Honlapverzió
v11.00
A honlapon található minden anyag szerzői jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerző előzetes engedélyével történhet.
© Székely István 1997-2016

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA:



RMS Andromeda

2003. szeptember 2.- 2004. március 3.




Szeptember 1. hétfő. Budapest - Hamburg. Ez így, ebben a formában nem igaz, így jár az, aki mindent elkiabál, és vasárnap bevési a hétfőt. Szóval ha hétfő, akkor csak Budapest. Egész délelőtt a komputert lestem, vártam az í-mélt a Marlowtól. Azért lementem a környékre sétálni egyet, és készítettem pár felvételt. A hajón lesz mit nézegetni, ha hazamehetnékem lesz... Encsike meg minden szünetben telefonált, és hüledezett azon, hogy sehol semmi hír. Tizenegy után kaptam az utazási részletezést: kedden reggel utazom.
Így aztán kaptam egy estét még, a délutánt rendezgetésre, komputerasztal szépítésre szántam. Este elmentünk egy közeli pizzériába, és ettem egy kapros juhtúróval töltött sertésbordát.
A vekkert 04:45-re állítottam be.

Szeptember 2. kedd. Budapest és igaziból Hamburg. Indulás, Szabolcs ébresztve, Encsi kicsit később, így várni kellett rá, de közel se annyit, hogy számított volna. Remélem a fiam teljesen normálisan átvészeli a telet. Ha hazajövök, jobban tud majd portugálul, mint én.
(Sajnos most el kell mennem feküdni, mert dög fáradt vagyok, aztán egyszer csak folytatom!)
Az "egyszer csak" az holnap délután van, de most is fáradt vagyok, de mindegy.

Indulás

Szóval a reptéren gyorsan elbúcsúztunk egymástól az asszonykámmal. Becsekkelés, beszállás, felszállás. Hát igazán nem újdonság a repülés, és a felszállás se, de ez az indulás emlékezetes marad. Normális íróasztalom vanNem kell semmi rosszra gondolni, csak egyszerűen jó helyen ültem az ablak mellett, az idő is jó volt, remekül kiláttam. A Köztemetőt azonosítottam előszőr, aztán a gyűjtőfogházat, majd a Kőbányai sörgyárat, aztán az új sportcsarnokot, röhej, de még nem láttam, csak innen fentről. Azután a Margit sziget s a végében a két híd, s jól láttam a Dereglye utcát is, sőt, a házunkat is ki lehetett venni. Kaszásdűlő, és az asszony iskolája volt az utolsó, amit biztosan tudtam, hogy mit látok. Innen már nem is volt érdekes, csak szép.
A repülőút kellemes. A hamburgi reptéren várt a taxisofőr, aki közölte, hogy nem tudunk menni, mert várunk még valakit, egy bizonyos Loszevet.
- Litván - mondta, mert Kaunasból jön.
- Orosz - gondoltam én, mert nem ma léptem le a falvédőről.
Vártunk jó húsz percet, senki. Több telefon a központba, várjunk, volt az ukáz, aztán a végén megunták, és azt mondták, hogy menjünk be a hajóra.
A kijáratnál ott várt a pali, aki István, azaz Sztyepán, mert orosz, mondta a bemutatkozáskor.

Az élet ismétli őnmagát
A hajón a lengyel chief várt. Sztyepánt meg a lengyel gépész. Így, hogy lemorzsolódott a hajón levő polyákok kétharmada, a helyzet ugyanaz, mint az Isartalon: német barba, magyar tiszt, lengyel szakács, orosz gépész, zöldfoki szigeteki matróz az egyik és ghánai a másik. Még arra se volt idő, hogy leüljek, azon vettem észre magam, hogy könyékig kutakodunk a dolgokba, átadunk és átveszünk.
A szófán le lehet dőlniHát ez a hajó nem az a típus, amit eddig jól megismertem. A Presidentre emlékeztetett, és ahogyan haladtunk a dolgokkal, egyre inkább kiderült, hogy a testvérhajója, bár sokkal jobb. A hídja teljesen normális méretű, azáltal, hogy a nyitott oldalsó szárnyat befedték. A szalon és a konyha egy helyiségben van, két asztal, egy háromszemélyes tiszti, és egy kétszemélyes legénységi.
A kabinom az alsó folyosó végében van, egy iroda, egy hálófülke, egy fürdő, sokkal jobb, mint az Isartalon vagy a Priwallon volt. Több szekrény, több rakodóhely van. Valamilyen kalandvágyból kifolyólag itt se tudom elzárni a fűtést a fürdőben, de ez nem nagy baj, hiszen elmúlt a nyár, jönnek a hidegek, a méghidegebbek, és a leghidegebb kutyaordítók, ha télen el esz a fene minket majd Finnországba.

Kicsi a világ...
Átadás közben érkezik egy kedves kis hölgy. Lehet, vagy huszonöt-harminc éves. Kiderült, a cég alkalmazottja. A lengyel elsőtisztnek kapóra jött, és elkezdett panaszkodni, hogy az elődje hazavágta a számítógépet. A hölgy kiszerelte a komputert, és elvitte. Este öt óra felé jött vissza, és volt egy vele egykorúnak látszó lány vele.
A parancsnoki híd, előtérben a komputer, amivel dolgoztam Miközben bemutattam számítástechnikai tudásom, és a gépet csavaroztam az asztalhoz a hídon, a másik csaj megszólal:
- Maga magyar? - természetesen magyarul szólt.
Úgy meglepődtem, hogy pár másodpercig csak álltam, és nem tudtam, hogy mit kérdezzek vissza... A kislány Révkomáromba, azaz a szlovák oldalon levő Komáromba való. A hajógyárban dolgozott, s ismeri Fekete Ferit, meg Korpás Lacit, akiket a Presidenten ismertem meg - lásd az 1995-ös naplómat. Említettem a lányoknak, hogy amikor megtudtam, ide jövök, a neten kikerestem az RMS Andromedával kapcsolatos honlapokat, találtam 3 fényképet, és egy beszélgetést Lojzi kapitánnyal (Alfred Bückert - Napló, 1997-98 M/S Padua - Niklas).
- Vajon még a cégnél hajózik? - kérdeztem.
Na, erre megindult a nyelve a két nőnek. Hogy az ilyen, meg olyan, lopott a hajón, nem adott enni a legénységnek, meg minden. Rövid úton kirúgták, hogy a lába se érte a földet, és ez akkor esett meg, amikor egy húsvétkor 5 kg. békacombot rendelt (hogy a feleségével hazaküldhesse).

Azért dógozni is kell...
A kirakás végén parti mosóbrigádot kaptunk, akik a mosóvizet egy speciális hajóba nyomták, mert valami veszélyes rakományunk volt, a vizet viszik valamilyen speciális tisztításra. Este kilenckor lettek kész. Utána manőver, átálltunk a Kalikayra, holnap jönnek, és berakunk 2350 tonna műtrágyát. Csak a viszonyítás miatt: az Isartal DWT-je 3650 tonna körül van, a miénk 2520, azaz ezer tonnával kisebb a hordképességünk.
Annyira fáradt voltam a kikötés után, hogy őrület. Tessék elképzelni: még naplót se tudtam írni, pedig megpróbáltam. Egy a vigaszom: már csak 179-et kell aludni a hazamenetelig (ha minden jól megy, és nem jön közbe semmi, és... és... - ezt többet nem írom le, csak tessék hozzágondolni, hogy nincs elkiabálva!)

Szeptember 3. szerda, Hamburg, úton. Hajnali kelés, raktárt kell nyitni, fél hétre jönnek, nem tudom, mennyi idő alatt végzem vele, hát hatkor kinyitottam. A szállítószalag óránként ötszáz tonnát rak be, hát sietni kell a kiballasztolással.
Tízkor kérdem a druszámat:
- Hogy áll a ballaszt.
- Minden kész! - közli, nagy magabiztosan.
A baj az volt, hogy a merülés alapján csak kétszáz tonna kellett, de a part szerint még négyszáz. Nyomás szondázni. Az orrtankban (fore peak) 5 méter magasan állt a víz, az pontosan ötven tonna... Persze minden más tankban is volt víz. Most no comment, mert Drusza Sztyopa is tegnap érkezett.

Mire jó egy védősisak?
Például arra, hogy az ember felvegye a fejét óvandó, ha esik az eső. Ez egy dolog, és erre igen alkalmas a narancsszínű műanyag fejre-bili. Aztán amikor Sztyopa nem hitte el, hogy mennyi a víz az orrtankban, elmentünk együtt leszondázni. Közben egy kanyar után, hátrafordulva beszéltem hozzá, és amikor előre néztem, durr!
Homlokkal elkaptam egy kihajtott trepnit, ami fél órával azelőtt még nem volt kihajtva. Ha nincs a védősisak, akkor most éppen utaznék haza, felismerhetetlen pofikával. Így csak a szemüvegem esett le, egy üveg kihullott a keretből, még jó, hogy nem tört el, a sisak meg akkorát szólt, hogy még a parton is felfigyeltek rá. Most viszont írás közben egyik szememmel a képernyőt figyelem, a másikkal az ajtót, mert még nem tudtam rendesen visszagörbíteni a keretet.
Fontos: reggelire sült virsli, egy darab, kenyér nélkül. Ebéd: nagy tányér uborkaleves, de olyan finom, hogy majdnem "megzavarodtam" tőle, mondtam is Sztasunak a szakácsnak, hogy vacsorára is kérek. A pörköltből egy kicsit ettem. Vacsora: füstölt hal, valami isteni, kenyér nélkül, csak a köretként kapott, hagymával megszórt paradicsomszeletekkel. És előtte uborkaleves, természetesen.
Manőver előtt viszem a cetlit a barbának a merüléssel, meg az esőszünetek időpontjával, amikor mondja:
- Az Elbán én viszem ki a hajót, majd ha elhagytuk a folyót, hívom.
Isten tartsa meg jó szokását. Egykor már zuhanyoztam, aztán megpróbálkoztam a naplóírással, de tíz perc múlva az ágyban találtam magam, és aludtam. A vekkert ötre állítottam be, mert akkor van vacsora, és milyen jó, hogy felkeltem, mert Encsike - isten tudja hányadszor - keresett.
Terülj-terülj kávécskám...Kibeszéltük az eseményeket, aztán Naplóírás, de most végig, eddig a sorig, már csak ásítozom, de lehet, hogy amint befejezem, nem rendezkedem a kabinban, hanem csicsika.

Szeptember 4. csütörtök, úton. Este háromnegyed tizenegykor váltottam le a barbát. A híd kicsit nemszeretem, mert nem lehet úgy asztalhoz ülni, hogy előre lássak. Viszont van fent kézmosó, kávéfőző, sokkal, de sokkal tágasabb, mint az előző hidak voltak.
Az idő szép, gyönyőrű olajtengeren hajóztunk délután. A hidat picikét megemeltük, mert az aládúcoló rönkökön billegett egy kicsit, és nyikorgott. Megigazítottuk, s megszűnt.
Négy körül feljött a barba, dumáltunk egy sort. Ő is Bremenhavenben lakik akárcsak Jürgen, de egészen más a véleménye sok mindenről. Második szavával már a kormányra panaszkodott, a sok munkanélkülire, és bizony nem mondta - mint Jürgen -, hogy az ő városában van a legtöbb német milliomos, akik a városba fizetnek adót.... Hát bizony nem tudom, kinek higgyek, de azt hiszem, nem is érdekes. Hiszen csak duma az egész. Azért van, hogy menjen az idő.

Szeptember 5. péntek, úton. Az angol csatornában hajózunk, az idő jó, kezdem magam kipihenni.Raktártető festése az Angol csatornában

Panasznap
Jól kipanaszkodta magát a barba délután. A cég főnőke "kényszerből" levette a fizetését. Valami előírások miatt nem elég a hajón a gépmester, gépészt kell alkalmazni, és a fizetésének a különbségét a barba fizetéséből veszik le. Magyarán 1700 dollárral kevesebbet kap most a parancsnok.
- Ebből nem lehet Németországban megélni -, mondja, és el is hiszem neki, hiszen ők nem Cipruson, hanem otthon adóznak, a TB-t is fizetniük kell, való igaz, hogy ami marad a 6-7 ezer eurós fizetésből nem elég normális megélhetésre. Így aztán most csak egy hónapra vállalta a behajózást. A megoldás az lehet, hogy elmegy nyugdíjba, és utána nyugdíjasként hajózik, egy kicsit sötétebben, vagy egészen feketén. Egyébként 58 éves, de úgy ötven körülinek saccoltam. Nálam három évvel idősebb, és a hasa húsz centivel kijjebb van... Ezen kívül már másodszor született. Ezt én fogalmazom így, mert volt egy szívműtétje, bypass, ami azt jelenti, hogy új koszorúereket szerkesztettek bele. Megmutatta a hasát. Az ágyékától a torkáig van a "zippzár", és a lábán is hosszú heg mutatja, hogy honnan vették ki az új ereket.
A felülvizsgálatokon átment, az egyiken megmondták, hogy csak az új erek élnek, az összes régi elhalt, így már halott lenne, ha nincs a műtét.
Beszéltem az asszonykámmal.

Valami közeledik a távolbanSzeptember 6. szombat, úton. Nagytakarítottam a hídon. Nagyobb híd, több munka...
Most nem panaszkodom, van bőven mit csinálni. A térképek nyilvántartása, és a javítási rendszer nem olyan, amilyent megszoktam, így most viszem be a számítógépbe mindet, hogy áttérhessek az általam megszokottra.
A munkaszünetekben olvastam, elkezdtem apa könyvét, a Költő a vérpadon című, Liszti László gróf-költőről írott regényt. Érdekes felfedezni a Szécsi Máriában szereplőket. Talán előbb azt kellett volna újraolvasni.
Délután SMS-t küldtem Eszterkének, miszerint már csak 175-öt kell aludnom, és máris megyek haza. Azonnal jött a válasz, hogy ő még kezdő a témában.
Sztasu finom eintopfot készített, vacsorára is azt ettem. Kezd fájni a bal lábamon a nagyujjam körme, azt hiszem, benőtte magát a húsba. Kiáztattam, és megpróbáltam kivágni a körmöt, de nem ment, olyan vastag. Félek, hogy begyullad, aztán nézhetem magam.

Szeptember 7. vasárnap, úton, Newport. Hajnali háromra érkeztünk a piotállomáshoz. Szegény srácok, ez a barba is olyan, hogy mindenkit jóval előbb ébreszt.

Nyugis nap
A zsilipbe hajnali ötre érkeztünk, addig mindenki a szalonban volt készenlétben, 02:20-tól. A manőverrel hatra végeztünk, utána alvás.Egy randa ipartelep, ez NewportEz a kikötő is olyan, hogy voltam itt, de minek. Egy nagy ipari rondaság, ócskavasrakodóval.
A révkalauz szerint egy iparváros, csomó munkanélkülivel, Két vagy három éve utcára került háromezer acélgyári munkás, mert a gyárat bezárták.
Ezen kívül csendes nap volt.
A szakács horgászott, az a fajta, aki minden percet kihasznál az aktív unatkozásra.
Holnap reggel hétre jönnek rakni, nem biztos, hogy elmegyünk, ami nem is lenne baj, mert kint begorombult az idő.

Szeptember 8. hétfő, Newport. Reggel, ahogyan annak lenni kell, megjöttek a melósok.
- Chief, ennyit mi nem tudunk ma kirakni... - mondta a rakodásvezető, azaz a foreman.
Tízkor megjött az ügynök:
- Captain, lehet, hogy kész lesz a hajó késő este, de legkésőbb hétkor el kellene indulni, a dagály miatt. A révkalauzt 12 órával előbb meg kell rendelni...
- Akkor csak a hajnali dagállyal indulunk, mondta a barba.
Így aztán logikus, hogy délután ötre el is felejtettük, hogy rakodtunk. Indulás viszont hajnalban lesz.

Pista az orosz...
Szegény feje, egészen megsajnáltam, amikor délután odajött, hogy eszmét cseréljünk.
- You... őőőő, wich... őőő... city...? - kérdezte.
- Budapest. - mondtam lakonikusan, mert nyilvánvaló volt, hogy nem érdemes cifrázni a választ.Sztepan
- I, Klaipeda...
Itt nyilvánvalóan arra kellett gondolni, hogy ő ott lakik. Még kikeserveskedtünk három mondatot, amiből kiderült, hogy Leningrádtól 500 kilométerre született, a Leningrádi Akadémia után került a litván Klaipedába, s ott maradt. Nem a legjobban érzi magát, nem tudja a nyelvet, s a munkavállaláshoz pedig a litván ismerete szükséges. Hát örül, hogy az angol tudásának méltó munkát kap a hajón.
De azért ezzel egy kis bibi van.
Ha már nem oroszok között van, akkor miért nem tanul angolul?
Mert az rendben van, amíg a "masina oké", de mi lesz, ha nem oké?
Mint ma:
Rakodás után a matrózok kimosták a raktárt. Ekkor ütött be a gubanc. A barátunk nem volt képes, hogy kiszivattyúzza a raktárból a mosóvizet. És az első mondat az volt:
- Nyet possibile...
Miért? Eddig minden ment rendben, ahogy a srácok elmondták. Akkor most is menni kéne. Csak a druszám hiába tanulmányozza a rajzokat, azokra minden angolul van írva, és amikor "nyet oké", akkor nincs idő erre! Most éppen fél tizenegy van, hajnali négykor indulunk, és egy búvárszivattyúval kínlódnak a matrózok, de az olyan keservesen pisil, hogy meg kellene katéterezni...
Szóval ez az orosz nem az az orosz, aki a világ meghódítására készült.
Vagy pontosan az?

Kompjuterezünk
A barbának is van laptopja, s ideadott két programot. Az egyik nem működik, mert nincs setup lemez, de a másik, ami a hajó stabilitásának a számítására készült, igen. Valaki kivette belőle a "hardwer lock"-ot, azaz nem kell egy fizikai "kulcsot" a gépbe dugni, hogy működjön. Egészen jól kijövünk egymással.
Persze ha megy a munka, akkor miért kekeckedne.
A hajót is kezdem megszeretni.
Van sok dolog, ami jobb, mint az Isartalon volt. Hiába, ez még csak hét éves.

Szeptember 9. kedd, Newport, úton, horgonyon. Mindenki hajnali háromkor kelt, így rendelkezett a barba, csak tudnám, minek? Háromnegyed órát ténferegtünk, a révkalauz pontosan érkezett. Zsilip, és indultunk New Rossba.
Ezen a rakparton szoktunk a Priwallal állni.Az ügynök szerint, lehet, hogy csak pénteken kezdik a berakást. Szennyezett talajt viszünk Hamburga, ugyanaz a rakomány, mint amikor a hajóra érkeztem.
Este nyolckor már horgonyt dobtunk. Az út mindössze jó 150 mérföld volt.

Szeptember 10, horgonyon, New Ross. Reggel negyed nyolckor húztuk fel a horgonyt. Amikor a hatkor elmentem aludni, a barba azt mondja:
- Érkezés előtt húsz perccel hívom.
Fél hétkor csöng a telefon. Igaz, elég nyamvadtul, de csöngött. Fel a hídra.
- Hívott, captain?
- Én nem. A 3-as számot hívtam.
Úgy látszik, áthallás volt. A 3-as a gépész kabinja. Viszont innen már nincs alvás. Fél kilencre kötöttünk ki, kilenckor kezdték a berakást.
A feladó emberét kikérdeztem, miféle rakomány ez a "szennyezett talaj"? Mert ez a rakomány, és nem szabad mellette dohányozni, se a raktárba gázmaszk nélkül lemenni. Sőt, a berakásnál ügyeltek arra, hogy a lehető legkevesebb hulljon be a vízbe, ne maradjon a rakparton, ezért egy fémtartályba ürítették a teherautók, onnan markolta ki a az autódaru.

Berakás New RossbanNos, a földet valami benzinkút környékéről szedik össze, ettől bűzlik úgy, mint a szovjet laktanya virágoskertje.

Adminisztrálok
Délelőtt elfoglaltam magam: a havi ellenőrzéseket végeztem el. Első alkalommal meg kell csinálni rendesen, nem lehet csak kipipálni, ha nem járom végig, akkor nem tudom, mi hol van. Ez a hátránya, hogy állandóan új hajóra jövök. Ezen a hajón a lehető legkomplikáltabb az ISM (International Safety Management), fél kilónyi formulát kell kitölteni. Míg az Isartalon beírtam egy rubrikába, hogy a mentőgyűrűk ellenőrizve, addig itt 4 űrlapot kell kitöltenem.
Na, mindegy.
Míg én talpaltam, ellenőriztem a berakást, a szakács pecázott. Ma nem volt akkora szerencséje, mint New Portban, mert ott fogott egy 6 kilós lazacot!
Sikerült este tízre befejezni a berakást mára, így mindössze húsz órai melóval megúsztam a mai napot. Még az a jó, hogy csak holnap reggel kell átállni a másik rakpartra.
A barba viszont megint megtalálta a druszámat. A baj persze megint az volt, hogy nem érti, amit mondanak neki. Képtelen volt felfogni szegény, hogy azért hívta a hídra, mert egy biztosítékot kell kicserélni a radarnál, s a kérdés az volt, hogy van-e neki a gépházban. Szegény Sztyepan mindenre riadtan néz, és azt válaszolja, hogy "yes", de látszik, halvány dunsztja sincs, miről van szó!
A város központjában kikötve a Dumbrody- Érted? - kérdi a barba.
- Yes - volt a válasz.
- Nem érted? - kérdi újra.
- Yes... - és bólintás.
Egyszerűen borzasztó!

Szeptember 11. csütörtök, New Ross, úton. Na, ez is hosszú nap volt. A baj csak annyi, hogy a merülés folyamatos ellenőrzése kilométereket tesz a lábamba.
Amúgy nyugis, csendes nap volt.
Beszélgettem a rakomány feladójával.
Az üzemanyaggal szennyezett földet a cég szállíttatja Hamburgba. Szállodát építenek, egy igen kiváló fekvésű helyen, és még így is megéri nekik. Új talaj kerül a büdös helyébe, felépítik a szállodát. A belső kialakításánál alkalmaztak egy "rufkót". Ha hét év alatt nem jön be az ára, akkor átalakítják lakóépületté, és ezért már úgy tervezték, hogy a szobákba és lakosztályokba bevezették az egy lakáshoz szükséges szerelvényeket, bizonyos szobákat egy óra alatt konyhává lehet alakítani, a lakosztályokat nagy apartmanokká. New RossbanJópofa. Mit ki nem talál az ember, hogy a befektetését mentse!
Este hét ötvenre lettünk készek, egy kicsit húzós volt, mert a révkalauz már meg volt rendelve, s az utolsó kocsit fél hétre ígérték. A rakományt jó messziről, 107 km-ről hordták, egy forduló három óra egy teherautónak. De minden jó, ha a vége jó.
Hét óra öt perckor kérdem Sztyepant, indította-e a főgépet? Ugyanis ezt automatikusan kellene, hogy csinálja.
- Nem szólt senki! - mondja, de olyan kiabálva, hogy nem értettem mi baja. Persze semmi, csak ez szokása, hogy kiabálva beszél. Lehet, azt hiszi, hogy akkor jobban megértjük.
Na, egy perc múlva hívatja a barba a hídra. Nyilván megkapta a beosztását. A pilot pontosan jött, fél nyolcra.
Beszéltem az asszonnyal, de a vonal pillanatok alatt elenyészett...
Az indulás után fényképeztem.
A Dumbrody még mindig itt áll, valami gyönyörű hajó.

Szeptember 12. péntek, úton. A délután elment adminisztrálással, utána pedig befejeztem apa könyvét.New Ross és a folyón átívelő híd

A boszorkánykirály
Mit mondjak, nagyon tetszett.
Sok vers van ebben is, és most kezdek ráérezni a korabeli nyelvezet és költészet ízére. A könyv Liszti László báró (később gróf) vérpadra kerülésének történetét meséli el. A fiatalon kivégzett költő 25 évesen megírta eposzát, a Magyar Márs avagy Mohácz mezején történt veszedelemnek emlékezete címmel. A családi háborúskodásból vesztesen került ki, és nagybátyja Liszti János a birtokért (a koncért) vérpadra juttatja. Pár sorban ez a történet. Szokás szerint szép a nyelvezete, most leírom, hogy ne felejtsem el, meg kell apát kérdeznem, hogy milyen a bakacsinos ég (én bárányfelhősnek képzelem) és mi a mál, amivel a női ruhát díszítették.
A szerkezete más, mint a Kéry László regénynek. Itt két beszélgető - egyik Liszti László barátja, a Kígyó a koronában is szereplő Vitnyédy uram, soproni fiskális, és Madách János, a Lisztire szórt rágalmak kivizsgálója - társalgásából kerekedik ki a történet. Szeretem, ahogyan esznek benne (főtt tehénhúst is). Szeretem, hogy benne vannak Sári néni pogácsái. Szeretem, hogy Kócos is megvillan, hacsak egy bundamarkolásra is. Szeretem, hogy ebben is van "sütős" (kedvelem ezt a szót!), na nem cserge, de Szécsi Mária töltött almája, amit isten bizony kipróbálok. És a kispárna se hiányzik...

A tiszta hajó...
Az RMS Androméda mindössze hét éves. Jó karban van, szép, tiszta a felépítmény. Talán kicsit túl sokat adnak a tisztaságra. Oly módon, ami normális körökben kreténségnek számítana. Ugyanis a folyosókon és a hídon elhelyezett lábtörlőket bevonják elhasznált (nem olyan nagyon lestrapált) törölközőkkel, hogy a lábtörlő ne piszkolódjon. Ma délután hajómosás. Ez normáliséknál úgy megy, hogy tengervízzel leveretik a koszt, esetleg a felépítményt és környékét édesvízzel. Ez eddig a normális. Most jövünk mi: a matrózok felmosórongyot fognak, feltörlik a felépítmény környékét vizes, majd száraz ruhával! Aztán jön egy hullám, és annyi a munkának... Viszont itt menetben is lehet használni a mosógépet, nem úgy, mint az Isartalon.

Gyorsjáratú komp az Angol csatornában Szeptember 13. szombat, úton. Az éjszakai és a nappali őrségben is dolgoztam, térképet javítottam, és számítógépre vittem a waypointokat (fordulópontok, amiből az útvonalakat állítjuk össze). Van vagy 350, és ezt decimális billentyűzet nélkül lerögzíteni nem egy leányálom! Azért a délutániban figyelni is kellett, mert a doveri szoroson jöttem át. Egy katamaránt le is fényképeztem, ment, mint az olajozott mennykő!
Beszéltem az asszonnyal, a kocsi ajtaját még mindig nem javították meg. Remélem, hamarosan sor kerül rá! Este a honlapomat írtam át. Tegnapelőtt kezdtem, azt hiszem, jobban néz majd ki, mint a mostani.

Szeptember 14. vasárnap, úton. Éjszaka mostam. Éjjel térképjavítás, és honlapkészítés. A Namo web editorral készítem, és most jöttem rá, hogy amivel évek óta kínlódom (hogyan lehet "keretes" oldalakat készíteni), az beépített szolgáltatás, és igazán egyszerű vele a munka. Így most a naplóimat teszem alkalmassá helyben olvasásra. Délután gyönyörű időben jöttünk, egy nagy autószállítót - a Grande Napolit - le is foóztam. Ilyan kaliberű és hasonló volt a Tricolor, amelyiknek a roncsait most szedik ki. A barba mesélte, hogy az egyik szekció szétvágásakor 170 tonna olaj folyt ki a tengerbe. Egyébként hét darabra vágva akarják kiemelni.

Szeptember 15. hétfő, úton, Hamburg, úton. Ha nem utólag írnám a naplót, akkor nem felejtettem volna el az asszonykám neve napját. Szegényke kicsit zokon vette, joggal, hogy nem kerestem egész nap, végül ő hívott este tízkor, hogy nem akartam-e mondani valamit? Persze rögtön leesett a tantusz. De mint látszik, bolondokházas nap volt. Hajnali négykor keltettek - persze megint egy órával előbb a kikötésnél, így aztán egy órai tengés lengés után kikötés. Fél hatra part mellé hozott a révkalauz. (A kikötést a barba intézi, vezényli.)
Kirakás HamburgbanHatkor kezdtek. Nem gondoltam volna, de 12 óra alatt kirakták a hajót. Teherautókkal vitték a szennyezett földet, valahová. Délután bejött a vállalattól az a nő, aki múltkor is itt volt. Most hozott egy nyomtatót, mert kaptunk még egy kompjutert a hídra. Holnap fog kiderülni, hogy semmi kábelt nem kaptunk vele, s nem lehet bekötni. A barba jól lecseszett, hogy miért nem néztem át, amikor átvettem, és sajnos igaza volt/lesz. A csajjal végigjártuk a hajót, és megmutatott egy csomó hibalehetőséget, amit a testvérhajókon kiszúrtak a hivatalos ellenőrök. Persze nálunk volt ami rendben volt, volt ami nem. Beszélgetés közben kiderült, hogy az M/S Monica Mülleren volt tiszt három évig. Ezzel a hajóval többször is találkoztunk, amíg a Priwallon voltam, már csak azért is, mert nagyjából azonos utakat jártunk, lévén a mi hajónkat is a Otto Müller cég bérelte. Mondtam is neki, emlékszem rá, egyszer valahol láttuk, hogy a raktártetővel bíbelődött. Nagyon örült neki, csak később jöttem rá, hogy nem ő, s nem az a hajó volt, de ez lényegtelen. Ismeri Mr. Pottot is (lásd a Priwallon írt naplót). Este hatkor kezdte a parti csapat mosni a raktárt, mert a mosóvizet elviszik, nem szabad kiengedni, s ők is végzik a hajó tisztítását, ez benne van a fuvarozási szerződésben. Este kilenckor indultunk, és persze megint a barba vitte ki a hajót, ahogy be is. Jó fáradt lehet. Azt nem hiszem neki, hogy ingyen csinálja.

Szeptember 16. kedd, úton. Reggel kettőkor keltem, nyolcig voltam, aztán déltől újra hatig. Most Rotterdamba megyünk, és a rakomány - 4 darab boiler - a svédországi Gavlébe szól. Azért nem bojlernek írtam, mert el nem tudom egyelőre képzelni, mi ez? Darabja tíz tonna, 6,4 m x 10 m alapterületű, és 2,5 m magas hóbelevancok. Az utat megcsináltam Skagenen keresztül, mondom a barbának, erre ő:
- Miből gondolja, hogy arra megyünk? Mi mindig a Kieli-csatornán át járunk.
Ha így, akkor így. Megcsináltam az utat a csatornán át. Éjfélre értünk a révkalauz állomáshoz.

Szeptember 17. szerda, úton, Rotterdam, úton. Háromra kikötöttünk. Kérdem a barbát, van-e valamilyen infója a további programról.
- Semmi - mondja elég kelletlenül -, lehet, hogy hatkor, lehet, hogy fél nyolckor, de az is, hogy nyolckor kezdenek...
Most mit lehet tenni?
- Oké, felkelek hatra.
Persze senki. Fél hétkor világosság gyúl a mellettünk levő raktárban. Szerencsét próbáltam. Jól is tettem, a munkavezető irodája volt.
- Chief, maximum másfél óra alatt végzünk a berakással. - mondja. - A négy darab a bárkában van, a hajóra kötnek, onnan emeljük át.
Megyek a bárkához, hogy megszemléljem. Egy mikrobusz mellett vagy hat pasas álldogál.
- Morgen! - köszönök illedelmesen.
- Morgen! - visszhangozzák, aztán folytatják a beszélgetést: - te, a Jóska merre kószál?
Megtorpantam, visszafordultam:
- Maguk magyarok?
Néznek egy nagyot. A hajóra intek.
- Egyedül vagyok magyar...
- Mi is azok vagyunk, csak Komáromból. A szlovák oldalról.
- Ja, akkor hajógyáriak?
- Nem, váltás vagyunk az uszályokra.
Szóval a révkomáromi HMS-től vannak... Amikor megmondtam, hogy már csak öt és fél hónapom van hátra, csak szörnyűlködtek. Ők havi váltásban dolgoznak.
Ezek a boilerek, amiket Magyarországon gyártottak, és Gavléba viszünkMegszemléltem a boilereket. Semmi közük ahhoz, amit mi bojlernek hívunk. Ezek böhöm nagy, tüskés - kívül-belül - izék. Én valami hőcserélő ketyerére saccolom. Kilencre be is raktuk mind a négyet. Utána kötözés, ez a mi dolgunk, a mi biztonságunk érdeke. Tízre végeztünk. Ugye még nem reggeliztem, nem kávéztam, hát lerogytam az egyik bitára, hogy megigyak egy bögre gyenge löttyöt.
- Raktárt csukni! - kedveskedik a barba, miközben hétszámra könyököl a murádán. Azért a kávét megittam. Utána beállítottam az úszáshelyzetet, tizenegykor eljöttünk, révkalauz nélkül, megint a barba viszi a hajót, legalább tudok egy picit ücsörögni ebéd után. Franc aki megette az ilyen hajózást. A szakács kirohant telefonálni, meg vásárolni, Francis is felhívta a családját Ghánában, én meg akkor voltam parton, amikor merülést néztem. Ja, a Waalhavenben álltunk, három perc volt az első forgalmas utca. Raktárcsukás után mondja a barba:
- Skagen felé megyünk.
Na, mi a túró, nem a Kieli-csatornán járunk? Délután megcsináltam az utat újra, bevittem a GPS-be.

Riadó?
Este, vacsora után, a barba üvölt a hídról: - Hol a gépész? Küldjék fel a gépészt a hídra.
Két perc múlva visong a vészjelző. Mindenki rohangál, mint pók a falon, közben a gépek haldoklanak, a gépházból kísérteties hangok jönnek. Végre előkerül a druszám a gépházból. Semmiről nem tud, fején a fülvédő, csodálkozik:
- Mi történt?
Ezt persze nehéz volt megérteni, de biztosan ezt kérdezte.
Mutatok fel a hídra:
- A parancsnokhoz...
Sztyepán fél perc múlva káromkodva le...
- Segíthetek valamit, captain? - nyitok be a hídra.
A barba dühöng.
- Hogy az Istenbe indítja ez a segédgépet - az orrban lévő biztonsági generátorról van szó -, ha nem veszi le a borítást a kipufogócsőről? Így lefullad...
Ez bizony igaz. Látszik, Sztyepán még nincs teljesen itthon ezen a hajón...
Hétkor feküdtem.

Szeptember 18. csütörtök, úton. Még mindig jó az idő. Igaz, van szél, de azon ritka alkalmak egyike, amikor hátulról kapjuk. Egyébként semmi. A délutáni őrségben elkezdtem olvasni Molnár Géza könyvét, a Lángoktól ölelve címűt. Önéletírás. Ezeket szeretem. Meg a honlapomat készítem.
color=maroon>(Beszúrás 2006. áprilisban: most meg azt javítom, amit akkoriban csináltam. Akkor örültem, hogy van a Namo Web Editorom, most meg azt húzom ki a HTML kódból, amit akkor betettem, ez a szép az egészben! :-) - most hogy kigyomlálom, a felénél is kisebbre tudom csökkenteni a fájl méretét!)

Szeptember 19. péntek, úton. Nekem jutott délután Helsingör és Koppenhága. Csak az idő nem volt valami szép, ezért ide most nem a mai, hanem a Priwallon készített képekből szúrok be egyet.
Szélmotorok a Sundban, Koppenhága előttBeszéltem az asszonnyal. A kocsi még mindig nincs kész, de úgy tűnik, látszik a vége. Nagyon kellene már az ára, és hol van az még! Szabolcs Győrbe utazott, megy szüretre Gyarmatra. Ennek örülök, hogy Eszter nélkül is hívják. Apát december 4-én műtik, csípőprotézist kap. Szegény, el tudom képzelni, hogy milyen rettenetes lehet neki a lakáshoz kötve a fájdalomtól. Kezd egy picit tele lenni a hócipőm a barbával. Nem szeretem az olyan embert, aki nem mondja el, hogy mik az elvárásai, és az ember nem érti, hogy miért néz ki úgy, mint aki duzzog. Ma délután rákérdeztem.
- Miért nincs beírva gyakorlat a naplóba? - kérdi nagy hangon. - Nálam mindent az IMO előírásoknak megfelelően kell csinálni. Bármikor jöhet ellenőr, és megfogja a hajót, ha nem naprakész a nyilvántartás. Ebben lehet az ő szemszőgéből igaza. Amióta a hajón vagyok, egy tűzoltó gyakorlatot írtam be. De az is az igazsághoz tartozik, hogy amennyi időm van, még nem végeztem mindennek a leellenőrzésével, és amikor csinálom, arra a napra írtam be eddig mindent. Ám ha akarja legyen, szépen leadminisztrálom, amit nem csináltunk. Bár az IMO előírásokban nem az van, hogy adminisztrálni kell, hanem az, hogy a gyakorlatokat meg kell tartani, arra viszont nem ad időt, mert festeni kell a hajót...

Szeptember 20. szombat, úton. Tegnap távirat jött, hogy a következő út Vuoksi - Antwerpen, papírt viszünk. Ez a Vuoksi finn kikötő, Vyborgnál kell a Saimaa csatornán felmenni, közben belépünk Oroszországba, majd vissza a finnekhez, és egy hatalmas tórendszeren van a kikötő. Azt hiszem, emberes megpróbáltatás lesz a hat zsilipen átkelni, kettő között két órányi a hajóút, négy között csak tízpercekben mérhető, de összességében 8 órát vesz igénybe. És utána a szolgálat, majd a rakodás, hát nem irigylem magam! A táviratban az is benne volt, hogy 300 eurótt kell kifizetni a rotterdami rakománykötözésért. Kíváncsi vagyok, mennyit kapunk.

Gavle Stockholmtól északra vanSzeptember 21. vasárnap, úton, Gävle. A pilotállomásra délben értünk, negyed kettőre kikötöttünk, kettőkor mentőcsónak gyakorlat, és mindenki szabad. Azt hiszem, sokat fogytam, amióta a hajón vagyok. Lassan három hete vagyok itt, és összesen két szelet kenyeret ettem (amikor melegszendvics volt reggelire: ananászos és hagymás, sajtszelettel letakarva). Tésztát minimálisat fogyasztok. A szakács kiváló! gyönyörű hidegtálakat készít vasárnap esténként, mindenkinek egyénileg, nemcsak kiteszi az asztalra a választékot. Én ilyen észveszejtően finom céklalevest még nem ettem, amit Sztasu tesz az asztalra, és az uborkalevese is remek. Még egy hajón se tettem, hogy esténként is kérjek levest, de itt minden este eszem (és kevesebbet a másodikból), ez is belejátszhat a fogyásba. Ma este szárított hal volt, úgy elkészítve, mint a svédgomba. Finom volt.

Sztasu
egy évvel fiatalabb, mint én, két harminc fölötti gyereke van. Hajózni a hatvanas évek végén kezdett, a haditengerészetnél. Utána Nyugat-Berlinben dolgozott négy évig egy vágóhídon. Később következett a lengyel hajózási vállalat.
Őrült nagy pecás. Érkezés után azonnal beáztatja a damilt. Volt úgy, hogy halat is fogott, bár én nem láttam.
Staszu az elmaradhatatlan horgászbottal
Jó lett volna felhívni Sztankovics Mikit, de nincs pénz a telefonszámlán. A kocsit még nem adták el... Remélem, jővünk még Stockholm környékére. Gävle mindössze 170 kilométer a svéd fővárostól.

Szeptember 22. hétfő, Gävle, úton. A kirakással két óra alatt végeztünk. A szűk keresztmetszet a teherautóra való elhelyezés volt. Azzal elég sokat eltökörésztek, bár igazán sokáig az első emelés tartott, amíg kiókumlálták, hogyan s miként. Innen egy gyárba kerülnek, így mondták: ötven svéd mérföldnyire van. Ezt most bárki átszámolhatja kilométerre (aki tudja, én nem, lusta voltam megkérdezni, de ígérem, bepótolom). A kocsik kapnak rendőri kíséretet, úgy mennek - útvonalengedéllyel -, mert jól kilógnak a hékulák jobbra-balra a kocsi platójáról.
Beszélgetek a stivadorral. Megemlíti, hogy ez a négy irdatlan izé Magyarországon készült. Láttam én rajta magyar szavakat, de azt hittem, hogy az uszályosok írták rá berakás közben - hiszen azon az uszályon is váltás történt, és ugye magyarok voltak a váltók.
Tízkor már el is felejtettük a manővert. Most irány Finnország. A négy - tengerparttal rendelkező - európai ország közül (Finnország, Dánia, Izland, Albánia) egyet megint kipipálhatok, ahol eddig nem voltam.
A teheratóra való elhelyezés volt a nehezebb feladat a kirakáskor
Izlandra és Albániába nem is akarok menni. Bár ez nem kívánságműsor, Izland még beeshet, ha sokat hajózom különbőző német cégeknél. Ja, a barba kifizette a kőtőzési pénzt. Kezd hűvős lenni, már csak tizenőt-tizenhat fok van napközben, bár itt, a világ végén azt hiszem, nem rossz. Ha igaza lesz Francisnak meg Augustónak, akkor a Vyborg és a Saimaa tó közötti zsiliprendszeren nem kell manővereznem, ez az ő dolguk. Akkor pedig minden rendben van.

Szeptember 23. kedd, úton. Számomra teljesen új: a matrózok egész nap a hajót készítették elő a zsiliprendszeren való áthaladásra.
Éjszaka befejeztem Molnár Géza könyvét, a Lángoktól ölelve címűt. Nagyon sok gondolatot ébresztett bennem a könyv. De elöljáróban másról kell szólnom, bár - ha közvetve is - ide tartozik. A Reader's Digest egyik számában (2003 április) egy kanadai cikket olvastam. Arab származású professzorasszony, a férje norvég. A vizsgálódásának célja: az idegengyűlölet, a kirekesztés, faji megkülönböztetés. A kérdéseit 4-5 éves gyermekekhez intézte. Azért ezt a korosztályt választotta, mert a gyermekben ekkor kezd kialakulni az "én", akkor fedezi fel, hogy mások is vannak körülöttük, akiknek esetleg "mások az érdekeik". A kísérlete egyszerű volt: kártyákat mutatott a gyerekeknek, az egyiken egy fehérbőrű, a másikon egy fekete férfi, nő, gyermek volt látható, hasonló helyzetben, hasonlóan öltözve. A kérdései valami ilyenek voltak: vannak rossz emberek, akik elveszik a mások javait, szerinted melyik a két kép közül? A másik: az egyik ember sokat dolgozik, hogy eltartsa a családját és ezért mindenki szereti, szerinted melyik ez? Nos nyilvánvaló: a fehér gyerekek a pozitív tulajdonsággal 90 %-ban a fehér embert, míg a negatívval a fekete bőrűt választották. És természetesen, ha a megkérdezett fekete bőrű gyerek volt, akkor a pozitív válaszhoz a fekete bőrűt helyezte, míg a negatív érzést keltő kérdésnél a fehéret választotta. A pszichológus konklúziója: a másság elutasítása, a faji megkülönböztetés a génekben van, hiszen a kiválasztott gyerekek otthon nem találkoztak a kirekesztéssel, tudatosan kerülték a szülők a faji megkülönböztetést. És visszavezeti ezt az ember kialakulásáig, a korai társadalmakig, amikor a fennmaradás kérdése volt, hogy meg tudja különbÖztetni magát és társait a másiktól. (Lehet másként is a problémához nyúlni, hogy az idegenek kirekesztésének oka a koncféltés, csak ez emberibb, természetesebb megfogalmazás, nincs benne a mai kor emberének gőgje az elmúlt korok "primitívségével" kapcsolatban, szóval elfogadhatóbb.) Ugyanakkor a cikkben azt is írja, hogy ebben a korban a gyerekek még nem tudnak árnyalni, számukra a világ "feketén-fehéren" létezik. Disztingválni, mérlegelni majd később tanulnak meg. Ám sokukban ez nem alakul ki, később is a világot "feketén-fehéren" látják. Nos, amiért ezt leírtam, az az, hogy egy kicsit fellélegezhetek, nem én vagyok a hülye, amikor a világot igencsak feketén-fehéren nézem, úgy látszik, ez nem egyedi, csak az emberek erről nemigen beszélnek. Ebben semmi magyarázgatás nincs, mert én hallatlanul jól érzem magam olyannak, amilyen vagyok, csak egy picit megnyugtat.
Valami olyasmi megnyugtató érzés, mint Karinthy naplóját olvasva rájöttem, hogy a művészetekben jelen levő lila gőz nem csak számomra érthetetlen. És amiért ez eszembe jutott? Mert van Molnár Géza könyvében egy részlet, amin órákon keresztül töprengtem, vajon én hogyan viselkedtem volna az ominózus eset után. Rákosi és a frissen kinevezett miniszterelnök, Hegedűs András, részt vesznek az Írószövetség egyik pártaktíváján. Hegedűs a bevezetőben megvádolja a írókat: ";ellenforradalmi központ működik az ÍrószÖvetségben". A hozzászólók úgy tesznek, mintha el se hangzott volna a súlyos vád, hiába, ők öreg rókák, tudják, hogyan kell a "kérdéshez" viszonyulni. Ha mentegetőznek, az már gyanússá teszi őket. Az utolsók között Rákosi Molnár Gézának ad szót, aki megvédi az ellenforradalmi szervezkedés vádjától az írókat. Az ülés végén Rákosi válaszol, és többek között ezeket mondja: "Elvtársak, Molnár elvtárs hozzászólását hallgatva az volt az érzésem, hogy itt valami súlyos félreértésről van szó. Ki beszélt itt egyáltalán "ellenforradalmi központról" az Írószövetség vonatkozásában. Ilyesmiről itt szó sem esett...". A gyűlés végén Rákosi elmarasztalja:
- Molnár elvtárs, rosszul, nagyon rosszul szólt hozzá. Magyarán, Rákosi a válaszában pofátlanul a szerző szemébe hazudott, mint az ország, a párt első embere. Vajon én hogyan éltem volna át azt a helyzetet? Hiszen sokkal kisebb jelentőségű eset volt, amikor rádöbbentem: a szocializmusban nem úgy mennek a dolgok, ahogyan hirdetik. Az én csalódásom oka az volt, hogy a zászlóalj KISZ titkára csak arra kért, hogy írjak több politikai akciót az éves jelentésembe, amit aztán - tudva hogy nem igaz - a zászlóalj politikai vezetésének felterjesztett. S hogy a leszereléskor ebbe a pártba nem terjesztettek fel felvételre (egy másik eset kapcsán), az már teljesen hidegen hagyott.
Olvasás közben sokszor gondoltam anyámra, szinte hallottam a sokszor hallott érvet: - Hát hogyne lettünk volna lelkesek? A zárdában nem engedtek tanulni, "Mit akar egy lakatos lánya?" mondták, s '45 után kinyíltak a lehetőségek előttünk. S tudom, az anyám lelkes lehetett valóban, hiszen pártmunkájáért felterjesztették Kossuth díjra, s hogy nem kapta meg, az az ő pofonja volt a párt részéről. Ezután elfordult a kommunistáktól, s 1957-ben hiába akarták rehabilitálni, nem lépett be az MSZMP-be.
Indulás a zsilipbőlAzt hiszem, aki a háború után volt fiatal, és lelkes, azoknak az élete érdekes regény. Ki megírja, mint Molnár Géza is, ki nem...

Szeptember 24. szerda, úton, Vuoksi. Várakozásaimmal ellentétben jól alakult minden. Este a barba azzal búcsúzott, ha kellek, akkor majd hív, de ez nem előbb lesz, mint ma reggel. A csatornán csak a két matrózra van szükség, a zsilipekben csak egy springet adnak ki, több kötelet nem. Nem kellek a manőverekhez. Így aztán este tízkor feküdtem, hatkor kialva, kipihenve ébredtem, fél hétkor felmentem a deckre, még csak a hatodik zsiliphez érkeztünk, még kettő hátra van. Mit mondjak, csoda szép (így utasként) a csatorna, az eddig ismeretlen finn táj. Az utolsó zsilip után átvettem a szolgálatot, a barba lezuhant aludni két órácskát. Hallatlanul élveztem a menetet. Valami gyönyörű a vidék. Mindenütt erdők, a csatorna, a tó partjáig húzódnak, már színesek a lombok, kezdik hullatni a leveleiket. A színpompás ősz öleli a hajót. A levegő friss, mint otthon október végén, november elején, a nap hét ágra süt, csípős szél fúj, nagyon kellemes. Bár a pilot szerint télen errefelé kegyetlen hideg tud lenni, és miért kételkednék a szavában. A tavon ezernyi apró sziget, zátonyok, a hajó kanyarog, az út ki van persze bójázva, de azért elengedhetetlen a révkalauz szakértelme.
Saimaa csatornábanKis hétvégi ház mellett megyünk el, nem a parton van, behúzódott a fák közé, a parton csak egy felfordított csónak pihen. Itt már elmúlt a nyár, nincs meleg vénasszonyok nyara, kint a szélben hűvös van.
- Vannak erre jó utak? - kérdem a kalauzunkat. - A víkendházak miatt kérdezem, könnyű őket megközelíteni?
- Persze, mindenütt jók az utak. - kapom a nem is meglepő választ. Itt persze nem olyan nagy kunszt utakat építeni, mint Norvégiában. A táj errefelé lankás, majdhogynem teljesen sík. A tenger és a tó felszíne között 74 méter a különbség, ezt nyolc zsilipen győztük le. A csatorna mesterséges, több, mint száz éves. Azt a finnek építették, akkor még az övék volt a terület, egészen a tengerpartig. Aztán rátenyerelt a Szovjet birodalom öt zsilipre, és a csatorna torkolatára. Ismerős eljárás...
Nem kezdtünk azonnal rakodni. A kikötő tele, ez három hajót jelent a part mellett, mi egy hollandra kötöttünk rá. Ők délután háromkor elmentek, mi kikötöttünk, három húszkor már raktak. Nem vehetünk fel teljes rakományt, a zsilipeknél merüléskorlátozás van, a megengedett legnagyobb: 4,35 méter. Ráadásul kiderült, hogy nem is lesz 1800 tonna papír, hanem csak 1500 körül, ez jó, mert nem kell centizgetni a berakás végén. Este tízig raktak, ez hajóidő szerint kilenc, de holnap hatkor kezdenek, ami viszont nekem hajnali öt, hát negyed ötkor ki kell másznom az ágyikóból. Holnap elmegyünk, lesz egy kellemes napom, a barbának viszont rohadt hosszú. Azt hiszem, éjfél körül kint lehetünk.
Zsilip előtt

Szeptember 25. csütörtök, Vuoksi, úton. Négykor keltem. Raktárnyitás, berakás indul. Ugye hajóidő szerint még csak őt óra. A raktárak mellett megjelenik egy kamion. Meresztem a szemem: meghozta az üzemanyagot. Gyorsan kirúgtam a druszámat az ágyból.
- Sztyepan, itt a bunker!
- Sájze - volt az egyértelmű válasz.
Megyek a kocsi vezetőjéhez, kérdem:
- Meghozta a bunkert?
Néz mint a lőtt medve. Egyszerűsítem a kérdést, s rámutatok a tartálykocsira: - Bunker?
Megrázza fejét a pasas. - Gazolina... - volt a meglepő válasz. Hát ez a sofőr nem tartozik azok közé a finn takarítónők közé, akik angolul válaszolnak, ha angolul kérdezik őket! A gyönyörű az egészben, hogy tíz perc múlva hallom Sztyepant, amint pőről a gépkocsivezetővel:
- Miért nem beszélsz angolul? Muszáj tudni, ha hajóval dolgozol!
Persze ezt lefordítottam, meg stilizáltam mert az orosz gépész szájából egészen másként szólt: - This ship... We speak english. You must!
A közte elhangzott orosz szavakat nem értettem.

Van meleg ruhám!
Kilenckora szakács kiment fogorvoshoz. Adtam neki pénzt, és megkértem, hogy hozzon egy meleg dzsekit, amiben a fedélzeten lehetek, ha hideg lesz. Bár ma is hideg volt, mínusz egy fok volt hajnalban, még nem volt rá szükség, ma még fel tudtam a meglévő holmijaimba öltözni. Tizenegy felé jött vissza. Amit hozott, az szuper! Két részes, a dzseki pont jó, de van hozzá egy bélelt, víz és szélálló nadrág is, amikor felpróbáltam pont rám passzolt, és tíz perc múlva melegem volt benne. De nem attól, hogy nem légáteresztő! Nagyon fájintos egy ruha, hallatlanul meg vagyok elégedve vele, csak kicsit nincs kedvem deckre elhordani, mert annyira tetszik. Persze ez nem lehet akadálya a viselésnek, hiszen erre a célra vetettem. Amikor felpróbáltam, Sztasunak annyira megtetszett, hogy kiment, hogy magának is vegyen. Egy számmal kisebbet vett, aztán kiderült, hogy az kicsi lett. Mehet kicserélni, ha legközelebb jővünk.

A barba kiabál
Előszőr azt hittem velem. Odajön, és kifakad: - A bunkert a stabilitás miatt kértem! És nincs tele a tízes tank! Három tonna hiányzik. Én meg néztem, mint a lőtt medve. Most miért kiabál velem? Aztán, amikor Sztyepannal szemben kieresztette a hangját, megértettem, hogy nekem csak a dühét jött panaszolni.
A saimaa tó a vuoksi kikötöböl

Elindultunk
A berakással délre végeztek, így mehettem manőver után a hídra. Ebédelni majd vacsorakor fogok, nem baj.A révkalauzzal sokat beszélgettünk. Kezdtük a nyelvvel, amiben nem látok semmi ugort, csak finnt, hogyan tudott valaki arra gondolatra jutni, hogy azonos nyelvcsalád, szinte érthetetlen. De azt elmondta, hogy Finnország kétnyelvű ország, a finn mellett a svéd is hivatalos nyelv, kőtelezően oktatják az iskolában, mert ugye a lakosság hét százaléka svéd, tehát azonos jogokat kell, hogy élvezzenek a finnekkel. Hát ez Európában sok helyütt elképzelhetetlen... Aztán kis történelem, amiben a kolléga nem remekelt. Kérdeztem, hogy mióta élnek a finnek ezen a területen? A válasz több volt, mint meghökkentő:
- Tizenegyezer éve.
- Akkor hogyan lehetünk nyelv és egyéb rokonok?
- Hát a történelem nem erős oldalam, lehet, hogy az ember nyomai vezetnek vissza a jégkorszak elvonulta utáni időkig, nem a finneké...

Akié Kotiluoto
Témát váltottunk. Szóba kerültek a hétvégi házak, azon okán, hogy egy kis sziget mellett elhaladva láttam egyet.Vikendház a fák között- Van nekem is, chief - mondta lelkesen a kalauz. - Nincs is messze innen, ha most északnak fordulnánk a tavon, akkor hamar ott lehetnénk. Vettem egy szigetet 25 ezer euróért, házzal, szaunával, stéggel. A ház picike, csak egy szoba az egész, de nekem megfelel. Gyermekkoromban apámmal sokat horgásztunk, később abbahagytam, most megint rákaptam.
- A horgászathoz kell engedély?
- Igen. Évi egy eurót fizetek, és hálónként szintén egyet. De csak azért, mert a sziget körüli vízterület is az enyém, ez arra vonatkozik, Vadászni nem lehet, csak pár nyúl van, de ha átmennék a szigetszomszédomhoz, ott lehetne, az jóval nagyobb. Kotiluoto mindössze másfél hektár nagyságú.
- Áram persze nincs?
- Nincs. De gondolkodom rajta, hogy veszek pár napelemet, és akkor a mobil töltésére, megnézni a híreket a tévében, esetleg a komputerhez elég áramot adna. A fűtést fával megoldom, a sziget tele van fával, kivágok egyet, eltüzelem.
- Gondolom van csónakja, amivel kijár?
- Nincs. Kajakkal szoktam kimenni. Jó nagy, háromszemélyes. Amikor jó az idő, akkor egy óra, szélben is csak másfél.
Ekkor kezdett egy picit gyanús lenni a dolog. Úgy tereltem a beszélgetést, hogy kiderüljön, igazam van-e, amikor arra gondolok, hogy nincs családja, magányos. Megkérdeztem: - A családjával jár ki?
- Volt egy élettársam, de egy éve elment, egyedül élek, agglegény vagyok.
- Gondolom, csak nyáron használja a házat.
- Nem! Télen is kijárok. Vagy síelek a jégen, vagy kocsival jövök ki. Múlt télen kocsival hordtam ide némi építkezési anyagot, mert volt javítani való a házon. Dupla üveget tettem az ablakokba.
Itt aztán abbamaradt a társalgás, feljött a barba. Felhozott valami ketyerét, és azonnal megmérte a cukromat. Érezhetetlen szúrás a kisujjba, kiserked a vér, rákente egy tesztcsíkra, és azonnal mutatta a készülék: 101.
- Excellent - mondta, azaz kiváló. A határok 80 és 120, a magáé pont középen van.
Jó tudni, hogy ez rendben van. Ő sokszor, napjában ötször is méri, főleg, amikor csokikát, vagy sütikét eszik. Sokszor két tábla csokival jön föl szolgálatba. Fél háromkor lejöttem, a zsilip elé érkeztünk. Lehet, hogy hosszú lesz megint az átkelés, mert egy hajó kijövetelére kell várnunk, és vannak a Saimaa csatornában is. Jó randa, szeles, felhős az idő, egészen más, mint amikor érkeztünk.

Szeptember 26. péntek, úton. Negyed kettőkor kezdtem a szolgálatot, épp, hogy elhagytuk a vyborgi pilotállomást. Az idő tűrhető. A Kieli-csatornán megyünk át. Antwerpenben 30-án lehetünk. Én hozzáteszem, hogy wp (weather permit), azaz ha az időjárás engedi.
Hát az időjárás nem engedi. Begorombult, és lassan megyünk. Még az a szerencse, hogy nem oldalról jönnek a hullámok.

Szeptember 27. szombat, úton. Vánszorgunk. Alig megyünk heteket. Így nem lesz holnap a Kieli csatorna. Ha tehetem, a honlapomat készítem. Nagyon élvezem, teljes egészében átvariálom, és egységessé teszem.

Szeptember 28. vasárnap, úton. A délutáni őrségre szép idő lett. Beszéltem az asszonnyal. Éjszaka elkészítettem a hó végét, így most nyugi van.
A barbának kellett egy iratot kinyomtatni, abból nekem az derül ki, hogy Antwerpenből megy haza, ugyanis az italok és cigaretta átadás-átvételről szól. Na, és állandóan informálja Björn Busét, a Marlowtól, hogy mikor érkezünk, ezt pedig csak akkor teszik, ha váltás van.
A barba HamburgbanTulajdonképpen
semleges érzésekkel búcsúzom tőle, de ha egy hülye, szeszélyes pasas jőnne, akkor visszasírnám. Ő ugyanis az a fajta, aki pontosan kiszámítható. Ha minden rendben van, akkor egy szót se szól, a legkisebb hibáért felkapja a vizet. Az első két hétben párszor duzzogtam rá emiatt, de az utóbbi időben semmi gond. Holnap reggel hatkor érkezünk a pilotállomásra.

Szeptember 29. hétfő, úton, Kieli csatorna. Reggel hatkor azzal búcsúztam a barbától, hogy keltsen, ha kellek. Ennek az a magyarázata, hogy a vuoksi indulás után odaadott egy borítékot, hogy ez a holtenaui hatóságoknak kell, és nekem kell kivinnem. Na, tizenegykor ébredtem, már jól a csatornában jártunk, nem keltett, sőt a manőverre se. Ez jó. A révkalauzzal sokat beszélgettünk, nyakra főre szidta a kormányt az adópolitika miatt. A nagy cégeknek hihetetlen kedvezményt adnak, a kisembereken tíz centet is keményen bevasalnak. Azt hiszem, ez mindenütt így van. Akinek van miből fizetni, annak nem kell, az államot a bérből és fizetésből élők erejük felett pénzelik.
Az Elbán a barba vitte a hajót, így nekem négykor letelt a szolgálatom. Este fél éjfélkor kezdek.

Kész az új honlapomSzeptember 30. kedd, úton. A honlapomat csinálom. Szerintem, ez már az elfogadható mértéken felül van. Nekem tetszik. Több mindent kihagytam belőle. Délután négykor leváltott a barba, és közben dőlt belőle a panasz, hogy milyen inkorrektül járt el vele Herr Rohden. A behajózás előtt négy nappal közölte, hogy kénytelen levenni a fizetését 1500 euro-val, ez akkor lett volna fair, ha kihajózáskor közli, amikor szabadságra megy. Most kérték, hogy maradjon egy hónappal tovább, és három napja jött a telex, hogy behajózik az új barba. Az érem másik oldala, hogy azt hiszem, a fizetésének a levétele arra volt jó, hogy ne kelljen kirúgni, hanem magától menjen el, mert sok probléma volt vele. Az előző behajózásakor a szakács és a chief is panaszkodott rá a cégnél, azt hiszem megelégelték. Egyébként az új barba orosz, bizonyos Pavlov, legalább Sztyepannak jól jön. Azt hiszem, jól ki lehet jönni vele, hiszen az oroszok alapjában véve barátságos népek. Aztán később majd meglátjuk. Az igazság az, hogy jobban örülők az orosznak, mintha német jött volna.

OKTÓBER


Október 1. szerda, úton, Antwerpen. Hajnali három volt, amikor kikötőttünk. Örültem annyiból, hogy a barba még bezárkózás előtt odaszólt:
- Nyolcra jönnek a melósok.
Persze fél hatkor kelt a watchman: - Chief, hatkor kezdenek.
Alig aludtam valamit, jó, ha fél őt felé elszenderedtem. Uszályba rakunk, nem volt sok tennivaló. A barba gyorsan összecsomagolt, aztán állandóan kint ténfergett a decken. Olyan volt, mint aki mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Szerintem azt várta, hogy adok neki 50 eurót, ugyanis valamikor még odahívott magához: - Chief, kérdezze meg az emberektől, kell-e a szatelit antenna.Az a sajátom, ha mindenki összedob 10-10 eurót, akkor itt hagyom.
Persze, hogy nem kérdeztem meg, hiszen engem nem érdekel a tévé, a két matróz persze nézi, de tőlük nem kérek pénzt a barbának. Meg ez olyan dolog: hiszem, ha akarom. Vagy: a maga szórakozására szereltette fel. Vagy: kérdezze meg ő. Így az antenna természetesen maradt, hiszen ki az a marha, aki ilyet hazacipel?
Délután megjött a Kisnagysád a központból. Beszélt a barbával, az meg utána igen durcás képpel járt kelt. Lehet, hogy beolvasott neki? Nem tudom, de nem elképzelhetetlen. Az meg kiül az ember arcára, ha valami bántja. Az új barba úgy kettő felé jött meg. Első látásra az volt a benyomásom, hogy haditengerész lehetett. Valahogy olyan katonás tartása van. Egészen este nyolcig nyüzsögtek, először a német barbával az átadást, utána a Kisnagysáddal, gondolom a vállalti tudnivalókat vették át. Volt idejük, mert délután kettőkor befejezték a kirakást, csak holnap folytatják. Gondoltam, itt az ideje, hogy kimenjek.
Öt után úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, szó se lehetett róla, hogy bemenjek a városba. Pedig itt vagyunk az Amerika dokkban, közel a városközpont. Holnap kirakás után átállunk a 740-es rakpartra, és műtrágyát rakunk be Norrköping - Svédország - számára. Éjjel jót aludtam.

BASF rakpart, erre vártunk, hogy a kis bárka elmenjenOktóber 2. csütörtök, Antwerpen. Reggel szomorú időre ébredtünk, de végül is nem esett. Kirakás után átálltunk a BASF öbölbe, rákötöttünk a Wotanra, holnap reggel kezdjük a berakást. Valami különleges műtrágya, mert IMO class 5.1-es, azaz a veszélyes áruk kategóriájába tartozik. Két surveyort várunk, akik megnézik a raktárat, és azt, hogy a gépházat a raktártól elválasztó fal megfelel-e az előírásoknak.
Én nem t'om, de biztos... A raktárt is elfogadták, a hajó építése is megfelelő. Ez hamarosan kiderült. A surveyor mondta, hogy éjfélkor átáll a Wotan rakodni. Ez jó, mert akkor előbb nekünk lesz manőver. A Wotan volt Herr Meyer másik hajója a Priwall mellett, de eladta. Erre gondolt a Hóki parancsnoknak, de ugye mint tudjuk, nem jött össze (lásd a Priwallról írt naplómat 2001-ből). A szakács nem lenne az, aki, ha nem állt volna neki azonnal pecázni. És rögtön ki is kapott egy angolnát. Ez arra volt elég, hogy egész este reménykedjen, persze egy fia hal nem akadt több a horgára.
Encsike hívott, szegényke jól kipanaszkodta magát a Peugeot szervizre, ahol még mindig nincs kész a kocsi. Azt hiszem, úgy gondolták, hogy egy buta csaj, majd úgy verik át, ahogy tudják. Azt is mondták, hogy van vevő a kocsira. Azt hiszem, a biztosítós, mert nekem említette, hogy pont ilyen kocsit keres. Akkor viszont ragaszkodni kell ahhoz, hogy az árból nem engedünk.Staszu az angolnájávalEgyszerűen örület, ahogy elbaltázták ezt a biztosítási ügyet. Gondolom, annyiból jó, hogy az asszony intézi ezt az egészet, mert én már kezdeném rájuk borítani az asztalt, hiába hivatkozott Andorkó arra, hogy velem milyen konszolidált volt a viszonyuk. Mert ez igaz, de az is, ha kihoznak a sodromból, akkor jaj nekik!
Este fél nyolckor lefeküdtem azzal, hogy éjfélkor felkelek, ha shiftelni kell, legyen valaki ébren.

Október 3. péntek, Anterpen. Éjfélig senki nem jött, hogy manőver. De mivel tizenegykor felkeltem, ezért hajnali fél kettő volt, amikor újra elaludtam. Az átállásra csak tizenegykor került sor. Természetesen azonnal elkezdtek rakni, de amilyen hülye szerencsénk van, a Wotan állt a mozgatható szállítószalag alá, mi pedig a fixhez. Így aztán mindig nekünk kellett a hajót mozgatni. Közben megérkezett a kéthavi élelem. Oleg, a parancsnok csak nézett, hogy mi mindent rendelt Staszu (olvasd: Sztasu), és semmit nem húztak ki belőle! Egy csomó delikát: olajbogyó, camembert sajtok, különleges halkonzervek, krémsajtok, hatféle tea, angol és dán vajassütemény, csak úgy nassnak (a hídon is mindig ingerel egy doboz, de sajnos nem lehet rájárni...)

A Wotan a várakozó rakparton
A hajó kötélmanőverét háromszor kellett megcsinálni. Az utolsóra a berakás vége előtt egy órával, este tizenegykor került sor. Persze közben eleredt az eső, folytatni csak egykor lehetett. A révkalauzt éjfélre rendelték, le kellett mondani, ez azzal járt, hogy csak a Jóisten tudja, mikor jön, mondta az ügynök. Az igaz, hogy dög fáradt voltam a berakás végére, de legalább a jól végzett munka tudatával ájulhatok majd az ágyba, hiszen a minimális hajómozgatással beraktam úgy, hogy a trimm tíz centi volt. Mondta is a barba, legalább a rakodással nem kell foglalkoznia, mert látja "perfektül" csinálom. Ez mégis jobb, mintha elalvás előtt duzzognom kellene rá, hogy hülye... A berakás közben sokat beszélgettünk. Litvánnak tartja magát, ő ott született, azt mondja, az oroszt akcentussal beszéli, a oroszországiak rögtön kiszúrják:
- Te balti államból való vagy!
És ő az első a volt Birodalom állampolgária közül - akivel találkoztam - aki így beszélt: "The fucken Sovjet Union...". Szóval semmiképp se hízelgően, és nosztalgiával. Ez az első szerződése a Marlow-val, a céget se ismeri, számára itt minden új, előzőleg konténerszállítókon volt parancsnok. Szerinte a hajónk egy nagy uszály...
Mondtam is rögtön - bár én se szeretem ezeket a coastereket -, hogy:
- Nana, jó hajó ez...
Amióta itt van, számomra teljesen jó a légkör, megkönnyebbültem, hogy nem kell azon agyalnam, hogy van-e valami, amibe Demes (a volt pk.) beleköthet?

A zsilip BrunsbüttelnélOktóber 4. szombat, Antwerpen, úton. Fél háromkor jött a pilot, addig unalom, de aludni nem lehet, mert rosszabb, ha egy órára ledűlök. A zsilipben elsők voltunk, még egy autószállító, és vagy hat bárka is bejött, másfél óra várakozás. Ötkor indultunk, a barba mondta, hogy indulás után mehetek aludni. Ha fel kellett volna mennem a hídra, nem bírtam volna, annyira fájt a lábam. Viszonylag kialudtam magam, a szoliban csak öt percre szunnyadtam el, úgy délután három körül. Megjött az őszi rossz idő. Kibírható, csak annyira mozgunk, hogy a hídról lejővet egy óriásit pereceltem, kicsúszott a lábam alólam, és bele a centis vízbe, teljes terjedelmemmel, hanyatt. Most mosok és szárítok...

Október 5. vasárnap, úton, Kieli-csatorna. Egykor szállt be a révkalauz az Elbánál. Jót dumáltunk, azt hiszem, ő is jó barba lehetett a hajóján, csak három éve révkalauz, pedig a kérelmét 1996-ban adta be.
Ötre Brunsbüttelnél voltunk, de vagy másfél órát eltököltek, mire beállhattunk. Három hajó elment, ki kellett várni, amíg megürült a zsilip, s az ellenkező irányból is kijöttek. Valami hajóokmányokat kellett ezután kivinni a hatóságnak, ez alkalommal jó helyen álltunk, mert a hajó mellett volt a hivatal, de a másik zsiliptől jó nagy távolság. Igaz, ezért az extra munkáért kapok 15 eurót.Kőzeledünk a zsiliphezKüldettem a fiammal e-mailt Sztankovics Mikinek, kíváncsi vagyok, eljön-e Norrköpingbe. Kíváncsi vagyok a városra, mert ez volt az első svéd kikötő, ahol jártam, még 1977 szeptemberében. Akkor "szerelmesedtem" bele az azóta is mindig megcsodált "skandináv égboltba"!
Vacsorára Staszu megint remekelt! Pedig egyszerű olajos tonhalkonzerv volt. Ezt persze lehet úgy is tálalni, hogy kiteszem a kinyitott dobozt az asztalra. Lehet úgy is, hogy a halat kiürítem egy kistányérra, ez már európaibb tálalás. De lehet úgy is, ahogyan a szakácsunk teszi: salátalevélre helyezi a halat. Köré félbevágott főtt tojásokat tesz, erre kevés petrezselyemzöldet szór, kis piros hónapos retkeket illeszt közé, meg egy-egy paradicsomszeletet, s azt megszórja zöldhagymával. A tetejére citromkarika, és két-három szelet uborka is díszíti a tányért. És persze nemcsak tiszteknek, kijár a ghánai és zöldfoki szigetekei matróznak is. Mindezt jó kedvvel, villámgyorsan teszi, közben jókat nevet, és örül, ha a "vendégnek" ízlik a főztje. Az a típus, akit nem lehet nem szeretni. Mindenre van ideje, mindent vidáman csinál, semmiért nem morog, nem zúgolódik. Azt hiszem, engem kedvel, mert ahogy látom, minden "dugi" kaját és maradékot nekem ad. Hiába mondom, hogy nem kérem, csak dugja. Így aztán kénytelen vagyok olyat tenni, amit eddig soha életemben, a három golonkából (hasonló a töltöttkáposztához) másfelet meghagyok, ha háromnál több fél krumplit tesz a tányérra, azt meghagyom, a spagettiről leeszem a mártást, a tészta kétharmadát meghagyom... Másképp nem lehet, mert csak gÖmbölyödnék.Tonhalsaláta á lá StaszuA csatornában végig a barba lesz, úgy fél négy körül lesz számomra ébresztő.

Október 6. hétfő, úton. Aradi vértanúk. Háromkor ébresztett Oleg, hétig voltam. Reggel hallgatom a Kossuthot. A Rákóczi induló után nem jelentkezett a bemondó, zene volt a Határok nélkül című műsorig. A bemondó késett, majd kap a fejére barackot a főnökétől!
Ebédhez nektarint kaptunk gyümölcs gyanánt. Csak gyanánt, mert igaz, hogy akkora volt, mint az öklöm, az is igaz, hogy gyönyörű fényes, és élénkvörös volt, de az íze, mint a hamvas semmié, állaga mint a nedves fűrészpor: igazi globalizációs termék, ahol a külcsín mindennél fontosabb, mert az adja el az árut. Megettem (jobb híján), mert a rosttartalmát még nem tudták kigénkezelni, meg biztosan van benne a sok permetezőszer mellett némi vitamin is. Tegnap szőlő volt ebéd után, a fehér igazi, finom, édes csemegeszőlő, a piros szőlőt ugyanaz termesztette, aki a nektarint. Se íze, se bűze.

Október 7. kedd, úton, Norrkőping. Teljes nyugi van a hajón. A két matróz is kezd megbarátkozni a barbával, mert eleinte tartottak tőle. Ahogyan az indulás óta megadtuk, este hatra értünk a pilotállomáshoz, de a révkalauz csodálkozva mondta:
- Captain, korábban érkeztek egy órával!
Ezek vagy sunyiban vagy órát állítottak, vagy nem ismerik a számokat, vagy valaki nagyon elcseszett valamit, ami valójában nem is lényeges...
Ami engem lepett meg, hogy 41 mérföldre van a város a tengertől. Így este fél tizenegy volt, mire kikötőttünk.
Jó szűk a bejárat.

Október 8. szerda, Norrkőping, úton. Ezek valóban nem ismerik az órát! Reggel hetet mondtak kezdésre, hat tízkor keltem, hétkor se híre, se hamva a melósoknak. Naná, hogy fél nyolcra jöttek.
Kilátás a hajóról
A hajnali raktárnyitáskor a pirkadatban gyönyörködtem. Egy kis, keskeny öbölben állunk, a túloldal vagy nyolcvan méter, hajnali pára gomolygott a vízen, miközben megtört az éjszaka feketesége. Mire végeztem, már majdnem sütött a nap. Utána kimentem megnézni a merülést, elkészítettem a fényképeket, s reggeli.

Mikire várva

Állítólag Szabolcs elküldte az í-mélt Sztankovics Mikinek, így aztán egész nap vártam, megjelenik-e a hajó mellett a vigyori képe?
Délelőtt nyugi, térképjavítás, duma Oleggel a hídon. Megjőn az ügynök, úgy tíz körül. Mielőtt elment volna, megállítottam.
- Van egy barátom Stockholmban, nem telefonált? - kérdeztem.
- Te vagy az István? - kérdezi a pofa magyarul.
Mondjam, hogy egy pár másodpercig néztem rá, mint a bornyú az új kapura? - Telefonált, ígérte, hogy visszahív, mert éppen kocsiban voltam, s vezettem, de nem jelentkezett utána.
- Mióta élsz Svédországban?
- A szüleim 1949-ben jöttek ki. Sokszor megyünk Magyarországra. Dorogra járunk - mondta. - Szabó Károly vagyok - mutatkozott be. Sietett, nem beszélgethettünk.
A kirakás végét hétre ígérték. Késő délután már látszott, hogy ebből nem lesz semmi.
Hajnal a csatornában
Délután beállítottuk a páramentesítő ketyerét, mert a következő kikötőben, Oxelösundban acélt rakunk be, és a hajóbérlő úgy rendelkezett, hogy egész úton mennie kell a készüléknek - ez kiszívja a párát a levegőből, nem kondenzálódik a víz a raktár oldalán tetején, és nem csöpög a kényes acélra.
A Presidenten is volt ilyen kütyü, de ez jobb, automatikus, amíg annál állandóan felügyelni kellett, s a kondenzvizet kiönteni. Ez a deckre nyomja.
Este nyolckor pilot, a kirakásból még volt egy órányi. Mindenképp el kellett mennünk, mert egy hajó már jött a helyünkre. Kilenckor indultunk. Ha most Demessel lettem volna, akkor dög fáradt lettem volna, mert a decken ehetett volna a fene egész nap. Oleggel a hídon beszélgettünk, elég volt időnként kinézni: minden rendben van-e? Ezek a svédek szerint már nagy fiúk, és a darus tudja egyedül is kirakni a rakományt, míg ha kint esz a fene egész nap, az semmit nem segít.
Milyen igaza van! Manőver után raktármosás, de ekkor én már aludtam. Megbeszéltem a matrózokkal, hogyha végeznek, akkor beindul a páramentesítő, hiszen száraz raktárral kell kiállni, de így sincs sok remény rá, mert azért ez nem csodafegyver. Oleg volt végig a révkalauzzal.

Norrkőping - rakpartnálOktóber 9. csütörtök, úton, Oxelösund. Kettőre el is felejtettük a kikötést. Nyomás aludni, hisz hatkor kelek. Reggel nem voltam valami friss, dohogtam is magamban, hogy egy kirakós nap után járna pár óra pihenés, de mit lehet tenni?
Nyitom a raktárt, közben belenéztem, hát vannak száraz részek, de a horpadásokban van némi vizenyő is. Közben megjőn a stivador:
- Chief, csak délután kettőkor kezdünk, nincs kész a rakomány. Lehet, hogy valamivel előbb, de azt úgyis jelezzük.
Három perc múlva a raktár becsukva, le a kabinba, le a cipőt, és írom a naplót...
Időben kezdtek. Addig a raktár is teljesen kiszáradt, gyönyörű napos időnk van. Tízig beraktak 1620 tonnát, azt hiszem, holnap délre befejezik. Nem hiszek a melósoknak, hogy négyig is eltarthat.
Délután jött az ügynök néni, hogy hoznak egy levegőpárátlanító berendezést. A fenékkutat üresen kell hagyni, és a szerkezetnek is kell hely. Mondjuk előbb is ébredhetett volna, nem akkor, amikor elkezdtük hátul a rakomány berakását. Így vesztünk egy csomó helyet! Na és már volt bennünk vagy harminc köteg, amikor meghozta a papírt, hogy a károsodott rakományról listát kérnek. Ez is jöhetett volna előbb.
Délután búvárok jöttek, valami gubanc volt a móló alatt, azt ellenőrizték. Kicsit fáradt voltam mire végeztek, mert állandóan a gurigák körül kellett kószálnom, és leellenőrizni az állapotukat.

Búvárok a hajónálOktóber 10. péntek, Oxelösund. Hatra kinyitottam a raktárt, sehol senki. Negyed hétkor viszont gőzerővel raktak.
Ha már eldicsekedtem azzal, hogy a múltkor milyen jól beraktam a hajót, akkor most nem hallgatom el, hogy egy kicsit elbaltáztam. Mire fél egyre kész lettek, a hajó orron volt vagy húsz centit. Igaz, ebbe az is belejátszott, hogy hátul van egy kis üres hely, de ha pár nehéz gurigát hátra raktunk volna, akkor most nem lenne gond. Ezért némi huzavona árán megegyeztünk, hogy az utolsó sort előbbre rakják, és az így felszabaduló helyre berakják a hátralevő 120 tonnát, és a párátlanítót a tetejére tesszük. Ezzel az úszáshelyzet is normális lesz.
Írtam három oldalnyi kárjelentést. Mikor elmentek a rakodók, elkezdett szemerkélni az eső. Fél óra múlva teljesen beborult, és most is zuhog. A hajóbérlő azt az utasítást adta, hogy holnap, azaz szombat estig várjunk, ha addig nem áll el, és nem sikerül berakni a hiányzó mennyiséget, akkor sipirc! A rakpartunk Amszterdamban csak 15-én lesz szabad.
Most készenlétben vagyunk, Oleg utasítása szerint nem kell elkapkodni a raktárnyitást, mert inkább várjuk itt ki a holnap estét, mint menetben legyünk.
Igaza van.

Jumping Oleg

Helsinborg - óváros, ahogy a tengerészek látjákMindenkinek van valami szavajárása, meg vannak gyakran használt szavai. Janusz Szurek, a Petrán minden mondatában háromszor elmondta, hogy "this is..." (ez...). Gáti Lucó minden mondatot így kezdett: in this case... (ebben - abban az esetben). Alfréd Bückert, alias felséges Lojzi igazgató úr a Padua - Niklasról mindent úgy kérdezett: can You fix it? Azaz el tudod intézni?
Oleg mindent "jumpingol". Ami mozog, vagy nem megy az jumping. Kimenni, átmenni: jumping. A golyó beszorult a páraelvezető csőbe: not jumping... (pedig a jumping azt jelenti, hogy ugrál). Ezzel egy percig se akarom mondani, hogy nem jól beszél angolul.
Továbbra is jól kijővünk egymással. Beszélgettünk a tisztképzésről, elmesélte, hogy sokat csábítottak tőlük a tengeralattjárókhoz. Egy barátja el is ment, és keservesen megbánta. Persze nem nukleáris üzeműre került, hanem hagyományos dízelmotor hajtottra. A legénységnek hat hónapra adtak 30 tonna édesvizet, ez testvérek között is csak őt tonna havonta, ebben lehet zuhanyozni, meg főzni, meg inni, el tudom képzelni, milyen oroszlánszag lehet egy ilyen úszó koporsóban.
Este hatkor váratlanul és orvul elállt az eső, pedig abban reménykedtem, hogy maradunk.
Nyolcra beraktak, indulás kilenckor, amíg kiértünk az öbölből és elhaladtunk a bejárati világítótorony mellett a hídon voltam.
Azzal búcsúzott Oleg, hogy kettőkor kelt. Ez rendes tőle. Nem kellett altatni.

A Sund svéd oldalaOktóber 11. szombat, úton. Az idő kibírhatós, pedig eléggé hullámos a tenger, de nem billegünk, csak meg-megremeg a hajótest a hullámoktól. Gazdaságos (csökkentett) sebességgel megyünk, a rakpartunk 15-én lesz szabad.

Október 12. vasárnap, úton. Délre érkeztünk Helsingborghoz. Furcsa volt ilyen közel menni a svéd oldalhoz, eddig csak déli irányban jöttem át, mindig Helsingör mellett. Az idétlen kikötőtől eltekintve, ami látszik az óvárosból, az szép városkára utal. Igyekeztem úgy fényképezni, hogy ne legyenek benne a daruk és raktárak.
Délután hidat takarítottam. Este Oleg jön: - István legközelebb a matrózok mosnak fel. Te csak a pultot takarítsd le. Európai hozzáállás, nem német.

Október 13. hétfő, úton. Csendes, normális menetnap. Az ilyen napokért tartozunk hálával a jó Istennek. Süt a nap, a gyenge szél is hátulról jön, a hídon javítgatom a térképeket. Délután egykor értünk az "Cucumber bankhoz".

Ilyen csak a Mahartnál volt!

A Cucumber bank, azaz Uborka-pad, egy uborkához hasonló kiemelkedés a környező - nagyjából harminc méteres - vízből, itt csak 12-14 méteres. Az ilyet szeretik a halak, legalább is hozzáértők ezt mondják, és Oleg biztosan hozzáértő. Mesélte, hogy a szovjet, litván hajókkal mindig megelltak itt pecázni. Már csak azért is elhiszem, mert amint közeledtünk, két Amur típusú hajó is ott volt. Szerencsére nem horgonyon, hanem csak sodródtak, és mire odaértünk, elmentekStaszu kiszedi a horgokat a halakbólHorgászás ügyben csak a szakácsra lehetett számítani. Staszu be is áztatta a zsinórjait, én is kaptam egy botot, de nem volt szerencsém. Sőt, neki se: valami nagyobb jószág megette a horgai, a nehezéket, a villantót, meg ilyeneket, ha jól mondom. Szóval azokat a mütyüröket, amik a damil végén arra hivatottak, hogy rákapjon a hal. Meguntam, felmentem a hídra, Oleggel beszélgettünk. Egyszer csak a szakács rikolt odalent. Lementem, hát Francisszal szedi a horgokat valami halak szájából. Egyszerre volt kapása minden horgon, egy rántással öt darab halat szedett ki!
- Fekete tőkehal! - örvendezett. Szinte hihetetlen volt, ha nem látom, nem is hiszem! Nyilván akkor sodródhattunk az Uborka-pad fölé, mert Oleg mesélte, hogy sokszor úgy is horgásztak, hogy kanyarokat írtak le, amikor a mélységmérőn látták, hogy helyben vannak, a pecások kidobták a horgokat, és biztos kapása volt mindegyiknek. Még egy kanyar, horgokat ki, újabb kapás, ahány zsinór, minimum annyi hal! Este kaptam a halból kóstolót, igen finom lett. Bepácolta a szakács és kirántotta.

Október 14. kedd, úton, Amszterdam. Ebédre halat kaptunk, mindenki igen elégedett volt. Kirántva, ahogy tegnap este is a kóstolót kaptam. Az őrségem után, este hétkor érkeztünk Ijmujden elé. Itt zsilipelés, majd egy órányi út a hangárig.Hajók az amszterdami szénrakodónál
Fedett helyen rakodtunk, nem kell félni, hogy elázik a rakomány. Ez viszont azt is jelentette, hogy le kellett hajtani az első és hátsó árbocot. Az elsővel nem is volt gond. Előszőr várakozóhelyre kötöttünk, itt vártuk ki, amíg az uszály a hangárban kirakja a rakományát. Egy óra alatt végzett. Addig küszködtünk a hátsó árboccal. Az istennek se működött a hidraulika, s mivel muszáj volt letenni, ezért a kézi hajtányt használtuk. Közben a barba rájött, hogy Demes pötyögött neki valamit arról, hogy egy biztosíték kiégett, csak mi nagyok vagyunk, és nem férünk hozzá, hogy kicseréljük. Sztyepan becsavarta, bebújt a pult alá, és csodák csodája, az árboc fél perc múlva a pihenőbakon nyugodott. Addig viszont a kézfejemről sikerült egy kis bőrt lepumpálnom...
Amikor Skagen körül jártunk, Oleg mondja, hogy kapott egy telefont egy elektrikustól, hogy Asmszterdamba érkezik. Ez aranyos volt, mert semmit se tudtunk róla, a cég nem értesített. Amikor a zsilipben voltunk, akkor jött a következő, hogy fél tizenkettőkor érkezik.
Jó lenne tudni, hogy mi célból jön? A pasi időben érkezett, megkapta a kabinját, és bevonult elájulni.
A szénrakodóval szemben állunk.

Október 15. szerda, Amszterdam. A hangárban biztonságban voltunk, mert éjszakára leengedték a kapuját...
Reggel urasan keltem, hét után mentem ki a deckre, már elkezdték a kirakást. Igaz, az érdemi munkát még nem, csak a kötözőpántokat vagdosták. Uszályba rakták az acélt. A stivador egy kicsit húzta a száját, mert az áru fele Antwerpenbe megy, és nincs bejelölve, melyik szól oda. Ez egy kicsit lelassítja a munkát, de azért ma végeztek vele.
Az elektrikus későn, kilenc körül kelt. Igazából nincs sok dolga a hajón, csak egy dobozt hozott, mindenféle "iratokkal". A megrendelt szakkönyvek voltak, meg négy üveg neszkávé, kérés nélkül. Kicsit szabódott a pasas a késői kelésért, de mint mondta, az utóbbi négy napban három éjszaka nem aludt. Mi vagyunk az ötödik hajó, amit felkeresett.
Kicsit körülnézett a gépházban, átadta a dobozt, és tűzőtt haza alukálni. A második műszaknak, fél öt utánra alig maradt rakomány, jószerivel a kötözőanyagok és az alátétfa kirakása maradt rájuk, ha a 110 tonna acéllemezt és a tizenöt tekercset nem számolom. Totálisan nyugis nap volt.
Semmi rohangálás, semmi kapkodás, időnként ránéztem a rakodásra, kész.
Az egész nap azzal telt, hogy én Oleget kérdeztem, nem jött-e telefonon utasítás az RMS-től (a rövidítés jelentése: Rhein-Maas-See), ő pedig azt, hogy nem jött-e telex?Az acélrakományunkEstére annyit megtudtunk, hogy itt éjszakázunk, holnap reggel megmondják a következő utat.
Sose rosszabb hírt!

Október 16. csütörtök, Amszterdam, úton. Hiába várakoztunk egész délelőtt, semmi hír nincs a következő útról.

Reggeli és rizs

Ma reggel Staszu nagyot alakított. Valamelyik nap Oleg megkérdezte a legénységet, hogy ki szereti a tejberizst? Mindenki igennel válaszolt, kivéve Augustót, aki húzta a száját, de a több mint kétharmados többséggel szemben tehetetlen volt. Így ma reggelire ezt készített a szakács. Illetve: amit feltálalt, nem tudom, minek nevezzem? Vagy fogalma sincs arról, hogy mi az a "milk rice", vagy a lengyelek így készítik? Ezt nem akarom elhinni, ugyanis az asztalra tett egy tál főtt rizst, meg egy másikban forró tejet. A rizs kicsit rágós volt, valahogy nem volt az igazi. Mindezt még megtetézte egy adag főtt spagettivel, de hogy minek, arról halovány dunsztom se nincsen. Ha már a főzés: az eintopfot, amit igencsak szeretek Jan, az Isartal szakácsa sokkal változatosabban, és sokkal finomabban készítette. Staszu jó szakács, gyors mint a villám, tiszta, mindig vidám, de a gyorsaság ára néha az, hogy a rizs rágós, hogy az eintopfban a bab nem fő meg rendesen. Na, és a rizs amit készít az abszolút lengyeles. Ez biztos, mert mindegyik lengyel szakács - és ő már a kilencedik akinek a főztjét eszem - így készíti: megfőzik a rizst bő vízben, állandó kavargatgás mellett, majd az egészet leöblítik hideg vízzel. Mintha kifőtt tészta lenne. Francisszal valamelyik manővernél erről beszélgettünk. Úgy emlegette az otthoni rizst, mint az égi mannát, nagyon hiányzik neki egy igazán ízletesen elkészített adag.
- Chief, otthon előbb egy kevéske olajon megfuttatjuk, és amikor kifehéredik, akkor felengedjük vízzel, de nem sokkal... - magyarázta. Pontosan úgy készítik, ahogyan az anyámtól tanultam. És így a rizs pereg, nem áll össze, bár a lengyeleké se, de ízes, finom, szóval egészen más.
A cégtől telefonáltak, hogy most van időnk, javítsuk meg a fenékkutakhoz tartozó csővezeték szelepeit. Ugyanis nincs rakomány, és a hajóbérlő úgy informálta őket, hogy keddig itt állunk. Ez szinte hihetetlen! Örömömben nekiálltam a tegnap érkezett Notice feldolgozásának. Ilyen lelkiismeretesen még nem javítottam a Világítótornyok jegyzékét... Addig Sztyepan a barba felügyeletével a két matrózzal szelepeztek. Én minek álltam volna ott, nem tudok a gépésszel beszélni, csak eggyel több szájtátó lett volna. Aztán négykor rohan Oleg:Ijmujden este
- István, hatkor indulunk, Hamburgba kell mennünk.
- És az út? - kérdeztem teljesen jogosan.
- Nem tudom. Az ügynök telefonált, ha bejön a Sailing Permittel (indulási engedély), akkor többet tudunk.
Tankot bezárni, utat előkészíteni, raktárt csukni. Megjön az ügynök. Indulás előtt mutatja Oleg a telexet: Stadéban rakunk be, az Elbán, közel Hamburghoz, Newportba szól a műtrágya. De a baj az, hogy kétféle minőség, ezért válaszfalat kell állítani. Ezen a hajón sokkal utálatosabb munka, mint az Isartalon volt.
Hatkor pilot, fél nyolckor zsilip. A zsilipben nem kellett megvárni a kimenetelt, elmehettem aludni.
Felhívtam apát, már megműtötték, otthon van, a helyzethez képest igazán jól érzi magát.
Nem igazán aludtam, jóval tíz után szenderedtem el.

Október 17. péntek, úton, Hamburg. Hajnalban hallgatom a Kossuthot: meghalt Papp Laci, minden idők legjobb amatőr ökölvívója. Ha már halál: az ügynök behozott egy Time magazint még régebben, most került fel a hídra. A címlapon Johnny Cash, kedvenc énekesem. Ő is meghalt, 72 éves volt.

Túl szép volt, hogy igaz legyen!

Mármint az, hogy pár nap nyugi következik! Délben a hídon Oleg azzal fogadott, hogy azonnal megyünk Hamburgba, a berakást rögtön kezdik, és nyomás Newportba. Ami jó volt, hogy fél négyre értünk az Elba 1-es bójához, és onnan Oleg vitte a hajót (igaz, Brusbütteltől pilottal). Este hívott az asszony, a kocsi végre kint van eladásra. Szépen megcsinálták. Az ajtó 240 ezerbe került a biztosító számlája szerint! Jézusom, ha nincs a pasasnak kőtelezője! Jőhetett volna a pereskedés...
Még abban se volt szerencsém, hogy az áramlás szembe jött volna, mert akkor egyre értünk volna a Kalikayhoz. Nem, vitt a dagály, fél tízkor keltett a barba.
Kikőtés, mozgatható válaszfal beállítása, és kezdődhet a berakás. Jó sűrű éjszakám lesz!

Október 18. szombat, Hamburg, úton. Hamar beraktak! Hajnali négykor már bezártam a raktárakat. Oleg úgy rendelkezett, hogy ha kész, két óra múlva indulunk, így a révkalauzt fél hétre rendelte az ügynök. Délután kettőkor kezdtem a hídon.
Olvasom Ottlik Géza: Iskola a határon című könyvét. Nagyon tetszik. Nem tudom folyamatosan olvasni: néha le kell tenni, és elmélkedni rajta.

Iskola a határon

Nagy érdeklődéssel vettem kézbe. Ennek az volt az oka, hogy olvastam Ottlik és Gara László, a Párizsban élő irodalmár levelezését. Onnan, hogy Ottlik elsőbb Kedves Gara Úrnak, végül Édes Lacikámnak szólítja. Gara a magyar irodalmat népszerűsítette Franciaországban, egyengette a magyarok megjelenésének útját, kiadott egy magyar antológiát, megjelentette a Vén cigány-t huszonöt különböző fordításban, és sokat fordított. Így nem csoda, hogy ezt a regényt is ő ültette át franciába.
Ottlik sokszor beszél leveleiben a különböző fordításokról (nevesül a német és az olasz kapcsán) és arról, hogy milyen nehéz szöveg, fordítói szemmel. Buzdítja Garát, ha valami gondja van, kérdezzen, mindent alaposan megmagyaráz, mert nehéz áttenni egy másik nyelv logikájára sok nyelvi részletet.
Az igazat megvallva, nem igen látom ezeket a nehézségeket az "elefes" és a gyerekek egymás között használt hasonló kifejezések kivételével. Persze az a nehéz, hogy megtalálják a megfelelő kifejezést, ami trágár, de úgy, hogy nem botrányos, amit egy tíz éves fiú szájába lehet adni. Az alapvető problémát abban látom, hogy a regény egy iskolában, egy katonai középiskolában (az első évfolyam - ötödikes srácok) játszódik, ahol a gyerekek a felnőtteket is próbára tevő szigor közepette próbálnak megfelelni a követelményeknek, saját maguk erkölcsi normáinak (már amelyiknek van ilyen korban, és Medvének és Bébének van, ők a két mesélő), és a roppant kemény környezetben egy "elefesnek" egészen más az értelme, mint a civil életben.
Persze nemcsak ezek jelenthetnek nehézséget, hanem a féloldalnyi mondatok is, szinte mindegyiknek saját, külön hangulata van, meghatározott mondanivalóval. Itt nem lehet "elbaltázni" egyet se a fordítónak. Azt hiszem, ez lényeges, és nem véletlen, hogy Ottlik ezen annyit rágódott, mert egy rosszul kiválasztott idegen kifejezés agyonvághatja a lényeget.
Amúgy hallatlanul érdekes. Nem nevesíti a vidéki városkát, de azt hiszem Kőszegen van a katonai iskola, a regény színhelye. Ezt az Arany Strucc Szálloda miatt gondolom, ahol valaki megszáll.
Nem tudom, volt-e ilyen iskola a városban, de egy utalás történik még a várra, amit a törökök ostromoltak. Én eleinte Sopronra gondoltam, Péter Géza kapcsán, mert amikor elmesélte az életét, azt is elmondta, hogy katonai középiskolába járt és az Sopronban volt.
Ami aranyos, hogy amiből kiderülhetne, azt ügyesen eltitkolja: amikor szabadságra utaznak, és az állomásokat sorolják, akkor Győrrel kezdik. Mégis talán Sopron?

Október 19. vasárnap, úton.
Mégis Sopron. Kőszegnél nincs vasúti határforgalom. Milyen furcsa ez! Csak azért, mert egy ismerősőm ott végzett, ezért nekem is fontos, hogy kiderítsem, hol játszódik, melyik városban van az iskola. És Géza kapcsán egy picit magaménak is érzem. (Vajon él-e még Péter Géza? Ő az a "barátom", akiről a Jaminaországban írtam, s '56-ban disszidált, előbb Argentínába keveredett, majd Ausztráliába. Amikor megtaláltam Maca néni egy - 1960-ban írt - búcsúlevelét, akkor határoztam el, hogy megkeresem Gézát, és elküldöm neki a könyvet, hogy lássa: nem felejtettem el az édesanyját, akit nagymamámként szerettem.
Az interneten kutattam fel, az ausztrál Brisbane-ből kaptam meg a pesti címét: a nyolcvanas évek végén hazajött. Találkoztunk, átadtam a könyvet, és megmutattam Maca néni levelét is. Géza elsírta magát. Amikor elmesélte az életét, akkor mondta: Sopronban járt katonai középiskolába. Ahol az Iskola a határon játszódik.)
Begorombult az idő, de szerencsére hátulról jön, tehát egyelőre nem vészes.

Október 20. hétfő, úton. Csendes menetnap. Közel jöttünk az angol partokhoz, két haditengerészeti gyakorlatba is beleszaladtunk. Az egyik éles lövészet volt, szerencsére mögöttünk volt, a másik egy tengeralattjáró "edzés" volt, annak a szélén jöttünk el. Egy hajó pont a közepébe ment, bejelentkezett az őrhajónak, az megkérdezte a merülését, és mivel mindössze 9 méter volt, nem kellett útirányt változtatnia, mehetett nyugodtan.

Október 21. kedd, úton, Newport. Teljesen beborult, mindenütt lóg az eső lába. Szerencsére megúsztuk a zsilipet és a manővert is eső nélkül.
Holnap kezdik a kirakást.
Este vacsoránál Oleg mutatja a telexet:
- Szenet viszünk Swansea-ból Brüggébe.
Elolvasom, valami nem tiszta. Mutatom:
- Ez nem szén, hanem gabona.
Megütközve veszi át, elolvassa, s bólogat. A telex "grain"-ről szólt, meg valamiféle "beans"-ről, ami meg ugye bab. Este számolgattam a gabonastabilitást, de nem adták meg a rakodási együtthatót (stowage factor), így nem sokra mentem.
- Holnap megkérdezem... - nyugtatott meg Oleg.

Október 22. szerda, Newport. A jó nénikéjüket ezeknek a népeknek! Felkelek reggel öt tízkor, mert ugye hatra jönnek, hát negyed kilencig ide se dugták a képes felüket. Akkor azt mondja a főnök, hogy reggel fél nyolcra várták a hajót, azért jöttek nyolcra (itten nem európai időt mérnek, egy órával kevesebb van).
Hiszi a piszi, állandóan tegnap délutáni érkezést adtunk, már az indulás óta, és korábban is érkeztünk.
Egész délelőtt a gabonastabilitást számoltuk. A megadott stowage factorral nem lehet berakni a háromféle gabonát. Egy tétel oké, ez pont kitölti a teret, de a másik kettő sehogy se rakható be, akárhova is állítjuk a válaszfalat.
Oleg felhívta a hajóbérlőt, elmondta, mi a baj. Duma, duma, aztán hallom, hogy a barba megveszekedetten elkezd röhögni.
Hát persze, hiszen ennek a dög angol szónak van vagy harminc jelentése, az egyik a gabona, a másik a szemcseméret, meg levélerezetet is találtam a szótárban, meg Isten tudja, hogy mit nem.
Szóval három fajta szenet viszünk, és stabilitás így már oké.
Délután eleredt az eső, négytől nem dolgoznak, holnap meglátjuk, mit hoz a hajnal.
Az idő lehet mérni sokféleképpen. Én most találtam egy jó mértékegységet: 1 Miluritnyi idő letelt a szerződésemből. Ez azt jelenti, hogy beszedtem mind az ötvenet, és négy üveggel hoztam, már csak három van, de az utolsót nem kell mind itt elfogyasztani, marad otthonra húsz szem.

Október 23. Newport, horgonyon. Nem volt ünnepi kaja, de miért is lett volna? Azért elmondtam a litvánoknak, meg Staszunak, hogy milyen ünnep van ma. Az esőnek hűlt helye, tízkor a nap is kisütött, délben kész a kirakás. Magas víz csak este hatkor, így bőven volt időnk, hogy válaszfalat állítsunk. Nem szeretem, de muszáj munka. Ráadásul mind a kettőt be kellett állítani, hogy háromfelé osszuk a raktárt.SwanseaElőtte volt egy háromnegyed órányi munka, amivel az ördögnek tartoztunk, mert a raktártetőket szétszedtük, hogy a raktár végében levő 100 tonna műtrágyához jobban hozzáférjenek kirakáskor. A két matróz elbalfékeskedte az összekapcsolást, de végül sikerült.
Utána raktármosás, hétkor manőver, a zsilipből elmentem aludni, a kimenetelt nem kellett megvárni. Horgonydobás, mert csak reggel ötkor lesz magas víz Swansea-nál.

Október 24, péntek, horgonyon, úton, Swansea. Hétre kötöttünk ki. Utána én el aludni, tizenegykor keltem. Úgy ígérték, hogy délben kezdünk. Egy másik hajó állt a berakóhelyen. Ebéd után kimegyek, megszakérteni a helyzetet, még rakodtak. Később látom áll minden. Elromlott a daru.
- Majd kettőkor - mondták -, de ebből se lett semmi. nVégül fél hat volt, amikor végre az átállásra sor került.
Az első emelést belezúdították a raktárba, megemeli a a daru a második konténert, és leteszi.
- Baj van captain - jött az ügynök - megint elromlott. Éjjel megjavítják, és holnap reggel hatkor kezdenek.
Tíz perc múlva:
- Csak valamikor tíz körül kezdünk holnap. Egy csapágy eltört, de ígérik tízkor elkezdik, és a délutáni magas vízzel indulhatnak.Swansea - szénrakodás konténerbőlVolt egy nyugis napunk, és holnap csak reggel hétkor kelek!

Október 25. szombat, Swansea, úton. Éjszaka fagyott. A deck úgy csúszik, mint a jégpálya. Ebéd után mentőcsónak gyakorlatot tartottunk. Mindenkivel felvetettem a hideg víz ellen védő ruhát, nem tudom, hogyan mondjam magyarul az "immersion suit"-ot. Ez vagy fél centi vastag, hőtároló műanyagból készült, a testre teljesen rásimuló öltözet. Mozogni nem nagyon lehet benne, de a cél úgyis az, hogy megőrizze a test melegét a hideg vízben, és ott minden mozgás energiaveszteséggel jár. Hallatlan csinosak voltunk. Engem ketten ráztak bele az egységes méretű ruhába. Úgy éreztem magam, mint akit présbe zártak. De feljött, és ez a lényeg, két hónapja biztosan nem sikerült volna!
Kettőkor rajtaütésszerűen elkezdték a berakást. Nem vagyok gyakorlott szénszállító, így ebben a témában újszülöttnek számítok, s teljesen új volt a vicc is, ahogyan raktak: A darun van egy fordító szerkezet. Ezzel megragadják a nyitott tetejű konténert, felemeli, és a raktárba borítja. Egy emelés 25 tonna. Csoda-e, hat hatra befejezték? Indulás, zsilipelés, a zsilipből elmentem aludni.

Október 26. vasárnap, úton. Kicsit lityegtünk éjszaka, északkeleti szél volt, de nem volt vészes.
Napok óta meg akarok írni a naplómban két dolgot, de állandóan halogatom, pedig nincs különösebb oka. Illetve az egyiknek van: Heribert Illig, illetve a könyve: a Kitalált középkor kapcsán vannak elmondani valóim. De kezdem a másikkal:

Sim City a világ?

Van egy játék a laptopon, és néha elmerülök benne. Ez nem szégyen, szégyellje magát az, aki nem szeret időnként játszani. Amikor az ember fáradt, akkor nagyon is jó kikapcsolódás, ülni egy órát a gép előtt.
Ez a játék az úgynevezett stratégiai játékok közé tartozik. Van egy földterület, és azon egy várost kell létrehozni, a megfelelő szabályok figyelembevételével.
Lakóterületet, kereskedelmit és iparit kell létrehozni. Van rendőrség, tűzoltóság, iskolák, főiskolák, kórházak, parkok, játszóterek, állatkert, amit el lehet helyezni a terepen. De erőművet, vízművet kell előbb telepíteni, utat vasutat építeni, megállókat elhelyezni, hogy az egész működjön. Később már van lehetőség metróra és autópályára is. És ami a lényeg, a lehetőséget behatárolja a büdzsé, a költségvetés, látod a befolyt jövedelmet, és a kiadásokat. Sokat kínlódtam, amíg rájöttem, hogyan tudom felépíteni a városomat. Amíg kicsi, és a gazdaság gyenge lábakon áll (lásd Magyarország, napjainkban), addig a következőre van szükség: utakra, energiára, vízre, iparra, kereskedelemre és természetesen lakosságra, akik adóznak. A rendőrség, tűzoltóság, az egészségügy az oktatás és a kultúra költségvetését annyira le kell venni, hogy a város nyereséges legyen. És ilyenkor a programban jönnek a sztrájkok, a fenyegetőzések, hogy így, meg úgy polgármester uram, nincs közbiztonság, a nép alul művelt, az átlagos életkor alacsony, nincs szórakozási lehetőség, a munkaképes népesség beteges, de ezt mind nem kell figyelembe venni. Amíg áram és víz, meg utak vannak, hogy az ipar és a kereskedelem működjőn, nincs baj, a város működik, és a pénz gyűlik az államkasszában.
Pontosan, mint az életben.
A baj ezzel a programmal mindössze annyi, hogy amíg én játszom vele, nincs gond. De ha a leendő politikusaink, a mai gyerekek ezen nőnek fel, akkor szinte beléjük ivódik, hogy ha baj van, akkor előszőr a közalkalmazottak fizetéséhez kell nyúlni, a kultúrától, a közbiztonságtól kell a pénzt elvonni. A bűnözés nem baj, addig, amíg az állampolgár adózóképes.
És a programban végig visszaköszön az élet: a legtöbb adót a lakosság fizeti, az ipar és a kereskedelem jóval kevesebbet. Nekik jár a programban az adókedvezmény, a lakosságnak nem.
És az is az életet tükrözi: ha már van elég pénzed, (lásd a jóléti államok: Hollandia, Németország, Svédország, Franciaország), akkor már lehet - akár esztelenül is - költeni a szociális hálóra, a kultúrára, a közbiztonságra, de addig nem nagyon.
Szóval a programban működik a kapitalizmus. És egyértelműen látszik, hogy otthon is a Sim Citysedés felé tartunk: nagy pénzeket invesztálnak a közúti hálózatba, ipari parkokat hoztunk létre, fejlesztjük a kereskedelmet, a szolgáltatóipart, ugyanakkor nyomják a kultúrát, az egészségügyet a közalkalmazottakat (ami pénzt adtak, annak a költségét az önkormányzatokra hárítják, hogy ne a költségvetést terhelje), egyre drágább az oktatás, az egyetem.
És ugye a programban nincsenek pártok, mert azokra valójában nincs is szükség: az irányvonalat az ország gazdasági helyzete határozza meg, minden annak van alárendelve, a fejlődés kényszerpályán van.
A jobboldal az egyik ujjadat, a bal a másikat harapja meg, de mindenképpen a lakosság van a szívóágon és csak egy fontos: a gazdaság nyereségesen működjőn...
Milyen érdekes: amikor délután megírtam a mai naplóm fenti részét, még úgy éreztem, nem tudok írni Heribert Illig teóriájáról, de aztán folytattam az olvasást, de ne vágjunk a dolgok elébe.

A Kitalált középkor, avagy egy nagy humbug...(?)

Úgy kezdődött az egész, hogy valamikor tavaly az interneten megjelent egy honlap, ami a Kitalált középkor címet viselte. Akkor mindössze Pap Gábor előadásának írásos változatát tartalmazta, amiben ismerteti a német Heribert Illig művét, illetve teóriáját a kora középkort illetően. Pap Gáborról annyit, hogy a magyarság történelmét, történetét meglehetősen sajátos szemléletben vizsgálja, kutatja. Szíve joga. Az biztos, hogy nagyon sok elgondolkoztató megállapítása van, és mind szöges ellentétben áll a hivatalos történelemszemlélettel. Aki ismeri, az ugorhat, de aki nem, annak röviden a problémáról:
XIII. Gergely pápa 1582-ben megreformálta a julián naptárt. Abban az évben október 4-e után 15-e következett, magyarán betoldottak tíz napot. Ez közismert. A történészek körében is, és az is, hogy valami nem stimmel, de erre csak Illig tudott magyarázatot adni. Ugyanis a mai naptár jól működik, annak ellenére, hogy a julián naptár kezdete óta eltelt időre vetítve 13 napot kellett volna betoldani. Jó közelítéssel egy betoldott nap egy évszázadnak (128 évnek) felel meg. Magyarán a problémát úgy lehet megfogalmazni (Illig szerint), hogyha a mai naptárunk jól működik a tíz napos betoldással, akkor az a hiányzó három nap azt jelenti, hogy a középkorban meghamisították a történelmet, és betoldottak három évszázadot. Az elmélete szerint 614 szeptembere és 911 augusztusa közötti időszak nem létezett, az kitalálás, betoldás, történelemhamisítás.
Az elmélet tetszetős, főleg nekünk magyaroknak jönne kapóra, ha bizonyítani lehetne, mert ugye az árpádházi királyaink és Attila közötti kapcsolat úgy alakulna, miként az Kézai mester krónikájában van lefektetve, ugyanis az ő kronológiája és a most "hivatalos" között mintegy háromszáz év az eltérés, s ha ezt ki lehetne törölni, akkor pontosan kijön az öt nemzedék Attiláig.
Persze ez a könyv, illetve kettő, mert nálunk jelent meg egy kötetben, eredetileg két könyvet írt Illig úr, nagy vihart kavart, Németországban 16 kiadást ért meg, ezen kívül csak magyarra fordították le, és nálunk is kasszasiker.
Na, most józan paraszti ésszel azt lehet mondani, hogy: az egész egy nagy marhaság. Ezt nem szeretem, nem a józan paraszti észt, hanem az ex katedra kijelentéseket, a megfellebbezhetetlen igazságokat. Mert mondhat bárki bármit, tehet akármilyen megfellebbezhetetlen és sommás kijelentést, a tény akkor is tény marad, van három hiányzó nap a naptárreformban, ami megfelel közel három évszázadnak a történelemben, és Illig magyarázata egy a lehetségesek közül.
Azt várom Illig úrtól is, és a vele szemben állóktól is, hogy érveljenek, hadd döntsem el én, hogy kinek hiszek. Ezért aztán, amikor behajózásom előtt újra rámentem a honlapra, teljesen meglepődtem, mennyi információ található a Pap Gábor nevével jelzett oldalon. Javára írandó, hogy nemcsak azokat a véleményeket, írásokat közli, amelyek az érvei mellett vannak, hanem a vele vitatkozókét is.
Fél napot töltöttem el azzal, hogy mindent letöltsek, mit mondjak, baromi nagy anyag! Többek között itt van a Rubicon folyóirat egy teljes száma, amiben történészek vitatkoznak Heribert Illig állításával. Van egy Népszabi cikk Orosz István egyetemi tanár történészprofesszorral a debreceni egyetemről, és még több más is.
A cikkek mind érdekesek, mert más és más szemszögből világítják meg a történettudomány mai álláspontját a kora középkorral kapcsolatban. A baj csak az, hogy a történész urak nem tudnak döntő érvet felhozni Illiggel szemben. Hiszen a német szerző pontosan azt használja ki, hogy a korról hézagosak az ismeretek, tehát logikus, hogy nem lehet ellene "falrengető" bizonyítékokat állítani. Ugye erre a kérdéses időszakra esik Nagy Károly és utódai, a karolingok uralkodása, és bizony az ő létét teljes egészében tagadja a szenzációs mű szerzője, aki mára már jelentős számú munkatárssal dolgozik az elméletén, s eredményeiket a folyóiratukban s az interneten közzéteszik. (Ez is egy előnye az internetnek, bárki bármit feltehet, s nem lehet senkit elhallgattatni, vagy agyonhallgatni a hatalom részéről!)
Illig ellen felmutatni olyan mutatós tényeket nem lehet, amelyek ugyanakkora nyilvánosságot kaphatnának, mint a német botcsinálta "történész". Illig úr képzelete szabadon szárnyalhat, ő nem történész, hanem matematikus és rendszerszervező, de jártas a művészettörténetben is, ezt elismerik. (És ugye a történelemmel mintegy húsz éve intenzíven foglalkozik, hát itt se kezdő, vagy kontár - megjegyzés tőlem.) Egészen eddig úgy olvastam a cikkeket, hogy vártam valami frappáns érvet, valami konkrétumot, ami az elképzelés tarthatatlanságát bizonyítja, de "csak" derék, szakmailag megalapozott érveket olvastam, ami nem annyira "kézenfekvő", nem annyira látványos, nem olyan frappáns, mint a kitalált történelem ideája. A vitatkozók ismertetik szakterületük jelenlegi ismereteit a kérdéses időszakról, de mást nem "tudnak felhozni". De ma délután elolvastam Hetesi Zsolt csillagász írását a Rubiconban. A fejtegetésének semmi köze a történelem eseményeihez, ő az időszámítás szakavatott ismerője. És meg is mutatta, számomra elfogadhatóan, hogy Illignek nincs igaza, amit kitalált, nem áll meg a lábán, tehet akármit, nem tudja bizonyítani igazát.
És Hetesi úr érve számomra tökéletesen érthető, lévén kapcsolódik a szakmámhoz.
A hajózástan alapja a csillagászat. Azt tudom, hogy a tavaszpontnak (Aries) milyen jelentősége van, az a kiindulási pontja minden csillagot használó hajózási számításnak is. Azt is tudom, hogy a Tavaszpont az égbolton egy kört ír le, pontosan 26 000 éves a ciklusa, tehát ennyi idő alatt tér vissza a kiindulási pontba.
Az ókorból fennmaradt egy Hipparkosz nevű görög csillagász mérési eredménye i.e. 130-ból. Egy kis matek: kétezerben a Tavaszpont 29,5 fokkal tért el Hipparkosz mérésétől. Tehát: 2000 + 130 = 2130 éves különbség. 2130 / 26000 * 360 fok (a kör 360 fokos) = 29,5 fok. Ha hiányozna a történelemből 300 év, akkor 2000-300 = 1700, ehhez jön az időszámítás előtti +130 év, azaz 1830. Így 1830 / 26000 * 360 = 24 fok lehetne csak a különbség a két mérés között, de tudjuk, hogy 29,5 és ez azt jelenti, hogy i.e. 130-tól a történelem számolása folyamatos, sehova se toldottak be 300 évet.
Engem ez a számítás győzött meg tökéletesen arról, hogy Illig úr elmélete egy nagy csacsiság. (És egyúttal remélem, hogy Hetesi úr okfejtése igaz, nincs benne csúsztatás, mondjuk azért, hogyha esetleg jezsuita lenne, és az egyházat védeni akarná, mindenáron.) Viszont egyáltalán nem volt haszontalan végigolvasni a pro és kontra érveket. Sok-sok új ismeret birtokába jutottam, és ez mindenképpen nyereség. A szerzők kicsit feltárták "szakmai titkaikat", például hogyan vizsgálják egy oklevél hitelességét, mik a szempontjaik, és hiába a légből kapott állítás, hogy mind-mind későbbi hamisítvány, bizony erre a kor színvonalán nem volt semmi, de semmi lehetősége a kolostorokba élő szerzeteseknek (szerintem). Kürti Béla is megnyugodhat, aki a szegedi múzeum régésze, és szakterülete az avar kor, hogy a vizsgálódásai, kutatásai nem egy "nem létezett" népre vonatkoznak, már pedig Illig állítása szerint az avaroknak nincs helyük a Kárpát medence történetében, mert ugye az a kor kihúzandó egy tollvonással.
Érdekes volt olvasni Képes György és Balogh Elemér professzor urak írásait, akik az adott kor jogviszonyainak ismerői. A jogfejlődés - ahova a jog hetedikről a tizedik századra fejlődött a germán területen - a "kitalált" századok nélkül bizony képtelenség lenne. Azt hiszem, a megoldás kulcsa a kr. u. 325-ös niceai zsinatnál lehet. Erről a történészek nem nyilatkoznak egyértelműen, mert nincs teljes bizonyítékuk. A zsinatról szóló iratokban nem esik szó arról, hogy a tavaszi napéjegyenlőséget (a Húsvét érdekében) három nappal visszahelyezték, ugyanis akkor már három nap volt a tropikus és julián év közötti különbség, azaz addigra három napot sietett az akkor hivatalos naptár. De utalás van rá, hogy a kérdés foglalkoztatta a pápát: I. Leó az alexandriai püspökhöz írt levelében megbízta a naptár kérdéseinek kidolgozásával, de mivel nem maradt fent irat arról, hogy a zsinat napirendre tűzte volna, a történész nem teheti, hogy ex katedra kijelentse: akkor "tűnt el" a három hiányzó három nap. Az egészben az a szomorú, hogy ez a valóságtól jócskán elrugaszkodott elképzelés mekkora nyilvánosságot kap, de ez már így szokott lenni. A "botcsinálta szakértők" megalapozatlan állításai mindig érdekesebbek a tájékozatlan átlagember számára, mint a szaktudományok képviselőinek (sokszor laikus számára érthetetlen, szakzsargonban írott) tudományos munkái. Illig úr egy nyilatkozatában azt mondta, hogy bárkivel hajlandó vitatkozni, de csak azzal, akinek érvei vannak, bizonyítékai. Ebben az az érdekes, hogy megint azzal állunk szemben: egy műkedvelőnek nem kell az állítását bizonyítani, de elvárja a tudománytól, hogy az tegye meg helyette, illetve az vitázzon vele. Márpedig a tudomány csak egy megalapozott érvrendszerrel bíró állítást tud cáfolni. Az nem vitaalap, hogy azt állítom: VII. Bíborbanszületett Konstantin, II. Szilveszter pápa és III. Ottó német császár meghamisította a történelmet. Erre Illig úrnak sincs érve, csak elképzelése. Ezzel pedig nincs mit kezdeni. Ha Illig a történelmet első kézből, azaz a "hamisított" dokumentumokból ismerné, akkor nem tenne ilyen szenzációs megállapítást. De amit felhasznál társaival, az sok esetben önkényesen kiragadott részek, hivatkozások, másodkézből szerzett ismeretek, hivatalosan el nem ismert elképzelések. Valahogy úgy néz ki, hogy ami az ő igazát támasztja alá, azt beveszi a rendszerébe, ami nem, azt figyelmen kívül hagyja, vagy kijelenti, hogy hamisítvány. Legalább is a vitatkozó történészek állításai szerint így tesz. És bizony én hiszek nekik. Nem mondom, hogy amint meghallottam Illig elméletét feltétlen hívéül szegődtem volna. Mindössze annyi volt, hogy mint laikus érdeklődő valóban nem tudtam, hogy van-e valami igaz alapja az állításának? Nem hinném, hogy ha valami abszolút új, azért azt el kellene vetni. Azért mert ellentmond az eddigi tudásunknak. Azért, mert ellenkezik a hivatalos állásponttal. Meg kell adni a lehetőséget, hogy az igazát bizonyítsa. Valami olyasmit vártam, hogy a történészek azt mondják: ez nem lehet így, de vizsgáljuk meg, valóban hova tűnt a nevezetes három nap, azaz a három évszázad?
Most, hogy végigolvastam a szakmai véleményeket, nem várok semmi ilyesmit, engem tökéletesen meggyőzött Hetesi Zsolt csillagász számítása, és a történészek fejtegetései az adott korral kapcsolatban. Persze ennek a történetnek nálunk lesz még folytatása. Ez az én véleményem, s nem kívánom, hogy bárki magáévá tegye.

Október 27. hétfő, úton, Brugge. Kitört a vénasszonyok nyara. Átértünk a Doveri szoroson, és hétágra süt a nap, csendes a tenger, gyönyörű az idő. Zeebruggénél zsilipeltünk, onnan még 12 kilométer az út egy csatornán a festői kisváros kikötőjéig. Késő volt mire megérkeztünk, fél éjfél körül zuhantam ágyba. Azért a holnapi napra nagy várakozással nézek, mert Oleg ígérete szerint mindenki kimehet a városba.

Október 28. kedd, Brugge. Korán kellett kelnem, hatra ígérték magukat, és hatkor a darus már fordult is a hajó főlé, hogy megtegye az első markolást. Remélem mindenben ilyen szavatartók lesznek, mert azt is mondták, hogy nem fejezik ma be a kirakást, arra csak holnap délben kerül sor. Az Andromeda Bruggében Ahhoz képest, hogy szénrakodó, a környék rendezett és tiszta. A rakpart szépen lebetonozva, a különbőző szénfajták betonfallal elválasztva, és minden négy órában jön a locsolóautó, hogy lemossa a rakpartot.
Itt állunk a városban, kétszáz méterre egy bevásárlóközpont, ellentétes irányban a központba vezető út.
Francissal mentem ki. Ugyanabban a cipőben jár, mint Edmondo leledzett az Isartalon. Pénzt akar utalni a számlájáról, mert az asszony rimánkodik, hogy a gyerekek beiskolázására kell. Két fia és ugyanannyi lánya van. (Lehet, hogy jó későn kezdik az évet?) A ghánaiak nem merik hazautalni a pénzüket, mindegyiknek Hollandiában van bankszámlája, mert otthon nagyon megvágják őket, adót vonnak le, meg a bankok megbízhatatlanok, és ilyesmi. Szóval hetek óta azért rimánkodik az éghez, hogy Rotterdamba menjünk, mert onnan nem gond átutalni.
Fél tízkor indultunk, arra amerre a révkalauz útmutatása alapján a kijáratot tudtuk. Jól megsétáltatott minket, mert a városközpontba pont az ellenkező irányba kellett volna menni, így tettünk egy nagy kört, feleslegesen.A bruggei városházA várost az első látásra megszerettem. Hangulatos történelmi városközpont, és az oda vezető úton is kedves kis utcákon, gyönyörűen karbantartott régi stílusú épületek között koptattuk a cipőnk talpát. Útközben megtaláltam a boltokat, amiket kerestem: egy számítógép üzletet, egy papírboltot, de előszőr a pénzünket kellett beváltani. Bankot előszőr a Markton, a piactéren találtunk. Euróra cseréltük az angol fontjainkat, és a svéd koronát, aztán Francist elküldték a Western Unionhoz, hogy ott tud készpénzt átutalni. Ez nem a legjobb útja a pénzküldésnek, mert rohadt drága, de nincs más lehetőség. A bank után szétváltak útjaink. Sétáltam egyet a Markton, a kora reggeli napfény élesen megvilágította a kávéháza teraszait, a Belvedere hatalmas, város főlé magasodó tornya szinte alig látszott az ellenfényben, és a levegő is párás volt. Mostanra elolvadt az éjjeli fagyban megkötött víz, hideg volt, de azért kellemes. Tipikus október végi, november eleji csípős hideg, ami később kellemes meleggé változott, pedig nem volt több, mint tizenhárom, tizennégy fok. A Belvedere tornya az udvaráról nézveA Belvedere udvarán sokan várakoztak, hogy felliftezzenek a toronyba, ezt nem vártam meg. Arra azért jó volt, hogy bementem, mert a toronyról jó képet készíthettem a szikrázó napfényben. Kezdtem fáradni. Így aztán megkerestem a papírboltot, vettem a Rotring ceruzámba hegyet, aztán egy számítógép üzletben képernyő tisztító kendőket. Jól megkérik az árát...
Találtam egy fodrászt is, nem volt vendége, beültem egy nyiratkozásra. A borbély flamandul kérdezett, aztán látva, hogy nem értem, azt kérdezte, hogy németül, vagy angolul szórakoztasson-e? A pasi, mint egy vérbeli figaró, megállás nélkül beszélt. Megtudtam tőle, hogy az utcában élt egy magyar származású ember, akinek varrógépüzlete volt, de már meghalt, kilencvenkét éves korában. Elfecsegte, hogy tavaly sok spanyol turista volt Bruggében, pedig nem szokásuk északra járni, de azért, mert az elmúlt évben Brugge és Salamanca közösen volt Európa Kulturális Fővárosa. Az kiderült, hogy nem sok dunsztja van a hajózásról, mert azt kérdezte, hogy vitorláshajóval vagyok-e? Ezenkívül megtudtam, hogy a vendégeit mindig elviszi egy hajókörútra a várost körülölelő csatornákon, hogy Olaszországban többször volt, és szereti az olasz ételeket.A Belvedere tornya a Marktról Közben megfrizurált, és megvágott a végén 12 euróval.
Fél egyre értem a hajóra. Utána Oleg ment ki. Este háronegyed tízig dolgoztak, holnap folytatják, szavatartó emberek ezek, kérem!

Október 29. szerda, Brugge, úton, Antwerpen. Azt tudtuk, hogy a következő berakó Antwerpen lesz, és a rakomány Mustolába, a Saimaa csatornában levő kikötőbe szól. Azt is megadta az RMS, hogy 1800 tonnát rakunk be (valami ömlesztett rakományt), de nem, hogy mit. Illetve a táviratban az állt, hogy 10% moloo, és fogalmunk se volt, hogy ez miféle rakománynak a milyen 10%-a?
Oleg rákérdezett. Hamar megjött a válasz: moloo = more or less owner option, azaz többé kevésbé, a tulajdonos opciója szerint, ami azt jelenti, hogy 1800 tonnát rakunk be, 10% eltérés lehet, a parancsnok belátása szerint. (ez azért van, mert meghatározott merüléssel kell a csatornához érkezni Finnországban, ahol a maximális merülés 4,35 m.).
Hát vannak ilyen faramuci rővidítések, amikkel az ember kell, hogy előszőr találkozzon, ez a mi gyakorlatunkban most következett be.
Egy hangulatos kis kastély a városbanEgyre lett kész a kirakás, utána válaszfal állítás, de csak egy, mert különben lekéssük a zsilipnyitást. A zsilip előtt érdekeset láttam, és fényképeztem: ide hozzák a Tricolor szétvágott darabjait. Kettő szekció rozsdásodik a parton. Pedig milyen szép hajó volt valamikor.
A pilot szerint Zeebrugge Európa legnagyobb autó export-import kikötője. Valamikor Bremerhaven volt, de mára a belgák átvették a vezető helyet. A Tricolor innen indult utolsó útjára, és ide tért vissza roncsaiban. Így érkezés után, került sor a másikra.
A hajóbérlő kierőszakolta Olegtől, hogy a kikötőben ne vegyünk pilotot, a barba nagy nehezen belement, viszont felajánlotta, hogy a kapott bónuszt megosztja, ha vele leszek a hídon. Miért mondtam volna nemet? Látszik, hogy nem német...

Október 30. csütörtök, Antwerpen, úton. Hajnali fél egyre álltunk part mellé. Utána a válaszfalat viszonylag gyorsan helyére tettük, kettőkor már mindenki aludt. A matrózoknak megengedtem, hogy tízig ne bújjanak elő, vállaltam, hogy Olegnek megmondom reggel, én engedtem a pihenőt. Oleg természetesen egyetértett a reggelinél. Tízkor hátrább álltunk ötven métert, utána aki élt és mozgott nyomás a Sunny Radióhoz. Vámmentes kikötői üzlet. Én maradtam, nincs mit vennem.A Tricolor roncsaiA berakás végén egy kis botrány volt, mert a hajó őt centit orron volt, és jobbra dőlt két fokot. Mondom a stevedornak:
- Tegyenek át egy markolóval az elejéből középen balra.
- Mit képzel, chief, ez lehetetlen! Tilos a rakományt berakás után mozgatni!
Aranyos! Ezt miért nem tudták előbb mondani? Ez azért elég jellemző a hajóbérlőre, hogy egy oldalról egy csomó fölösleges információval látnak el, másfelöl lényeges dolgokat nem adnak meg. Bár ezt a surveyornak és a rakodóknak illet volna mondaniuk. Nyilván azért következik be efféle félreértés, mert mindenki teszi a dolgát a megszokott módon: ha szenet rakunk, fel se merül az agyamban, hogy nem szabad mozgatni berakás után. Ők is tették a dolgukat, ahogy megszokták, gondolom nem gondolták, hogy a kokszot mozgattatni akarom, ha befejezték a hajót. Ugye a jó pap holtig tanul, hát én most tanultam meg, hogy a koksz kényes szén, és nem szabad a darabokat megtörni, összezúzni... Hétkor a zsilipben voltunk, elég későn, ahhoz képest, hogy háromnegyed őtkor indultunk. Viszont Oleg viszi a hajót Steenbankig.

Október 31. péntek, úton. Októberhez képest elviselhető az idő. Ma egy kicsit kidőlt a bili:

Az elégedetlenek...

A szakács mindenki munkáját ellenőrzi, és úgy találta, hogy ő dolgozik a legtöbbet. Ez mondjuk általános a szakácsok esetében, még akkor is, ha valóban ők azok, akiknek nem adatik meg a hajón, hogy egyszer-egyszer tovább aludjanak, és a főzés mellett - mivel matróz-szakácsi szerződéssel vannak a hajón - a manőverben és a válaszfalállításban részt kell venniük. Na, és sok esetben ezek nem az ő munkaidejébe esnek, ez igaz. Viszont az is, hogy nem az ő dolga, hogy azzal törődjön, hogy a matrózok miért nem dolgoznak vasárnap? Aztán Francisnak nem tetszett, hogy a barba felrendelte hidat takarítani.
- Ez nem az én dolgom... - reklamált Olegnél.
A lüke, hát jobb kint a szélben, esőben súrolni a decket? Mert Augusto azt csinálta. Na, mindegy. Nem kell ezekkel foglalkozni.
Csak a furcsa az, hogy a német parancsnoknál egyik se morgolódott, vagy csak magának. Vége a hónapnak, holnap letelik a szerződés egyharmada!


NOVEMBER

November 1. szombat, úton, Kieli-csatorna, úton. Szaggatott napunk volt Oleggel. Este korábban kezdtem, hogy aztán éjjel kettőkor feljöjjön a hídra, Cuxhaventől ő akarta vinni a hajót. Meglátta, hogy hol vagyunk, ideges lett: - István túlságosan jobbra jöttél a hajóval! - mondja, és azonnal bekormányozta a folyó közepére.
- Andromeda, rossz helyen hajózik, húzódjon jobbra, ahol eddig jött! - szólt ránk azonnal a cuxhaveni forgalomellenőrzés.
Magamban vigyorogva mentem le pihenni. Arra gondolni se lehetett, hogy lefeküdjek, mert annál rosszabb egy óra múlva felkelni. Fél négykor zsilipelés, kivittem a hajó papírjait az irodába, majd utána hatig szolgálat.
Lejárt két hónapom! Ezzel együtt, úgy látszik, a békesség ideje is a hajón.

Megy a szarkeverés

Ha valamit utálok, akkor ezt nagyon. És úgy, hogy valahol mindenkinek igaza van: Sztyepan azért panaszkodott Olegnek, hogy az rendben van, hogy manőverezik, de a kikötőköteleket készítsék elő neki, hogy csak a végső stádiumra kelljen jönnie. Meg a szakács is hasonló véleményen van.
Most megkaptam utasításba, hogy utasítsam a matrózokat, hogy manőver előtt készítsék elő a köteleket hátul is.
Jogos, elvégre ők a matrózok. De ők azért morognak, hogy sose kellett csinálniuk, a német barbánál nem Holtenau, híd a zsilip előttvolt szokásban.
Lehet. De most nem német van, hanem Oleg, és ő így rendelkezett... Na, mindegy.

Előléptem...

Mégpedig matrózzá! Délelőtt érkezünk Holtenauhoz, a zsiliphez. Fél tizenegykor Augusto ébreszt, nagy álmosan feltápászkodtam, felbaktattam a hídra.
- Miért keltél fel? - kérdezi Oleg csodálkozva.
- Augusto keltett a zsilip miatt - mondtam az igazságnak megfelelően.
- Azt mondtam neki, hogy a matrózoknak szóljon... - mondta Oleg legyintve. (A szakács ilyenkor matróz.) A zsilipbe megérkezett Britta Jahn kisasszony (lám, már nem Kisnagysád, kitanultam a nevét a telexekből), hozott mindenféle anyagot, amit megrendeltünk.

Az elátkozott nyomtató


Kaptunk még szeptemberben egy HP nyomtatót a használhatatlan számítógéphez (mert nyomtató nélkül használhatatlan). Amikor megjött, írtam, hogy kaptam egy letolást, mert nem ellenőriztem le a kábeleket. Na, azóta lett nyomtatókábel, de a konnektorba még nem tudtuk bedugni, mert nincs hozzá adapter. Ma Britta Jahn hozott egy zacskónyi adaptert azzal, hogy az egyik biztosan jó lesz. Én rőgvest tudtam, hogy nem, mert miért lenne jó egy otthon, az irodában kidobott, használhatatlan Nokia tőltő, vagy Canon adapter? Nem is találtam megfelelőt.
Így a komputer ügy tovább dagadozik, majd mire kihajózom, talán megoldódik.
Azért szeretek a Balti tengeren hajózni, mert itt napközben is jön a Kossuth. Hallottam ma délben az Élelmiszer Magazint, András szerkesztette.

November 2. vasárnap, úton. Mindenfelé viharjelzést ad a dán parti állomás, de eddig jó az idő. Igaz, a Balti tengerhez képest: most három mérföldes a láthatóság, de a szél gyenge, a víz nem hullámos.Ősz a Saimaa csatornábanEnnyi történt ma, illetve még az említésre méltó, hogy egész délután jól jött a Kossuth, jól elszórakoztam. Francis délután feljött a hídra, vagy két órát téptük a szánkat.

November 3. hétfő, úton. Mint tegnap. Kaptunk négy Notice to Marinerst, azokkal bíbelődőm. Ilyen még nem volt, hogy november elsején megkaptam az október 23.-it. Így most teljesen napra kész lesz a térkép és szakkönyvjavítás. Még mindig nem tudtam megszeretni ezt a bíbelődő, precíz-pepi munkát...

November 4. kedd, úton, Mustola. A hajnali őrség minden gond nélkül lezajlott volna, ha nem kellett volna rekedtre üvöltöznöm magam...
Ahogy elhagyjuk Gogoland szigetét, az orosz parti őrség hívja a hajókat, be kell jelentkezni. Hallom, hogy hívnak. Tisztán, erősen jött az adás, én vagyok az a hajó, amelyik 60 fokos útirányban halad a 2-es és 3-as bója között. Válaszolok. Semmi, azaz újra hív... Válaszolok, újra hív. Ez így ment másfél órán keresztül. Előszőr dühös voltam, aztán már csak röhögtem.

Kikötés a zsilipben
Végül hallom, hogy egy másik állomás, amelyik a szentpétervári forgalmat ellenőrzi (az én parti őrségem a 10-es csatornán dolgozott, a szentpétervári a 11-esen), és ő hívott, hogy ő hall engem, és hallottam is, amint elmondja a Gogoland szigetén levőnek az adataimat, és azt is, hogy másfél órája válaszolok minden hívására.Oleg fél hatkor jött fel a hídra. Szerintem ideges, mert nem volt még a Saimaa csatornában. Onnan is gondolom, hogy egész úton azzal nyűglődött, hogyan rendeljen csatorna-révkalauzt, mert nem talált egyetlen táviratot se ebben az ügyben. Hiába mondtam, hogy Vyborg pilot mindent elintéz, azt kell megrendelni, onnan megy minden automatikusan.
Vyborg pilot mindenesetre oroszosan azt mondta, hogy 10 körül lesz révkalauz (ez moszkvai időt jelent, ami két órával előbbre jár, mint mi). Tizenegykor keltem, éppen egy zsilipbe érkeztünk, ezt onnan láttam, hogy nem látok semmit, amikor az ablakon kinéztem, s hogy miért nem láttam semmit, azt rögtön tudtam, mert olyan közel van a zsilipfal minden dokkban, hogy majdnem súroljuk a falat.
Felmegyek, hát még csak az elsőbe - a Brusznitcsnoje zsilipbe - álltunk be.Az Ilisztoje zsilipbenÉpp két kedves orosz hölgy caplatott le a hídról, ők voltak a beléptető vizsgálat, elmúltak volna a régi szép idők, amikor 25 egyenruhás jött lejmolni cigit és piát? A napom csendesen telt. Oleg a hídon, a két matróz intézte a kikötéseket a zsilipekben, nekem semmi dolgom nem volt. Ezek a zsilipben való kikötések azért mások, mint egyéb, normális helyen! A hajó közepéről adnak ki egy kötelet, ezzel fogják meg, elől egy méter van a zsilipkapuig, hátul is van vagy kettő, de csak akkor, ha a kaput már becsukták. Nyitott állapotban úgy tíz centire van a farunktól.
Az egyik oldalon a falhoz simulunk, a másikon így van vagy hatvan centi "szabad" vízfelület. A következő, az Iszkrovka zsilip egy mérföld, ott sikerült félpofára - csuszára - kapni a zsilipbejáratot, egy kicsit megnyomódott a muráda a próván (orrban). Ez közel se volt olyan nagy, mint az előző, mintegy kétméternyi vízszintkülönbség volt csak. A Cvetocsnoje zsilip megint magas, legalább nyolcméternyi a különbség az alsó és felső vízszint között. Negyven perc múlva érkeztünk az Ilisztoje zsiliphez. Felmentem a hídra, mert gyanúsan lassan haladtunk.Bent vagyunk a zsilipben- Egy hajó jön ki a zsilipből, meg kell várnunk - mondta a pilot. Egy CTK jött ki, ebből a típusból van vagy "hatmillió" az oroszoknak, nincs is nevük, hanem csak sorszámuk. Hamarosan hívták a pilotot telefonon. Amint végzett, lemondóan mondja:
- A CTK megnyomott valamit a zsilipben, a Dockmaster nem ad engedélyt a bemenetelre, le kell állnunk, a zsilip előtt van egy rakpart, oda megyünk. Nem tudni mennyi időt töltünk itt, egy órát, egy napot, pár napot? Hamarosan látjuk, hogy egy csónak megy a zsilipbe (oroszok, tehát evezőscsónak volt), majd tíz perc múlva jön az ukáz: mehetünk. Ennek az ijedtségnek az örömére megint megtűzte a pilot a zsilipfalat, újabb sérülés, de már hozzászoktunk. A fiatal révkalauz nem állt a helyzet magaslatán. A Pälli zsilip az első finn. Innen két óra az út a következőig. Ide már sötétben érkeztünk, pedig csak négy óra volt. Öt körül felmentem a hídra. Koromsőtét volt. Azaz nem: sűrű ködben haladtunk. A két keresőreflektor bekapcsolva, a bójasort keresték velük, a tejfehér fénysugár még a víz színe előtt elenyészett, de azért bóják tetejét meg tudta világítani.A zsilipkapu zárva, fent az irányítótoronyA közelben fények a parton, azt hittem egy kis városka. Ahogy közeledünk a bal oldalon a kőd kezdett furcsa alakot ölteni: mintha mintázata lett volna, függőleges erezetnek tűnt, átmentem a híd másik oldalára, hát két méterre tőlünk nyárfaerdő...
Amikor közelebb értünk, kiderült a fények határátkelőt jelentettek. Itt van az orosz-finn határ. Végleg megérkeztünk Finnországba. A bóják mindegyike világított, innen a csatorna partján nátriumlámpák mutatták az utat. Fantasztikus, sziklába vájt mederben folyik a víz, már látni lehetett mindkét partot, a sűrű köd csak a kis tavon volt. Megérkeztünk a Souskua zsiliphez, innen már csak húsz perc az út a kikötőhöz, Mustoláig. Persze ez a kikötő kicsit más, mint amit az ember elképzel: a csatorna partján egy ötven méteres rakpart, a hajók tíz méterre mennek el mellettünk, hát rendesen meghúznak minket is, ki is adtunk annyi kötelet, amennyit csak tudtunk. Éjjel alig tudtam aludni, állandóan hallottam a hajó súrlódását a kikötőballonokon. Holnap reggel hétkor kezdenek, ez nekem hat órát jelent.

November 5. szerda, Mustola, úton. Ahogyan mondták, úgy is kezdtek. Gyorsan haladtak, közben meghozták a nagynyomású szivattyút, de ami rossz, hogy nekünk kell vele kimosni a raktárt. Először sima vízzel, majd ezzel a ketyerével, ami nagynyomású gőzt fejleszt. Hiába tiltakozott Francis, hogy tűzoltóvízzel szépen kimosták, muszáj volt nekiesni másodszor is, nem kockáztathattuk, hogy a surveyor ne vegye át a raktárt.Zsilipre várakozó hajóEste ötkor indultunk. Úgy volt, hogy manőver után mehetek aludni, de még nem indultunk el, amikor Oleg szólt a kézi rádión:
- István, indulás után gyere fel a hídra, ez tavi révkalauz, nem csatornapilot. Így aztán nem volt mit tenni, fel a hídra, az egyik oldalon én mondtam a távolságot a parttól, a másikon Oleg. Nem kell sokra gondolni, ilyeneket szóltunk:
- Húsz centi, harminc centi...
És persze elkaptuk a jobb oldallal, majd a bal oldal koccant, a barba kész "ideg" lett, mire beálltunk az első zsilipbe. Szegény révkalauz csak szerencsétlenkedett, látszott rajta, hogy totál ki van készülve idegileg ő is. A végén azt mondta, hogy a következő zsilipbe a parancsnok vigye be a hajót. Azt egy koccanással megúsztuk, szép manőver volt.
- István, minek csatornapilot, ha én állok be a hajóval? - kérdezte utána megkönnyebbülve. Az utolsó zsilip - Maläkia - után mentem aludni.

November 6. csütörtök, úton, Joensuu. Az út a tavon tizenhat óra, ezt három pilotváltással tettük meg, azaz mind a négy mintegy 40 mérföldet hozta a hajót.Naplemente a Saimaa tavonNyugi volt, viszonylag sűrű köd, így aztán nem láttam semmit, mondta is nevetve a kalauz, hogy jobb is, mert igen keskeny átjárókon evickélünk át. Mondjuk a radaron látszott, de a folyamin, ami nem mérföldben, hanem kilométerben számol, és a távolságot így igazából nem érzékeltem. Jót beszélgettünk, hamar elrepült a négy óra.
Sok minden szóba került. többek között elmondta, hogy a fakitermelés télen is megy, nem számít a hideg (hiszen a gépek vezetőkabinja fűtött). A fát teherautók hordják a jégre. Ha már egy méter vastag, akkor a legnagyobb kamion is rámehet. Ha vékonyabb, akkor locsolják - felhízlalják - a jeget. A fát lerakják, megkötik, aztán tavasszal "kiolvad" alóla a jég, és máris úsztatható a fa. Speciális, Brazíliában nem sűrűn alkalmazható technika...
A révkalauzom Savonlinna előtt - egy 15 ezer lelket számláló város - szállt ki. Itt új kalauz jött, de még maradnom kellett, mert a város után egy híd van, amelyiknek a magassága csak 14,4 méter, így az árbocokat le kellett hajtani, hogy átférjünk alatta. Utána alhattam, csak érkezésre keltem. Tizenegyre part mellett álltunk, és a nap hátralévő része a mienk, csak holnap reggel hatkor kezdenek.Óránként 500 tonna a berakási rekord ezzel a A surveyor átvette a raktárt, délután térképeztem, szakkönyveztem, a következő utat vittem be a GPS-be.

November 7. péntek, Joensuu, úton. Mindig elámulok az újabb és újabb rakodóberendezéseken, amivel a hajó állásidejét jelentősen lehet lecsökkenteni, felgyorsítani a berakást. Itt is egy újabbal találkoztam. Valamikor említettem (még az Isartalon), hogy automata kioldószerkezetet készítettek, és azt távirányítással működtette egy ember. Most azt is megspórolták, hja, az emberi munka a legdrágább, ahol csak lehet kiküszöbölik! Itt egy muris, hidraulikus szerkezetet helyeznek a kötegek tetejére, két fog összekattan az átfogó drót alatt, nem kell két ember aki a horgokat beakassza, és nem kell, aki kioldja, mert a darus egy kapcsolóval elintéz mindent. A berakáshoz kell: egy darus, két villástargonca vezető, és egy pasi, aki figyeli, hogy az automata fogak jól megfogták-e a kötegeket. Hol vannak a valamikori tíz-tizenőt fős rakodóbrigádok? Kicsit kószáltam a hatalmas raktárban, ahova vagonokba érkezik a cellulóz a 40 kilométerre levő gyárból. Most kísértetiesen üres volt, azt hiszem, talán ha még egy hajóra való rakomány van benne. A rakodásvezető - egyben targoncás - elmondta, hogy télen feltöltik a raktárt, 35 ezer tonna cellulózt halmoznak fel benne, ez mintegy 22-24 hajó rakománya.Keskeny félsziget a tavonNagyon nem kószálhattam el a hajótól, mert négy óra alatt végeznek, mondták, és nem hazudtak. Ez a lánctalpas, hidraulikus karokkal működő daru (nincs kötélzete, a rakodószerkezet a kar végén van közvetlenül) hihetetlen gyors (a lassú kötélcsévélést kiküszöbölték), a rekordja eddig 476 tonna egy óra alatt! (Ez 238 köteg cellulóz, egy emelés 6 köteg, tehát egy óra alatt 40 emelés, ami pedig másfél percenként egy!) Indulás tizenegykor. Egy kicsit átvariáltuk az őrséget, mivel hajnali három körül leszünk az első zsilipnél, és Olegnek is kell valamit aludni. Délután ötkor leléptem, este tízkor kezdtem. A délutáni őrség alatt fényképeztem, videókat készítettem, elfoglaltam magam, mert a révkalauz olyan volt, mint egy Kuka Matyi. Onnan derült ki, hogy tud angolul, hogy szólt: ott jön a pilotcsónak a váltójával.

November 8. szombat, Saimaa csatorna, úton. A révkalauz, a tóra jövet a csatorna után behoz egy nyomtatványt, amire mindegyikük beírja a szolgálatát, a megtett mérföldet és mellé a szolgálat díját. Összeadtam, íme: 356 mérföld oda-vissza, és ez 3453 eurót kóstál. Nem olcsó mulatság, főleg, ha hozzáveszem a csatornaszolgálat és a Vyborg-csatorna pilot díját is! Négyre értünk a Maläkia zsiliphez, akkor gyorsan elmentem aludni.Kijöttünk a zsilipbőlKilenckor felébredtem, felmentem, gyönyörű napsütés, hát fényképeztem, videóztam megint. (Ezek nem igazi videók, mert a digitális fényképezőgép csak 15 kockát csinál másodpercenként, rossz a minősége, szinte élvezhetetlen.) Délután hívtam az asszonyt, miután automata sms értesítést kaptam, hogy a telefonszámlára pénz érkezett. Még nem volt otthon. Szabolcs vette fel.
- Szia... - köszöntöttem, mert nem tudom, ki veszi fel.
- Kőszeg! - volt a meghökkentő válasz a fiam részéről.
- Tessék?
- Kőszeg! - mondta újból.
Hát, mit mondjak? Kőszeg egy igazán jó szó. Kőszeg szép szó, gyönyörű nyári emlékeket idéz, esti sétát a vár környékén, a Várkörön, egy kellemes vacsorát a Kulacsban, de nem hinném, hogy Szabolcs is effélére gondolt.
- Mi van Kőszeggel...? - kérdeztem bizonytalanul.
- Nem Sopron, hanem Kőszeg - volt a válasz, s rögtön tudtam, hogy az Ottlik könyvre utal, hogy ott volt a katonai iskola, ahol az Iskola a határon játszódik. Ezek szerint mégis az első érzésem volt a jó.

November 9. vasárnap, úton. A hajnali őrségben meglepetés ért: csengett a telefon. Biztosan téves, gondoltam, de nem: az asszonykám volt.
- Isti, látod amit én? - kérdezte nagy titokzatosan.
- Miért, mit látsz?
- Teljes holdfogyatkozás van...
Hiába mentem ki, és forgattam a fejem, teljesen be volt borulva, így semmit nem láttam. Azért egy jót beszélgettünk, és elbúcsúztunk. Remélem el tud aludni.
Szép időben hajózunk. Délután nyugi, még az asszony se hívott.

November 10. hétfő, úton. Csendes időben hajózunk. Ennyi történt ma. Meg egy nappal kevesebb az élet...
Bombatámadás volt Rijadban, valószínűleg az al Kaida volt.

November 11. kedd, úton. Már az Északi tengeren hajózunk. Délután telex jött, Aberdeenben rakunk be egy finn kikötőnek. Onnan valószínűleg a Saimaa tó lesz megint, legalább is remélem, nem úgy, mint Oleg, mert neki a háta közepére se hiányzik. Szeptember közepén majd szívszélhűdés ért: a komputernek elment a hangja. Próbálhattam bármi hibakeresést, mindenre azt mondta, hogy rendben van, jól működik a hangkártya. Akkor otthon a szerviz, hiszen garanciális, gondoltam.
Ma fotókat másoltam Olegnek. Mutatom, hogy nincs hang, illetve alig hallhatóan hallani valamit, de csinálhatok bármit, nem lehet felerősíteni egyik szoftverrel se. Erre Oleg odanyúl a laptop oldalához, és hangosító gombot feltekeri, és láss csodát: van hang!
Az első olyan masinám, amin van külső hangerőszabályzó... De olyan rejtve, hogy eddig nem vettem észre, és nyilván teljesen véletlenül levettem a hangot.

November 12. szerda, úton. Ma már nem jött jól a Kossuth délután. Ennyi. Lityegős nap volt. Holnap reggel Blyth.Esti
hír: Bombatámadás Irakban, huszonhat olasz katona és iraki állampolgár halt meg.

November 13. csütörtök, úton, Blyth, úton. Hajnalban adom át az őrséget Olegnek:
- Déli szél várható estére, 8-9-es erősségű vihar...
- István az nem lehet, valamit elértettél, nincs oka a viharnak - mondja, és veszi elő az időjárástérképet amit tegnap vett a fax. Magyaráz, érvel, hogy nincs oka a déli szélnek. Viszem a hajnali holland előrejelzést. Megnézi, csóválja a fejét, mert persze az is adja, akárcsak a BBC a déli szelet. Azt hiszem, egy kicsit túl nagy meteorológusnak tartja magát... Aberdeen - kikötőFél tizenegyre kikötöttünk, tizenegykor elkezdték a kirakást, hipp-hopp kész lettünk ötkor. Addigra már teljesen megváltozott a véleménye, mert minden csapból orkán folyt... Minden adó 9-11-es vihart jósolt, de csak hajnalban kezdődik a haddelhadd. Délkeleti szél indít, majd déli, délnyugati, és végül nyugati, és péntek estére lecseng a dühe, akkor már csak 6-7-es szél lesz. Így a kirakás végeztével alig tudtam a raktárakat becsukni, máris kiáltotta:
- Orrköteleket eldobni...
Még vacsora előtt volt fél óra szolgálatom, ebből negyed azzal ment el, hogy Oleg végig azon morfondírozott, hogyan lehetne megúszni a szar időt.
- Ha hajnali négyre Aberdeenbe érünk, akkor minden oké. Csak nem raknak be túl hamar, s estére már elviselhető lesz!

November 14. péntek, úton, Aberdeen. Fél órát késtünk, és valóban, már elég jókora hullámokat gerjesztett a fújni kezdő délkeleti szél. Azonnal behoztak, és mivel semmi információnk nem volt, ezért Oleg elküldött aludni.Aberdeen - a kikötőben a hajónk Tíz felé kecmeregtem elő, épp az ügynökkel beszélt a barba.
- Holnap reggel hétkor kezdik a berakást. Ha akarsz menj ki a városba.
Hát meg kell mondja, hogy voltam már többször is úgy hajón, hogy közel a városhoz, de ez mindenen túltett! Ha egy százötven méteres utcán végigmész, akkor a város történelmi központjába vagy, a főutcán! Persze az idő ramaty, fúj a szél, kergeti a súlyos, szürke felhőket, nem éppen fényképezésre való idő. Hát ez meg is látszott a képeken.
Tetszik a város. Igaz, a Union Street teljesen szürke. Éppen felújítottak egy épületet, szürke blokkokkal burkolták, hogy ne lógjon ki a környezetből, olyan hangulatot áraszt, mint a szemközti régi kastély. A boltok zsúfoltak, vásárló is sok van, itt a karácsonyi bevásárlás megkezdődött, pedig hol van még a bronzvasárnap, amikor otthon igazából kezdődik a veszett tülekedés és pénzköltés. Én is beálltam, az Argosban - katalógus áruház - vettem egy kicsi, de jó minőségű Sony hangszórót a laptophoz. Aztán próbáltam venni valamit, amivel a bőrkeményedést lehet a sarokról levarázsolni, hát azt hiába kerestem.Hajnal a kikötőbenHárom órát sétáltam, aztán bejöttem. El se fáradtam nagyon (egy kicsit igen). Valószínűleg holnap reggel kezdenek. Ez még nem biztos. Lesz egy jó éjszakám.

November 15. szombat, Aberdeen, úton. Mintha nem is lett volna tegnap szél, eső, ronda idő, reggelre mindent elfelejtettünk. Nyolckor kezdtek, és kettőre már meg is kötöztük a rakományt. A viharra a holthullámok emlékeztettek, a szél 4-5-ös északnyugati, nem zavaró. Mielőtt kiértünk volna a mobil hálózat hatásköréből felhívtam Encsit.

November 16. vasárnap, úton. Hajnalban azzal érkezett a barba a hídra, hogy California új kormányzója Schwarzenegger. Kíváncsi lennék mennyiben volt hatása (ha csak tudat alatt is) a filmek alapján kialakult tökös, kemény legény szerepnek a terroristaveszélynek kitett Amerikában a megválasztásának? Biztos nem én vagyok az egyedüli pszichológus akit izgat a kérdés.

Megette a fene ezt a kitalált középkort...

Azóta is ezen filózom...
Meg aztán, hogy megvan a hangszóróm, meghallgattam a letöltött (kicsit rossz hangminőségű) előadásokat, és nem hagy nyugodni az egész. Több minden "nem tiszta", többek között azért, mert kiderült, nem Illig volt az első, akinek feltűntek ezek a "bizonytalansági tényezők". Egy Horst Furmann nevű professzor egy 1986-ban rendezett, a középkori oklevélhamisításokkal foglalkozó kongresszuson mondta: vagy minden hamisító próféta volt, vagy gond van az időszámításunk körül. Ugyanis a történészek is tudják, hogy a kb. 270 Nagy Károly korabeli oklevél közül 101 hamis. És ezek közé került Egenhardt Vita Carolija (Nagy Károly élete), valamint a Birodalmi Krónikák, és csak ez a két írott forrás bizonyítja Nagy Károly létét. (A prófétaságot azért mondta, mert a Károly korában hamisított okleveleknek csak a X. században volt hozadéka. S azt ugye mondani se kell, hogy ha valaki hamisít, azért teszi, mert azonnal szüksége van az eredményre, raktárra nem hamisítunk, hogy majdcsak hasznát veszi valaki!) Most az a kérdés, hogy Hetesi Zsolt által említett csillagászati Tavaszpont számítás mennyire pontos, mennyire szavahihető? Na mindegy, majd ennek utánajárok, de azért azt hiszem, hogy ez rendben lesz...
Legalább is remélem. És vannak más dolgok is. Sajnos olyanok, amik engem igen érzékenyen érintenek. Ugyanis kiderült, hogy azért a Rubicon folyóiratban megszólalt szakértők - hát, hogy is fogalmazzam? -, ők is gyarló emberek. Nem tudom, melyik szót használjam: egyesek hazudnak, vagy a csúsztatnak a jobb. A csúsztatnak számomra már pejoratívabb, mint a hazudnak, mert tudjuk a napi politikai életből, és a sajtóból, hogy nagyobb károkat lehet okozni a féligazságokkal, mint az "egyenes" hazugságokkal. Ugyanis ezek hihetöbbek, és az emberek jobban átverhetők.
Ifj. Barta János professzor írja: "Meglehetősen szabadon bánik Illig az építészeti emlékekkel is. A középkori építészetre vonatkozóan vannak szerény ismereteim, ezek mégsem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy belássam, miért előzné meg korát az aacheni palotakápolna kupolája." Ezután fejtegeti, hogy miért nincs igaza Illignek a kupolát illetően. Ezt a fejtegetést teljesen megkajoltam, már olyan szempontól, hogy azt hittem, ezzel Illig a padlóra került... Csak azt nem tudtam, hogy a professzor úr csúsztat egy pöttyet.
Ugyanis Illig a könyvében egy halom olyan sajátosságra mutat rá a kápolnával kapcsolatban - a rádióműsorban így hangzott el -, aminek nincs építészeti előzménye, ami csak a X. században jelentkezik, és ezek közül a kupola csak egy! Barta professzor fejtegetése alapján én azt gondoltam, hogy íme, tessék, na, erre mit mond Illig, és kiderült, hogy a tudós történész előkaparta azt az egy dolgot, amire van néminemű magyarázat, a többiről pedig mélyen hallgat.
Persze a bizonytalanság fennáll, mert nemcsak ifj. Barta csúsztat, hanem a rádióbeszélgetésben is elhangzott egy: ott arról beszélt Pap Gábor, a művészettörténész, hogy az Illiget kritizálók azzal intézik el, hogy a niceai zsinattól korrigálta Gergely pápa a naptárt, holott i.e. 45-ig kellett volna (Julius Cesarig), és azt elfelejti elmondani, hogy ebben az érvben a történészek részéről az is benne foglaltatik, hogy a zsinat esetleg korrigált három napot (csak ez nem bizonyítható, de vannak rá utaló jelek, tehát megtörténhetett, és a történész ugye nem állíthat, ha nincs rá bizonyítéka!).
Szóval rohadt nehéz ügy.
Viszont roppant hasznos. Sok minden napfényre kerül, amit eddig nem tudtunk. Megtudjuk, hogy mik a történelmi buktatók, amiről a hivatalos álláspont lazán nem vesz tudomást. Sok mindenről kell ezután beszélni, nem lehet agyonhallgatni.

November 17, hétfő, úton. Este Koppenhága előtt megálltunk olajat vételezni. Közben beszéltem Encsivel.

November 18. kedd, úton. Semmi hír, se az ügynökségtől, se a hajóbérlőtől, megyünk bele a vakvilágba, holnap okosabbak leszünk. Korán sötétedik, négykor már csak a feketeség vesz körül, se Hold, se csillagok, csak egy-egy hajó pislákoló lámpája a láthatáron.

November 19. szerda, úton, Kantvik. Késő este álltunk part mellé, de legalább az éjszaka nyugodt lesz.
Már régebben el akartam mondani néhány étkezési furcsaságot a hajón.
Az első ami meglepett, amikor Oleg a zöld salátát a leveshez ette. Előszőr azt hittem, hogy csak a paradicsomleveshez eszi, de később is, mindegy milyen a leves. Ezt csak az érdekesség kedvéért mondtam.
Staszu kezd elkanászodni. Kissé egyhangú a kaja, mindent megszór bőven kaporral, mindegy, hogy rántott húsra teszi-e vagy a főtt krumplira, de a gombalevesbe is jut, és a milánói spagettire is. És ahogy a salátát, savanyúságot párosítja a kajákkal az eléggé lengyeles... Ma hagymás-ecetes hering volt (valami isteni), ehhez sült burgonya, és káposztasaláta. Bezzeg a rántott húshoz nem ad. Annak a tetejére tesz egy csomó sült hagymát, ad mellé kapros sült krumplit és főtt zöldbabot.Kantvik: az öböl túloldalán álló hajó

November 20. csütörtök, Kantvik, úton. Egész nap nyirkos, esős idő volt, 3-4 fokos hőmérséklettel, ezek meg mint a megszállottak raktak, nem érdekelte az eső őket. Igaz, nem volt állandó eső, mert néha havazott.

Marlow policy

Délután nagy telexváltás volt Ciprussal. Ugyanis a barba jó egy hete kért munkaruhákat, és ami a feneség az egészben, azonnal jött a válasz, hogy oké, vegye meg valahol német, vagy holland kikötőben. Ez ugye azt jelenti, hogy jár mindenkinek. Nekem is. Na, a mai telex szerint Vlissingenben megkapjuk, de a parancsnok köteles megmondani a személyzetnek, hogy ezek a Marlow tulajdonában vannak, senki nem viheti magával a kihajózáskor, ha mégis, akkor ki kell fizetnie. Erre Oleg felkapta a vizet.
Nem vagyok rendőr, hogy a hazautazók csomagjában kurkásszak, hogy elviszi-e a munkaruhát, írta telexben Mr. B. Busénak Ciprusra. Na, erre jött a nagy dörgedelem:
Kedves parancsnok, vegye tudomásul, hogy ez a Marlow politikája, aki munkaruhát kap, kötleles a hajón hagyni, mert az a Marlow tulajdona, ezen nem lehet változtatni! Most gondolja el bárki, hogyan néz ki egy overall, amit egy matróz hat hónapig hordott! Majd azt adják annak, aki behajózik? Vagy a levetett melóscipőt is akarják adni? Ki az a marha, aki egy másik után hordja? Én biztosan nem szeretném átvenni másnak a lábgombáját, elég az enyém... Szóval ez tipikus bikkfafejű gondolkodás.
Nem akarom írni, hogy német, (a Marlow német cég, és jellemző, hogy a Marlow Navigationt Francis egyszer úgy emlegette, hoby az M.N. azt jelenti: Maffia Navigation) de ez minden, csak nem ésszerűség. Illetve dehogynem. Ha átviszem másik hajóra magammal, esetleg ott is szöget üthet a személyzet fejébe: jé, jár a munkaruha?, és elkezdik ők is követelni. Ugyanis a tulajdonos kifizeti a a Marlownak. Azt hiszem, mi azért kapunk, mert Oleg először Mr. Rohdent - a tulajt - kérdezte, hogy hogyan lehetne Sztyepánnak szerezni egy overallt, mert már elhasználódott, amit otthonról hozott. Erre a tulaj nyilván rádörrentett a Marlowra, mert Buse válaszolt, és kérte, mit kérte, utasította Oleget, hogy legközelebb tőlük igényelje, ne keverje bele a tulajdonost. Hát ennyi...
Este Encsike felhívott, elmondta az aggályait a kocsival kapcsolatban, de szegény nem a legjobbkor telefonált, mert a kirakás végén, manőver előtt, így le kellett állítanom, és rohanni raktárt csukni, indulás este fél hatkor. Úgy egyeztünk meg Oleggel, hogy én kilencig leszek attól kezdve, hogy a pilot kiszáll, és utána a berakás kezdetéig alszom, még manőverre se keltenek. A hídon felhívtam az asszonyt.

November 21. péntek, úton, Kotka, úton. Éjjel néha megriadtam, de hallottam a főgépet, még alhatom, menetben vagyunk. Egyszer arra kaptam fel a fejem, hogy indul a főgép, na most manővereznek... Attól tartottam, nem tudok visszaaludni, de hamarosan a mobil csőngésére kellett kikászálódnom, fél öt volt. Ez itt fél hatot jelent, s hatkor kezdenek, mondta az ügynök, még Kantvikban, indulás előtt. Amikor kijöttem a kabinból, találkozom Augustóval.
- Most volt vége a manővernek - mondta. Ezek szerint az utolsó megriadástól számítva nem sokat aludtam.
Úgy tűnik, az a mondat, hogy hatkor kezdenek, Finnországban azt jelenti, hogy semmi esetre se őtkor. Hatra kinyitottam a raktárt, fél óra múlva kezdtek csak szállingózni a melósok, háromnegyed volt, amikor elkezdték a berakást. Alhattam volna még háromnegyed órát. Kettőre befejezték, háromkor pilot. Oleg kérdezte, hogyan akarom a szolgálatot, de én inkább azt választottam, hogy hatig leszek, aztán alvás. A hídon nyugodt lélekkel bóbiskoltam, mert a révkalauz viszi a hajót. Amikor kiértünk az apró szigetecskék sűrűjéből a pasi megunta, hogy nézek befele a fejembe.
- Holnapra havazást jósol a meteorológia... - mondta jó hangosan.
- Jé, nahát... igazán? - riadtam meg, és attól kezdve be nem állt a szánk. Ezt a kalauzt az "agresszív beszélgetők" közé sorolom. Teljesen mindegy, hogy miről beszélünk, csak ne legyen csend. A havazás apropóján meghallgattam, hogy milyen szuper három és négyrétegű ablakok vannak Finnországban, milyen fejlett a szigeteléstechnika, mivel fűt a Saimaa tavon levő hétvégi házában (tessék megfogózkodni: fával!) és a hülye arab történetét is elmesélte, aki Németországban vett vaskályhát, mert az könnyebb és olcsóbb, mint a finn tüzelőkészségek, de nem is tartja a meleget, bezzeg az ő kályhája, este négykor befűt, és reggel ugyanolyan meleg van, ha nem melegebb, mint éjjel, mert ilyenek ezek a finn kályhák, bennük cirkulál a meleg levegő, és lassan adják ki a hőt magukból, és Lappföldön sokkal hidegebb van télen, mint délen, de nyáron is, és egy ausztrál pasi olyan szépen beszél finnül, hogy a helyiek nem is hiszik el, hogy ausztrál, hanem arra a vidékre valónak gondolják, ahonnan a feleségre származik, mert az ő akcentusát tanulta meg, miközben az asszony a gyerekekkel finnül beszélt, ő is elleste a nyelvet, és már ő is finnül beszélget velük, és hogy a magyar és a finn nyelv biztosan a grammatikában hasonlít, mert hangzásban aztán nem, ráadásul ők szőkék, mi barnák, feketék vagyunk, biztosan összekeveredtünk déli népekkel, és a finnek ezen a területen élnek már négyezer éve, és Oroszország északkeleti része, Karélia, is finn nyelvű volt, amíg el nem oroszosították, de az észtek nagyon szépen beszélik a finn nyelvet, nemcsak azért, mert rokon nyelv, ő érti az észtet többé-kevésbé, vannak ugyanolyan, hasonlító és teljesen különböző szavaik, ám higgyem el, hogy az észtek megtanulták a tévéből a finnt, mert a szovjet időkben mindenki a finn adókat nézte, ugyanis a szovjet csak propaganda volt... - nagyjából itt vett levegőt a pasi, és tartott mintegy két másodperc szünetet. Itt gyorsan elvettem a szót, és elmagyaráztam a tárgyas és tárgyatlan igeragozást.
- Nem, ilyen nincs a finnben - mondta lakonikusan, és több percig hallgatott, biztos megsértődött, hogy elvesztette a fonalat a közbekotyogásommal... Mielőtt a pilot kiszállt volna, Encsike hívott. Szegényke megint kiválasztotta a lehető legrosszabb időpontot. Vacsora után jól felöltöztem, aztán kimentem a deckre, mert vonal a lakótérben már nincs. Kotka is olyan kikötő, hogy kipipálhatom, de csak egy gyárat láttam.

November 22. szombat, úton. Ez a nap is olyan, hogy kipipálhatom. Gondolom Szabolcséknak most sokkal változatosabb programja van Prágában, mint nekem a hat óra szolgálat, hat óra kabin, hat óra híd, hat óra lakótér...
Javítom, olvasom a Rekviemet, meg kell mondjam, most nem tetszik annyira, amikor elkezdtem, és egy szuszra megírtam a felét. De hát még nincs kész, és van még vele munka elég.

November 23. vasárnap, úton. Csendes nap, minden tekintetben. Jó az idő (az évszakhoz képest), és elvagyunk a hajón, mint a befőtt. Hat óra szolgálat, hat óra kabin, megy a verkli, most lassan telnek a napok. Szabolcsnak biztosan gyorsabban.

November 24. hétfő, úton (Kieli-csatorna). Kicsit átvariáltuk az őrséget. Már hajnali ötkor leléptem, azzal, hogy korán érünk a csatornába. Fél órát késtünk, így nyolc tízkor keltett a barba az eredeti fél nyolc helyett. Ez a fél óra is sokat számított az alvásnál.A Kieli-csatornábanZuhogó esőben manővereztünk, utána rohanás a csatornaügynökséghez a hajó papírjaival. Vettünk ivóvizet. Mindössze negyed óra kellett a 18 tonnához. Megjött a bonded store (vámmentes áru), a cigi és az ital. Nem jött Britta Jahn, és nem vitték el a négy zsáknyi rakodóbrágát, pedig az RMS megígérte, hogy Holtenauban daruval kiemelik. Most tetszik a Rekviem, élvezettel olvasom újra, és javítgatom. Sajnos, ezen a hajón nem jut annyi idő az olvasásra, mint az Isartalon. Ugyanis a Balti tengeren jól jön (viszonylag) a Kossuth, és azt hallgatom. Tegnap a Névjegyben Schiff Andris volt (azt hiszem, akik a Ki mit tudon látták, azoknak csak per Andris marad... Egyébként a vetélkedő győzelem nemigen segítette az Akadémián.).
Amikor van időm a könyvre, Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás című művét olvasom. Most csak annyit, hogy nem vagyok feldobva tőle - az első rész közepén tartok -, lehet, hogy ez szentségtörésnek hangzik. Meglátom, és megírom a véleményem, ha befejeztem.

November 25. kedd, úton, Vlissingen. Na, ma délután végre olvashattam, a Kossuth hullámhosszán ül a holland adó, semmit nem lehet hallani a magyarból. Majdnem végigolvastam Gerlóczy könyvét. Pár oldal van hátra.
Este fél tizenkettőkor érkeztünk, éjfél, mire parthoz álltunk. Holnap megy haza Augusto.

Litvánok...

Lehet, hogy szép lassan oroszosodik ez a hajó is, a váltója Oleg ügynökségétől, az Askoldastól jön, ő is litván. És ugye ez azt jelenti, hogy orosz.
Érdekes, hogy a litván tengerészek zöme orosz nemzetiségű. Azt hiszem, ennek okát a litván nyelvtörvényekben kell keresni. Oleg szerint háromfajta nyelvvizsgát kell tennie mindenkinek, aki munkát akar vállalni Litvániában: van a háziasszony szintű, kérek vizet, három kiló kenyeret, viszlát...
Egy középszintű, amivel munkát lehet vállalni, és a felsőfokú, azaz a majdnem tökéletes nyelvtudáshoz van kötve a közalkalmazott állás. Ez teljesen logikus, és semmi kivetni való nincs benne, ha nem akarják elveszteni a nyelvüket, és orosz nyelvű állammá válni.
Mert töméntelen sok az orosz. A szovjet rezsim alatt tömegesen érkeztek, mivel sajnálatos módon a helyi lakosság valahogyan kiirtódott, vagy deportálódott.
És a nyelvet az újonnan érkezettek nemigen tanulták, elég volt az orosz világnyelv a litván tagköztársaságban a boldoguláshoz. Így aztán az orosz nemzetiségű lakosság (és annak is a műveletlenebb rétege) mit tehetne, ha munkát akar vállalni? Elmegy tengerésznek. Ott nem kell a litván nyelv, ott az angol kellene, de ha együtt vannak, akkor arra sincs szükség, a tisztek hivatalból beszélik, a többi elvan az orosszal.
Kicsit sajnálom Oleget. Számomra gyökértelennek tűnik. Az oroszok nem fogadják be (az oroszországiak, azt mondják: te baltikumi vagy, érezni a kiejtéseden). Hát litvánnak mondja magát. Most itt van Misa, a másik litván, akinek a neve is litvánosítva van: Kobzevasnak hívják, az -as végződés mutatja, hogy litván. És a két litván egymással oroszul beszél. Mintha két székely románul beszélne... Talán a gyerekeiknek kőnnyebb lesz...

November 26. szerda, Vlissingen, úton. Délre el is felejtettük, hogy ide is hoztunk cellulózt. Igaz, a kirakás után, mikor már bezártam a raktárt, jönnek a rakodók:
- Elnézést, kettővel többet raktunk ki, vissza kell tenni...
Visszatették, ezzel együtt egykor már a hídon voltam szolgálatban. Az Agustót kihajózó Seaserve embere meghozta a munkaruhákat. Kaptam gyönyörűséges MN (Marlow Navigation) emblémájú narancssárga overallt, egy parkát (jó meleg, praktikus kabát) és egy melóscipőt. Rögtön átöltöztem.Kődben a SzajnánKésőbb, szolgálatban a hídon alig tudtam lépni, annyira megnyomorította a lábam a cipő. Sajnos, ezt új állapotban adom a váltó elsőtisztnek. Kifelé menet egy pöttyet szunyókáltam, tehettem, mert a révkalauz vitte a hajót.

November 27. csütörtök, úton, Rouen. A hajnali őrség alatt Dover, aztán keresztezni kellett az északkeletre haladó útvonalat, így végig a radar előtt ücsörögtem, nem lehetett semmivel se foglalkozni. De négy után volt két óra nyugi, azalatt kiolvastam a Gerlóczy könyvet. Majd szerét ejtem, hogy leírjam a véleményem. Rouenig hét óra az út a Szajnán. Ronda ködös, illetve szép ködös idő volt, csak ez a szépség nem adható vissza a fényképezőgépemmel. Pilotcsere előtt egy falu előtt mentünk, a révkalauz megmutatta a házat, ahol Victor Hugó évekig lakott és alkotott. Igaz, mondta a falu nevét, de azt azonmód nem tudtam megjegyezni. Cadebecnél beszállt a következő révkalauz, Franciaország első női pilotja. Négyre kötÖttünk ki. Sajnos jó messzire állunk a várostól, ez a fiatalságot nem zavarta abban, hogy kimenjenek (Francis és Misa). Így aztán most jó alkalmam van arra, hogy elmondjam, hogy mit gondolok az

Igazolt hiányzásról

Hogyan kezd el az ember olvasni egy könyvet? Kézbe veszi, megnézi a címlapot, majd megfordítja, és elolvassa ami a hátlapon található. Érdemes idemásolni mind a négy szőveget: Az első a nyúlfarknyi fülszöveg: "Idilli boldogságban, részben vidéken eltöltött gyermekkora után a 21 éves szerző megvívta kilátástalannak tűnő harcát a hagyományos és "liberális" oktatási intézményekkel, édes- és nevelőapáival, a betonsivatagos, fővárosi környezettel, egyszóval: a nagy, büdős élettel. Erről számol be ellenállhatatlan sodrással és kíméletlen humorral az érettségiig el se jutott "rossz tanuló", akitől megannyi "eminens" sokat tanulhatna."
És ezután három "idézet". Az első:
"Hát ilyen nincs! Hihetetlen. Húsz éves. Na, jó huszonegy. És így ír! Honnan pattant elő? Honnan? Ilyen fegyverzetben? Mindegy, itt van, megérkezett. Üdvőzőlni kellene, nem? Megteszem én, egyike az első olvasóinak. Az egyszerű olvasó. Íme. Isten hozott a magyar irodalomban, Gerlóczy Marci. Márton.

Jancsó Miklós

A második: A regény hőse, Marci - maga a szerző - tobzódó, csupazűr, csupadac gyermekkor után üres kézzel érkezik a felnőttkor küszőbére. Üres kézzel, de vajon tiszta lappal-e? Igazolható-e a sok hiányzás, a sok elszalasztott lehetőség? Gerlóczy Márton azt sugallja: igen, hiszen a saját életéről van szó. S ha bizonyosság nincs is, a választ hatalmas lendülettel, kemény humorral, megható szókimondással keresi ez a regény."

Nádasdy Ádám

A harmadik: "Az olvasó enged a hívásnak, mert: ő is ilyen, vagy ő is ilyen volt, vagy ő is ilyen szeretne lenni..."

Tarján Tamás


Ezek után nyilván az ember úgy áll az olvasásnak, hogy na lássuk, ez valami csuda finom élmény lesz!
Mint előbb már írtam, eleinte nem voltam feldobva tőle. Ugyanis az a hatalmas lendület és sodrás, amit beharangoztak, valahogy engem nem igazán tudott elkapni, hogy egy szuszra elolvassam. Bizony le lehet tenni, és közben nem kell gondolkozni... De később valóban jó olvasmány, érdekes, lendületes. És tanulságos belelátni egy efféle fiatalember lelkébe, tetteinek és "nemtetteinek" mozgatórugóját megpróbálni megérteni, elfogadni...
A történet egy "bizonyos" Marciról szól, aki szemben áll mindennel és mindenkivel, az ilyenre mondják, hogy deviáns az iskolával, a tanulással, a társadalommal szemben, mondjuk így, lázadó gyerek és tinédzser. A könyvben lehúzza a vizet az iskoláiról és a tanárairól - nagyon olvasmányosan, érdekesen írja ezeket a részeket - (azonban mielőtt valaki túlzottan hitelt adna neki és sommás következtetéseinek, vegye figyelembe, hogy a regény Marcija "pőrben és haragban áll a vádlottakkal"). Azt hiszem Gerlóczy valóban tehetséges, valóban jól ír, de ami biztosan írói "nehéz fegyverzet"-nek számít, hogy képes hosszadalmas eszmefuttatásokra, filózgatásokra, ezeket én nyugodt lélekkel át tudtam ugrani. Számomra ilyenkor kissé unalmas volt.
Aztán hirtelen valami hiányérzetem támadt, amikor a közepén jóval túljutottam, s elkezdtem keresni a könyv belső borítóin két szót: "második kiadás".
Ugyanis én a buta agyammal úgy gondolom, hogy az író könyvét kiadják, elolvassák, a szakma, a kritikusok hasra esnek tőle, és a második kiadás hátuljára kerülnek már a méltatások is. De akárhogyan is nézem, ez első kiadás, de ott van rajta három neves, közismert személyiségtől az idézet a könyvvel kapcsolatban. Aztán, amikor a könyvet elolvastam, kezdtem alaposabban belegondolni abba, hogy ki, mit írt valójában?
A fülszőveg két megállapításával nem értek egyet: Harcról ír, az iskolarendszerrel megvívott harcról, de ez ott sántít, hogy a harctéren két küzdő fél szükségeltetik, az iskola mindig jelen volt, de a regény Marcija bizony inkább nem, mint igen. (Smile)
A másik, és lehet, hogy nem érem fel ésszel és buta módon képtelen vagyok meglátni, hogy mi az, amit egy "eminens" diák eltanulhatna a főhőstől. Számomra semmi efféle pozitívumra nem derül fény a szővegből, de mondom, ez biztos az én hibám.
Jancsó valójában egy szót se szól a könyvről, arról amit írt, csak Marci-Márton írói tehetségét méltatja, amiben igaza is lehet, én nem vagyok arra hivatva, hogy eldőntsem, de azért hajlok arra, hogy elfogadjam.
Tarján Tamás hallatlanul diplomatikusan fogalmaz. Nem írja le, hogy a könyv jó, értékes, olvasásra érdemes, és mindez miért, vagy bűn rossz és miért, csak annyit, hogy "az olvasó enged a hívásnak". Ezt meg értsd úgy, ahogyan akarod. Aztán az "ő is ilyen, vagy ő is ilyen volt, vagy ő is ilyen szeretne lenni..." ez számomra kétséges megállapítás.
Előszőr azért, mert a mindenkibe én is beletartozom, és rám egyik se érvényes. Számomra sivár ez a sors, én más voltam, más vagyok, sose akartam, és sose szeretem volna efféle életet, létet. Tudom, nehéz elfogadni, hogy vannak más gondolkodású emberek, de ez nem változtat a tényen. Nem tehetek róla, de nekem mindig azok a hasonló sorsú diákok, gyerekek jutnak az eszembe, akikkel Encsike nap mint nap találkozik az iskolában, és én őket látom "ilyen, ilyen volt, ilyen szeretne lenni"-nek., s az ő szemszőgükből tudom csak értelmezni a fenti szentenciát. És hozzáteszem: nem tudok elszakadni attól a ténytől, hogy a szőveg Marcija megírta a könyvet, tehát ez a végkifejlet, idáig tart a sorsa, nem zárul le az utolsó mondattal, s az eddig tartó fejlődést hasonló sorssal senki se éri el, ebben Marci egyedüli, unikum.
Ugyanis aki ilyen, az soha kézbe nem vesz könyvet, és nem olvas semmit, hiába a hívás.
Aki ilyen volt, annak nem igazán volt jó esélye arra, hogy kikecmeregjen a mélyből, ahova a körülmények, vagy saját maga gyermekkori és felnőtt környezetének butasága taszította.
Az "ő is ilyen szeretne lenni..." megállapítás persze igaz lehet. Csak egy biztos, hogy aki szeretne, az nem lesz ilyen! Ugyanis aki szeretne ilyen lenni, az már lent van valahol a társadalom legalján, és biztos, hogy semmi esélye arra, hogy úgy kecmeregjen ki a mélyből, ahogy a kőtet Marcija. És ezt bizony nagyon csúnya dolognak érzem, az olvasó (aki ilyen szeretne lenni) itt valahol jól át van vágva.
Bizony igazat kell adni Nádasdynak, hogy az író csak sugallja, hogy van kiút, de nincs bizonyosság. Ez a regény Gerlóczy életregénye, hát hogyan tudna bármiféle kiutat mutatni, amikor maga se látja az út végét? Miért írtam, hogy az olvasó (aki ilyen szeretne lenni) át van vágva (egy picikét nagyon - még akkor is, ha ez valószínűleg nem tudatos átvágás)?
Ugyanis Gerlóczy arról nem ír, de azért a sorok között benne van: az ő lázadása, az ő szembenállása mindennel, az iskolával, az élettel, bizony nagyon is biztos, pihe-puhára párnázott háttérrel történt. A család ott volt mögötte, pénzzel tőmték, na nem afféle újgazdag-típusú anyagi bázissal rendelkezett (az ilyeneket maga is "egészségesen" utálja, és kicikizi), de megengedhette magának tizenéves éveinek elejétől, hogy kocsmázzon, okádásig berúgjon, gond nélkül kőltekezzen, ez pedig heti százasból nem megy. Valószínű ezzel a szerző nincs is tisztában. Valószínűleg fel se tűnt neki a biztos anyagi bázis, mert természetes volt, még húsz éves korában se, amikor íróvá avanzsált, és ez az, amivel a mezei a sorstársai, a hasonló kezelhetetlen természetű fiatalok zőme nem rendelkezik, ők simán elzüllenek, és nem is sejtik, hogy van egy Marci akinek mostanra többé-kevésbé megvan az esélye, hogy kitőrjőn ebből a helyzetből. Jó, megengedem, a szegény (és primitív) szülők is igyekeznek többet adni anyagilag a gyereknek, mert azt hiszik, ezzel le van a gond a vállukról, vagy nem tudom mit hisznek.
A szülei és a megfelelő kapcsolataik ott voltak mögötte, és egyik általános iskolából a másikba vitték, aztán felvették a Waldorfba (ez pedig arra a sulira jellemző...), majd mikor páros lábbal onnan is kirúgták, elintézték neki, hogy átkerüljőn a Lauderbe, ott kijárták, hogy őt tárgyól való bukása ellenére se rúgják ki, szóval így aztán lehet valaki "lázadó".
Erre viszont a hasonló sorsú gyermekek szülei szinte kivétel nélkül képtelenek.
És azt hiszem - hogy válaszoljak magamnak - akik mögötte álltak-állnak, azok intézték el, hogy első könyvére ennek a három kiváló embernek a sorai kerüljenek olvasócsalogatónak és valamiféle zsenikultusz alapjait megvetni.
Gerlóczyból sikeres író lehet. Kívánom neki, hogy éljen a lehetőségeivel, és ne szalassza el, mint annyi mindent korábban. Ez a könyve - számomra - érdekes volt, látni a másmilyen fiatalok (mint a fiaim) életét. Nem valószínű, hogy megérem, hogy ötvenéves legyen, mert kíváncsi lennék, hogy akkor majd hogyan látja fiatal korát. Azt mondják, mindenkinek vagy egy jó regénytémája: a saját élete. Persze, ha író lesz, a műveiben állandóan jelen lesz ez az időszak, és nyomon követhető lesz a gondolkodásának változása, ahogyan betörik majd, mert mindenkinek be kell tőrnie, még neki is. Valaminek be fog hódolni, mindegy minek: egy lánynak, a karriernek, a hírnévnek, a pénznek... és akkor majd tanul, észveszejtő iramban pótol mindent, kemény munkával, ami ma számára teljesen elképzelhetetlen.
Biztos, hogy megteszi a regénybeli Marci, mert értelmes.
És persze valakik megszerzik neki a média támogatását is, és sima lesz az útja, ő pedig nyugodtan lázadhat továbbra is, vagy akár cikizheti az akkor lázadókat. A Kossuthon hallottam a napokban egy megállapítást, egy a vagyonról szóló betelefonálós műsorban: a kapcsolati tőke majdnem akkora értékkel bír, mint a pénzbeli.
Ezt tökéletesen alátámasztja ez a könyv.

November 28. péntek, Rouen. Még Vlissinginben történt, hogy kijövet a fedélzetre sikerült lerúgnom térddel az egyik alsó kilincset egy páncélajtón. Kisebesedett és fene mód fájt. Ma reggel raktárnyitás előtt kijöttem a foxliból, és ugyanott sikerült megint bevernem. A csillagokat láttam, újra vérzett, a fél térdem egy nagy seb.
Gyorsan kiraktak, utána manőver, átálltunk a berakó rakpartra. A manőver tiszteletére elmúlt az erős köd.Naplemente a roueni kikötőbenAmint ígérték, délután elkezdtük a csővek berakását. Este fél nyolcig raktak, így aztán nem tudtam kimenni a tengerészklubba. Csak Oleggel maradtunk a hajón. Valamikor kilenc táján megjelenik két pasas vigyorogva. Nem tudtam mire vélni, mert ilyenkor senkinek nincs keresnivalója a hajón. Már kezdtem arra gondolni, hogy rablani jöttek, de akkor miért a mosoly?
- Az RMS Ruhrortról jöttünk - mutatkoztak be. Nem testvérhajó, nem is a Rohden céghez tartoznak, csak az RMS, a hajóbérlő cég ugyanaz. A captain és az elsőtiszt filmet akart cserélni. És ma hogyan kérdezik a mozit?
- Van valamilyen CD-je? - kérdezte az orosz barba. De az is lehet, hogy azért így kérdezte, mert látta, hogy éppen a Mátrix II-t néztem (amit Misa hozott). Később videót is akartak cserélni, de Francis a sarkára állt, és kötötte az ebet a karóhoz, hogy angol nyelvűt nem adunk oroszért cserébe - pedig három hónap múlva mindenki orosz lesz rajta kívül. Azt hiszem, Misa inkább litván, mint Oleg, ő a filmek címét litvánul írta fel a CD-re (és Oleg nem is tudta lefordítani).

November 29. szombat, Rouen, úton. Csendes nap, a franciáknak nagy gyakorlatuk van a csövek rakásában, csak időnként kellett kimenni rájuk nézni, így volt időm délelőtt, hogy leadjam a hó végét. Őrület: huszonöt oldal! Csupa-csupa felesleges bürokrácia, papírpazarlás! A tulaj beharangozott egy utast, de csak nem jött senki.
Délutánra az eső is eleredt, hát a melóskabát, ami amúgy jó meleg, az eső ellen nemigen véd. Teljesen átázott másfél óra alatt.
Beszéltem a családdal. Encsi is jól van. Szabolcs is.
Én is, csak a térdem... Manőver után nyomás aludni, hattól húztam a lóbőrt.

November 30. vasárnap, úton, Antwerpen. Történt egy, s más ezen a napon:
Az érkezés sokkal kedvezőbb volt, mint számítottuk. Kettőkor már felvettük a révkalauzt, s velünk volt az áramlat is, így aztán gyorsan megérkeztünk az antwerpeni zsiliphez.

Belga Királyság...

Közben persze unaloműzőnek duma a pilottal. A tengeri révkalauz belga volt. Hogy, hogy nem, a téma az államformára terelődött. Belgium ugye királyság, tehát kézenfekvő volt a kérdés:
- Hogy vannak megelégedve a királlyal, a királysággal?
A kalauz úr arca elkomorult.
- Fele-fele arányban... Az öregek elfogadják, a fiatalok ellene vannak. Ez azért így nem teljes igaz, ez ki is derült a későbbiekben.
- A királynak van valamilyen hatalma? - kérdeztem, mert arra gondoltam, hogy csak egy szép cserép muskátli az állam legnagyobb ablakában.
- Elméletileg nincs, gyakorlatban igenis van. Ha nem lenne, akkor az ország már régen kettévált volna! Ő tartja össze. Mi, flamandok szeretnénk függetlenek lenni, a vallon országrészt mi tartjuk el, az adónk harmada délre megy. És a király francia nyelvű. A család egy kukkot nem beszél flamandul. Hát milyen királyné az, aki több, mint tizenöt év alatt egy szót se tanult meg az alattvalói nyelvén? Az olasz nő csak franciául beszél. Nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy ők az arisztokraták, mi pedig a melósok...
Szóval nemcsak a fiatalok alkotják a "nem szeretem a királyt" 50 %-ot.

Kikötői "kaland"

Oleg kikérdezte a révkalauzt, melyik a rakpartunk. A 305-re kellett menni, hát megmutatta, hol van a 300-as, így a 305-ös nyilván az ötödik hely a saroktól számítva. Jó helynek látszott, mert tíz percnyire a zsiliptől, hamar vége lesz a manővernek. Negyed tízkor ott is voltunk. Viszont nincs senki a parton, hogy elvegye a köteleket. Felhívtam a Kikötőparancsnokságot.
- Teljesen rossz helyen vannak! - mondta a pasas. - A rakpartok párosra és páratlanra vannak osztva. Vagy öt kilométerre vannak a 305-től. Valóban, mert azért belevittek egy kis belga rufkót a dologba, mert szerintem úgy logikus, hogy a páratlannal szembe legyen a páros rakpart, de nem, vagy három kikötőmedencével távolabb, a 200-asok után...
Fél tizenkettőre kötöttünk ki. Holnap reggel nyolckor kezdenek.

DECEMBER

December 1. hétfő, Antwerpen. Urak voltak, s csak reggel nyolckor kezdték a kirakást. Hagyták, hogy a tiszt úr kialudja magát.
Igyaz, a tegnapi naphoz tartozik, de ha átcsúszott a mába nem történt semmi baj, ha ide írom, hiszen Britta Jahn kisasszony éjfél előtt pár perccel érkezett meg, egy gépész társaságában. Britta Mr. Rohdent, a tulajdonost helyettesítette, aki egy másik hajóra ment javítást előkészíteni. Én inkább aludni mentem, mint ácsorogni az iroda elé, hogy kivárjam, amíg a dobozokból előkerülne a posta.
Igazam is volt, mert reggel nyolckor nyitotta ki Oleg, s megkaptam apa legújabb könyvét: Kócos kutyaságai a címe. Nem álltam meg, hogy bele ne olvassak, s azt vettem észre, hogy már jó harmadánál tartok...
A kirakást nyugodtan rá lehetett bízni a dokkmunkásokra. Velük egyszer próbáltam szót érteni, és pont egy olyan ritka fajta belgát fogtam ki, aki nem beszélt angolul. Így a kérdésre, hogy mikor fejezik be a kirakást, azt a választ kaptam, hogy: dritt és mutatta a fél ujját, ami fél órát jelent hozzá, tehát fél négy.
Mondtam is Olegnek, de ő csak a vállát vonogatta, mindegy, úgy sincs meg a következő út.
Délben aztán a stivadorral beszéltem, s kiderült: ma fél négykor mennek el, holnap reggel hatkor jönnek, s kilencre kész lesz a hajó. Ez azért is lényeges volt, mert ki akartam menni a Sunny Radio vámmentes üzletébe, hogy a régi, behemót, s már igencsak végét járó kamera helyett vegyek egy újat.
Staszu a szakács is vett, én is, de mivel én csak tiszt vagyok, nekem az olcsóbbra futotta, míg ő egy szuperebbet vett. Azért ez is kiváló kis készülék, mindössze 75 deka, a tenyérben elfér. A használati utasítás majd háromszáz oldal, de a fele francia nyelvű. Így is van mit tanulmányozni. Az alapfunkciókat, hogy tudjak videózni, már elsajátítottam. A lengyel fullajtár este nyolckor hozta meg a két kamerát.Indulás az antwerpeni zsilipből

December 2. kedd, Antwerpen, úton. Kilencre már be is csuktam a raktárt, de az útról még semmi hír. Lehet, hogy Heroyába (norvég kikötő) megyünk, és Szczecinbe viszünk műtrágyát. Tizenegykor azt í-mélte Mrs. Cetin, hogy álljunk horgonyra Vlissingen előtt.
Indulás egykor, amíg a kikötőben manővereztünk a hídon voltam. A zsilip után már megvolt az útvonal is: Hamburgba megyünk, műtrágyát viszünk, a felét Invergordonba (Kaledónia Skóciában, fent északon) a maradékot Montrose-ba, majd Aberdeenben rakunk be és megyünk Kantvikba, tehát újra papírrakományunk lesz. Örülök az útnak, valahol Skóciában ki akarok menni, kicsi vásárlásra, kicsi videózásra... Három percnyi videóm van. Szinte észre se vettem, és már el is olvastam Apa könyvét Kócosról. Számomra azért is érdekes volt, mert akkoriban, amikor megvolt a puli, én zömmel hajóztam, és a történetéből sok mindent a könyvből ismertem meg. Elnézem apám képét a borítón: több, mint tizenöt évvel fiatalabb a mostani magamnál.

December 3. szerda, úton, Hamburg. Éjfélkor szép idő fogadott a szolgálat kezdetekor, ami megmaradt egész nap. Fél ötre értünk az Elba 1-es bójához, innen Olegé a hajó. Fél tizenkettőkor ébresztett, megérkeztünk Hamburgba. Ennyi.Hamburg, Kalikay, a műtrágyarakodó a hajózási térképen

December 4. csütörtök, Hamburg, úton. Megette a fene ezt a kikötőt. Negyed egykor már ömlött is belénk a műtrágya.
- Captain, legfeljebb húsz percet állhatnak a rakpart mellett, ha kész a berakás. Két hajó is vár a rakpartra! - mondta az ügynök Olegnek.
Erre még a hab: tegnap Britta Jahn kisasszony hívta a barbát, hogy hamarosan érkezik. Csak tudnám, hogy minek? Persze kiderült, csak rossz vicc lehetett, mert ötig nem jött, és akkor indultunk. Öt órányi Hamburg, ráadásul éjféltől hajnalig. Ha valaki irigyelné, hogy mennyit járok ebbe szép városba... Oleg hozta ki a hajót, legalább a szolgálatunkat nem kellett átvariálni, ennyi jó volt ebben. Délután eljöttem Helgoland szigete mellett, még nem volt hozzá szerencsém ilyen közelről.
Pár napja történt, de nem hagy nyugodni, sokat füstölgök magamban, hát leírom:

Élő nacionalizmus, ahogyan a politikusok eltervezték...

Oleg a telexmasina előttAntwerpenben olajat vételeztünk.
A bárkán egy szimpatikus fiatalember a matróz. Látom, hogy Francissal "beszélget", de később kiderült, leginkább csak hallgatta a ghánai matrózunkat. Odamentem.
- Hova való vagy? - kérdeztem.
- Szlovákiába - jött a válasz.
- Beszélsz magyarul?
- Nem, nem beszél magyarul... - mondja igencsak kerékbe törve a nyelvünket.
- Hol laksz?
- Pozsonytól északra, 20 kilométerre van egy kis falu, ott. - Persze neki Bratislava volt, ám nekem csak Pozsonyra áll az ujjam.- Az a baj, hogy a magyarok nem akarnak szlovákul beszélni, pedig Szlovákiában élnek - folytatja a kis hülye.
- Már miért kellene szlovákul beszélniük? - ütköztem meg a baromságán, ami igencsak Meciar szólamait idézi.
- Hát mert Szlovákiában szlovákul kell beszélni. A magyar emberekkel nincs semmi gond, személyesen, csak az, hogy nem szlovákul beszélnek.
- Na, ide figyelj, barátom. Azok magyarok, volt magyar területen élnek, egyáltalán nem kívántak Csehszlovákiában élni, ezek az emberek a szülőföldjükön maradtak, a határ ment át felettük, nem ők változtattak országot.A hajó kétharmadig megrakvaA srác kínosan vigyorog, ezt nyilván nem sokszor hangoztatják a Matica Slovenskában.
- Vannak alapvető emberi jogok. A minimum az, hogy mindenki használhassa az anyanyelvét. Ők magyarok, csak az az ésszerű, hogy magyarul beszéljenek. Hivatalos helyen úgyis a szlovákot használják. - A finn példát nem akartam elmondani, mert láttam, nemigen érti az angolt.
A fiatalember mondana valamit, ezt látom rajta, de a hülye propagandaszöveget nem tudja áttenni angolra, igencsak törve beszéli, azt hiszem, a német jobban megy neki. Aztán, mivel érzem, hogy megy fel a pumpa, inkább ott hagytam, hallgassa inkább Francist.
Ennyi.
Valójában csak egy szerencsétlen, elbolondított kölyök, aki megkajolta a politikai blablát, és pontosan azt teszi, amire egyes politikusok uszítanak.

Szerencsés vagyok

A szemüvegem nem a legjobb. Állandóan kiesik a bal lencse. Kétszer a fedélzeten ejtettem le, sötétben sikerült kitapogatnom, nem léptem rá, szóval hálát adtam az Istennek érte. Staszu a szemüvegem javítjaMa (szerencsére a kabinban) kipotyog a lencse, érzem az orrom szúrja a keret. Leveszem, csak érzem, mert nem láttam, hogy a mini-pici-mikro-apró csavarka kiesett, a keret két részre vált a bal lencsénél! Most mit csinálok? Hiszen az olvasószemüveg rész nélkül vaksi vagyok. A csavarnak valahol a lábam környékén kell lennie...
Blindre lenyúltam, és az ujjam hegyét sikerült pontosan rátennem. Meglett! Egyszerűen nem akartam elhinni! Azonnal fogtam, vittem a szalonba, hogy a szakács reparálja meg, neki vannak mindenféle szerszámai, ilyen precíziós pepcshez is.
Megcsinálta, most van szemüvegem. Este kérek Sztyepantól pillanatragasztót, és a csavart azzal fogatom meg. Vacsorára palacsinta volt, persze Staszu módra: kicsit vastag, megtöltve tejfellel nutellával, mindegyiken egy-egy szelet ananász, benne pici lekvár díszítésnek, a másik végén aspfelmuss, azaz almapüré.

December 5. péntek, úton. Rossz időt jósolnak, de egyelőre minden rendben. Az is, hogy ha minden igaz, akkor szombaton késő délután érkezünk, és csak hétfőn reggel kezdik el a kirakást, lehet, hogy lesz egy vasárnapunk?Így kell a palacsintát tálalni...Remélem nem kiabálom el!

Délután telexek

Marlow: a személyzet minden tagjának 10 $-t adunk, karácsonyi édességvásárlásra. Az első normális hangvételű és tartalmú távirat, mondta Oleg, miután elolvasta.
Ügynök: Kirakás kezdete hétfőn reggel 8:00, befejezés kedd dél körül, mivel kevés a dokkmunkás. Nagyon rendesek ezek a dokkmunkások, hogy ilyen kevesen vannak!
Cég: Parancsnok, magyarázatot kérünk, hogyan fordulhatott elő másodszor, hogy nem várta meg a Rohden emberét, és elindult? Kerestük a rakpartot, és vittük a hajó komputerét a rakodási programmal, de maga elment értesítés nélkül. Ezt a magatartást cég nem tudja tolerálni, aláírás Gerda Rohden, azaz a tulaj felesége. Tulaj ide, tulaj oda, és ha egy hölgyről nem illik ilyet leírni, akkor is egy idióta.
Előszőr: amelyik hamburgi, hajózással bármilyen kapcsolatban levő cégnek (nemhogy hajótulajdonosnak) keresni kell, mert nem tudja, hogy hol a Kalikay, az arcátlanul hazudik.
Másodszor: a rakodási program a hajón levő komputerben van, minden úton dolgozom vele, szép, hogy dunsztjuk nincs róla, mit hoznak vissza a hajóra.
Invergordon, látkép a whistyüzemmelHarmadszor: Oleg hajnali fél háromig várta a hülye picsát - itt és most nincs kifejezőbb szó -, aztán elment egy picit aludni, és a rakodás végeztével azonnal indulni kellett, három hajó is várt a rakpartra, a pilot a rakodás befejezése előtt negyed órával ott volt, s állandóan az óráját nézegette. Az ügynök mindössze húsz percet adott a hajó indulására. Amikor éjjel telefonált frau Britta, hogy jön (és nem Mrs. Rohden), akkor Oleg megmondta, hogy öt és hat között indulhatunk. Öt előtt nem kereste a hajót senki, tehát ők késtek.
Ez a telex szégyen a német cégre nézve.
Nem "übermencsek", "überhülyék"...
Persze az ember valahol megértené, hogy amikor Mrs. Rohden kiszállt a kocsiból, s nem találván a hajót, berágott, hogy elmentek. Ha akkor melegiben, dühében írja a telexet, rendben van, a felpaprikázott hangulatnak tudom be, de másnap, késő délután, ezt már mindenképpen a sértett, és meg nem érthető, hiúság diktálta. Annyit illenék tudnia, hogy a parancsnok nem mindig teheti azt, amit akar, vannak kényszerhelyzetek. Ennyi.
Ilyenkor jó tisztnek és nem parancsnoknak lenni!

December 6. szombat, úton, Invergordon. Mikulás. Reggel megnéztem a cipőmet. Na, ki találja ki mi volt benne? Lúdtalpbetét, semmi más.
Háromszor beszéltem ma Encsivel. Mikor éppen indultam a hídra, cseng a telefon.
- Istikém, két napja próbállak elérni - mondta. - A Bába karácsonyra kiadja a könyvet, csak nem találják a címlapot. Szabolcs se a komputerben.
- Majd elküldöm valahogyan, mert megvan a laptopban - mondtam az asszonyka legnagyobb megkönnyebbülésére.
A másik jó hír: A K&H bank a károm felét megtéríti, ami februárban ért Bilbaóban, amikor ellopták a kártyám. Az OTP természetesen nem. Ez a különbség a két bank között. A harmadik: Ninó telefonált, jól érzi magát, lehet, hogy hosszabít. Tegye, ahogy jónak látja, de mikor látom a nagyfiamat? Ezt persze neki semmi pénzért nem mondanám, nehogy holmi "érzelmi zsarolásnak" érezze. A negyedik: Bogi felhozta a disznótorost, azaz a húsokat és hurkákat, mert Hajnival közösen vágtunk Erzsébeten egy disznót. A füstölt áru később jön. Kettő után érkeztünk.
Az ügynök telefonon kimentette magát, csak hétfőn jön be, mi érezzük jól magunk a rakpart közelében vannak kocsmák, mondta Olegnek.
Kikötéskor nem úgy látszott, hogy lesz kimenetel. Vagy egy kilométer hosszú híd - vagy mi a franc - végén állunk. De a pilot azt mondta, hogy valóban, a híd végénél van pár ház, és vendéglátóipari egység is, meg egy üzlet. Minden, ami a tengerésznek kell. Nekem leginkább egy internetcafé kellene.
A szakács horgászik Invergordonban

December 7. vasárnap, Invergordon. Szép, nyugis nap. Reggel fél nyolckor keltem, reggeli, aztán tevés-vevés a kabinban, majd úgy fél tíz körül Staszu rohan lélekszakadva:
- István, István, duzo ryby, duzo ryby... - azaz: sok hal van, sok hal van!
Kimegyek, hát a pecán lévő összes horgon van egy-egy hal, és csak be kellett vetni, és egy perc alatt zsúfolva húzta ki. Hihetetlen! Ez olyan sportnak tűnt, amire én is kapható vagyok, és a múltkori (1983, Port Szudán) horgászat után beáztattam a damilt, és szinte azonnal éreztem, hogy cibálják, ráncigálják, feltekertem a zsinórt, hát ötöt én is fogtam! Pár perc múlva azért meguntam, mert ez ipar, nem szórakozás... Inkább délután kettő körül, amikor a dagály annyira megemelte a hajót, hogy ki tudtam lépni, kimentem a faluba. Egy főutca az egész, meg egy a házak mögött, de annak a túloldalán már a földek, mezők vannak. Egy kilométer hosszú hídon kellett kimenni, amin valaha egy hosszú gumiszalag vitte az ömlesztett rakományt, mára lebontották, hát teherautó kell a rakodáshoz.Egy kilométer hosszú hídon kell kimenni a faluba
A kikötőkapu két részre osztja kis falut. Jobbra vannak a kevésbé tehetősek házai, tipikus brit szalagházak, keskeny lakások, egy emeletesek, előttük szépen gondozott kert. Megtaláltam a központot is, amit a vasárnap is nyitva tartó bolt jelent, benne a patika és a postahivatal. A kikötőkapu másik oldalán módosabb porták. Szép villák, gondozott gyep, szép bokrok, virágok, fantasztikus, hogy mennyire színpompás tud lenni az ősz! Egy "újgazdag" villa volt csak, annak a kertje fehér murvával beszórva - nem kell dolgozni a kertben - és a kitéglázott sétányokon egy gipsz kutya, krokodil, bárány, fóka, meg egy picur híd mely sehonnan sehova se vezet, szóval pénz van, ízlés nincs. Egy táblán ismerős felirat: White & Mackay és nyíl mutatja az utat a szeszfőzdéhez, innen tudtam meg, hogy ez a whisky ide való. Csak itt készítik, ahogyan az egyik rakodótól másnap megtudtam. Az udvarán láttam feketére "érett" fahordókat, gondolom ezek a finomabb fajtának vannak fenntartva, mert sokkal több volt a műanyag, az nyilván az olcsóbbé. Végigvideóztam, nagyon élvezem a kamerát. Ha nem mondtam volna, akkor Antwerpenben vettem. Profi videószerkesztő program van hozzá ((Minden relatív: később, két év múlva, azon siránkoztam, hogy ez egy gagyi, amatőr program, ami igaz is, nem alkalmas arra, hogy minőségi mozit lehessen vele készíteni! Beszúrás 2006-ból, csak kellene CD író is, mert egy tízperces film 150 MB nagyságú. Mire bejöttem, már hárman: Oleg, Staszu és Misa tisztította a több száz halat. Fogtak vagy hatszázat...
Este friss sült hal volt.

December 8. hétfő, Invergordon, úton. Ketten, a darus, és egy "töltő" jött, ő a teherautókba engedte a műtrágyát. Szép nyugiban fél ötre kiraktak. Az ügynöknek odaadtam egy mágneslemezen egy í-mélt Majzik Pistának, mert nem találták a címlapképet, amit a kézirathoz küldtem. Encsi szerint még karácsony előtt megjelenik. Remélem, megkapta.
Indulás teljes ködben, holnap Montrose.

December 9. kedd, úton, Montrose - horgonyon. Hajnalban megyek le vécére, hát az alsó lakótérben a folyosón áll a víz. Mi a jó fityfene történt?
Hát Misa, aki a mellettem levő kabinban lakik éppen tőrli fel a padlót. Az ágya csurom víz, az asztalról minden a földön, vízben úszik a mobilja, a könyvei, újságai, a szófa csöpög.
- Csak egy picit hagytam nyitva az ablakot, hogy jöjjön egy kis levegő... - mondja fancsali pofával, de közben vigyorog.
Na, ja. Amikor indultunk, szép sima volt a víz, de a forduló után, éjjel egykor feltámadt a szél, s negyed kettőkor már jó 6-7-es szél fújt, s jókora hullámok csapdosták a hajó oldalát, ahol mi lakunk. Reggel horgonyra álltunk. A hajó, amelyiknek a helyére megyünk, csak holnap végez.
Encsike felhívott, a JEL-től jött levél, megjelenik a karácsonyi számban a Halhatatlan Munyóka, köszönik az írásaimat, és a jövőben is számítanak rám. Ez nem rossz! Délután annyit mondtak, hogy holnap délben kötünk ki.
A montrose-i betonhidat mindig megcsodálom

December 10. szerda, Montrose, úton. Egykor hívta a hajót a kikötő, fél háromra part mellett voltunk. Azonnal nekünk estek, késő este elmegyünk, utána raktármosás, három óra az út Aberdeenbe, ott reggel kezdenek, délután indulunk, szóval futunk egy kis ámokot. Három levelet feladtam, a szokásosakat. Ma elő kellett venni új gyógyszert (az asztalon levők elfogytak), hát örömmel látom, mennyire megfogyatkoztak, több mint a fele hiányzik... Szóval már nem szedek be a hajón két egész doboz Miluritot. Az invergordoni ügynökről kiderült, hogy egy habókos, kelekótya, laza fazon:
Az RMS értesítette Oleget, hogy elküldte Invergordonba a következő út utasítását. A Marlow értesített, hogy Oleg szerződését elküldték, egyiket se hozta be. Így aztán kételyeim támadtak az í-mélemet illetően, főleg azután, hogy beszéltem az asszonykával, s a Bába nem jelentkezett, hogy megkapták. Így aztán este kimentem az ügynökségre, és személyesen küldtem el.
Ezt meg kell, hogy kapják, mert megvártam, hogy sikeresen elmenjen. Szabolcsnak is elküldtem.
Most be vagyok biztosítva.
Komphajó érkezett hajnalban AberdeenbeA barba a szakáccsal kimentek, és bevásároltak karácsonyra: lazacot, gyümölcstortát, fél kilós Tobleronét, meg mindenféle földi finomságot, még pezsgő is lesz, de gondolom, az csak habzóbor, és Szilveszterre tartalékolják. Más karácsonynak nézünk elébe, mint az Isartalon, ahol szenteste egy, azaz 01 db. főtt virslit kaptunk vacsorára, az óévet pedig teával búcsúztattuk... Este kilencre kiraktak, nem tudom pontosan mikor indultunk, mert Oleg elküldött aludni.

December 11. csütörtök, úton, Aberdeen, úton. Hajnali fél háromkor keltett érkezésre a barba. Viszonylag kialudtam magam, így aztán fél négykor hiába feküdtem le, nem tudtam elaludni, most ötkor írom a naplóm. S utána felöltöztem, s kimentem a városba, hogy videózzam. Szép az éjszakai Aberdeen. Felmentem a Castlegate-ig, a Union street teljesen kihalt volt, mindössze két élőlénnyel találkoztam: amikor kijöttem a kikötöböl, két fiatal hölgy a Peep's Peep bárból kijövet - gondolom - üzletet próbált volna ajánlani, de megléptem előlük. A hatalmas papírgurigákat délután fél négyre rakták be, és ebédidőben még arra is volt idő, hogy kiugorjak vásárolni: borotvahabot, after shave-et, zoknit.
A papírhengerek Finnországba utaznakKét óra őrség jutott a menetre is.

Furcsa egy állatfaj a tengerész...

Kezdődött azzal, hogy amikor beszálltam, bőszen fényképeztem a digitális fényképezőgépemmel. Ez igen megtetszett Staszunak, ki is találta, hogy neki is kell. Vett egy jó kis gépet, Sony, valóban helyre masina. Aztán amikor elkezdtem nézegetni a Sunny Radio katalógusát, hogy kellene egy videókamerát venni, ő is rájött, hogy nem élet az élet nélküle, Antwerpenben együtt vettük meg. Most bőszen videózunk. Meglátta ezt Sztyepan, és rájött, hogy neiki is kell. De nem volt alkalma megvenni, mert indultunk, most állandóan azzal etet mindenkit, hogy legközelebb vesz ő is. Most Aberdeenben a szakács azzal jött be, hogy 99 fontért látott egy Polaroid digitális fényképezőgépet, beetette Misát, az meg eszét vesztve rohant ki vásárolni. A baj az, hogy Staszu is tőlem kérdezte ki, mit tud egy-egy kamera, s rám hallgatott, amikor megvette. A Misáét csak akkor láttam, amikor behozta a hajóra. Szegény kölyök jól megjárta: mindössze 1 megapixeles, a jó gépek ma már 3 körül, de minimum 2,1 fölött vannak. Nincs hozzá tölthető akku, hát majd meglátja, hogy eszi az elemet, ráadásul négy kell bele. Oleg szerint digital cameristák vagyunk...

December 12. péntek, úton. Semmi nem történt, hála a jó Istennek, csak megyünk. Oleg állandóan az időjárási térképeket bújja, és nagy fokozaton aggódik. Magyarázza, hogy mi lesz, mi van, és mit csináljunk, hogy elkerüljük a rossz időt.Mindettől függetlenül azért csak megyünk Skagen, a dán csücsök felé...

December 13. szombat, úton. Nem láttam Hamlet várát, hajnali hatkor csak közeledtünk, viszont sötét volt, hát nem sajnáltam, hogy köd volt, se így, se úgy nem lehetett voolna videóznom.

December 14. vasárnap, úton. Megyünk, telnek a napok.

December 15. hétfő, úton, Kantvik. Úgy néz ki, hogy megúsztuk az igazán rossz időt. Ebben biztosan szerepe van annak, hogy Oleg állandóan "kinavigálja", de az is lehet, hogy ilyen szerencsénk van, mert bizony a Balti tengeren nagyon nem lehet kerülgetni, okoskodni, navigálni, kényszerútvonalakon hajózunk. Ez csak nagyzolás, hogy beírtam az érkezést, de azért tény: éjfél előtt mentem hátra a manőverplaccról.A kantviki kikötőben

December 16. kedd, Kantvik, úton. Hajnalban kellemes hideg volt, mínusz 2-3 körül. Amint kivilágosodott, elmentem egy "videósétára", mintegy másfél kilométernyit gyalogoltam az országúton, de nem találtam mást, mint egy gyárat, meg egy másikat... Viszont szép nyár- és fenyőfák között sétáltam. Később vágtam is magamnak egy formás kis fenyőt, legalább hasznosan pusztul majd el, nem a vonat kopaszítja le az ágait, mert a kikötői vasúti sínek között százával bújnak ki a földből, onnan vágtam ki. Este Encsi hívott: szegény nagyfiam ugyanúgy járt mint én, ellopták a pénztárcáját, az iratait, a bankkártyáit. A Jeltől kaptam levelet, amiben írják, hogy a visszajelzések alapján az "olvasók szeretik az írásaimat", és továbbra is várják őket. Este nyolcig a hídon voltam, aztán Oleg elküldött aludni, azzal, hogy hajnalban kelek, mert hatkor kezdenek, ami nálunk ugye egy órával kevesebbet jelent. Ha a szolgálatot tartottuk volna, akkor reggel háromkor manőver, nem aludtam volna valami sokat!

December 17. szerda, úton, Kotka. Négy után már csak forgolódtam az ágyban. Hamarabb keltem, mint terveztem. Az ablakon kinézve valami festői látvány volt a kikötői fények visszatükrőződése a "születő" jégen! Olyan a víz felszíne, mintha zsíros lenne. Lassan úszik a leheletnyi jégkéreg, és közben hízik, vastagodik, és lassan-lassan, ahogyan órák múlva láttam, kezd kifehéredniHóborítottan, ahogy a fedélzetről bejöttem a kabinbaDélelőtt szépen sütött a nap, de így is mínusz 5-6 fok volt. Tizenegy körül besötétedett, és elkezdett havazni. Azonnal ráfagyott mindenre, a fedélzetet a víz felőli oldalon mintegy ötcentis jégréteg fedte. Hamarosan bokáig jártam, illetve meglehetősen óvatosan csúszkáltam a fedélzeten. Megvallom, kicsit élveztem is a helyzetet, hiszen ilyen körülményekre nemigen emlékszem a hajózásom során. Egykor már indultunk is. Fél háromkor, amikor a pilot kiszállt, már éjszakai sötétség volt, és a hajóról leolvadt minden jég, mert idekint a vízen plusz három fok volt.

December 18. csütörtök, úton. Viszonylag jó az idő, Oleg állandóan az időjárást "navigálja ki", megyünk mindenfelé, csak az eredeti útvonalon nem, ami a GPS-ben van.

December 19. péntek, úton. Éjfélkor Oleg egy távirattal fogad: - Nézd meg, István - mondja -, majd reggel megbeszéljük.
Kissé elhűlve néztem, mert a hülyeségnek is van ám határa! Előljáróban annyit, hogy amikor az ISM (International Safety Management) űrlapokat töltöm ki, akkor is a frász kerülget, hogyan lehet ennyire megkomplikálni, és teletűzdelni felesleges adminisztrációval, papírpocsékolás, gigantikus "védd a segged elvtárs" eljárás. Hat hónaponként le kell ellenőrizni a hajón levő tűzoltókészülékeket. Ez egy "vizuális" tevékenység. Más hajón a megfelelő rovatba egy pipa kerül, hogy elvégeztem. Itt, meg minden készülékről kell vezetni egy űrlapot, a gyártási számtól kezdve minden túrót fel kell tüntetni, aztán leírni, hogy megvan-e minden, ami kell, és működőképes-e, és egy címkét kell ráragasztani, hogy ki végezte el az ellenőrzést. A mostani táviratban azt hiányolják, hogy nem mellékeltük a "gyakorlati" csekklistát, ahol ilyen okos kérdések vannak: angol nyelvű-e a felirat a készüléken? (ha nem, akkor nem hajóra való). Megvan-e a készülék? Érted ezt az állatságot? Ha igen, akkor piros-e? Hát normálisak ezek a Rohden cégnél? Aki ezt a rendszert kitalálta, az minden lehet, csak épeszű nem! Idióta baromság! Ettől függetlenül megtelexezi Oleg, hogy a csekklistát hamarosan postázzuk...

Glückstadt - csatorna December 20. szombat, úton, Kieli-csatorna. Van egy hazamenőnk. Tegnap este jött a távirat Bibitől (Mr. B. Buse, Ciprus), hogy a druszámat leváltják. Oleg sem tudja, csak sejti, hogy miért. Amikor utoljára itt volt Britta Jahn, ki volt akadva, hogy nem lehet a gépésszel beszélni. És ehhez még hozzájött, hogy egy gépészt is hozott magával, aki szintén nem tudott szót érteni munka közben Sztyepannal. Akkor Britta beszélt Bibivel, de hogy miről, azt nem kötötte a barba orrára.
A leutazó neve nem orosz, és dunsztunk sincs, milyen náció lehet.

December 21. vasárnap, úton, Glückstadt. Horgonyra kellett állnunk, és csak délben hoztak be. Közben bedurrant az idő. De amúgy istengazából! Az időjárás-jelentés délnyugati 9-10-es majd északnyugati10-11-es szelet ad, időnként 12-es lökésekkel. Igazi itéletidő... Milyen jó, hogy most az Elbán vagyunk! Igaz, manőver közben a szél kihozott mindent belőlünk, amit csak lehet, megsokszorozta a hidegérzetet is, de azért itt jobb, mint odakint!Ha van 160,000 €-d, megvehetedOlyan ramaty az idő, hogy terveimmel ellentétben nem mentem ki, egy kis videós sétára. Főleg, hogy Misa hamar visszajött, és hiába van aranyvasárnap, semmi sincs nyitva, hát így valóban nincs miért kimennem. Akartam venni valami karácsonyi dekorációt, de kényszeredetten lemondtam róla.

December 22. hétfő, Glückstadt, úton. Reggelre verőfény, napsütés, bárányfelhők, minden ami kell, meg mínuszok... A rakodási szünetben, amíg kávéztak a dokkmunkások, kiloptam magam a kamerával no nem a városba, csak a kikötőtől száz méterre levő kis zsiliphez. Onnan látni a várost, illetve a csatorna, vagy folyócska partján lévő házsorát. Láttam egy jó régi jachtot. Eladó. Potom 160 ezer euro; az ára!
Hiába mondta Oleg, ha csak egy szem eső cseppen, azonnal csukjam be a raktárt, úgy látszik, ez a karácsony nem kikötőben lesz. Innen ötkor úgy elmentünk, mint annak a rendje.

Hogyan dolgozunk?

Délelőtt megjött Mr. Rohden, hozott magával két szivart, mindkettő norvég, rájuk akarja sózni a hajót. Persze ez így rosszindulatú megjegyzés, pedig nem kell a hajót "elsózni", jó állapotban van, s aki kibérli, az biztos meg lesz elégedve vele. A tulaj fel akarja bontani a hajóbérleti szerződést az RMS-szel, mondván, hogy keveset fizetnek, és azt is két részletben, félévente, neki meg ugye a kiadásai az egész évben megvannak. (Most mindenki zokokhat egy sort Mr. Rohden keserű sorsa felett...)
Csatornaparti felvétel GlückstadtMinden nagyon szép volt, minden nagyon jó, csak a raktárral nem voltak kibékülve.
- Captain - mondja Herr Rohden Olegnek -, maguk nem dolgoznak semmit? Csupa rozsda a raktár oldala...
Így van ez már. Senkit nem érdekel, hogy a hajó kimondottan jó karban van, csak az, ami nem tetszetős. És senkit nem érdekel, hogy kimosni alig van időnk sokszor a raktárat, nem egyszer vizes állapotban kezdik meg a berakást, télen még ennek is örülni kellene. Nem. "Maguk nem dolgoznak..." ez a természetes reagálás. És ezért nem is hibáztatom a tulaj urat, mert mindenki így állna a dolgokhoz. Ami számára valami miatt fontos, az legyen a hajó számára is, még akkor is, ha nem kapnak semmi információt... Dél körül megjött Mr. A. Jagur, az új gépész. Származására nézve fehérorosz, állampolgársága litván. Amikor kiderült, mondta is Oleg, hogy volt egy belorusz chiefje, azt Klicsurnak hívták, ez az -ur végződés a fehérorosz nevek sajátja lehet.

A hőmérőfülű Misa

Kantvikban voltunk, amikor a hőmérsékletről beszéltünk. Én mínusz 2 fokra saccoltam, de Misa csak ingatta a fejét.
- Van ez 7 fok is, chief... - mondta. Megnéztem a hídon, hát neki volt igaza, kicsivel több volt, mint hét, de nem érte el a nyolcat.
Ma reggel Francis jön:
- Legalább mínusz Öt fok van.
- Nincs az annyi! - inti le Misa -, legfeljebb ha egy, de inkább nulla.
Fel a hídra, megnézem, hát valóban, a higanyszál a nulla és a -1 között állt. Biztosan Misa fülében van egy beépített hőmérő.

December 23. kedd, úton, Brake. A Weser parti kikötőbe hajnali háromkor érkeztünk. Mivel este héttől hajnali egyig aludtam, meg se kíséreltem, hogy lefeküdjek. Hatra kinyitottam a raktárt, megbeszéltük a teendőket, és elkezdték a berakást. Hiába is reménykedtünk, hogy itt maradhatunk este, megnyugtattak: addig dolgoznak, amíg be nem rakják a hajót. Késő délután küldtem egy rakat sms-t, kellemes karácsonyt kívánva. Hamarosan csőngőtt a mobil, de éppen nem tudtam felvenni, s láttam, hogy Attila keresett. "Most hívj" ment a következő sms, és hamarosan beszéltünk is.
A legjobb persze az volt, hogy Encsikével tudtam beszélni, csak ilyenkor karácsony környékén nagyon remegős a hangunk, és sírós a kedvünk. Szegénynek ráadásul ott van Nimród baja, én innen nem tehetek semmit, tehát csak aggódó szemlélő vagyok, de ő megpróbál mindent, amivel csak tudna segíteni. Sajnos, megint egy karácsony, amin nem vagyok otthon.
Az előbb úgy írtam: karácsony, amikor, majd kijavítottam, és megint csak azt látom, hogy mivel helyes, a magyar gondolkodásnak megfelel a "karácsony, amin nem vagyok otthon" megfogalmazás, bizony a mi nyelvtani gondolkodásunk teljesen másképpen működik mint bármely európia nyelvé. Ez is igazolja, hogy a mi nyelvünknek az a lényeges, hogy a térben el tudja helyezi a cselekményeket, és nem időskálán szemléli az eseményeket, mint pl. az angol.
Estére kezdett a torkom kaparni, a fejem lüktetni, na, jól nézek ki, szép karácsonyom lesz...Staszu remekműve a szentestei terített asztal
December 24. szerda, úton. Se telefonvonal, se jó idő, se jó közérzet, ez amit nagyjából elmondhatok a mai nap kezdetéről. Pontban éjfélkor jött a révkalauz, egészen Bremerhavenig vitte a hajót. Vele én voltam, majd Oleg jött. Eddigre már teljesen oda voltam, annyira álmos voltam, hiszen tegnap hajnali egy óta fent vagyok. A pilot beszélgetett volna, de én csak kókadoztam a szófán. Csak akkor éledtem meg egy picit, amikor egy böhöm konténeres hajó ment el mellettünk, s mondja a révkalauz:
- Két napja elvesztett az Északi-tengeren négy konténer, mindegyik tele vegyszeres hordóval, s mind erősen mérgező anyaggal volt tele. Most a német, holland, norvég és dán partoknál erős készültség van. Azt a vihart a Jóisten segedelmével megúsztuk. Kettőkor mentem feküdni, illetve elájulni. Ötkor keltett Oleg, neki is hosszú volt a nap, azzal, hogy nyolckor keltsem. A három óra hamar elszaladt. Innen visszaálltunk a rendes szolgálatra, mert délben kezdtem.
Most hol izzadok, hol vacogok, hol kellene gyógyszer, hol meg nincs. Még C-vitamin se, pedig az most jó lenne. Az asszony most nem csomagolt ilyen varázsszereket, lám, meg is van az eredménye. Meg nem kaptam "infulenzia védőoltást se nem".
Fél ötkor lehívott Staszu a szalonba.
- István, csak egy percre... - mondta a hangosanbeszélőbe. Lementem, de vittem a kamerát is.Nem is csalódtam. A szalonban gyönyörűen megterítve, a szakács kezében kamera, fényképezőgép, és mosolyog. Látom az arcán, hogy örül a csodálkozásomnak. Egyszerűen fantasztikus!VacsorázomNem győzöm összehasonlítani a tavalyival, ahol Oltmanns majdhogynem overallban volt, s úgy fejtette ki, hogy ez is csak olyan nap mint a többi. Van valami furcsa a német lélekben... mint ahogyan Hóki (a Priwall barbája) is férfias kézfogással köszöntötte a hajóra látogató édesanyját (puszi nélkül).
Hatkor mindenki túl volt a vacsorán, de azért Olegen kívül (mert a szolgálat az szolgálat) mindenki ott volt.
A menü: ehhez az ebéd is hozzá tartozik, akkor majdhogynem teljesen üres káposztaleves volt (semmi hús benne, ami máskor természetes), a második fogás burgonyapüré két lágy tojással és saláta. Misa kicsit morgolódott, hogy miféle kaja ez, ráadásul ünnepen? Hát bizony arrafelé más elképzelések vannak a karácsonyról, mint a lengyeleknél vagy nálunk.
Szóval céklaleves, de ez csak a lé, valami isteni volt, és négy darab káposztás piroszki volt benne. Hasonló a gombóctésztához, és háromszögűre van összehajtva. Utána lazac következett két pirítóssal, igaz se nem sós, se nem füstölt, de azért ízletes volt. Ezután két göngyőlt heringet, majd füstölt halat ettem. Desszertnek gyümölcszselé, és mindenféle kész sütemény, még valami mákos tekercs is, de ez valami más (ez valami helyi kutyulék), mint a bejgli. Ahhoz mérni se lehet! Kaptunk egy tál édességet, ezzel kapcsolatban az a bajom, hogy ha megeszem, akkor hizlal. Ha nem eszem meg, akkor meg kívánós vagyok. A kívánalmamat egy rakat Mercivel enyhítettem, és a többit eltettem a fricskóba. A két doboz rozsdaoldót (cola) nem ittam meg. Fáj a fejem, (a Kieli pilot bűne lehet, aki beszállása után teletüsszögte a hidat, persze zsebkendőről fogalma se volt), a torkom, izzadok, fázom, így aztán hamar elmentem aludni, de a kabinban csináltam gyertyagyújtást, de ez egyedül nem az igazi.
A Trent folyón van Gunness kikötője

December 25. csütörtök, úton, Gunness. Éjfélkor teljesen bebugyolálva mentem fel a hídra, és egész őrség alatt mézes-citromos teát hörpöltem. Megittam vagy három literrel. Fél ötkor szállt be a révkalauz, Oleg megkérdezte, hogy tudok-e jönni manőverre.
- Persze - mondtam, mert éreztem, hogy nem vagyok lázas.
- Akkor most menj el pihenni... - küldött melegebb helyre, mert a kabinban jó kis elektromos hősugárzó van, a hídon meg nincs. Késő este kötöttünk ki. Viszonylag jó rakpartot fogtunk ki, itt nem fogunk 15 fokot dőlni. Altatni egyáltalán nem kellett. Próbáltam az asszonyt hívni, nem volt otthon délután.

December 26. péntek, Gunness. Azt hittem, hogy tudok sokáig aludni, de hétkor kilökött az ágy. Nyolckor pedig láttam, amint felmentem a deckre, hogy a hajó vagy 45 fokos szögben áll a rakpart mellett, félig kint a folyón. Az egyik farkötél a vízbe lógott. Part mellé húztuk a hajót, jól megkötöttük, aztán mindenki mehetett kúrálni magát. Délelőtt 37,7 fokos hőemelkedésem volt, Olegnek 38,5 és Misának 38,8 a láza. A szakács taknyos és szipog, fájlalja a nyakát, csak Francis vidám, és vigyorog mindenkin. Délben azért együtt ebédeltünk, videóztunk, fényképeztünk, kellemes volt, persze annyira, amennyire egy hajón lehet, a család nélkül.
Egyre jobban vagyok. Délután fél kettő körül felhívtam a családot, mert féltem, hogy már kerestek, és a telefon ki volt kapcsolva. Még nem próbáltak hívni.Videózom a szalonbanBeszéltem mindenkivel: apával, Sári nénivel, Encsikével, Szabolccsal. Nagy újság van: megjelent az Isten hozta Panamában című könyvem, ez már az ötödik. Akár hogy is nézzük, ez már egy kis jubileum! A címlapot nem kapták meg (nem hiszem, legfeljebb késve), így ők készítettek, apa és a fiam szerint jól néz ki.
Apának is megjelent a Rákóczi könyve, meg a Halálvágta is, ő a 40. kötetnél tart. Ehhez külön gratuláció jár, nem egy egyszerű!

December 27. szombat, Gunness. Csendes nap, mindenki pihenget, csak Andrej, az új gépész rohangál le s fel, állandóan bajai vannak a gépházzal, a kuplerájjal, amit Sztyepan rá hagyományozott.
Andrej szimpatikus fiatalember, jól beszél angolul, valami pénzzavara van otthon, amiért elfogadta ezt a karácsony előtti behajózást. Ilyen kis hajón először van, nagy vegyianyag-szállító tankhajókon gépüzemvezető. Igazság szerint még az is más, ahogy lemegy a gépházba.

December 28. vasárnap, Gunness. Ma is csendes. Beszélgettünk az asszonykámmal este, csak a baj az volt, hogy a kabinban szólalt meg a mobil, hát rohantam fel a deckre, és úgy jó húsz perc múlva éreztem, hogy kezdek jól átfázni. Ekkor kinyőgtem Encsinek, hogy mi van, erre jól letolt. Le kellett mennem felöltözni, aztán vissza a deckre, és beszéltünk újabb 27 percet. Észre se veszi az ember, hogy elszalad az idő.

December 29. hétfő, Gunness. Reggel elkezdték a kirakást. Jó lassan megy, de holnap kész leszünk, ezt ígérték.
Van egy technikai csoda a rakparton: három betonlábon álló daru. És azzal raknak! Hi-tech, a húszas évekből. Az angolok mindig meg tudnak lepni valamivel.
Oleg elküldött egy telexet Mr. Rohdennek, azt hiszem szegény öreg tulaj szívszélhűdést fog kapni! Ebben részletezte, hogy mi minden baj van a gépházban. Én magam is csak néztem, ezekről mit se tudtam, de ugye miért is jelentette volna nekem Sztyepan, ha Olegnek is csak azt mondta:
- Minden OKÉ, minden Oké!
Hát kiderült, hogy nem oké! Ami minket különősképpen rosszul érinthet (és érint is, mert fáznánk, mint a kutya, ha nem lenne a kabinokban villamos hősugárzó), az az, hogy sikerült a légkondi és ezzel együtt a fűtésrendszer csővezetékeit Kantvikban és Kotkában szétfagyaztani. Andrej szétszedte, hát mindegyik csövőn repedések vannak. Ezenkívül a főgép elektronikája megbolondult, minden percben alarm riasztja az embereket, ami nappal még csak-csak, de éjjel nem az igazi! Szóval Andrej rohangál, dolgozik késő estig.

December 30. kedd, Gunness, úton. Reggel valami förtelmes szag fogadott a folyosón, amikor kimentem, hogy raktárt nyissak. Valaki jól összehányt valamit...
A szag akkor volt különösen penetráns, amikor a friss levegőről jöttem be. Reggelinél Andrej kissé kusza szemmel nézett, és szopogatta a sörét. Reggeli nem kellett, de két doboz folyékony kenyeret is lenyomott, amíg elmondta, hogy mi baj van a gépházban...Csodadaru GunnessbenLegközelebb akkor láttam, amikor a kabinjában ült, és sörözött, mellette egy majdnem üres whiskys üveg és Oleg. Ő is sörözött, úgy reggel fél nyolc körül. Később, amikor újra a deckről jöttem be, a parancsnoki kabin nyitva volt, hát onnan jött az irtózatos hányásszag. Nem firtatom, ki hányta össze, de most némi kétely támadt a szívemben, hogy talán Oleg mégse a stressztől kapta a gyomorvérzését...
Mert ugye az ember először készségesen elhiszi, amit más mond, nem lévén oka a kételkedésre. De most kiderült, hogy oroszul szórakoztak, most már van okom, némi...
Bár nem tartozik rám, csak rohadt nehéz úgy közlekedni a lakótérben, hogy az ember nem vesz közben levegőt. Délután végre megjött a következő út: Ventspilsbe megyünk üresen (azt hiszem Lettország), ott farostlemezt rakunk be Finnországnak, a Saimaa tavon van a kirakó. Én nem vettem zokon az utat, mert így lesz jó videóm a tóról, a csatornáról, de Oleg nem örült neki. Később, amikor elkészítettem az útvonalat, előkészítettem a térképeket, akkor törölték az utat. Rotterdam irányába menjünk gazdaságos sebességgel, jött az ukáz Duisburgból. Este fél éjfélkor indultunk.

December 31. úton, Rotterdam. Délben Oleg éppen a telefonon gubbasztott, amikor a hídra értem. Rotterdam - Sittingburne lesz az utunk. Az Isartallal voltam egyszer itt Rákapcsoltunk, teljes sebességggel mentünk, és jól is tettük, mert fél tízre ki is kötöttünk, csak másodikán, pénteken kezdenek rakni, de akkor el is megyünk.
Manőver után fürdés, borotválkozás, toalett, meg minden a világon. Közben a szalonban szépen terített asztal várt, de csak süti és desszert volt, semmi komoly kaja... És a vacsora... hát, most se tudták megkedveltetni a pulykát igazán. Nem tudom, ki volt az a vadbarom, aki kitalálta, hogy a pulyka az igazi karácsonykor (meg úgy látszik szilveszterkor is). Persze Encsike úgy készíti, hogy a tíz ujjam is megnyalom utána, de itt... valami zagyikkal megtöltve, félig megsütve, félig átpárolva, félig nyers, teljesen rágós... Istenem, egy jó kis magyar libasült! Az vigasztaló volt, hogy pezsgő is díszelgett az asztalon. Olasz, Martini édes pezsgő. Illetve "sparkling vine", olaszul spumante, (habzóbor) ami ugye lábcsókra se járulhat a legutolsó magyar tankpezsgőhöz se. Valami ocsmány volt... de azért elfogyott. Megint szétküldtem egy csomó sms-t. Csak Attila öcsém hívott fel, amikor megkapta. Itt a vége az idei naplómnak, ami azért butaság, mert ehhez a naphoz tartozik az is, hogy éjfél után beszéltem Encsikével, és felhívtam apát is.

JANUÁR

Január 1. csütörtök, Rotterdam. Ilyenkor, rögtön éjfél után, mindig felhívom az asszonykámat és apáékat. Sikerült, annak ellenére, hogy nyilván túlterhelt volt a hálózat, vagy ötször kaptam hibaüzenetet a mobil hálózatról, de a végén kicsengett, előszőr M. Pistáéknál, ahol Enici töltötte az év utolsó estéjét. Nagy hangzavar volt, de Erzsike sikeresen túlkiabált mindenkit, és odahívta az asszonyt. Apáékat is gyorsan, a második próbálkozásra megkaptam. köszöntőttük egymást, sietve elmondta, hogy Tabák András vár írást, megígértem, hogy küldök.
Nincs semmi újévi fogadkozás, még annyit se kell megfogadnom, hogy leszokom a cigiről. Egészség és munkabírás kellene az új évben, mindkettő kopik elfele...
Fáraszt a hajózás, át kellene adni a jelképes stafétabotot a fiataloknak, de két okból nem megy:
- egy: nincsenek fiatalok, akik tengerésznek jőnnének... és
- kettő: a kereset a stafétabothorozónak jár, s az nekem kell...
Ez a 22-es csapdája. Az elmúlt év vegyes volt. Anyagilag szinte totális csőd, hiszen egy csomót vesztettem: ellopták a pénzt, a kamerát, a kocsit megnyomták, mind-mind anyagi veszteséget jelentett, és persze sok-sok idegeskedést, bosszúságot. A dollár kész katasztrófa.
Ezzel szemben volt egy szép nyaram a családommal. Megjelent az ötödik könyvem. Kis jubileum, de nekem azért engedtessék meg, hogy számomra nagy és örömteli legyen. Viszont amit elterveztem, hogy megírok, azt nem tudtam valóra váltani, az ember mindig más körülmények között találja magát a hajókon, mint amire számít. Fizikailag fáradtan vagy feszült idegállapotban nem tudok írni. De hát az a jó, hogy amit nem írtam meg, az tovább élteti a fantáziát, mozgatja az agyat, és előbb-utóbb elkészül. Mondjuk az idén. Legyen ez a fogadalom, mert milyen január 1. az, ahol erre se telik?
Szomorú az idő, esik a hó, vizes, nem ropogós, nem az a jó hideg, hanem az influenzát terjesztő nyirkos ocsmányság, ami estére ráfagy a fedélzetre, hogy az ember nyugodtan a nyakát törhesse.

Január 2. péntek, Rotterdam, úton. Reggel sikerült meglepniük: két uszály kerül átrakásra, és mind belénk szeretnék tenni, de akkor 300 tonnával túl leszünk rakva. Valaki jól elszúrta a rakomány lekötését.
Az "X"-el jelőlt helyen álltunk- Majd megállunk az átrakással, ha szól, chief. - mondta a darus. Ez azt jelentette, hogy délután le az úszódarura, fel a rakpartra, hogy megnézzem a merülést, vissza a hajóra, mutatni hova tegye az emelést, majd vissza le a darura, fel a rakpartra, merülést nézni, vissza a hajóra, irányítani a darust, ki a partra... nem folytatom. Elfáradtam, mire beraktuk a hajót, de amit Oleg kért, hogy 2320 tonna plusz-mínusz tíz legyen bennünk, az sikerült, 2322 tonnát viszünk Sittingbourne-ba. Tegnap Francis úgy ment ki a városba, hogy engedélyt kért: kint alszik a barátainál és ma délelőtt bankba megy pénzt átutalni a családjának. Francis tervez, a bank végez... Szegény matróz, ahogyan azt elképzelte, hogy átutalhatja a pénzét. A bank befagyasztotta a számlát, mert hat hónap óta nem volt rajta pénzforgalom, illetve nem értem, mert a fizetése oda megy. A lényeg: nem tudta elintézni az átutalást. Most aztán szentségel, és állandóan utánam jár, hogy kipanaszkodja magát.
Furcsa a helyzete: rajtam kívül még Oleggel tudna beszélgetni, de ő ugye a parancsnok, hát őt nem zavarja. Így maradtam én, akivel beszélgetni tud, nemcsak fél szavakkal kommunikálni. Mert az oroszokkal nem tud társalogni, a szakács mindent megért, de csak pidzsin angolt beszél némettel keverve, meg oroszul, amivel a ghánai matróz semmire se megy.
Pilot este fél ötkor, indulás után viszont mehettem aludni.

Január 3. péntek, úton, Sittingbourne. Reggel fél tízre érkeztünk. Voltam itt az Isrartallal, így aztán csak nekem nem volt idegen a móló, ahova kikötöttünk.
Estére kiraktak, de indulás csak holnap reggel, mert ezen a folyón csak nappali révkalauz szolgálat van. A következő útról annyit, hogy valahonnan fát viszünk a Saimaa tóra. Az most jól be van fagyva, a csatorna is, Mr.Rohden küldött egy telexet, amiben a jégben való hajózás veszélyeire hívta fel a figyelmet. Tudomásul vettük, Oleg szomorú, én örülők a "kalandnak" a videózás miatt.

Január 4. szombat, Sittingbourne, úton. Urasan indultunk, fél kilenckor, Francisék raktárt mostak, ami nem könnyű mulatság a gypsum után. Nedvesen megköt, aztán lehet sikálni. Azért kell igyekezniük, hogy Mr. Rohden kedvére tehessünk, és kifesthessék a raktárt.Indulás Sittingbourne-bőlDélután hívott Mrs. Cetin, a hajóbérlő cégtől.
- Mennyi idő alatt érnek Parnuba? - kérdezte.
Jó kérdés. Milyen beszéd az, hogy Parnu? Hol van egyáltalán?
- Ha megmondja, melyik ország, akkor hamar utána tudok nézni... - mondtam, és Cetin asszony csak nyökögött, makogott, fogalma se volt, hogy lett vagy észt kikötő? Közben megtaláltam a távolságot, megmondtam, hogy csütörtök reggel érkezhetünk, és azzal búcsúzott, hogyha leköti a rakományt, í-mélt küld. Később meg is jött, így most Parnuba megyünk. De érdekes dolog ez, nem? Valaki, jelesül Cetin asszony, évek óta üzletel, rakományt köt le, és azt se tudja, hogy melyik országba telefonál az üzleti partnerének. Ezt nem rosszallásul írom, inkább mint jellemzőjét ennek a mostani világnak. Egy telefon, az üzlet megköttetett, és azt se tudjuk, hogy kivel beszéltem, még az se fontos, hogy milyen országban cseng ki a hívás. Egy név, egy telefonszám elég az üzlethez. Nincs parolázás, nincs áldomás csak profit...

Január 5. vasárnap, úton, Kieli csatorna. Afféle semmilyen nap. Csak telik, semmi hozadéka, a hajó dülöngél, mozog, az ember ücsörög a hídon, semmihez nincs kedve. Az egészben az volt a jó, hogy délután négyig voltam a hídon, akkor jött Oleg, én meg nem mondtam, hogy maradok Cuxhavenig, mert miért tenném? A csatornához este nyolcra érkeztünk.
Addigra a hideg is megjött, mínusz hat fokban kötöttünk ki a zsilipben. Utána azonnal rohanás a csatornatársaság irodájába, leadni a papírokat. A másik zsilipben egy frankó, háromárbocos, vitorlás hadihajó állt. Gyönyörű egy jószág volt! A révkalauztól tudtam, hogy a haditengerészeté. Mit mondjak? Mindent a szemnek, de semmit a szolgálatnak rajta! A hídja nyitott, amint az illik egy vitorláshajó esetében, és az ilyen mínuszokkor, bizony befagy az ügyeletes orcáján minden lik, nem számít, hogy matróz, tiszt, vagy parancsnok áll-e a szélben...
Mire visszaértem, végeztünk a vízvételezéssel is, ki is ömlött a fedélzetre a túlfolyón, és pillanatok alatt megfagyott. Minek nézünk elébe?

Január 6. hétfő, úton. Az idő délután háromkor romlott el, amikor kiértünk Rügen sziget takarásából. Veszettül elkezdtünk billegni, így nem volt más választás, mint keletnek tartani északkelet helyett, hogy valamelyest mérsékeljük a billegést. A kabinom mint a csatatér, a székek felborulva, minden a földön, majd ha elmúlik a rossz idő, mindent felszedek.

Január 7. szerda, úton. Hajnali háromkor értünk a part védelmébe, de itt meg elkezdett a hó zuhogni, s mivel mínusz három fok van, azonnal ráfagy a hajóra, minden hideg, minden csúszik, alig lehet közlekedni, ha ki kell jönni a fedélzetre - mert a hídra muszáj felmenni - minden egyes alkalommal hálát kell adni az Istennek, hogy nem estem el. Valahogyan sikerült kinavigálni a rossz időt, és délután fél kettőkor végre északnak fordultam, Parnu valahol arra van...
Közben minden olvad, plusz négy fok van.

Január 8. csütörtök, úton, Pärnu. Éjfélkor minden csúszott, mint a jeges jó nyavalya... Folyamatosan süllyed a hőmérséklet, a hajnali őrségváltásra már lement -8-ig. Délután kettőre terveztük az érkezést, Oleg ezt is adta meg a pilotállomásnak. Fél kettőkor felhívtam őket, és jelentem, pontosan érkezünk, nem késünk. Előttünk két hajót láttam a radaron, meg két kisebb bárkát, valahogyan furcsa volt, hogy milyen közel egymáshoz, és libasorban vonulnak. Öt perc múlva mi is megérkeztünk a jéghatárához, és már szabad szemmel is ki lehetett venni, hogy két hajó küszködik, mögöttük meg két halászhajó várja, hogy a nagyok megtörjék a jeget. Ahogyan a jégbe hasítottunk, Oleg lecsökkentette a sebességet:
- Sose tudhatjuk, milyen vastag - mondta. - Írd be a naplóba, hogy 3 centis jégben hajózunk.Sárga országutat vágunk a jégbeMegtettem a bejegyzést, bár nem volt igaz, mert percek múltán kiderült, jóval vastagabb, annyira, hogy a teljesen elvesztettük a sebességet, és megálltunk. Hiába pörgött a csavar, nem mozdultunk. Hátrát adott a barba, majd megint előre: nyertünk vagy tíz métert. Ezt eljátszottuk vagy kétszer, aztán Oleg feladta.
- Megvárjuk, amíg a Volgabalt hajó elmegy mellettünk, és akkor az ő sodorvonalukon bemegyünk.
Ez így szépen is hangzott, csak a kérdés, hogy meddig kell várni? Az orosz hajó megrakva fával, hát volt rá remény, hogy megtőri a jeget, mi üresen erre képtelenek voltunk. A másik hajó szintén próbálkozott, de azok nyilván kiraktak az észt kikötőben, mert ők se nagyon tudtak sokra menni, alig volt merülésük. Végre, vagy félóra elteltével az orosz elvánszorgott mellettünk. A jég, ami fogva tartott eddig megnyílt, és mi ha lassan is, de be tudtunk evickélni a kijövő hajó által vágott csatornába. Innen ment minden, mint a karikacsapás. Mehetünk előre, manőverezni.
A hajó elején minden jégbefagyva. Vagy jó öt centis jég borított mindent. Csúszkáltunk, botladoztunk. A hajó az orrával közelítette meg a rakpartot. Kiadtuk a springet, majd jött az ukáz a hídról:
- Kösd meg!
Hát ez normális körülmények között nem okoz semmi gondot. De most hiába tettük a kikötőbakra, az csupa jég, hát a kötél csúszik rajta, nem lehet megfogni a hajót. De ahol az ember tehetetlen, ott a természet segít: a csúszó kötél hamar megolvasztja a jeget a bitán, és a kötél tapadni kezd a vason. Megfogta a hajót. Már csak part mellé kéne kerülni. Mert töméntelen jég van összetorlódva, ezt valahogyan ki kell "játszani" a hajó és a rakpart közül. És most jön a "modern technika": a daru, amelyik arra várt, hogy megkezdhesse a berakást, lenyúlt kanalával a jégbe, és elkezdi kihajtani. Tíz perc alatt annyira megtisztította a vizet, hogy gond nélkül part mellé húzhattuk magunkat a farkötéllel. Azonnal elkezdték a berakást. Illetve elkezdték volna, ha ki tudom nyitni. De a jéggel terhelt raktártetőt nem tudta a hidraulika felemelni a raktár elejében, ahol - ez azt hiszem típushiba - más hajón is gond a raktárnyitás, ha nagy a trimm. Vagy jó félórás küszködés után megint a daru jött a segítségünkre: a kanalával segítette a raktártetőt, így aztán ha nehezen is, de ki tudtuk nyitni. Innen nem érdekes: folyamatosan raktak, éjjel egyre ígérték, hogy befejezik, és holnap reggelre a fedélzeti fa berakását. Este Oleg kiment a városba:
- István legkésőbb egy óra múlva itt vagyok, kimegyek a buszpályaudvarra a feleségem elé.
Hja, kérem, ő itt van otthon. Kilenckor jöttek meg. Az asszony elborzadva látta, hogy nincs járónk, és neki a síkos, jeges rakpart széléről kell a hajóra belépni. Oleg segített neki a partról, én a hajóról. Amikor bent volt a hajón, a kezébe adtam a táskáját, amit elvettem tőle. Se köszönőm, se jó estét, se "István, gyere, bemutatlak a feleségemnek"... eltűztek a kabinba.
Más kultúra, más szokások, vagy csak egyszerűen matróznak gondolt a naccsága, de az is lehet, hogy bunkó...

Január 9. péntek, Pärnu, úton. Valóban, kettőre telerakták a raktárat, a tetejét szépen elegyengették, annyira tele voltunk, hogy helyenként a raktártető préselte le a faforgácsot (merthogy az a rakomány). Éjjel fél három volt, amire végeztünk mindennel. Megnéztem a merülést: már a megengedett limitet is meghaladtuk: 4,35 m.-es merüléssel lehet bemenni a Saimaa csatornába, nekünk meg most 4,40 volt. Gyerünk számolni, kiderült, a rakomány háromszáz tonnával több, mint amire számítottunk. A berakási együtthatót 0,34-nek adták meg, és a valóság szerint 0,41 volt. (Ez magyarra lefordítva: egy köbméter rakomány súlya nem 340 kiló, hanem 410.) Természetesen felébresztettem a barbát. Fél négyig számoltunk, majd úgy döntött, hogy a ballasztot csökkentjük.
- Reggel szólj Andrejnek, hogy nyomja ki - mondta, és ment aludni. Én is, de mivel hatkor - helyi idő szerint - kezdtek, az a hajóidő szerint öt, tehát fél ötkor keltem. Egy órát szunyókáltam. Pontosan kezdték el a farőnkök berakását. Százötven tonnát veszünk fel, a raktártetőre rakták. Ez meglehetősen rontja a stabilitást. Fél kilenc körül végeztek. A merülés szerint túlrakták a hajót, szerintem elől 4,3 méter, hátul 4,45 méter a merülés, ami a 4,35-ös határ fölött van. A számítások szerint 4,15 és 4,25-nek kellett volna lenni. Ezek szerint 100 tonnával több súly van a hajón, mint lenni kellett volna. Oleg más merülést látott. Természetesen ő a főnök, az övé a mérvadó. És még vegyük azt is hozzá, hogy sose olvastam merülést jégben, erre nézve nincs semmi tapasztalatom, tehát nem mondhatom, hogy igazam van. Csak az aggaszt, hogyha véletlenül én járok közel az igazsághoz, akkor a hajó nem stabil. Most nincs gáz, mert a tengerre felvettünk ballasztot, de azt a csatorna előtt kiürítjük, és akkor elvesztjük a stabilitást. Csak remélem, hogy én tévedtem.
És amit nagyon nem szeretek, hogy a vitáink a rakomány körül és a merülés körül meglehetősen kihozták belőle a bunkót. Arrogáns és kekec. Kezdem nem szeretni. Fél tizenegykor indultunk, Oleg vitte ki a hajót a jégben, így délután háromig aludhattam. Jól is esett.

Január 10. szombat, úton. Most, amikor írom a naplóm, éjjel egykor megszólal a mobil:
- Isti, te voltál? - kérdezte az asszony nagy álmosan. Nem én voltam. Nem beszéltünk sokat, mert a telefonom akkuja lemerülőben volt. Csendes időben hajózunk, azt hiszem, mázlink van. Délután ötkor feljött Oleg a hídra, hogy leváltson.
- István, gyere tízkor, leszel vagy három órát, és utána az enyém minden, amíg átérünk a csatornán.
Jót aludtam hattól kilencig. Este tízkor felmentem.
- Vyborg szerint még két órát tudunk menni, utána gyenge jég jön, és egy másik óra múlva erős lesz, de addigra odaér a jégtörő. Ha látod a jégmező határát, lassíts le, úgy menj bele, majd olyan 8-9 csomós sebességgel haladj. - adta ki az ukázt, és elment, hogy pihenjen egy kicsit. Nem telt el fél óra, egyik pillanatról a másikra jég vett körül. Először apró, kerek, palacsintaformájú darabok sodródtak a hajó oldalának, aztán egyre nagyobb táblák közé úsztunk, míg hamarosan egybefüggő jégmező közepén haladtunk. A sebességet tartani lehetett, nem volt semmi gond, nyilván nem volt vastag a jég. A távolban, jobbról, három hajót láttam. Olyan volt, mintha három mafla nagy kamion jönne. A híd tetején levő két keresőreflektor felkapcsolva, megvilágították a jeget. Időnként végigpásztáztak a környéken, szabad vizet kerestek, de hiába. Aztán a radaron feltűnt négy hajó, most balról. Mire a közelükbe értem volna, Oleg feljött a hídra. Kicsit szentségelt, hogy Vyborg nem ezt mondta, itt még nem kellene jégnek lenni, de a jég nem hallgat Vyborgra, nincs mit tenni, meg kel próbálni menni, ameddig lehet. A jég egyre vastagabb, a hajó egyre nehezebben töri, állandóan lassul. Ahogy a jeget töri az egész test remeg, vibrál, rezeg. Nem lehet a térképre rajzolni, a naplóba rendesen írni, nem lehet a kávéscsészét letenni, mert kilötykölődik. De nem kellett sokáig elviselni. Egyre lassabban haladtunk, míg éjjel egykor megálltunk.

Január 11. vasárnap, úton, Kaukas. Felkapcsoltunk minden világítást, a navigációs lámpákat leoltottuk. Itt állunk a jégmező foglyaiként, nem lehet menni. Most várjuk a jégtörőt, amelyik kiment ebből a helyzetből.
Valahogy félelmetes ez a helyzet.
Itt vagyunk a "tenger közepén" és száraz lábbal partra lehetne menni... Számomra merőben szokatlan helyzet. Olyan, mintha az alföldön lennénk. Világvégi a hangulatom. Most tartom az őrséget, amíg megjön a jégtörő, (de legkésőbb hatig). Szerencsére előbb kelthettem Oleget. Fél négykor feltűnt a radar képernyője szélén egy pont, majd még egy, s a harmadik. Ők azok, minden bizonnyal. Lassan, nagyon lassan közeledtek. Fél ötkor még csak négy mérföldnyire voltak. Negyed hatra már kettőre csökkent a távolság, hát felkeltettem a parancsnokot, meg Andrejt, a gépészt, hogy indítsa be a főgépet. Hiszen ha a konvoj elhalad mellettünk, akkor abban a csatornában fel tudunk menni amit ők vágtak. Fél hatkor eldübörgött a Kapitan J. Izmailjov, a jégtörő, majd az RMS Arcturus, a testvérhajónk, meg egy volgo-balt típus, és végül két halászhajó. Innen nem volt nehéz dolgunk. A megtört jég kiengedett az öleléséből, elindultunk, és hogy hogyan mentünk, tovább, nem tudom, mert elmentem aludni.
Az biztos, hogy negyed tizenkettőkor még csak Vyborgnál voltunk, jó időben ez két órányi út onnan, ahol hatkor elköszöntem. De hát most nincs "jó idő", most más idők járnak errefelé...Épp akkor szállt be a révkalauz, amikor ebéd előtt kimentem videózni.
Az érintetlen természet...Az első zsilipig jó pár mérföld, fent voltam a hídon, és csak csodálkoztam. Egyszerűen nem tudtam betelni a téli táj látványával, a befagyott tavak végtelen, hófehér síkságával, a fenyők havas, jeges, csillogásával, a fák zúzmarás ágainak csodálatos csipkéjével... És megbámultam az embereket. Amint kimentek kocsival a jégre, léket vágtak, és kis sámlikon ülve, vagy éppen álldogálva pecáztak. De nem ketten-hárman, voltak vagy százan! A sok Lada és Zsiga között egy-egy drága terepjárót is láttam. Kellemes vasárnapi szórakázás. A révkalauz nevetett, amikor megemlítettem, és elmondta, hogy a legfőbb jó a pecázásban, hogy közben a hideg ellen vodkával lehet védekezni.
A zsilipeknél sokat videóztam. Sajnos az este már délután háromkor beköszönt, így aztán ötkor szép éjszakai felvételeket készítettem. Este tízre megérkeztünk Kaukasba, és kikötöttünk a gyári rakpartra. Nem volt gond a manőver, mert az üzemből meleg víz ömlik be a tóba, és az a kikötő vizét állandóan jégmentesen tartja. Bár a jéghatár mindössze jó harminc méter...

Január 12. hétfő, Kaukas, úton. Hajnali fél ötkor keltem, ötkor kezdték a fedélzetről a fát kirakni. Hétkor már nyitottam a raktárt.Kaukas: téli díszbe őltőzőtt fákAz ügynök szerint háromra kész lesznek a kirakással. Legalább is hétkor, amikor bejött így mondta. Aztán - mivel Oleg még aludt - kilenckor visszajött, és helyesbített: - Ötre lesznek kész, captain - biztosította a barbát.
Ebből nyilvánvalóan következik, hogy este kilencre rakták ki a facsipszet. Jé, de borzalmas így leírva! Mert ez nem az, amit a magyar faforgácsnak hív, ez egészen picire aprított fa. Az angol neve: woodchips, azaz wood - fa, chips - kicsi, pici, apró darabka (többek között), ezért a woodchips lehet faapróság, de mivel a két "a" betűt nem szíveli a magyar egymás mellett, legyen fapró, vagy fapróság.
Nyelvújítottam...
A pilot fél tízre jött, a manőver jól sikerült, annak ellenére, hogy a spring kőkeményre fagyott, és alig tudtuk visszatolni a fedélzetre, mert húzni aztán nem lehetett, olyan volt, mint egy hülye pózna...
- Két és fél óra a menet a tavon, mond meg a többieknek. - mondta Oleg.
- Oké, és ha kellek a manőverre, akkor csöngess - búcsúztam el, és mentem feküdni, mert ugye fél öt elég régen volt.

Január 13. kedd, úton, Vuoksi. Hajnali kettőkor megriadtam. Csend volt, kinézek az ablakon, hát mellettünk jég...
- Biztosan megálltunk, és jégtörőre várunk... - gondoltam, és visszafeküdtem. Reggel kopognak az ajtón. Olyan félénken... Kinéztem, hát a szakács.
- István, nem keltél fel? Itt vannak a melósok, nyitni kell a raktárt.
Nézem az órám: hat óra. Te jó ég! Oleg nem keltett manőverre, én meg csak utána akartam beállítani az ébresztőt fél ötre... Rohanás ki a deckre: mindenki ott van készenlétben: a daru, a villás targoncák, a melósok, a raktár nyitva.
Vuoksi: berakjuk a tejesdoboznak való papírtMindenki rám várt. Még jó, hogy a szakácshoz kopogtak be, és nem a barbához! Azt ígérték, még Kaukasban, hogy mivel nincs kész a rakomány, csak holnap reggel mehetünk el. Hát ez jó hír volt, de délelőtt jött az ügynök, hogy a gyár elkészült, és csak a dokkmunkásokon múlik, hogy beraknak-e vagy se?
A stivadorból pedig nem lehetett kihúzni, hogy mikor végeznek.
- Nem tudom, chief - mondta. - Lehet, hogy este tízre, de az is, hogy holnap reggel..
A helyzet megoldását délután háromra ígérte. Addigra már biztosan megmondja, a berakott mennyiséget látván. Nos valóban megoldódott a helyzet háromra. Fél háromkor elkezdett esni a hó (annak ellenére, hogy a meteorológia nem ígért havat mára, csak holnapra), és háromkor becsuktam a raktárt. Hatkor elállt, kinyitottam, de fél óra múlva zuhogott megint.
Bezár...
Tíz perc múlva jön a főrakodó, hogy elmennek, holnap reggel ötkor jönnek (nekünk, nekik hatkor). Közben egy hajó - a Nikar G - érkezett, az utolsó a Saimaa tavon a 2003-as hajózási idényben.
Vuoksi - a tó télen
Január 14. szerda, Vuoksi, úton. Ötkor raktárnyitás, utána átvedlettem rendkívüli hómunkássá, és elsöpörtem a havat a fő közlekedési utakról, meg a deckről. Befejezték a raktár végén a sort, és jöttek előre, hogy folytassák a munkát. Igen ám, de nem tudtam kinyitni a raktárt. A tetőt nem viszi a hidraulika, pedig két motor is járt, és van egy pont, amin nem tud átbillenni. Ugyanígy jártam Parnuban is, ott a darust kérték meg Olegék, itt már kézenfekvő volt, hogy hívtam: nyomja meg a sátorszerűen álló tetőt, hogy átbillenjen ezen a ponton. Onnan már könnyen ment a dolog. Egyszerűen nem tudom - és senki se a hajón -, hogy miért áll meg itt a raktártető? Tizenegyre ígérték a a berakás végét, készen is lettek.
Hamarosan megjött a révkalauz, Olegé volt a hajó, így mehettem pihenni. Csak az első zsilipnél kellett előbújnom a kabinból, hogy megnézzem a zsilip jégmentes vizében a merülést. Még nem állt meg a hajó, amikor kiléptem, és gyorsan készítettem egy videófelvételt arról, hogyan érkezik az Androméda. Utána megint pihenés, legközelebb négykor jöttem két órás szolgálatba, amikor egy hosszabb szakasz van zsilip nélkül. Ide esik a finn-orosz határ.Saimaa csatornaKérdeztem a révkalauzt, hogy itt keresztezi a csatornát a határ?
- Nem, kicsit délebbre, a tó közepén húzódik. - mondta - aztán elmondta, hogy a csatornát az első zsiliptől kezdve a finnek tartják fenn, az orosz szakaszon is. A csatorna egy különleges jogállású övezet, útlevél nélkül, de speciális igazolvánnyal közlekedhetnek az itt dolgozók. Miközben mesélt, hüledezve néztem három eszement, őrült finnt, akik ilyen időben képesek motorbiciklire ülni, és azzal száguldozni.
- Nem motor az, chief! - nevetett a kalauz. - Hójáró motoros sí, és nem az úton, hanem a jégen száguldoznak vele. Mi is ezt használjuk, ha jégben várakozó hajóhoz kell kimenni, aminek majd a jégtörő vág hajózóutat. A jó chief holtig tanul... A zsilipbe már Oleg vitte a hajót.
- Ha kellesz István, csengetek... - mondta, és elmentem, hogy végre kialudjam magam. Vacsora után azonnal ágyba bújtam, és már aludtam is. Egészen fél nyolcig. Akkor csengett a telefon. Fel a hídra. Az utolsó zsilip, a Brusztucsnoje előtt voltunk.
- István a zsilip után kikötünk. Nincs elég víz a csatornában, nem tudunk kimenni a tengerre. Magunk között szólva, nem is baj, mert 60 km-es szél fúj odakint. Később megváltoztatta a véleményét. Nem kötöttünk part mellé, mert hogyan? A sok jégtől esély se lett volna rá. Ehelyett kimentünk, főgép leáll, és mi a jég közepén szépen egy-két óra alatt úgy befagyunk, hogy az Isten se cibál el onnan, nem kell kikötőkötél ahhoz, hogy megtartsuk a pozíciót... Így aztán nyolckor vissza aludni, majd éjfélkor fel a hídra.
Jégtörő vezet a tavon is Január 15. csütörtök, úton, Saimaa csatorna. Most várunk. Hogy meddig, azt a jó ég se tudja, mert Vyborg rádiót hallgatva Oleg mondta, hogy a víz tovább csökken (az északi szél kifújja a vizet az öbölből), csak annyit tehetünk, hogy várakozunk. Hamarosan megtudtuk, hogy nem kell sokáig jégbezárva ácsorognunk. Fél hatkor hívott Vyborg, hogy egy órán belül megérkezik a jégtörő értünk. Mire a főgép feldübörgött, én már az ágyikót melengettem. Mindig 11:10-re állítom a mobil ébresztőjét, így volt ez ma is. Ébredés után kinézek az ablakon, hát jég sehol... Illetve a távolban valami van, de mellettünk csak néha-néha úszik el egy nagyobb jégtábla. Ebéd után amint kiléptem a fedélzetre, láttam, hogy korai volt az örömöm: megint jégben mentünk, csak messze látszott tiszta, jégmentes víz. A hídról Oleg le is küldött, nincs értelme, hogy ketten legyünk, a jégtörő vezet, ő kormányoz, majd csönget, ha kellek. Eddig európai magatartás. Fél háromkor cseng a telefon. Felmegyek.
- István, ha nem csengetek, akkor fel se jössz estig? - kérdezte.
Na, most erre mit mondjak? Láttam, már megint kekeckedős hangulata van, ilyenkor jobb legyinteni magamban, de megint erősödött, hogy egy napot se vele tovább, mint a szerződés. Mindegy. Ekkor már a jégtörő elment, illetve elköszönt, pár száz méterre bólogatta szét a jeget mögöttünk.
- Most merre? - kérdezte a barba, és láttam, hogy a kérdés teljesen jogos. Hiszen mindenütt csak jég és fehérség, megtört út nem látszott, és a tiszta víz fekete, csábító csíkját hiába kerestük. Ha volt is, akkor az csak egy nyiladék volt. Nekivágtunk, toronyiránt, amerre a GPS szerint menni kell. Hol vékonyabb, hol vastagabb jég között haladtunk. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem: itt rekedünk. Vastag, töretlen jeget találtunk, a hajótest remegett, rezgett, ahogyan megtörte a fehérséget előttünk. A jégtörő a 4-es bója előtt hagyott magunkra. Ennél egyesül a vyborgi és a Szentpétervárból kijővő hajózóút. Mivel az orosz kikötöbe most is nagy a forgalom, ezért a hajózóútban a tört jeget kell, hogy találjunk. Vagy egy órai hajózás után végre rátaláltunk: körülöttünk minden kása, apróra zúzott jég volt, igaz a hidegben kezdett összeállni, de gyenge volt, nem jelentett akadályt. Újabb fél óra, és a szabad vízen voltunk.

Január 16. péntek, úton. Jó az idő, készülünk Rotterdamra. Főleg szegény Francis, akinek nagyon haza kellene utalnia a fizetéséből, és ezt csak egy holland kikötöböl teheti meg. Ebben a reményében nem osztozom. Nem tudja, hogy a zárolt számláról milyen nehéz pénzhez jutni. Én próbáltam lengyelben, ha Marek nem segít ki, akkor 400 dollár miatt utazhattam volna ki vagy kétszer.
Pedig Francis családja nagy bajban lehet, mert a telefont is kikapcsolták időlegesen. Encsikével sikerült beszélnem, ilyenkor mindig oldódik a rossz kedvem, mert már eléggé tele a hócipőm Oleggel.

Január 17. szombat, úton. Még mindig jó az idő. Talán túl jó is. Ugyanis a barba azon aggódik, hogy ha felmegy a hőmérséklet a raktárban nulla főlé, akkor a jég leolvad a raktár faláról (berakáskor úgy láttam, hogy a felső perem mellett mintegy fél centis a jég), és a papír alja elázhat. Hogy meggyőződjünk róla, hogy mi a helyzet, lementem. A falak tők szárazak, a padló alig nedves.
- Rendben, de én nem hiszem... - mondta Oleg. Akkor meg mi a fenének küldőtt le. Aztán kiderült, hogy másra gondol, csak időnként igen hülyén tudja magát kifejezni: - ugyanis jobbra vagyunk dőlve, és ha van leolvadt víz, akkor az a jobb fenékkútba folyik, az pedig el van zárva előlünk, nem lehet megközelíteni a rakomány miatt. Ez persze igaz. Majd meglátjuk, hogy mi a helyzet.

Január 18. vasárnap, úton, Kieli-csatorna, Északi tenger. Hétre érkeztünk a zsiliphez, itt a szokásos dolgom volt: kimenni a csatornaügynökség irodájába és kivinni a papírokat. A pilot is arra ment, beszélgettünk is egy kicsit, aztán hagytam, hogy rohanjon magának, ahova akar. Én nem tudok olyan gyorsan futni, ahogyan ez a pasas ment.

Január 19. hétfő, úton, Rotterdam, úton. Nincs szerencséje Francisnak. Délelőtt beszélt Oleg az RMS-szel, és Düsseldorfba megyünk. Ugrott Rotterdam. Viszont lesz egy egynapos menetünk a Rajnán. Este hatkor azzal mentem feküdni, hogy keltsen, ha kellek. Ez a szokásos duma őrségváltáskor, általában nincs jelentősége. Viszont nem a szokott időben csengetett, még tizenegy óra volt este, amikor szolgálatba hívott.
Felmentem a hídra.
- Part mellé állunk, kitesszük a mentőtutajokat (éves ellenőrzése viszik el), beszáll a folyami kormányos és indulunk. Ezt így leírni egyszerű, de azért voltak némi komplikációk: Előszőr is, nem part mellé, hanem egy hajóra kötöttünk. Kicsi, önrakodó ömlesztettárú-szállító, olyan, amelyiknek a fedélzetén egy markolós daru van. Nem látszott valószínűnek, hogy ez fogja kiemelni a két tutajt, de hát a legvalószínűtlenebb dolgok is képesek megtörténni, akkor ez miért ne? Így aztán egy shiftelés is volt, mert a tutajt a daru hatáskörzetébe kellett varázsolni. Az egészben az kárpótolt, hogy közben láttuk milyen szép Rotterdam belvárosa esti esőben. Beszállt a kalauz, és intézkedett:
- Captain, az árbocokat hajtsák le.
Semmi gond, árboc le elöl-hátul.
- Captan a kéményt is hajtsák le! - mondja a pasas, pedig látja, hogy nem lehajtható.
Nincs mit tenni, a gépész szétszereli, majd az árbocot használva darunak, kiemeljük a helyéről.
- Túl magas még a hajó, le kell venni azt az izét... - mutatja a mágneses tájolót. Megtettük. Felszereltük a rajnai villogót is (ez egy kék négyzet, ami fel illetve lehajtható, ez a nappali jelzés, éjszaka pedig egy lámpa villog a közepén), ezzel jelzi a hajó, ha nem balról akar elmenni a szembejővő hajó mellett. Indulhatunk.
De ez már holnap volt.

Január 20. kedd, úton, Rajna, Düsseldorf. Reggel hatig szolgálat. Utána hat óra pihenés. Utána fel a hídra. Ugyanaz a kormányos köszönt, ezeknek valami különleges anyagból van a fenekük, hogy ennyit tudnak ülni egy helyben. A maximum 14 óra, amit engedélyeznek nekik egy alkalommal kormányozni. Nos a tizennégy óra Weselnél telt le. Itt part mellé álltunk, illetve egy pontonhoz simultunk, beszállt a váltó kormányos, és már mentünk is.
Lehet, hogy kicsit extravagáns volt a pasas, vagy punk lehetett valamikor, s még nem nem kopott le a rózsaszín a hajáról, mindenesetre az első tincse szép színes volt. Elővette a holmijait: digitális fényképezőgép, egy palmtop, egy digitális naptár, egy csomag CD-ROM, amin tengeri térképek voltak, két mobil és egy napszemüveg. Közben kormányzott. Ha jól tudott volna angolul lett volna miről dumálni, de hát csak hellyel-közzel szúrt angol szavakat a német dumájába. Manőverre kilenckor hívtak. Felmegyek, hát szemem-szám elállt a csodálkozástól, a látványtól. Düsseldorf történelmi városközpontja mellett mentünk, minden díszkivilágításban! Rohanás le a kameráért, de mire felhoztam, már csak egy távoli képet tudtam készíteni. De ami szemből fogadott, az se volt kutya. A Rheinturm, a folyóparton magasodó torony (tv?) valami fantasztikus megvilágítással fogadott. És mögötte, egy modern városrész, csupa irodaházzal, és a látványt a kikötő mögött egy gyár zárta le, de hogy illeszkedjen a színes városi kivilágításba, ez halványzöld fényben fürdött. Egyszerűen hihetetlen... Gazdagság és pazarlás... Biztosan van miből, hiszen Németország jóléti állam. A rakpartunkon egy uszály állt. Rákötöttünk. Mikor vége a manővernek, előjőn az uszályos.
- Captain, mi reggel elmegyünk innen, most akar manőverezni, vagy hajnali ötkor? A rohadt anyját az ilyen baromnak! Végignézi, hogyan kínlódunk, és amikor már mindenki eltűnt aludni, akkor jön elő...
- Majd reggel... - mondta Oleg. Ezzel megvolt a reggeli programunk.
Düsseldorf: a Rajna torony

Január 21. szerda, Düsseldorf.
A kirakás megindult reggel fél hétkor, és csak holnap fejezik be. Van egy éjszakánk. Közben megjött Mr. Rohden, de ez nem zavart abban, hogy kimenjek a városba. Megbeszéltük Oleggel, hogy én addig megyek, amíg ő a tulajjal bájolog, aztán ő megy. Nekem rettentő szükségem volt már fodrászra, a hajam a szemembe lóg, hosszú, nagyon idegesít. Ezen kívül Andrej megbízott, hogy vegyek kazettát a nyomtatójához. Más dolgom nem volt.
Misa is kijött, Francis majd délután... Valahogyan ki kellett jutni, Misa már tudta a melósoktól az utat, de végül elég nehezen találtuk meg, mert a kerítés végénél kellett kimenni, nem szabályos kapun.
Miközben kerestük a kijárást, láttuk, hogy az úton sok az ember, zömmel fiatalok, és többen transzparenst szorongatnak. Amikor besoroltunk közéjük, nyilvánvaló lett, hogy tüntetni megyünk. Át a rajnai gyaloghídon, pontosan a Rajna-torony lábához értünk. Ott gyülekezett a sok nép, és körülöttük a sok rendőr.
Hm, a jóléti államban a fiatalok a tartományi kormány ellen tüntettek, az oktatási költségvetés megnyirbálása miatt mentek az utcára. Nyilván ebből a pénzből fizetik az éjszakai díszkivilágítást. Nem álltunk le bámészkodni, kerestünk "üzletes" utcát, és ott a minket érdeklőket. Misának volt először szerencséje. Egy fotósbolt kirakatában meglátta az akkutöltőt.
- Ez kell nekem, chief, a digitális kamerához nem adtak akkut, csak elemet, és azt nagyon zabálja a masina. Be a boltba, az üzlet megköttetett. Utána bankba mentünk, Misa pénzt váltott. Száz euróért 130 dollárt kértek! Ez őrület! Semmivé válik a fizetésünk... A bank után egy szupermarketben vásároltunk. Én zoknit, meg egy félkilós cappuccinót. Misa csokit, több kilónyit.
Gyaloghíd vezet a kikötőhőzKijövünk, én kiolvastam a közeli fodrász árjegyzékét, mikor Misa elkezd sápítozni:
- A kamerám... hol a digitális fényképezőgépem?
És tapogatja magát, de hiába, eltűnt. Van akku és töltő, de nincs mihez... Én beültem a fodrászhoz, Misa el, keresni a gépét. Mire elkészült a frizura, egy sima hajvágás, bajusz-szakáll fazonigazítás, és kifizettem a 20 eurót (figyelem: EU-s ár!) Misa is megjött, és a vigyorából láttam, megvan a kujtorgó fényképezőgép.
- A fotósboltban hagytam, ahol az akkukat vettem... - mondta vidáman.
Még volt érkezésünk, hogy beüljünk egy török bisztróba, és megegyünk egy-egy dönner kebabot.
- Csirkéből? - kérdezte a kiszolgáló.
Istenem, hát hova fejlődik itt a világ? Kebab csirkéből?
- Nem, birkából - mutattam a nyársra húzott húsokat.
Mire visszaértünk a torony lábához, vége volt a tüntetésnek, csak rendőrök meg egy csomó szemét mutatta, hol voltak. Mire visszaértem a hajóra, Mr. Rohden éppen távozott. Így Oleg is szabad lett, s hamarosan mehetett ő is a városba.

Január 22. csütörtök, Düsseldorf, úton.Fél ötre ürült ki a raktár. Indulás. Már sötétedett, hát készültem, hogy videózhatok az óváros előtt, de sajna, most nem voltak az épületek kivilágítva, mint érkezéskor. Megbeszéltük Oleggel a szolgálatot.
IrodaházakŐ volt fél tízig, innen enyém a révkalauz és a hajó.

Január 23. péntek, úton, Moerdijk, úton. Hajnali kettőkor jött a hídra a barba, mehettem aludni. Fél ötkor csengett a telefon: mehetek manőverezni. Kikötés a lehető leghülyébb módon: dolphinokra (kikötőoszlopok) kötve. A köteleket csónakos viszi, és teszi egy-egy oszlopra. Utána nyitom a raktárunkat. A hollandok a parti raktárt. Na, ebből botrány lesz! Mivel semmiféle instrukciót nem kaptunk az ügynökségtől, és a kormányos se tudott semmit, az látszott a logikusnak, hogy a három lehetséges pozíció közül a középsőt válasszuk, és a három raktárajtó közül a középsőhőz kötöttünk ki. Természetesen a leghátsó nyílt ki, és onnan jött a rakodásvezető. Terméketlen vita, mert ragozni lehet, de nem segít azon, hogy csónakosok nélkül nem tudjuk a köteleket áthelyezni. Megpróbáltunk előre menni, sikertelen. Utána hátra, annyit, amennyit az orrkőtelek hossza engedett. Annyit elértünk, hogy elkezdhették a berakást, de később majd kell a parti segítség, hogy a hajó elejét berakhassuk. Mire végeztünk, már reggel hét volt.
Közben megjött Mr. Rohden.
Oleg említette, hogy hosszú napunk lehet ma, de a valóság minden elképzelést felülmúlt!
Manőver után gyerünk le a gépbe, mert egy segédgépet le kell szerelni, partra tenni, és az újat beszerelni. Úgy látszik hajógyárat játszunk. Reggelizni se mehettem el, hanem villáskulccsal a kezemben nyomás segíteni Andrejnek. Ő már elkezdte szétszerelni a masinát. Láttam rajta, hogy tele a hócipője a lábatlankodásommal, de ha a tulaj ide küldött, akkor ő nem küldhet máshova... Így azután leszereltem a korlátot a gépházba vezető lépcsőről, ajtókat vettünk ki a helyükből, a padlót deszkával fedtük, hogy ha majd a motort varázsoljuk ki a gépházból, ne sérüljön semmi, és legyen hely a hülye manőverre. Negyed egykor megjelent a szakács:
- Mr. Rohden, kész az ebéd... - mondja neki, hogy értsen belőle: a legénység szokott néha ebédelni.
- köszönőm, nem kérek... - mondta ez az állat.
Úgy döntöttem, hogy ez a nem kérek rám nem vonatkozik, hát egy körül felmentem. Utána persze vissza a gépházba, hiába voltam már fáradt, mint a kutya. Az a lüke szakács is lejött fél kettő felé, ennek aztán meg is lett az eredménye, mert innentől kezdve nem mehetett el, így a vacsora holnapra halasztódott, mert nem volt ideje megfőzni, a tulaj meg nem kért azt se. Én persze időközben elmentem, hogy merülést nézzek, megnézzem a berakást (acéllemezeket raktunk), beszéljek a rakodásvezetővel, hogy mikor kell shiftelni, mert csak keresztirányban mozgó síndaruja volt a raktárnak, a hajó raktárát kell tologatni alá, a megfelelő helyre.Az, hogy időnként eltűntem, nem nagyon tetszett Mr. Rohdennek.
Délután már olyan fáradt voltam, hogy lépni alig tudtam, pedig most jött a rakodás rohangálós része: merülést nézni, számolgatni, hova tegyük az utolsó háromszáz tonnát, hogy az úszáshelyzet megfelelő legyen? És ugye az útvonalat is elő kellett készíteni.
Vissza a gépházba. Este hatkor már már cibálták kifelé a dög nehéz motort. Vagy hat flaschenzugot (láncos emelő) használtunk, ide kötöttük, oda erősítettük, az egyikkel húztuk, a másikkal engdetük, fel a lépcsőn, a folyosón kézzel cibálni a megzsírozott deszkákon, majd fel a lakótéri lépcsőn... Legalább három óra volt, amíg felért a fedélzetre. A berakásnak nyolckor volt vége, akkor raktárcsukás. A tulaj megdumálta a melósokkal, hogy beemelik az új motort, a két mentőtutajt. Kilenckor a hajón az új motor, most már csak le kell, hogy kerüljön a gépházba.
Flaschenzugosdi, zsíros deszka, kötelek, káromkodás, cibálás... Éjfélkor pilot a hajón. Negyed egykor került le a motor a gépházba.
- Most már be tudja a gépész szerelni, nem probléma... - mondta Mr. Tulaj. És dacára annak, hogy hajnaltól éjfélig dolgoztatta a legénységet egy köszönöm és köszönés nélkül, emelt fővel távozott a hajóról.
Ebből is látszik, hogy az intelligencia nem pénzkérdés, mert pénze bőven van Mr. Rohdennek.

Január 24. szombat, Moerdijk, úton, Humber. Manőver. Utána fel a hídra. Mert ugye ez az én őrségem.
- István, menj aludni, van három órád... - mondta Oleg fél egykor. Ennyi az út a révkalauzzal a nyílt vízig. Nem kellett kétszer mondani, zuhantam a zuhany után az ágyba. Hajnali fél négykor ébresztett. Nem éreztem egyetlen testrészemet se, mindenem fájt, zsibbadt, azt hittem nem tudom összeszedni magam, de azért sikerült.
- Hétkor ébressz... - mondta Oleg.
- Nem hamarabb, mint nyolckor... - mondtam, hiszen én már aludtam valamit, és Oleg is hajnali kettőtől volt talpon, legfeljebb kevesebbet volt a gépházban, és kevesebbet emelt, cipelt. A délutáni őrségben beszéltem Encsikével, jól kipanaszkodtam magam neki. Este fél héttől háromnegyed éjfélig aludtam. Már kezdtem egyenesbe jutni, ami az alvást illeti. Kilenckor horgonyra álltunk.
Ez az utolsó utunk az RMS-szel, kirakás után új hajóbérlő veszi át a hajót. A norvégok HAV Andromedának nevezik át a hajót Flixborough-ban. Viszont a Tulaj addig nem engedi a hajót kirakni, amíg anyagilag mindent el nem rendez az RMS-szel. Azt reméltem, hogy legalább hétfőig itt állunk. De éjfél előtt azzal fogad a barba:
- Ötkor pilot a hajón.
Tehát minden elrendeződőtt, mehetünk kirakni, és búcsút mondani a hajóbérlőnek, hogy egy újjal kezdjünk dolgozni. Az a baj, hogy semmi információnk nincs arról, hogy milyen rakományokra számíthatunk, és mi lesz a hajózási körzet. Találgatni meg nem érdemes.

Január 25. vasárnap, Humber, horgonyon, úton, Flixborough. Ebből az volt a hasznom, hogy ötkor mehettem feküdni. Tízkor keltett a barba, és végre úgy ébredtem, hogy azt éreztem: kipihentem magam. Egy vasrakodóra kötöttünk, egy másik hajó elé: a Hav Aldebaran már itt rakodott. Ők már átnevezték a hajót.
Francis az új nevet festiManőver után mi is ebben ügyködtünk. Lefestettük a hatalmas RMS feliratot a hajó oldalán, középen, aztán a hajónévből is töröltük, elöl-hátul, és elkezdte Francis felfesteni a Hav szót, ami norvégül tengert jelent, de ezt még Nimródtól meg kell kérdezni, elvégre ő beszél norvégül a családban.
Ebéd után a barbával gyorsan nekiláttunk a mentőgyűrűknek, a csónaknak, a mentőtutajoknak, s átírtuk, illetve felírtuk az új nevet. Mindenhez én csináltam betűsablont, így most nem érzem az ujjaimat.
Délután megjött a Germanischer Lloyd képviselője. Egy óra alatt végzett. Az összes okmányban átírta a nevet, lestemplizte, és kész. Az Aldebaran már az új hajóbérlő rakományát vette fel. Hát akkor ezek is meg tudják találni ezeket a szemét angol kikötőket a Trenten... Ugyanis itt is hat órát ülünk az iszapban, jó tíz fokot megdőlve. Viszont a kirakás nagyon lassan megy, nem hiszem, hogy a holnap reggeli dagállyal el tudunk innen menni.

Január 26. hétfő, Flixborough, úton. Az egész délelőtt és kora délután azzal telt el, hogy a cég (Rohden) cseszegette a barbát, hogy mikor lesz kész a raktár? Most már nem a segédgép a fontos, hanem a raktár kifestése, és miért nincs kész? Nem tudom, miket beszéltek, de az biztos, hogy Oleg feldúlt képpel, és dühöngve jött ebédelni.
- István, megyek haza... - mondta.
- Ez az örült azt akarja, hogy senki se aludjon addig, amíg a raktár nincs kész, a legénység menjen, és dolgozzon amíg be nem fejezzük, én meg adjam az őrséget, és főzzek... Nem tudom, hogy valóban megesett-e ez a beszélgetés, de az biztos: Mr. Rohdenről a legkisebb kételkedés nélkül elhiszem, hogy ilyen ötletei vannak. Persze azt se tudom, hogy Oleg valóban "beintett-e" neki? Ugyanis délután elkezdtünk készülődni: összeállítottuk a kerekes állványt, és amint a rakomány engedte, elkezdte Francis és Misa verni a rozsdát kalapáccsal és gyorsvágóval csiszolni.
A raktárfestésbe én is besegítettemAzért ilyenkor hallatlan megnyugvással veszem tudomásul, és örülők, hogy nem én vagyok a parancsnok. Én az ilyen helyzeteket nem tudom kezelni, mert ha felmegy a pumpa, akkor én valóban elküldőm a tuljat a francba. (Mint tettem a francia hajóbérlővel a Petrán, csak ott az volt a szerencsém, hogy a tulajdonos mellettem állt a bérlővel szemben.) Mivel nem hagyott nyugton Mr. Rohden viselkedése (nem lehet ennyire paraszt, mondom magamban), ezért kikérdeztem a szakácsot is: mondott-e valami köszönetet a tulaj a segédgépen végzett munkáért?
- Nem, sőt! - mondta Staszu. - Induláskor pár szendvicset készítettem. Valami édességet is kért, de a hajón levő aprósütemény nem volt neki jó. Nincs más, kérdezte. Van saját csokim, válaszoltam. Bólintott, hogy az jó. Így aztán odaadtam egy tábla csoki felét. Köszönet nélkül eltette. Francist is megkérdeztem, mert ő volt az, aki a legtöbbet dolgozott, hátha neki...
Neki se... Ugyanis miért éppen egy ghanainak mondott volna köszönetet egy übermencs?
Közben az Aldebaranról átjött egy matróz, hogy megszemlélje a munkák állását, mert ők már végeztek a raktárral. Beszélgetés közben kiderült, hogy magyar vagyok, rögtön elkezdett áradozni, hogy a másik parancsnokuk magyar, és milyen rendes pasas, milyen jó a hangulat vele a hajón.
- Kónya Miklósról van szó? - kérdeztem.
- Igen, igen, captain Kónya... - bólogatott boldogan. - Február végén jön vissza... - mondta.Állványról verik a rozsdátÚgy látszik, bedolgozta magát a Rohden céghez. Ugyanis szeptemberben, amikor beszálltam, Britta Jahn még azt mondta, hogy meglátják, hogy milyen, most tölti az első szerződését. Amint a rakodásnak vége volt négy után pár perccel, én is estem le a raktárba, és festettem. Egészen kilencig. Akkor indultunk. Oleg elküldött mindenkit aludni.

Január 27. kedd, Humber-torkolat, horgonyon. Kettőkor keltett. Alig tudtam összeszedni magam, éreztem, hamarosan jön az izomláz a karomba.
- Fél ötkor keltsd a matrózokat, folytassák a raktárt. Engem hatkor... - mondta, és már ment is aludni. Hatkor viszont én nem mentem aludni, hanem irány a raktár, segítettem a kerekes állványt toszigálni, meg festettem. Nyolckor kerültem ágyba. Altatni nem kellett. Négykor leváltott Oleg, mehettem megint segíteni, ugyanis nap közben állandóan, óránként csengett a telefon:
- Hol tartanak, mikor lesz kész a raktár? Végül megjött az order: este 11-kor horgonyt fel, s induljunk Rotterdam irányába.

Január 28. szerda, úton. Délben már kipihenten ébredtem. Ekkor már csak a rossz idő zavart, mert rolláztunk, billegtünk mint a megveszekedett fene. Megjött az order is, Terneuzenbe megyünk, a holland kisváros a Schelde túloldalán van. Ilyenkor Stenbankhoz megyünk, ez a pilotállomás van a legközelebb. Egykor Oleg elküldte a telexet a pilotszolgálatnak. Ám hiába, amikor fél háromkor megérkeztem, azt mondja a forgalom-ellenőrzés, hogy nincs révkalauz este hétnél előbb, várakozzunk a körzeten kívül. Megfordultam, annyi jó volt benne, hogy pont szembe mehettem a hullámokkal, nem billegtünk. Ötkor hívnak:
- Semmi értelme, hogy itt várakozzanak, nincs révkalauz, menjenek Wandelaarhoz, ott előbb lesz. Odáig 35 mérföld az út. Jó négy óra. Oleg feljött a hídra, hatig beszélgettünk, akkor nekem ugye lejárt, hát lementem a kabinba.

Január 29. csütörtök, úton, Terneuzen. Éjfélkor Oleg fogad:
- Mindjárt indulhatunk. Eddig itt kellett várakoznom, az ötödik hajó vagyunk, akit bevisznek radarirányítással, mert révkalauz nincs, itt is felfüggesztették a szolgálatot a rossz idő miatt. Így aztán Oleg maradt velem a hídon, dumáltunk, elütöttük az időt, a forgalom-ellenőrzés meg mondta milyen irányba menjünk. Négykor vettük fel a folyami kalauzt Vlissingennél.Ötkor érkeztünk a zsiliphez. Fél hatkor egy várakozó rakpartra kötöttünk ki. Olyan cudar, hideg szél- és hóviharban, hogy még most is reszketek, úgy átfáztam. Megjött Mr. Schultze, a cég intendánsa, hozott egy kis pénzt, mert Oleg leadta ki hány órát túlórázott a segédgéppel és a raktárfestéssel. Hát nem szakadt meg a dollárok cipelésében. Öt dolláros túlórapénzt fizetett Mr. Rohden mindenkinek. Mivel nem tudni, mikor kezdjük a berakást (este, vagy csak holnap állunk át a berakó rakpartra), ezért csak úgy, ruhástól eldőltem egy kicsit nyolc óra felé. Kilenckor kopog a szakács. A rendőrség volt. Kérték a személyzeti jegyzéket.
- Akkor ébresztenem kell a barbát... nekem nincs. - mondtam. A két tiszt pusmogott egy kicsit egymás közt.
- Volt változás a személyzetben?
- Nem.
Örőmmel konstatálták, és jó álmokat kívánva elmentek. Ha majd ezt megtanulják a volt szovjetországok rendőrségei, akkor elmondhatják, hogy közelednek Európához. Mert Parnuban a lettek még mindig tartottak pofavizitet...
Tíz órakor Staszu kopog. Újabb látogató. Olyan álmos voltam, hogy nem fogtam fel, hogy mit akar. Csak amikor mondta, hogy amit hoznak azt a szalonba szokták letenni, akkor eszméltem, hogy most hittéríteni fog a szimpatikus fiatalember. Kinyitja a táskáját, kiveszi az anyagot.
- Baptista? - kérdezem.
- Igen, honnan tudja?
- Mindenütt ezeket a brossúrákat hozzák, Angliában, Svédországban, Norvégiában, Belgiumban... Mielőtt komolyan belefogott volna a Biblia magyarázatába megjöttek Francisék kávézni, átadtam nekik a hittérítőt, és eltűztem aludni. Nem tudni, mikor kezdünk berakni. Állandóan változik az időpont, nem is érdemes foglalkozni vele, ha hívnak, megyünk...
Délelőtt távirat jön: a hajó vezetése vagy a tulajdonos kérésére a szakácsot leváltják. Staszunak ez teljesen váratlanul jött. És nem hitte el Olegnek, hogy nem ő küldi haza. Csak akkor nyugodott meg, amikor a parancsnok felhívta a céget, és a füle hallatára kérdezte, hogy ők kérték-e a leváltását, mert a hajóról ilyen kérés nem ment. Mivel nemleges választ kapott Britta Jahntól, ezért ment a telex Ciprusra: a szakács marad, senki nem kérte a váltását. Érdekes, utána már nem forszírozták a váltást. Biztosan valakinek a magán akciója volt. Délután térképeket javítottam, Oleggel beszélgettem a hídon, amikor látjuk, hogy megáll egy rendőrautó a hajó mellett. Kiszáll két egyenruhás, és a hajóoldalt festő Francissal és Misával kezdenek beszélgetni. Ezt meglátva, Oleg elsápadt, én meg megint csak azon örvendeztem, hogy nem én vagyok a barba. Ugyanis tilos a hajót partról, illetve a víz fölött festeni. A rendőrök fel is jöttek a hídra, és üdvözöltek:
- Jó napot, captain...
- A parancsnok lent van, én csak a chief vagyok - mondtam, és biztosan látták rajtam, hogy tudom, nagyjából, hogy mi következik, és egyáltalán nem bánom, hogy nem nekem kell válaszolni a kérdéseikre. Kivitték Oleget, megmutatták, hogy a hajó melletti tócsákban zöld festékcseppek vannak, amik most nekiállnak a környezetet szennyezni itten Hollandiában. A barba erre fennhangon utasította a matrózokat, hogy azonnal hozzanak rongyot és itassák fel a festékes vizet, meg takarítsák fel a rakpartot. Ám a rend dagi (fiatalember) és csúnyácska (ez enyhe kifejezés a rendőr-hölgyre) őreit ez nem hatotta meg. Jegyzőkönyv, persze hollandul, amit a barba nem írt alá. Minek a szót szaporítani? Ezerötszáz euró. Ennyi a büntetés. Nos, ki csodálkozik azon, ha Oleg egész délután szótlan volt, és nem akarózott kijönni a kabinból.
Délután jött a Suny Radio embere, és vásároltunk ezt-azt a vámmentes üzletben.

Január 30. péntek, Terneuzen. Kora reggel egy surveyor jelent meg, de ő se mondott igazat, mert szerinte tízkor állunk a berakó rakparthoz, aztán fél egy lett, amire a manővert elkezdtük. És nem rakparthoz álltunk, hanem egy bőhőm nagy hajóra kötöttünk, ahonnan megraknak minket, és még több hajót. A manőver után elküldőtt Oleg pihenni.
- Este úgyis sok dolgod lesz - mondta.
Elmentem, s aludtam két órát. Vacsorára keltem. Én voltam az utolsó, a többiek már ettek. Oleg azzal fogad, hogy:
- István, február 2-án megyek haza.
Néztem rá, kicsit álmosan, és mivel nekem akkor (2-án) jár le az öt hónap, azt hittem, rólam beszél.
- Nem, az új parancsnok Kalinyingrádból 2-án érkezik Aberdeenbe.
- Miért oda megyünk?
- Még alszol. - nem tudtam, ez kérdés, vagy megállapítás, de ha az utóbbi, akkor igen magas a valóságtartalma.
- Aberdeenben van a legközelebbi reptér, ha Montrose-ban szállok ki.
- Aha... - mondtam, nagy okosan. Nyilván Mr. Rohden kontrája az 1500 euros számlára. Minden simának tűnt, de aztán egy óra múlva jön az üzenet a Marlowtól (nagy okosan):
Minden lefújva, a tulajdonos utasítására, (ebből az derülne ki, hogy Mr. Rohden úgy döntött, hogy Oleg marad mégis) mert az új parancsnoknak nincs meg minden irata (ebből meg az derül ki, hogy aki a táviratot szövegezte az egy barom, mert hogyan lehet akkor a tulajdonos akaratára hivatkozni?). Most Oleg persze puffog, hogyha nem kell a tulajnak, akkor nem is akar maradni. Vele ne játszanak. Este hétkor kezdtük el a berakást. A nagy hajó mellett igencsak aprónak tűnhetünk, de ha majd fel kell menni a fedélzetére, amikor a rakodás végé felé merülést kell néznem, akkor ki is derül, hogy valóban milyen kicsik vagyunk, s mennyit kell majd létráznom a másik fedélzetére.De szerencsére erre nem került sor.

Január 31. szombat, Terneuzen. A draft surveyor megjelent, a berakás végét együtt intéztük. A rakomány mennyiségét a középső merülési márkán ellenőriztük. A hátsó merülést lehet látni, ha az ember egy kicsit kihajol. Csak elől nem. De találtunk rá frappáns megoldást: átkaroltam a surveyor lábát, és fejjel lefelé kilógattam, s ő megnézte a merülést az orrban, mindkét oldalon.
Raktárcsukás, hogy ne kelljen felébreszteni a matrózokat, lesöpörtem a műtrágyát a raktárkeretről, életemben először merészkedtem oda fel, de többet nem teszem. Nem nekem való hely a három méter magasban egy kétcipőnyi szélességű helyen egyensúlyozni. De azért megcsináltam.
Révkalauz kettőkor. Megjelent, aztán el is ment, mert azt mondta, ő bizony le nem jön a hajóra a Jákob-létrán (kötélhágcsó), amit a kirakó hajó előkészített számunkra. De csak a rakpartig ment, ott beszállt a pilotcsónakba és a víz felől jött. Zsilip, indulás, négy már elmúlt, mire felmentem a hídra.
- István, amíg Vlissengen elé érünk én leszek a pilottal, addig pihenj egy jó negyven percet, majd te jőssz, megcsinálod az utat, addig én dőlök le egy picit.Le a kabinba, zuhany, jó forró, nagyon átfáztam a zsilipelés alatt. Utána egy pcict eldőltem, éppen álomba zuhantam volna, amikor háromnegyed ötkor cseng a telefon. Fel a hídra.
- Nem Steenbank felé megyünk, azt lezárták, most csak Wandelaar dolgozik, ott visznek ki. Megbeszéltük az útvonalat, és Oleg elment aludni. Hatkor keltettem, zuhantam le a kabinba, azonnal el is aludtam. Délben fáradtan ébredtem, a hajó billegett, mint a rossz nyavalya, nem csoda, hiszen délnyugati 7-8-as időben hajózunk. Fél kettőkor irányt változtattam, onnan már jó volt. Megszűnt a billegés, már csak a fizikai fáradtság maradt.Beszéltem ncísikével, szegénynek elment a hangja, influenzás, és jó sírós hangulata volt. Lelket öntöttünk egymásba. Nagyon mennék már haza. Egy hajón se fáradtam el ennyire, mint ezen.

FEBRUÁR

Február 1. vasárnap, úton, 30 nap a szerződés végéig! A hajnali őrség alatt elkészítettem az utolsó levelem. Februárról már nem küldök beszámolót, azt személyesen viszem haza március elején. A jövő hónapban megyek haza, végre ezt is elmondhatom! Mindenfelé bedurrant az idő, de most szerencsésnek látszunk, amerre megyünk, de csak arra enyhül a vihar, a hátunk megett pedig új erőre kapott. Azért néha egy kis szerencse is kell, nem igaz?
Nem kötünk ki érkezéskor, horgonyra állunk, öt hajó van előttünk, a múlt heti esős idő miatt nem ment a kirakás. Nem baj, rám fér egy kis pihenés.

Február 2. hétfő, úton, Montrose, horgonyon, 29 nap. Az éjszakai őrségem kellemesen telt: videofilmet vágtam a Saimaa tavi napokról. Több mint hat órába telt, amíg átvettem kazettáról számítógépre, megvágtam, zenét szerkesztettem hozzá, és lementettem. A déli váltáskor Oleg azzal fogad:
- Nincs semmi újság, leghamarabb este, legvalószínűbb, hogy holnap kőtünk ki. Negyed egykor szól az URH rádió, a kikötő hív:
- Negyed háromkor legyenek a zöld bójánál, kikötnek. Fél négykor part mellett voltunk.Montrose kikötőjében

Olegre rájár a rúd

Kezdem sajnálni a barbát. Kikötéskor a hajófar elérte a mögöttünk álló hajót, és nekikoccant. Miután part mellé álltunk Oleg, a révkalauz és a Helén motoros parancsnoka megszemlélték a kárt. Hát két karcolás mindössze, csak a festék jött le. Nincs semmi kár. A másik barba a fejét vakarja:
- Én már értesítettem a hajótulajdonost, amikor a koccanás volt...
Oleg a fejét fogta, amikor mesélte.
- Most én is elmondhatom a cégnek, Mr. Rohden igen fog örülni.
De a Helen parancsnoka, egy harminc körüli hollandus legény hamarosan jött:
- Captain, felhívtam megint a cégünket. Nem csináltak semmi problémát. Sőt azt mondták, minek hamarkodtam el a dolgot, legközelebb én kerülhetek ilyen helyzetbe... Oleg megkönnyebbült, hogy nem kell a céget értesíteni. És el kell mondani, hogy a holland hajótulajdonos maritimabb szemléletű, mint a parancsnokuk.

Van másik rúd is...

Öt körül megjöttek a draft surveyorok. Ehhez hozzá kell tenni, hogy Terneuzenban nemigen tudtam egyetérteni az ottanival, aki kihozott 2240 tonna rakományt a 2300 helyett. Tettük a dolgunkat, közben újabb telex érkezik, de most a HAV-tól, a hajóbérlőtől. Ehhez tudni kell, hogy telexben tegeződnek a barbával, mindenki a keresztnevén szólíttatik, valahogy így: "Hello, Oleg". A mostani így: "Dear captain Pavlov!". Ez már semmi jót nem ígért. És a telex tele felkiáltójelekkel, csupa nagybetűs szőveggel, ami internetes listákon a kiabálást jelenti... Hogy lehet, hogy nincs meg a 2300 tonna rakomány, miért nem vett fel annyit, amikor kérdeztük, és a válaszban azt adta meg, hogy fel tudja venni, és a többi, és a többi, meg stb... stb... stb.
Oleg sápadtan járt fel alá, amíg elkészültünk a számításokkal. Viszem a kabinba:
- Ha a konstans 50 tonna (konstans: a hajón "kóborló, nem meghatározható tonnák"), amennyivel mindig számolunk, akkor 2301 tonna a rakomány. És a kirakáskor hídmérlegen is mérik a rakományt... Már nyúlt volna a telefonért, hogy hívja a norvég "fiúkat", de aztán mégse tette.
- Jobb megvárni a kirakás végét...
Ebben speciel igaza van. Azt hiszem, nem is nagyon bánja, ha haza kell mennie.
- Soha többet ilyen hajót, István. Csak konténeresre megyek...
Én meg oda nem.

Február 3. kedd. Montrose, 28 nap. Kelés negyed nyolckor, mint a régi szép időkben, amikor a 8-12-es szolgálatban voltam. Tengés-lengés, térképjavítás, tengés-lengés, szakkönyvjavítás, lengés-tengés, ugyanis ehhez a munkához nincs elég fenekem, nem tudom hosszasan csinálni.

A brit hölgyek kebléről...

Akik olvastak angol irodalmat, azoknak lehet elképzelésük, illetve némi ismeretük arról, hogy bizonyos hölgyek, főleg azok, kiknek keblében hazafias szív dobog (és több szó nem lesz keblekről!) gyakorta ültek le üres óráikban kötögetni, hogy a hős brit katonáknak vagy a hős brit pilótáknak, esetleg a hős brit tengerészeknek érmelegítőt, sálat, sapkát, netán meleg kesztyűt kössenek, amit a helyi egyházi illetékes összegyűjtött és átadták a megfelelő brit hősöknek, hogy haltukban ne fázzon az érjük vagy a fülük... Nos, délután bejött egy "pastor", azaz tiszteletes úr, kedvesen elbeszélgetett velem, mivel mindenki más tette a dolgát (a városban, vagy a decken). A névjegyén láttam, hogy a hadsereg, légierő és a tengerészet lelkipásztora, és egy teljes nájlonzacskónyi kézzel kötött sapkát hozott nekünk, kitette az asztalra, hogy mindenki vegyen kedve szerint a hős tengerészeknek szánt meleg holmi közül, ami a brit honleányok ajándoka (valószínűleg). Természetesen szépen megköszöntem a hajó legénységének nevében a kötött holmikat. Most van egy szürke és egy tojáshéj színű, kézzel kötött sapkám... A meteorológusok meg átmentek butába. Elfelejtették a számjegyeket, csak a 9-es és tízes szélerősséget ismerik North Utsirától (közép Norvégia) egészen Fitzroyig (Portugália közepéig). Csak Trafalgarra (Gibraltár környéke) nem adnak vihart. Magyarán Nyugat Európa minden tengere és sósvize be van durranva. Most nem jó tengerésznek lenni. Sokkal jobb a finom kis kikötőben térképet javítani... Délután szóba elegyedtem a mögöttünk rakodó hajó elsőtisztjével. A harmadik mondat után már a laptopokról beszélgettünk.

CD-k, DVD-k és videók...

Arra kért, hogy írjak CD-re egy programot a mágneslemezről, mert az ő gépén már nincs A: meghajtó. Ilyen a fejlődés. A mágneslemez már elavult adathordozó, és attól tartok, hogy a CD író, amit Terneuzenben vettem, az is elavulófélben van, már van DVD író, és arra 4 G adat fér, a CD 700 MB-jával szemben.
Délután kiment a szakács és Oleg. Előzőleg Staszu fel volt dobva, hogy látott egy tévét rádióval 9,99 fontért. Azt akarta megvenni. De lebeszélték, mert valószínű az angol rendszerre jó csak. Így aztán mit vettek? Két DVD lejátszót á 39,9 fontért. Mindehhez kaptak négy filmet is DVD-n. Ha azt számolom, hogy egy DVD film nagyjából 10 font, akkor a filmekhez kaptak ingyen egy lejátszót. Este megnéztük a Németország -Anglia 1-5 meccset, hát nem dobtam el magam a minőségétől. Színtelen, semmilyen kép. Gondoltam, a DVD olyan, amilyen. De nem, a laptopomon tökéletesek a színek, jó minőségű a lemez. Azt hiszem, a lejátszó olyan, amit egy olyan készüléktől el lehet várni, aminek az ára egyenlő 16 darab alsógatyáéval, hiszen kettőt vettem öt fontért. Aztán a lejátszón kipróbáltuk a videóimat, amit készítettem a hajón. Aki látta, annak a reakciója:
- Vedd át nekem, chief...
Andrej azt mondta:
- Profi video. Very good. I like... - azaz: nagyon jó, profi, tetszik.
Pedig "csak" megvágtam, címet és feliratokat készítettem hozzá, és zenét tettem alá. Ezzel kapcsolatban Oleg megjegyzése:
- Érdekes, a klasszikus muzsika, bármilyen is legyen, feldobja a videót. És szinte bármi megy bármilyen jelenethez. Igaz, normális ember nem tudja fél óránál tovább hallgatni...
Itt torkán akadt a szó, mert nyilván eszébe jutott, hogy mostanában, ha feljött a hídra, és utánam bekapcsolta a rádiót, akkor az általam hallgatott adóról vitte el az állomáskeresőt, ugyanis az utóbbi napokban a Classic FM-et hallgatom, ahol csak klasszikus zenét adnak. Kicsit furcsa a kereskedelmi rádió stílusa a komolyzenéhez, de azért elmegy. Szeretem ezt az adót. Vannak hírek, és sok-sok klasszikus muzsika, szinte csak a legismertebb, és közkedvelt zenék vannak.

Február 4. szerda, Montrose, 27 nap. Reggel tíz körül hátrahúztuk a hajót, és a raktár végéből elkezdték a kirakást. Közben térképjavítás, tengés-lengés, térképjavítás, és közben jönnek a táviratok, az ember elolvassa őket, és utána viszem le Olegnek, attól függően, mennyire sürgősek. Kőrtávirat ment a Hav által bérelt hajóknak, miszerint a hajóbérlőtől arról értesültek, hogy a parancsnokok a Rohden cég tudta nélkül a hajó üzemanyag-fogyasztási és sebességi adatait kiszolgáltatják közvetlenül a hajóbérlőnek. Ez a jövőben szigorúan tilos, csak a cégen keresztül mehetnek ezek az információk, illetve mindenről egy másolatot kérnek... A hajóbérlők részére minden parancsnok úti jelentést állít ki, és küld minden útról, ahol az üzemanyag fogyasztás és a megtett út a kérdés, na és a sebesség, hiszen a hajóbérlő veszi az üzemanyagot. Ennyit nem tud egy német hajótulajdonos cég embere?

Albánia, Dánia igen, Izland nem...

Közben nem sikerült a norvég fiúknak belopniuk magukat a szívembe. De előbb egy találós kérdés:
- Mi a közős Albániában és Dániában?
Szabad a gazda?
Az, hogy minden tengerrel rendelkező európai országban voltam, ezt a kettőt kivéve. Igen, eddig három volt, de egyet most kihúzhatok, mert Havéknak sikerült rakományt szerezniük Oslóból Rejkyavíkba, így aztán Izland is felkerül az "ott is voltam" országok közé.
Sajnos.
Mert minden vágyam erősebb annál, mint télen
Izlandba hajókázni. Ráadásul ezek a brókerlegények kikaptak nekünk 45 darab kemping utánfutót, ami összesen 100 tonna rakomány, így aztán majdnem üresen vágunk neki az óceánnak, és mellejünket nekifeszítjük a 9-10-es viharoknak. Szóval lenne pár ötletem, hogy hova menjenek ezek a Havék...
Az esős idő miatt késő délután elmentek a melósok, így holnapra maradt a rakomány másik fele. Az ilyen kikötőket és utakat szeretem, nem pedig mindig csak Izlandra járkálni...

Február 5. csütörtök, Montrose, 26 nap. Reggelre semmi eső, csak napsütés, és ezer km/h-s délnyugati szél. A kirakást ez nem befolyásolta. Volt dolgom elég: néha ránézni a raktárra, befejezni a térképeket, utána megcsináltam az útvonalat, bevittem a GPS-be, összeírtam milyen térképeket kell megrendelni (az összes izlandit), mert azt még nem tudják a Havéknál, hogy hol rakunk ki és hogy hol rakunk be. Elkönyveltem a kimenő és érkezett táviratokat, hát mit mondjak, volt termés bőven. Oleg húsz percenként nyom le egy telexet, és félóránként érkezett.

Havjurgurdundurrbelefjordság

Estére minden kiderült: ki jön le parancsnoknak Oslóba, Oleg 8-án megy haza Osló - Amszterdam - Vilnius útvonalon, hogy capt. Schultze lejön a cégtől (gondolom, hogy az új barbát eligazítsa, és hogy a kocsiban aludhasson, miként az Mr. Rohden elvárása egy közepes hajózási társaság intendásától). Megjött a kirakó kikötő neve is, de most hadd ne menjek fel megnézni a telexet, valami Havjurgurdundurrbelefjordság vagy ilyesmi... Meg a két berakó is megvan, azok még ilyenebbek. Nos az igazság az, hogy tengerész mivoltom (annak van józan esze) berzenkedik attól, hogy februárban Izlandra menjünk, de a kalandvágyó kölyök (aki még nem halt ki legbelőlem) bizony nem bánja, hogy az az úti cél, sőt érdeklődve várja, mert azt mondja, ha már úgyse tehetünk semmit, akkor nézzük a dolog jó oldalát: milyen klassz videókat készítek az út során...

Február 6. péntek, 25 nap. Na, most megmondom az igazat: Reydarfjördur a neve a kirakó kikötőnek Izlandon, a berakó, ahol hallisztet veszünk fel: Djupivogur. Ezeket éjszaka olvastam ki az í-mélekből. Eszméletlen mennyiségű volt a tegnapi í-mél-, telex- és faxforgalom. Mielőtt valaki felujjongna: nahát, van a hajón internet! - nincs. Az Inmarsat rendszer csatlakozik a nethez, a műholdas kapcsolatot továbbra is meg kell fizetni, és ezt - azt hiszem - sok irodában nem veszik tudomásul, úgy gondolják: í-mélt küldök, az ingyenes, s szószátyárok a végtelenségig, pedig kőkemény pénzek mennek ezáltal veszendőbe.

Albánia egyedül marad

Igen, mert a hallisztet Dániába visszük, így ezzel a hajóval a négy európai "nem voltam még" országból háromba eljutottam, illetve oda készülök.

Megyünk, mint az olajozott mennykő. A hullámok, meg a szél is segítenek, szombaton kora este Oslóban lehetünk. Hétfőn kezdik a berakást, addigra Oleg már otthon lesz. Kicsit furcsa pasas volt. Emberileg ki lehet vele jönni, azzal semmi probléma, csak szakmailag fent hordja az orrát, s ilyen kérdésekben igen kekec tud lenni. És mégis: ő megy haza, s egyértelmű, hogy a saját hibájából. A terneuzeni hajófestésre is rátett még egy lapáttal, amikor nem úgy járt el, ahogyan egy parancsnoktól elvárható, ha nem veszi fel a lekötött teljes rakományt. Ugyanis a holland kikötőben - a draft survey szerint - csak 2246 tonna műtrágyát raktunk be, a lekötött minimális 2300 helyett. Az megint más kérdés, hogy megvolt a rakományunk, csak a szállítólevélen szerepelt kevesebb, ez a hajóbérlőt már nem érdekli, mert ő a fuvarlevél alapján kapja a fuvardíjat. Montrose-ban a mérlegelt rakomány megvolt a 2300 tonna. Ennyit a terneuzeni draft surveyorról.

Február 7. szombat, úton, Oslo, 24 nap. Mindenütt viharjelzést adnak. Csak ahol mi megyünk, ott nincs... Érdekes. Pedig itt most délnyugati 7-8-as időnek kellene lenni.

Oleg oda van

meg vissza, gondolom. Jőnnek, mennek a telefonok, és egyre inkább biztosnak látszik, hogy marad a hajón. Valamikor az én őrségemben, úgy két óra felé, megszólal a telefon:
- Bjőrn Buse vagyok Ciprusról, sürgősen kellene az ügynök telefonszáma...
Persze hívtam Oleget. Ahogyan hallgatja Bibit (így hívjuk magunk között Mr. Busét), egyre komorabb az arckifejezése. Az történt, hogy az új parancsnok rendesen elindult Kalinyingrádból. Hogy miért ezen az útvonalon jött, azt csak a magasságos és mindenható Marlow tudja megmondani, de tény, hogy Moszkvába indult a gépe, ott átszáll a frankfurtira, és onnan jön Oslóba. (Oleg szerint van Moszkva - Oslo közvetlen gép is - de az biztosan nem Lufthansa vagy KLM, teszem hozzá, mert ezekkel van a Marlownak szerződése). Szóval Ciprusom, egy buzgómócsing orosz ügynök - aki a Marlownál dolgozik - leállította az egész akciót, a váltó parancsnokot Moszkvában utasította, hogy ne menjen tovább, mert valami "hatalmas probléma" adódott közben: az oslói ügynök nem válaszol. Ugyanis valamiért megpróbálta felhívni, és a telefon süket. És mivel nem tudott beszélni vele, hogy megerősítse, amit két nap óta mindenki tud: minden rendben a váltással, este várják az oslói reptéren az orosz barbát, ezért leállította a behajózást.
Most Moszkvában az orosz captain, minden pénz nélkül - hogyan lehet elindulni egy fillér nélkül? Nálam mindig van annyi, hogy a célállomásról haza tudjak utazni. Nem tud mozdulni, mi meg várjuk, hogy mi lesz, mert tény ami tény, a norvég ügynök elérhetetlen, nem lehet neki telefonálni, csak az üzenetrögzítő jelentkezik. Az út az Oslofjordban számomra csalódás volt, olyan sűrű ködben jöttünk végig, hogy nem lehetett videózni. Pedig milyen szép lehet a táj, még ilyenkor télen is. Szinte el is felejtettük az elmúlt napokban, hogy tél van, tegnap délután 13 fok volt délután négykor! Most pedig hóesésben érkeztünk, és kötöttünk ki. gyönyörű a kikötő fekvése, közel a város, és a rakpartunk egy domb lábánál van, a domboldalon pedig egy palota.
Az ügynök itt is volt érkezéskor, ahogyan az egy jól nevelt ágenshez illik.
- Miért nem lehetett magának telefonálni egész nap? - volt Oleg első kérdése.
- Miért ne lehetne - vette elő a pasas a mobilt. Aztán
Olegre néz: - nahát, nincs bekapcsolva! Úgy látszik elfelejtettem...
Ennyi.
Ezért esett kútba Oleg váltása, mert egy nemtörődőm, slendrián ember nem kapcsolta be a mobilját (és egy másik barom Cipruson túl akarta magát biztosítani). Az ilyenről (már mint a norvégről) azt is feltételezem, hogy a céges mobilt hétvégére szándékosan tartja kikapcsolva.

Ez meg milyen rakomány?

Este leültünk a barbával egy kicsit "dolgozni". Megpróbáltuk megbeszélni, hogyan lehet berakni a rakományt? Amit táviratban megadtak: camp, az a szótár szerint minden, csak nem az, ami: faház, barakk. Mi arra készültünk, hogy kemping utánfutó a rakomány, és azért evett a fene, meg a kíváncsiság, hogy elképzelni se tudtam, hogyan lehet két sor magasan berakni őket? Első látásra megoldhatatlan feladat elé állítottak minket ezzel a rakománnyal. Két sor magasan kellene berakni faházakat, amelyek tégla alakúak ugyan, de nem szabványkonténer méretűek, amelyek olyanok, hogy nincs semmi kiálló bütyök vagy valami, aminél fogva meg lehetne kötni őket, és nyilván nem lehet százas szögeket beleverni. Az első sor rögzítésére valami kiácsolást elképzeltünk. Berakunk három darabot szorosan egymás mellé, s a fennmaradó 1,7 m-es helyen ácsolatot készítünk, de a második sorra nincs semmi ötletünk. Most várjuk a hétfőt, hogy valaki jöjjön, valakivel beszélni lehessen, hogy valaki intézkedjen, de azt hiszem, ilyenre hiába várunk, a hajóbérlő újra mehet panaszra a tulajdonoshoz, hogy nem vagyunk képesek a rakományát kezelni, s az ostor majd megint Oleg hátán csattan...
Négy térképet hozott az ügynök, az egyik - az Izland átnézeti - térképen megtaláltuk a kirakó és a berakó kikötő nevét. Illetve azt a fjordot, ami erre a névre hallgat, mert település nincs jelezve a környéken se. Persze kis léptékű térkép, amin hajózni lehetne, nem jött. És az se, amin Izlandig el tudunk menni. Ezt is meg kell reklamálni annál az idiótánál, aki a listából kiválasztotta, hogy mit vesz meg, mit hagy ki. Mert ugye, ha valaki kiválogatta, hogy milyen térkép kell, akkor minek vették meg a Reykjavík térképeket, ha egyszer a sziget délkeleti részére megyünk csak?
Na, mindegy, nem érdemes ezen tökölődni, holnap vasárnap, legalább lesz egy nyugodt napunk a hétfői bolondokháza előtt, mert fogadok, hogy az lesz!

Február 8. vasárnap, 23 nap. Most, amikor írom a naplóm, sírni tudnék, annyira fáj a lábam. De most inkább nem panaszkodom. Egy órája jöttem be a városból, ebédeltem, átőltőztem, leültem a komputer mellé.Most Albioni Adaggióját hallgatom, fagyizok, kávézok, és írom a naplóm.
A baj ezekkel a kimenetelekkel a következő: ki kell jutni a városba, ott mászkál az ember, és utána vissza kell jönni a kikötőbe. A baj mindig akkor jelentkezik, amikor vissza kell jönni, mert a városban mindig annyit mászkálok, hogy jól elfáradok, és akkor ott a kilátástalannak tűnő feladat: bejönni a hajóra. Olyankor már tudom, hogy mennyit kell még gyalogolni, és nagyon el tudok keseredni...
A norvég parlament épületeDe ha sorra veszem, mi mindent láttam, akkor mindenképpen azt kell mondanom: minden fáradtságot megért. Végigmentem a sétálós utcán, fel egy térig, ahol megtaláltam a Parlamentet, igaza van annak, aki azt mondja, hogy a világ egyik legszebb parlamentje - a miénk után, persze -, ám belülről nem láttam, mert nem volt pénzem belépőre, és csak 11-kor lehetett bemenni csoportosan. Pénzem azért nem volt, mert nem láttam sok értelmét hotelt keresni, és rossz kurzussal beváltani a dollárt, hogy két órára legyen egy kis pénzem. És később kiderült: semmi, de semmi nincs nyitva, egy kávét nem tudtam volna meginni.
A parlament épületével szemben a Nemzeti Színház, nem messze tőlük az Oslói Egyetem három épülete, majd a széles utcán felgyalogoltam a királyi palotához. Királyék biztosan otthon voltak, mert a lobogó fenn lobogott a magasban, és minden kocsi ott állt a palota hátsó kertjében, jól behavazva. És a palota körül mindenütt díszőrség. Szegény kiskatonák... A fülük lefagyhatott, rövidre nyírva a hajuk, ehhez árvalányhajas-zergetollas kalapot viseltek, és mozdulatlanul posztoltak a fakabátok előtt. Nyilván a szabályzatot megalkotók figyelembe vették, hogy itt a Vikingföldön hidegek is tudnak lenni, ezért elrendelték, hogy negyed óránként öt perc sétát tegyenek, persze nem csak úgy, lazán, hanem fegyelmezett díszsétalépésben, sarkos hátra arcokkal.
MinisztériumokEzután lesétáltam a dombról, és egy vasútállomásnak nézett palotasor előtt (amiben minisztériumok, és a nemzeti könyvtár vannak) megtaláltam a Koncerthuist, amit Zeneakadémiának mondtam a videóra. Már visszafelé mentem, amikor a Városháza tengerparti épülete állított meg, majd egy várnak, vagy valami kicsi erődnek látszó építmény teraszára mentem fel, hogy jó felvételeket készíthessek a jachtkikötöről. Aztán a kíváncsiság csak elvitt a falak mentén, és kiderült, hogy valóban erőd mellett voltam, be lehetett menni, annak ellenére, hogy ma is katonai terület. Egy régi kaszárnyaépület mint katonai múzeum ma is látogatható (nem volt nyitva), csak az ablakon bekukucskálva láttam, hogy milyen priccseken aludtak a norvég katonák vagy 100 évvel ezelőtt.
Ez már valóban a sétám vége volt. De még egy érdekességre akadtam, ha nem is kerestem: a miniüveg galéria (ez is zárva) kirakatáról videót készítettem.
Amikor megláttam a gyaloghidat, ami a városba vezető sztráda fölött ível át, már alig vonszoltam magam. És még jó húszpercnyi séta előttem volt, a sztráda és a kikötőkerítés között kellett gyalogolni, amíg a kaput megtaláltam. Közben elmentem az épülő új Opera előtt, ezt csak tábláról tudtam meg, mert még csak az alapoknál tartanak. A tengerpart ékessége lesz. Az én gyönyöröm pedig az volt, amikor megláttam a hajót, és tudtam: öt perc múlva levethetem a cipőm, és leülhetek.Királyi PalotaEz az élvezet este hatig tartott. Addig a Montrose-ban és ma a városban készített videóimat vágtam, szerkesztettem, feliratoztam, zenét kerestem hozzájuk. Nagyon jó mulatság.
Hatkor jött a kikötőkapitányság embere, hogy 100 métert shifteljünk, azaz menjünk hátra. Nem írom le, miket mondtunk egymás közt! Egész vasárnap itt van, és akkor este... Ráadásul Misa és Staszu a városban, vagyunk a műveletre négyen: Francis elől, Oleg és Andrej hátul, én a parton rohangáltam a kötelekkel. A shiftelést két óra alatt "zavartuk le". Egyik nagy tanulsága volt, hogy más a hídról vezényelni, mint a kötelekkel dolgozni, a szakács és Misa sokkal jobban csinálja, mint a barba és a gépész. A másik, hogy öreg duhaj vagyok ehhez a mókához, totálisan kikészültem fizikailag. Csak abban reménykedem, hogy reggelig úgy, ahogy ki tudom magam pihenni.

Február 9. hétfő, Oslo, 22 nap.Reményeim részben váltak valóra, sajgott reggel mindenem, de legalább a lábam, úgy ahogy, használható volt.
Szerencsére nem reggel kezdték a berakást. Azért kellett hátrább jönni, hogy a hajóbérlő másik hajója beállhasson. Oda is beraktak jó pár épületelemet, meg konténert, s délben elment. Na, nyilvánvaló, húzhatjuk magunkat előre a kötelekkel. Egyre vissza shifteltünk, és rögtön elkezdték a berakást. Az izlandi átvevő, egy szimpatikus fiatalember állandóan ott volt, figyelte a berakást.
- Chief, holnap reggel nyolckor jön három ács, és kiácsolják a rakományt. A matrózok segítségével, persze. - mondta a legnagyobb megkönnyebbülésemre, mert a berakás kezdete óta azon törtem a fejem, hogyan kössük meg, rögzítsük a rakományt.
Délután negyed négyig dolgoztak, akkor elmentek. Egy körül megjött Mr. Schultze helyett Mr. Rohden. Körbejárta a hajót, végig aggódta, elmondta, hogy nagyon nem örül az izlandi útnak. Ebben nem volt egyedül. Mindenféle utasításokat adott, hogy mit csináljunk, mit, hogyan kössünk meg, hogyan biztosítsunk az indulás előtt. Mindez nagyon is érthető: félti a hajóját. Amikor elment, akkor elköszönt. Ez egy meglepő új tulajdonsága...

Váratlan fejlemény

Oleg délután háromkor mutatja a táviratot, Ciprusról érkezett. Este hatkor érkezik az új parancsnok, ő holnap reggel megy haza.
Valamikor este hatkor lejött a kabinba, lehozta a névjegyét, meg a lánya í-mél címét, hogy szükség esetén írhassak, s ha Klaipedába megyünk, van egy érvényes meghívásom. Én is adtam egy névjegyet. Azt hittem, még találkozunk, hiszen nem köszönt el, de ekkor láttam utoljára. Az új barbával este nyolckor találkoztam. Egy jókedvű pasasnak látszik. Csak köszöntünk egymásnak, sok volt az átadni való Oleg részéről.

Február 10. kedd, 21 nap. Reggel, raktárnyitás után találkoztam Vladimirral, a parancsnokkal. Nem sokat beszélgettünk, mert közben megjött Mr. Rohden, és nekem menni kellett a raktárba a rakodás miatt.
Délre berakták az összes elemet. Ezekből egy barakksor épül Izlandon építőmunkásoknak. Hát, nem luxus lakosztályok lesznek. Mindegyik helyiség be van rendezve, a pici szekrény és hozzá illesztett a heverő kiadja a hosszát, a fekvőhely fejénél az íróasztal van, ez meg a kiadja a szélességét az egyszemélyes szobának. A konyhában is minden bent van, sőt az irodák is be vannak rendezve. Egy-egy ilyen fadoboz közepén megy a hosszú folyosó, és két oldalt egy-egy helyiség, és mindez 7,4 méternyi széles dobozban van kialakítva.
Osló - VárosházAz ácsok igazán szakszerűen és gyorsan kiácsolták a rakományt, nem hiszem, hogy gondunk lenne vele az út során. Három körül beszélgettünk egy sort a barbával. Miután kalinyingrádi, kérdeztem, nem ismeri-e Viktort, aki a Lys Carrieren volt a parancsnok.
- Vitya? Valóban? A legjobb barátom! Az előző lakásom az övével szemben volt... - mondja a barba, pedig amíg nem mondtam ki a nevét, ingatta a fejét, hogy nagyon sok a tengerész Kalinyingrádban.
Négykor indulás. A manőver olyan, amilyennek szeretem. Nem kell walkie-talkie, minek, hiszen egy dudaszó jelzi, amikor a springet el kell dobni, más dumára nincs szükség. Ahogyan a Priwallon, a Lys Carrieren, az Isartalon csináltuk, csak Oleg nem tudott meglenni nélküle...
Ez a barba régen a HAV cégnél van, ismeri őket, jó a kapcsolata velük, és ami külön jó: többször volt Izlandon, ismeri a körülményeket. Valahogy megnyugtatóbb vele hajózni.

Február 11. szerda, úton, 20 nap. Az ember azt hinné, hogy egy átlagos menetnap semmi nem történik. Igaz, ez nem átlagos, mert Vladimir első napja a hajón (volt a tegnapi, de az eset tegnapról datálódik). Reggel jön a hídra a barba:
- Jaj, chief, olyan kényelmetlen helyzetbe kerültem tegnap este... Kicsomagoltam, nyilván kitettem valahova a pecabotom, és később nem találtam. A gépész kabinba mentem panaszkodni, a szakács is ott volt, és mondtam, hogy eltűnt. Később megtaláltam, de a szakács magára vette, hogy lopással gyanúsítom... Most mit tegyek? Délben Staszu csak úgy szidta, mint a vízfolyás:
- István, meggyanúsított azzal, hogy elloptam a pecabotját! Hát kell az nekem? Jobb van nekem, és ráadásul kettő is...
Na, most kinek adjak igazat? Nyilván senkinek, az ember hümmög, és bólogat, azt remélve, majd csak elmúlik...
A szakács annyit profitált az esetből, hogy amikor a barba szóvá tette, hogy nem takarított nála, akkor kijelentette, hogy be nem teszi a lábát, nehogy meggyanúsítsák valaminek az ellopásával. Azt hiszem, ezek ketten nem puszipajtások lesznek... Köszönet a Jó Istennek a mai napért, hogy elhozott minket ide, minden különösebb viszontagság nélkül, már csak 760 mérföld van előttünk...

Február 12. csütörtök, úton, 19 nap. Reggel elhagytuk a Shetland-szigeteket, a legközelebbi cél a Faeroer-szigetek.Vannak bizonyos dolgok, amikor az ember új parancsnokot kap, amit nehéz megszokni, illetve furcsa az új főnöktől. A mai nap különlegessége, hogy nem tudtam felébreszteni délután, amikor egy megválaszolandó í-mél jött a cégtől. Pedig Rohdenék háklisak arra, hogy a válasz azonnali legyen. Kétszer csengettem a telefonnal, aztán lementem és kieresztettem a hangomat az irodában, nem válaszolt, hát az asztalán hagytam az üzenetet.

A második legszebb nap


A következő üzenetet nem vittem le, csak csendben örvendeztem magamban. A hajózásban a legszebb nap, amikor hazautazik az ember. A második helyen az áll, amelyiken megtudja, hogy mikor. Nos, ma megjött Ciprusról, hogy Dániából, Skagenből váltanak. Már a váltóm adatait is megküldték, egy vén orosz szivar lesz a chief, 54 éves. Én meg csak ötvenhat vagyok, és fiatalember...
A mai harmadik távirat a rakományról szólt. Ha most pesszimista lennék, azt mondanám:
- A fene egye meg, két mozgatható válaszfalat (bulkhead) is kell állítani Izlandon a berakás előtt. De mivel sose voltam pesszimista, ezt mondom:
- De jó, hogy Dániában már nem kell a bulkhedeket visszatenni a helyükre, az már a váltó chief dolga lesz!
És persze ilyenkor nincs telefonvonal, várhatok az érkezésig, hogy elmondjam a jó hírt a családnak.

Február 13. péntek, úton, 18 nap. Ez a 18 nap nem is igaz, csak annyiban, hogy annyi van a szerződésem végéig, de kevesebb a hazautazásomig. De mivel biztos csak akkor lesz, amikor a gép leszállt Ferihegyen, ezért egyelőre nem változtatok rajta. Hajnalban a Faeroer-szigetek mellett jöttem el, és volt mobilhálózat. Nagy volt a kísértés, hogy felhívjam az asszonykámat, de mégse tettem, hiszen olyan rossz alvó. Holnap már az izlandi hálózatról beszélhetek.
Reydafjőrdur városka a hegyek lábánálFebruár 14. szombat, úton, Reydarfjördur, úton, Fáskrúdsfjördur, 17 nap. Hajnalra jól beködölt, de mire az őrséget átadtam, már elmúlt. Úgy időzítettük az érkezést, hogy világosban jöjjön be Vladimir. Tizenegy felé felmentem a hídra, horgonyon álltunk.
- István, olyan szép volt a bejövetel, hogy készítettem felvételeket a kameráddal, hátha kimenetkor nem tudsz... Nyeltem egyet, mert ugye senki olyan jó felvételeket nem tud készíteni, mint én, de amikor visszanéztem, eléggé elégedett voltam, viszonylag keveset kell kivágni belőle, csak amikor kaszál a kamerával egy kicsit.
(Beszúrás 2006-ból: hát alig használható amit Vladimir készített, kb húsz másodperc a hárompercnyi anyagból.)
Utána felhívtam az asszonykámat. Gondoltam, elújságolom, hogy megyek haza. De valahogyan nem jutottam szóhoz... Elmondta szegény Nimród bajait, még mindig nem küldték haza az iratokat, hogy elkészüljön az új útlevele. Aztán szegény a fejére panaszkodott. Érthető.
- És veled mi van? - kérdezte végül, de a sors egy automata szőke hölgy képében közbeszólt:
- Tizenöt másodperc múlva bontjuk a vonalat, elfogyott a pénz a számláról. Hja, kérem, most nem Németországban vagyok, ahonnan egy perc 125 forint, hanem Izland, és 350-re jön ki a percdíj. Hatezer forintot dumáltunk el húsz perc alatt. És nem tudtam elmondani, hogy megyek haza. Egész nap úgy vártam, hogy rátegyen az asszony pénzt a számlára, mint a messiás. Sajnos hiába. Persze, nem gondolja, hogy milyen fontos lenne. Nem baj, kúrálgassa otthon a fejét, az többet ér.

Ronda, házsártos öregember vagyok

Állandóan morgolódom magamban az új barbára, és mind olyan dolgokért, amiért nem kéne, hiszen természetes, hogy minden parancsnok a szája íze szerint rendezi át a hajót, a dolgokat...
Én meg eszem a kefét, hogy ezt minek kellett, azt minek... Ez a kisebbik baj, ezt belátom. A nagyobbik, hogy egyre többet aggat rám az eddigi parancsnoki feladatokból. Attól tartok, hogy Vladimir egy lusta dög, lustább a leglustább német barbánál, pedig az nagy szó! Nagyon örülök, hogy nem kell vele sokat hajóznom. A legaranyosabb az egészben, hogy mindez úgy adja elő, hogy nem lehet rá igazán haragudni. A baj az, hogy egy ronda, házsártos, mérgelődős őregember lettem...
Naplemente színezi a hegyeket

Izlandból alig látok valamit

Ahogy part mellé álltunk, elkezdték a kirakást, és addig raktak, amíg üresek nem lettünk. Ezért délután kisétáltam a városba. Láttam két bankot, egy iskolát, egy szupermarketot, egy cafét, egy benzinkutat, meg utcákat. Voltam Izlandon, senki nem tagadhatja...
A környék fantasztikus! Kopár, csupasz, hóborította hegyek veszik körül az öblöt, és az öböl végében a kisvárost. Nem tudom, hogy az első telepesek mikor érkeztek ide, de biztosan nem télen, mert akkor lakatlan lenne ez a környék, mert nincs olyan elvetemült lélek, amelyik ezt a vidéket megélhetésre alkalmasnak találná. Nyáron biztosan szép lehet, minden zöld és virul az élet. Készítettem néhány igazán szép videó felvételt. Este fél tízkor indultunk. Vladimir mondta, hogy átviszi a hajót, nyugodtan lefekhetek. Kimentem a hídról, és elállt szavam a csodálkozástól. Az égen egy fehér sáv jelent meg, mintha egy halvány Hadak Útja lenne, de ez vibrált, változtatta az alakját... Ezt még életemben nem láttam, ez az

Északi fény

Egyszerűen hihetetlen látvány! Sajnos a videó nem adja vissza. Valami sejlik a felvételen, de nem az igazi. Ezt a finom, fátyolszerű "valamit" látni kell, ahogyan északról előbukik a horizont (jelesül a hegyek) mögül, és valamerre dél felé vezet. Közben fantasztikus görbéket, örvénylő fénycsigákat rajzol a fekete égboltra, a széle "kirojtosodik", mint az égbolt függönye, lüktet, az ember azt gondolná, hogy valami élő anyag, pedig tudjuk, hogy mindössze elektromos fényjelenség. De annak valami gyönyörű! Elragadja az ember fantáziáját, mintha felhőjáték lenne, csak ez sokkal gyorsabban változik, még nem döntöd el, hogy égi országutat látsz-e vagy csak egy óriási, fényes érdemrend szalagját, már össze is csavarodik, hogy egy közeli galaxis formáját vegye fel, a karja gyorsan egymásba fonódnak, és máris kész az égi briós...
Mintha a hegyek nem is változnának: FáskrúdsfjőrdurNem győzi az ember bámulni, nem lehet eleget gyönyörködni benne...
De abba kell hagyni, le kell menni a kabinba, mert három órás menet után kikötés, majd bulkhead állítás, nem irigylem magam a vasárnap hajnalért... Lementem a kabinba.

Ez maga a borzalom!

Villámgyors zuhany, majd fekvés. De azonnal fel is pattantam. Ha a vécé nincs a háló mellett, akkor összehánytam volna mindent kabinban. Mi lehet ez? Valahogy megmosakodtam, vissza az ágyba. Öt perc nyugalom után érzem, a gyomrom háborog. Fel, vécé, sugárban ömlik a kagylóba a gyomortartalom... Fekvés, öt perc nyugalom, és előlröl kezdődik minden. Két órán keresztül hánytam, közben rám jött a hasmenés is. Hajnali egykor bekopogtam Misához:
- Szólj a barbának, hogy nem tudok felkelni manőverre... - mondtam, de valószínűleg igen ramatyul nézhettem ki, mert a fiatal matróz igencsak rémülten nézett rám.
Amikor visszajött a barbától, éppen hánytam...

Február 15. vasárnap, Fáskrúdsfjőrdur, úton, Djupivogur, 6 nap a hazautazásig! A manőver így kimaradt az életemből. Kettő után lejött Vladimir, kérdezte, ne küldjenek-e kórházba?
- Nincs rá szükség - válaszoltam. - Biztosan valami rosszat ehettem, csak ki kell tisztulnom, és elmúlik. Legközelebb reggel kilenckor kopogott a parancsnok.
- Hogy vagy István? Hoztam három gyógyszert, vedd be. Ezek orosz pirulák, kettő csak gyógynővény, egy orvosság, biztosan segít.
Hajónk a tartályok tetejéről egészen picinek látszikFelkeltem, bevettem őket, valami borzadály keserű az egyik, biztosítottam Vladimirt, hogy fent tudok maradni, menjen aludni. A rakodás megy, hét óra alatt rakják be a hallisztet a középső raktárrészbe.
Rakodás közben sétáltam egyet a rakparton, köszöntöttem az "egyik" munkást, eldumáltunk, és végül megmutatta az üzemet. Mindössze öten dolgoznak műszakonként, egy műszak 12 óra, összesen 15 dolgozója van a hallisztgyárnak. Felmentünk az egyik tartály tetejére is, persze lifttel, csuda jó videót készítettem a rövidke sétáról.
Staszu kitalálta, hogy igyak zöld teát, és egyem meg a levelét, mert az pucolja a beleket. Dög savanya tud lenni egy falatnyi zöld tealevél... Eddig csak pirítóst ettem (szárazon) és teát ittam, keserűen, de hát mindig úgy iszom.
Késő délután indultunk, este már Djupivogurban kötöttünk ki. Hát ez se egy világváros. A kikötő nyitott a tenger felé, szemmel nem látható hullámzás volt, egész enyhe, de a hajót eléggé "stigóztatta", azaz csúszkáltunk a rakpart mellett előre-hátra, és addig távolodtunk el a rakparttól, amíg a kötelek engedték. Gondoltam, a kikötés után a barbával megbeszéljük, mit csináljunk, hol adjunk ki még plusz kötelet, de mire megtaláltam volna, addigra a rakparton pecázott. Egy springet azért szerkesztettünk Francissal. Vele ugyanis lehet dolgozni, ő nem morog mindenért, mint Misa. Most, hogy elmegyek, újabb orosz jön, és ha a ghánai matróz is elmegy, akkor azt hiszem Mr. Rohden megnézheti majd a hajóját. Eluralkodik az a szemlélet, és munkamorál, amit Misa képvisel: "minek azt megcsinálni... jó az, ahogy van... ez most nem nagyon sürgős... menjünk már kávézni, háromnegyed tíz van (holott a kávéidő 10-kor kezdődik)".
Nem mondanék igazat, ha tagadnám, hogy nem nézném igazán kárörömmel, ahogyan szemrevételezi a hajóját egy év oroszosodás után...

Február 16. hétfő, Djupivogur, 5 nap. Reggel nyolcra ígérték a munkakezdést, de kilenc lett belőle. Régen látott módszerrel rakodnak: Hatalmas (1,5-1,8 tonnás) zsákokban emelik be a hallisztet, majd a melósok kioldják a zsák alján a kötözést, és a tartalma lezúdul. Meglehetősen lassú módszer. Nem nagyon kellett odafigyelni, hogy mit csinálnak, mert elbaltázni nem lehet a rakodást. Csak a végén kellett szólni, hogy milyen magasan töltsék fel. Délután négy elmúlt, amikor a hátsó rekesszel végeztek, és még hátra volt 640 tonna anyag. Azt mondták, addig dolgoznak, amíg be nem rakják a hajót.
Berakásra váró rakományDélelőtt, délután volt dolgom: az ISM listákat legyártottam erre a hónapra, elkészítettem a szolgálati lapokat, a munkaidő és pihenőidő kimutatást (ez egy állatság, hazugság a köbön, mert nem lehet a tényeket rögzíteni benne). Este már nem volt igazán dolgom, csak tébláboltam. Vladimír közben elment aludni, néha kinézett a deckre, és eltűnt a kabinban megint.


Február 17. kedd, Djupivogur, úton, 4 nap. Kettőkor kész a hajó, keltek mindenkit, indulhatunk. A manőver alatt a hídon voltam, aztán Vladimir eltűzőtt aludni, így maradhattam reggel hatig. Úgy látszik az a fajta parancsnok, akinek eszébe se jut, hogy egy kicsit is megkönnyítse a tisztje munkáját. Jó, hogy hazamegyek.
Nyugati, délnyugati ötös szél van, enyhe rollázás kíséretében repesztünk. Este hat helyett negyed hétkor jött fel a hídra:
- Sorry, István, nem végeztünk a szakáccsal a rendelés összeállításával...
Az anyád!
És volt pofája ezért késni! Az utóbbi öt évben nem volt parancsnok, aki késett volna a szolgálatból egy percet se! (A Petrán volt a francia részeges Flambeau barba.)

Február 18. szerda úton. 3 nap. Csendes nap, ha lehet még csendesebb mint az eddigiek. Ez az időjárásra vonatkozik. Az adminisztrációmat már lezártam, hál' Istennek azzal már nem kell foglalkoznom. Este CD-ket írtam, azokat a videókat írtam rá, amelyeknek a legnagyobb sikerük volt, illetve amelyek a hajóról szóltak. Francis és a szakács ingyen kapta, Andrejtől és Misától az üres lemezárat bevasaltam. Ma nem jött távirat a hazautazásommal kapcsolatban.

Február 19. csütörtök, úton, 3 nap. Nem tévedés, még mindig három nap van hátra, ugyanis megjött az utazási részletezésem, e szerint vasárnap reggel 07:15-kor indulok Aalborgból, s Koppenhágán keresztül érkezem haza 12:05-kor. Hát ezt is megértem. Lengyel elsőtiszt jön váltani, nem orosz, ezen Vladimir kicsit elkettyedt. Délben azzal várt a hídon:
- István, csináltam neked egy rővidke videót a napfelkeltéről, mert olyan szép volt! Ez nem is lenne baj, ha nem őt teljes percen keresztül videózta volna, megállás nélkül. Hót unalmas, és persze közben kaszál ide-oda, szóval nem egy nagy durranás. Ugyanerről én negyven másodpercben sokkal többet és jobbat készítettem volna. Majd megvágom... A másik baj, hogy a kazettán volt tíz perc, ezt Skagenre és a hazautazásra szántam, s akkor két komplett kazettát készítettem volna az útról. Lehet, hogy négy percet ráveszek a barba felvételére.

Két kérdés

Az első: ki szereti a rántott sertésbordát fekete kásával? A második szintén kulináris természetű: ki szereti a rántott pulykamellet csigatésztával és főtt zöldbabbal? Az első kaja tegnap ebéd volt, a második a mai. Azt hiszen Staszu kényszerből alkot ilyen ételeket, mert elfogyott a rizs és a burgonya... És vacsorára palacsinta van, nutellával és baracklekvárral megkenve, hát ezt hogyan lehetne visszautasítani? Este beszéltem Encsikével, ma szinte ötpercenként hívott, de csak este nyolckor jött meg a mobilhálózat Norvégiából. Nem örült túlzottan annak, hogy csak vasárnap utazom. De legalább délben már otthon leszek, így a délután a miénk, a családé.

Vladimirral a csónakfedélzetenFebruár 20. péntek, úton, Skagen, 2 nap. Miután hajnalban írom a naplót, remélem, nem kiabálom el! S miután este nyolckor folytatom, elmondhatom: nem kiabáltam el. A délutáni őrségem azzal kezdődőtt, hogy távirat érkezett a Marlow-éktól, hogy a jegyemet átették holnapra, így nincs két nap, csak egy. Kettőre kikötöttünk.
Elkészítettem az útvonalat Koldingba, a következő dán kikötőbe, majd megcsináltam az úti jelentést naprakészre, kinyitottam a raktárt, és úgy gondoltam, hogy ezzel letudtam a hivatalos műkődésemet a Hav Andromedán. De hát este negyed kilenckor még nem jött meg a chief, tehát volt időm összecsomagolni. Négy batyum lesz. Hat után volt még érkezésünk, hogy Vladimirral készítsünk pár fényképet. Kilenc körül megjött Zbiszek, az új elsőtiszt. Ismeri a hajót, az RMS Antaresen volt, és a Rohden cégnél öregnek számít, hát nem kellett sokat átadni-átvenni. Tizenegy körül már végeztünk is. Utána alvás, mert holnap...

Február 21. szombat, Skagen - Koppenhága - Budapest. Hajnali négykor keltem. Zuhany, majd villámgyorsan befejeztem a csomagolást. Kimentem kávét készíteni, de hallottam, hogy Staszu órája csöng. Felkelt a szakács, készített kávét, reggelit...
Öt előtt tíz perccel megjött a taxi. Közben felkelt Misa is, ketten segítettek a kocsihoz cipekedni. A szakács videózott, így meg van örökítve a búcsú a hajótól. Innen már nem érdekes.
Frederikshaven: rendőrség. Aalborg: belföldi járat időben indult. A SAS-nak még van pénze arra, hogy a belföldi utasoknak üdítőt, szendvicset, kávét adjanak, a Lufthansa régen megszüntette.
Koppenhága: töméntelen üzlet, mind-mind vásárlásra csábít, én is vettem három doboz Twilight csokit, ami mentakrémmel van töltve. Nagy sikere volt, hogy időben kicsit előreszaladjak... Pontosan érkeztünk Budapestre. Első voltam aki kiszállt a gépből, elsőnek mentem át az útlevélvizsgálaton, és az utolsók között kaptam meg a csomagjaimat. Videóztam, amikor kimentem.
Az asszonykám, a nagy fiam Szabolcs, és Eszterke is várt.


Linkajánló:  A Magyar Huszár honlapja  Viribus Unitis, az Osztrák-Magyar monarchia hadihajója  Hajó.lap.hu  Mexikóikonyhal.lap.hu

Ha szeretnél te is csatlakozni, kattints az ikonra