NAGYSZÉKELY ISTVÁN:

KÉT ÉS FÉL KILÓ ÓRA

Képzelje magát a kedves olvasó egy tengerjáró hajóra. Nehéz? Akkor csak egy hajószalont próbáljon maga elé varázsolni. Két-három asztalt, lehet viaszosvászonnal óvott, vagy kockás terítővel letakartat. Körülötte székek. Hogy milyenek? A fantáziájára van bízva... Az asztal közepén hamutartók, körben csészék várják a fél tízet, hogy megérkezzen a személyzet, és elfogyassza a délelőtti kávét. A kerek hajóablakok megmutatják a kéklő tenger egy darabját. Ha a székek alacsonyabbak, akkor a felhők bujócskájában gyönyörködhetnek. Lassan szállingóznak a tengerészek...
    - Jó kávét...! - köszön mindegyik, és leül a helyére, miután töltött magának a tálalószekrénykén lévő kancsóból. Rágyújtanak, és megindul a beszélgetés... Mindig van valaki, akinek egy érdekes története akad. És mindig van valaki, aki még nem ismeri. Én egy kávészünetben hallottam ezt...
    - Valamelyik kis hazajárón szolgáltam a hatvanas évek elején - kezdte a mesélő. A fiatalok kedvéért néhány szóban elmagyarázta, hogy ez a típus egy úgynevezett Duna-tengerjáró hajó volt, és Budapestig jöttek vele hajdanán. - A Közel-keleti kikötőket jártuk, az Égei-tengeren hajóztunk, de lementünk Egyiptomba is. Minden úton átkeltünk a Boszporuszon, megcsodáltuk Isztambul büszkeségeit: a Kék Mecsetet, az Aya Sofiát, a Topkapi Szerájt. Távcsővel kereste a szolgálatos matróz a Yedikulét a felső hídról, miután felaprította a gyújtósnak való fát, és a konyha mellé készítette. A kormányos addig valamelyik part menti apró házat szemelte ki, hogy arra tartsa az irányt. Alig vártuk, hogy megpillantsuk Sulina előtt a Duna végét jelző világítótornyot. Egészen Brailáig felmentünk, ha nem vittünk hazai rakományt.
    Nagyon szerettem Beirutba járni. Kedveltem a bazár ezerszínű, nyüzsgő életét. Szívesen beültem a líra-lírásba egy sörre, vagy egy fél csirkét beburkoltam a Rivoli tér mögötti kis utcácskában. Fogadjunk, senki nem evett olyan isteni fokhagymamártást, mint amit ott az asztalunkra tettek! Néha, az egylírás moziba is beültem, ahol három filmet vetítettek...
    Akkor Beirut még jó volt. A közel-keleti fővárosban mindig eltöltöttünk három-öt napot a kirakással. Volt idő a sétára, nemkülönben a bevásárlásra. A kikötő mellett székelt az öreg Frédi. Bementünk hozzá, vettünk fogkrémet, szappant, képeslapot, borítékot. Megittunk egy-egy sört, jót dumáltunk közben. Utána felballagtunk a Rivoli térre, s bevettük magunkat a bazárba. Mindenki az ismerős árusokat kereste. Nézelődtünk. Alkudoztunk a szöveteseknél, akkor is, ha nem vásároltunk... Felpróbáltuk a cipőket, megnéztük az aranyosok pultját, és mézédes narancsot, meg érett banánt vettünk a gyümölcspiacon. Térdig jártuk a lábunkat, de észre se vettük, hogy hány kilométert tettünk meg. Mielőtt elfáradtunk volna, az órásokat kerestük, mert az óra volt akkoriban az igazi üzlet.
    Miből élt akkortájt a tengerész? Természetesen a biznyákból, az üzletelésből. Ha csúnyán akarom mondani, a csempészésből, de ezt nem szeretem. Mindenki üzletelt akkoriban, aki külföldre ment. A focisták Bécsből hozták az orkánkabátokat, nylonharisnyát, és inget. Akkor mi mért ne tettük volna...? Nem igaz? Pontosan tudtuk, hogy melyik országba mit érdemes vinni. Megvolt a piaca minden árunak: a lóbőrkosztümnek, a “csetür kolornak”, vagyis a négyszínű golyóstollnak. Később már kremplint - otthon jerseynek hívták - és kászenykát, kendőt is árultunk.
    Tudtuk, hogy a következő út végén Romániába megyünk, tehát arra készültünk. Akkoriban igazán nagy üzlet volt a karóra. Haza a Continentalt szállítottuk, mint a megszállottak, Brailában és Galacon az Atlanticot keresték, megvesztek érte a románok. Hogy miért? Mert bár nem egy Doxa volt, de nem nézett ki rosszul. Nagyon lapos, tetszetős volt a számlapja is, tehát vitték. Az hogy egy fia kő nem volt benne, hanem a tengelyek acélba voltak ágyazva, ugyan kit érdekelt? Minket aztán nem! És ha azt keresték, mi mást vettünk volna? A bazárban szépen kivártam amíg sorra kerülök.
    - Két és fél kiló Atlanticot kérek - mondtam. A turbános, bő, csíkos klepetusba bújt arab azonmód belemarkolt a pultra halmozott karórákba, és barna papírzacskóba tette a kért mennyiséget. Felrakta a kétkarú mérleg serpenyőjébe, súlyokat dobott a másikba. Amikor a mérleg két csőre egymást bámulta, lassan, le-fel hintázva, még rádobott egyet-kettőt, hogy lássam: jól megméri az árut. Ne nézzetek már ilyen bután...! Való igaz, ahogy mondtam! Az Atlantic olyan olcsó óra volt, hogy darabra nem is vitték, hanem súlyra mérték a a kedves vevőnek! Ezért is neveztük magunk között kilós órának...
    A szíjakat külön kellett volna megvenni hozzá, de nem volt érdemes. Azt készítettek Romániában is eleget. Amíg Frédi boltját kerestük, hogy egy utolsó sört megigyunk, azon vihogtunk, hogy kinek ketyeg a csomagja hangosabban? A kikötőbe menet a Rivoli térhez közel volt a Falang székháza. A fegyveres őrség már tudta, hogy karóra van a táskánkban, nem pokolgépet viszünk magunkkal...
    Majd elfelejtettem: akkor nemcsak az órákkal lettem gazdagabb, hanem az új divatnak hódolva, egy sötétkék bőrkalapot is vettem magamnak. Ugyanis nem is számított komoly embernek akkoriban az, aki nem ilyet viselt a fején. Tehát aznap azt is megvettem, és büszkén viseltem. Igaz, egy kicsit nagy volt, de mire való a fül, ha nem arra, hogy tartsa? Még le se konyult nagyon... Az új kalapommal, és a ketyegő táskámmal büszkén vonultam a hajóra.
    Az út egyébként nem volt izgalmas, mindenkinek megvolt a maga rejtett zuga, ahova az órákat eldugta. Megérkeztünk Brailába, a dunai román kikötővárosba. Alig vártuk, hogy megjöjjenek a bizniszelők, s elvigyék karóráinkat. Igen jó pénzt adtak érte. Persze az üzletelésnek lélektana van. Ha később adom el, többet is kaphatok érte, mint az első nap. Vagy ha magam viszem ki a városba, akkor jár az ember csak igazán jól! Én óvatos voltam. Az órák felét beadtam a közös buliba, a másik felét eltettem szebb napokra. Nem siettem, mert tudtam, hogy egyhamar nem dobják el a kikötőköteleinket. Ki is raktunk, s az elszállításra váró áru is ott volt még a rakparton. Azt mondanom se kell, hogy a kikötő nem kapkodta el a munkát. Szocializmus volt, minek siettek volna?
    A szabadidőmet nem szerettem a hajón tölteni sose. Inkább ülök egy padon a parkban, minthogy a szűkös kabinban bámuljam a mennyezetet. Tehát már az első délután kimentem. A kapunál a vámosok szigorúak voltak. Mindenkivel, hát még a magyarokkal! De hiába, nem volt nálam semmi, amivel megfoghattak volna. Pedig kikutattak ám...! Kivittem magammal egy húszlejest, s még vissza is hoztam belőle. Szépen feljegyezték, mennyi pézzel mentem ki, s beírták azt is a nagy könyvbe, amit visszahoztam.
    Nem emlékszem pontosan, hogy az első, vagy második este történt-e? Egy padon üldögéltem, azon a téren ahol a nagy előd, Traianus szobrát állították fel, jóval később. Gyönyörű idő volt, a lemenő nap sugarai áttörték a hatalmas fák lombkoronáját. Lehet, hogy valamilyen kora délutáni előadás lehetett a színházban, mert hét körül megnyíltak a kapui, és kiözönlöttek a fiatalok. Hirtelen megakadt a szemem egy csinos kislányon.
    Én is fiatal voltam, tisztjelölt, akkor végeztem el az iskolát. Így aztán nem csoda, hogy pezsgett a vérem, s azonnal felfigyeltem rá. A leányzó karcsú volt, barna hajú, és tüzes szemű. Karja telt, csípője keskeny, ölelésre teremtette a Jóisten is. Ringó, büszke járású, és kicsit kihívó... Könnyű, igénytelen, rövid ujjú, nyári kartonruhát viselt, minthogy akkoriban nemigen divatoztak az öntudatos szocialista hölgyek. Észrevett. Leült egy másik padra, s igen feltűnően ügyet se vetett rám. Aztán megláttam, hogy többször rám sandított a szeme sarkából. Odamentem hozzá, és valami átlátszó indokkal megszólítottam. Hamarosan kiderült a beszélgetésünkből, hogy magyar vagyok, ráadásul tengerész. Ő is tudott magyarul, hála az édesanyjának, aki erdélyi volt.
    Könnyen összemelegedtünk, gyorsan megtudtam, hogy egy közeli vendéglőben dolgozik pincérként. Valahogy a karórákra terelődött a beszélgetés. Ő említette, hogy úgy hírlik, a mi hajónkról kerülnek ki a most feltűnt Atlantic órák. Én csak hümmögtem... Végül kibökte, hogy jobb áron átvenne párat, ha tudnék szerezni.
    Nagyon gyorsan kiderült, hogy az apja hálókocsikalauz, az édesanyja pedig éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, így magától értetődik, hogy csak hajnalban váltunk el, s megígértem, a következő este kiviszek pár órát. Egész nap azon törtem a fejem, hogyan álljam a szavam? S kisütöttem valamit...
    Délután, amint letelt a munkaidő, kicsíptem magam, és irány a város. A vámhivatalban nekem szegezték a kérdést:
    - Mennyi pénzt visz magával?
    - Két lejt - mutattam a zsebemben levő aprót. Beírták a könyvükbe. Amikor a következő reggel visszajöttem, megmutattam a nálam levő egy lejest:
    - Visszahoztam egyet a kettőből...!
    Nem tudom miért, de vámtisztviselő csúnyán nézett rám.
    - Azt akarja mondani, hogy csak egyet költött?
    - Spórolós vagyok... - mondtam szemtelenül vigyorogva. Délután újra megismétlődődött a tortúra.
    - Hány lej van magánál...?
    - Kettő...!
    Erre előjött egy arany váll-lapos főfinánc, valamit beszéltek románul, persze nem értettem, csak azt, hogy rólam megy a diskurzus.
    - Jöjjön csak...! - hívott a főnök angolul. Átvezettek egy másik helyiségbe, ahol somolyogva adta tudtomra, hogy motozásra került a sor.
    - Állok elébe! - húztam ki magam. Kézbe vettem a sötétkék bőrkalapomat, letettem a főfinánc elé, majd letoltam a nadrágom, és átadtam a beosztottjának. A cipőmet, és a zoknimat is kikutatták. - Az alsógatya maradhat...! - mondták, amikor letolni készültem. Nem tudták, hogy a szovjet vámosoknál edződtünk, s már hozzászoktunk, hogy abba a rejtekhelybe is előszeretettel kukkantanak be. Mondanom se kell, hogy semmit se találtak. Morgolódott a főnök, de mit tehetett, elengedett.
    Elmeséltem az esetet Gizának, mert így hívták a kislányt, akivel összeszerelmesedtünk. Sokat nevetett elbeszélésemen, miközben az órákat, amiket kivittem magammal, biztos helyre rakta. Nagy vacsorát csaptunk a könnyen jött pénzből. Étterembe mentünk, de nem abba, ahol ő is dolgozott. Ettünk, ittunk, nagyon jól éreztük magunkat. Még táncolni is volt kedvünk. Ám Giza egész este izgett-mozgott, kicsit furcsán viselkedett, mint aki nem találja a helyét. Kérdezgettem, mi a baj? Végül kibökte, hogy egy civil ruhás nyomozó nagyon figyelt minket. Engem ez nem zavart különösképpen. Az asztal alatt átcsúsztattam a pénzt, és így az volt a látszat, mintha Giza fizette volna a vacsorát. Másnap reggel, kérdezi a vámhivatalnok, hány lej van nálam?
    - Hát mennyi lenne? Mint szokott, egy... - és elővettem, hogy meg is mutassam. Rettentő vörös fejjel írta be...
    - Akkor honnan volt pénze étteremre? Vacsorára, meg borra? Ezt magyarázza meg, nagyokos! - mondta, mint aki most aztán elkapta a frakkomat.
    - Ugyan már...! Hiszen nem is én fizettem! A barátnőm vendégelt meg - hazudtam szemrebbenés nélkül.
    - És azt akarja, hogy ezt el is higgyem? Na tűnés, de gyorsan!
    A következő alkalommal már önként mentem a motozó helyiségbe. A kalapomat megint csak a főnök orra elé tettem, majd a cipőt a kutakodó elvtárs kezébe nyomtam. Aztán a nadrágot, az inget, minden ruhámat. Még végig is tapizott! Én meg sikongattam, hogy juj de csiklandós vagyok! Persze el kellett engedniük. Ők meg ették a kefét...!
    Az éjjelt megint csak a lánnyal töltöttem. Giza elmondta, hogy jártak nála a nyomozók, és az órákról kérdezték, de tőle aztán semmit meg nem tudhattak. Megvoltak a saját emberei, akik piacra dobták az árut, s addig amíg el nem passzolták, biztos helyre dugták... Reggel pedig újra a vámosok...
    - Tudjuk, hogy órákat csempész a városba! De megfogjuk ám, ha a fene fenét eszik, akkor is! Jobb, ha elárulja, hogyan csinálja!
    - Nem csempészek én kérem. Törvénytisztelő tengerész vagyok...! Nézzék meg, most is csak egy lej van nálam! Nem költekezem ám a vakvilágba... - mondtam, és fütyörészve besétáltam a hajóra. A szerelem egyre nőtt Gizával. Mi a fellegekben jártunk. De talán még nagyobb ütemben növekedett a fináncok dühe, egészen a csillagos égig, a számomra már-már unalmassá váló délutáni motozások alkalmával... Így ment ez egészen addig, míg elérkezett az indulás ideje.
    Na várjunk csak, nem mondok igazat...! Mert az egyik délután, sajnos órák nélkül kellett kimennem. Ugyanis a második tiszttel voltam közös bizniszben. A gyógyszerszekrényben tartottuk az órákat. Volt egy jó kis rejtekhelyünk... Soha nem nyúltunk egymás dolgához, de egyik nap irtó hülyén megviccelt. Megyek délután, hogy elővegyem az aznapi tíz darabot. Leveszem a dekoritlemezt a kis üregről, hát olyan éktelen ketyegés fogadott, mint a Doxáéknál a meósteremben. Jókedvében az összes órámat felhúzta. Nem vihettem aznap magammal, nehogy a veszett tiktakolás nyomra vezesse a vámosokat. Egy teljes napot kellett várnom, amíg lejártak...
    Az indulás előtt való éjszakán jó alaposan elbúcsúztam Gizától.
    A déli órákban jöttek a főfinánc vezette vámosok! Egyszer csak hívat a parancsnok.
    - Jöjjön csak, magával akarnak beszélni...
    - Na, ide figyeljen! - kezdte nyugodt hangon. -Tudjuk, hogy órákat csempészett a városba, de nem voltunk képesek lebuktatni. Igazán ügyes trükkje lehet. De ha nem akarja, hogy Broasca elvtársnőnek velünk gyűljön meg a baja, akkor most szépen elmondja, hogyan csinálta?
    - Ki az a Broasca elvtársnő? - kérdeztem, mert addig fogalmam se volt arról, hogy Gizának van családneve is.
    - Ne játssza a hülyét..
    - Nem csempésztem én, kérem...! - mondtam.
    - Hazudik! Megígérem itt, a parancsnok előtt, hogy nem lesz se magának, se a barátnőjének bántódása, ha elmondja a titkát.Ellenkező esetben megkeressük a módját, hogy borsot törjünk a hajó orra alá, és a kislány is megemlegeti...!
    Mit tudtam csinálni? Beleegyeztem.
    - Jó - mondtam -, mindjárt jövök. Nincs maguknál véletlenül tíz darab óra, amivel bemutathatom? Mert nekem nem maradt egy se...!
    Borzalmas üvöltést csapott erre a pasas, hogy ne szemtelenkedjem. Megvontam a vállam, és elvonultam a kabinomba. Felöltöztem a kimenő ruhámba, és úgy mentem vissza a szalonba. Kérdően nézett rám a fővámos.
    - Motoztasson meg... - vigyorogtam. Erre ő felugrasztotta a beosztottját, és az nekem esett. Én meg ahogy a hivatalban is csináltam, levettem a kalapom, letettem az asztal közepére, aztán szép sorban átadtam a cipőm, az ingem, a nadrágom. Persze nem találták meg az órákat! Vörösödtek ám a fináncok, mint a főtt rák...!
    - Hát hol a fenébe vannak...? - kiabált a főnök. - Azt mondtam, mutassa meg, hogyan vitte ki az órákat?
    - Hát így! - feleltem.
    - Hol vannak?
    - Maga elé tettem, most is, mint minden áldott nap! - mondtam, és majdnem elröhögtem magam, amikor úgy nézett rám, mint borjú az újkapura. Erre felemeltem a kalapomat, megfordítottam, és a műbőr koptató alól kiráztam egy csomót...! Ugyanis ezek az órák olyan laposak voltak, hogy szépen, tízesével fértek be alá. Még jó, hogy egy számmal nagyobb kalapot vettem Beirutban, tévedésből!