SZEMLE


Na, gyere ide, édes fiam… – Nagyszékely István elbeszélés-füzére
Kinek mi jut eszébe a cím hallatán? Nekem például óriási nyaklevesek, mert a szólításra ellenorzot mutattam, melyben egyszeru inton át a megrovásig és elégtelenek halmaza tódult apámra, akinek pedig „csak” az lett volna a dolga, hogy aláírja és kész. Nagyszékely István nem ilyen apa. És az o apja aztán végképp nem volt ilyen.
    Nem kell egy szót sem tudni, érteni a modern genetikáról, a fölfedezett, „olvasható” géntérképrol, s az olvasó mégis tudja: ez egy irodalmi család, dinasztia , az Apa, Takács Tibor, aki nemrég ünnepelte hetvenötödik születésnapját, s aki remekbeszabott történelmi regények után pár éve visszatért a vershez, s  olyan erovel ír, hogy – ha nem is hivatalos irodalmi kánonnak, de sok hozzáértonek – az elsok közt van a mai magyar költészet hierarchiájában. Az unoka, Székely Szabolcs a „féltizenhat” éves ifjú (ez az apa, Nagyszékely megfogalmazása), kijove a kamaszkorból már kötetet tett le az asztalra. Kész költoként jelentkezett, mesterség, megformáltság, a forma és a tartalom egyensúlyával. A Na gyere ide, édes fiam… ez a Nagyszékely-könyv aranyos. Na, de nem abban az értelemben, ahogyan a meginterjúvolt Weöres Sándor mondta annak idején, még az „átkosban”. Az idos költot arról faggatták, hogy milyen filozófusokon nott fel. Mire Weöres, utánozhatatlanul vékony hangján így válaszolt: Arisztotelész, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás (és fölsorolta az öszszes, a rendszer által gyulölt és indexre tett idealistát), mire a szpíker: – Na, és Marx, Engels, Lenin? – Weöres válasza lakonikus volt: – Hát… ok is aranyosak voltak! Nos, azóta aranyosak, akiknek megy ugyan bármi mesterség, de valahogy nem az igazi… Nagyszékely könyve tehát ilyen értelemben nem aranyos. Sokkal inkább ez a szó illik rá: bájos.
    Nagyszékely István egy nagy mackó. Még inkább: vén, tengeri medve. Tényleg. Tengerész. O most is az. De az volt Döbrentei Kornél, Deák Mór és a leghíresebb: Dobai Péter. Ok abbahagyták. Nagyszékely ma is járja a tengereket, s közben ír. Ez a negyedik könyve. Hogy mi a hivatása? Inkább a tengerészet? Inkább az írás? Vagy összeolvad a ketto és szintézist alkot? Nehéz a válasz. Csak o tudja. Ha…
    Azt írja szerzonk a hátsó borítón, hogy „…alapanyagát egyrészt apai élményeim, másrészt gimnáziumi emlékeim adták.” Nagyszékely varázsolni kezd a papíron. Mert inkább Szabolcs fiának élményei ezek az írások, mai kifejezések sorjáznak, cédé és internet, mai és régebbi, de búvópatakként föl-föltöro szlengek tarkítják oldalait, mulattatva az olvasót. Már a könyv felütése ilyen. Az apa hívja a fiát, a mi leszel, ha nagy leszel címu kötelezovel, de a fiú csak álmodozik, „elhajlik” a válasz elol, és kijelenti, hogy vágóhídra nem megy, az egyszer biztos. Meg is kérdezi apját: „– Papa, ugye te sem bírod a vér szagát? – kérdeztem, mert láttam, hogy kérdoen néz rám a fotel mélyérol.
    – Hogy jön ide a vér, mi? Reménytelen eset vagy, édes fiam!” A következo novellában már ez a fiú az apa és abból a bizonyos fotelból o faggatja fiát, ugyanúgy, szinte szóról szóra. A fiú éppúgy unja, mint az apja annak idején a nagyapa kérdéseit. A vége ugyanaz. A vér szaga, és a reménytelen eset vagy édes fiam. Nem ugyanígy vagyunk mindnyájan, kinek apja volt és apa lett? Hogy majd nem úgy nevelem ám, mint engem az apám! Aztán ugyanúgy. Sot…
    Apa és fia középiskolás élményvilága eggyé olvad. Van itt is osztálykirándulás, „bringatúra” és a szokásos családlátogatás (e sorok írójánál szintén a frászkitörés szinonimája volt), és olyan szellemes címek, mint a „Kengurumama-kór”, vagy a „Szétrúgok mindenkit” nem is olyan veszélyes dühe. Irónia és önirónia ebben az önéletrajzi ihletettségu, szellemes, lehetetlen kötetben. Bánáti Oszkár az író alteregója még naplót is ír. Ezzel zárja könyvét. Majd hajóra száll és átszeli az óceánokat… (Bába és Társai Kiadó, Szeged, 2001.)

Koppány Zsolt