NAGYSZÉKELY ISTVÁN:



Budapest, anno 2050...



Ülök a padon. Kényelmes, nem fáj a derekam. Nézem a galambokat és a hancúrozó gyerekeket. A Városliget elengedhetetlen tartozéka a fákkal, a bokrokkal együtt a galamb is. A gyermekek látókörén kívül esnek a szürke madarak. Ezek játszanak, futkároznak, és felrebbentik azokat. Szempillám nehéz, ebben a korban a tavasz illata már nem vérpezsdítően hat, hanem elálmosít. De nem alszom el, egy ismerős alakot pillantok meg.
    Ismered azt az érzést, ami akkor lép fel, ha olyasvalakit látsz, akiről tudod, hogy többször láttad, de nem emlékszel rá, honnan... talán a piacon árul? Ez a féri jó hetvenes. Látom rajta, ugyanúgy érez, mint én. Rám pislant, elkapja tekintetét. Majd szeme sarkából próbál szemügyre venni. A cigaretta is csak ürügy, hogy amíg a gyufa fölé hajol, jobban megnézhessen.
    Megvan! Tudom ki ez!
    Megdöbbentő! Őt szoktam látni minden reggel a borotválkozó tükörben...
    Ez meg hogyan lehetséges? Újságot tart a hóna alatt. Meg kéne szólítanom, hiszen ha én felismertem... de milyen ürüggyel? Odalépek. Szótlanul mutatok az újságra. Odaadja. Szavak nélkül értjük egymást, hiszen mindketten én vagyok. Belenézek. A keltezés meghökkentő: 2050. április elseje. Dörzsölöm a szemem. Akkor nem én vagyok, hanem... Nem értem... Ha igaz, hogy a jövőből jöttem, meg kéne kérdezni magamtól, milyen akkor az Oktogon, a Nyugati tér, vajon repülő taxikkal közlekedik-e, vagy minden a felszín alatt zajlik? Rettenetesen izgat, hogy megtudjam, milyen lesz a jövő... Beleolvasok az újságba. Korrupció, botrány a rendőrségen. Kirabolták, megölték, megerőszakolták. Elveszett, eltűnt, ellopták. Választási kampány: megsértették a kampánycsendet, ez negatív kampány! Árleszállítás, akció, 30% ingyen! Szegénység, munkanélküliség, kereskedelmi tévé... Botrány a MÁV-nál, botrány a BKV körül...
    Felállok, és mindketten hazaindulok. Messze van Békás, és várnak a haverok a kocsmában. Egy ingyen sörre jó vagyok a csaposnál is... A HÉV-en magammal utazom. Nem veszek énrólam tudomást. Mindketten lekucorodunk, és szótlanul bámuljuk a tájat. Én a garffitiket, a jövőbeli magam a fényes üvegpalotákat, amit a gyártelep helyén emeltek. Leszállok, elbandukolok a kocsmámhoz. Ő magam csillogó bevásárlóközpontba megy mozgójárdán, s a kocsma helyén levő söröző sarkába ül. Amikor kihozza a csapos az ingyen sört, halványan bár, de még látom őt magam, hallom, amint szégyenlősen megköszönjük, s azt dadogjuk, hogy miért hozta, hisz nem rendeltünk? És most, véletlenül, nincs nálunk pénz...