecben

Köztudott, hogy lerágja dühében a farkát. Most Mr. Barom (Mr. Kavafisz) van ebben a szerencsés helyzetben. Este tíz után összegyûjtött minket, a barbát, kápót és engem, s közölte, hogy nagy baj van. Londonból érkezik egy fõfõ P&I képviselõ, és nagy a veszélye annak, hogy a hajót kiveszik a biztosításból. Ez Mr. Bottnak tragédia lenne, ugyanis ezt az egymilliós kárt még fizeti a Klub, de akkor a késõbbiekben magára lenne hagyva, minden kárt a saját zsebébõl kellene kipengetni. (Megérdemli).
Tehát összegyûltünk, és tudomásunkra hozta, hogy 24-bõl 26 órát kell naponta dolgozni a hegesztõknek a raktártetõkön (egyes raktár). S mi lesz a kettessel (kérdem én)? A három román hegesztõbõl Mariska (Marion) visszautasította az ajánlatát, dupla túlóra pénzt kért a munkáért. Ezt a görög mereven elutasította, és megfenyegette, hogy saját költségére hazamegy. Ezt Mariska vállalta. A napi, normál munkát persze nem utasította vissza. Mr. Kavafisz vészhelyzetre hivatkozott, hogy akkor mindenkinek dolgozni köteles, bármi áron is. (Nincs igaza, mert ez nem vészhelyzet. Az tengeren van, ha a hajót az elsüllyedés fenyegeti!). Ennek ellenére beintett a román. (Jól tette).
Így most Mr. Kavafisz a saját farkát harapdálhatja, mert nem hinném, hogy a tulajdonos meghatódna bármitõl, amivel ránk akarja (akarná) kenni a felelõsséget. Az õ (ASAL) lelkükön szárad minden!
A horoszkóp szerint régóta álmodoztam új munkahelyrõl, és ma kaptam egy ajánlatot, mely igen jól hangzik, de gondoljam végig a dolgot, mert buktatói is lehetnek.
Akkor se maradok tovább, megyek haza, és meglátjuk, milyen új ajánlat következik!

Péntek, február 28. Alexandria. Ma reggel teljes gõzerõvel kezdték el a hegesztést. De minek? Úgyse lehet megcsinálni!

Beolvastam Mr. Patkánynak

Ugyanis tegnap reggel elrendelte, hogy ha valaki jön a parton, gyanús személy, akkor le kell állítani a munkát. Este viszont errõl egy szót se szólt. Sõt, azt az utasítást adta, hogy folyamatosan kell dolgozni (engedély nélkül, pedig erre minden kikötõben szükség van). Így amikor megjelent egy pasas a parton, és jegyzetelt a hajó mellett, akkor Zsolt megkérdezte, hogy leállítsa-e a munkát?
Ettõl a patkány kiakadt, és elkezdett üvöltözni vele is, meg velem is. Én akkor nem találtam a megfelelõ érveket, így egyszerûen otthagytam. Utánam jött a rádiószobába, de oda se fordultam, dolgoztam szó nélkül. Erre elkotródott.
Tíz perc múlva, a barba letolta Zsoltot, hogy miért nem õt hívta a problémával (azért, mert nem találta, pedig kereste. A parancsnok ma olyan, mint a rajzszög: be van nyomva). Akkor megjelent a patkány, és megint nekem esett. Na akkor kieresztettem a hangomat, és elküldtem a fenébe. Hogy ne szórakozzon, amit mond szó nélkül megcsináljuk, de amit nem ad utasításba, azt nem tesszük.
Érdekes: erre befogta a pofáját!
Még érdekesebb: a gyomorfájásom azonnal elmúlt, pedig délelõtt folyamatosan fájt!

Mi van a Seascottal?

Este mutatta a barba a telexet, amit a Seascot küldött. Nem foglalkoznak a váltásommal, forduljak P. Kavafiszhoz. Most ez mit jelenthet? Az aláírásban hangsúlyozták a helyzetüket: "mint ügynökség". Javasolták, hogy Mr. Bott-tal is tárgyaljon a görög. Miért? Csak egy lehet a válasz: új legénységet akarnak hozni, és mindenkit hazaküldeni, tehát a mostani váltások már külön kiadást jelentenek.
Valószínûleg sikeresen megfúrták a görögök a skótokat, és átvették a személyzetet is. Nagyon-nagyon valószínû, hogy ukrán tiszteket, és vietnami matrózokat hoznak, és azt hiszem, ha megtörtént a kirakás, a következõ kikötõbe! Most vagy az lesz, hogy a görög elintézi a váltásomat, vagy elmegyek orvoshoz, és hazaküldetem magam. Egyébként is tele van a fejem, náthás vagyok, mint a hajón sokan. Csak éppen semmi orvosság nincs. És egyáltalán nem bízom az arabokban: a Memphis, az ügynökség annyira a hajó ellen van, hogy amikor 14-én kértük, hogy vigyenek ki vizsgálatra, nem intézték el. Amikor horgonyról bejöttünk, visszautasították, azzal, hogy aki intézi, nincs itt, majd ha bejön, akkor kérjük!
Ezek után, ha el is visznek, azt is elképzelhetõnek tartom, hogy félrekezeltetnek...
Borzalmasan gyûlölöm már ezeket...

Mit ér a módszer, ha görög, s mit, ha magyar?

A tegnapi megegyezés szerint a románok közül kettõ 72(?) órát folyamatosan dolgozik, Mariska pedig napi tízet. Ma este hatkor szépen összepakoltak, és elmentek azzal, hogy nem túlóráznak olyan feltételek mellett, amit a görög akart.
Természetesen kitört a botrány. Igaz, hogy Vasile hajlandó lett volna dolgozni, de szolidáris volt a másik kettõvel. Amikor a parancsnokhoz felhívták õket, a görög tombolt! A románok meg kiröhögték! Sajnálom, hogy nem voltam ott, mert a kabinban kúráltam magam, illetve csak feküdtem, mert a hátam is elkezdett fájni.
Végül Mr. Kavafisz feladta, és megkérte a barbát (ez még nem fordult elõ, hogy valakit kért volna!), hogy beszéljen õ a románokkal. Ny. Ali elmagyarázta a helyzetet, és garanciát vállalt, hogy a túlórapénzüket megkapják. Kevesebbet, mint amit kértek, de tõle elfogadták, és vállalták a munkát.
Természetesen nem egyfolytában dolgoznak, mert ez a rémálom csak egy Istentõl elrugaszkodott, vadbarom görög agyban foganhat meg. Egy hegesztõ és egy magyar gépész (D. Zoli) együtt dolgoznak, s õket a másik két román váltja. Így napi 12 órát dolgozik mindenki, és a munka folyamatosan megy.
Gheorge szerint Mr. Kavafisz rosszabb mint Ceausescu, vagy Hitler. Azt hiszem pontosan látják a helyzetet, jól megismerték a görögöt.
A horoszkóp szerint helyesen döntöttem. Bölcs elhatározás volt, erre még egy üveg pezsgõt is érdemes kinyitni.
Tehát akkor holnap nem hagyom annyiban, és kierõszakolom a hazautazásomat.

MÁRCIUS

Március 1. Szombat, Alexandria. Nem is tudom, hogyan kezdõdött a mai nap? Reggel beszéltem Mr. Kavafisszal, elmondtam, hogy nem vagyok képes orvoshoz kijutni, s ezért akarok hazamenni. De legkésõbb március 31-ig otthon akarok lenni. Erre hármunk váltását kérte a HMS-tõl, és a Seascottól, de azzal, hogy küldjék meg a leutazók nevét, hogy eldönthessük, melyik kell, melyik nem...
Otthoni idõ szerint reggel 8:20-kor, itteni szerint 9:20-kor volt a Kopogtató a Kossuthon, de sajnos nem lehet napkelte után fogni rendesen, ilyen késõn meg egyáltalán. Így Szabolcs fiamat nem tudtam meghallgatni. Sajnos! De nagyon remélem, hogy kazettán megvan.

Elekbalhé

Reggel nagy garral jött az elek, hogy hol az az állat, kitekeri a nyakát! Magától értetõdik, hogy Mr. Kavafisz volt az akit keresett. Március elseje van, és három hónapja nem kaptunk pénzt a hajón! Nem tud venni egy doboz cigit, nem tud telefonálni... Igaza van.
Azonnali váltását kérte. A görög az isteneket hívta tanúnak, hogy nem tud fizetni. Kitört a botrány. Végül õ is bekerült a hazamenõk közé.
Így a következõk váltását kérte: S. Zsolt, Cs. Csaba, Cs. Zoli, Székely István, Székely Nimród. Õ még nem tudja, majd ha megjön a válasz, akkor megmondom.
Este faxot küldtem Encsikének, hogy tudjon a szándékomról.
Délután orvos jött, megnézett, egy halom gyógyszert adott, gyomorfekélyre gyanakszik...
Viszont mintát nem jöttek venni, ezért a keddi kirakás nem jöhet be...
A horoszkóp szerint a tegnapi nap kimerített, pihenjek, sétáljak az erdõben(?), hogy este fáradtan kerüljek ágyba.
Majd tûvé teszem a sivatagot egy erdõért...

Március 2. Vasárnap, Alexandria. Nem vettek még mintát, tehát a jó Isten se tudja, mikor kezdünk kirakni.

Circus Maximus Humbericus...

Vagy a Kiscserkészek nemzetközi sátortábora... Le is videóztam, nagyon jól mutatott az egyes raktár, mert építettünk egy sátrat, hogy az alatt dolgozzanak a hegesztõk. Így nem látják éjszaka, mondta Mr. Hatökör.
Ez jó is volt ma délelõttig. Akkor hirtelen, tíz perc alatt felerõsödött a szél, és mi rohantunk, hogy lekötözzük a ponyvát. De a fránya szél egyre jobban fújt. Elõbb a lekötözõ kötelek lyukait erõsítõ gyûrûknél szakadt, aztán egy méteres darabon középen, végül az egyik rövid oldalon majdnem teljes hosszában.
Ezt jól kitalálta a görög. Elõbb kötöztük, aztán lebontottuk a Cirkuszt. Így most nincs sátor, csak hegesztés van.

Itt van Mr. Mann, a HRCNSZ

Megjött Mr. Mann, a HRCNSZ (Hajóba Rohadt Cukor Nemzetközi Szakértõje). Megszemlélte a rakományt, és a leghatározottabban kijelentette, hogy nem tud semmit mondani... Nagyon nehéz felmérni a kárt. Lejött a raktárba a helyi P&I képviselõje is, aki egy olyan dagadt manus, hogy ilyet csak itt látni, Alexandriában (Két kövérebbet is ismerek, az egyik aki a ponyvát csinálta, a másik a Memphis egyik szép, iksz lábú embere). Mr. Kövér nehezen letuszkolta magát a létrán, de középen ahol egy szûk átjárón kell átbújni, egy kicsit beszorult... De vitézül leküzdötte magát.
Lent, körbejártunk, aztán a rakományon felmásztunk középen a tetejére. Dagika csak bámult a gülü szemével szomorúan, és bánatosan feltuszkolta irdatlan seggét a létrán.
Amíg mi raktárnézõbe voltunk, délelõtt 11-tõl, az átvevõk, és az ügynökök vártak Mr. Mannra, és a parancsnokra, de délután ötkor megmondatott nekik, hogy távozzanak, mert a HRCNSZ nem ér rá foglalkozni velük.

Kilátások...

Mr. Kavafisz arról panaszkodott, hogy itt mindenki mindenki ellen játssza a maga kis játékát, és nem tudni, hogy ki kivel van? Az ábra szerint, mindenki ellen, de legfõképpen ellenünk. Így kilátástalan vállalkozás, hogy jóslásokba bocsátkozzanak a kirakás megkezdését illetõen! Mindenestre egy biztos: ha mintát vesznek, akkor két-három nap múlva máris folytatódik a harc a stivadorral, és a melósokkal.

Szép kilátások!

Számomra azonban jók a kilátások: a váltásom folyamatba helyeztetett. Ninó délelõtt azt mondta: döntött, õ is haza akar jönni. Ekkor elmondtam neki, hogy akár akar, akár nem, jön, mert az övét is megkérte Mr. Kavafisz.
A görögnek ebben teljesen igaza van, ha nem vállalja, hogy két-három naponta jöjjenek az újabbak. Így akinek lejárt a szerzõdése (8 hónap), mindenki helyett kért embert. Örült a nagyfiam, és én is, mert nem egyedül kell hazamennem, a csomagjainkat közösen pakolhatjuk, a súlyhatárt így könnyebb lesz betartani...
A horoszkóp szerint nagyon szeretem a családi vasárnapi ebédeket, és ez így lesz ma is. Senki nem harapja le a fejem...
Mr. Kavafisz nem a családom! A fejem a helyén...

Március 3. Hétfõ, Alexandria. Rájöttem valamire: a parancsnok késlelteti a hazamenetelemet! Ez felér egy dicsérettel
Ugyanis fél attól, hogy ki jönne le helyettem. A szavaiból azt vettem ki, hogy nagyon meg van velem elégedve! És akármit is mond a görög, az a tény, hogy mindenképpen itt akar tartani a kirakás végéig, nem rossz bizonyítvány!
Mert ha használhatatlan lennék, örülne, hogy megszabadul tõlem! Persze az is lényeges szempont, hogy egy éve vagyok a hajón, és ismerem, mint a tenyeremet. De ismerek - sajnos - elég sok elsõ tisztet, akiknek ennyi idõ se lenne elég ahhoz, hogy megismerjék...

Nicsak, hol vagyunk?

Akár hiszem, akár nem, horgonyon. Este hatra ledobtuk, és újra megvackoltunk. Nem tudunk semmit, az elsõ átverõ (átvevõ) szerint több mint egy hétig várunk, aztán átmegyünk Dikheilába, ez 30 kilométerre van innen, és ott rakunk ki.
Felõlem! Remélem addigra otthon leszek!
Délután vagy két órát nálam volt Mr. Mann, és jól eldumáltunk, egyébként az útról kérdezett.

Tragédia történt...

Mert másnak nem lehet nevezni. Feljött Ninó, és naplót olvastam neki. Közben meg akartam nyitni az Egy pofon, egy gyerek c. könyvemet, hogy olvassak neki belõle valamit, és nem lehetett! Két vagy három órán keresztül szenvedtem, kész, odavan mind a 91 oldal! Majdnem sírtam! Hiába dolgoztam egy héten keresztül!
De csak azért is megmutatom, hogy megírom! Meg én...! És jobb lesz mint volt! Már kialakultak bennem a szereplõk, sokkal jobban tudom elkezdeni, kerekebb egész lesz, mintha az eredetit fejeztem volna be. Nem hagyom magam! Egész délután fel voltam dobva, mert egy cikket olvastam az ITF bulletinben, és azt beépítem a könyvbe, egyszerûen fantasztikus lesz, sõt, hihetetlen. És azért, mert megtörtént! Mert az életnél senki nem tud jobb történeteket kitalálni!
Este már négy oldalt megírtam a második változatból. Élvezem, és megmutatom magamnak, hogy meglesz ez a könyv is! A legnagyobb baj az, hogy már a hajón nem tudom befejezni! Nem tragédia, majd otthon...
A horoszkóp szerint ma a kerti munkát még ebéd elõtt végezzem el. Egyébként keveset mozgok, sok zsírost eszem...
Nem szeretem a fedélzetet kapálni!

Március 4. Kedd, Alexandria. Horgonyon. Semmi különös, illetve: 95.9 kiló vagyok, és nem fáj a gyomrom, úgy látszik használnak a gyógyszerek. De ez azt is jelenti, hogy kezdõdõ gyomorfekélyem van! A rosseb egye meg!
11 oldalt újraírtam. Meglesz, tudom...
Délután volt egy surveyor, az egyik biztosítótól, szegény életében nem látott hajót, mindent el kellett magyaráznom neki. Aztán a jegyzõkönyvét nem írtuk alá, mert nem jól fogalmazta meg. Holnap visszajön, s a P&I jelenlétében megtárgyaljuk a dolgokat.
A vadbarom megkapta a HMS-tõl a neveket, de nem mondta meg a barbának. Kíváncsi leszek, mikor közli?
A horoszkóp szerint ma bõven lesz lehetõségem, hogy önálló elképzeléseimet megvalósítsam. Egy nehéz munkára kérnek fel, de megbirkózom a problémával.
Leltárt csináltunk a MacGregor alkatrészekrõl. Nem nagy meló...

Március 5. Szerda, Alexandria. Horgonyon. Nem sok minden történt. 24 oldalt írtam eddig az új változatból. A címe is más lesz: Ez a te Amerikád... Lehet, hogy

Elmozdulunk a holtpontról

Az egyiptomi hatóságok kijelentették, hogy az egyes raktárban levõ rakomány teljes egészében szennyezett, nem alkalmas fogyasztásra. Így a kettes és a hármast kirakhatják. De az átvevõk azt mondják, hogy raknának az egyesbõl is, de csak a jó zsákokat.
Tehát most az lesz, hogy a tulajdonos, illetve a P&I költségére rakodókat hoznak, és elviszik az útból a vizes, zsákokat, s felszabadítják a jót. Két nap múlva part mellé állhatunk, és akkor mintegy tíz nap alatt elszabadulhatunk innen! Az nekem még jobb lenne, mert hó végén otthon lehetnék.
Csak ne jönne már semmi közbe! Ami utána lesz, az Mr. Bott baja, ha a P&I elrendeli a vízpróbát, s utána Konstancára, vagy Mangáliára kell mennünk javítani!
A horoszkóp szerint szerencsés csillagzat alatt születtem. Jól érzem magam a munkámban, tökéletes a családi életem, és szeret a szerelmem...
Kár, hogy Encsike nem stewardess, mert akkor még tökéletesebb lehetne...! Én hazamennék, õ elrepülne... Már nagyon hiányzik a család...

Március 6. Csütörtök, Alexandria. Horgonyon. Jó napunk volt! Mr. Kavafisz reggel kiment, és csak késõ este ette a vissza a fene. Már azt hittük, hogy megették a tevék...

Soha nem élveztem így az írást...

Most, hogy újjáírom a könyvet, már látom, hogy sokkal jobb lesz, mint elsõ nekifutásra. És ami nagyon szerencsés, pontosan ugyanúgy látom a végét, mint a Nagy Riportnak. Hatalmas ötletem van, és már alig várom, hogy megírhassam! Azt hiszem, ez mindenkinek tetszik majd, mert ilyen témáról senki nem írt még!
Csak úgy dõl belõlem a történet, és egyszerûen nem tudom olyan ütemben írni, ahogy szeretném. Attól félek, hogy a hajón nem lesz idõm befejezni, és otthon a sok rohangálás intézés miatt kell csökkenteni... De muszáj találnom valami megoldást!
A horoszkóp szerint rengeteg elintézetlen ügyem halmozódott fel, nem érdemes halogatni...
Halogatja a Kavafisz!

Március 7. Péntek, Alexandria. Horgonyon. Délben jött egy fiatalember, egy surveyor.

Görög a görögnek...

Hívat a barba, és gyerekként örült, hogy: na, most megfogják a hajót, és mehet a görög ahova akar. S ki volt az ellenõr? Magától értetõdõen egy másik hellén. És miután köztudott, hogy a "görög a görögnek nem vájja ki a szemét", ezért amíg ellenõrizte a hajót, nem gyõzte lehunyni a csipáját... Volt néhány igen komoly kifogása is: hiányzik két tûzoltódoboz a fedélzeten. Az egyik fedélzeti ház oldalán egy kétforintos nagyságú lyuk van! Errõl még fotót is csinált... És három szakkönyvünk is hiányzik! Felháborító, nem?
Egyébként azért jött, hogy megállapítsa: a hajó tengerálló-e, azaz kimehet-e a tengerre. A P&I részérõl jött, mert õk akarják bebizonyítani, hogy ez egy roncs, amelyikre nem kötnek biztosítást.
Röhej!
Délután kikötöttünk, de most a változatosság kedvéért, egy másik hajóra. Este ötre végeztünk.

Írok, mint a megszállott

Már több mint 47 oldalt újraírtam! Lehet, hogy a további írásaimat is ezzel a módszerrel kellene írnom? Mintegy a harmadáig jutottam a történetben, amikor valami hardver hiba miatt elszállt. De bennem már kialakultak a jellemek, a szereplõk élénken élnek, tehát amikor másodszor fogtam hozzá, már olyan dolgokra is figyelek, amire elõször nem volt lehetõségem. És rettentõ jó érzés...
Csodálatos dolog az írás!
A horoszkóp szerint elhanyagoltam magam, ezért menjek kozmetikushoz, és szaunázzak egyet.
Ha valaki megmondaná, ki a hajón a kozmetikus...?

Március 8. Szombat, Alexandria. Éljenek a nemzetközi, és otthoni nõk!

Besokalltam...

Teljesen kiborultam. Pedig különösebb oka nem volt. Tipikus példája az "utolsó csepp a pohárban"-nak. Cs. Zoli beteg, bedagadt a lába. Fekszik (természetesen a harmadik hívásra se érkezett hozzá orvos!) így csak két emberem van a fedélzeten. A watchman a hegesztõkkel dolgozik, maradt N. Imre, és H. Géza. Reggel kerekeket cseréltünk az egyes raktáron. Aztán jött a P&I surveyor, gyerünk a darukra felfesteni a teherbírást. De közben menjünk a gépházba, és fessük fel a vészkijárat feliratot. Olyan idegesség fogott el, hogy azt hittem, szétrobbanok, amikor a vadbarom megkérdezte, hogy miért nem dolgozunk a raktártetõk gumijaival? Holnap felmegyek hozzá, és beolvasok neki, megvárom, amíg elhiggadok. (Nem is tudok írni ilyen idegállapotban.)
A surveyorral végigjártam a fore-peak tankot, aztán a raktártetõket, és megmutattam, mit fényképezzen le, mi az ami rossz, mert Kavafisz biztos el akarta sumákolni a dolgot. Azt mondta a fiatalember, hogy hajógyárban kell megjavítani a raktártetõket, teljesen felesleges, hogy dolgozzanak a hegesztõk rajta.
Este megjött az orvos (kilenc után), meg kell röntgenezni a bosun térdét.
A horoszkóp szerint ma virággal kell köszöntenem a hölgyeket.
Lásd az elsõ sort! Végre valami bejött...

Március 9. Vasárnap, Alexandria. 96 kg. vagyok.

Tárgyalások, hazautazás ügyben

Reggel hárman, Zsolt, az elek, és én beszéltünk Kavafisszal. Megkérdeztük, hogy mi van a váltással? Csak hímzett, meg hámozott, hogy telexezett ebbe az ügyben.
- Hétfõ délután otthon készenlétben állnak a váltóink, már eltelt öt nap, ez elég a váltásra - mondtam.
- De a személyzetet el kell fogadnia az ABS-nek, és a Seascotnak - válaszolta.
- Ez nem a mi gondunk.
- Akkor kellett volna kérni, amikor ideértünk, most etikátlan a maga részérõl elszökni - replikázott.
- A személyzet és az én hibám a beázás...? - kérdeztem élesen.
Erre mismásolt, hogy így, meg úgy, végül is nem, de akkor mondjam meg, mit lehetett volna tenni?
- Mangálián megcsináltatni a raktártetõket - mondtam, és erre nem tudott mit mondani.
- Majd igyekszem, ha kell ukrán, vagy horvát személyzetet hozok, de maguk nem mennek haza elõbb, mint a kirakás vége! - dühöngött.
Reggelinél lehoztam a telexet, amit pénteken küldtem a Gdyniai Fõiskolának, és megkérdeztem, mi a helyzet az április elején induló tanfolyammal. Elolvasta, és megenyhült, amikor megmondtam, hogy ez az egyetlen oka, amiért én hajtom a hazautazást.
Délután csoda történt: a második átvevõ mintát vett a rakományból! Így még az is elképzelhetõ, hogy folytatjuk a kirakást, (valamikor), és elmehetünk (egyszer csak...).
Kivitték Cs. Zolit röntgenre, és haza kell utaznia... Kavafisz telexezett Khioszra, hogy intézkedjenek.
A horoszkóp szerint ragyogóan érzem magam, de este egy régi félreértést tisztáznom kell.
A ragyogó túlzás, de érzem magam. Nem tisztáztam semmit...

Március 10, Hétfõ, Alexandria. Ami történt, azt úgy hívják, hogy:

Lázas semmittevés

Most a következõkben fáradoznak: A károsodott rakományt átrakják a raktár (egyes) végébe. A jót elõrerakják az elejébe.
A közepébõl kikerültet oldalra, és ami oldalt van, azt középre. Valójában semmit nem csinálnak, de intenzíven dolgoznak... Ehhez azért egy görög kellett, hogy kitalálja! Közben a középen keletkezett lyukba, aminek az alján már csak a vízben úszó zsákok vannak (öt zsák magasan áll a víz) lepotyog a jó, és rossz lesz. Tehát megy hátra. Hátul kiválogatnak néhány jót, jön elõre. Lepotyog, hátra, elõre, és a zsák dollárokért cirkulál. Tonnára fizeti õket, tehát az arab csak rakja, nem érdekli, hogy mit hova...

Ügyintézés Kavafisz módra

Cs., a fedélzetmester holnap délelõtt 11.30-kor indul Kairóból, és 14.00-kor érkezik Pestre. Errõl az Intership értesítve. Kész. Elintézte. Namármost:
Este hat körül bejött az Intership embere, és felháborodva panaszkodott, hogy rá akarják sózni a hazautaztatást, amikor az a Memphis dolga. Telex a Memphisnek, hogy intézkedjen. Aranyos, ugye? Kavafisz ezt is megkeverte, mint mindent a hajó dolgaiban...
A horoszkóp szerint nyugodt vagyok, de ma kihoztak a sodromból és egy vétlent megsértettem.
Nem igaz, nem sértettem meg senkit, tegnapelõtt hoztak ki a sodromból, és Kavafiszt nem lehet megsérteni, mert görög...

Március 11. Kedd, Alexandria. Lázasan teszik a semmit továbbra is.

Cs. megy haza...

Csak az a kérdés, hogy mikor? Mert hajnalban hiába kelt fel, nem jött senki érte. 11 után jött be a Memphis embere, hogy elvigye az útlevelét, és elkezdjen intézkedni.
Ilyenkor ez borzalmas! Az ember már menne haza, a másodperceket is számolja, és nem történik semmi, illetve ami van, az dühítõ...
Nem szeretnék a bõrében lenni, csak akkor, amikor hazaér. Ja, az orvos szerint mûteni kell a térdét.
Délután fél három körül megjelent egy csónak a hajó mellett. Azt mondja a csónakos, hogy õ azért jött, aki Kairóba akar menni. Naná, hogy jelentkeztem, de aztán kiderült, a fedélzetmester akarja elvinni... Zoli meg nézett bambán, amikor felébresztettük. Annyira elkábult, hogy amikor lement a kötélhágcsón a csónakba, még arról is elfelejtkezett, hogy nem hajlik a térde! (Jó, tudom, ez rosszmájúság, de ennyi engedtessék meg nekem)!

A váltók készen állnak!

És nem is akárhol, hanem Ukrajnában. Sikerült az ASAL-nak átvenni a személyzeti ügyeket is, így azt jelenti, hogy most a magyarok kopnak ki szép lassan az ABS-tõl. Nem baj, csak az, hogy száz munkahelyet vesztettünk. Magát a céget nem sírom vissza.
Egészen más a közérzetem, amióta olvastam, hogy készek arra, hogy Alexandriában beszálljanak.
Ninó is vigyorog, örül, hogy jöhet haza. És együtt megyünk, de ezt nem akarom elkiabálni! Lehet, hogy engem itt akarnak még tartani egy kicsit...
A horoszkóp szerint válaszút elé érkeztem, de biztosan helyesen döntök. Ne akarjak ma szíveket meghódítani...
Kavafisz szívét hódítsa meg az ördög...

Március 12. Szerda, Alexandria. Semmi nem történt. Nem jöttek mintáért, nem folytatjuk a kirakást, nem jöttek váltók, és nem ment el Kavafisz. Az ukránoknak vízum gondjaik vannak. Én egy pár nappal tovább maradok, mint elsõ tiszt, de Ninó velem jön haza. Úgy fogjuk fel, hogy minden nap ajándékpénz.
Azért az aranyos, hogy három és fél havi pénzemmel tartozik majd a tulajdonos!
A horoszkóp szerint nem volt túlságosan sûrû napom, leszámítva egy-két pénzügyi tranzakciót...
Nem volt, valóban...

Március 13. Csütörtök, Alexandria. Valami mocorog, csak nem tudjuk mi? Ma jöttek a második átvevõ stemplizõi, és nekiálltak a rakomány pecsételgetésének. Délutánra ígérték a pilotot, aki horgonyra visz...
Az ukrán váltóknak vízum gondjaik vannak, de állítólag megkapják a repülõtéren, Kairóban.
Elkészültünk az egyes raktárral, ma akar Kavafisz vízpróbát tartani. Kíváncsian várom az eredményét.

Százszorszép?

Lehet, hogy ez lesz a regény címe. Ez már a harmadik, ki tudja, hány lesz még? És az elsõnek, az Atlantic Starnak nem találok egy jót se...!
Ezt viszont gõzerõvel írom. 110 oldalt befejeztem a második verzióból. Sokkal jobb, mint az elsõ! Már-már attól félek, hogy túl sok eseményt veszek bele, túlbonyolítom. De mivel az élet sokkal merészebbeket is kitalál, nem hiszem, hogy ez valódi gond lenne. Nem sok a valóságalapja. Inkább a szereplõk, a mondataik azok, amiket az életbõl vettem. Sok-sok ismerõs benne van, természetesen nem tisztán, hanem mindenki, mindenkinek az ötvözete.
Unalmas? Akkor is leírom, hogy nagyon nagy kedvvel írok! Ömlik belõlem a sztori, persze most még az elõzõ részt írom újra, nem nagy gond megtalálni, hogyan folytatódjon. Átveszek jól megírt párbeszédeket. A hozzáértõk tudják mirõl van szó: a Norton commander text wiew paranccsal el tudom olvasni a megmaradt részeket, és így kimásolom azt, amit jónak találok belõle.
A horoszkóp szerint feladtam egy hirdetést, és elkezdenek özönleni a válaszok, de ne hamarkodjam el a partner választást.
Ha ezt Encsike megtudja...!

Március 14, péntek. Alexandria, horgonyon. Egész jól alakult a nap. Tegnap 16:00-ra ígérte magát a pilot, 22:30-ra meg is jött, ma hajnalban dobtunk horgony.
Egész nap a raktártetõkkel dolgoztunk az egyes raktáron.
Délutáni hír, s ez az igaz: 16-án 01:30-kor érkeznek a váltók Kairóba! Ki találja ki, mára mit ígértek? Hogy bevisznek kirakni...!
Hiszi a piszi...!
Este nyolcra jött a révkalauz, de hogy könnyebb legyen az élet, leszakadt a jobb oldali hajójáró. Egy órába tellett, amíg visszacibáltuk a helyére.
Holnap a hármas raktárból folytatja a kirakást az egyes átve(v)rõ, a második eltûnt, mint szürke szamár a ködben...!
A horoszkóp szerint valakirõl kiderül, akit eddig legjobb barátomnak tartottam, hogy rosszakaróm. Olvassak be neki.
Kavafisznak beolvasnék, de õ még csak nem is a barátom!

Március 15, szombat. Alexandria. Adtam egy kis darab nemzetiszínû szalagot N. Imrének, hogy csináljon kokárdát. Másnak nincs... (természetesen rajtam kívül).

A tökös sofõr

Hát a csoda megtörtént, és valóban folytatják a kirakást. De nem a második átvevõ, hanem az elsõ, és nem az egyes raktárból, hanem a hármasból. Aztán este az egyesbe is átmentek, de a sofõr nem vette át a rakományt azzal, hogy úgy hallotta, hogy nem jó! Namármost, ezt nem én találtam ki. Frankón így történt! Egy senkiházi, töketlen sofõr kijelenti, hogy azt hallotta, hogy rossz a cukor, és nem engedi a kocsijára rakni. Nem a stivador, nem az átvevõ, hanem egy nulla, analfabéta balfácán. Ez Egyiptom!
A Mehalla megfenyegetett, hogy este kimegyünk horgonyra, de nem lett belõle semmi. És kit érdekel? Már kívülrõl tudjuk az utat.
A horoszkóp szerint ma kárpótlást kaptam mindenért, szerelmemmel menjek víkendezni a hegyek közé.
Enici, jössz?

Március 16, vasárnap. Alexandria. Hajnali fél négykor ébredtem. Már megint rajtam van a hoppáré, és egyre korábban ébredek. Egész nap vártuk a váltókat...
Délután érkeztek meg, fél három körül. Majd a frászt hozták rám! Ugyanis nem jött az elsõ tiszt. Holnapra ígérték. Kavafisszal megegyeztünk, hogy szerdán megyek haza.
Este beszéltem Encsikével. Nagyon vár, és örül, hogy együtt megyünk haza a fiammal...
Szabolcsnak 21-én, vagy 22-én lesz valamilyen szereplése, ezt nem értettem a telefonban. Utána Ninóval fagyiztunk.
A horoszkóp szerint remekül érzem magam, kellemes a pihenés. Estére színház javasolt, ne mondjak ellent a kedvesemnek, mert abból égiháború lesz!
Sajnos nem értem az arab nyelvû színházat, különben is Mr. Bott lóg három és fél hónapi pénzemmel, nem futja színházjegyre...

Március 17. Hétfõ. Alexandria. Reggel négykor keltem

Itt vannak az ukránok...

Kellemes Sztolicsnaja és Krasznaja Moszkva illata lengedezte be a lakóteret. Hányni, nem hánytam...!
A bosun egy kukkot nem beszél angolul. Este mondott valamit Luisnak, õ kedvesen vigyorgott. Persze nem értette, mit kíván az új fõnöke. Az pedig arrogáns hangon újra elmondta oroszul, és a barom még fel is volt háborodva, hogy a latin matróz nem beszéli az orosz nyelvet! Hajjaj..., nem irigylem akik itt maradnak!
A harmadik tiszt azzal kezdte, hogy hol lehet sört venni? Elcsodálkozott, hogy milyen drága (19$ kartonja, még a Kanári szigeteken vettük).
Azt mondják, hogy még itt, Alexban leváltják a magyarokat, ráadásul sietniük kell, mert a hajó bement rakodni, és nemsokára kész (ezek lennénk mi, a Humberrel!!! Röhej!) L. Lajos tegnap azt mondta a görögnek, hogy egyenes kérdést tesz fel, erre egyenes választ akar. Kavafisz megígérte, mindenki fetrengett a röhögéstõl. Tehát a magyarokat hogyan váltja? Szerzõdés szerint, mondta a görög. Azt még hozzátette, hogy a szavát adja (ütemes röhej...), hogy a "jó" magyarok továbbra is kapnak állást, a "rossz" magyarok nem!

Kavafiszt elküldtem melegedni...

Reggel ötkor azt mondja, hogy a pontonokat ki kell szedni a 2-es raktár bal oldalából. Mint a hülye dolgoztunk, nyolcra befejeztük, pedig a másik oldalon fél napba tellett. Utána elkezdett velem üvöltözni, hogy miért nincsenek a raktárak nyitva?
Erre felkaptam a vizet, és megmondtam, kivel szórakozzon! Nem ért semmihez, csak a problémákat okozza, halvány dunsztja sincs arról, hogy egy munka mennyi idõt vesz igénybe. A hajó egy nagy kalap szar, és ennek õ, és a görög menedzsment az oka. Az embereknek több mint 70 túlórájuk van, pedig alig vagyunk túl a hónap felén.
Ezután õ megmutatta, hogy kell megszervezni a munkákat a fedélzeten. Semmi nem lett jó, semmit nem lehetett befejezni, mindenki kapkodott, én meg jót röhögtem rajta a korlátnak támaszkodva, és pofátlanul vigyorogtam rá!

Nem jött meg az új elsõ tiszt!

Borzasztó érzés volt, egész délután várni, lesni a rakpartot, és csak nem jött... Mindenféle gonosz tervet forraltam Kavafisz ellen, és ha átvágott, akkor azt hiszem örök életre megemlegeti, hogy ujjat húzott velem! Ha szórakozik, akkor feljelentem az ITF-nél, hogy 50.000$ tartozásuk van a személyzettel szemben, és akkor megnézheti magát. Ez nem nagymellûség, erre megvan a lehetõség, csak akkor a Seascotnál se lehetne többet hajózni!
Tehát ez meggondolandó, de ha begõzölök, akkor megteszem!
Állítólag ma indult Odesszából, és holnap érkezik.
Nimród fiam 19-én reggel érkezik haza 6:40-kor! De jó neki!
A horoszkóp szerint minden jel arra mutat, hogy sikeres vagyok a munkámban, de a dicsõség ne szálljon a fejembe!
A könyvem elsõ részét befejeztem, de nem szállt a fejembe...

Március 18. Kedd. Alexandria. Folytatják a kirakást. Közben történt egy s más:

Ninóék nem utaznak

Tízkor jött a hír, hogy délbe jönnek a hazautazókért. Így Nimród villámgyorsan csomagolt, én meg feladtam a táviratot Enicinek, hogy mikor érkezik (19-én 06:40-kor). Kávékor felháborodva jött a Memphis embere, hogy nincs repülõjegy. Kavafisz telexezett Khioszba, hogy hívja fel El Pina (valójában Elpida a hölgy neve, de inkább "cs"-vel kellene írnom, olyan buta!). A barba beszélt vele, s a hölgy megígérte, hogy utánanéz. Kiderült, hogy az ügynökség elszúrta, mert az alexandriai reptéren keresték a jegyet, és nem Kairóban!
Hanem az is kiderült, hogy az elsõtisztet péntekre kérte a görög, tehát íme a bizonyíték, hogy hazug, nem véletlen, hogy már a latinok is óvták fajtájától a civilizált világot!
Így telex haza (Krisztáékhoz, mint a reggel is...), hogy Nimród nem megy, én pedig sõt!
Lehet, hogy holnap elhagyják a hajót?
És velem mi lesz?
Nem tudok írni, nagyon fel vagyok ajzva. Estére olyan idegi fáradtság vett erõt rajtam, mint még sose. Egyszerûen nem látok lehetõséget arra, hogy leváltson a görög. Az ukrán elsõ tiszt ma se jött meg. Ha holnap Nimródék hazamennek esetleg, akkor bejelentem, hogy nincs tovább, megtagadok mindenfajta munkát a hajón. Erre legfeljebb azt lépheti, hogy hazaküld, és megígéri, hogy nem alkalmaz többet az ASAL. Ez a szívem leghõbb vágya. Akkor lássam ezt a céget, amikor a hátam közepét!
Pedig nem éreztem rosszul magamat, egészen addig, amíg a hajóra nem jött ez a marha (Kavafisz).

Bemutatkoztak az ukránok

Vadim Legajev, a harmadik tiszt, és Jurij Kuznyecov, a fedélzetmesterrõl van szó leginkább. Az enyhe kifejezés, hogy nem észkombájnok. A harmadik tiszt egy igen kiváló watchman. Jelenti rádión ki jött a hajóra, hány lámpát tettek be a raktárakba, de arról, hogy mi folyik a rakodásnál, fogalma sincs. Tipikusan szovjet szemlélet. Pedig állítólag rakodótiszt volt tíz évig!
A fedélzetmester ugye csak oroszul beszél. Két évig matróz volt, nincs bosun bizonyítványa, és hülye. Nem tud egy darut beállítani. Tegnap majdnem leszakította, ma délután megtette. Emellett eléggé arrogáns pasas a latinokkal szemben.
A matróz gyerek, Alekszij Furman még a legnormálisabb a fedélzetiek közül, õ beszél valamit angolul és igyekszik beletanulni a dolgokba.
Pavlo Nyikiforcsuk, az elektrikus látszik a legjobbnak. Megszerezte a fedélzeti tiszti képesítést, utána tanulta ki az elektrikus szakmát, amolyan árambuzi lehet. Egyébként haditengerész volt, a viselkedésén meg is látszik. Õ a kúltúrember, a tisztelettudó.
Szergej Gluzseckij a gépész. Õ kijelentette Zsoltnak, hogy hoztak magukkal egy esztergályost (ki az?), így van nekik! Zsolt szerint a hajónak lett esztergályosa. Nem, mondja a gépész, nekik. Úgy látszik, nem érzik magukat a legénységbe tartozóknak...
Jó, hogy nem kell velük hosszasan dolgozni.
A horoszkóp szerint valaki segít nekem, és illenék meghálálni valamilyen aprósággal, bár szeretetbõl teszi.
Az ukránok nem segítenek, Kavafisz meg mindenkinek betart.

Március 19. Szerda. Alexandria. Reggel nagyon ki voltam borulva. Remegett a kezem s lábam az idegességtõl. Ha a Kavafisz akkor hozzám szól, nem tudom, mi lett volna.

Nimród elutazott

Nimród és társai 13:40-kor elhagyták a hajót. Kairó - Prága - Budapest útvonalon mennek, holnap reggel 09:40-re érnek haza. Egy kicsit nagyon irigyeltem õket! De jó lesz nekik, holnap délelõtt! Azt nagyon sajnálom, hogy nem mehettem haza a fiammal.
Nem zajlott minden simán. 12-tõl várták idegesen az utazási ügynökség emberét, aki végül elvitte õket. Õ mesélte, hogy tegnap egy norvég hajóról volt váltás. Helikopter vitte az újakat, s a hazamenõket is. A csomagokkal külön fordult, mert nem fértek be! Hja, európaiak...!
A horoszkóp szerint ismerõseim nagy üzletrõl beszélnek, és én se akarok kimaradni belõle. Nehogy sokat akarjak, és keveset fogjak.
Én csak haza akarok menni!
Éhes vagyok, álmos vagyok, pisilni kell, kakilni kell, vegyél fel...!

Március 20. Csütörtök. Alexandria. Nagyon remélem, hogy az édes fiam hazaért idõben. Természetesen hiába vártam az elõre megbeszélt telefonhívást. Õ már elfelejtette a Humbert. Jó lenne tudni, mikor mehetek már haza!
Délután megjött a hivatalos telex, miszerint az új elsõ tiszt, egy bizonyos Leonyid, de nem Brezsnyev 23-án érkezik, azaz vasárnap. Jöhetett volna ennél jobb hír is. Nem tudom, mikor lesz belõle hazamenetel, mert hétfõre ígérik a kirakás befejezését, és akkor hogyan tudok kiszállni...?
Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e Kavafisz olyan pofátlan, hogy visszahív az ASAL-hoz, mert az elektrikust és Zsoltot, a harmadik tisztet azzal fûzte, hogy ha be akarnak hajózni, akkor jelentkezzenek elõtte.
Állítólag a P&I eladta a rakományt, és Bejrútba megyünk(?) (mármint én is?) kirakni.
Az írás most nem úgy megy, ahogy szeretném. Nem érzem jónak, amit a második részben eddig írtam. Valahogy most nem jönnek a jó ötletek úgy mint azelõtt. Illetve az lehet a gond, hogy nem tudom abba formába belehúzni, ahogy az elsõt írtam (dátum szerinti fejezetek...) Majd ki kell valamit találnom, hogy menjen a dolog.
A horoszkóp szerint túlhajtottam magam, meg is lett az eredménye, ki kell vizsgáltatnom magam.
Hát nem ezt akarom már lassan egy hónapja? De nem tudok elszabadulni errõl a hajóról!

Március 21. Péntek. Alexandria. Reggel hívott Enici. Szegény nagyon ki van borulva, nagyon vár haza. Lehet, hogy nem lesz kapitányi tanfolyam, így valószínû, hogy maszek alapon csinálom meg.

Mégis haza megyek?

Délelõtt érkezett egy telex Khioszról, hogy két járatot is találtak a számomra. Az egyik Kairó - Budapest, 25-én hajnalban, a másik 26-án Alexandria - Frankfurt - Budapest, Lufthansa járat. Én az utóbbit választottam, mert akkor nem kell bebumlizni Kairóba. Nimród és csapata is majdnem megjárta, mert le akarta rázni õket a sofõr.
Így fél háromkor megjött a helyfoglalás, hogy 26-án 08:05-kor indulok Alexandriából, 11.15-kor vagyok Frankfurtban, majd 16:35-kor megy tovább Pestre a gépem, s 18:10-kor otthon leszek.
De vajon így lesz-e? Már semmiben se bízom. Beindult a kirakás, és ha a hármas raktár kész lesz, akkor elmehetünk. Hogy hova, nem tudom. Lehet, hogy vasárnap már befejezik. Most megint idegeskedhetek!
A horoszkóp szerint hamar elszaladt a hét, s nem is hittem, hogy minden munkámat befejeztem. Legyen az este a gyerekeimé, zene hallgatás, stb.
Marha...!

Március 22. Szombat. Alexandria. Hajtanak a kirakással, de a stivador nem sok jóval bíztat. Ha kész lesz, akkor se biztos, hogy elmehet a hajó, ha a Mehalla valamilyen papírt nem ír alá, akkor kalabusba, azaz letartóztatásba kerülnek. A hármas, bal oldali raktár teljesen üres. Holnap a jobbat rakják két genggel.
Ha tudják, mert este tíz után leégett egy darumotor, de totálisan. Egész éjjel dolgoztak rajta a gépészek, az elektrikus, a fedélzetmester és egy matróz is fent volt hajnali háromig!
Egyre rohamosabban omlik össze a hajó testileg és lelkileg is!
Vadim, a harmadik tiszt mesélte, hogy azért érkeznek meg Kairóból olyan késõn (három körül) a váltók, mert az autósztráda reggel hatkor nyit(!), s ez nem hülyeség, hanem egyiptomság, ami lényegében ugyanaz, csak az elõbbi kifejezés enyhébb. Holnap kellene érkeznie Leonyidnak, a váltómnak. Délután kettõkor beszállok a legyek mellé majd, és a plafonon mászkálok az idegességtõl...!
A horoszkóp szerint nem lesz semmi gondom, hiszen vendégségben, kényelemben töltöm a napot, s barátaim szalonnasütéssel lepnek meg.
Ez így igaz, megleptek, mert nem volt szalonnasütés a fedélzeten.

Március 23. Vasárnap. Alexandria. Reggelre elkészült a darumotor..., délre kész voltam idegileg, egytõl kettõig magamban verekedtem Kavafisszal, (nem veszekedtem, hanem felpofoztam, mert képtelenek elintézni a váltásomat, dilettánsok, csak a pénz érdekli õket), és végül kettõkor azzal ébresztettek, hogy

Megjött Leonyid, a váltóm!

Egy évvel idõsebb nálam, de majdnem keszcsóklomot köszöntem neki, mint bácsinak, és közben irigyeltem az aranyfogait. Kicsit dadog, kicsit lassú beszédû, de lehet, hogy ez a fáradtságtól van, mert 21-én indult el Odesszából, és azóta nem aludt.
Mindenáron a parancsnokkal akart elõször beszélni, mert azt hitte, hogy görög (gondolom tartott tõle, hogy ezért hülye). Alinak pillanatok alatt sikerült a frászt hoznia rá: felhívta a figyelmét, hogy hajó-stresszt kell számolni (hosszirányú feszültséget a hajótestben) mert "nagyon veszélyes helyzetben van a hajó". Ez persze nem igaz...
Megnyugtattam Leonyidot, hogy nem veszélyes, megvan a számításhoz szükséges segédlet. Ezután a szondával kezdett nyaggatni. Hogy ki szondázza a tankokat, merre vannak a szondanyílások, és egyéb hasznos dolgokat akart megtudni, de én nem hagytam magam, mindenáron igyekeztem megvilágítani a helyzetet, hogy a raktártetõk a problémásak, de ez igazán nem érdekelte.
Körbejártuk a hajót, hogy egy elõzetes képet kapjon az állapotáról, megnyugtattam, hogy nem rossz hajó, ha minden rendben megy, csak ilyen még nem fordult elõ.!
Az annál inkább érdekelte, hogy hol vehet sört a hajón.
A kápó szerint idült szeszista.
A tekintete, és a keze remegése alapján, szerintem is.
Jó utat Humber!

Az ukrán fedélzetmester siráma

Az az igazi baja, hogy kezdi kiismerni a görögöt. Azaz rájött, hogy hülye! Ugyanis most a kettes raktárban a pontonmozgató szerkezetet nyaggatja személyzet, és Kavafisz kitalálta, hogy kötelet kell cserélni.
Ez nem is lenne igazán baj, de az igen, hogy amit leszedet, az tökéletes állapotban van. Majdnem új. Csak hát õ görög, és ez mindent megmagyaráz!
Kuznyecov irtóra bepörgött a felesleges munka miatt, amikor annyi más dolog is lehetne. Majd rájön, hogy lesz ez még rosszabb is!
Este beszéltem Encsikével, fél tízkor hívott, és megörvendeztettem, hogy megyek haza. Csirkeaprólék leves lesz, és püspökfalatot kapok bele! Istenem, nem akarok semmit se elkiabálni, de...!
A horoszkóp szerint a vasárnap délutánomat váratlan látogatók érkezése teszi tönkre, de a végén jól sül el a dolog.
Ebben van valami, mert Leonyid váratlanul, egy órával elõbb érkezett. A papírjai lejártak, és a barba problémázni akart rajta, de a végén csak annyit tett, hogy telexet küldött az ABS-nek, hogy informálja õket, s védje a seggét.

Március 24. Hétfõ, Alexandria. Ötkor keltem, hogy minél több idõnk legyen, mert ma

Átadom az elsõ tiszti beosztást

Leonyid, csak hat után bújt elõ. Órákon keresztül magyaráztam, és volt olyan pillanat is, amikor érdekelte, amit meg próbáltam értetni vele.
Amikor a raktártetõkrõl beszéltem, megérdeklõdte, hogy mennyi a merülés, amikor a draft surveyt magyaráztam, akkor a hajónaplót nézegette, s a déli pont mibenléte izgatta a fantáziáját. Kicsit lassú a felfogása, de hamar felejt, és irtó nehezen beszél. Vagy agyvérzése lehetett, vagy delírium tremense. Azt a legnehezebb kivárni, amíg beszédre szánja el magát, azután már folyékonyan dadog.
Gratulálok Kavafisznak, részvétem a parancsnoknak!

A legbizonytalanabb nap

Mindig minden változik. Percenként, negyedóránként. Senki nem tudja, mi lesz velünk. Megy a hajó, maradnak? Holnap reggel horgonyra állnak, vagy ma este indulás? Nincs kocsi, nem tudni azt se, meddig tart a kirakás! Kavafisz és Nassar úgy összevesztek, hogy zengett a felépítmény a sok "fuck you"-tól! Mintha hájjal kenegettek volna!
A rakodás vége felé, megadta magát egy görgõ a négyes daruszáron, és elkezdett potyogni a földre, apró darabonként.
Jön Leonyid (de nem a Brezsnyev), hogy mit csináljon?
- Ki kell cserélni.
- Hol van tartalék görgõ?
- Az nincs! - mondom vigyorogva. Láttam rajta, hogy ez kissé nehezen emészthetõ információ a számára, ezért két percen keresztül folyamatosan kidugta a nyelvét, de olyan koordinálatlan mozdulattal, ami az agyvérzés (delírium) utáni állapotra jellemzõ.
- Oké! - ennyi volt a válasz.
Hát akkor az...

Mikor indulnak?

Reggel hatkor. Hova? Leonyid tudja! A külsõ horgonyzóhelyre. Egész délután mindenkit ezzel a baromsággal gyõzködött. Este nyolckor a barbát is rá akarta venni (gondolom azért, hogy ne egyedül kelljen elmennie, jó lenne hozzá hajó is!)
Szegénynek nem fért a fejébe, hogy hiába mondta neki "valaki" a szalonban, hogy elmegy a hajó, most itt áll, sõt indulna, és senki se akar vele menni.
Azt elég nehezen fogta fel, hogy a barba csak akkor hajlandó mozdulni, hogyha erre hivatalos írásbeli értesítést nem kap...
Estére maradt a java!
Elõször kiadatott az ukáz, hogy elõ kell készíteni a hajót indulásra (mert ugye, ki tudja? (Senki)!). Behajtani a darukat. Utána, hogy mégse, mert a kettes raktár hátuljából a pontonmotort a jobb oldalról balra kell áthelyezni, és ehhez mindkét raktárt ki kellett nyitni! A daruk természetesen kellenek az átemeléshez.
De elõbb a kettes bal elejét be kell csukni. Naná, hogy egy szelvény kiugrott a sínbõl, és csakis a közepén, ahol két órás meló volt visszatenni. Közben megjött a draft surveyor. Elkezdte Leonyiddal a surveyt.
Megjött a barba, hogy állj az egész, holnap folytatjuk a kirakást. Visszajött a draft surveyor, a barba folytatta...! Aztán jött Leonyid! Személyesen! Megmagyarázta, hogy nem jó a szondacsõ, mert ferde! Valamit tangenssel, vagy Pitagorasz tétellel ki akart számolni, de ezt nem engedtem! Amíg a hajón vagyok, nekem senki göröggel ne jöjjön, legyen az matematikus, vagy topmenedzser Khioszból! Vadbarom ez a manus! Tipikus, rövidlátó, kockafejû, szovjet, elméleti hülye...!
Egy dolgot álmomban se képzeltem volna! Hogy engem így fel tud idegesíteni valaki, amikor már átadtam a beosztásomat, mint ez az okostojás! A görögnek persze jó lesz, mert csak 1838 $ a fizetése.
Haza akarok menni...!
A horoszkóp szerint mindent egy lapra tettem fel, dupla vagy semmi. És jó esélyem van, hogy bejön.
Azon a lapon az áll, hogy haza akarok menni...!

Március 25. Kedd, Alexandria. Igazándiból tegnaphoz kellett volna írnom, de átnyúlt a mába.

A Yoda draft surveyt csinál

A Yoda, aki látta a Csillagok háborúja címû filmet, az tudja, hogy egy kis alacsony, hatalmas fülû, lassú mozgású észlény. Leonyid füle három számmal nagyobb, és a mozgása öttel lassúbb. Agyilag lehet, hogy kissé alatta marad a Yodának, de senki se lehet tökéletes. Egy biztos: a Yoda is csinál olyan draft surveyt mint õ.
Kavafisz kitalálta, hogy hárman csináljuk, hogy az új elsõtiszt belejöjjön a gyakorlatba. A gyakorlat a következõ volt: Pitagoraszt már említette, de ezen kívül kifejtette, hogy N. Imre nem jól szondáz, mert gyorsan engedi le a mérõszalagot. A hajó víz felöli oldalán a surveyor nem akart merülést nézni, mert egyenesen álltunk, de õ ragaszkodott hozzá, és teljesen el volt keseredve, hogy nem tudta az arabot kizavarni a kötéllétrán, hogy nézze meg a merülést. Így búsan elzavarta volna a watchmant, hogy hozzon egy mentõmellényt, és õ kimegy megnézni a merülési skálát.
Tíz óra körül végeztek, és betelepedtek a kabinomba. Az arab és én számoltunk, mint a bolond. Leonyid Yoda Yodajevics közben a munkanaplót írta, szép akkurátusan, egy mondat/5 perc fantasztikus sebességgel. D. Zoltán szerint nem egy kapkodó idegbeteg. Amikor végzett, és mi még mindig számoltunk, akkor igen rossz néven vette, hogy nem magyarázom el, hogy miért kell hetente végigjárnia a lakóteret és leellenõrizni a kápóval és a parancsnokkal, s ha már így van, akkor miért nem írták alá az eddigi szemléket.
- Mert csak beírjuk az ellenõrzéseket... - vetettem oda sebtében.
- De akkor ez szabálytalan! - mondta, és eltöprengett azon, hogy milyen állapotok uralkodnak a hajón.
- Az orosz hajókon sokkal nagyobb a rend! - közölte, amikor a trimmkorrekciót számoltuk a Marisurv emberével.
Én éjfélig bírtam a hajszát, mivel hajnal ötkor keltem, és lefeküdtem héjastól aludni. Egykor mentek el.

Miért nem tud indulni a Humber?

Ezt viszont Vadim Legajev, a harmadik tiszt magyarázta meg a kápónak.
Amikor Yoda Yodajevics örömmel közölte, hogy reggel hatkor indulunk, akkor õ este nyolckor bekopogott L. Lajoshoz, és komor arccal jelentette be:
- Bábuska, nem tudunk indulni!
- Nocsak? - húzta fel a szemöldökét Lajos, és nem tudta mire vélni a komor arckifejezést.
- A SOLAS elõírásai szerint tizenkét órával indulás elõtt nem csináltunk kormány ellenõrzést! - vágta ki az adu ászt Vadim.
Lajos úgy elküldte a francba, hogy egész este, a daruállítás közben magában motyogott, hogy "de hát a SOLAS, az elõírja!"
Lesz itt olyan rend, hogy belerokkan a görög, ha mindenki ukrán lesz a hajón!

Targoncás a parton

Tíz óra után váratlanul megjelent egy férfi a parton, aki egy targoncát tolt. Én már ismertem, mert a fiamék csomagjait is õ vitte el. Így aztán egyértelmû volt, hogy értem jön.
Végigjártam a hajót, és mindenkitõl elbúcsúztam, akit csak találtam, és akit felébresztettem. A román hegesztõktõl mindenképpen el akartam köszöni, mert nagyon rendes embereknek ismertem meg õket. Marion, Vasile, Gheorghe, mindannyian jó fejek. És azt hiszem, hogy jól is esett nekik, hogy külön odamentem hozzájuk. Szegények, nem tudják, ha megtették kötelességüket, és hajót csinálnak abból a rakás ócskavasból, akkor a görög kirúgja õket!
Hogy, hogy nem, attól a baromtól nem vettem búcsút!
Felöltöztem, milyen jó, hogy napok óta becsomagolva várom az indulásomat! Így csak egy dolgot hagytam a hajón, amit sajnálok, a zöld szövetkabátomat, amit anno dacumál, 1986-ban vettem Krakkóban...! És a horoszkópos könyvemet, de az se számít már!

A vám nem jelentett gondot

Az utazási ügynökség embere kivitt, és lefizette a vámosokat, mert a komputerbe belekötöttek volna. Így tíz dolláromba került, hogy áthozhattam. Nem számít! Most már semmi se számít!
A partról még egyszer búcsút intettem a Humbernek, ahol egy év, egy hónap, és egy napot töltöttem el. L. Lajos és Mártika intettek végsõ búcsút. No meg M. Jani, és a végére a szakács is kijött.
A targoncásnak tíz fontot adtam a szolgálataiért, megérte, mert nem kellett cipekednem!
Utána taxival a Delta Hotelbe jöttünk. Ebéd és vacsora is jár a szobához, és nagyon kellemes az elhelyezésem. Kétágyas szobát kaptam, elsõ dolgom az volt, hogy megfürödtem, kádban!
Késõbb elmentem ebédelni. Lajosék nem hinnék el: a bélszín frissen volt sütve, és a hasábburgonya is forró volt. Vegyes saláta volt elõtte, s egy sörrel öblítettem le. Azért disznó módon öt dollárt kértek el, de nem érdekel, elhatároztam, hogy van ötven dollárom a hazautazásra, és semmin se fogom magam felidegesíteni, sõt mosolygok mindenen, hiszen már sínen vagyok, nekem jó.
A hajó állítólag két három nap múlva megy tovább, és kirakják a cukrot valahol. Kavafisz (utoljára írom le ezt a gyûlöletes nevet) megígérte a kápónak, hogy velük megy a következõ kikötõig. Szegények!
Halványan még emlékszem arra, hogy Alexandria kikötõjében van egy elátkozott hajó, mely az M/V Humber névre hallgat.
Halottakról vagy jót, vagy semmit!
Éljenek a hazautazók!
Délután aludtam egy nagyot. Azt hiszem, hogy megszabadultam egy hatalmas idegi terhelés alól, és szükségem volt a pihenésre! Régen esett ilyen jól!

A városban sétáltam

Beváltottam harminc dollárt, és azonnal vettem két telefonkártyát. Több mint három órán keresztül andalogtam, ittam egy kapucínert ettem pattogatott kukoricát, vettem egy saurmát, egy nagy fagylaltkelyhet, erre régen fájt már a fogam. Csak az volt vele a baj, mint minden édességgel, hogy túlzottan geil. Mézes dióval volt megszórva...
Utána beszéltem Encsikével, szegény nagyon izgult, hogy mi lesz velem, mert M. Jani azt telefonálta haza, hogy ma este elmehetünk Aqabába. Most megnyugodott. Várnak haza, és ettõl boldog vagyok!
Csak a baj az, hogy téli hideg van otthon, és a meleg kabátomat otthagytam a hajón. Nem baj, amit Klaipédában vettem jó lesz! Majd elõkeresem a melegítõ felsõmet, és mindent magamra veszek.
Úgy terveztem, hogy írom tovább a könyvemet - már 197 oldalt megírtam - de nem hiszem, hogy belevágok. A jegyzeteimet eltettem jó mélyen, a nélkül nem akarom folytatni, és egyébként is, elfáradtam a sétában, álmos vagyok.

Vacsora után kedves ismerõs...

Kellemesen megvacsoráztam, csirkekrémlevest és angolosan véres bélszínt ettem (kiderült, hogy lehet így is elkészíteni, nemcsak olajban megfõzni, mint a hajón!), majd gyümölcssalátát. Egy sört is utána küldtem. Már végeztem, amikor megjelent
Mr. Michael Mann a HRCNSZ! Õ is megvacsorázott, végig dumáltunk, majd utána is egy jó fél órát. A hajózásról nem sokat beszélgettünk, mindenesetre amikor vacsoráztunk, akkor mehetett a Humber horgonyra. A családról beszélt, a felesége kínai, Sanghajból való (Hong Kongban lakik). Érdekelte a magyarországi helyzet, hogy összehasonlíthassa a kínaival. Szóba került Szabolcs és Ninó és Enici is, szóval kellemes beszélgetés volt, nem szokványos bájcsevely. Víg kedélyû pasas, sokat rihegett-röhögött közben.

Március 26. Szerda, Úton, Alexandria - Frankfurt - Budapest. Az utazás semmi különös, hosszú repülõút, fárasztó frankfurti érkezés, de annál örömtelibb hazaérkezés.

Alexandriában egy chieffel találkoztam

Mégpedig azzal, aki azon a konténeres hajón volt elsõ tiszt, amelyik felfordult a kikötõben. (Nem is biztos, hogy írtam róla). Az utazási ügynökség mindent rendesen elintézett, semmi probléma se volt. Mindenütt úgy adtam a borravalókat, ahogy egy jólnevelt úrhoz illik, így minden arab, akivel dolgom volt, mély meghajlással köszönt el. Ha jól összeszámolom, annyiba került az egész, mint a frankfurti reptéren egy kávé!
Hagytam két fontot a szobaasszonynak, egyet adtam aki a csomagjaimat lecipelte, ötöt kapott a sofõr, és kettõt az, aki a reptéren bevitte a check-in pultig.
Mennyivel kellemesebb volt, mint Ninóéknak! A magasból láttam egy bizonyos hajót, Humbernek hívják, de már nem nagyon emlékszem, mirõl ugrott be a neve.

A hülye reptér

Ez a frankfurti. Komplikált, bár meg se közelíti a Schiphoolt. De: nem lehet egy normális kaját kapni. Persze van vendéglõ, csak drága, és az emeleten helyezték el, hogy akinek csomagja van, az véletlenül se mehessen oda, a lépcsõn hogy viszem fel a kofferkulit?
Egy büfé van, és csak szendvics, semmi más. A brémai reptér százszor jobban el van látva! Zsúfolt volt, rettenetesen elfáradtam, amíg a csatlakozásra vártam. A Free Shopban bevásároltam, szivar, whisky, csoki, s enni mást nem tudtam, mint egy Magnumot. A sört ötért adták, a kávét négy ötvenért, a szokásos reptéri rablóbanda.
Medgyessi (valami pénzügyminiszter - állítólag) velem utazott.
Én nem vettem észre, de õ biztosan látott...
Húsz perccel hamarabb érkeztünk meg Ferihegy 2-re, mint a menetrend elõírta. Soha nem örültem még így a hazaérkezésnek! A vámon semmi probléma nem volt.
Ezt nem értem! Honnan a fenébõl tudják, hogy mikor kell szétkapni a hazautazó tengerészt. Biztosam pszichopaták, vagy picológusok, vagy mi a fenék...
Gyorsan kiértem, és ahogy azt megbeszéltük, Encsike és Szabolcs is várt! Régen örültünk ennyire egymásnak a családdal! Itthon egy leszerelt tengerész is várt, így megint száz százalékosan telített a család.
Tehát:

Újra itthon vagyok!

Este meghallgattam a Szabolccsal készült március 2-i rádiófelvételt. Fantasztikus verseket írt a kisebbik fiam. Biztos, hogy költõ, Isten áldotta tehetséggel. A kórházi élmények szebbnél szebb verseket hoztak ki belõle. Takács András öcsém csinálta a felvételt a Kopogtató címû musorba. Polihisztorként mutatta be. Encsike szerint a mûsor után izzott a telefon, annyian hívták. Gratuláltak olyanok is, akik véletlenül hallották az adást.

Beszúrás 2003-ban:
A Naplóban szereplõ könyvek sorsa:
Az Atlantic Star kéziratban hever, nem is szándékozom kiadni, több részletét felhasználtam több szöveg-ben.

A Bonzsúr Dora kéziratból Bonzsúr Indonézia címmel lett könyv, megjelent 1998-ban.

A Nagy Riportként emlegetett kéziratból 2003-ban lett könyv. Az elsõ részt bizonyos okok miatt elhagytam, a második része Isten hozta Panamában! címmel jelent meg a szegedi Bába és Társa Könyvkiadónál.

Amin a hajón utoljára dolgoztam, s az utolsó verzió szerint Százszorszép lett volna a címe, félbemaradt, nem is folytatom, a kézirat elveszett egy komputerformázás után...

Linkaj�nl�: A Magyar Husz�r honlapja Viribus Unitis, az Osztr�k-Magyar monarchia hadihaj�ja Haj�.lap.hu Mexik�ikonyhal.lap.hu