NAGYSZÉKELY ISTVÁN:



Szuburbánus dekameron



Nulla



Azaz még nem az első rész, csak a nulladik, lehetne mínusz egynek is hívni, de a sorszám kifejezi, hogy mit fejez ki.

Fogalom-meghatározások:


Dekameron: száz elbeszélésből álló gyűjtemény. A világirodalomban leghíresebb Boccaccio Dekameronja. Mivel ez egy modern dekameron, az elbeszélés szót fel lehet cserélni a következő, s mindenki számára közérthetőbb szavakkal:

      - szöveg.doc
      - izé.doc
      - újsághír
      - fizetési lista
      - étlap
      - idézés
      - marhaság
      - állatság

Szuburbánus: mindenki válassza ki a "suburban" angol szó, számára legmegfelelőbb fordítását:

      - külvárosi
      - szűk látókörű
      - kültelki
      - a suburb alvóvárost is jelent.

A szuburbánus legvalószínűbb jelentése: békásmegyeri illetőségű magyar állampolgár.


Egy


Tömegözlekedés. Autóbusz, villamos, troli (pestiesen), HÉV, és a felszín alatti tömegözlekedési viszonylat: a metró, ebbe régebben beletartozott a kisföldalatti, ma már csak sárga, mert így világvárosiasabb és jellegtelenebb. De legalább az érő kalászt idézi, a kék és a vörös között a sárga a nagy magyar puszta jelképe mely a Vörösmarty térnél indul, és végighullámzik az Andrássy úton-alatt. Ha van elég képzelőerőd, érzed a megérett gabona semmivel össze nem téveszthető illatát. Mire felocsúdsz, hallod, hogy csak autóbuszok dübörögnek feletted, és a dízelkocsik füstje irritálja a szaglóidegeinket. Persze annak, akinek még van. Csak remélni lehet, hogy van még olyan emberi lény a sárga (kék és vörös) vonalán, akinek szaglását nem tompította még el a mindent elárasztó pénzszag. A vörös mélyen fut, sziklába betonozva, a sárga felszín alatt, s a csomópontnál közéjük furakszik a kék. Vajon milyen színű lesz a legújabb? Zöld? Netán narancs? Békásra nem megy, hát kit érdekel? Aki fáradt nem szaglászik. Hazamegy. Kocsiba vágja magát, és szidja azt a sok állatot, akik ebben az őrült csúcsforgalomban képesek egyedül beülni a volán mögé, ahelyett, hogy tömegözlekednének. A szuburbánusok felszállnak a HÉV-re. Mások villamosra, autóbuszra, de nekem, tősgyökeres békásiként a HÉV a legegyszerűbb. Tömegnyomor, nincs egy szabad ülőhely. Talán álló is alig akad. Miért van az, hogy mindenki velem együtt fárad el? Pedig nem is egy helyen dolgozunk. A HÉV (helyiérdekű vasút) neve azt sugallja, hogy száguld, mint a gyorsvonat. Döcögünk. Lassítunk. Megálló. A tömegnyomor egyre nagyobb. Tűrni kell, mert mást nem tehetünk. Aki ide kívánkozik, az fel is száll, még a tyúkszemem árán is helyet szorít magának. Görzenál. Több tízezres csodákon siklanak, a modern ember sportja, fő az egészség. Grafiti. Vidám színek, fura alakzatok, mostanában egyre hosszabban szemlélhetem. Olvashatatlan betűk, három-négy suhanc szórja a festéket, az enyészetnek adva át egy ördögfejet, hadd dühöngjön, aki felfestette. A lábuk előtt üres festékes palackok. Nyolcszázért rózsaszín permet, nyolcszázért kék permet, nyolcszázért sárga permet, szalámis szendvics fele a szemétkosárba, kit érdekel, a mama mindenre ad pénzt, azt hiszi ez a nevelés. Újabb groteszk bontakozik ki. Végeláthatatlan autósor követi és hagyja le a szerelvényt. Péntek délután van. Szentendre és a Dunakanyar pedig közel. Kerékpárút. Fő az egészség. Fénylő trikók, pedálozó lábak. Fő az egészség. Villog a Peugeot felirat. A dressz hátán is és a kerékpár vázán is. A szerelés egyhavi keresetemből ki se jönne. Ez mellékes, fő az egészség. Megérkezünk. A tömeg kitódul a kocsiból. Piac. Kínai büfé. Bóvlik, filléres iparcikkek. Olcsó sör illata lengi örül a bódékat. Romák harsognak. Százasért a paprikát! Olcsó a paprika, csak százasért a paprikát! Hosszú hajú férfi is árul. Százasért két ragasztót! Nyugdíjas mama: "Olcsón adom a melegítőt". Kopott épületek. A lakótelep már elromlófélben. Hazabandukolok. Az ajtóból hiányzik az üveg. A falra rajzszögezve egy elsárgult cetli. Joli, este gyere le a parkba. Joli azóta kétgyerekes mama. A postaládák összefirkálva. Az egyik ajtaja elgörbítve, ajkbiggyesztve üdvözöl. Szuburbánus (itthon)vagyok.
 
 

Kettő


Délelőtt kevesen utaznak a villamoson. Dolgom akadt a Moszkva téren. A Margit-hídnál felszáll egy férfi. Ósdi öltönyt visel, bizony nemcsak kopott, de pecsétes is. Barna kalapjának karimája lekonyul. A férfi borostás. Kezében műanyag szatyrot szorongat. Üres üvegek kocognak benne, újságpapír csücske látszik ki. A szatyor valaha fehér zsinórja vágja a kezét. Magában beszél. Nemcsak magának, mindenki hallhatja.

Közeledünk a Mammut bevásárló központhoz. A férfi kinéz, elönti a harag. Jó hangosan folytatja. Nyilván a kocsi közönségének szól a monológ.

- Hát normálisak ezek? Ilyen üzleteket nyitnak? Ki tudja ezt megfizetni? Ha hiszik, ha nem, van ebben olyan bolt, ahol még tizenötezer forintot is elkérnek egy öltönyért!

A kocsi végében vihog két suhanc.

- Tata, mutassa meg, hol lehet ilyen olcsón kapni...

Vajon melyikük a szuburbánus?
 
 

Három


Ezredvégi Költőcske János Karinthy Frigyes után szabadon:

        Piros szegfű, zöld tulipán virít mindenütten,
        Kékek legyünk vagy narancsok, ez a kérdés itten


Négy

 

Hárman ülhetnénk az asztal örül. Az asztal egy abszolút közönséges bútor. Négy lába van, és kerek, szögletes, ovális, fából, üvegből, fémből, márványból készül a lapja. Állhat egy szobában, konyhában, a kocsmában, a kertben, a színház előcsarnokában, a tárgyalóban. Azt a célt szolgálja, hogy melléüljenek, és írjanak, egyenek, ráönyööljenek, olvassanak, modellezzenek, de lehet rajta szeretkezni, lövöldözni és táncolni is. Most azt játszom, hogy hárman ülünk örülötte. Te meg én. Így, hármasban szeretek lenni veled. Én meg te, te meg én. Egyszerű, mint a pofon. Hárman vagyunk, mert veled vagyok. Ha örülüljük az asztalt, akkor mindig közöttünk van. Csendben. Láthatatlanul. Beszélgetni se kell vele. Az a lényeg, hogy együtt legyünk, mert akkor Ő is itt van. Nem kell, hogy megfogjam a kezed se. Ha megyek az utcán, és a kirakatokat bámulom, akkor egyedül vagyok. Valaki hiányzik. Ő. Mert Ő is te vagy, meg Ő is én vagyok. A zsebemben kotorászom, összeguberálok egy sörre valót. A kocsmában sokan vannak, de egyedül iszom meg, mert egyedül vagyok. Mellettem ketten állnak, de ez nem számít, ha nincs kihez szólni, mindegy, hogy hányan vagyunk. Lehetünk egymillióan a kocsmában, akkor is csak én számítok. Ha bejönnél, már hárman lennénk. Te meg én, én meg te. Így, hármasban, szép az élet. Nem számít, hogy lefröcsöl az autóbusz. Nem anyázok, ha mellettem vagytok. Ő meg te, te meg Ő, és akkor kettesben vagyunk, mert így hármasban jó élni: te meg én, én meg te. Ő eltakarja a mocskos falakat. Ha Ő is velünk van, akkor nem számít, hogy nem jön a HÉV. Nem érdekel, hogy át akar verni a zöldséges. Nem húzza a karomat a cekker. Ha magamban megyek haza, rohadt hosszú az út a megállótól. Gyertek velem, s akkor minden oké. Mert Ő csak akkor létezik, ha te is mellettem vagy, mert Ő mindenütt ott van, ahol te. Közöttünk fekszik, ha összesimulunk éjszaka. A fekvőhely abszolút közönséges bútor. Négy lába van, és hívhatják ágynak, heverőnek, franciaágynak, rekamiénak, lehet kerek, szögletes, hosszúkás, készülhet fából, rézből, pozdorjából. Állhat egy szobában, konyhában, a szállodában, a kertben, a színpadon, egy sátorban. Azt a célt szolgálja, hogy lefeküdjenek, aludjanak, szundítsanak, heverésszenek rajta. De lehet hason fekve írni, felhúzott lábakkal kucorogni, a fejedet a támlának nyomva egy tálcáról reggelizni. De lehet benne szeretkezni, és könyveket pakolni rá. Ha belebújunk, s betakar mindhármunkat az éjszaka, akkor elfelejtem, hogy szuburbánus vagyok.
 
 

Öt

 

Reklám a rádióban: az ötös lottón ezen a héten 235 millió, a hatos lottón 73 millió forint a nyeremény. Ön mit tenne, ha megnyerné ezt az összeget?
- Gyakran elgondolkozom azon, hogy mi lenne, ha enyém lenne ennyi pénz. Ebből már vállalkozást is lehetne indítani. Már csak egy kis szerencse kéne.
Az ötös lottón a biztos nyeréshez

= 43.949.268 darab szelvény kell.

Ha a szuburbánus megvásárol négymillió szelvényt, akkor már valóban csak egy kis szerencsére van szüksége, mert akkor 1:10-hez az esélye.
A hatos lottón mindössze:

= 8.145.060

Be jó is nekünk! Csak 800.000 szelvényre van szükség, hogy valóban kis szerencse kelljen!

Hat

 

Csikorog a fű. Nehezen hajlik, mintha acélból lenne. Hajlik tízszer, százszor, ezerszer, egymilliárdszor. Egy kis ér megpattan, s többé nem emelkedik fel. Nemcsak a fát lehet eltörni. A fű is csak feladja egyszer. A kavics pillanatok alatt válik porrá. Mintha ott se lett volna, ahol évmilliókig pihent. Fénylő kvarc csillog a helyén. Verejtékezik a föld. Sárgás port izzad a levegőbe. Füstszerűen kavarog. Felkapja a zöld vér illatát, szétteríti a mezőn. A gyomnövények felvetik fejüket, virágot bontottak, most ezer színben pompáznak. Ha beleszagolsz a levegőbe, mintha otthon lennél. A földszag elviselhetetlenül fáj. De feslett melóscipő talpa alatt átalakul a világ. Kiskertben tulipán bólogat, kecske mekeg egy ócska kerítés mögött. A fűben ösvény kanyarog, egy anyóka vizes vödröt cipel. Fekete kendőjét évszázadok ötötték csomóra az álla alatt. Lassan bandukol, nem hallja a dübörgést. Posztócipője kidudorodik, nagyra nőtt a bütyke. Egykedvűen cipeli a vedret. Messziről nevetés, kiabálás hallatszik. Előny az adogatónál. Tompán puffan a teniszlabda, mintha a fájdalom szakadna ki az asszony hátából. A víz nem loccsan ki, minden cseppjére vigyáz. Lejárt slágert recseg egy rádió. A zenét dömper tompa dübörgése falja fel. Kis karaván tűnik fel a távolban. Három állat baktat libasorban, fejüket ütemesen himbálják. Lehetnek lámák, öszvérek, ökrök, tevék vagy akár bivalyok is. Csak húzni tudják az igát, amit a sors rájuk mért. Gondold azt, hogy tevék. Púpjukra bálákat ötöttek. Az anyó vezeti a sort. A tevék egyre közelebb érnek. Mocskos szőrük foltokban mállik, rongyos az oldaluk, bordájuk kilátszik. Az egyik felhorkan, már alig vánszorog, megroggyanva lép, elbukik. Vízért hörög. Pofáján nyál csurog, sárga agyarát vicsorítja. Az utolsó csepp nyállal kiokádja az életét, tenyérnyi szeme fennakad. Az anyó nem néz hátra, megy az egyre szélesebb úton. Mellette bulldózerek hömpölyögnek. Letarolják a rétet. Barikádot emelnek a szélnek, széles vasállkapcsuk belemar a kiskertbe. Egy kecske veszetten mekeg, de hangja gyenge, elvész a toronydaruk csörömpölésében. Az asszony cserzett arcán könnyek csurognak. Kendője csomóját megigazítja, továbbcsoszog. Megelőzi egy aszfaltozó masina. Melósok káromkodnak, fél térdre ereszkedve simítják a forró masszát. Az anyó belelép, nem hagy nyomot, úgy tűnik a levegőben suhan apró léptekkel. Posztócipője se pörölődik meg, mintha az Isten tenyerén járna, óvatosan egyensúlyozva a vödröt. Most a másik teve is felbukik. Csak egy küszödik még, a legutolsó, púpján napszítta zsákok, a tevehajcsár valahol elmaradt. Betonkeverő teherautók bömbölnek, reflektoraik belevágnak a napfénybe, az út fehéren felizzik. Megy az anyó a széles úttest padkáján, mellette kockaházak magasodnak, egyenbútort cipelő trógerek röhögnek disznó vicceiken. Vadonatúj, csillogó kék autóbusz kanyarodik a megállóba, friss műbőrkárpit illatát árasztja, utoléri az asszonyt, átszáguld rajta, mintha ott se lenne. A fejkendő a kiskert irányába fordul, valahova arra, ahol emlékei szerint lennie kellene. Egy erkélyládában muskátli virít. Flanel pongyolás asszony öntözi. A víz csobogására az utolsó teve felkapja a fejét. Beleszagol a levegőbe, megpróbál sietni, az éltető víz illata ösztökéli. Megroggyan a térde, orra bukik. Utolsó erejét összeszedve próbál talpra állni, de hasztalan, oldalra dől, püffedt hasa tompán döng az aszfalton. A zsák kiszakad, csillogó dénárok, aranyforintok pengnek az aszfalton. Papírpénzt kerget a szél, egyre többet és többet. Árván maradt, csenevész fa koronáján zöld forintlevelek rezegnek. Milliók, billiók, trilliók. A teve behunyja szemét, remegő patáján motorkerékpár hajt keresztül. A pata leszakad, s véres foltot hagy a betonon. Az anyó egy kapualjhoz érkezik. Leteszi vödrét, megtörli izzadó homlokát, s lekucorodik a lépcsőre. Nehezen lélegzik. Egyik ujját belemártja a vízbe, megnyalja. Felemeli tekintetét. Beleszagol a levegőbe, remegő orrcimpával magába szívja a halott fű bánatát, s feje lekókad. A játszótéren apróságok labdáznak. Pirospöttyös labda gurul a lépcsőhöz, élesen kongva pattog. A posztócipő orránál megáll. Az egyik gyerek úgy sivít, hogy a hetediken is meghallják. Megjött a nagymama, visszhangzik a gyermekhang a semmiben. Az épületek átlátszóvá válnak. Minden csillog a napfényben. Az üvegvilág megmerevedett. Egy üvegveréb üvegszárnyán megvillan az üveg ostorlámpa neonfénye. Parkoló gépkocsik szélvédőjét maszatolja kék-vörösre a közeli presszó reklámfénye. Üvegkarosszériák villognak, mintha egy show álomvilágához tartoznának. Egy pillangó száll az ablaküvegnek, s mint a rianás, minden megreped, pókhálóvékony rések keletkeznek a falakon, egyre szélesebbé válnak, s fülsikekítő csörömpöléssel a betonra zuhan az egész világ. Az üveganyó ül a lépcsőn, s üveges tekintettel hallgatja, hogyan csobog az üvegvíz az üvegvederben.
 
 

Hét

 

Igazuk van azoknak, akik a mozgáskultúrát magasra értékelik. A mozdulat kifejező. Őserő szunnyad benne, csak egy kis lélek kell, hogy egy egész világot kifejezhessünk, valami alig-alig észrevehető kézmozdulattal. Nem véletlen, hogy Indiában olyan kultusza van a táncnak. A kultikus előadások minden, de valóban a legapróbb, mozzanata is előre megtervezett. Az értő közönségnek valóságos élvezet. Most azt képzelem, hogy színházban vagyok. Szerencsére jó a képzelőerőm. A színpadon tömeg, a tánckar szétrebben, középen a pasas. Egykedvűen bámészkodik, csak akkor csillan fel a szeme, amikor meglátja a prédát. Úgy csap le rá, mint szárnyaló sas a fűben megbúvó apró, mezei pocokra. Pontos, ezerszer begyakorolt mozdulattal. Puha léptekkel halad. Csodálatos átéléssel játssza el a hetven éves öreget, pedig még ötven is alig van. Már-már azt mondtam, hogy kecsesen lépked. Hirtelen megrántja vállát, zakója megfeszül a hátán. A mozdulat oly kidolgozott, hogy fel se tűnik lyukas önyöke. Jobb kezét megemeli, a mozdulat erőteljes. Bal lábával kilép, a jobbat erősen behajlítja, s ugyanazzal a mozdulattal, bal kézzel lenyúl. Mélyebbre ér a csuklója, mint a cipője talpa. Kézfeje eltűnik, ujjbegye számomra láthatatlan bazalttörmeléken siklik végig. Éppen csak megérinti a zsákmányt. A mozdulatban még van annyi energia, hogy fejét lesunyja, alulról felfelé szemléli a világot, mintha keresné, hogy ki akarja megfosztani szerzeményétől. Megnyugszik, s máris áll fel. Észrevétlenül, villámgyorsan még egyszer örbepillant, mielőtt feneketlen zsebébe süllyesztené a zsákmányát.
     Szép volt!
     De azért dühít, hogy milyen mázlija van. Sokszor napok is eltelnek, hogy ilyen nagy csikkbe botlanék. Ez meg az én villamosmegállómban Marlborót talál, ráadásul ekkorát!
 
 

Nyolc

 

A tárgyaknak meghatározott formájuk van. Ez lehet a természet adta, mint például egy esőcseppé. Láttál már közelről? Fantasztikus, nem? Olyan, mint egy gömb, de egy egészen picit elnyúlik, és megtöri a fényt. Ez attól van, hogy nagy sebességgel zuhan, s a levegő ellenállása deformálja a szabályos gömbformát. Nézd meg egészen közelről, és csodát láthatsz. Magába zárja és megmutatja ez egész, eltorzított világot. A fényt nemcsak az esőcsepp töri meg, hanem a szemüveg is. Ez, mint mesterséges tárgy, szintén meghatározott alakkal bír. Esetében a fénytörés igazán nem nagy kunszt, hiszen ez adja használati értékét, hogy úgy mondjam, erre készítették. Egy gyermek is lerajzolhatja, annyira közismert. Vannak úgynevezett közönséges tárgyak, ahol a jelző tartalmukra utal. Ilyen például a szemétkosár. Ha kimondod, lehet bár patyolat tiszta is, akkor is közönségesnek érzed. A szó morfológiai alakját megfertőzte a jelentése, a használat célja. Pedig maga az eszöz, mint minden, amit az ember megalkotott, hasznos. Tudod te, mi mindent lehet benne találni? S ami benne van, mind egy-egy külön történet! Vegyük például ezt a szemétkosarat. Legfelül egy összegyűrt papírlapot látok. Nem nagy ügy, talán nincs is a világon olyan szemétkosár, amiben ne lehetne legalább egyetlenegy összegyűrt papírt találni. De ez azért más! Így összegyűrni a papírt... ezen látszik a düh és a kínzó magatehetetlenség. Látod, elébb kettészakították, és csak azután szorult a marok ökölbe, összepréselve a szerencsétlen lapot, mintha az tehetne mindenről. Kutassunk tovább. Egy félig megevett szendvics van közvetlenül alatta. Papírja zsírfoltos, a zsemléből kilóg az elharapott szalámi és egy darabka zöldpaprika. Még egy pár szakadt tornacipőt is látok, de ez igazán annyira szétment, hogy nem csodálkozom, hogy itt találom. A mesébe nem is kell bevenni, ez a tornacipő érdektelen. Ezzel a történetben szereplő tárgyak mind megvannak. A szemüveget összecsukom, majd zsebre teszem, mert szemétben turkálni, ahhoz igazán nem kell. Ismersz, állandóan a nyakamban lóg egy láncon, még beleakad valamibe, és akkor oda lesz... A szendvics? Azt eldobta egy gyerek, mi van ezen csodálkozni való? Most kérded, mi volt fölötte az a gyűrött papír? Egy fizetési lap. X. Y. pedagógus (elvált) huszonhatezer ötszáznegyvenkét forintot (nettó) kapott egy hónapra. Ebből fizeti a lakás rezsijét és tartja el gyermekét. Telefonszámlája nincs. A panelházban tíz forint egy vödör víz. Ehhez ő is hozzájárult. És nem telik szendvicsre se, nem úgy, mint annak a tanítványának, aki eldobta a fél zsemlét, mert futott, hogy aláírassa vele a segélykérő lapot.
      Szóval nemcsak az esőcsepp alakja olyan, mint egy fényes, áttetsző gyöngyé...
 
 

Kilenc

 

"Látyátuk feleim szümtükvel, mic vogmuc? Isa por és homu vogmuc. Mennyi milosztban termtüvé miü Isemükü Ádámot és Évoát, s odutta vola nekik pardisumot házoá." Erő van a sorokban. Hit van a szavakban, és egy letűnt világ lenyomata. Erősebben őrzi, mint a templom fala a freskókat, a márvány a szobrász képzeletét. S büszkén mondhatjuk: ez a világ még mindig a miénk. Mindenkié, aki Balassi, Kazinczy, Ady, Móricz nyelvét beszéli. Bennünk létezik, mint az embrióban az anya, a nagyapa, és az összes felmenő. Mi tápláljuk, mi éltetjük, mert addig létezik, amíg a sajátunknak valljuk, és büszkék vagyunk rá. A szuggesztív szavak az Isten házát idézik, a hitet, azt az öröklétet, amit a megszülető csecsemő ígér a nemzetnek. Irodalom ez a javából. A zsigereinkben lappang, belőle merítkezünk, ha hitre, ha a jövő bizonyosságára van szükségünk. Mert a szavak, a szép nyelv hordozzák a nemzet jövőjét. Ősi erővel törnek elő a félig már érthetetlen szavak, mert a nyelv fejlődik, akárcsak az ország. Megmutatja, merre, hova tartunk. És ezt a terhet évszázadokon át hordozták, akik a magyar nyelvet művelik. Ők a navigátorok a századok tengerén, megannyi Sarkcsillag.
        Fázom. A hideg átjárja csontomat, nedves szél bujkál a kabátom alatt. Megcsapkodom magam, hátha a belső energia felmelegít egy kissé. Az üvegajtóra meleg ígéretét rajzolja a zsibongó tömeg leheletének párája. Félve nyitok be, nem a magamfajtának való a hely. Kicsit csillogó, kicsit megkopott. De aki szentélybe lép, ne törődjön ilyesmivel. Félreállok, nem akarok én zavarni, dehogy, csak egy kis melegségre vágyom, hogy a párolgó testek hőjét átvehessem. Furcsa egy szentély, meg kell adni, hiszen ingyen teához lehet jutni, de leülni már nem tudok, minden hely foglalt. Ifjak és még ifjabbak zsibongnak. Néhány szemüveg fémkerete megcsillan a lámpafényben. Megvillan egy kopasz fejtető, egy oroszlánüstök alól basszus hangon dörmögnek. Hatalmas, kötött pulóver feszül egy harmincas pasas hordóhasán, frankón kirajzolja a nadrágszíjat, ahogy belemar a pocakjába. Kákabélű csaj majdhogynem üveges tekintettel mered maga elé. Az öltönyös, nyakkendős matuzsálem, maga az élő anakronizmus, kirí a tömegből. Hóna alatt dossziét szorongatva várakozik. A pódium még üres. Itt a sarokban kellemes a félhomály. Nem zavarok. Állok, és várok. Valami van a levegőben, valami megfoghatatlan. Érzem a várakozást. Érzem, ma itt valakivel, valami fontossal kell találkoznom, bár a sors véletlenül vezérelt ide. Egy kéz villan a levegőben, s az ifjú titán, a jövő ígérete, fellép a pódiumra. Taps. Önelégült mosoly bujkál a szájszegletében. Az ÍRÓ bemutatkozott. A közönség nem pisszen, a lélegzetem is visszafojtom, nehogy megszentségtelenítsem a percet. Az előadóművész a mikrofonhoz lép, és felolvas.

            A szubjektívség mára kiaszalódott. Csak én maradtam nektek, mert én vagyok a mindenség. Kevert -+ értelem meg...vend=ettem.

Megvillan egy kopasz fejtető, az értők mindentudó mosolyával bólogat. Az oroszlánüstök basszus hangon lelkendezik.

            (c)Én! ... (c)mondom ... (c)Én nektek mondom! ...az anyámról:{ kurva}. A világméretűségről csak itt ĺ(világok világa) -..-

A kákabélű csaj majdhogynem üveges tekintettel fetreng a földön, égnek vetett lábbal, agonizálva hörög a gyönyörűségtől.

            «énekek« Ěminden ségességgelů <íjjí íkkó űlepe<FaP. Mindenki ˜ mert az š-d. Figyelj az G óra. MindnyájanV.
            Hülyék vagytok!

Az előadó hangja elcsuklik, szájából szexuális testnedvek fröcsögnek hordószám a felolvasott mű szavaival együtt, nemi szervek repkednek a levegőben, értelem nélküli, öncélúan összehordott trágárság, és a közönség lelkesen egybeolvad a mondanivalóval, hatalmas gomolygás az egész, nem tudni hol kezdődik a mondat, hol végződik a gondolat, mivé vált az ember, és hová lett a szó?

            (c)Én megmondtam! ... (c)Én vagyok! ... (c)Én mindenkiről! ... (c)Én! ... (c)Én! ... (c)Én! ... (c)Én! ... (c)Én! ...

            (c) Csak Én popopofffázzzhatoooooookk! Csak ÉN! (c)

Ez a mennybementel órája. Az öltönyös, nyakkendős matuzsálem kirí a tömegből. Veszi a kalapját, és mindketten kioldalgunk az utcára. Felugrom az első HÉV-re. Üres a kocsi. Egyedül vagyok? Egy kislány ül a sarokban. Az anyja átöleli, és halkan énekel: "Őszi éjjel, izzik a galagonya, izzik a galagonya virága". Zakatolnak a kerekek: mic-vog-muc, mic-vog-muc, mic-vog-muc...
 
 

 

Tizenegy

 

Felhők futnak az égen, gomolyognak, kavarognak, egymásnak ütöznek, dörgést villámlás követ, majd egymásba olvadnak, kiadják mérgüket, zöldet fakasztó esőt sírnak a tájra. Az eső nyomán új élet keletkezik. Új hajtások törnek elő a fülledt földszagot füstölgő fenyvesben, apró virágok bontják szirmukat a domboldalon, hogy magot neveljenek a következő nemzedéknek. Lovak futnak a mezőn, tajtékos ménes gomolyog-kavarog, a paták letipornak mindent, lábuk dobogása ökrök bőgésével keveredik, elnyomják a fegyverek fémes pengését. Megrakott szekereken kíváncsi gyerekek, bizakodó asszonyok kuporognak, lábuk alatt vesszőből font kas, bennük aprójószág csivitel. Az úttalan-utakon az öregek konok makacssággal törtetnek, a meglett férfiak káromkodva segítenek az ökröknek kiszabadítani a kátyúba szorult szekereket, könnyítnek az emelkedőknél, kemény szavak pattognak az ostorok csattogása mellé. Messziről óriási kavalkádnak tűnik, halkuló, felerősödő zsongás, kivehetetlen zajok kísérik az új hazát keresőket. Új nép érkezett a Kárpát medencébe. A honfoglalók második hulláma, Árpád vezérletével. De ki emlékszik már erre? Pedig az emlék benne van mindenkiben, és vannak komputereink, semmiség felállítani a matematikai képletet, s kiszámolni, hogy negyven emberöltőn át egy mai utód mennyit hordozhat az ősi génekből? De a génekhez nyúlni tilos! Klónozni már tudunk, s mielőtt az orvosok az emberi génekhez nyúlnának, tiltásokba ütöznek. De vajon az orvosok, a kutatók-e azok, akiktől félni kell? Azt hiszem, a génmanipuláltak már közöttünk vannak. Ők azok, akik rihegnek-röhögnek a történelemtanár szellemes megjegyzésen (ahogy a napokban olvastam), miszerint Szent István anyámasszony katonája volt fiatalemberként, mert tartott anyja haragjától... Ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy Árpád-házi királyaink zöme alig érte meg a harmincadik életévét, ugyan mit ér akár a korona is az orgyilkosokkal szemben? Ők azok, akik nem ismerik a Kolozsvári bíró meséjét, s csak legyintenek: Mátyás király?, nagy népnyúzó volt. Ők azok, akik azt hiszik, hogy Nagysándor József talán valami pártvezér... Ők azok, akik... Ők azok... Ők azok akik nem tudják, hogy volt ezer évünk, és volt történelmünk. De nincs baj, mert átlépünk az új évezredbe. S előttük a fantasztikus jövő, ami már lassan a jelen, kézzel fogható közelségben van. Már nekik is vannak hőseik, nekik is vannak mítoszaik, mert hősök és mítoszok nélkül nincsenek gyökerek. S a gyökér az, ami megtartja az Égigérő Fát is, s az azon felfelé törekvőket. Csakhogy ma nem a fa ér az égig, hanem az Üvegpalota. S abban gyorslift repíti azt, aki már a csúcson van. S minden szuper-, hyper-, mega-, shopping, reklám és mosópor, érzéki és csábos, szőke és metállkék, muszklis és férfias, plaza és multiplex. Hősök kellenek? Egy mozinak nyolc terme is van! S minden lakásban ott a média. Herkules, Robin Hood, ütődött űrbeli, emberfaló szörnyeteg, megannyi szappanopera hőse, szegény, szegény Újvilág. De a hősök nemcsak a vásznakon léteznek. Közöttünk járnak, mert kellenek, hogy legyenek akikről példát vehessünk, róluk, a mindennapok hőseiről. Már van nekünk is, Árpád vezér helyett, Bem apó helyett... Nagy W betűvel írjuk a kukoricapálinkáról kapott nevét. Ő a két lábon járó legenda, a modern kor hőse, neki drukkol a fél ország, könyvet írtak róla, pólón virít a neve. Méltóan várjuk az ezredfordulót. Nem először fordul ez elő? Mi lehettem ezer évvel ezelőtt? Nemzetségfő? Egyszerű, lovas harcos? Vagy talán táltos? S akkor is így morogtam magamban? Az új módi ellen? Az új vallás ellen, amelyik elveszejteni hivatott, s a múlt homályába is taszította ősi hitünket? Mára abból szinte semmi se maradt. Az Öreg Isten, a Boldogasszony, az Égigérő Fa, s legendák, amik most vannak kiveszőben... Vagy mindaz a tudás, ami örökül maradt, átvészeli a következő évezredet is? Lám a rovásírást még el tudjuk olvasni, sőt komputeren is lehet vele írni, ha valakinek erre támad gusztusa. Vannak történelmi regényeink, amelyek ha most nem is, de egyszer feltűnnek a hyper-, szuper-, megastore-ok polcain is a vevőknek. És tisztelet a becsületes történészeknek is. A múltat valakik, valahol, mindig megőrzik. Azt soha nem lehet eltörölni, legfeljebb időlegesen átírni. Bízzunk a génmanipuláltakban? Vagy csak számomra azok? Bizonyára nincs igazam. Hiszen azt is látom, hogy ők élvezik, ezt az életet szeretik, mást elképzelni se tudnak, izgalommal várják, hogy mit hoz az előttük tárva-nyitva álló kapu, a harmadik évezred? Fáradtan kucorodom a HÉV ülésén. Alig várom, hogy végre feljöjjön a felszínre. A kora tavaszi délutánon az Árpádfejedelem út fái kopasz ágakkal várnak. Óbuda mögött valahol, a Pilis hegyei felhőkbe burkolóznak. Felhők futnak az égen, gomolyognak, kavarognak, egymásnak ütöznek, dörgést villámlás követ, majd egymásba olvadnak, kiadják mérgüket, zöldet fakasztó esőt sírnak a tájra. Az eső nyomán új élet keletkezik. Új hajtások törnek elő a fülledt földszagot füstölgő erdőben, apró virágok bontják szirmukat, hogy magot neveljenek a következő nemzedéknek. A kirobbanó életben ott tülekszik két apró hajtás, gyökereiket igyekeznek minél mélyebbre engedni. Érzem, átszövik a testem, a szívembe markolnak, magukba szívják vérem, erőre kapnak, s megcélozzák az eget, hogy talán egy új, Égigérő Fa váljék belőlük. Csak a HÉV, az jár lassan. Lehet, hogy ki kellene cserélni a vágányokat. Úgy tűnik, egyre tovább tart az út, egyre messzebb van Békás...
 
 

Tizenkettő

 

Főzés közben hallgatom a rádiót. Itthon vagyok, a gyerekek az iskolában, az asszony (szerencsére még) dolgozik, hát meleg kajával akarom várni őket. Nem nagy "was is das" amit készítek, krumplifőzelék lesz fasírttal. A rádióban riport. Krumplipucolás közben jobban telik az idő, hát figyelem a riporternő szavait. Kellemes hangú, okosan kérdez. A választ is kiügyeskedi a riportalanyból. Szükség is van rá, mert óvodásokkal beszélget. Egy kislány a beszélgetőpartnere. Látom magam előtt a négyéves csöppséget. Biztosan sötét szoknyában, fehér blúzban feszít, hosszú haját mókás, rajzfilmfigurás csat fogja össze, mert az óvónéni meghagyta: "holnap csinosak legyetek, a rádióból jön egy néni, és beszélget majd veletek!". Szőkének, mosolygósnak képzelem a hangja alapján. Talán egy foga hiányzik is elől. A riporter a mindennapi életről kérdez. A kislány elfogódottan válaszolgat. De amikor a házimunkáról kérdezi kinyílik, hiába, no, készül az életre, a nő szerepére: Szoktam az anyunak segíteni! Bizony! Porszívózni, meg mindent... És már főzni is tudok. Vasárnap rántott húst főztünk, mi ketten, az anyu, meg én! Elmondjam, hogyan kell csinálni? Mondjad... Veszel három tányért, és látom csöpp kezét, amint felemeli, és az égbe bök három ujjával. Az egyikbe lisztet teszel, a másikba prézlit, a harmadikba egy tojást. De azt fel kell ám verni! Én vertem fel... És akkor előveszed a parizert, megforgatod a lisztben, a tojásban, és a prézliben. És ha a vastagabb rántott húst szereted, akkor megint a tojásban és még egyszer a prézliben. Utána kisütöd. Na, látod, így csináljuk... A recept jó. Osztok-szorzok, mégse fasírtot készítek a krumplifőzelékhez, hanem békási rántott húst...