Honlapverzió
v11.00
A honlapon található minden anyag szerzői jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerző előzetes engedélyével történhet.
© Székely István 1997-2016
Irodalmi folyóirat

Kaláka, kanadai internetes folyóirat

Programajánló:

JAMINAORSZÁGTÓL AZ ÓPERENCIÁIG




Itt megveheted
Mélyen személyes az az epika, amelyet a szerző ihletetten művel. Ennek az emlékező, anekdotázó, színes írásmódnak valószínűleg helye van a mai irodalomban is, nélkülözhetetlen és méltán közkedvelt forma (A "tengerész-próza" külön hagyomány, tulajdonképpen saját irodalomtörténete van.)

(Tarján Tamás, író, irodalomtörtönész)



Az első kötetem 1997-ben jelent meg. Ez a könyv Biró Endre nyomdájából került ki, az Összmagyar Testület gondozásában.
A kötet 2001-ben megjelent az internetes Vikk.net kiadónál is, e-könyv formátumban.

Vélemények a könyvről:

A Köznevelésben jelent meg:

Kagylóban talált gyöngy

Vajon mi visz érett férfikorában egy óceánokat járó tengerész elsőtisztet arra, hogy írni kezdjen, és első könyvét immáron kapitányi rangban jelentesse meg? Talán a parancsnoki hídon eltöltött végtelen éjszakák mélységesen mély csöndje érinti meg legbensőbb énjét?
    A szerző is csak találgatja, hogy miért éppen a gyermekkora tör minduntalan a felszínre, és miért 12 éves korában szakad meg az emlékezésfüzér és vált át a könyv is jelenidejüvé.
    Jaminaország Békéscsaba egyik városrésze, ide jár Pestlőrincről boldogan a három-, négy-, az ötéves Istvánka Máljanénihez (Mária nénihez), a rajongva szeretett unokatestvér Lujikához (Julikához). Itt nem érvényesülnek a fővárosi szabályok, Bandi bácsi magyarázza el, hogy egy traktor vagy repülőgép láttán Jaminaországban nem kell kiáltani, hogy "éljen Lákosi" (Rákosi). Innét tudjuk meg, hogy az önfeledt gyerekkor a komor és félelmetes ötvenes évek első felére esett, a forradalom a nyolc éves Isrtvánkát Budapest egyik légópincéjében éri, neki hallatlanul izgalmas a szokatlan helyzet.Ekkoriban kell nevet változtatnia, ezt nem érti Istvánka, az iskolában némiképp restelkedik is miatta. Ő nem mondja, csupán az olvasó következtet tétován, hogy valószínűleg a zaklatott sorsú tanítónő édesanyának megszakadhatott az első házassága, és az új férj nyilván adoptálta a gyereket. Mindez elmosódott kép, a háttérben marad, csakúgy, mint a végzetes koré, nem igazán fontos Istvánka nézőpontjából. Ami viszont lényeges: az ő történeteiben nincsenek rossz emberek, legfeljebb érdektelenek, róluk nem mesél. Aki kedves és jó, az nagyon kedves és nagyon jó, abszolút tekintélyt képviselnek. Ha ők adják, a zsíros kenyér és a paprikáskrumpli is fenséges étel. A kis történetek utolsó epizódjai a Tolna megyei Nagyszékelyre vezetnek (a felvett írói név forrása), hogy itt érjenek véget.
    Nehezen értik meg a felnőttek, hogy a gyerekek nagyon sajátos, külön világban élnek, ami nyomokban is alig emlékeztet a felnőtt értékrendre. Nagyszékely István és könyvének csodája, hogy közel az ötvenhez hitelesen sikerült megidéznie e különös világot. Nem felnőttként emlékezik vissza, hiányoznak az önkéntelenül is felnőttes magyarázatok, értékelések és kommentárok, hanem mindvégig Istvánka mesél. Ő adja kölcsön életét, történeteit és szavait Nagyszékely Istvánnak, aki nem tesz mást, mint leírja azokat. Varázslatos elbeszélések kerekednek ki belőle, amelyeket minden pedagógusnak olvasnia kellene, kár, hogy megszakadnak 12 éves korban. Ám érthetően: ekkor ért véget a gyermekkor. Istvánka pedig nem óhajt átlépni István világába.

Miksa Lajos

NAGYSZÉKELY ISTVÁN

A TÖRÖKVERŐ ÜVEGGOLYÓI


Nagyszékelyben a pedagógusok mind az iskola környékén kaptak szolgálati lakást. A miénk a templomdomb szomszédságában, a felső iskola mögött volt. Így mindennapos vendég voltam az iskola udvarán akkor is, amikor az alsóban koptattam a padot, lévén még negyedikes kisdiák.
    Azon az őszön, amikor odaköltöztünk, a felsősök minden szünetben az udvaron dolgoztak. Sőt, Bogár Vili bácsi, a tornatanár, vagy Farkas Karcsi bácsi a negyedikes tanítóm vezette őket, és délutánonként is bejártak munkálkodni. Volt is mit csinálni: nyáron felújították az iskolát, olyan tetszetősre sikeredett, mintha új lett volna. Így aztán az udvara tele lett hulladékkal, szeméttel, gödrökkel... De volt ott s egy hatalmas lyuk is. Kötélkorlát vigyázta, nehogy beleessen egy vigyázatlan fiú, vagy egy szeleburdi, nagycopfos kislány. Szerencsére nem lehettek ott egész délután, és hiába zárta kulcsra a felügyelő tanár az udvart, én csak-csak szerét ejtettem, hogy bejussak, amikor senki sem volt a felsősök iskolájában. Odaosontam a titokzatos gödörhöz, és lenéztem a feketeségbe. Nem láttam semmit, csak a lyuk hűvös, dohos lehelete csapott meg.
    Ahogy ott ültem a szélén, hirtelen hangokat hallottam lentről. Mintha fény is villant volna. Gondoltam egy merészet, s leereszkedtem. Egy nem túl magas alagútba jutottam, de nekem le se kellett hajtanom a fejemet, vitézül mehettem volna, ha a lábam nem reszket annyira. Nem voltam én gyáva, sőt kifejezetten merésznek tartom magam a hőstettem miatt, de sose lehet tudni, milyen szörnyek lakoznak odalent, és már azon tanakodtam, hogyan kéne feljutni a szabad ég alá. De ekkor...
    Egy csapat török jelent meg! Füstölgő fáklya fénye imbolygatta az árnyaikat a falon! Díszes ezüstkard csörgött az oldalukon, hegyes, lófarkas dárdájuk az alagút mennyezetét verte. A janicsárok fehér, lekonyuló tetejű süvegét azonnal megismertem, hisz az Egri csillagokat éppen akkoriban olvastam. Talán szpáhi lovasok voltak piros mellényben és kék bugyogóban? Erre már nem terjedt ki a török katonaságról innen-onnan felcsipegetett ismeretem. Mindenesetre egy gyönyörű szép gyaur lányt hurcoltak. Nyilván a szultán háremébe akarták vinni ekhós szekéren. Ez is tuti volt, mert egy filmet is láttam akkoriban, amiben az elhurcolásra szánt lányok, asszonyok ekhós szekérben ülnek. Akkor én előléptem, és egy nyisszantással levágtam az összes fránya török vitézt, és megmentettem a királykisasszonyt. Mert csak az lehetett...
    De az is elképzelhető, hogy egy hatalmas tűzokádó sárkánnyal találkoztam, már nem tudom egészen pontosan. A sárkány hatalmas hordó aranyat őrzött, meg mindenféle kincset, és mind a hét feje kénköves tüzet okádott az olyan gyanútlan vitéz felé, mint én voltam akkoriban.
    Szóval ilyen és ehhez hasonló igaz történeteket pergettem végig magamban, míg a lyuk előtt üldögéltem. Lemászni persze nem volt merszem. Ha már sötétedett, és a hátborzongató történeteimtől már az én hajam is az égnek állt, akkor inkább csak arra gondoltam, amit a felsős fiúk meséltek régebben:
    - Ez egy török-kori alagút - hitették el velem szakszerűen -, több ágra szakad a földalatti járat, s egy kivételével járhatatlan. Annak az egynek a kijárata a kisszékelyi erdőben van. Ezen keresztül menekült a lakosság a portyázó törökök elől. Ez így van, mert végigjártuk - mondták. - A saját szemünkkel láttuk! - És igazukat megerősítendő bizonygatták, hogy néhányan török pénzeket őriznek a svábkékre pingált ládafiában! Sőt, egyvalaki még egy görbe szablyát is talált. Ezeket a tárgyi bizonyítékokat nem sikerült kinyomoznom, mert mindig másnál látták, mint akinél érdeklődtem. Nyilvánvalóan még nem voltam járatos a nyomozás művészetében.
    Sajnos igen hamar megszűnt ez a szívet-lelket izgató gödör, és a titokzatos alagút. Az udvart szorgos kezek elegyengették, és betömték a járatot. Később még megsüppedt, mintha súlyos titkokat őrző sír lenne. De eltűnt, és vele együtt megszűntek az én képzeletbeli harcaim is...
    Na, nem kellett engem félteni, hogy jóféle mulatság nélkül maradtam. Hiszen csak a nagyközbe kellett lemennem a templomdombról a református pap háza mellett, és máris egy dzsungelben voltam. Mint Pestről származott gyereknek, mindent meg kellett tanulnom, néha még a saját káromon is. De az ilyen felfedezések minden pénzt megértek, sőt, könnyedén elviseltem az oly gyakori csaláncsípéseket, és nadrágszakadásokat is. De az ugye érthető, hogy a patakpartra le kellett mennem. Ki kellett tanulmányoznom, mi is van a rozoga fahíd alatt? És hogy néha elmerültem az iszapban, a vízben? Sebaj, ott a hatalmas levelű útilapu, le lehetett törölni az árulkodó nyomokat... A patak túlsó partjára felmászva máris tilosban voltam. Az igazgató néni kertjében néztem valami ehető csemege után. Az, hogy bemenjek és kérjek, fel se merült bennem. Ugyanis biztosan kaptam volna sötétkék szilvát, vagy nagy szemű meggyet, esetleg üdítő, piros paradicsomot, de úgy igazán nem volt érdekes!
    Ezen az úton jutottam el naponta az alsó iskolához, ahol négy osztály tanulói okosodtak óráról-órára tanítóink nagy-nagy gyönyörűségére. Merthogy nekünk inkább a szünetek voltak kedvünkre valók, mint az órák.
    Az óraközi szüneteket nagyon szerettem! Ugyanis akkoriban hallatlanul érdekes játék volt divatban. Az az év az üveggolyóké volt! Néhányan nyerészkedtek: vonalra gurítottak, és egymás színes üvegcsodáit, vagy csapágygolyóit igyekeztek sorban eltalálni a sajátjukkal, s a győztes csörgő zsebbel vonulhatott a következő órára. Én nem ilyen játékot játszottam.
    Az iskolaudvar végében volt egy kis hohstel. Nem tudom, hogyan kell írni ezt a sváb szót, ami leszakadt löszfalat jelent. A falu a Tolnai-dombság hét völgyében húzódik meg, s a völgyi utcák minden udvara ilyen sárga, löszös falban végződik, s igen jól faragható, alakítható. Ezt számtalan pince és földbe vágott nyári konyha tanúsítja.
    Nos, én a kisiskola udvarának végében lévő falat faragtam többedmagammal. Bicskával vágtam, kanállal kapartam, vagy csak egy darab fával szép, kacskaringós utakat, vájatokat csináltam. Ezeket függőleges csatornákkal és lyukakkal összekapcsoltam. Sok éles kanyart is készítettem, meg enyhe futású lejtőt, és amikor kész volt, akkor a legfölső részénél elengedtem egy üveggolyót. Feszülten figyeltem hogyan szalad le az egyenes szakaszokon, azután hogyan esik le az alatta futó vájatba, majd egy éles kanyar után lelassul a majdnem egyenes csatornavágatban.
    Vendégfutamokra neveztünk be. Megengedtük a másiknak, hogy golyót tegyen a mi pályánkra. Irigykedtünk, ha gyorsabb volt a szomszéd golyója, és boldog voltam, ha az enyém futott le leghamarabb. Állandóan alakítgattuk, faragtuk, tökéletesítettük a golyók útját. Csak egy ellensége volt a játékunknak: az eső. Elverte, elmosta a legjobb kanyarokat. Eltömítette a nagy gonddal készített ejtő lyukakat, és leomlott az első gurításnál a művészien vékonyra faragott pálya fala...
    Évek múlva, már gimnazistaként vágtam a házunk udvarában levő hohstel falába pályát, és szereztem pár üveggolyót. Elgurítottam egyet, néztem ahogy leszaladt. Feltettem a következőt, csilingelt ahogy az előzőt megkoccantotta a legalsó kis gödröcskében. Kivettem a két golyót, zsebre vágtam őket, és megráztam a fejemet... Komoly fiatalemberként nem értettem, hogy tudtam egy teljes éven keresztül, minden szünetben ezzel a gyerekséggel foglakozni...
Honnan érkeznek a látogatóim? Mérés kezdete: 2007. január 29.
Locations of visitors to this page



Az oldal frissítve: 2012. április 17.
Itt az internetes blogom. Természetesen Hajóka konyhája a címe, és fő témája a főzés, de van egyéb is, ami a blogba való és a blogot bloggá teszi...

Ez a másik blogom. Ennek Tengeri saláta a címe, és mindenféléről szól...

Óra Katolikus és ősmagyar hónapnevek



Egy barátom angol fordítást vállal. Ő fordítja a MATE honlapjának angol nyelvű részét. Itt a szakmai önéletrajza (pardon: CV)
AJÁNLOTT OLDALAK
Székely Szabolcs haikui (a Haiku.hu honlapon)
Olcsó honlapok készítése!

Ha szeretnél te is csatlakozni, kattints az ikonra