Honlapverzió v11.00
A honlapon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet. © Székely István 1997-2022

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA:

CLIPPER CARAIBES

1999. OKTÓBER 27 - 1999. DECEMBER 15.

Október 24. Vasárnap. Napközben nem sok minden történt. A komputerben rendezgettem a dolgaimat. Elõkészítettem az elutazásra.
Délután felugrottunk az unokatestvéremhez, kedves volt, de nagyon meglepõdött, hogy így, ukk-mukk-fukk elutazom. (jelezem, ezen még én is csak csodálkozom.)
Hazatérve felhívtam apát, aki szintén meglepõdött az elutazásom hírére. Elkértem Molnár Géza telefonszámát, a Tisztás fõszerkesztõje, hogy kérhessek egy számot, ha mégse tudnék ott lenni az Írószövetségben, a bemutatón.
Fel is hívtam, és megbeszéltük, holnap fél tizenkettõkor elugrok hozzá. Az furcsa volt, hogy azt mondta, majd lehozza a példányomat.
Este aztán kitört a balhé...
Na, nem a családban, nem.Interneteztünk Szabolccsal, és egyszer csak leállt, és közölte, hogy nincs vonal, nem tudtam mit tenni, éjjel egyig fent voltam, és csak az tudja, aki ismer, hogy milyen hisztit ki tudok vágni, ha pánikba esem. Varázsolhattam, amit csak akartam, nem sikerült. Sokáig el se tudtam aludni, most vajon mi lesz?

Október 25. Hétfõ. Nem tudom, volt-e valaha ilyen sûrû napom?
Reggel az OTP-ben kezdtem, átutaltam a forintszámlánkra. (1) Természetesen nem mûködött a központi komputer, nem tudták a számlaadatokat lehívni. Innen a Moszkva téri postára mentem, feladtam a békéscsabaiaknak a számlámat.
Tíz elõtt már Rákospalotán voltam, ahol Gyöngyi egy fiatalemberrel várt, aki most a csontkovácsolás mûvészetét tanulja, rajtam mutatott be néhány fogást. A végén adtam egy Bonzsúrt.
Fél tizenkettõ után tíz perccel csöngettem Molnár Gézánál, le is hozta a Tisztás elsõ számát. Benne vagyok, mégpedig az "Új hangok" fejezet alatt. A Szuburbánus dekameron elsõ hat (mínusz a harmadik) részével, hiánytalanul. Baranyi, Faludy, Janikovszky, Bartis, Takács Tibor társaságában vagyok.
Fél egykor már hívtam a Morskát. Ma este kell utaznom, mondta Pyzik, szerdán kell Port of Spainbe érkeznem. Fuccs a folyóirat-bemutatónak! Hát nem örültem (a meghívón rajta van, hogy egy meghívott elõadómûvész olvas fel írásokat, és úgy döntöttem, hogy én is köztük leszek. Ezt azért jó lett volna hallani!)
Telefon a keletibe, és Szabolcsot ugrasztottam a jegyért. Közben Nimróddal levittük a komputert a szervizbe. Kitöröltek egy fájlt, és kész. Megkönnyebbültem.
Itthon természetesen nem tudtam beindítani a faxot és az Internetet se az új telefon-vonalon. Rettentõ ideges lettem.
Felhívtam a MATÁV ügyfélszolgálatát, nem tudtak segíteni. Közben feljött apa. Elbúcsúztunk, konyakkal koccintottunk.
Csomagolás.
Encsike órák óta rágta fülem, hogy mikor kezdek már összeszedelõzködni? Legalább a papírjaimat szedjem össze. Még lementem vásárolni, vettem italokat, meg ezt-azt, kaját, újságokat, tisztálkodási szereket.
Hat körül kezdtem csomagolni. Persze az egészségügyi bizonyítványom nem volt meg. Újra hiszti, szentségelés. Encsike szegény hõsiesen tûrte.
Nagyjából összecsomagoltam, de olyan dög fáradt voltam már, hogy alig álltam a lábamon. A taxi 19.45-kor érkezett.
A csomagjaim dög nehezek. Milyen jó, hogy Nimród ilyen klassz srác... Úgy vitte, mint én hajdanán...
Nyolckor az állomáson voltunk, becuccoltam a fülkébe, szerencsére egyedül voltam (azért volt ma valami jó is...).
Tízkor, a vámvizsgálatok után, lefeküdtem, és nem kellett ringatni.

Október 26. Kedd. Ki hinné, hogy a szlovák-cseh határon ilyen urak? Nem ébresztettek fel, csak a cseh lengyelnél (vagy túl közel van a kettõ, és nekem alvás közben teljesen egybefolyt). Hajnal négy felé arra ébredtem, hogy valaki motoszkál a résnyire nyitott fülke ajtaján. Szerencsére be volt láncolva, nem tudtak bejönni. Amikor látták, hogy felkelek, eliszkoltak. Mire kimentem, senki nem volt a folyósón. WC-re menet láttam, hogy a kalauz alszik, a kocsi vége zárva volt, de manapság, ha valaki rossz ember, ez ugyan mit számít? Istenem, mi történhetett volna, ha a határõrök után nem láncolom be az ajtót?

Újra Lengyelországban

Varsóba nyolc tízkor érkeztem, a Krakkó - Gdynia intercity kilenc elõtt tíz perccel érkezett.
Negyed kettõkor már a gdyniai állomáson szentségeltem, hogy milyen nehéz a csomag. Legközelebb el kell hoznom Ninót...
Innentõl kezdve az események normális kerékvágásba zökkentek. Beadtam a csomagot a megõrzõbe, elmentem az ügynökségre, megkaptam a jegyeket. Eszerint holnap reggel Gdansk - London - Bridgetown - Port of Spain útvonalon repülünk. Átadta Pyzik a trinidadi ügynökség címét és telefonszámát is, és az is kiderült, hogy hatan megyünk. Rajtam kívül a második tiszt és második gépész, a szakács és két matróz. Azt is megtudtam, hogy beszállás után a hajó átjön Brindisibe, s a jó Isten se tudja, mi lesz a sorsa. Lehet, hogy eladják, és akkor át kell szállnom a Clipper Chayenne-re. Ez egy speciális hajó, nehéz rakományt szállít, és tekereg a nagyvilágban.
Szállodai szobát foglaltam (a Neptunban, ahogy ez már nálam úgy látszik, hogy szokásba jön), átmentem Alfred Naskrenthez, nála végeztem a kapitányi tanfolyamot, és megérdeklõdtem, hogy két bizonyítványt (ami nincs meg) hogyan lehetne megszerezni.
Az alkalmazottjával beszéltem, az elkezdett hümmögni, hogy nem lehet, menjek a fõiskolára. Szerencsére megjött Alfréd, és mondta, hogy holnapra megvan. Õ rögtön tudta, hogy nekem a tanfolyamra nem, hanem csak a bizonyítványra van szükségem. Az rögtön világos lett számomra, hogy az elõbb említett alkalmazottját nem a rettentõ nagy eszéért tartja. Utána, mivel esett az esõ, beültem egy tengerparti kioszkba, és megettem egy sült halat, a tanfolyami idõket idézve.

Október 27. Azt hiszem, ez volt életem leghosszabb szerdája. Pontosan harminc órán át tartott.

Az utazás

Pyzik szerint hatra kérjek taxit, ezért háromnegydre rendeltem meg, ébresztõt ötre kértem, az órát beállítottam öt elõtt öt percre, s fél ötkor már fent kukorékoltam. Összeszedtem minden lelkierõmet, és a maradék három kiflit a szobaasszonynak hagytam, ha már borravalót nem kap, akkor tízóraira egyen finom Encsis szendvicset.
Idõben érkeztem a reptérre. Elsõ voltam a leutazók közül. Másodiknak a szakács, majd a második gépész is megérkezett. Már a tranzitban voltunk, amikor kiderült, hogy a második tiszt is jön, így nem maradt le senki.
A chek-in-nél okosak voltak, mert a jegyünk két részletbõl állt: egy szelvényen volt a Gdansk - London - Barbados (Bridgetown a fõvárosa), és egy másikon a Barbados - Port of Spain szakasz, de a kis lengyel nagysád a csomagokat Trinidadig vette fel, hogy ne kelljen az átszállásnál foglalkoznunk vele. Innen ment minden, mint a karikacsapás.
Londonba kilenckor érkeztünk, egy óránk volt az átszállásra.
Sose gondoltam volna, hogy a Gatwickrõl ennyi utas van Barbadosra! Tele voltunk, és még ha tudjuk, hogy délután négykor indul a következõ gép, akkor még inkább nem értem - de végül is arrafele igen jó idõ van...
Nincs borzalmasabb utazás, mint az interkontinentális repülõút!
Ez akkor is igaz, ha minden ülés háttámláján ott a tévé, s azt a mûsort nézem, amelyiket akarom. Megnéztem a Mátrixot (ez tetszett, mert szeretem a sci-fit), és még két marhaságot, szórakozás gyanánt. Reggelire volt zabkása is, ebédre currys marhát kértem, és megittam:
- egy Bloody Maryt: paradicsomlé, Worchester szósz, vodka
- egy Cuba livrét: Cola, Baccardi, citrom
- egy gin-tonicot
- egy üveg vörösbort (2 dl.)
- egy üveg pezsgõt (2 dl.)
Ezeken kívül sok narancsdzsúszt, vizet és kávét. Délután szendvicset és jégkrémet kaptunk.
Kettõkor kiszálltunk Barbados repülõterén.

Falusi reptér, világszínvonalú barmokkal

Harminc fok, és magas páratartalom fogadott, amitõl borzalmasan megfájdult a fejem.
A hatos kapuhoz érkeztünk.
Ez azt jelenti, hogy a röpülõ megáll az épület elõtt, és mindenki mehet, amerre lát. Igaz, az épületbe a kilences kapu elõtt lehet bemenni, de nekünk meg kellett kerülni egy virágoskertet, mert ugye a hatoshoz érkezett a gép.
Földszintes épület, elõtte egy barom hosszú fedett járda, ahol húszméterenként ki van írva: 1-es kapu, 2-es kapu, stb.
Na, jó.
Be a fõépületbe, Hatalmas tömeg, de minden ablaknál folyik az okmányok ellenõrzése.
Végül odaértem.
- Hova megy? - a kérdés jogos.
- Trinidadra. Tranzit... - tettem hozzá, hogy értse, mirõl is van szó...
- Minek? - (Mi köze hozzá?)
- Tengerész vagyok.
- Hol a hajó? - okos, szellemes kérdés.
- Port of Spain-ben.
- Biztos?
Az igen, hogy hülye a tag. Azért bólintok, mert a hatóságokkal nem jó packázni. Megmutattam a hivatalos levelet, amiben benne van a trinidadi ügynök címe és telefonszáma, s amiben kérik, hogy vigyen be minket a hajóra.
Természetesen nem enged ki egyikünket se a hatóság úr. Ugyanis az a világbajnok rendszer van, hogy a tranzit utasoknak is ki kell menni (tehát átesnek útlevél- és vámvizsgálaton is, majd felveszik a csomagjaikat, és újra becsekkelnek, azaz, útlevél és vámvizsgálat, s máris ugyanabban a teremben vannak, ahol eddig is, csak egy üvegfal túloldalán.
A méltóságos hatóság elvette az útleveleinket, és a repülõjegyet. Azt megengedték, hogy leüljünk. Egy órát várakoztunk, amikor megkérdeztem, hogy mondanák meg, mi a problémájuk velem.
Na, most tessék figyelni:
- Kérem, a barbadosi hatóságoknak semmi problémája nincs. Önöknek van problémája. Mi most azon fáradozunk, hogy megoldjuk a maguk problémáját, hogy ne legyen problémájuk. Mert sok utasnak van problémája, csak nekünk nincs...
Innentõl kezdve minden világos. A gép 16.10-kor indul, addig csak megoldják azt a problémát, ami nincs, hát nem?
15.51-kor jön egy tiszt úr, és közli:
- Lehet, hogy sikerül megoldani a problémájukat. Beszéltünk telefonon Trinidaddal, és valóban oda mennek, és valóban ott a hajó, és valóban várja magukat az ügynök. Csak az a maguk problémája, hogy errõl nekünk nincs hivatalos iratunk. Tehát most várjuk, hogy (hivatalos) faxon (hivatalosan) megkapjuk Trinidadról, hogy valóban várják magukat (hivatalosan).
Te (hivatalos) jó ég!
Már nem voltam ideges, mert láttam, hogy ezt a rettentõ problémát a gép indulásáig lehetetlen megoldani.
S valóban.
Jött is mosolyogva, 16.50-kor a tiszt úr:
- Uraim! Megjött a hivatalos
fax Trinidadból. Mehetnek!
Tehát minden problémánkat leküzdötték, így legfeljebb az a "nüanc" izgatott minket, hogy mikor, mivel,
és hová, de fõleg minek megyünk azután, hogy az a gép, amire jegyünk szólt, jól itt hagyott minket?
De ezek az urak nem ismertek lehetetlent, s valóban megoldották a legeslegutolsó problémát is!
A suhanc tiszt úr átadta a jegyeket (a 19.40-kor induló gépre), elintézte a check-in-t is, a csomagjegyek is nála voltak, hordárt hozott, aki azonnal elvitte a csomagjainkat, hogy ne kelljen cipekednünk, és jó utat kívánva átkísért az üvegfal túloldalára, a tranzitba.
- Látják, megoldottuk az önök problémáját. Ezért vagyunk... - búcsúzott el mosolyogva.
Isten áldjon Barbados, remélem több problémát nem okozok ezeknek az önfeláldozó embereknek! (Elképzeltem magamban, hogy mi lett volna, ha ez az asszonnyal történik, mondjuk útra jött volna.)

Megérkeztem a hajóra

A repülõút mindössze harmincöt perc. Sorbaállás, okmányellenõrzés a trinidadi reptéren.
- Hova megy?
- Hajóra.
- Hol a hajó?
- Port of Spainben.
- Biztos?
Te jó ég, ezek visszavittek Barbadosra?
- Igen. Az az úr vár minket -, mutatom, mert megláttam a táblával ácsorgó ügynököt. Széles mosoly. Tíz perc múlva a harminc fokos melegben és 85 százalékos párában izzadtam, karomon a most igencsak haszontalan koloncnak tûnõ télikabáttal, a reptér épülete elõtt.
Innen minden úgy ment mint a sicc!
Kikötõ, hatóság, csónak, mehetünk.
Igyekszem kivenni, melyik lehet Clipper Cayenne a fények alapján. Hamarosan kiszúrtam az orrfelépítményérõl, és a két, felállított darujáról. Hiszen Pyzik említette, hogy ugyan olyan, mint a Petra. Mint a gyorsvonat elrobogtunk mellette.
Hova megyünk?
Mivel volt élelem is a csónakban, úgy döntöttem, hogy elõbb egy másik hajónak elvisszük a kaját, és utána megyünk a mienkhez.
Közeledünk.
A farán a név: Clipper Caraibes. És egy "dög nagy", igazi, ro-ro hajó.

Behajózás

Csókoltatom Mr. Pyziket. Mi lett volna Barbadoson, ha meg is mondom, hogy a Clipper Cayenne-re megyünk?
Felmásztunk.
Na, most ezen megint kezdhetek mindent elõlrõl. Mármint új hajótípus, bele kell tanulni. Egy suhanc, egy arab és két óriás ügyködött körülöttünk.
Nagy nehezen felhurcolkodtunk a felépítménybe.
- Chief, ez a kabinja -, mutatja a Second Capitain feliratú ajtót bosun.
Benézek óvatosan, nehogy megzavarjam a régi elsõ tisztet, ha netán alszik. A kabin üres.
Milyen rendes, hogy kiürítette az érkezésemre, s valahol, egy tartalék kabinban gyûrõdik, gondoltam, minthogy ez tûnt a legvalószínûbb lehetõségnek. Mellettem a parancsnoké, az is nyitva. Biztosan a hídon van, gondoltam. Megtaláltam a szalont, leültünk, hogy kifújjuk magunkat.
A bosun és a fitter, a két lengyel azt hitte, hogy honfitárs vagyok, fel se merült bennük, hogy csak kicsit beszélem a nyelvüket. Ez annak köszönhetõ, hogy a bemutatkozás után csak néhány szó hangzott el, de az polyákul.
- Hol a chief? - kérdeztem, mert meg akartam beszélni, hogy kora reggel kezdjük az átadás átvételt, mert ismeretlen a hajó, sok kérdésem lesz.
- Hazament -, volt a meghökkentõ válasz.
- A parancsnok? - érdeklõdtem, de gyanú rakott fészket pici szívemben. Igazam volt.
- Õ is elutazott.
Látván kérdõ tekintetem, hozzátették: - csak mi, négyen vagyunk a hajón.
Hoppá! Erre inni kellett. Hoztam is a Gundel szilvapálinkát, és ettõl kezdve nem érdekelt semmi, ugyanis belenéztem egy-két okmányba a chief-irodában, minden francia nyelvû. Ha megjön holnap a barba, segít. Ha azt akarja, hogy el tudjam látni a dolgomat.
Mindenre számítottam, csak erre nem.
Milyen jó, hogy nem írtam valami hasonlót a Bonzsúrban, mert senki se hitte volna el a tengerészek közül.
A fõgépész azt mondja, hogy innen az út:
Tobago - Haiti - Olaszország.
De elõbb átlobogózzuk a hajót, és új nevet is kap: Clipper
Cauris.

Október 28. Csütörtök. Port of Spain, horgonyon. Korán ébredtem, fél hatkor, igaz, ez számomra még a fél delet jelenti. Gyorsan összeállítottam a komputert, megírtam a Naplót. Éjjel fél háromkor megjött még két matróz, ok Varsó - Frankfurt - Caracas - Port of Spain útvonalon érkeztek. Már csak a parancsnok hiányzik, aki szintén megérkezett volna tegnap, de Miamiban lekéste a csatlakozást, már hívott az ügynök, hogy délután kettõ körül behozza a hajóra.
Gyors szemlére felmentem a hídra. A legfontosabb: van komputer. Meg még egy, amin az Inmarsat-C program fut. Meg még egy, ami rádiótelexként üzemel. Több nincs. (De van még egy!)
A híd jól felszerelt, szuper radar és a legmodernebb GPS, és a navigációs kiadványok is angol nyelvûek! Telexet is kaptunk, a Virgin-szigeteken vételezünk olajat.
Alig reggeliztem, csak sonkát, sajtot és paradicsomot, na meg egy joghurtot ettem.
A szokásos bajom van, elveszettnek érzem magam, fõleg, hogy nincs aki átadja a dolgokat, ezért struccpolitikát folytatok, s nem foglalkozom semmivel, a kabinom teszem rendbe, hogyha megjön a barba ezzel ne kelljen idõt pocsékolnom, s gõzerõvel belevethessem magam a munkába.
Ilyen kabinom se volt még: az ágyat körbe lehet járni (kivéve a fejrészét, ott illeszkedik a falhoz), ehhez járul a világ legkisebb fürdõje, ha a WC-re ülök a hónom alatt a mosdó van, a lábam a hálófülkében. Van még egy irodám, a hálófülkétõl harmonikaajtóval elválasztva. A parancsnok, a fõgépész, a második gépész és én lakunk a felépítmény elejében, a többiek, és az utasfülkék hátrább vannak. Mivel ez igazi ro-ro hajó, lehetõség van a kamionsofõrök elhelyezésére is. De ezt a lehetõséget az utóbbi években nem használták ki. Óriási a felépítmény, csak lézengünk benne. Összesen tizenegyen leszünk a hajón. Valójában nem nagy a hajó (csak lentrõl tûnik annak, amikor az ember mellé áll egy aprócska csónakkal), mindössze 91 méter hosszú, de széles (24 m.), és állítólag jól tud billegni. Sebessége (eredetileg 14) most 13,5 csomó.
Délelõtt körbejártam a hajót, a fedélzetmester megmutatott egy csomó dolgot, amitõl nemhogy okosabb lettem volna, hanem zûrzavarosabbá vált minden. De ez a dolgok rendje, ebbõl tud letisztulni napok múltán.
Már festjük fel az új nevet: Clipper Cauris, az anyakikötõ Kingstown, a lobogó St. Vincent és Grenada.
Na, már most: amint megjött a parancsnok, az elsõ az volt, hogy közölte: ne fessük tovább az új nevet, mert marad a régi, tehát Clipper Caraibes, és az anyakikötõ: Port aux France, s a lobogó is francia (Kerguelen marad - azt hiszem csak egyelõre. A következõ ténykedés az volt, hogy közölte: közvetlenül Miamiba megyünk, tehát kimarad Tobago, Haiti és Sint Eustatius.
Jarek, a második tiszt elkészítette az útvonalat, amikor azzal állt elõ a barba, hogy a legújabb verzió szerint az utunk: Port au Prince (Haiti), Sint Eustatius, itt olajat veszünk, majd San Martin és egyenesen Brindisi. A rakomány maradt, annyi Toyota 464-est veszünk fel, amennyi belénk fér. Meg voltam lõve, amikor a barba jött, hogy mondjam meg, hányat tudunk berakni? Persze a kérdés jogos, mert én vagyok a chief, az én dolgom megmondani, kiszámolni, utánajárni.
Elõ a francia nyelvû okmányokat, némi keresgélés után megtaláltam a szükséges adatot: 591 méter rakomány fér belénk. (A Petrába, csak a garázsba 360 méter). Ez négy sort jelent egymás mellett. A személygépkocsiból legalább hat sort el kell tudni helyezni, tehát osztok néggyel, szorzok hattal: 886 méter autó. Egy kocsira számolok öt métert, az 177 darab.
Biztonság kedvéért megkérdeztem a fedélzetmestert is, szerinte - ránézésre - legalább 160 elfér. Ha azt veszem, hogy a legutolsó sornál veszthetünk helyet, még kiderülhet, hogy jól számoltam a 170 darabot (ennyit mondtam a barbának). Õ is utána számolt, és megegyeztünk 160-ban. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a végeredmény?
Az elhelyezésre van egy alsó raktár, oda liften mennek le a kocsik, a garázs, és a fedélzet, ahova egy másik lift viszi fel az autókat.
Érdeklodve várom, holnap ha part mellé állunk, mi lesz a legújabb variáció? Nem tudom, ismerõs-e valakinek a helyzet? Mintha ez már elõfordult volna!
Egyébként szimpatikus a barba, és emlékezett rám a Petráról. (Amikor Flambeux, a részeges disznó behajózott, õ is ott volt, gépészeti ügyben látogatott el, ezért nem emlékeztem rá.)
Azt mondják, minden jó, ha a vége jó.
Akkor ez a nap is jól végzõdött, mert nincs víz, mosakodni nem tudunk, de legalább koszosak vagyunk, és maradunk is, amíg a második gépész be nem fejezi a javítást.
Háromnegyed kilenckor feküdtem (zuhany után...)

Október 29. Péntek, Port of Spain. Korán, ötkor ébredtem. Felmentem a hídra, hogy elküldjem az elsõ faxot Encsinek, de úgy döntöttem, hogy megvárom a tíz órát (otthon 16:00), mert akkor talán õ is otthon lesz.
Megtaláltam a régi hajónaplót, október 9-én értek az utolsó lapra, ott aztán minden nap egy sorba írtak, így 26-ig tartott ki. Október 3-a óta itt a hajó, horgonyon. Gondolom, kipihenték magukat a hosszú rohangálás után. Két kikötõ között jártak, naponta fordultak, egy ámokfutás lehetett az életük.

Vetélkedés Clipper Caraibes módra

Az úgy kezdõdött, hogy hat körül kimentem a legénységi szalonba. Nagy hangzavar fogadott, a fedélzetmester és a gépész valamin vitatkoztak. Nem értettem, de düllesztették a pocakjukat, és amikor elõvették a mérleget, akkor kezdtem sejteni, hogy mirõl lehet szó. A gépész állt rá elõször, 102,5 kg.-ot nyomott. A bosun következett. Nála 104 volt kereken.
- Na, mit akarsz, öreg? - valami ilyesmit kérdezhetett, évõdõ-kötekedõ hangsúllyal. Akkor bejött a szakács, félretolt mindenkit, és rácsörtetett a mérlegre.
Õ volt a nyerõ 106-tal.
Akkor megkértem õket, saccolnának meg engem, mielõtt ráállok
a mérlegre én is.
- Á, chief, a szakács a legnehezebb... - volt a számomra hízelgõ válasz, csak ok még nem tudták.
Úgyis tudja mindenki, hogy magasan vertem a csapatot 115,8-cal.
A többiek satnyák. Polak mindössze 98, a többiek girnyók a maguk 80-90 kilójukkal.
És még azt mondják, hogy a Clipper Chayenne a nehézárut szállító hajó a cégnél!
Reggel kilenckor kikötöttünk.
Most a hídon voltam, de ha farral kötünk ki, akkor én manõverezek hátul. A barba a kikötõben átvette a manõvert, és õ tette part mellé a hajót. Klasszul manõverezik, és egyáltalán nem ideges. Ez jó jel a jövõre nézve! Eddig nyugodt pasasnak látszik, nem idegesíti magát hiába (mint tenné ezt Costagliola).

A kadét

Napközben Gregory a komputerrel bajlódott. Rokonszenves fiatalember, õ az, akit arabnak néztem érkezéskor, és biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül. Elvégzett két évet a tengerésztiszti fõiskolán, most 14 hónapos gyakorlaton van, utána jön az utolsó év az iskolában. Nyolc a fedélzeten, hat hónap a gépben. Navigációs programot készített (óceáni áthajózáskor hogyan állapítjuk meg az indulási irányt). Vagy két órát kínlódott, akkor megesett rajta a szívem (az az áldott jó), és megmutattam, hogyan készíthet függvényt, amelyik megadja az irányt, akkor is, ha az eredményül kapott szög nagyobb mint 360 fok.
Nagyon örült, és hálás volt.
Mint általában a húszas éveik elején járó ifjak, õ is komputermegszállott, így van mirõl beszélgetni. Keseregtem, hogy milyen drága otthon az Internet használat, erre megmosolygott. Náluk háromszorosa, de ha hozzáveszem, a magyar és francia fizetések közötti különbséget, akkor vajon kinek van igaza?
Elkészítettem az elsõ videót a hajóról. Eddig csak az utazás során filmeztem.

Valami nem stimmel

Késõ estig part mellett álltunk. Érkezett némi olaj meg kaja. Ettõl függetlenül volt mit rohangálnom.
Éreztem, hogy valami szokatlan van velem. Egyszerûen nem tudtam rájönni, hogy mi az. Csak lefekvés után esett le a tantusz.
Az élelem este fél tízkor érkezett. Innen kezdve egy nagy rohanás volt minden. Mivel ez autószállító, egy árva daru nem sok, annyi sincs. Mindent kézben felcipekedni, és elég magas az oldal, innen még négy emeletnyi magasban van a konyhai raktár.
Ezután jött a manõver. Több mint egy órán át tartott, indulás, ki a horgonyhelyre, horgonydobás. Mindezt készenlétben végig kellett ácsorogni a vezérlõpultnál.
Mindez meg se kottyant a lábamnak. Amikor a Csokonain voltam, néhány manõvert a hídon csináltam végig, a végén már sírni tudtam volna, annyira fájt a sarkam és a bokám. Most meg semmi! Az ég világon semmi!
Hihetetlen!
Éjfél után kerültem ágyba.

Október 30. szombat, Port of Spain, horgonyon. Reggel azzal kezdtünk, hogy a tegnap érkezett anyagokat átnéztük - az átvételkor csak a darabszámot ellenõriztük -, hát van némi furcsaság. Rendeltünk 7 overallt, érkezett hat, a számlán csak négy van, de hogy ne kelljen sokat válogatni az üzletben, mindegyik "L" méretû. Hát, ha megnézem, jó lesz negyven kilónyi fogyás után talán nekem is...
A 45-ös cipõ nem jön a lábamra, túl magas a rüsztöm.
Kértünk egy nagyméretû hûtõszekrényt is, valóban az.
Oly annyira, hogy még nagyobb is, mint amit megadtunk a maximum méretben. Most aztán egy ajtón se fér be a felépítménybe.
Leadtam a papírjaimat a parancsnoknak, és nem felejtettem el a számlákat se, kifizetik a Bp. - Gdynia vasutat, a szállodát, még a taxit is fizetnék, de amilyen ökör vagyok, arról nem kértem számlát (vesztettem 95 zlotyt, azaz 23,5 dollárt). Így is visszajön 87 dollár.Este, induláskor (pontban ötkor) megmértem magam, csak 115 voltam. És este!
Pedig Andrzej, a kuszkusz avatott mestere

Pacinsky, a szakács

jól fõz. Azt szoktam mondani, hogy milyen fõzõember az, aki nem szeret enni? Hát õ nem ilyen!
Tegnap estére olyan thai sült rizst készített, hogy egy negyed adagot muszáj volt ennem. Igaz, attól éheztem meg igazán, de erõs voltam, mint a Krupp-acél, s inkább kimentem, amikor a többiek repetázni kezdtek. Ebédre gulyást fõzött (makaróni és uborka nélkül ettem, csak pár kocka húst), de a leves helyett tálalt salátából nagyot kértem. Ez jó, hogy nincs leves - francia szokás, állítólag este eszik a levest -, helyette a saláta sokkal célszerûbb.
Reggelire lengyelesen tálal, tehát hideget, a kenyeret sajttal helyettesítem.

Elindultunk

Ötkor felhúztuk a horgonyt, és elindultunk Port au Prince-be. Jó két és fél nap az út. Gregory, a kadét a watchmanom.
Szinte az egész õrség alatt szóval tartottuk egymást.
Nos, azonnal kiderült, hogy nem arab, bár ránézésre annak tartottam, de színes bõrû. Guadeloupe szigetén lakik, a helyi kormányzóságtól kap ösztöndíjat, és így tud Nantes-ban, a tengerészeti akadémián tanulni. A szigeten, illetve a fõ sziget mellett egy aprócskán született, négy éves korában átköltöztek Európába, majd amikor tíz éves volt, visszamentek. Azt mondja, az a pici sziget (öt négyzetkilométer, 1500 lakos) a világ legszebb helye.
Ez jól is van, de csak azért mondja, mert még nem látta Budapestet!
Elõször botanikusnak készült, de nem akart egyetemet végezni, és átnyergelt a hajózásra. Szerencséje volt, mert magának kell társaságot keresni, és az Orbigny örömmel alkalmazta, mert a hajó eddig Port-á-Pitre (Guadeloupe) és Fort de France (Martinique) között járt, s így nem kellett költeni az utazásra.
Délután végre megkaptam az asszony telexét, ez azt jelenti, hogy nemcsak megérkezett az enyém, hanem õk is tudják kezelni a programot, és talán azt is, hogy rendben kinyomtatódott, mert attól tartok, nem tudják az otthoniak, ha gond van a nyomtatóval, akkor mit kell tenni? Erre van egy frappáns megoldásom, de nem tudom, mennyire vihetõ keresztül. El kell hozni Barbudára, és a hivatalos szervek "megoldják a problémát", hiszen azért vannak.
Éjfél elõtt válaszoltam is, így holnap reggel hat elõtt már meg is kapták.

Október 31. Vasárnap, úton. Úgy elaludtam reggel, ahogyan az elõ vagyon írva. A nagyobb baj az, hogy nem tudom, mi az oka, hogy nem érkezett meg a faxom, mert a visszajelzésen az állt, hogy nincs ilyen állomás.
Délben újra elküldtem, és amikor elolvastam, rájöttem, hogy miért nem kapták meg: rosszul írtam be a faxszámunkat! Kijavítottam, és öt percen belül megjött: kézbesítve. Tehát délután hatkor már meg is kapták.
Mennyivel más így faxolni, hogy hazamegy, mintha az unokatesómnak címezném! Elképzelem, hogy most berreg fel a nyomtató, és az asszony ugrik, hogy mi ez, és amikor meglátja, hogy tõlem jött az üzenet, akkor összeörüli magát. Aztán a géphez ül, és mindössze ötven perc alatt begépel másfél sort, és elküldi telexként a hajóra. Ha többet nem is használnám, már akkor is megérte. Igazándiból itt, a világ másik felén van szükségünk erre a lehetõségre, hogy írásban és azonnal üzenni tudjunk egymásnak.
Délben a fedélzetmester szomorúan mesélte, hogy egész nap a festékraktárral kell foglalkozniuk, mert az éjszaka Gregory elöntötte vízzel.
Ez akkor lehetett, amikor bejelzett az egyik alarm, és bekapcsolta a szivattyút, mert azzal kell a vizet kiszívni az orrsugár-kormánytérbõl. Hát mellényúlt, és a tûzoltórendszert indította be a festékraktárban.

November 1. Hétfõ, úton. Az éjszakai õrségben politizáltunk Gregoryval, rettenetesen panaszkodott a franciák rasszizmusára, nyelvészkedtünk, a kreol nyelvrõl tartott rövid bemutatót (Guadeloupe-on - és sok karibi szigeten - ezt beszélik, megmutatta a CD-it, hallgattunk gudeloupe-i zenét, segítettem elõkészülni a ma reggeli csillagászati helymeghatározásra.
A reggelinél harsány kacagás közepette közölte, hogy Puerto Rico szigetén vagyunk a számításai szerint.
Ebéd elõtt Ricard-ot ittunk a fõgépésszel, utána mangó volt, szóval nem élünk rosszul.

November 2. Kedd, úton. Délelõtt elértük Hispaniola szigetét, már Haiti alatt jártunk, amikor vagy háromszor is leállt a fõgép. Ebédre azért megjavították.
Egy kissé bennem van a félsz az érkezéstõl, ez mindig így van az elsõ kikötõ elõtt. Remélem, rendben mennek a dolgok.

Szerelmesek a tükör elõtt

Tegnap elkezdtem a délelõtti õrségben olvasni a Szerelmesek a tükör elõtt címû könyvet, ha nincs a black-out, akkor ma be is fejeztem volna. Azt hiszem, túl randa világban élünk, hisz apa arról kesergett otthon, hogy még az író-olvasó találkozókon se ez a könyv fogy igazán, hanem a magyar várakról írott. A szépirodalom huszadrangú ügy lett, nem keresik és nem olvassák az emberek. Pedig ezt érdemes lenne...
Számomra nyilvánvalóan másak apa könyvei, mint az "átlag" olvasó számára. Amikor elkezdtem, nem a duxi kastélyt láttam magam elõtt és Casanovát, ahogyan a feljegyzéseit olvassa a nemzetközi vendégsereg elõtt, hanem apát, amint ül a Rositext elõtt, és szorgalmasan veri a billentyûket, vagy félhangosan mormolja az elõzõ nap megírt fejezetet. Ettõl a képtõl igen nehéz volt ám szabadulni, de olvasás közben lassan eltûnt elõlem a zöld képernyõ (ugyanis elolvastam a szövegszerkesztõben azt a fejezetet, amiben Casanova megérkezik a budai Bomba térre, s büszkén száll ki a Fehér Kereszt fogadó elõtt "magamutogatni"), s maradt a pergõ cselekmény, a tizennyolcadik századi lovag, aki a testi gyógyulás reményében jön a "vidéki" Budára, s megtalálja az "öregkori" szerelmet (ráadásul duplán).
Azt hiszem, ez mindennél többet mond. Elragad a cselekmény, megszûnik a külvilág az olvasó számára, ettõl jó a jó könyv. Meg attól, hogy hirtelen leteszem, felugrok, és beleképzelem magam abba a helyzetbe, amirõl az imént olvastam...
Isten bizony, sajnálatra méltó az, aki nem olvassa el. Milyen szenzációs élménnyel lesznek szegényebbek! Persze így nem tudják, mit vesztenek... Azt hiszem, a rég megírt, de ki nem adott Ovidiust ebben a történetben "rehabilitálta" egy kicsit apa. Most sajnálom, hogy nem olvastam az Ars Amatorát - gimnazista koromban a kezemben volt, de kit érdekelt még akkor? -, de azt hiszem, meg lehet megszerezni...
Még ha tudjuk is: arról, hogy Casanova mit csinált Pesten és Budán nincs feljegyzés, akkor is elhiszem, hogy így történt, mert olyan szuggesztív, és magával ragadó az események sodra, hogy fel se merül bennem: mindez bizony csak az írói fantázia terméke, valódi környezetbe csomagolt, hiteles figurák által megszemélyesített mese. Arra kíváncsi lennék, hogy melyik a Zöld oszlopos fürdo (talán az, amelyik oly közel van a Casanova bárhoz, a Ganz utca végében)?
És még egy valami: ha lett volna valaki a hídon, azt hihette volna, hogy valami humoreszket olvasok, olyan jót kacagtam. Jó, tudom, a könyveket az élet írja, de azért van némi köze az írónak is a cselekményhez. Egy biztos: ha valaha is történelmi regényt írnék, egy szereplõm se fejti majd ki ily szabatosan mint Casanova Ikóniának, hogy egy Kos mire termett, a Vízöntõ mely jegyeket hordoz magában. (Legfeljebb azt, hogy az Oroszlánnak mindig igaza van...)
Éjjel fél tizenkettõkor érkeztünk Port au Prince horgonyzóhelyre. Mindent el lehet mondani errõl a faluról, csak azt nem, hogy fõvárosias, pedig az.

November 3. Szerda, Port au Prince, úton. Ami a lényeg: két kilóval kevesebb vagyok, mint ahogyan a hajóra érkeztem! És ez nem semmi!

Port au Prince

Csak tudnám, miért "a herceg kikötõje" a neve ennek a városnak? Természetesen tudunk bizonyos dolgokat errõl az országról: volt rabszolgák alapították, már a múlt században független lett (talán a "mérhetetlen" gazdagságnak köszönhetõen), és Papa Doc volt évtizedekig a korlátlan hatalommal bíró diktátor, most meg ENSZ csapatok igyekeznek fenntartani a rendet.
Az ország hivatalos nyelve a francia. Ezért a parancsnok hívta a kikötõt. Na, ha ennyire nem is, de nem sokkal rosszabbul beszélem a gallok nyelvét, mint a helyiek. A barba jót derült a franciaságukon, és azon, hogy minduntalan angolt kevertek a beszédbe.
Bár az igazsághoz tartozik, és errõl a hajózási kézikönyv is szól, hogy az általánosan használt nyelv a kreol. Azt hiszem, ez egy vadonatúj nyelv, abban a tekintetben, hogy eddig csak és kizárólag beszédre használták, írni rajta csak az elmúlt öt-tíz évben kezdtek. Ugye Gregory anyanyelve is ez, és ezt õ büszkén vallja, így a helyiek igencsak csodálkoztak, hogy egy "arab" hogyan beszélheti a karib szigetek nyelvét.
Gweg, mert kreolul így kell szólítani a kadétot, sokat mesélt magukról.
A kreolt beszélõk igen agilisak, dinamikusak, és ez a nyelvben is meglátszik. "Nincs idejük" arra, hogy az "r" betûvel bajlódjanak, sokáig tart amíg kimondják, ezért ebbõl a nyelvbõl, ami 80 %-ban francia, kihullott, helyette a w-t kultiválják. Így lett a Greg-bõl Gweg. A quatre (talán így írják a négyet franciául), kreolul: kat. Fonetikus írást alkalmaznak, a nyelvtant most dolgozzák ki. Így errõl nem tudott nyilatkozni, de annyit azért sikerült kiszednem belõle, hogy az igéhez hozzátesznek egy segédigét, ami megmutatja az igeidõt és a személyes névmással ragoznak. Tehát igen egyszerû nyelv, mint az eszperantó - mondta Gweg.

Haitiból semmit se láttam.

Délben kikötöttünk, megjöttek a kéksisakosok, behajtottak a 73 vadonatúj Toyotával, felrakták a fedélzetre a hat konténert, és délután háromkor már be is fejezték a Koszovóba küldendõ, ENSZ katonai felszerelés berakását.
Gweget kiküldte a barba, hogy vegyen ötven kiló kenyeret, húst, zöldséget, gyümölcsöt, és némi italt a kantinnak.
Kenyeret nem kapott. (Igaz, nekünk fagyasztott kell, s nem hiszem, hogy Pesten bárhol sikerrel járt volna, bár nálunk egy kereskedõ se készült még fel arra, hogy hajókat kell ellátnia az óceáni átkelés elõtt.) Zöldséget nem kapott! A hús olyan volt, hogy nem volt gusztusa megvenni. Csak ausztrál almát hozott be. Igaz, Heineken sört, Ballantines whiskyt, amerikai bort kapott. Úgy látszik, ezek errefelé az alapvetõ élelmiszerek.
A rakomány átadója egy svéd pasas volt, négy és fél éve él itt, még fél éve van. Borzalmas, mondja, hogy abszolút nincs közbiztonság. Reggel hullaszállítók cirkálnak, hogy összeszedjék az elvágott torkú szerencsétleneket. Naponta legalább tízet összeszednek.
Este hétkor eljöttünk.

Gweg tervei

Az õrségben Gweg megmutatta a barátnõje fényképét, hosszan áradozott róla, bár azt is megjegyezte, hogy azonnal kirúgja, ha ellenzi hogy hajózzon. Össze akarnak költözni, egy bérelt lakásba, mert a kislány is Nantesben tanul egyetemen.
- Lesz-e elég pénzetek, kell-e szülõi segítség? - kérdeztem.
- Ugyan chief, mit gondol? - háborodott fel. - Semmi segítségre nincs szükségem! Most kadétként hajózok, keresek 5000 frankot (800 dollár), s ha letelt a nyolc hónap, tisztként hajózom be, rendes fizetésért. Amit a hajón összegyûjtök, és a kettõnk ösztöndíja bõségesen elég lesz.
Elmesélte, hogyan járt barátja. A másodév után kitöltötte a kadét idejét, tehát tiszt lett. Azonnal elsõ tisztnek hajózták be (egy kis hajóra), s két hét múlva már õ volt a parancsnok! Igaz, hogy 36 000 frankot (5800 dollár!) keresett, de egy évet vesztett, mert a tiszti hat hónapból a felét a gépházban kell tölteni, s neki ez hiányzik, s nem folytathatja a fõiskolát (az utolsó évet) amíg le nem tölti ezt a gyakorlati idõt is. (A franciáknál - csakúgy mint a németeknél - kettõs képzés van).

Szent Márton szigete gyarmatosításának hiteles története

Természetesen a történet Gwegtõl, aki felettébb érdeklõdik az (közép)amerikai (karibi) történelem iránt. Nem tudom, a történet igaz, vagy se, de érdekes:
Hihetetlen, de tény, hogy Saint Martin szigetére azonos napon érkezett egy francia és egy holland hajó a gyarmatosítókkal. Hamarosan összetalálkoztak.
A két kapitány nem esett egymásnak se karddal se puskával, hanem "európai" módon, civilizáltan megoldották a kérdést. A két csapat elõször összebarátkozott a tábortûznél, s ahogyan az lenni szokott civilizált körökben, áldomást is ittak, és elkezdõdött a vetélkedés. A holland kapitány délnek indult, a francia északnak a part mentén. Körbefutják a szigetet, határozták el, s ahol összetalálkoznak, azt a pontot kötik össze a kiindulásival, az az egyenes vonal lesz a határ.
Elindultak, futottak. Ám a francia, aki csak a bortól volt részeg, jobban bírta az iramot. A holland, aki sert vedelt, többször is meg kellett álljon, könnyíteni magán, tehát jóval rövidebb távot futott be. Ha megnézzük a szigetet, akkor látható, hogy a francia rész jóval nagyobb, fejezte be a sztorit Gweg.
Ehhez még csak annyit: fogós, ravasz kérdés lehet egy vetélkedõn: hol van Franciaország és Hollandia közös határa? A válasz: Sint Marteen és Saint Martin között, Szent Márton szigetén.
Egy nüánsz, de a sztorihoz tartozik: holnap reggel megnéztem a tengerészeti kézikönyvet, és a következõ adatot találtam: Saint Martin, Franciaország része, 17 négyzetmérföld, Sint Marteen Hollandiához tartozik, területe 21 négyzetmérföld.
Hm...
A sztori azért jó.
Ilyenekre mondtuk valaha a Mahart hajókon:
- Öreg, mesélj valamit, az se baj, ha nem igaz, csak érdekes legyen...

November 4. Csütörtök, úton. Átlagos menetnap. Este semmi szócséplés, Gweg szótlan volt mint a sült hal. Ehhez tudni kell, hogy szembõl kaptuk a hullámokat, s ez a hajó is, akárcsak a Petra orrfelépítményes révén, igen csak liftezteti a tengerészeket.

November 5. Péntek, úton. Hasonló a tegnapihoz. Gweg ebédnél közölte, ma nagyon beteg, így csak a felét ette a szokásos kaja adagnak. Én meg csak salátát és gyümölcsöt ebédeltem, a mozgást az én gyomrom se veszi jó néven.
Délután számolgattam egy keveset, mert két nehézdarut rakhatnánk be olasz kikötõben, (200-200 tonna darabja, és negyven méter hosszú).
Az elõzetes számítások szerint a stabilitás oké, csak a probléma az lesz, hogy a garázsajtó 5,85 m. magas, s a rakomány 5,2. Mondhatná a laikus, hogy akkor simán befér, de gondoljunk arra, hogy mi van, ha ráhajt a rámpára, és közben a hajó fara lesüllyed vagy nyolcvan centit a kétszáz tonnás terhelés miatt! A mûvelet közben ballasztolni kell, nem lesz valami gyors berakás, de legalább állandóan ott kell lenni, és számolgatni...

Fogathajtó lettem

Na, persze csak álmomban, mert úgy látszik ez a sorsom, minden hajón álmodok valami vadbaromságot.
Ez így túl egyszerû lenne, tehát a fogathajtásból csak arra emlékszem, hogy valami irdatlan hegy meredek oldalán volt a rajt, és felborult a szán. Ja, mert tél volt, tehát logikus, hogy szánt - olyan trojka féle, kecses alkalmatosságot tessék elképzelni -, kellett hajtanom. Na most éppen azzal küszködtem, hogy valahogyan felállítsam a felborult versenyjármûvemet, amikor arra biciklizett a bükkszenterzsébeti Teri néni.
- Miért nem segítesz az Istvánnak, te lyány? - kérdezi, és akkor láttam, hogy ott áll egy fának támaszkodva Hegedûs Juli, talpig nercbundában, és unott arccal pörget egy világító jojót.
- Én csak a segédhajtó vagyok! - mondta, és rágózott tovább.
Teri néninek megeshetett rajtam a szíve, mert leszállt a bringáról, és felállítottuk a szánt. Mielõtt elkerekezett, még jó tanáccsal is szolgált:
- Ilyen lapos kerékkel nem nyered meg a versenyt! Jó lenne, ha felfújnád!
Nézem, hát valóban tök lapos a hátsó kerék.
Nem tudom, próbált-e már valaki mínusz negyven fokos hidegben, fürdõgatyában, egy biciklipumpával felfújni egy szán hátsó gumiját? Rohadt egy meló, az biztos! Ráadásul a külsõ (piros színû) csupa lyuk és szakadás volt, ahogy pumpáltam, a belsõ kitüremkedett a réseken, olyan lágy, nyúlós, fehér valami volt, és teljesen behálózott.
Slussz.
Itt ébredtem fel. Aki tudja, fejtse meg, és küldje el az eredményt...

November 6. Szombat, úton, Sint Eustatius, úton. Este ötre érkeztünk a holland gyarmatra. Felvettük az olajat, és elindultunk Európába.
Valami gubanc van a komputerrel. Szerencsére nem az enyémmel, hanem a hajóéval. Estére annyira helyrehozták, hogy a benne levõ anyagot ki lehetett menteni, innen az jön, hogy meg kell formázni a winchestert, mert a Works 4.0 nem megy, és sok program azon fut. Sajnos, ugyanis nem szeretem, az Excel sokkal jobb.
Egy órát elõreállítottuk az óráinkat, ez minden, ami történt. Nem sok...

November 7. Vasárnap, úton. Jó tíz-tizenkét napig nem látunk mást, mint vizet. Amire számíthatunk: viharos, vagy viharosabb lesz az elkövetkezõ napokban. Már most is szépen lityegünk, mi lesz itt késõbb! Gweg rosszul van a gondolatra is...
Folytattam a "Szuburbánus dekameront". Tulajdonképpen kíváncsi vagyok magamra, mi sül ki belõle. Nem olyan, ami önálló, egységes kötetbe való lenne.

November 8. Hétfõ, úton. Azt hiszem, ma megírtam a legjobbat, amit eddig írtam. Ez persze nagyon szubjektív, és óvatosan kell bánni a jelzõkkel. Egy persze tény: nekem tetszik, s biztos vagyok benne, hogy jó. Persze az, hogy valójában mit ér, csak a megmérettetésnél derül ki.
Az óceán átkelés nem tartozik a legizgalmasabb, legérdekfeszítõbb utazások közé. Ma is mentünk, megtettünk vagy 280 tengeri mérföldet, enyhén lityegünk, ennyi...
Ma is egy órával szegényebbek lettünk, csak 23 órát éltünk...

November 9. Kedd, úton. Telexet kaptunk: Brindisibol kirakás után Tarantóba majd Salernóba megyünk, mindkét kikötõben berakunk egy-egy nehézrakományt. Tarantóban egy 260 tonnás, 44 méter hosszú hóbelevancot, Salernóban egy kisebbet, csak 200 tonnás, 25 méteres frincfrancot. Mindkettõ öt méter húsz magas (a rámpa ajtaja 5,80 m. magas). Kíváncsi vagyok a muveletre. Mindkét rakomány Anzióba szól.
Folytatom a Szuburbánust. A hajón három részt írtam eddig, persze ezeket nem lehet elmondani, ezek hangulatok, érzések. A Tisztásban megadták a mufaji meghatározást, teljesen találóan: hangulatképek.

November 10. Szerda, úton. Megkezdõdött a lityegés. Annyira dülöngélünk, hogy reggel a barba irányt változtatott, óvni kell a rakományt, és Európa, vagy Afrika mindenképpen útba esik, ha keletre megyünk.

Telex otthonról

Telexet kaptam az asszonytól, ideges, hogy mi van velem? Szabolcs szombaton utazik Szicíliába, és holnap nem megyünk az asszonykával színházba, bár a jegy már indulásom elõtt megvolt.
Milyen érdekes: az, hogy milyen a kapcsolatom a legénységgel, nagyban befolyásolja a hajó felépítése. A Petra dög kicsi volt, de állandóan együtt voltunk. Itt a tiszti szalon külön van, csak nálunk jó a videó és a tévé (bár semmit nem lehet befogni), külön kávézunk, külön eszünk, teljesen elszeparálódunk a matrózoktól, így a kapcsolat is más. Nem rossz, de más. Nincs az a hangulat, mint a Petrán, persze ehhez még egy fontos tényezõ is belejátszik: aki jól beszél angolul, az Gweg, a gaudeloupei kadét, a lengyelek közül még a második tiszt és második gépész is igen haloványan beszéli a nyelvet.
Marian, a második gépész két évvel idõsebb nálam - tegnap derült ki -, éppen hogy pötyög valamit angolul, de legalább azt képes felfogni, hogy nem vagyok perfekt lengyel, s amikor anyanyelvén beszélgetünk, akkor lassan, kimérten, azaz érthetõen mondja a szavakat.
Nem tudom, Andrzej, a szakács mindig ilyen-e, de még nem láttam vidámnak. Állandóan morcos képpel jár-kel, sose tudom, hogy haragszik-e, vagy megorrolt-e rám valamiért? De jókat fõz. Sajnos mérni nem tudom magam, mert a mérleg - elektronikus lévén - a legkisebb mozgás esetén se hajlandó megmutatni a súlyomat.
Éjszaka segélykérést fogtam a rövidhullámon. Megnéztem a térképen, hát Kamcsatka mellett van veszélyben egy hajó. A világ másik végén. Vajon ott fogta-e valaki a közelben?

November 11. Csütörtök, úton. Reggel leállt a fõgép, és 12 órán keresztül javították a gépészek. Igaz, reggel azt ígérték, hogy mindössze egy órára lesz szükségük, de aztán...
A fõgépész számomra eléggé közömbös pasas. Nem rossz, nem jó, itt van... De minek? - kérdezem sokszor magamtól. Többször is kérdeztem, elemi dolgokról: mennyit szállít óránként a ballaszt szivattyú?
- Nem tudom -, volt a meglepõ válasz. Sint Eustatius után:
- Melyik tankba vételezték az olajat? - kérdeztem, mert tudnom kell a stabilitás miatt.
- Nem tudom, talán a második gépész tudja...
Hát akkor mit tud vajon?

November 13. Szombat, úton. Romlik az idõ.
"Most jókedvemben írok a tavaszról", írta egy nagyreményû ifjú költõ. Utána szabadon: most jó kedvemben írok a Tisztásról.
Mert elolvastam, elejétõl a végéig, minden betûjét, és elégedett vagyok. Azért, hogy ezek között a szerzõk között én lehetek az "új hang". Csak kevés köztük a fiatal...
Elõször az a pár apróság, ami bosszanthatja Molnár Géza fõszerkesztõt. Pont az õ írásából maradt ki, azt hiszem egy oldal és vált zavarossá az egyik remeknek induló anekdota. Az m.g. monogram csak õt jelentheti. Minden szerzõrõl olvashatunk pár sort, kivéve Németh Emilt, pedig fantasztikusan jó verssel van a kötetben, s minden szerzõrõl elolvastam a bemutatkozó pár sort, de róla hiába kerestem. Hát ennyi, ami bosszanthatja az embert, és a fõszerkesztõt.
Egy írást kivéve, mindegyik tetszik. Benke László Költözködése jól indul, de a közepénél zavaros lesz, s a végére az ember nem tudja, hogy mit is akar kihozni belõle, az eleje s a vége két teljesen külön világ, s nincs meg az összekötõkapocs, legalábbis számomra nem világos.
Ahogy a kötet indul: Faludy, Baranyi, Pomogáts, Bárány Tamás, mind-mind kiválót adtak. Faludy recski élményeirõl (szabadulásáról) ír, szinte szégyellem, hogy ugyanakkor Pestlõrincen a felhõtlen boldogság állapotában leledztem. Nem átkoz, nem vádol, csak leírja, hogyan szabadultak a táborból. Mélyen humánus írás. Baranyitól a Szín és szív pöre fantasztikus. Türr Istvánról, a Garibaldi seregében harcolóról ír. Ahogyan a prózát, Türr-rõl szóló regényrészleteket, elegyíti a verssel, a szövegre verssel felel, különleges élményt ad. Apáról: A Tangó a Kék Huszárban a Casanovára rímel, csak röviden, tömören, csattan, de mekkorát, hogy az ember szíve belesajdul! Nem mesélem el, akit érdekel, olvassa el... Bartis Ferinek az Itároz - Zoráti karcolatait is szeretem. Ahogyan három mondatban felruház egy embert egy rendszer minden jellemzõjével, hogy aztán jelenséget, embereket figurázzon ki, viselkedési típusoknak fricskázzon az orrára, vagy vétót emeljen az emberi méltóság érdekében, nagyon élvezetes és tanulságos. Bárány Tamás Ólomsúly címû novelláját olvasva érdekes volt felismerni a szereplõket (Márai és felesége) és azokat az írókat, költõket, politikusokat, akiket csak keresztnéven, becenéven említ. Egyre nem tudtam rájönni, hogy ki lehet: "a gimnazista külsejû pubi...", "... a korlátlan hatalmú kultúrbonc és egyben remek költõ, akinek mára már klasszikus versében ilyen sorok fényeskednek: Dögölj meg, apám, dögölj meg anyám!". Pomogáts a kötetben a "Tanár Úr". Tanulmányt írt Faludy: Nagy Imre versérõl. Szórakozatva elemzi a mûvet, az ember azt hiszi, hogy valami érdekfeszítõ történelemkönyvet olvas, nem pedig verselemzést.
Lehet, hogy elfogult vagyok a Napló mûfajjal, de Gergely Mihály és Huszár Sándor adták az egyik legmaradandóbb élményt. Na, és Gergely Ágnes és Vihar Judit mûfordításában a Szimmetrikus négykezes: A négykezes egy már megírt négysoros költeményre, szigorú szabályok szerint rímelõ újabb négysoros, de más költõtõl. Erre azt hiszem, nincs jobb szó, mint az, hogy bravúros fogása az ázsiai (japán) költészetnek.
Mindezt nem azért írtam le, hogy lássék: kik közé kerültem. De az igazsághoz tartozik, hogy erre büszke vagyok.

November 14. Vasárnap, úton. Rossz az idõ. Nem tudtam elõvenni a szövegszerkesztõt. Nimród reklamálta, miért nem válaszolok a táviratára? Azonnal a gép mellé ültem, s küldtem is a kért adatokat. Naná, hogy nem lehetett kapcsolatot teremteni. Nyilván ott álmodozott, hogy vajon megérkezett-e, vagy se? Egy óra múlva elküldtem egy újabbat, ezzel a szöveggel: "teszt". Megérkezett. Azonnal küldtem az igazit, az is sikeres volt. Az ötödik próbálkozásra!

November 15. Hétfõ, úton. Rosszabb az idõ. Nem tudtam elõvenni a szövegszerkesztõt.

November 16. Kedd, úton. Még rosszabb az idõ. Nem tudtam elõvenni a szövegszerkesztõt.

November 17. Szerda, úton. Ma csak rossz az idõ. Baj van. Bedurrant a derekam. Az a fajta, fájdalom nélküli állapot, amikor érzem, hogy egy rossz mozdulat, és kész... Alig tudom felvenni a zoknimat, a cipõmet. Apropó cipõ: emberemlékezet óta nem volt ennyit a lábamon, és nem fáj a bokasüllyedésem, mintha elfújták volna. Hála annak a tudománynak, amelyik gyógyítani képes!

November 18. Csütörtök, úton. Reggelre már kevésbé volt rossz az idõ. Közeledünk Gibraltárhoz. Holnap reggel érkezünk. A Taranto - Salerno - Anzio út törölve, helyette sokkal jobbat találtak ki: javítás után két fekete-tengeri kikötõ, és onnan Angola. Itt még nem voltam, de ha levesznek a javítás elején, nem is leszek...

November 19. Péntek, úton, Gibraltár, úton. Reggel érkeztünk, délben eljöttünk. Végre egy parancsnok, aki ismeri a Földközi-tenger áramlási viszonyait, és az algériai partok mellett hajózik keletre.

Bernard Andrieux

Szeretem a parancsnokot. Lassan már az lesz a kivétel, ha nálam idõsebb lesz a barba, nos õ nem kivétel. Persze a kor nem számít, hanem az, hogy milyen ember. Mintha nem is francia lenne, illetve ez nem jó... Nem olyan francia, mint akiket eddig megismertem. Kellemes pasas, jól el lehet vele beszélgetni, azt hiszem, felsõfokon ismeri a szakmát, és minden érdekli. Nem kicsinyes, elfogadja, természetesnek veszi, hogy ilyen hajón nem voltam - vajon hányszor írom még le ezt? -, mindent elmagyaráz, kikéri a véleményem. Ráadásul, hogy nem cseréltünk Trinidadban lobogót, tehát a francia elõírásoknak kell megfelelnünk, vannak bizonyos dolgok, amiket helyettem elvégez, lévén a francia nyelvismeretem eléggé hiányos.
Kár, hogy csak egy hónapos a szerzõdése, s hogy mi lesz velünk, azt senki se tudja, mert a cég titkolózik, semmit nem közöl idejében. De hónap végén úgyis minden kiderül.
Az elsõ levelet Marseille-bõl adom fel, de nem légipostán. Ugyanis, ahogy a barba elmondta, a hajó Kreugelen szigetén van bejegyezve - másodosztályú francia regisztrálás -, ez annyit jelent, hogy a szigorú francia elõírások alól bizonyos felmentést kap a hajó, például a személyzet 40%-a kell csak, hogy francia legyen. Az anyakikötõnk is ott van, a távoli déli kontinenshez közel fekvõ magányos francia szigeten: Port aux Francais. Na, most jön a nagy durranás. Még mindig érvényben van a rendelkezés, hogy az említett kikötõben bejegyzett hajó esetén parancsnok bérmentesítheti a leveleket. Tehát így küldöm haza, és nem hiszem, hogy manapság túl sok lenne otthon hajópecséttel és a parancsnok aláírásával bérmentesített, a Keurgelen szigetérõl érkezett levél. Ugyanis bárhol adják ezeket a leveleket postára, azt a francia postahivatal úgy kezeli, mintha a távoli szigeten adták volna fel, s továbbítja. Igaz, nem légipostán, hanem csak amúgy, gyalogosan, de akkor is, filatéliai ritkaság lesz otthon a levelem borítékja!

November 20. Szombat, úton. Úgy megyünk, mint a megveszekedett jónyavalya. Napi átlagban 15 mérföldes átlagsebesség jött ki! Egyébként, ez van.

November 21. Vasárnap, úton. Mint tegnap. Õrségben a Kortárs októberi számát olvasom. Borbándi Gyulának az írását a Látóhatár - emigráns magyar politikai, irodalmi folyóirat - indulásáról. Ebben írja, hogy 1951 márciusában kérték fel az USA-ban élõ Jászi Oszkárt, hogy legyen a szerzõjük. Ezek szerint tehát nem véletlen, hogy nem "ugrott be", amikor Nagy Attiláéknél szóba került a neve, mint Svájcban élõ emigráns.
Csodálatos verseket olvastam a számban: Nagy Gáspár: Hullámzó vizeken kereszt, Kiss Dénes: Szilánk, és Döbrentei Kornél: Betilthatatlan szívdobogás, Ferenczes István: Sekler songs. Egy tanulmányt képtelen voltam elolvasni, Margittai Gábortól a Halász Gábor tanulmányáról szólót, túl száraz, és olyasmirõl szól, amirõl nem tudok.
Délutánonként a Felvidéki várak történeteit olvasgatom.

November 22. Hétfõ, úton. Holnap érkezünk Brindisibe.

November 23. Kedd, úton, Brindisi. Délben távirat jött Orbigny-tól. Angola törölve, a marseille-i javítás törölve, kirakás után álljunk horgonyra, várakozzunk a hét végéig. Ha addig sikerül hajóbérlõt találni, úgy tovább megyünk, ellenkezõ esetben a hajót Franciaországban, egy földközi-tengeri kikötõben leállítják, és leszerelik. Hát ez a nagy újság!
Mindenképpen egy hét, és megtudom, hogy mi lesz a sorsom!
Este fél hétkor érkeztünk, azonnal elkezdték a kirakást, és nyolcra be is fejezték! Ezért kellett három hétig jönni, s tizennyolc napon át "lityegni"! Nem az a típusú hajózás, amiért élek-halok.
Tulajdonképpen már este kimehettünk volna a horgonyzóhelyre, de a barba maradt éjszakára, hogy a legénység tudjon telefonálni. Majd mindenki (még a parancsnok is) az én olasz kártyámat használta, mert ezeknél a digóknál kell a "direct" híváshoz is. Felhívtam Encsit. Örültünk egymás hangjának. Szabolccsal nem tudtam beszélni.

November 24. Szerda, Brindisi, majd horgonyon. Hatalmas szélben manõvereztünk, mintha odaszegezte volna a hajót a rakparthoz. Végül vontatót kellett hívnunk, s akkor sikerült elszakadni. Várjuk a parancsot...
A parancsnokkal arról beszélgettünk, hogy ki merre hajózott. Többek között elmondta, hogy járt Damiettában (nílusi kikötõ a deltában). Erre elmeséltem, hogy van ott egy falu, amelynek lakói a mai napig magyar eredetûnek vallják magukat, mert a törökkel együtt harcoló magyarok alapították.

November 25. Csütörtök, Brindisi, horgonyon. Horgonyon állunk. A barbával a francia nyelvrõl, az angollal való kapcsolatáról beszélgettünk. Én persze a magyart mutattam be néhány szóval, õ meg csak szörnyülködött. Nincs ukáz a tulajdonostól.

November 26. Péntek, Brindisi, horgonyon. A barbával a francia borokról, a régi francia sörrõl a "cerveza"-ról (ez a spanyol helyesírása a szénsav nélküli, és melegen fogyasztott sörnek, franciául is valami hasonló) beszélgettünk, és az almabor készítésébõl is ízelítõt kaptam, s a legvégén a Calvados se maradhatott ki. Még az anyósa is beszédtéma volt, aki a házilag fõzött Calvados titkát még a vejének se árulta el (hol, hogyan és mikor készítik), ugyanis a (másik) vej finánc...
Este hat körül megjött a várva várt hír: Olaszország és Horvátország között kibérelték a hajót 45 napra. Fél óra múlva azt is tudtuk, hogy Velence vagy Ravenna lesz az egyik kikötõ. Késõbb megjött, hogy az Isztria félsziget keleti partján (Fiume alatt) egy picike kikötõbe visszük a rakományt. Éjféltõl szól a szerzõdés, de holnap délelõtt adják meg az ukázt. Egyébként térképünk egy szál se, csak átnézeti van az Adriáról.

November 27. Szombat, Brindisi horgonyon, úton. Délelõtt a francia pilotok helyzetét tárgyaltuk ki a barbával, és arról beszélgettünk, hogy némely hajóbérlõ ravasz, mint a róka, a másik típus pedig hülye, mint a sárga föld. Ehhez hozzátettem a magam történetéta Humberrõl, melybõl kiviláglik, hogy egy amerikai hajótulajdonos még ezeken is túl tud tenni.
Elindultunk Plominba. Az ügynökünk Velencébõl jelentkezett, ezért nagyon remélem, hogy Velence - Plomin útvonalat járjuk majd. Jó lenne, ha nem Mestre, hanem valóban Velence lenne a kikötõnk! Holnap délután érkezünk, kikötés hétfõ reggel, akkor okosabbak leszünk.

November 28. Vasárnap, úton, Plomin elõtt horgonyon. Fél egykor megérkeztünk Plomin elé. Sehol semmi, csak hegyek, és egy szoros, állítólag odabent van a kikötõ... Pilot egy szál se, aki válaszolt volna, így csak állunk horgonyon, bele a vakvilágba... Rijekából a kikötõkapitány azt mondta, hogy valami Rusanyt kell hívnunk, de ez se nem az igazi, mert nem válaszolnak...

November 29. Hétfõ, Plomin. Reggel hatra jött a pilot, tizenegyre kötöttünk ki. Tízig horgonyon álltunk, mert a csodálatos, festõi kis öbölbõl csak úgy gomolygott a köd, nem lehetett látni semmit.
Izgatottan vártuk a híreket. A vizsgálattal megérkezett a zágrábi televízió is, felvételt készítettek a hajóról (rólam is), mert történelmi nevezetesség lettünk: az új plomini kikötõben az elsõ hajó mi vagyunk!

Plomin

A második világháború elõtt volt kikötõje. Egy kis folyócska ömlik itt a tengerbe, egy gát védte az öböl vizét az iszap ellen. Ám Mussoliniék felrobbantották a gátat, s az öböl feltöltõdött, jó nyolcszáz(!) méter hosszan ötven év alatt.
Az idén márciusban elhatározták, hogy a kikötõt újjáépítik. Ehhez az is kellett, hogy egy német cég villamos erõmûvet építsen a faluban. Úgy kapták meg az engedélyt (a régit privatizálták), hogyha munkalehetõséget adnak a helyi lakosságnak, és egy járatot létesítenek Olaszország és Plomin között. És így lõn. Készült egy ömlesztett-áru kikötõ, ahova a szenet hozzák, majd újra kiásták a régi medret, és elkészült a ro-ro terminál is. A helyi lakosok nem akarták elhinni, hogy újra a "tenger" partján van a falu. Most mi kezdjük a vonaljáratot, Velence és Ravenna a két olasz kikötõ, ahova majd rendszeresen járunk. Utasforgalom most nincs, ezért nem kell még valódi komphajó. (Bár tizenkét utast - kamionsofõrt -, mi is fel tudunk venni.)
Áru is kevés lesz, tíz-tizenkét kamion. Ezzel el akarják kerülni, hogy az olasz árunak két határon kelljen várakozni. A szlovének egy kicsit betartanak a horvátoknak, órákig tart a vámkezelés...
Így most itt vagyunk, és várunk. Ha a hajóbérlõ elfogadja a hajót (egyelõre kevesli a sebességünket, nem lehet egy nap alatt megjárni a két kikötõt), akkor majd pörgünk, mint a jó nyavalya, ha nem, akkor pénteken irány Bari horgonyzóhely, s várunk a jó szerencsére. Azért valami nem teljesen tiszta. Ugyanis a bérlõ, amikor kiveszi a hajót, és aláírja a szerzõdést, akkor megkap minden adatot a tulajdonostól, amivel elhatározhatja, hogy kell-e neki a hajó, vagy nem. Na, mindegy, az Orbigny-nak jól jött ez a szerzõdés, és azt hiszem, hogy mindent megtesz, hogy elsüsse a hajót. Amíg itt vagyunk, addig se lityegünk, kellemesebb itt lenni, a világ végén, ahogyan Gweg hívja ezt a falut - nagy elkeseredésében, mert nem Franciaországban vagyunk, s õ a javításra fente a fogát.
Encsikének táviratot küldtem, nem akar-e lejönni kikötõire? (Tudom a választ: szeretne, de nem tud.) Hogy milyen igazam van, az kiderült, amikor megkaptam a választ, valóban szeretne, de nem tud jönni.
Délután bejött három pasas. Két elsõtiszt, és egy fõgépész. Kiderült, õk az új személyzet. Ez persze meglepetésként ért, engem is, a parancsnokot is, sõt még az ügynököt is. Olyannyira, hogy megmondtuk, nem "nézhetik" meg a hajót, majd ha a mi kezünkben lesz a távirat, hogy váltanak, akkor jöhetnek fel.
Valami sötét erõk mûködhetnek a háttérben. Szerintem ezeket jól átverték, hogy itt helyben kapnak munkát. Illetve: a velencei ügynök elmondta, mert õ is átjött az érkezésre, hogy egy olasz hajóval akarták a járatot indítani, horvát személyzettel, de az olasz szakszervezet betartott, olasz lobogó alatt nem hajózhat teljes horvát személyzet. Így az a hajó ugrott, és biztosan ezért bérelik a miénket csak negyven napra, mert addig a másikat átlobogózzák, és elintézik a papírjait. Jelzem a pilot is, az ügynök is mondta, hogy politikai harcok vannak a kikötõ körül...
A faluban nem lehet pénzt váltani, a telefon nem mûködik kártya nélkül, ezek a kimenetel utáni hírek. Szép a fekvése Plominnak, ezen kívül nincs más elmondani való róla. Hûvös van, bár Gweg vacog, mint aki a déli-sarkon kódorog... Ja, nekem sincs meleg ruhám, a tréningre veszek overallt, ez a napközbeni öltözékem. Még jó, hogy nem rövidnadrágban jöttem le, és a kabát is kellett a leutazáshoz, így legalább a kimenetelhez fel tudok úgy-ahogy öltözni...

November 30. Kedd, Plomin. Gomolyog a köd, és mínusz három fok volt reggel. Unatkozunk. Valójában nincs mit csinálni, mert semmit se tudunk, kibérelik-e a hajót valójában, vagy se? Festék nincs, így imitáljuk a munkát.

Minden jó, ha a vége jó

és ennek a hónapnak a vége valóban jól sikerült, ha eltekintünk attól, ami nem sikerült jól... Mert nem sikerült pénzt váltanom, nem sikerült a Hungary Direct számon felhívni az asszonyt, de kaptam száz kunát a pilottól, aki délelõtt bejött, és este Carlo mobilján felhívtam Encsikét.
Úgy gondolom, ez így nem teljesen tiszta. Este kimentünk Mariannal, a második gépésszel. Sehol se váltották a dollárt, sehol se volt telefonkártya. Egy kioszknál, pardon, csak egy van, tehát "a kioszknál" egy vidám fickó (lehetett vagy hatvanöt éves), isztriai (nem horvátok a helyiek), örömmel adta tudtunkra, hogy a focipálya melletti büfében kapható telefonkártya. Látszott rajta, hogy örömmel beszéli az olaszt (illetve a venetói, számomra nem túlságosan érthetõ tájszólását), és kedvére van az útbaigazításunk. Meg is találtuk a büfét, de telefonkártya nem volt.
Bánatomban, hogy hiába a kuna (a húszason Jelasics van, ebbõl is látszik, aki az egyik oldalról nézve "nem gyere be", az a másiknak hõs...), ha nincs kártya, meghívtam Mariant egy sörre. Közben a szomszéd könyöklõpulttól át-átszólt egy pasas, látszott, szívesen elegyedne szóba velünk. Mariannal németül beszélt, velem olaszul. A német neki se ment, Mariannak se igazán, de érdekes volt látni, hogy egyre jobban belemelegszik az olaszba. Eleinte döcögõsen, a szavakat keresve beszélt, de a végére folyékonyan beszélgettünk. Isztriai olasznak tartja magát, de nagyon régen beszélt az anyanyelvén.
A most megnyílt - illetve csütörtökön adják át hivatalosan -, erõmûnek a fõelektrikusa. Carlo a becsületes magyar neve. Annyit tud magyarul, hogy "nem tudok magyarul". Ez is szép egy "istriano"-tól. Mesélt a családjáról (mindkét lánya építésznek tanul Velencében, nem keresnek rosszul, a felesége fogorvos), és hamarosan ott tartottunk, hogy a helyzetük nem a legrózsásabb Horvátországban, lévén megtûrt kisebbség.
Meghívott két sörre, s közben jót politizáltunk. Az lett a vége, hogy mindhármunknak odaadta a mobil telefonját, hogy hívjuk fel a családot (közben megjött Zygmunt Kreft, a gépmesterünk is). Cserébe meginvitáltuk a hajóra. Megígérte, hogy pénteken tiszteletét teszi, holnap bolondokháza lesz az üzemben, készülnek a megnyitásra.

DECEMBER

December 1. Szerda, Plomin. Unalmas dolog itt állni, és semmit se csinálni, csak várni, hogy mi történik a hajóval? A hajóbérlõ még gondolkodik, hogy kivegye-e a hajót. Úgy tudom, hogy hamis információt kapott (18,5 csomós sebességû hajóra van szükségük). Ha beindul a járat, akkor hétfõn, szerdán és pénteken Plomin - Velence, kedden és csütörtökön Plomin - Ravenna utat járnak majd.

December 2. Csütörtök, Plomin. Mondom, hogy járnak, mert délután táviratot kaptunk a cégtõl, ha a hajót kibérelik, akkor betartják a hazai elõírásokat, és 4 francia lesz a hajón: a parancsnok, a fõgépész, az elsõ tiszt és a 2. gépész. Ez azt jelenti, hogy ez a járat nélkülem indul be. Ám arról, hogy mi a tervük velem, mélyen hallgatnak, ami nem is csoda, mert minden a levegõben lóg, semmi se biztos...

Barátaim, a miniszterelnök és a helyettese(?)

A személyhajó elõtt folklórmûsor a magasrangú vendégek tiszteletére

Mármint a horvát. Az úgy mûködik, hogy én integettem, és õ, mint a barátom, visszaintett (barátságosan)... Ma van az erõmû hivatalos megnyitója. Délelõtt tízkor megérkezett a kikötõbe a második, az Iris nevû személyhajó. Fél ötkor érkezett a miniszterelnök és négy busznyi "libling", majd hajóra szálltak, hogy egy kis kirándulásra menjenek. Ezalatt történt a "barátkozás értékû integetés".
Örömmel fedeztem fel a tömegben Carlót, integettem, õ visszaintett, sõt még a hajóhoz is jött, pár szót váltottunk, és hívott, hogy este legyek az erõmûben, mert partit adnak a lakosságnak, és mi is beletartozunk a helyiekbe... Lesz ingyen kaja és itóka...
Volt egy másik barátom is a "bandában", amikor megmutatott neki Carlo, akkor ugrándozva integetett, és angolul kiabálta, hogy este találkozunk a partin. Visszaintettem, és mondtam, hogy, persze, ott, és akkor találkozunk, de hiába töröm a buksimat azóta is, hogy ez a barátom kicsoda, nem tudok rájönni, pedig tegnap este is összebarátkoztunk két helyi pasassal a másik kocsmában. Lehet, hogy ez a miniszterelnök-helyettes, de ahhoz elég slendriánul volt öltözve, és túl részeg is lehetett, mert állandóan ölelgette Carlót, az nagyokat röhögött, és együtt integettek.
A hajó és a háttérben a plomini új erõmû

A hajó és a háttérben a plomini új erõmû

A barba már fél ötkor kiment a pilottal, én majd fél hétkor Mariannal megyek.
Közben távirat jött a cégtõl, amiben kérdezték, kinek mikor jár le a szerzõdése? Vajon mit akarhatnak?

A nagy buli

Mint mondottam volt, a hivatalos megnyitó után a plebsnek bulit szerveztek a németek. Öten kimentünk, a sátorban találkoztunk Gweggel és a fõgépésszel. Irtózatos tömegnyomor, hõség, és büdös volt. De azért jól érezte magát mindenki. Találkoztam Carlóval, Dinkóval, és a kis öreggel, aki útbaigazított elsõ este. Fõtt kolbászt ettünk, és hatvan vödör sört megittunk. Én módjával, mert amikor Andrzej megjelent a tálcával, rajta zsúfoltan a söröspoharak, akkor mindig elmentem videózni.
Három zenekar is volt. Egy rezesbanda, sramlit játszottak, meg régi nótákat, egy másik banda (Rijekából jöttek) olasz és horvát zenét játszott, és itt volt Horvátország No.1 (Némber Van) zenekara is aus Zágráb, mert a német ad arra, hogy minõséget hozzon a dolgozónak. Még most is zúg a fülem, olyan minõségi ricsajt csaptak. Jelzem a zenéjük nemcsak a fiataloknak tetszett, hanem nekem is.
Húsz percnyi videót készítettem, azt hiszem egy kicsit túl sok az üvöltésbõl...

A hajónk a plomini ro-ro terminálon kikötve.

A hajónk a plomini ro-ro terminálon kikötve.

December 3. Péntek, Plomin. Délelõtt meghozta a hírt a pilot, hogy aláírták a charter-partyt, és hétfõn indulunk Velencébe. Nem tudom, mikor kapnak le, lehet, hogy egy-két utat megteszek én is ezen a járaton. Elég húzós lesz, mert minden nap délben indulunk Plominból, érkezés este nyolckor Velencébe vagy Ravennába, indulás éjfélkor, érkezés Plominba reggel fél kilenckor. Szombat reggeltõl hétfõ délig itt állunk. Ezek szerint én leszek a rakodótiszt, a második és a captain a két navigátor.

December 4. Szombat, Plomin. Délelõtt tettem-vettem, tacepaókat készítettem, amiket kifüggesztünk hajószerte, hogy az utasokat eligazítsa. Ebéd után jött a kolosszális ötlet, minek következtében pillanatnyilag csak a fenekem fáj, de holnap lesz nagy sírás és rívás, és az fogaknak csikorgatása.

Felsõ-Plomin

Ugyanis a falucska két részbõl áll, mint azt már említettem. Az alsó Luka Plomin - ne tessék idétlenségre gondolni, luka horvátul kikötõt jelent -, és a dombon van a "felsõváros". Hát gondoltam egy merészet és nagyot, és a kamerát a vállamra véve nekiindultam. Nagy vállalkozás volt, mert függõlegesen háromszáz métert kellett megtenni, ehhez egy két és fél kilométeres út áll rendelkezésre, hát mit mondjak, az utolsó száz méter rettenetes volt...
De megérte felcaplatni.
Nem siettem, ötven percbe telt az út. Közben videóztam, meg-megálltam gyönyörködni a tájban. Szép a környék, a hegyoldal vörösesbarnába öltözött, itt-ott zöldellõ foltok mutatták, hol vannak az örökzöldek. Ahogy a bekötõútra ráfordultam, elkezdett emelkedni, és végig kaptatón kellett haladnom. Ami szép, és szomorú volt, hogy végig az út mentén ott vannak a négy-ötszáz éves házak, elhagyatottan, félig romos állapotban. De majd mindegyik mellett van valami, egy sufni, egy tatarozott kis épületrész, és lakják. Valaha szép udvarházak lehettek. De láttam két gyönyörûen felújított épületet is, biztos pénzes pasas a gazdája.
Minden fáradtságot megért felmenni.
Valami soha nem tapasztalt érzés kerített a hatalmába. Ilyen helyen még nem voltam. A városka házainak kétharmada romos, de párat azért laknak. Minden pillanatban azt vártam, hogy középkori olaszok bukkannak fel a sarkon túl, vagy talán tógát viselõ rómaiak. A girbe-gurba, vállszélességû utcák tökéletes középkori hangulatot árasztanak. A templomát már renoválták, és itt is akadt két-három jó karban levõ épület. A campanilében ott a harang, de nincs kötele...
Fenséges a kilátás az elõtte levõ kis térrõl. A tenger párás volt, de a kis öböl gyönyörû, s a végében ott állunk a vadonatúj kikötõben. A látványt persze az erõmû uralja, háromszázötvennégy méteres kéménye vonzza a tekintetet.
Fél óra alatt az egész várost bejártam, utána beültem az étterembe egy sörre.
Lefelé menet talán jobban megkínlódtam, mint idejövet. Legalább harminc fokos szögben kellett hátradõlnöm, hogy orra ne bukjak. Megviselte a vádlimat és a combomat.

A hajónk kikötve

December 5. Vasárnap, Plomin. Nem is fáj a lábam (nagyon). Ez egyszerûen fantasztikus! Már azt hittem, hogy sosem lesz jó lábam (persze most se 100 %-os), és tessék, kirándulok, mászkálok, és utána nem fetrengek a következõ nap a kabinomban, és nem borogatom a lábfejem! Egyszerûen hihetetlen, azok után, amivel az ortopédián riogattak!

Újra Gweg

Amikor megérkeztünk teljesen el volt kenõdve, mert azért hajózik, hogy világot lásson, s tessék, ide küldte a cég a hajót, az Isten háta mögé. Aztán bement Labinba - tizenöt kilométerre van ide -, és összeismerkedett fiatalokkal, s boldogan jött be a hajóra:
- Chief, nem a világ végén vagyunk, ez egy nagyon jó hely. Szereztem barátokat, este találkozunk a partin!
És valóban, az erõmû nyitó buliján ott volt két csinos kislány (húsz év körüliek) és egy fiatalember. Gregory nagyon vidám volt, és feldobott.
Tegnap reggel azzal ment Labinba, hogy talán diszkóba is mennek, meg elmennek Pulába is mert várják a barátai. Megmondtam, hogy feltétlenül nézzék meg a világ harmadik legnagyobb ókori színházát (állítólag a legnagyobb Mexikóban van), a második a Colosseum, és a harmadik itt van, az Isztria csücskén fekvõ kis városban.
Ma reggel kilenckor találkoztak.
Nem voltak diszkóban, elkerülték egymást, rendõrök molesztálták (mondtam, hogy én is arabnak néztem) a borszíne miatt, learabozták, lefektették a földre, megalázták...
- Minél elõbb haza akarok menni, chief - mondta szomorúan. - Haza, csak haza... Mindenütt ez a sorsom, az egész világon, a bõröm és az arcom miatt.
Sajnálom Gweget...

Kézcsókom, Dinko

Azt már elmondhatom, hogy szokásunkká vált Mariannal, a 2. gépésszel kimenni esténként egy kellemes sétára. Elvégre kilenc napja vagyunk itt, és még nem hagytunk ki egyet se. Nem mindig, de többször is beültünk egy-egy sörre. Egy ilyen este ismertük meg Dinkót. (Azt hiszem, már leírtam.) Találkoztuk vele a "nagy buliban" is. Az asztalunknál ült, és kellemes beszélgetõpartnernek bizonyult. Abszolút szerény, csendes fiatalembernek ismertük meg. Még azt is felajánlotta, hogy kocsival bevisz Labinba, ha pénzt akarok váltani.

Tegnap este a Porat vendéglõben ücsörögtünk, bejött Dinko, odaült az asztalhoz. Beszélgettünk. Bejön két sötét külsejû tag. Odasomfordáltak az asztalunkhoz, beszéltek valamit Dinkóval, majd távoztukkor kezet csókoltak a barátunknak!!! Ugye tudjuk, hogy kik az ilyen marcona alakok, és kinek szoktak kezet csókolni (az olaszoknál)?
Dinkó látva a csodálkozásunkat, csak magára mutatott, és annyit mondott: "boss", vagyis fõnök. (Azannyát!)
Várom a holnapot, na, nem a Mikulás miatt, hanem mert kaphatnék valami hírt a sorsomról...

December 6. Hétfõ, Plomin. A dög unalom közepette megjött a pilot, azzal, hogy kimegyünk horgonyra. Errõl persze mi mit se tudtunk.

A sötét ügylet

Mert az valóban! A hajóbérlõnek semmiképpen se jó a menetrendünk, ugyanis az esti érkezés Olaszországba a vám hivatalos órái miatt nem oké. Ötig dolgoznak, tehát nekünk négyre kell megérkeznünk. Ez azt jelenti, hogy reggel indulunk Plominból.
De ehhez el kell intézni bizonyos dolgokat Itáliában, tehát ezért halasztották csütörtökre a járat indítását.
A horvát minisztérium azonban nem értékeli a döntést. A járat meghirdetve, minden hivatalos és nem hivatalos fórumon, ha törik, ha szakad, indulni kell. Tehát azt találták ki, hogy indulunk. De nem érkezünk!
Csak kimegyünk a horvát felségvizekrõl, és ledobjuk a horgonyt. Aztán holnap délelõtt megérkezünk, hogy sajnos nincs még áru olaszhonból.
Ezt tervezték, és azt gondolták, hogy ez csak úgy ukk-mukk-fukk megy.
A parancsnok beintett. Amíg nincs a kezében az összes hivatalos papír a hajó kibérelésérõl, addig nem mozdulunk. Most az után futkosnak, hogy az ügynök megkapja a felhatalmazást az olasz bérlõtõl, hogy a nevében aláírhat.

Lehet, hogy ez lesz életem nagy napja?

Kettõkor távirat jött a cégtõl, de pechemre nem volt nálam a szemüvegem, így csak homályosan láttam, hogy a Petráról capt. Maciej Kraus kérte a váltását, és én vagyok a cég jelöltje a parancsnoki posztra...
Remélem, a barba mielõbb pontosan elmondja, hogy mi van a táviratban...

Capt. Székely...

Szóval a táviratban az áll, hogy december 20. és január 20. között kellene parancsnoknak lennem a Petrán. Kérdezi a cég, hogy vállalom-e?
Azt hiszem, ez nem lehet kérdés. Ezért végeztem el a kapitányi tanfolyamot, hát persze, hogy vállalom. Csak ideges vagyok, ami érthetõnek tûnik. Leginkább a manõverektõl félek, és attól, hogy a rakománypapírokkal ne verjenek át. De azt hiszem, ismerem a járaton dolgozókat annyira, hogy tudom, ilyen nem történik meg.

Beindult a járat

Ahogyan egy vonaljáratnak illik, a meghirdetés napján megjött a pilot, és elindultunk. Még egy újdonász (zsurnaliszta) is idejött Zágrábból, aki cikket szándékozik írni rólunk.
Eljöttünk, és Isztria csücskénél ledobtuk a horgonyt. Majd holnap visszamegyünk, hogy:
- Elnézést, de nincs rakomány Velencébõl.
És ez így megy majd csütörtökig, csak holnap Ravennába nem megyünk.

December 7. Kedd, Horgonyon, Plomin, horgonyon. Reggel kilencre megérkeztünk, és délben eljöttünk, ahogy az egy vonaljáratot teljesítõ hajóhoz illik. Az újságban is benne vagyunk, bár megrónak bennünket, hogy minek, ha nincs rakomány?

Újra a Petrán?

Délelõtt jött a hír:
Maciej mindenképpen azt akarja, hogy én váltsam, és utána is maradjak a Petrán. Tehát a tudomány mai állása szerint a következõ történik velem a közeljövõben:
December 14-ig elsõtiszt vagyok a Clipper Caraibes-on.
December 15 - január 20. parancsnok a Petrán.
Január 20. - április 20. között elsõ tiszt a Petrán.
Mondtam a barbának, hogy vállalom, mert elsõtisztként a Petrán jobb a pénz, mint itt, és egyáltalán nem olyan unalmas, mint ez a hajó.
Csak venni kéne egy táskát, és egy öltözet normális ruhát...
Annyit azért megtettünk, hogy elmentünk Ravennáig, utána felnéztünk Velence elé, majd visszafordultunk, hogy reggelre megjöhessünk, ha már egyszer megjártuk az utat... (Ezt a baromságot!)

December 8. Szerda, Úton, Plomin. Amióta tudjuk, hogy (valószínûleg, ha minden jól megy, ha semmi nem jön közbe, stb. stb.) a Petrán barba leszek, a parancsnok állandóan magyaráz, segít felkészülni. Manõvereknél elmondja a miérteket, ma kaptam tõle egy klassz programrendszert, amivel a hó végét gyerekjáték lesz elkészíteni. Csak az a baj, hogy nincs megerõsítés...
Azt mondja a captain, hogy a legnagyobb gondja a cégnek, hogy nem kap se parancsnokot, se elsõ tisztet. Hát persze, ki az a marha, aki karácsony, és a 2000. újév elõtt be akar hajózni. Lehet, hogy nem lesz aki leváltson itt?
Délután kint voltam, láttam mákot és pirospaprikát, holnap veszek, és karácsonyra kellene csinálni bobajkát...

December 9. Csütörtök, Plomin, úton, Ravenna, úton. Végre elkezdtük a vonaljáratot

Kalauz lettem

Nem tévedés, én vagyok a kalauz. Hogyan másként lehet hívni azt, aki odamegy az utasokhoz, hogy:
- Kérem a jegyeket!
Na, meg az útleveleket is beszedem az utasoktól és a gépkocsivezetõktõl. A matrózok megmutatják, hogy hova álljanak be a kocsik, biztonságosan megkötik a tengeri útra. Én elkészítem az utaslistát, átadom a rendõrségnek az útlevelekkel együtt, majd ellenõrzés, és a rakománypapírok átvétele után elmegyünk.
Ma mindez elég sokáig tartott, mert a behajózástól számított egy óra múlva indultunk. Ez pedig túl hosszú idõ. De azt hiszem érthetõ a késlekedés, ha elmondom hogy mennyi rettentõ nagy tömegû gépkocsikat és a kísérõ utasokat szállásoltunk be a hajóba:
Egy Zastavát a vezetõjével. Megnyugtatok mindenkit: nem volt a kocsi zsúfoltan a raktárban. Azt hiszem, a hatóságoknak, az ügynökségnek, és mindenkinek, aki a hajóval foglalkozik, még egy kicsit bele kell jönni a dolgokba...
A mai nap 14 óra munkaidõt jelentett, ám ez jó, mert eddig nem volt túlóra, pedig az hozza a pénzt. Mármint a dugit, a zsebpénzt, mert a kereset a családé...
Megjött az új kápó. Szimpatikus pasas, csak kicsit nagyobb a hasa mint az enyém. És ért a komputerhez, hozott Excelt és Word-öt, így újra tudunk dolgozni minden programunkkal.
Ravennából felhívtam Encsikét Hungary Directtel, végre nem kellett sürgetni, hogy siessen, mert lejár a kártya. Szabolcs második díjat nyert irodalmi pályázaton, és bekobzolta magát egy zenei versenyen a budapesti döntõbe. Nimród valami norvég céggel áll kapcsolatban, hajót keres. Remélem, majd átvisz magához...
Apát is felhívtam. Ma jelent meg a legújabb verseskötete, holnap visz belõle Encsikének és a fiúknak.
A tökéletlen Zygmunt Kreft lebeszélte a 400 lírát az olasz kártyáról, így nem tudom, hogyan beszélek legközelebb Olaszországból, mert itt hiába ingyenes a hívás, kártya kell hozzá.
A barba megkapta a hajó mobilját, beszélt Párizzsal, próbálnak elsõ tisztet találni helyettem, de nem könnyû (ki az a bolond, aki karácsony elõtt hajóra akar szállni?). Este távirat jött, a digó még nem írta alá a hajóbérleti szerzõdést, nem kötött biztosítást a hajóra, így ha nem teljesíti a kötelezettségeit, akkor Plominban maradunk holnap...
Kíváncsi vagyok, mikor indul be a járat rendesen? Azt hiszem, nem érem meg a hajón!

December 10. Péntek, Úton, Plomin. Délelõtt kikötöttünk. Utána kimentem a boltba, és vettem a hajónak WC papírt, mert elfogyott. Én szerencsés voltam a vásárlással, mert kaptam. A barba nem annyira, ugyanis a shipi nem jön, és talán ma este még tudunk enni valamit, holnap már vendéglõbe kell menni. Azt hiszem, a Humberen fogyott ki ennyire a kaja az Argentína és Szíria közötti úton.
Mr. Zsivkovics - az ügynök - kissé idegesen ment el a hajóról, mert a parancsnok biztosította, hogy ha nem intézkedik a digó, akkor nem indulunk este, és az azt is jelenti, hogy holnap se és vasárnap se. Ennyit a túlórákról. Késõbb beigazolódott a sejtésem, mert a barba közölte: indulás hétfõn 16.00-kor.
Este láttuk a Berlini Filszemle gálaestjét. Számomra jól végzõdött, hiszen Koltai Lajos kapta a legjobb operator díját és Szabó Istváné a legjobb forgatókönyv díja.

December 11. Szombat, Plomin. Most igazán nem tudom, minek örültem volna jobban: ha a hajón maradok, vagy egy hónap parancsnokság a Petrán a jobb-e?
Ugyanis a hajó december 22-tol "off hire" lesz, ez azt jelenti, hogy a tulajdonos kiveszi a hajót a bérletbõl és hajógyárba küldi. Javítás után folytatódik a hajóbérleti szerzõdés. A hajógyár itt lesz valahol a környéken, 27-én dokkolnak ki, gondolom az összes lengyel feleség lent lesz a hajón, csak Encsike nem tud lejönni hozzám. Biztosan maradnék, mert most örül a cég, ha van valaki a hajón, még mindig nincs meg a váltóm. Bár az is lehet, hogy levennének váltó nélkül, minek a javításra elsõ tiszt? (Nem Mahart hajó...) Azt hiszem, nem érdemes errõl polemizálni.
Nagyot politizáltunk a barbával, a francia és magyar parlamenti rendszerrõl volt szó.

Új járaton a Petra

Este gondoltam egyet, és telexet küldtem a Petrára, Maciejnek. Csak annyit akartam tudni, hogy mikor érnek Marseille-be, hogy tudjam, mire számíthatok. Na, és azt is megkérdeztem, hogy õ jön-e vissza, vagy egy másik lengyel parancsnok?
Szinte azonnal megjött a válasz. Õ jön vissza január végén, így vele leszek elsõ tiszt, ez sokkal jobb helyzetet teremt, mert nyilvánvaló mindenki elõtt, hogy csak helyettesítettem. (Zárójelben: júliusig lehet a hajón, és akkor ha áprilisban hazamegyek, akkor minden további nélkül válthatom a nyáron, mint parancsnok!)
A hajó most más útvonalat jár: Marseille-Mostaganem-Oran-Valencia-Barcelona. Azt hiszem, ez sokkal húzósabb lesz, mint a Marseille-Alger-Genova járat volt. December 16-a körül érhetnek Barcelonába, oda kellene utaznom, és Marseille-ben veszem át a hajót.
Most már csak az kell, hogy legyen váltóm!

Dr. Franjo Tudjman meghalt

Tegnap este elhunyt a horvát elnök. A barba táviratot küldött az ügynöknek, amiben részvétét fejezte ki. Erre bejött a fullajtár, hogy ellenõrizze, vajon a lobogók félárbocon vannak-e? Egész nap csak Tudjman van a tévében (persze érthetõ). Egy pillanatra feltûnt Orbán Viktor is, amikor Európát körbeinterjúvolták ez elnök halála miatt.

December 12. Vasárnap, Plomin. Most három napos gyászban van az ország, így van mire fogni azt, hogy itt ácsorgunk.

Beszélgetünk...

Bizonyos fokig irigylem azon nemzetek fiait, akik többé-kevésbé megértik egymást. Tegnap este kint voltunk a Koralban (a kocsma a focipálya mellett), megittunk két deci forralt bort, és közben a pultos hölgy beszélgetett Mariannal és Zygmunttal. Persze mindenki a saját nyelvén, horvátul és lengyelül mondta a magáét. Ennek ellenére jól elbeszélgettek.
A beszélgetés apropóját a tegnap esti sétánk adta, Mariannal elsétáltunk a következõ faluig, Vitoviciig. Ott láttunk egy útjelzõ táblát: Zastavici. A beszélgetés ma este így zajlott:
Marian: - A Zastavákat Zastaviciben gyártják?
Pultos csaj: - Az enyém tíz éves, nem jó.
M: - Csak tíz kilométer?
P.: - Van egy új Seat Cordobám, az csak egy éves.
Zygmunt: - A Zastava gyárban Seatot gyártanak?
P.: - Sok alkatrész kell a Zastavához, drága.
Z.: - Az igaz, hogy drága a Seat, de keveset fogyaszt.
P.: - Még egy forralt bort fogyasztanak?
M: - Nem, nekem Opel Astrám van.
P.: - Az Opel a férjemé, nekem Seatom van. Az Opel a vendéglõ elõtt áll...
Közben jókat vigyorogtam magamban, mert igaz, hogy nem beszélek horvátul, de néhány szót tudok, és fõleg azokat, amik különböznek a két nyelvben, idõközben közbeszóltam, de sajna csak olaszul, ezt viszont a hölgy értette, így én voltam az, aki nem beszélt félre az est folyamán.

December 13. Hétfõ, Plomin. Ahogy gondoltam, úgy történnek a dolgok. Párizsból jött a hír: holnap érkezik az új lengyel elsõ tiszt, én 15-én indulok Barcelonába. Ha itt lesz a váltóm, akkor mondom csak, hogy hurrá.
A matrózoknak rögtön az jutott az eszébe, hogy akkor ma este party lesz. Inni csak akkor fognak, ha a barba kinyitja a vámszekrényt. Ez pedig nem ma lesz!
Marian azt mondta, ha esetleg januárban mennie kellene neki is innen, szívesen jönne hozzám a Petrára. Ez minimum azt jelenti, hogy kedvel...
A mai program: mosás és kabintakarítás.
Hamarosan megjött a telex is, az utazási idõpontokkal, lengyel elsõ tiszt és egy matróz is jön. Nem értem igazán, miért van az, ha helyettem lengyel chief jön, a matrózok méltatlankodni kezdenek, hogy jobb lenne, ha maradnék? Itt sincs másként. Csak most az a különbség, hogy nagyon szívesen megyek vissza a Petrára.
Valamilyen isteni sugallatra a legutóbbi kantin nyitáskor kivettem egy üveg rumot. Most nagyon jól jött, mert mindenki gratulált a parancsnoki beosztáshoz, és a kihajózáskor is be kell dobni valamit.

December 14. Kedd, Plomin. Holnap Velencébe megyünk, ez a reggeli hír. Az esti az volt, hogy maradunk. Fél tizenkettõig vártam a váltókat, aztán lefeküdtem.

December 15. Szerda, Plomin. Reggel egy óra alatt átadtam a dolgokat, s attól kezdve idegesen vártam, hogy mi történik velem?
Délután megjött, hogy holnap 16.00-kor Trieszt - Róma, 20.25-kor Róma - Barcelona. Tíz után érek a katalán fõvárosba. Remélem szálloda, s onnan a hajó.
Most jött el az ideje, hogy eltegyem a komputert, s csak a Petrán vegyem megint elõ.

Linkaj�nl�: A Magyar Husz�r honlapja Viribus Unitis, az Osztr�k-Magyar monarchia hadihaj�ja Haj�.lap.hu Mexik�ikonyhal.lap.hu