Honlapverzió
v11.00
A honlapon található minden anyag szerzői jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerző előzetes engedélyével történhet.
© Székely István 1997-2016
Irodalmi folyóirat

Kaláka, kanadai internetes folyóirat

Programajánló:


STEVEN C. KELLY: GUDRUN A KATONA




Itt megveheted
A regényt, mint látod, álnéven írtam. Ez a kötet is Biró Endre - akit megválsztottak a Magyar Kultúra Lovagjának - nyomdájából került ki

A kötet 2001-ben megjelent az internetes Vikk.net kiadónál is, e-könyv formátumban.

A 2000-es év hozta meg a harmadik kötetem. Mint az önéletrajzomban olvasható, számítástechnikai végzettségem is van, ezért a számítógép, az internet, minden, ami elektronikus és be lehet kapcsolni, közel áll hozzám. Ebben a könyvben egy kommandósról írtam, aki egy akció során merőben új helyzetben találja magát. Egy tízéves forma kisfiúval kell közösen megoldania a feladatát. A gyermek vad ölni akarása, még a katonát is megrettenti... Izgalmas kalandokon mennek át, természeti és az ellenség állította akadályokat győznek le, hogy végül teljesen meglepő fordulatot vegyen a befejezés, ahol a virtuális és a valódi világ egy kicsit összekeveredik...
Vélemények a könyvről

Amikor a kötetet kiadta a Vikk.net kiadó, Láng Attila D. író írt róla kritikát, ami megjelent a Korridor.hu portálon. Az író honlapján megtalálható a kritikája. Ha nem hiszed, akkor magad is utánajárhatsz LAD honlapján.
A normális színezetű fantasztikum, valamint az akarva-akaratlanul posztmodern szerkezettel, struktúra játékkal kifejezett humánus elkötelezettség előnyösen ötvöződik a már-már krimiszerűen érdekes történetkezeléssel. A valójában csak a mű végén megfejthető "fejezetcím-számok" olyan megoldásként hatnak, mint  - és ezzel az író nemzedékének "magas irodalmából" veszem a példát - mondjuk Temesi Ferencnél a szakaszjelző kártyalapok stb.
A befejezésben a "game over" kifejezés megjelenése meghökkentően aktuális gondolkodás- és áramkörbe: az ezredvégi irodalom "a játszma vége" tudatába kapcsolja a szerzőt (s még jó, ha "a feladta teljesítve").
    A katona-, a katonaság-motívumot érvényességében és szimbolikusságában is elismeréssel fogadhatja az érzékeny olvasó; ugyanez érvényes az új tartalmakat nyerő gyerek-motívumra; s külön elemzést érdemelne a névválasztás, a névkezelés (nem véletlen, hogy ez a motívum a Gudrun név leírásával oly nyomatékosan exponálódik)
    A szerző olyan művet hozott létre, amely vállalható, eredeti epikai mű, s rávall a kortársi prózára.
   A regény karakterében és alakításában részint egy forgatókönyvre - egy jó forgatókönyv lehetőségére - ismerek. Csak hát hol van az a filmes, és hol az a tőke, aki-amely ebből filmet varázsol...?

Tarján Tamás
író, irodalomtörténész

STEVEN C. KELLY:


GUDRUN, A KATONA
RÉSZLET


Ahogy kiszálltak a csónakból az egyik bennszülött egy kisebb, pálmalevélbe csavart csomagot adott át Gudrunnak. A katona valami köszönésfélét mormolt az orra alatt. A két bennszülött búcsút intett, és visszaindult. Egyenletes tempóban eveztek. Hamarosan eltűntek a folyó kanyarulatában.
Gudrun és Bobby egy kis tisztáson voltak. A folyó itt enyhén kanyarodott, s alig észrevehető öblöt alkotott. Ahogy jobban körülnéztek, kiderült, hogy nem is tisztás volt, hanem csak egy keskeny, homokos parti sáv, amit még nem foglalt el a dzsungel. A talajon mindenütt patanyomokat látott a fiú.
- Idejárnak inni az állatok... - mondta Gudrun. - Ha nem akarsz találkozni velük, akkor induljunk. - Úgy tett, mintha éppen abban a pillanatban vett volna észre valamit. A fiú háta mögé mutatott. - Krokodil... - mondta. Bobby mint az eszelős fordult meg, de ugyanazzal a mozdulattal már Gudrun mellett termett. A köztük levő, mintegy három méteres távolsághoz mindössze két lépésre volt szüksége csak, s hátát a katonához szorította. Ijedten forgatta a fejét, szeme a félelmetes, nagyra tátott állkapcsokat kereste, majd gyanakvón nézett oda, ahova a társa mutatott az imént. Az felnevetett, úgy folytatta.
- ...krokodilok is járhatnak itt, ha sok állat van a parton, de most hála istennek, egy sincs - fejezte be a megkezdett mondatot.
Bobby majd kitekerte a nyakát, ahogyan a katona csúfondárosan villogó szemébe próbált nézni.
- Hülye vicc volt, haver! - mondta, de elnevette magát. - Tudod, jobb félni, mint megijedni.
A folyó felett tornyosuló felhők beérték őket. Körülöttük sűrű pára gomolygott. A fák levelei összegyűjtötték a páracseppeket, apró gyöngyökké göngyölték, és lehullatták a földre. Bőven jutott belőle Bobbyra és Gudrunra is. A fiú kezdte kényelmetlenül érezni magát. Ruhája testére tapadt, akárhova nyúlt, minden nyirkos volt. Mindez nem tartott sokáig. Egy fülsiketítő dörrenés után megnyíltak az égi csatornák. Mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott. A katonát ez nem zavarta. Megigazította hátizsákját, körülnézett, majd egy alig látható csapáson magabiztosan elindult. Bobby kelletlenül követte. Jó darabon szótlanul mentek. Elől a katona, utána a fiú. Gudrun kezében bozótvágó kés volt. Időnként megsuhintotta, s a sűrű liánok utat engedtek.
- Jó éles lehet a macsetéd - jegyezte meg Bobby.
- Nem különösebben - mondta, és bevárta a srácot. - Nézd meg - tartotta elé a pengét. Bobby félve húzta végig rajta az ujját, de valóban nem volt különösebben éles. - Nem arra van szükség, hogy borotvaéles legyen, hanem az számít, ahogyan használod. Jól meg kell suhintani, és akkor mindent elvág. - Be is mutatta. Egy jó, háromujjnyi vastag lián lógott előttük. Egy villámgyors csapás, és a vége a lábuk elé hullott, mint egy döglött kígyó. - Kipróbálod?
Bobby kézbe vette a szerszámot, rácsapott az egyik karvastagságú liánra, ami mellette lógott, de a penge alig vágott bele. Éppen hogy megkarcolta.
- Csapás közben nem húztad meg - mondta a katona, és elvette a hosszú pengéjű kést a fiútól. - Minden rendben? - kérdezte.
- Éhes vagyok és fáradt. Teljesen átáztam. Szárítkozzunk meg valahol -, mondta Bobby.
- Arra még várhatsz. Ki tudja mikor kerül sor rá. Sokáig zuhog még, kisebb-nagyobb megszakításokkal - mondta a katona.
- De legalább együnk... - kérte a fiú, és megállt. Le akart ülni, de a társa nem engedte. Menet közben elővette a pálmalevélbe bugyolált csomagot, és kibontotta. A tenyerére fektette, s megkínálta a fiút:
- Tessék, egyél. Szárított hal. Jó!
- Eeezt egyem meeeg... - nézte undorodva Bobby. - Egyébként is, mondtam, hogy nem nagyon szeretem. Egyedül rántva, ahogyan a mamám készíti, de így, szó se lehet róla...
- Most nincs más. Ez van. Egyél.
- Nem!
- Úgy is jó - mondta a katona, és eltette a halat. Hátat fordított Bobbynak, és elindult.
- Fáradt vagyok! - nyűgösködött a fiú.
- Mennünk kell. Nincs vesztegetni való időnk. Na, nyomás!
- Nem megyek! - ült le a földre a srác.
Gudrun odalépett, és megfogta vállát. Felállította.
- Mennünk kell! - mondta komolyan. - Vagy találkozni akarsz az őrnaggyal és az embereivel? - kérdezte, és a választ meg se várva elindult.
Úgy látszott, ez hatott, mert a srác, ha duzzogva is, de felállt. Megrántotta a nadrágszíját, és a katona után eredt. Nehezen haladt. Magas szárú bakancsa belesüppedt a puha talajba. Korhadt növények laza szőnyeget terítettek a földre, de ezzel csak a járást nehezítették meg. Az eső rendületlenül zuhogott. A levelek összegyűjtötték, és vastag sugárban csurgatták a nyakukba. Csuromvizesek lettek. Bobby bakancsába belefolyt a víz, zoknija összegyűrődött, s törni kezdte a lábát.
- Várj egy kicsit, megigazítom a zoknimat - mondta, de a katona nem hallotta meg, vagy úgy tett, mintha nem ért volna el hozzá a fiú szava. Bobby mérgesen levágta magát a földre, a feneke körül azonnal kis tócsa keletkezett. De legalább a víz nem volt hideg. Kifűzte a bakancsot, kiöntötte belőle a vizet s akkurátusan megigazította zokniját, majd amikor végzett Gudrunt kereste.
Nem látta sehol.
Megállt, és fülelt. A lépteit csak meghallja. De csak az eső surrogását hallotta, amint fáradhatatlanul verte a leveleket, a csöpögést, a csurgást, amint utat keresett az irdatlan mennyiségű víz a földre. Körülnézett, hátha megtalálja azokat a jeleket, amit a katona olyan magabiztosan követett. Bizonytalanul elindult, amerre az utat sejtette. Az arcáról tenyerével letörölte a vizet, de nem sokat segített, mert pillanatok alatt újra az orráról csöpögött megint.
- Gudruuun! Merre vaaagy? - kiáltotta, de választ nem kapott. Megijedt. Most mit csináljon? Itt van az ismeretlen dzsungelben és... Ha itt eltéved akkor befellegzett neki! Mi lesz, ha egy vadállat megtámadja? Erre a gondolatra inába szállt a bátorsága. Körülnézett, mintha már itt leselkedne valahol egy oroszlán, vagy párduc. Több állat nem jutott az eszébe, ami megtámadhatná, de ez a két lehetőség is elég volt ahhoz, hogy megrémüljön. A környező fák kezdtek alakot ölteni. Mintha valaki állna az egyik mögött... Talán Takra őrnagy, és az emberei? Azonnal eszébe jutottak a tévéfilmek, amit az utóbbi időben látott. Sárkányokat képzelt a sejtelmes homályba burkolózó fák koronája közé. Egy gonosz mágus képe is felderengett a levelek között, aki az ujjával villámokat tud gerjeszteni. Mintha a természet bólintott volna a képzelgésére, irtózatos csattanás közepette kékes villámfény világított be mindent. Egy pillanatra kivilágosodott, a sárkányok és vadállatok eltűntek, hogy aztán a másodperc tört része alatt koromsötét legyen, és még vadabb szörnyeket érezzen maga körül. Megmerevedett, nem mert moccanni se, nemhogy lépni... Úgy érezte, a háta mögött fegyveres áll, aki az első mozdulatra vagy belelő, vagy átdöfi a kardjával. Az egyik vastag fatörzs mögé tirannoszauruszt képzelt. Hatalmas pofájában milliónyi tűhegyes fog meredezett. Azt leste, melyik pillanatban támadja meg. Gudrunt akarta hívni, de egy hang nem jött ki a torkán. Csak állt, kővé dermedve, és remegve. Úgy érezte, hogy mozdulni se bír. Lába mintha gyökeret eresztett volna, a keze se engedelmeskedett, csak a szíve dobogott a torkában, lüktetett a halántéka. A homloka most nem az eső miatt gyöngyözött... Eszébe jutott a szobája. Ott jó meleg van, minden száraz, minden ismerős... Csak egyszer visszakerüljön!
Megpróbált erőt venni magán. Megmozdult. Lépett egyet. Semmi se történt, ami arra utalt volna, hogy a szörnyek és rémek meg akarnák támadni. Megrázta a fejét. Butaság, gondolta. Nem lehet, hogy megtámadják, hiszen semmi baja nem eshet! Mindenki elpusztulhat, csak egyedül ő nem! Apa megígérte, hogy nem eshet baja, ezt az egyet biztosan tudta, tehát Gudrun se teheti meg, hogy itt hagyja. Itt kell lennie a közelben.
- Gudrun! - kiáltotta parancsoló hangon. - Azonnal gyere elő!
A háta mögött megreccsent valami. Rémülten megperdült, azt hitte, hogy mégis támadnak a dzsungelbe képzelt szörnyek. De nem. Gudrun állt mögötte.
- Mit vinnyogsz, he? Olyan a hangod, mint egy ma született kismacskának...
Bobby behúzta a fejét a válla közé. Pedig úgy érezte, hogy a hangja határozott, és parancsoló. Úgy látszik, nem valami fényesen sikerült, de a lényeg, hogy Gudrun itt van, a fejmosás most nem számított!
- Máskor, ha azt mondom, hogy menjünk, akkor mennünk kell, nem maradhatsz le! Megértetted? Ha itt lesz az ideje, akkor megpihenünk... A ruhádat meg úgy igazítsd meg magadon, hogy ne kelljen emiatt időt vesztegetnünk. Milyen kommandós vagy te, hékás, mi?
Bobby most egyáltalán nem azt érezte, hogy a vágyai netovábbja lenne, hogy jó kommandós váljék belőle, de bólintott, és megfogta a katona kezét.
- Így menjünk, jó...
Gudrun nem válaszolt, de nem engedte el. Érezte, hogy a gyerek keze remeg, ezért kissé megszorította, hogy bátorságot öntsön belé.
- Tudod, hova megyünk? - kérdezte, de a választ be se várva folytatta. - A Wamba vízesés alatt van egy bambuszhíd a folyón. Előbb kell elérnünk, mint az őrnagynak...
- Feltéve, hogy ő is arra tart - mondta Bobby.
- Feltéve...
- Amíg a csónakban voltunk, az előtted ülő bennszülött állandóan karattyolt - mondta Bobby. - Értetted amit mondott?
- Tudod, hogy beszélem a nyelvüket. A Wamba vízesés legendáját mesélte el. Akarod hallani?
- Hát persze...
- Valamikor réges-régen, még nem volt itt se a Wamba, se a vízesés,így mondta a bennszülött. A folyó más mederben kanyargott, mert délen egy hatalmas hegy magasodott. Égig érő sziklák állták el a víz útját, és nem volt ereje, hogy áttörjön rajta, ezért megkerülte a hegyet, és más medret vájt magának, mint ahol most folyik. - Gudrun érezte, hogy Bobby remegése megszűnt, de a kezét azért nem engedte el.- Ezen a vidéken akkoriban két törzs élt. Lammo, az egyik törzs főnökének a fia, szerelmes volt a másik törzsbeli hercegnőbe, akit úgy hívtak, hogy Shallu. A hercegnőt egyszer valamilyen titokzatos betegség támadta meg. Jöttek messze földről a varázslók, hogy segítsenek a szegény Shallun. De hiába volt minden hókuszpókusz, a legtitkosabb varázsigék, semmi se segített. A hercegnő látása egyre romlott, a végén teljesen megvakult. Lammo kétségbe esett. Bejárta a környéket, elment messze földre, elhozta a leghíresebb javasasszonyokat, hogy gyógynövényekből főzzenek orvosságot. Varázslókat keresett, hogy mágikus erejükkel adják vissza Shallu szeme világát. El is jöttek, titkos varázsszavakat olvastak rá, mágikus táncokat jártak, kenegették a hercegnő szemét mindenféle főzettel, kenőccsel, ám csak nem tudtak segíteni rajta.
Lammo egy éjszaka álmot látott. Az álom megmondta, hogy mit kell tennie.
Kivitte kedvesét a dzsungel szélére, ahol a fák gyökerei már nem tudtak megkapaszkodni a sziklákon. Lammo leborult, és az istenekhez fohászkodott, hogy adják vissza Shallu szeme világát. Három nap és három éjszaka imádkozott, és a harmadik napon az istenek megszánták az ifjú szerelmest. Hatalmas villámlások közepette megrepesztették a sziklát, a folyó áttörte az eddigi gátat, és dörögve vágott magának új utat a sziklák között. Erre a dörgésre Shallu kinyitotta a szemét, és csodák csodája, megpillantotta a Wamba folyót, amint az új mederben háborogva lezúdult az égbenyúló sziklák tetejéről. Így a hercegnő volt az, aki elsőként látta meg a Wamba vízesést.
Ám a háborgó víz, ahogyan egyre közelebb jött, elragadta Lammót, a kedvesét. A hercegnő zokogva borult a sziklás partra, csodálatos, hosszú haját leeresztette a folyóba, hogy megmentse szerelmesét. Ám az őrjöngő víz már elsodorta, sose került elő. És a hercegnő bánatában sziklává változott, s a mai napig ott van a sziklás folyóparton. Haja most is ott lóg, és a bennszülöttek a hajfonatokat használták fel, hogy hidat építsenek, s mind a mai napig azon járnak át a túlsó partra. - Gudrun befejezte a történetet.
- Mi is oda megyünk? - kérdezte Bobby halkan.
- Igen. Csak az az egy út vezet a túlsó partra.
- Szép mese volt...
- Mi az a mese? - kérdezte Gudrun.
- Hát ilyen történet, amit most elmondtál. Ami nem igaz, de szép... - mondta Bobby. - Amit csak úgy kitaláltak...
- De hát ezt nem találták ki, ez így történt.
- Ugyan, Gudrun! Ez az egész legfeljebb legenda, és ha az, akkor se igaz. A vízesések nem így szoktak keletkezni... Ezt kitalálták, mert nem tudtak természetes magyarázatot adni arra, hogyan keletkezett. A természeti népek már csak ilyenek... Te ne tudnád? Ezek hisznek a mesékben és a legendákban. Nekem néha nagyapó szokott mesélni. Sokat tud.
- De ez nem mese, mert ott van a térképemen is, a Wamba folyam és a vízesés is. Ki az a nagyapó?
- Az apukám papája. Jó, hagyjuk. Látom a kiképzésen nem foglalkoztatok ezzel a témakörrel.
Közben megállás nélkül mentek. Az eső vigasztalanul zuhogott. Bobby egyre lassabban haladt.
- Mennyit tehettünk már meg? Harminc kilométert?
A katona elmosolyodott.
- Jó, ha négyet.
- Úristen, mikor érünk a hídhoz?
Gudrun megvonta a vállát.
- Ilyen lassan nem egyhamar. Jó lenne, ha egy kicsit igyekeznél.
- Fáradt vagyok. Nehéz a hátizsák. Ehetnék is valamit... - Bobby nem állt meg, de Gudrun tudta, hogy most nem kényeskedik. Már jó ideje segítenie kellett a fiút a haladásban. Bobby hagyta, hogy vonszolja, így viszont időnként majdnem futólépésben kellett haladnia.
- Ha valami alkalmas helyet találunk, megpihenünk, jó?
A fiú bólintott. Próbált lépést tartani, de megbotlott, és majdnem hasra esett.
- Add ide a hátizsákod - állt meg Gudrun. - Minek kellett ennyi holmit hoznod? - Fél vállára dobta, amint a fiú levette, a másikra vette a géppisztolyt. Bobby fellélegzett. Így már könnyebb volt a menetelés.
A terep hamarosan megváltozott. Enyhén emelkedni kezdett. Az eddigi puha talaj eltűnt, kemény, de síkos lett. Az erdő se volt már olyan sűrű. Bobby bukdácsolt, meg-megcsúszott. A keskeny ösvény, melyet már magától is tudott követni, egy szikla mellett haladt el. Gudrun valami mélyedést fedezett fel a tövében.
- Itt megállunk - mondta. - Már nem lehet messze a híd.
A fiú kíváncsian nézett körül a barlangban. Nem volt túl nagy, de ami a fő, száraz. Egyik sarkában egy jókora halom gally, meg pár nagyobb fahasáb volt. Mellette füvet szórtak a földre. Lerogyott. Lábánál elszenesedett fadarabok hevertek, valakik, valamikor tüzet is rakhattak.
Gudrun leguggolt, és összekotorta a gallyakat, az elszenesedett fadarabokat, füvet dugott alájuk, és meggyújtotta. Lecsatolta csajkáját, kulacsából vizet öntött bele, és felakasztotta egy villás ágra. Amikor felforrt a víz, valamit beleszórt, kevergetni kezdte. Bobby csendben figyelte. A katona a csajka tetejébe öntötte felét, és a fiúnak nyújtotta.
- Tessék, egy kis forró leves.
Bobby elvette. Letette maga mellé, és tanácstalanul nézte.
- Na, mi van, nem kell?
- Kellene, de mivel egyem meg? Nincs kanalam.
- Idd meg...
- Levest, inni? Legfeljebb erőlevest, de azt csak csészéből.
- Gondold, hogy erőleves, és a csajkát képzeld csészének. Ne akadékoskodj annyit! Ez van! Az őserdőben vagyunk, nem valami fogadáson. Senki se szól meg, ha nem tartod be az illemszabályokat.
- Pedig azok fontosak... A mama mindig ezt mondja. Ha érvényesülni akarok az életben, akkor idejében meg kell tanulnom.
- Biztosan igaza van. Akkor öntsd csészébe, vagy vegyél elő kanalat.
- Mondtam már, hogy nincs.
- Akkor mi minden van a hátizsákodban?
- Hát ez, meg az, de kanál nincs.
- A katonai felszereléshez hozzátartozik az étkészlet...
- De az enyémet én állítottam össze.
- Meg is látszik...
Bobby megpróbált inni a csajkafedélből. Lassan szürcsölte.
- Jó... - mondta. - Ízlik.
Gudrun nem válaszolt. Valamit babrált. Lapátnyi tenyerében egy apró tárgy volt, és a késével farigcsálta.
- Mit mondtál, hogyan hívják a testvéreidet?
- Veronica és Rebecca... Miért?
- Csak úgy - válaszolta a katona, és munkájába mélyedt.
Bobby kiitta a levest, és lejjebb csúszott a száraz füvön. Kemény volt a föld, a fűréteg vékony, de ez most nem zavarta. Lehajtotta fejét, és úgy figyelte Gudrunt.
Nem vette észre, mikor aludt el.
Egy csattanásra riadt fel. Amikor kinyitotta szemét, meglátta a katonát, éles sziluettjét kékes villámfény rajzolta ki. Még mindig ugyanabban a pózban ült, de már nem matatott.
- Esik még? - kérdezte a fiú.
- Most éppen nem. De bármelyik pillanatban rázendíthet. - Fölvett valamit a földről, és Bobbynak nyújtotta. - Tessék... - mondta.
- Mi ez? - nézte a két kis karikát.
Gudrun felkattintotta a lámpáját. Rávilágított. Két, vékony karkötőt tartott a tenyerén. A kecses karikákat finom rajzolat díszítette. Bobby közelebb tartotta a szeméhez az egyiket. Apró betűkkel volt belevésve: Veronica. A másikba: Rebecca. Megilletődötten nézett a katonára.
- Add majd oda húgaidnak. A teknőspáncélból faragtam.
- Biztosan örülnek majd... - mondta halkan a fiú.
- Jó lenne, ha nekem is lenne egy vagy két lányom, vagy fiam... Jóra tanítanám őket. Akkor lehet, hogy abbahagynám ezt az életet.
- Egy feleség se lenne neked rossz.
- Azt hiszed?
- Hát, ha gyereket akarsz, akkor úgy mondják, az is kell. Asszony. A gyerekeknek anya is kell. Van amire az apjuk tanítja őket, van amire a mamájuk. Ez az élet rendje. Mindenkinek megvan a maga feladata benne.
- Vajon az én feladatom mi lehet? - kérdezte Gudrun elgondolkozva. - Mi végre vagyok a világon? Arról mit se tudok, ahogyan te, és a szüleid élnek. Ezt az életet ismerem, és eddig ezt szerettem.
- Most már nem szereted?
- Nem tudom... Nem mondanám, hogy már nem szeretem. És azt se tudom, hogy mi változott meg! Mesélsz majd rólam a testvéreidnek? Meséld el a kalandunkat az elejétől végéig. Akkor egy kicsit olyan lesz, mintha ők is ismernének engem. Mondj el mindent rólam. Hogy milyennek ismertél meg. És ha tudom, hogy tudnak rólam, akkor úgy érzem majd, hogy hozzájuk is tartozom, és egy kicsit ők is hozzám... Azt hiszem, rossz, hogy egyedül vagyok. Tudod, eddig sose gondolkodtam azon, hogy mi a jó, és mi rossz? Nem tudom, hogy amit csinálok, az más szemében jó-e, de úgy gondolom, ahogyan otthon ti éltek, az csakis jó lehet... Egyáltalán nem értem, hogy miért csinálom, amit csinálok. Ha lenne valakim, mondjuk egy fiam, mint te, akkor egészen más lenne a helyzet. Arra gondolnék, hogyha vége a Küldetésnek, akkor hazamegyek, mert vár. Azt hiszem, az jó lenne... Várni a hazamenetelt... Mindig vinnék valami apróságot, hogy örüljön a fiam vagy a lányom a hazatérésemnek. De engem senki se vár, így nem is igyekszem különösebben vissza. Látod, azt se tudom, ha elvégeztem a feladatomat, akkor mi lesz velem? Nem tudom, hogy mi az, ami hajt. Pedig kell, hogy valami értelme legyen ennek az egésznek. Valami miatt harcolok, küzdök, ha kell, megölöm az ellenséget, de nem tudom, hogy miért kell ezt tennem. Az persze nem kétséges, hogy ez a dolgom, tehát csinálom.
Nagyon dühös voltam, amikor megjelentél, és még most se tudom, hogy hogyan csináltad, és főleg azt nem, hogy miért. De most már örülök, hogy itt vagy. Tudod, hogy miért? Mert nem vagyok egyedül. Mert vigyázhatok rád... Te egy apró, védtelen kis emberke vagy, mondhatnám azt is, hogy egy akaratos, büdös kölyök, de akár hogyan is van, rám szorulsz. - Elmosolyodott. - Még akkor is ez a helyzet, ha már egyszer megmentetted az életemet.
- Kétszer... - szólt közbe Bobby halkan, de Gudrun észre se vette.
- Kell a segítségem. És ez valahogyan másmilyenné teszi a feladatomat. Megvédelek, és amikor segítek, akkor az jó... Most már nem is bánom, hogy itt vagy. Úgy érzem, hogy most igazán van értelme a munkámnak. Védelmet nyújtok neked...
Ha megérkezünk Qanga Citybe, mit csinálsz? Elmész? Persze, biztosan hazamész, olyan hirtelen, ahogyan jöttél. Nem tudom, mit kell utána csinálnom, de azt hiszem, várom majd, hogy újra elgyere. Látod, ez az! Várlak, és akkor lesz értelme az életemnek addig is.
- Biztosan eljövök, Gudrun - mondta Bobby.
A katona felvillanyozódott.
- Valóban? Nem csapsz be? - Gudrun felállt, és izgatottan kezdett fel-alá járkálni. Öklével nyitott tenyerét csapkodta, miközben beszélt. - Tudod mit? Gyere rögtön az elején. Még az indulás előtt. Akkor megmutatom a Bázist. A támaszpontot. Mindent elmagyarázok, mindenre megtanítalak, jó? Azt is megmutatom, hogyan állítsd össze a felszerelésed, és akkor lesz kanalad, ha levest kell enned...
- Az jó lesz - mondta Bobby, és ásított egyet. - Mikor indulunk?
- Álmos vagy? Tudod, mit? Aludjunk. Én bírom magam, nekem nem számít, de ha fáradt vagy, akkor kialhatod magad. - Leült a fiú mellé.
- Oké, Gudrun, akkor bedobom a szunyát.
- Aludj... - mondta a katona, és a fiú mellé kucorodott a száraz fűre. Átkarolta a vállát. Bobby befészkelte magát a katona ölébe, és elaludt.
Honnan érkeznek a látogatóim? Mérés kezdete: 2007. január 29.
Locations of visitors to this page



Az oldal frissítve: 2012. április 17.
Itt az internetes blogom. Természetesen Hajóka konyhája a címe, és fő témája a főzés, de van egyéb is, ami a blogba való és a blogot bloggá teszi...

Ez a másik blogom. Ennek Tengeri saláta a címe, és mindenféléről szól...

Óra Katolikus és ősmagyar hónapnevek



Egy barátom angol fordítást vállal. Ő fordítja a MATE honlapjának angol nyelvű részét. Itt a szakmai önéletrajza (pardon: CV)
AJÁNLOTT OLDALAK
Székely Szabolcs haikui (a Haiku.hu honlapon)
Olcsó honlapok készítése!

Ha szeretnél te is csatlakozni, kattints az ikonra