NAGYSZÉKELY ISTVÁN:

Egy oroszlánnak mindig igaza van




1


Én afféle ember vagyok, aki ha felébredt, nem tud az ágyban henyélni, nyújtózkodni, és újra elaludni, én kiugrom a takaró alól. Jó, kikászálódom, de a lényeg az, hogy nem maradok forgolódni. Ezután a szokásos reggeli szertartás: fürdőszoba, konyha, első a kávé, ha lefőtt, akkor rákattanok az internetre és elintézem a reggeli dolgaimat ott is, amíg megiszom a kávét.
Aznap is ez volt a menetrend.
Az interneten megnéztem a vonat indulását, kiírtam magamnak, és vártam, hogy a feleségem felébredjen. Az ébredés volt a nap kritikus pontja. Ugyanis szegénykém rettentő súlyos alvászavarral szenved, és nem tudom, mikor tudott elaludni. Ha csak hajnalban, akkor nem valószínű, hogy utazunk. De akkor se, ha fejfájással ébred. Ez a másik baja, évtizedek óta nem tudják a fejfájásától megszabadítani, pedig mindkét bajával a Honvéd Kórház legkiválóbb szakorvosai foglalkoznak. Nem hinném, hogy a fejfájás megkínozza ma, mert szép derűs a reggel, hát reménykedtem.
Tíz perc múlva ébredezni kezdett.
Mire bevittem neki a kávéját, már az ágy sarkában kucorgott, háta megett az összes párna, mit csak elért. - Olyan jót aludtam! Nem is emlékszem, mikor volt utoljára!
Ezen elörömködtünk egy kicsit, majd amíg megitta a kávét megbeszéltük a napot. Én elmegyek majd a pályaudvarra, mert utálok indulás előtt idegeskedni azon, kapok-e még jegyet, úgy, hogy elérjem a vonatot. Persze előbb az öcsémet kell felhívnom, majd beugrom a könyvtárba, és kész. Ezzel a délelőttnek vége, délután csomagolás, és utazás.
Kimentem, megreggeliztem. Evés közben felhívtam az öcsémet, aki ilyentájt szokott a munkahelyére menni. Egy anyagot nyomtatott ki a számomra, és azt ígérte, hogy amikor a ház előtt elhajt, akkor felszól, lemegyek és megkapom. De ezzel ma pechem volt. Ugyanis a nagy csúcsforgalom miatt nem erre jött, kerül egy kisebb forgalmú úton, hát majd ki kell találnom valamit, hogy megkapjam az anyagomat.
Felöltöztem, és indultam a vonatjegyért.
- Nem tudom, mikor jövök, utána még könyvtárba megyek, de legkésőbb kettőre itthon vagyok.
- Rendben! - mondta az asszony, és puszival búcsúztam.
- Nagyon örülök, hogy jól aludtál! - néztem rá vissza az ajtóból.
- Jaj, ne kiabáld el! - szólt rám.
- De ezt már nem lehet, ez már megtörtént... - motyogtam, de tudtam, úgy is hiába.
Nem busszal mentem, bár a hatos a nyugatihoz vitt volna, de a HÉV sűrűbben jár, és azzal két pályaudvar is elérhető. Amíg a mozgólépcső levitt a mélybe, azon morfondíroztam, vajon most hol van dolgom, hova kell, hogy eljussak? Ezt most nyilván nem értik, de nyilvánvaló a dolog: arra a szerelvényre szállok majd, amelyik előbb jön. Nos, melyik jön előbb? Természetesen az, amelyik oda visz, ahova mennem kell, ahol dolgom van, ahol valami olyasmi vár rám, amit most én se tudok. Ha a Keleti felé jövő jön előbb, arra szállok, és ott váltom meg a jegyet, ha ellenkező irányból, akkor a Déliben veszem meg. Ez tiszta sor, mondhatná mindenki, minek ezen problémázni? Nem problémázok, csak érdekel, hova megyek. Mert én azt vallom, nem véletlenül jön majd az első szerelvény, hanem azért, mert arra kell vinnie, amerre dolgom van.
A Keleti felől jött, hát irány a Déli. Viszonylag kevesen voltak a pénztárnál, hamar - hamarabb is, mint gondoltam -, elintéztem a jegyvásárlást. Az órámra néztem, kilenc múlt öt perccel. Időm rengeteg, gondoltam felhívom az édesapámat. Miután felevette, köszöntem:
- Szervusz apa, itt vagyok a Délinél, ha van időd, felugranék egy órácskára.
- Gyere, persze, téged most a véletlen jószerencse küldött. Az a piszok gép eltüntette a verseimet, nem tudom lemezre menteni, pedig be kell vinnem a szerkesztőségbe!
- Tíz perc, és ott vagyok - fejeztem be a beszélgetést. Hát ezért jött a metró a Keleti felől! Ez most már meggyőződésem volt. Segítenem kell apának, és más módon nem következhetett volna be, hiszen a Keletiből biztosan nem hívom fel. Utána meg könyvtár, és haza, délután utazás, és az öregem nem tudja a verseit leadni, nincs megjelenés, pedig az a legfontosabb! Hiszen őt mindig a munka öröme éltette, és még most is, a nyolcvanhoz közel, szorgalmasan dolgozik, igazán példát vehetnék róla, de ha ezt tenném, akkor viszont nem az volnék, aki vagyok.
Hamar a ház elé értem, csengettem.
- Gyere csak, gyere - hallottam a kaputelefon ócska kis hangszóróján.
A negyedik lépcsőfordulóban már résnyire nyitva volt az ajtó.
- Szervusz! - mosolygott apám, aki tudta, hogy leülök a géphez, és pár perc múlva azt mondom majd: - kész! Ölelés, puszi, ez nem maradhat el, lesegítette a kabátot, ebben soha senki nem tudja megelőzni, különben is, udvariasságot bárki tanulhatna tőle.
Nem a számítógéphez ültem, előbb a kis asztal melletti karosszékben foglaltam helyet. A fotelből kitiltattam, mert az könnyebb fajsúlyú vendégeknek van fenntartva.
- Konyak, whisky, valami keserű? Esetleg pálinka? - kérdezte apa.
- Ha jó házi pálinka, akkor jöhet. Ha nem, akkor mindegy. Amit te iszol.
Koccintás, és közben megbeszéltük a legújabb híreket.
- Dolgozol valamin? - kérdezte apa.
- Igen, ezért megyek innen a Széchenyi könyvtárba. Utána kell néznem valaminek. - félig somolyogva folytattam, mert nem tudtam, hogy mit szól majd a mondandómhoz: - Egy regényen dolgozom, az alaptéma a reinkarnáció... - vártam, hogy mit szól, de az irodalom szentség, ott nem lehet véleményt nyilvánítani, amíg el nem készült, és el nem olvastatott a mű, így aztán csak mosolyogva jegyezte meg:
- Érdekes téma.
- Nagyon! Sok mindent olvastam, most kaptam egy tippet, és annak nézek majd utána. Egyébként hallatlan érdekes dolgokat találtam, amíg az anyagot gyűjtöttem! Nyilván nem minden kerül bele a történetbe, de egyelőre nem tudom, mit hagyjak ki. Nem tudom, melyik ujjamat harapjam meg. - mondtam elgondolkozva. Azért járt a szám, mondjuk így: automatikusan, mert gondolatiam az egyik olvasmány körül forogtak. - Tudod, mit olvastam ezzel kapcsolatban? Nem akarok a részletekbe belemenni, de állítólag a tudománytól se idegen teljesen a gondolat, hogy semmi se történik véletlenül az életben. Valamiféle szükségszerű véletlennek mondják, mert ugye nem lehet, hogy egy "tudományos" kijelentésben a sors szerepeljen, vagy előre meghatározott életút, és olyasmi egyáltalán nem, amit a kéziratban is kifejtek, hogy a múlt, a jelen és a jövő együtt létezik. Ezért is mondom, hogy nincsenek véletlenek az életben...
- Azt írsz, amit akarsz, de ami ma történt, édes fiam, az a legteljesebb véletlen volt. Mégpedig a szerencsés fajtából való! Hiszen annyi mindenen múlt, hogy itt vagy! Ha mást nem veszek, akkor az, hogy a feleséged jól aludt, és a feje se fáj, így elutaztok. Nem is mertem telefonálni, hogy gyere, és javítsd meg, amit elrontott a gép, mert tudtam, hogy elfoglalt vagy. De mi van, ha a fejfájósan ébred a kedves menyem?
- Akkor nem utazunk.
- Igen, és akkor nem jössz a Délibe, hanem a jó Isten tudja, merre mész, és itt állok megfürödve, nem tudom a verseimet elvinni a szerkesztőségbe, pedig tudod, milyen fontos, hogy a következő számban benne legyenek! Igen, ezt tudtam.
- Amíg rendbe hozod a komputert, addig öltözöm, és utána együtt mehetünk.
Az íróasztal mögé ültem, varázsoltam egy kicsit, és előkerültek azok a fránya versek, amiket nyilván egy melléütés következtében apa egy másik könyvtárba mentett. Egy szóval se említettem, hogy ő volt az, aki "eltüntette" a dokumentumot, nem az a gonosz gép.
Együtt mentünk el a buszmegállóhoz. Már láttuk a buszt, elbúcsúztunk.
- És ne feledd: szerencsés véletlen! Ez így van, mert én oroszlán vagyok, és tudod, egy oroszlánnak mindig igaza van!
Ez ellen nincs érvem.

2


Én afféle ember vagyok, aki ha felébredt, nem tud az ágyban henyélni, nyújtózkodni, és újra elaludni, én kiugrom az ágyból.
Aznap is ez volt a menetrend.
Az interneten megnéztem a vonat indulását, kiírtam magamnak, és vártam, hogy a feleségem felébredjen. Az ébredés volt a nap kritikus pontja. Ugyanis szegénykém rettentő súlyos alvászavarral szenved, és nem tudom, mikor tudott elaludni. Ha csak hajnalban, akkor nem valószínű, hogy utazunk. De akkor se, ha fejfájással ébred. Ez a másik baja, évtizedek óta nem tudják a fejfájásától megszabadítani, pedig mindkét bajával a Honvéd Kórház legkiválóbb szakorvosai foglalkoznak. Nem hinném, hogy a fejfájás megkínozza ma, mert szép derűs a reggel, nincs szél se, amit mindig megérez, hát reménykedtem.
Tíz perc múlva ébredezni kezdett.
Mire bevittem neki a kávéját, már az ágy sarkában kucorgott, háta megett az összes párna, mit csak elért. - Jaj, csak tedd le a kávét, ne haragudj, rettenetesen fáj a fejem! Alig tudom emelni. Tudod, üvegből van, és az első vigyázatlan mozdulatra széttörik. - És azt már pityeregve tette hozzá: - És aludni se tudtam. Volt vagy fél hat, mire elszenderedtem! Ez olyan rettenetes! Álmos vagyok, majd leragad a szemem, és egész éjjel hánykolódom! Ha meg véletlenül az álom küszöbére érek, akkor jön a lábrángás! Borzasztó...
- Istenem, akkor nem is zavarlak. A redőnyt se húzom fel, próbálj még pihenni, már az is jó, ha csak csukva tudod tartani a szemed. Akkor nem utazunk, ugye?
- Ó, nem tudok ilyen állapotban se felkelni, se készülni, tudod...
Persze, hogy tudtam, ezért nem erőltettem a dolgot az utazással. Majd megyünk, ha jobban lesz.
Kimentem, megreggeliztem. Evés közben felhívtam az öcsémet, aki ilyentájt szokott a munkahelyére menni. Egy anyagot nyomtatott ki a számomra, és azt ígérte, hogy amikor a ház előtt elhajt, akkor felszól, lemegyek és megkapom. De ezzel ma pechem volt. Ugyanis a nagy csúcsforgalom miatt nem erre jött, kerül egy kisebb forgalmú úton, hát most ki kell találnom valamit, hogy megkapjam az anyagomat. Azt hiszem, nem fog senki azon csodálkozni, hogy úgy határoztam, ha a hegy nem jön Mohamedhez, akkor én megyek be az öcsémhez a munkahelyére. Amíg keresztülvágtam a városon sok mindenen járt az agyam. Legfőképpen azon, amit a napokban olvastam, miközben a könyvemhez anyagot gyűjtöttem. Egy igen érdekes teória, és egyszerűen nem tudok a hatása alól kikerülni. Nem untatok senkit a részletezéssel, de arról van szó, hogy bizonyos nézőpontból (másik dimenzióból) a mi világunkban a múlt, a jelen és a jövő egyszerre létezik. Onnan, egy olyan világból, ahol az idő nem lineárisan terjed, hanem vektor természetű, onnan a történelmünk bármely szakaszába be lehet, illetve be lehetne lépni, legyen az jelen, múlt, vagy akár a jövő is. És ha ezt elfogadjuk, akkor például a jelen eseményei között sok minden előfordulhat, egyet kivéve: a véletlent. Ugyanis ha a jövő már létezik, akkor most mindennek úgy és csakis úgy kell történni, ahogy a jövő kívánja. Valójában senkinek nincs választása, pontosan azt kell tennie, amit tesz. Szerencsére az az illúziója mindenkinek megvan, hogy szabad akarattal rendelkezik, és azt tesz, amit éppen akar. Csak azt nem tudja senki, hogy nincs módja másképp cselekedni. Tehát, ha ebből a nézőpontból vizsgálom a dolgokat, akkor az öcsém nem véletlenül kerülte el a lakásunkat, annak igen nyomós oka volt. Lehet, hogy nekem hozzá kell valamiért mennem, de hogy miért ezt nem tudhatom, és ez az, ami a véletlen bekövetkezésének a lehetőségét elhiteti mindenkivel.
Mire feleszméltem, márt a portán voltam. Lekérettem az öcsém. Amíg várakoztam, le s fel sétáltam az előcsarnokban. Az egyik falat csupa tükör borította. Nem nekem való... Ilyenkor mindig elhatározom, hogy lefogyok.
Az öcsém széttárt karokkal jött:
- Ne haragudj, nagyon sajnálom, de amilyen feledékeny vagyok, kitettem a dossziét, és otthon maradt.
Nyilván látta, hogy picit bosszant a dolog, hát így folytatta: - Viszont dolgom van a városban, kocsival megyek, ha eljössz, akkor hazafelé megyek, nem nagy kerülő, és beugrunk érte.
Természetesen beleegyeztem.
Mindenféle szóba került, csak úgy bele a világba beszélgettünk.
Csöng a mobilja. Az öcsém halkan beszélt, az igenlését azt kivettem, mást nem.
- Ez a balszerencsés véletlenek napja. Vissza kell mennem, így valahol kiteszlek. Majd kitaláljuk, hogyan kapd meg az anyagot.
- Egy csöpp gondod ne legyen belőle, hiszen te teszel szívességet! - mondtam, immár nevetve. - Majd holnap, ha munkába mész, a szokott módon lehozod.
- Itt jó lesz, ha kiteszlek?
Kinéztem. A BAH csomópontnál voltunk. Arra gondoltam, hogy egészen közel lakik apa, hát felugrom hozzá, ha neki is megfelelne.
- Igen, ez pont jó lesz.
- Szia, és sajnálom. Apát és a mamit puszilom, üzenem, az ásványvizet délután feltétlenül viszem!
- Átadom, és ne sajnáld, nem történt semmi egetverő. Szia.
A kocsi elrobogott. Felhívtam apát.
- Szervusz apa, itt vagyok a hatvanas villamos megállójában, ha van időd, felugranék egy órácskára.
- Gyere, persze, téged most a véletlen jószerencse küldött. Az a piszok gép eltüntette a verseimet, nem tudom lemezre menteni, pedig be kell vinnem a szerkesztőségbe!
- Tíz perc, és ott vagyok - fejeztem be a beszélgetést.
A villamosra se kellett sokat várni, hamarosan ott voltam a ház előtt.
Felsiettem az első emeletre. Az ajtó, szokás szerint, résnyire nyitva volt.
- Szuszogsz - mondta apa a köszönés és az ölelés után.
Ajjaj, gondoltam magamban. Kapok nyilván egy-két finom célzást a súlyomra. Valószínűleg a száznegyven kilós ismerősét fogja említeni, aki... És nyilván nem tudok majd mit mondani, mert igaza lesz. Mert az apám olyan, hogy ha szól, akkor többnyire igaza is van, és ezt előszeretettel ki is nyilatkozza. Sose mondja, mindig kinyilatkozza, miszerint egy oroszlánnak mindig igaza van (tudniillik akkor, ha valami miatt szól). És ez, belátom, olyan érv, amivel nem tudok vitatkozni. Ezt kénytelen vagyok elfogadni.
A karosszékben foglaltam helyet, mert a foteleket pelyhebbsúlyú látogatóinak tartja fent. A felesége nassolnivalót (káposztás és lekváros fornettit) tett az asztalra, nyilván abból a meggondolásból, hogy egy-két deka meg se látszik rajtam a sok többi mellett... A baj csak az, hogy szeretem, és... de csak egyet! Aztán megint egyet, sose kettőt!
- Konyak, whisky, valamilyen keserű?
- A múltkor volt egy kis ouzód.
- Akad még egy kevés. Vízzel?
- Hát persze.
Ezután elmeséltem a napomat. Hogy az öcsémmel ma semmi nem jött össze. Ennek köszönheti, hogy most itt vagyok. - Peches vagy. Csupa balszerencse! De ami neked rosszul alakult, az nekem maga a jószerencse! Mert minden relatív, csupáncsak nézőpont kérdése. - mondta nagy hévvel, közben a jobb kezével gesztikulált, az ujjai széttárva, és mintha fenyegetné az embert, de csak nyomatékot ad a szavainak, ami teljesen felesleges, mert ilyenkor eléggé meggyőző tud lenni. - És én ebből a mai nap valamit kamatoztatok, mert megcsinálod a komputert, muszáj meglenni azoknak a verseknek, mert nem veszhetnek el! Csak tudnám, hogy mit csinált vele a gép? Amíg te azzal foglalkozol, átöltözöm, és együtt megyünk. A szerkesztőségbe viszem, mert a jövő havi lapban benne kell, hogy legyenek. A főszerkesztő feltétlenül számít rá, és ma az utolsó utáni nap van, muszáj elvinnem. Látod, milyen szerencsés nap az enyém!
Láttam. A számítógép elé ültem, és belénéztem. Apa olyan, hogy nem vágyik a technika újabb és újabb csodáira, amit vesz, az legyen megbízható, nem kell feltétlenül csillognia-villognia. Így aztán a mai napig egy 3.1-es Windowst használ, hozzá szövegszerkesztőt, és nem érdeklik az új fejlesztések. Gondolom, valami olyasmi lehet a véleménye, hogy az íráshoz ész, tehetség és szorgalom kell, nem csúcstechnika. És ő tehetséggel, és szorgalommal veri a billentyűket, de ezt szó szerint kell érteni. Arról nem tudott leszokni, hogy ne erőből gépeljen, mint az írógép korában, amikor két-három példányt is át kellet ütni az írógép betűinek.
Csirbi, csiribá, a versek megvannak egy másik könyvtárban voltak, mehetünk.
Amíg öltözött, addig megpróbáltam elmagyarázni azt, amin az utcán morfondíroztam, hogy amit ő véletlennek vél, az semmi esetre se az. Az eseményeknek meg kell történniük, mégpedig meghatározott módon, ettől eltérni nem lehet, hát a mai napom csak így történhetett. És könnyen lehet, hogy a fontos esemény, ami miatt így kell a dolgoknak bekövetkezniük, az a jövő havi lap. Abban benne vannak a versek, hát milyen dolog az, hogy nem adja le őket? És ha a gép eldugta a verseket, csak az a legkézenfekvőbb megoldás, hogy eljövök, és rendet teszek a számítógépben.
- Hova gondolsz? - kérdezte. - Hiszen gondolj csak bele: az öcséd előbb azt mondja, nála van a dosszié, aztán kiderül, hogy nem, és miért? Mert véletlenül otthon hagyta. Aztán el akar vinni érte kocsival, de nem lehet, mert valami véletlenül közbejött! Érted, itt semmi nincs előre meghatározva. Hidd el, fiam, hogy ez így van. Képzeld el, ha az öcséd magával viszi a dossziét a munkahelyére, akkor nyilván nem jársz erre, és nem jössz fel, s én most nem vinném a kéziratot a szerkesztőségbe! Vagy ha a felséged feje nem fáj, akkor most éppen csomagolsz, és készültök az utazásra. Merő szerencse - az én szempontomból -, hogy a dolgok így estek meg veled! Nem kell a dolgokat komplikálni feleslegesen, mert erről a vak is láthatja, hogy véletlenségből történtek a dolgok így! Erről kár többet beszélni, akár le is zárhatjuk azzal a témát, hogy belátod az igazam, mert tudnod kell, hogy egy oroszlánnak mindig igaza van!
Tudom.
Akkor a téma lezárva.

3


Én afféle ember vagyok, aki ha felébredt, nem tud az ágyban henyélni, nyújtózkodni, és újra elaludni, én kiugrom az ágyból.
Aznap is ez volt a menetrend.
Az asszony reggeli kedélyállapotától függött, hogy leutazunk-e vidékre. De szegény nem volt hadra fogható állapotban, így ez kútba esett.
Miután láttam, mennyire szenved, nem is zavartam az utazással. Majd megyünk, ha jobban lesz.
Kimentem, megreggeliztem. Evés közben felhívtam az öcsémet, aki ilyentájt szokott a munkahelyére menni. Egy anyagot nyomtatott ki a számomra, és azt ígérte, hogy amikor a ház előtt elhajt, akkor felszól, lemegyek és megkapom. De ezzel ma pechem volt. Ugyanis a nagy csúcsforgalom miatt nem erre jött, kerül egy kisebb forgalmú úton. Azt hiszem, nem fog senki azon csodálkozni, hogy úgy határoztam, ha a hegy nem jön Mohamedhez, akkor én megyek be az öcsémhez a munkahelyére.
Amíg buszoztam, az agyam azon járt, amit tegnap találtam az interneten, miközben az új regényemhez kerestem anyagot. Az ember beírja a keresőbe, hogy reinkarnáció, és máris töméntelen információt kínál fel a világháló. Csak az a baj, hogy keresőgép buta, és nem szelektál. Így sok mindenen kell, átrágjam magam, amíg igazán használható oldalakat találok. Tegnap viszont valami érdekest találtam. Egy leírást egy indiai, közelebbről egy bangalore-i könyvtárról. Ez egy pálmalevelekre írott "szöveggyűjtemény", és bárki igénybe veheti a könyvtár szolgáltatását: bemehet, és megnézheti a róla szóló anyagot. A könyvtár nem egyszerű bibliotéka. Ezekre a pálmalevelekre olyan emberek életrajzát karcolták bele több ezer évvel ezelőtt, akik ma élnek és egy napon majd felkeresik ezeket a könyvtárakat! Aki nem jön ide, hogy megismerje a sorsát, arról nincs is pálmalevél, mert minek? Vagyis a pálmalevelek írói tudták előre, hogy a könyvtárakat kik keresik fel. A többi most nem érdekes.
Azt hiszem, ezen el lehet morfondírozni.
Ha valakiről van anyag a könyvtárban, akkor annak el kell mennie, és kikérnie a róla írott levelet. Nincs mese, egyszer, amikor ott kell lennie, Indiában lesz, akkor is, ha soha nem is kívánkozott oda. De ha valaki merő kíváncsiságból úgy dönt, hogy megnézi, van-e róla valami a könyvtárban, és nincs, akkor az életben nem jut oda, bármilyen erős az elhatározása is. Az ő szemszögéből nyilván úgy látszik majd, hogy fatális véletlenek akadályozták abban, hogy az indiai városba eljusson, vagy ha eljut, akkor a könyvtárba már biztosan nem.
Ezek szerint - illetve szerintem - a könyvtárat olyanok írták, akik megfigyelték előbb a jövőben, hogy ki megy be, és akkor a múltba lépve megírták azt élettörténetét az illetőnek. Vagy valami hasonló történhetett.
Ha az ember útközben elmélkedik, észre se veszi, hogy milyen gyorsan a céljához ér.
A recepción felszóltak az öcsémnek, aki hamar hozta a dossziémat.
- Ne haragudj, megbeszélésem van, nem tudok maradni... - mentegette magát és már rohant is.
A dosszié a táskámba került. A budai irodaháztól bebuszoztam a Moszkva térre, és onnan felmentem a könyvtárba. Kivettem azt a kötetet, amiben egy pszichológus a halálról, a haldoklókról írt tanulmányai vannak, kijegyzeteltem magamnak, és már mentem is.
A könyvtár ajtajában kivel akadtam össze? Nem fogja senki kitalálni: egy húsz éve nem látott ismerősömmel, akivel egykor jó haveri viszonyban voltunk.
Témánk volt bőven, nem is tudom, hogy ki kit kísért, csak folyt belőlünk a szó, amikor elbúcsúztunk egymástól címet, meg í-mél címet cseréltünk, és abban maradtunk, hogy még találkozunk. A sikló mellett jöttünk le, neki Pesten volt dolga, én meg arra gondoltam, hogy lássuk, merre van dolgom: ha a nyolcvanhatos busz jön, akkor hazamegyek, ha a százötös, akkor megnézem, hogy van az édesapám.
A százötös jött, így gyorsan odaszóltam mobilon, hogyha nem alkalmatlan, akkor felugranék.
- Gyere, persze, téged most a véletlen jószerencse küldött. Az a piszok gép eltüntette a verseimet, nem tudom lemezre menteni, pedig be kell vinnem a szerkesztőségbe!
- Tíz perc, és ott vagyok - fejeztem be a beszélgetést.
A buszról leszállva gyorsan megérkeztem.
- Én vagyok! - szóltam a kaputelefonba.
- Nyitom! - hallottam apa hangját.
- Egy percbe se került, már a lépcsőfordulóban voltam. Apa az ajtót kitárta.
- Soha jobbkor, nagyfiam! - mondta mosolyogva. - El nem tudod képzelni, milyen ideges voltam reggel, amikor kiderült, hogy nem tudom kimenteni lemezre a verseimet, mert az átok gép valahova elrakta a verseimet. Pedig olyan fontos, hogy elvigyem ma! Nem akartalak zavarni, mert tudtam, hogy elfoglalt vagy... - mondta, amíg átmentünk az előszobán.
- Konyak, whisky, valamilyen keserű?
- Nem is tudom, amit te iszol.
Apa konyakot töltött, magának csak egy keveset.
- Ezt a szerencsés véletlent! - mondta felszabadultan, mert biztosan ideges volt amiatt a lemez miatt. De már biztonságban tudta magát és a verseit.
- Már miért lenne ez véletlen? - kérdeztem. - Nyilván azért jártam erre, hogy neked segíthessek, mert a verseknek meg kell jelenni...
- Butaság! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Felemelte a kezét, a mutatóujja a magasban, a nyitott tenyere önmaga felé nézett. - Mert tudd, hogy az életet ilyen véletlenek irányítják! Az egyik előbbre juttat, a másik meggátol valamiben. Hol szerencsés, hol balszerencsés, de az élet nagy eseményei a véletlennek köszönhetőek legtöbbször!
Amíg magyarázott, csendben figyeltem, szürcsölgettem a konyakomat, és azon gondolkoztam, hogyan tudnám megcáfolni. Éppen arról beszélt, hogyha a feleségem feje nem fájdul meg, és elutazunk, akkor nézhette volna magát, mert itt idegeskedne a számítógépe előtt, és lekésné a lapzártát, nem jelennének meg a versei. Vagy ha teszem azt, az öcsém nem hozza magával a kéziratot, mert elfelejti, és én az után kóricálok még most is, akkor ugyanott lennénk, ott állna megfürödve.
- Szóval fiam, hidd el, szerencsés véletlen volt ez a mai találkozás.
Ez most egy kicsit dühített. Mert ha tudod, hogy igazad van, csak nincs rá bizonyítékod, a tehetetlenség nagy kedvrontó tud lenni!
Valahogyan be kellene bizonyítani, hogy minden esetben ide lyukadtam volna ki.
De hogyan?
Ez azért elkeserítő nem?
Azt tudom, hogy igazam van. Mert egy oroszlánnak mindig igaza van, ahogyan ezt az apámtól megtanultam. És egészen véletlenül én is oroszlán vagyok, tehát igazamnak kell lenni!
De hogyan bizonyítsam be?
Hogyan?

Livorno, 2006. február 26.